A furfangos kalmár

Ezt a történetet Andrád Sámuelnél olvastam.

Volt egyszer egy ravasz kalmár. Rendszeresen járt az áruival Magyarország határain túlra, leginkább Nagy Frigyes Poroszországát látogatta, és onnan rendszeresen olyan árukat hozott, amelyek idehaza jó pénzért értékesíthetett. Akkoriban a porosz piacokon itthon nehezen elérhető francia és angol árucikkek akadtak, de még olyanok is, amelyek hosszú hajóúton érkeztek a távoli Amerikából.

A külhoni áruk jó részét idehaza a cseh és osztrák iparosok érdekei miatt tilalmasnak minősítette Mária Terézia királynő törvénye. Ha ilyenre bukkantak, elkobozták, és a kereskedőre komoly bírságot sóztak.

Márpedig éppen az ilyen áruk hozták az igazi hasznot.

Kalmárunk roppant furfangos ládákat készíttetett, amelyek közepébe ügyesen elrejthette a tilalmas árucikkeket rejtő betéteket. Az ilyesmit akkoriban bugának nevezték.

Egy ideig jól bevált az ötlet, a kalmár két-három éven keresztül igen sok tilalmas cikket csempészett az országba, és ugyan jól keresett velük.

De addig jár a korsó a kútra…

Egyszer rajtavesztett. A túlbuzgó vámosok az orra alá dugták a tilos áruval teli bugát, és nem fogadták el a kenőpénzt. A drága külhoni árukat elkobozták, és még tetemes bírságot is kivetettek a peches kalmárra. Húsz porosz aranypénzt, akkori szóhasználattal húsz Frigyes-aranyat.

Vakargatta erre a kalmár ugyancsak a füle tövét. Húsz Frigyes-arany nagy pénz volt akkoriban, sokan egy év alatt se kerestek annyit. Mit tegyen? Hogyan szerezze vissza a pénzét.

A mi kalmárunkat nem ejtették a fejére. Ravasz tervet főzött ki.

Felkeresett egy környékbeli nemesembert. Az illető tunya vidéki uraság volt, a megyei alispán unokaöccse, őseitől örökölt kúriájában lakott egy falu közepén.

- Nem akarna-e tőlem valamit vásárolni az úr? – kérdezte egy pohár bor mellett a házigazdáját.
- Akarni biz akarnék, – felelt e nemes. – mert kegyelmed mindenkoron jó portékát szokott hozni, hanem pénzem az biz nincsen rá. Egy peták se.
- Nincs az úrnak semmije, ami eladó, vagy cserélhető?

A házigazda bizalmatlanul mérte végig. Mit akar tőle ez a minden hájjal megkent kupec?

- Semmim sincs.
- Dehogynincs – unszolta a kalmár, aki már jól körülnézett a portán, és pontosan tudta, mit akar.

A nemes pislogott meglepetésében. A lába elé nézett. Hájas, megtermett kandúr törleszkedett a csizmájához.

- Nincs, ha mondom! – makacskodott.
- Macskája sincs az úrnak?
- Macskám?
- Macskája!
- Hát macskám, az van! Abból nem szenvedek hiányt.

Szétnézett. Az udvarban hemzsegtek a macskák.

- Elad nekem néhányat?
- Hogy eladok-e? Viheti kegyelmed az összeset!
- Mennyit kíván darabjáért?

A nemes nagyot nézett. Csaknem kivágta, hogy viheti a kalmár ingyen is, de gyorsan meggondolta magát. Ha pénz üti a markát a nyavalyás nyávogó szörnyetegekért, annál jobb. De mennyit kérhet a haszontalan jószágokért.

- Odaadom őket egy-egy krajcárért.

A kalmár bólintott. Maga is így gondolta.

- Megadom értük az egy-egy krajcárt, de feltételeim vannak.
- Feltételek? Micsoda feltételek?
- Kérek az úrtól egy bizonyságlevelet. Abban az legyen, hogy ezek külföldi macskák, az alispán úr számára hozom őket, és darabjuk négy Frigyes-arany.

A nemes elvigyorodott. Kezdte érteni, mit is akar a kupec. Ő kapja a csontját, a vámosok isszák a levét.

- Ezen semmi sem múlik, ha fizet kegyelmed!

Nosza, kezet nyújtottak, áldomást ittak. A házigazda pillanatok alatt összefogatott a kalmár számára vagy huszonöt cirmost. A legmérgesebb kandúrokat választotta ki. Elkészült a bizonyságlevél is – akkoriban az ilyen aviso névre hallgatott. A nemes nevetett. A kereskedő még jobban nevetett. Virágos jókedvükben megittak egy icce jóféle bort.

A kalmár újabb ládákat csináltatott, középen a szokott rejtekhellyel, és mindegyikbe öt-öt macskát tett. Lyukakat fúratott, hogy a cicák levegőhöz jussanak, de enni bizony nem adott nekik vagy két napig egy falatot se, mielőtt a vámházhoz vitte a ládákat. Hadd legyenek a macskák minél dühödtebbek.

Bizony, ugyanahhoz a vámházhoz ment, ahol a jó múltkorában megszégyenítették. Belül mosolygott, kívül meg igyekezett minél ügyefogyottabb képet vágni.

Már jött is a rókaképű osztrák vámtiszt, ádázul mosolyogva. Nini, a minapi sunyi kalmár. Ez most éppen jó hangulatban talál, akkora bírságot kap, hogy belegebed.

- Mi van ezekben a ládákban? – förmedt a kalmárra.
- Külföldi macskák, tiszt uram.
- Micsoda? Macskák?
- Igen, macskák. Drága külföldi jószágok.
- Szóval macskák? Olyan cirmosok-e, amik nyávognak?
- Olyanok, tiszt uram, csak ezek külhoniak, kényesek, drágák. Az alispán úr számára hozom őket messze idegenből. Huszonöt macska, darabja négy Frigyes-arany.
- Mennyi?
- Darabja négy Frigyes-arany.
- Nahát! Mik ezek, oroszlánkölykök.
- Dehogy, tiszt uram, macskák ezek, de külföldiek.
- Herkópáter se hallott róla, hogy a macskák ilyen drágák legyenek! Lóvá akar tenni kend?
- Jaj dehogy!
- Hazudik kend! A szeme se áll jól! Kibontjuk ezeket a ládákat!
- Ne tegye, tiszt uram! Lássa, ihol a bizonyságlevél.

A tiszt fogta a papirost, és végigfutott rajta. Külföldi macskák az alispán úrnak, értékük darabonként négy Frigyes-arany. Lóvá akarják tenni, semmi kétség. Valami tilos árucikk lehet ott, nem pedig macska.

- Felbontani a ládákat!

A marcona vámosok nekiestek, és kinyitották a ládák tetejét. A kalmár látszólag aggódott, valójában befelé mosolygott. Úgy állt, hogy lehetőleg ne az ő arcába ugorjanak majd a dühös, kiéhezett kandúrok.

- Ha a macskák megszöknek, tiszt uram és a hatóság abban a minutumban kártérítéssel tartozik nekem! – biztosította magát jó előre.
- Megkapja kend!
- Darabja négy Frigyes-arany!
- Megkapja kend, ha macska!

A vámtiszt vérszemet kapott, azt hitte, azért erősködik a kupec, mert nem szeretné, ha kibontatná a ládákat, tilos áru lesz abban, nem pedig macska.

- Kibontani!

A vámosok nem vártak tovább, feltépték a ládákat.

Nosza, lett nagy haddelhadd! Az éhes macskák borzalmas vernyogással röpültek ki a dobozokból, legtöbbje a vámosok szeme közé. Bizony, némelyiket nagyon megkarmolták a feldühödött állatok. Volt nagy ijedelem, közben pedig a huszonöt macska úgy eltűnt, bottal üthették a nyomukat.

A kalmár igyekezett leplezni elégedettségét, zord kifejezéssel lépett a vámtiszthez.

- Kérem, fogdostassa össze a portékámat! Ezek drága külföldi macskák!

A tiszt olyan képet vágott, mint aki tüstént elsírja magát.

- Összefogdostatni?
- Akkor kérem szépen az árukat. Darabja négy Frigyes-arany.

Jegyzőkönyv készült, a hatóság megfizette a „kárt”.

Így nyerte vissza a pénzét a kalmár kamatos kamattal – a vámosoktól.