Szerelem és líra - XVI.

Tizenhatodik rész

A szerelem elleni eljárások közül eddig a szerelem tagadásával foglalkoztam leginkább. Fentebb már említettem a többit:

 A szerelem értékének kétségbe vonása
 A szerelemnek valamely uralgó eszmerendszerrel, dogmával, vallási elvvel való szembeállítása
 A szerelem démonizálása
 A szerelem betegségként való beállítása

A szerelem értékének kétségbe vonása részben a szerelem tudatosan csökevényes definícióján alapul. Ilyenkor a szerelem fogalmát vagy a puszta szexualitásra, vagy tapasztalatlannak és felületesnek beállított fiatalok kölcsönös vonzalmára redukálják, amelyet alkalmi és az élet realitásaival ellentétes múló szeszélynek igyekeznek felfogni.

Ez utóbbi persze visszafelé sülhet el. Shakespeare Rómeo és Júlia című örökbecsű tragédiájának olasz irodalmi előzményei sem a szerelem pártján állottak. A történetet novellába foglaló itáliai szerzők – Salernitano, Luigi da Porto és Matteo Bandello – általában kárhoztatják a fiatalokat, akik oktalanságukban és kárhozatos szerelmükben nem hallgattak a szüleik bölcsességére. Shakespeare vette azonban kézbe a történetet, drámájában felépítette ugyanazt a cselekményt – és filozófiai értelemben véve rendbe tette a dolgokat.

A Rómeo és Júlia a drámairodalom egyik legkövetkezetesebb remekműve. A két fiatal kezdetben semmiben sem különbözik a kortársaitól. Mindketten elfogadják a családi normákat, nem kételkedők és nem lázadók, pontosan követik azt az életmódot és gondolkodást, amit számukra a Montagu és Capulet (az olasz novellákban Montecci és Capelletti) család íratlan törvényei előírnak.

Semmivel sem emelkednek ki generációjuk fiatalságából mindaddig, amíg nem lesznek szerelmesek. Attól kezdve azonban jobb emberré válnak. Erről majd a reneszánsz neoplatonizmus kapcsán ejtenék szót.

A Rómeo és Júlia számára előírt patriarchális életfelfogás teljesen kizárja a szerelmet. A patriarchális világkép nemcsak a nőt tekinti másodrendű embernek, hanem az élet minden részét hierarchikusan építi fel. Ebben az önmagát Istentől elrendeltnek, egyenesen magasztosnak láttatni kívánt „szent” alá-és fölérendeltségi elv uralmában (A Corneille tragédiájában oly nagyon magasztalt „kötelesség” sem egyéb ennél) nemcsak kölcsönös vonzalomnak, egyáltalán semmiféle egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatnak sincs helye.

A patriarchális alapon álló „kötelesség” eszméje természetesen mindenütt és mindig riválist látott a szerelemben, dühödten utálta és acsarkodva félte.

Corneille „Horatius” című tragédiájában a két család fiait arra buzdítják, hogy a kötelesség – a két város vezetőinek ritka esztelen döntése – érdekében meg kell ölniük a húgaik férjeit és vőlegényeit. A női szereplők képviselte emberi igazsággal szemben a vén Horatius, az elvakult és szűk látókörű militarizmus képviselője kerül ki győztesen; a darab őt és az egyetlen életben maradt fiút igyekszik felmagasztalni, mert a hatalmi parancsnak engedelmeskedve sikerrel tették tönkre családjuk és önmaguk életét.

A francia drámairodalom egyik legnagyobb büszkeséggel emlegetett darabja, a „Cid” hősnője a kötelesség érdekében követeli – a szerelme kivégzését. Olyan elvetemült tirádákkal ostorozza közben tulajdon szerelmi érzéseit, hogy azt még a különben igen szűk emberi mozgásteret teremtő darab némely szereplője is megsokallja.

Azt gondolhatnánk, hogy némely régi irodalmi műalkotás szerzőjének fogalma sincs a szerelemről.

Újabb művekben is hajlamosak lebecsülni a szerelem jelentőségét. Gyakran a szerző maga sem veszi észre. Schiller Ármány és szerelem című tragédiájában – amelyet a szerző a Rómeo és Júlia párdarabjának szánt, valójában annak sok szempontból szöges ellentéte – egy nagyon primitív intrika, egy elhullajtott, alattomos szándékú levél elegendő arra, hogy a szerelmesek közötti bizalmat felborítsa.

Shakespeare tragédiájának értékét mutatja, hogy évszázadokkal később sem mert az írók zöme annyira merészen következetes lenni, mint az angol drámaíró. Még Goethe és Tolsztoj is visszariadt a darabtól, a magát felvilágosultnak képzelő Voltaire dühéről nem is beszélve.

Shakespeare gondosan ügyelt arra, hogy a műve ne a generációk harcáról szóljon. Rómeo versenytársa nem valami évtizedekkel idősebb, vénülő férfi – mint az évszázadokkal későbbi, sokkal gyávább szentimentális művek zömében – hanem Paris gróf, aki semmivel sem rosszabb Rómeónál, sőt akihez Júlia is örömmel nőül menne; ha nem volna már szerelmes Rómeóba. Így következetes. Az atya döntése akkor sem helyes, ha látszólag megfelelő házastársat talál a lányának. A lánynak magának kell választania. A patriarchális apai felfogás súlyos kritikája az a jelenet, amikor a „lányát úgy imádó atya” tüstént lekurvázza a gyermekét, amint az ellentmondani merészel neki.

Rómeo és Júlia pusztán őszinte, igaz szerelmük következtében kerülnek szembe családjaik patriarchális felfogásával. Shakespeare sokkal többet tud a szerelemről, mint sok nála későbbi író. Természetesen ebben Montaigne, illetve a nagy angol felé a tudomány jelenlegi felfogása szerint általa közvetített reneszánsz neoplatonizmus is részes, aligha vitatható.

A szerelem nemcsak a patriarchális felfogással ellentétes, hanem az ököljoggal és az erőszakkal is, hiszen eszménye nem a hódítás, nem mások leigázása, hanem a békés családi boldogság.

A militarizmus is arra kényszerül, hogy puszta önvédelemből megkísérelje kétségbe vonni a szerelem jelentőségét. A harci eszmények sem férnek meg a szerelemmel.

Folytatása következik.