Holtak

Leszálltatok az Idő vonatáról,

S egy szürke ösvényen

Eltüntetek;

Hiányotok fáj,

S emléketek

Magában kesereg.

——-

A könnyek függönyén

Távoli hétköznapok

Árnya

Kopog,

S a meghitt Múlt

Mélázva

Andalog.

——-

Holtak.

Az Időnek már nincs szüksége Rátok,

Csak nekünk lenne

Fájdalmas-nagyon;

Túl félszeg óhajon,

Túl elfelejtett pillanatokon.

——-

Anyám derűje,

Zsörtölődő kedve

A Pillanat is rég

Megöregedve

Tutajjal száll a távolban

Tova,

Ki tudja, hova;

S az egykor volt szilaj tavaszok

Holtak.

——–

Volt hétköznapok szent lakói:

Holtak;

Kezetek

Álomban integet,

Komor, bánatos időfergeteg

Tépázza

Fáradt Emléketeket.

——-

Apám arcán holt figyelem lebeg,

S az Idő víztükrén halkan remeg;

Minden eladott szerszáma vele,

S műhelyét szemléli

Odaát,

Mint Isten örök ezermestere.

———–

Volt hétköznapok szent lakói:

Holtak;

Máskor és másutt majd egyszer talán,

A Remény falán

Átmászunk közösen.

——–

Egy más világban,

Más dimenzióban,

Ahol az égen ragyognak a holdak,

Talán Ti sirattok el

Minket,

Holtak.

———

Életek sora,

Létek halmaza,

Egyszer talán majd

Eljutunk

Haza.

——-

(Mondhatja a sok szegény szkeptikus,

Hogy a Lét csupán anyagelvű rítus,

Hogy a világ süket matériája

Egyszer fittyet hányt az entrópiára,

Kitört a hámból, robbant,

Mint a must,

S ki-törzsfejlődte

A sok szkeptikust.)

———

Holtak.

Régi öregek,

Barátok.

Valahol örökké

szükség van

Rátok.

——

Még itt vagyok.

Baktatok fel a hegyre,

S ti néztek rám

A túlsó partról

Egyre.

Az eladott napfény

Ez is Erdélyben fog megjelenni.

Jó régi történet. Mikor is esett meg?

——–

Egyszer volt, hol nem volt,

Nagyon-nagyon régen volt,

Amikor még régi földre,

Réges-régi tengerekre

Sütött fenn a Hold.

Volt akkor egy boldog ország,

Tündérszép emberek lakták,

Boldogságföld volt a neve,

Volt számos búzamezeje,

Szőleje meg gyümölcsöse,

Hogy a népei gazdagok

Urai meg hatalmasok

Voltak, volt templom, meg csárda,

Aranyozott volt a járda,

A földet fehér ruhába

Öltözött szép Luca járta,

Adott termést, jót és szépet,

Boldogok voltak a népek.

Egyszer régen, nagyon régen,

Élt egy király az alvégen,

Régi-régi messzeségben.

Henrik király volt a neve,

Volt országa, nagy serege,

És akkora nagy vagyona,

Maga sem tudta, mekkora.

S Boldogságföld nagy királya

Azt se tudta jódolgába’

Hogy mi a baj. Azt képzelte,

A jólét az ő érdeme.

———-

Őfelsége tipikus politikus. Felértékeli saját jelentőségét, és nemigen látja a fától az erdőt.

Nem ért semmihez, de erre nincs is szükség, hiszen semmi dolga.

Csakhogy…

Mint a rossz politikusok, beavatkozik..

—-

Az eredmény:

Rövid távon üzleti siker,

Középtávon katasztrófa…

Szerelmes Október

Didergő reggelek

Vénülő fejedelme;

Október mindig hallgatag;

S Ősz derekán a vén falak

Mohón szomjazzák a konzerv nyarat.

——-

Didergő reggelek

Vénülő fejedelme;

Az Ősz az Élet

Mélyülő szerelme.

———

Súlyos felhő-frontok cikornyás fríze,

Talányos, mint az őszi csókok íze.

———

Október bölcs és hallgatag,

S a roskatag falak

Tartják az Ősz álmodozó egét;

S vigyázzák

A Szerelem melegét.

——–

Szerelmes Október álomba ringat,

S ötvenéves meghitt vágyainkat

Szemléli ötvenéves szeretettel.

——–

Didergő reggelek

Vénülő fejedelme;

Meghitt az Élet Őszének

Szerelme.

——-

A Szerelmünk

Szívós, akár az Éden;

Túlél minket

Gyermekünk életében.

——-

Didergő reggelek

Vénülő fejedelme;

Sírig tart az Ősz

Mélyülő

Szerelme.

Szőke nő zűrben az űrben - 134.

SZÁZHARMINCNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Schellenberg tátott szájjal maradt a szőke nőre.

Ed Philips elismerően hümmögött.

„Hajó az admirálisnak. Ismeretlen számú, az egykori törzskarhoz tartozó személy DNS-e feltehetően vizsgálat alá vonható, de ez rendkívül időigényes, Karen Bozchana Kadlecikoba admirális.”

Ed Philips tekintetében nagyot villant valami – az utóbbi percek során már nem először. Karen árgus szemekkel figyelte. Ő, az egykori hivatásos barátnő túlságosan sok élménnyel gazdagodott az elmúlt hetek alatt. Túl sok megmagyarázhatatlan szörnyűséget látott és tapasztalt. Túl sok rejtélyt látott maga körül burjánzani. Amerre nézett, rejtély. A korábbi életében mindez fel sem tűnt volna. Élte volna megszokott életét; ruhák, sminkek, taktikák töltenék ki a mindennapjait, és az Ed Philipshez hasonló férfiakat unalmas és jelentéktelen alakoknak látná – amilyennek szeretnék.

Ennek azonban mindörökre vége volt.

Túl hosszú időt töltött Ed Philips társaságában ahhoz, hogy ne értsen apró jelekből.

Olyan szúrós szemekkel kezdte méregetni Ed Philipset, hogy a férfi akaratlanul is összerezzent.

- Valami baj van, Karen? – kérdezte nyugtalan kifejezéssel.

- Elő a farbával, Ed.

- Nem értelek.

Karen dühös képet vágott.

- Elég ebből, Ed. Az imént Helmut őszintén elmondott mindent, amit tudott az időutazásról. Te azonban nem.

A férfi meglepődött, a mosolyából akaratlan elismerés sugárzott.

- Bravó, Karen. Nem hittem volna – nyögte sokkal kevésbé lelkesen, mint ahogy éreztetni akarta.

- Ki vele!

Ed óvatosan körülnézett, mintha csak azt akarná megállapítani, figyeli-e őket valaki.

Karen gúnyosan végigmérte. Az ügynök. Az ügynök, aki még a pokolban is ügynök. Aki nem tud az ügynöki korlátoltságától megszabadulni.

Mindegy, ki kell rángatni belőle.

- Halljam, Ed!

- Karen, én igazán nem tudok semmit!

- Halljam!

- Mondtam, hogy semmit sem tudok – habozott néhány pillanatig. – Vagy majdnem semmit.

Valaki köhintett a másik oldalán, Ed odakapta a fejét, és megijedt Helmut Schellenbergtől. Nem vette észre, mikor lépett mellé a másiki férfi.

- Engem is érdekelne az a majdnem, Ed – mondta csendesen Helmut.

Ed Philips láthatóan mérlegelt, Karen Bozchana Kadlecikova azonban éppen ezt nem akarta neki megengedni. Ed szemrebbenés nélkül tudott hazudni, de a szőke nő most a kendőzetlen és nyers igazságot akarta tudni.

- Halljuk, Ed! Halljuk, amit tudsz!

Philips néhány pillanat múlva elszánta magát.

- Rendben van, – kezdte. – de tudnotok kell, hogy nem garantálhatom az információk valódiságát. Amit hallani fogtok, az részben talán pletyka.

Karen fáradtan legyintett.

- Hagyjuk a körítést! Gyerünk, mondd a lényeget!

- Nem is tudom, hol kezdjem – vakarta meg a fejét Ed Philips. – Tudnotok kell, hogy a Földön tömérdek emléket hagytak maguk után az időutasok.

Karen is, Helmut is meglepődött.

- Időutasok emlékei?

- Igen, Helmut.

- A Földön? Egyebütt nem.

Ed kissé beletörődően bólintott.

- Tudnotok kell, hogy a mi egész világunk feltehetően egy időutazás terméke.

Folytatása következik.

Seprűs vén Október

Seprűs vén Október

Dagaszt őszi sarat,

Söpröget lehullott

Pesszimizmusokat.

——–

Seprűs vén Október,

Az elaggott vagány,

Tudjam, hamisan szól

A fennkölt ál-magány.

———

Seprűs vén Október

Illúziómentes;

Tudja: sertésbőrben

Bennfentes a hentes.

——–

Szikkadt brekegésnek

Örüljön a díja,

Igaz magyar dalnak

Többé nem lesz híja.

——–

S aki a magyar dal

Tüzes borát issza,

Annak nem kell nyelves,

Satnya szó-kulissza.

———

Habár hitetlen lett

Már a fáradt ég is,

Lesz mosolygós Tavasz,

Élni fogunk

Mégis.

Heti részlet - XI.

BÉCS, 1664. december 23. hétfő

Az időpont szokatlan volt; a bécsi Haditanácsot még sohasem hívták össze a karácsony szentestéjét megelőző napon. Az is ritkán fordult elő, hogy vasárnap császári futárok zaklassák otthonukban karácsony előtt a tanács tagjait.

Ennek megfelelően igen gyér számban jelentek meg a Haditanács tagjai, leginkább azok jöttek el, akik Bécsben tartózkodtak, amint az várható is volt.

Itt volt azonban maga az uralkodó, és vele Porcia herceg. A tanács tagjai utóbbin némileg csodálkoztak, hiszen a hercegről mindenki azt mondta, hogy nagybeteg, az ágyat nyomja, és legfeljebb néhány hete lehet hátra.

Porcia herceg arca szederjés volt, szeme fénytelenül ült sápadt, beesett szemgödrében, homlokát mély ráncok barázdálták, nehezen vette a levegőt, és erősen kapaszkodott karosszéke karfájába.

Néhányan összesúgtak. Talán jobb lenne, ha a herceg visszavonulna a birtokaira, hátha jót tenne neki az otthoni levegő. Nem is beszélve arról, hogy otthonról könynen leruccanhatna Velencébe, esetleg Firenzébe, és Venetia vagy Toscana kék ege alatt talán még ebben a téli időjárásban is könnyebbséget, esetleg gyógyulást találna.

Mások erre azt súgták, hogy maga a császár, Lipót az, aki nem engedi visszavonulni Porcia herceget, aggódik egykori nevelője egészségéért, a saját orvosait küldözgeti hozzá, és a közelében akarja tudni.

Akárhogy is volt, a herceg az uralkodó kíséretében megjelent a haditanács mai ülésén, és szemmel láthatóan nem volt jó bőrben.

A császár bosszús arccal ült a főhelyen, ingerültségének okát egyelőre csak találgatni lehetett. Jó esetben talán a meghűlés lehetett, aminek őfelsége oly nyilvánvaló jeleit adta sűrű tüszkölésével, orrfúvásaival. A mögötte tartózkodó szolga igyekezett minél tapintatosabban cserélni a zsebkendőket, valahányszor a császári orrot újra ki kellett fújni. Minden alkalommal tisztát nyújtott előre, a használtat meg abba a díszes bőrtarisznyába gyűjtötte, ami a másik oldalán függött. Kint készenlétben állott még néhány ember jókora köteg tiszta zsebkendővel, nehogy a felség hiányt szenvedjen.

Ha a császár bosszúságát csak a nátha okozza, az nem jelent bajt, de őfelsége közismert ingerültségére való tekintettel elővigyázatosnak kell lenni. Ezt minden jelenlévő tudatosította magában, talán az egy Schlick tábornokot kivéve. A Haditanács öreg elnöke várhatóan ma is ragaszkodni fog sokat kárhoztatott szókimondásához.

Amikor mindenki helyet foglalt, a császár intett Porcia hercegnek, az pedig biccentett az öreg Schlicknek.

- Megnyitom az ülést – kezdte a vén generális. – a haditanács mai megbeszélésének tárgya Leslie tábornagy úr jelentése. A varasdi főkapitány, gróf Leslie tábornagy gyorsfutárt küldött, és sürgős segítséget kér. Azt írja, – némileg vonakodott a továbbiak közlésétől, mint aki nem érti, vagy nem hiszi, amit mond. Aztán erőt vett magán, és folytatta: – Szóval Leslie gróf úr azt írja, hogy hatalmas tatár sereg tart felé, amely becslések alapján ötven-hatvanezer lovasból áll.

Nagy felhördülés támadt. Montecuccoli tábornagy a fejét ingatta, és a mellette ülő Caprara tábornok nem bírta megállni szó nélkül:

- Rosszat álmodott a gróf bizonyára.

Néhányan diszkréten elvigyorodtak, de a Haditanács elnökének rosszalló pillantására elrejtették a mosolyukat.

- Uraim, magam csak Leslie gróf jelentését ismertetem, és a kérését tolmácsolom. Szerinte hatalmas létszámú tatár sereg tart a török területen át felé, és sürgős segítséget kér.

Caprara megint valami szellemességet mondott volna, de Montecuccoli egy mozdulattal belé fojtotta.

- Mi a véleményük, uraim?

Lobkowitz herceg szája idegesen rángott egyet. Mit művel a nagyvezír? Miért nem tud ő erről?

Némi hallgatás után Gonzaga herceg szólalt meg:

- Történt ilyen egyáltalán valaha? Hogy a török birodalom nagy létszámú csapatokat vonultat fel, és a mi területeinket fenyegesse – télen?

Erre Schlick generális csak a fejét rázta.

- Bocsánat, – szólt közbe Puchaim. – az elnök úr által közöltek szerint nem török, hanem tatár csapatmozgásokról van szó.

Montecuccoli bólogatott.

- Mi a különbség? – kérdezte türelmetlenül Gonzaga.

Őszi merengés

Ma csatakos,

Holnap deres

Novemberben galambősz

Az Ősz.

——–

Öregszik a Ráció;

Egyre vénül,

Tokásodik,

Mind mogorvább, mind nyűgösebb,

Napról napra szenilisebb

A Civilizáció.

———

Esik eső,

Csepereg;

Lusta földre,

Bús tetőkre,

Haldokló fákra

Pereg.

——–

Hull az Idő

Száraz ágra,

Nedves piacgazdaságra;

Szorongató szabadságra,

Végét járó kis

Országra.

——–

Ma csatakos,

Holnap deres,

Novemberben galambősz

Az Ősz…

———-

A Jelen köhög,

Sápadt, reszketeg;

Állítólag nincs Költészet,

Csak költészetek;

Sok az Egynél

Sokkal

Kevesebb…

——–

Esik eső,

Szemereg;

Bádogeresz nyekereg,

Tönkre áznak

Régi,

Poshadt

Szerepek.

———

Hull az Idő

Nedves földre,

Fonnyadt propaganda-zöldre;

Meddő, tudós kerevetre,

Dogmatikus eredetre.

———

Ma csatakos,

Holnap deres,

Novemberben galambősz

Az Ősz…

———

A köd szétterül,

A holdfény elül;

Az utókor puszta léte

Veszélybe kerül.

———

Esik eső,

Szemetel;

Ég a Földdel

Felesel;

Kérdezném a vén Napot,

De nem felel.

——–

Hull az Idő

Nemhitekre,

Kiürült tekintetekre,

Üres művész-művészetre;

Spórolt hazaszeretetre.

———-

Fájdalommal múlik a Múlt,

Pityereg az Ősz;

Jövő néni kis szobában

Gyógyteákat főz.

———

Piac gurul

Hatra-vakra;

Kötőfék a szamarakra;

A sznoboknak nyelv-kritika;

A világnak füstkarika.

——–

Hull az Idő

Kis körökre,

Öltönyös, megfáradt tökre,

Eltörik a régi bögre;

Kapaszkodunk régi rögbe,

Örökifjú örömökbe;

Élünk és halunk.

Örökre.

Mikulás a hegyen

Erdélyben fog megjelenni.

Mikulás a legfontosabb jelenlegi mítoszaink egyikének hőse, voltaképpen civilizációnk egyik legjelentősebb alakja. Csaknem világszerte ismert.

Hollywood nemigen tudott kárt tenni benne, nem is nagyon akart; viszont sokat segített mítosza kiteljesítésében. A keresztény kultúrkörön kívülre is.

Mikulás pedig teszi a dolgát. A részeg áruházi meg egyéb mikulások sem képesek késégbe vonni. Mikulás – eszme.

Mikulás emblematikus figura.

A humanizmus egyik szimbóluma.

———

Az emberi lényegnek nincs igazi valósága, és a valóban fenntartható, stabilizálható emberi társadalom nem épülhet puszta anyagi valóságra; vagyis épülhet, de csak igen alacsony nívón.

Most különösen kritikus helyzetben vagyunk, hiszen a Földet egy nyilvánvalóan önfelszámoló jellegű rendszer uralja.

A bankérdekeltségek és a multicégek világuralma a lehető legrosszabb világuralom. Még egy gyenge képességű abszolút uralkodó is tisztában van azzal, amivel ők nem: képtelenség a csak profitot gyűjtsünk, más nem érdekel elv alapján fenntartani és stabilizálni egy gazdasági és politikai formációt.

——–

Egyetlen célt és értelmet tud az ilyesféle felfogás a világ elé kitűzni, ez pedig a gazdasági növekedés.

Amikor amerikai szerző ír arról, hogy a világ minden bajának egyetlen univerzális megoldása a gazdasági növekedés, az ember könnyen megbocsátja neki. Ilyen mű például a témában írott színvonalasabbak közül Benjamin M. Friedman nagy tehetséggel és nem kisebb naivitással megírt Jólét és erkölcsösség című kötete. A kiváló felkészültséggel, szellemesen és igazán pallérozott elmeéllel megírt kötet remekül népszerűsíti, hozza emberközelbe azon elveket, amelyek a liberális világgazdaságot működtetik. Friedman tisztességére jellemző, hogy minden csúsztatás nélkül elismeri, ha a köztudat által a liberális gazdasági modellhez kötött szegmentumok valamelyike más forrásból származik, ami a hasonló művek szerzői részéről nem éppen tekinthető általánosan érvényes hozzáállásnak. Minden további nélkül elismeri, hogy a nyugdíjrendszer elképzelése és megvalósítása a liberálisnak aligha mondható Bismarck-féle Németországból származik, az USA is onnét vette át; hiszen a liberális gazdaságpolitika akkortájt (sem) szeretett ilyesmivel vesződni.

Még tárgyilagosabbnak mutatkozik Friedman, amikor a jelenről szólván magától értetődően ismeri el, hogy a XXI. századi Egyesült Államokban terjed az analfabétizmus.

Nem újság ez nálunk sem…

Szóval egy amerikai szerzőnek az ember könnyen megbocsátja a gazdasági növekedés ilyetén abszolutizálását, hiszen az Egyesült Államok tipikusan olyan ország, amelynek lakosságát – az őslakos indiánoktól a tavalyi és idei bevándorlókig terjedő soknyelvű, tarka tömeget – a gazdasági növekedésen, vagy annak reményén kívül semmi sem tartja össze.

Friedman naivitása pedig inkább szánalmas, mint nevetséges.

Egész művének egyik alapvetése azon feltételezés, hogy a globalizáció olyan folyamat, amely az egyedül üdvözítő nyugati demokráciát, valamint a szintén egyedül üdvözítő liberális piacgazdaságot az egész világon elterjeszti, és a globalizáció végpontja egy olyan glóbusz, ahol egyöntetűen piacgazdaság és parlamenti demokrácia, valamint az ezt kiegészítő mindennapi élet és értékrend valósul meg mindenütt.

Akadnak persze mindenféle – elsősorban iszlám – vallási fanatikusok, meg terroristák; de minden szóra sem érdemes, apró bosszúság, pillanatnyi gyermekbetegség, majd kigyógyulnak belőle, és mindenüvé elérnek a piacgazdaságból és demokráciából fakadó gazdasági növekedés áldásai.

Aztán hamarosan a világboldogság…

Tragikus tévedés.

———

A kétségbeesetten ösztönzött gazdasági növekedésre aspiráló felfogás természete a közösségi értékrendszerek spontán vagy tudatos bomlasztása. A család, nemzet, haza eszméje, illetve az ezek által meghatározott gondolkodás és cselekvés akadálya a pénz gyakorlati primátusával előrecsörtető globalizált “értékrend” megvalósításának; az ilyen társadalom tagjait nem egykönnyen lehet izolálni, és a “szabadság” retorikájával fellépő sivár pénzimádat rabigájába görbíteni.

———

A közösségek izolálása a rendszer alapvető törekvése, és nagy részben önfelszámoló jellegének okozója is. Nem tehet azonban mást, hiszen a gazdasági növekedés és a pénz kultusza alapvetően irracionális.

Önfelszámoló circulus vitiosus.

A növekedés-centrikusság a legprimitívebb önzés érvényre juttatását kívánja. Emiatt – és persze nemcsak emiatt, hiszen a társadalomban soha semminek sincsen csak egyetlen oka – le kell építeni a közösségi értékrendszereket.

Nemzet, Haza, család – korszerűtlen...

————–

A növekedéselvű globális rendszer olyan embereket igényel, akik képesek bármikor nyelvet és hazát cserélni, nincs identitásuk, nem tartja őket meg sehol sem a család, sem más.

A rendszer eszménye az agyonhajszolható huszonéves szingli. Már elég képzett, okos és energikus ahhoz, hogy jó munkát végezzen; de még elég tapasztalatlan és ostoba, hogy ne vegye észre a rendszer embertelenségét. Mire az erkölcsi fejelágya benő, már ott a következő huszonéves szinglinemzedék, ami bedarálja – mehet a süllyesztőbe.

Karrier és család ellentmondásba kerül. Ez persze kemény erkölcsi csapda, hiszen egymással összemérhetetlen dimenziók kerülnek egy kalap alá.

A pénz-motivációnak kell győznie.

A fiatal későn vállaljon gyereket – vagy egyáltalán ne.

Nem akarnám felsorolni, mi minden erkölcsi és közösségi értéknek kell leépülnie ahhoz, hogy ez így működhessen…

——–

Az önfelszámoló társadalomban a népesség fogy. Ez talán törvényszerűségnek is tekinthető, emlékezzünk Plutarkhosz keserű szavaira. Ő s egy önfelszámoló társadalomban élt…

A fogyást a bevándorlás egyensúlyozza. Ami bábeli kulturális keveredést okoz. Ezt a rendszer ideológiája egyenesen kívánatosnak próbálja feltüntetni – a történelmi tapasztalatok azonban mást mondanak. Nyugat-Európa iszlamizációja inkább nyugtalanítónak tűnik, mint örvendetesnek. Lassan a politikusok is kezdik belátni, hogy a multikulturalizmus – öngyilkosság. Hiába próbálták a Jefremov regényeihez hasonló idillikus állapotnak feltüntetni a keveredést, az iszlám fundamentalizmus makacsabb, keményebb – és ellenáll a fejlődésnek.

Pár éve a canterbury érsek javasolta, hogy Nagy-Britannia vezesse be a sáriát(??). Az iszlám jogot…

Képzeljük el, ha Európában megkérdőjeleződne a monogámia és a női egyenjogúság…

Ez korántsem elképzelhetetlen, hiszen a család más alappillérei már megkérdőjeleződtek…

———-

A család, a szerelem és mindenféle tartós érzelmi kötöttség helyett minden olyan szexuális létforma népszerűsítése, ami nem alappillére semmiféle közösségnek…

Ballagunk a vízözön felé…

———

Nem kell közösség, csak izolált egyének halmaza alkotta tömeg…

A kultúra – persze – segíthetne.

Még mit nem!

———

A valódi kultúra igen.

Ha azonban van helyette egy globalizált sznob álkultúra – az nemigen…

Már Lukács György többször pedzegette írásaiban, hogy az értelmiség hajlamos beleesni a mélyértelműség körmönfont csapdáiba, aztán ezen fellelkesülve – csócsálni a semmit…

——-

Máris van olyan kultúra, ami a sznob igényeket kielégíti, kapcsolatrendszere világraszóló, de a tömegekre gyakorolt befolyása zérus.

Lehet csócsálni a nyelvet, dekonstruálni fogalmat és gondolatot, lehet hallelujázni és hejehujázni egy-egy remek opuszon, hogy mi mindent visszavett megint; hogy minő filozofikus módon vonta kétségbe a szintaxist – vagy az állapothatározót – micsoda hatalmas eredményeket ért el a pali a versmondatok mondattalanítása terén…

Vannak posztmodern Adyk és József Attilák; néha összetévesztik egymással őket, de sebaj – virul a kultúra…

Úgyse szól semmiről…

——–

Itt jön Mikulás felelőssége…

Meg a többi hétköznapi mítoszé…

———-

Mikulás pedig bírja.

Áldassék a neve…

A boldog kevesek

Szent Crispin napja nem jön bárkinek;

A többiek tán észre sem veszik.

Számukra minden taposómalom,

Csak vonulnak az arctalan napok;

Isten a hamelni patkányfogó,

A világ csak szenvedés,

Meg halál,

Meg – adó…

——–

A boldog kevesek

Tevékeny csapata

Számára mindennap

Újabb csata.

——–

Szent Crispin napja nagy kitüntetés;

Az életünknek célt, értelmet ad,

Hogy e napon együtt harcolhatunk.

Sok ember, aki irigyel,

De fél;

Egy végzet-diktálta világban él;

A szükség vont köréjük kőfalat,

S a túlparton

A Szabad Akarat,

Örökre elérhetetlen marad.

——–

A boldog kevesek;

Én Velük,

Ők velem;

Nem pénz, nem hatalom;

Halál

Vagy győzelem.

———

A Szent Crispin napi hadba sosem

Soroznak; itt csak önkéntes lehetsz.

A biztonságos boldogtalanságba

El lehet futni, de nem érdemes:

Szent Crispin napján nincs megalkuvás;

És igazolást még Isten sem ad…

Pénzbe,

Sanda hatalomba;

Vak külföldi irgalomba,

Ványadt szemű unalomba

Bűntudat liheg;

Itt maradnak

A Boldog Kevesek.

———

A Boldog Kevesek;

Pislákoló fény

Rossz, halott havon;

Egy falka testvér

Szent Crispin napon.

———

Szent Crispin napja van,

Amíg csak élünk;

Kihullt már Isten minden szál haja;

S a világot megtölti

Unalommal

A túlerő önelégült zaja.

——–

A Boldog Kevesek…

A Lét megáll;

A Végzet útjába

Egy szalmaszál…

———

Szent Crispin napján mosolyog a Lét;

A túloldalon

Mindig túlerő;

Mindig alattomos, hideg eső,

Sznob ámulás,

Vagy pénzes árulás;

Csak hadd legyen…

Nincs fájdalom,

És nincs megalkuvás.

——-

A Boldog Kevesek…

Mert kék az ég,

Mert mégis lehet

Cselekedni még.

——-

Szent Crispin napján az Élet komoly,

Az Égen grasszál száz felhőgomoly,

Égetésünkre száz okot kohol,

S vereségünkre vágyik

A pokol.

———

A Boldog Kevesek

Nem hiszik el,

Hogy a sunyi jövőt

Tűrni kell.

——–

Szent Crispin napja minden pillanat,

Amikor megborzong bennünk az Élet,

S az erkölcsi világrend szelleme

Az anyagias dogmát kikacagva,

Ráébreszt, hogy közös világban élünk,

Minden Hittel,

Szellemmel,

Szerelemmel.

Minden boldogság könnyes, szent ajándék,

S az emberi szabadság büszke játék,

Játék az Élettel,

Az Életért;

Hitért, Földért,

Szerelemért,

Hazáért;

Boldogan, tisztán

Néha fanyarul;

De mindig őszintén

És magyarul.

——–

A boldog kevesek…

A nyelv-csócsáló, játszadozó korban,

Amikor a becsület a porban,

S a becstelen gőg etikát tanít;

Még mindig mernek

Hinni

Valamit.

——–

A boldog kevesek

Kufár globalizáció korában,

A Föld-méretű silány operában;

Amikor a Jövő sápot fizet,

Sosem fognak hódolni

Senkinek.

———

A boldog kevesek

Amikor már gazdag sincs,

Csak fukar,

Amikor már király sincs,

Csak cudar;

Amikor pátosz helyett van banális,

A fentről sugallt szerelem anális;

S a vének tanácsa bűzös kanális…

Még mernek hinni

Jövőt és Barátot,

Még mernek élni

Hitet

És Családot.

——–

A boldog kevesek…

Amikor a politika – szatíra,

S a költészetben tilalmas – a líra;

És amikor meztelen az Ég;

Mernek élni még.

———

A boldog kevesek…

Élet a zord fagyon;

És nincs nagyobb becsület,

Hit,

Vagyon;

Mint Velük harcolni

Szent Crispin napon….

Szőke nő zűrben az űrben - 133.

SZÁZHARMINCHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Egyik férfi sem lepődött meg. Még az arckifejezésük sem változott. Mindketten bólintottak, csaknem egyszerre.

- Ez nyilvánvalóan így van, Karen – mondta Ed Philips. – Ezzel a céllal érkeztek ide valahonnan a jövőből. Egy olyan jövőből, ami számunkra színtiszta lehetetlenség.

- És az is teljesen érthető, – tette hozzá Schellenberg. – hogy miért döntöttek a hibernálás mellett. Át akarnak aludni néhány évtizedet, hogy megérhessenek valamilyen fontos eseményt, aminek bekövetkeztét a saját koruk ismeretében valószínűnek tartják. Persze, semmi garancia sincs rá, hogy az illető esemény valóban bekövetkezik.

- Valamilyen eseményt? – kérdezte Ed.

- Úgy gondolom, emiatt hibernáltatták magukat.

A szőke nő energikus mozdulattal rázta meg a fejét.

- Erre semmi bizonyítékunk, Helmut. Ezer más okuk is lehetett rá.

Voltaképpen semmire semmi bizonyíték. Csak a kédőjelek szaporodnak. Újabb és újabb kérdőjelek, szinte mindenütt problémákba botlik.

- Admirális a hajónak. Kérem felülvizsgálni az összes hibernált személyazonosságát! A legmesszemenőkig kérem bekalkulálni azt a lehetőséget, hogy ezek az emberek szinkron korból származó földi személyek, akik valamilyen általunk közelebbről nem ismert okból hamis személyazonossággal szerepeltek a szövetségi haderő nyilvántartásában.

Nagyot sóhajtott. Hol van az a bizonyos arkhimédészi pont?

A válasz szinte azonnal megérkezett.

„Hajó az admirálisnak! Már elvégeztük a szükséges felülvizsgálatokat, és teljese bizonyosságot nyert, hogy a hibernált személyek egyike sem fordul elő semmiféle földi nyilvántartásban.”

Karen nem hagyta annyiban.

- Admirális a hajónak! Képtelenség! Nem rendelkezünk az itt fekvő emberektől semmiféle DNS-mintával, sem másmilyen azzal egyenértékű azonosító adattal.

„Hajó az admirálisnak. A feltételezése pontosításra szorul, Karen Bozchana Kadlecikova admirális. Megkaptuk a hibernációs rendszer teljes, rendelkezésre álló adatsorával, beleértve a benne elhelyezett személyek testére felügyelő rendszerek feletti teljes rendelkezést is. A DNS adatai is megvannak, és bármikor ellenőrizhetők. Úgyszintén rendelkezünk a tartályban rendelkező személyek korábbi hivatalos DNS-vizsgálatának adataival. Ezek összevethetők. Tévedés kizárva, admirális.”

Karen fülét megütötte valami:

- Admirális a hajónak! Az adatok ellenőrizhetősége azt jelenti, hogy DNS-t lehet venni a hibernált személyektől?

„Hajó az admirálisnak! Ezt a lehetőséget néhány perccel ezelőtt szereztük meg. Kívánja, hogy ellenőrizzem az alvók személyazonosságát?”

Karen a fejét rázta.

Támadt azonban egy ötlete:

- Admirális a hajónak! Van-e arra lehetőségünk, hogy megvizsgáljuk Williams admirális egykori törzskarának azon tagjainak adatait, akik nem fekszenek itt.

Folytatása következik.

Utópia, a Maradandóság Világa - V.

Az utópia forrásvidékén a mindenkori arisztokrácia által szentesített patriarchális életmód egyfajta kodifikálását találjuk. Azért hivatkoztam ilyen hosszan Spártára, mert talán a spártai társadalom a maradandóság világának a történelemben ismert legsikeresebb példája. Nem tudjuk, ténylegesen milyen hosszú ideig maradtak érvényben Lükurgosz törvényei. A jelek arra mutatnak, hogy a görög-perzsa háborúk idején már csak formálisan létezett a spártai katonai társadalom.

Ezzel együtt a Lükurgosz törvényein alapuló spártai katonaállam mérhetetlenül hosszabb ideig állt fenn, mint akár a létező szocializmus — bár erről véglegeset még nem mondhatunk, hiszen az a Föld több pontján még mindig „létezik” — vagy bármely hasonló társadalom.

Célját — katonai uralmának fenntartását — igen hosszú időn keresztül elérte. Görögország egyik legfontosabb katonai hatalma volt, háborús győzelmet aratott Athén és szövetségesei fölött. Katonai értelemben véve évszázadokon keresztül többé-kevésbé legyőzhetetlennek számított.

Hegemóniáját akkor veszítette el, amikor a zseniális hadvezér, Epameinondasz által vezérelt thébai hadsereg Kr. e. 371-ben Leuktra mellett megsemmisítő vereséget mért rá. A következő években ellenségei behatoltak a Peloponnészoszra, felszabadították a korábban leigázott területeket, Spárta pedig végleg elveszítette minden jelentőségét.

A spártai történelem egy katonaállam története volt, a maradandóság társadalma Spártában még csak többé-kevésbé jelentős kulturális alkotást sem volt képes létrehozni. Hosszas fennállása alatt sem alkotott semmit. A spártai történelemnek nincs kézzelfogható hagyatéka.

Már a római kori utazók elcsodálkoztak azon, hogyan lehetett Spárta, a kicsi, csúf és jelentéktelen falucska az egykori rettenthetetlen spártai állam központja.

A maradandóság társadalma Spártában — egyszerűen kimúlt. Nem volt ez „nagyszerű halál”, csupán banális elmúlás, társadalmi végelgyengülés. A hősi múlt betetőzése, egyben meghaladása tükröződik Spárta végzetében: a közönségesség, a banalitás. A banalitás, amely Heidegger szerint, az ember második bűnbeesése a földi paradicsomból történt kiűzetés óta.

AZ UTÓPIA AZ ÓKORI IRODALOMBAN

Az ókorban az utópisztikus szemléletű irodalmi alkotásokat természetesen még nem nevezték utópiának.

Arisztokrata múltidézés

Az előzőkben kifejtettem, hogy a későbbi utópiákban ábrázolt világ — a maradandóság — legvalószínűbb modellje a spártai társadalom volt. Az általuk idealizált régi — nemzetségi — rend pusztulását az arisztokrata származású vagy érzelmű költők vagy írók értékpusztulásként élték meg. Úgy érezték, az emberiség a vesztébe rohan. Műveikben szeretettel idézték fel a maradandóság világát. Az ideális társadalmat nem a jövőben keresték, hanem a múltakon merengtek

Theognisz

Theognisz Megarából származott. Sajnos nem tudjuk melyikből, mert több ilyen nevű város is volt. Származhatott az Athénnel ősidők óta ellenséges görögországi, vagy a szicíliai Megarából.

Theognisz arisztokrata érzelmű költő volt, akit a Démosz hatalomra kerülése után száműzetés és szegénység sújtott. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy a nemesség — a „jók” — nemcsak születése, hanem gondolkodásmódja alapján is különb a társadalom többi rétegénél. Fiatal barátjához intézett tanácsainak célja, hogy versein keresztül megőrizhesse az igaz arisztokrata értékeket.

Platón

Platón arisztokrata érzelmű, és a szigorúan hierarchikus állam híve. A következő idézetek Platón Az állam című művéből származnak (mindenütt Jánosy István fordítása.)

„Ugye ebben az államban a cipész csak cipész és a cipészség mellett nem kormányoskodik, a földműves csak földműves és a föld művelése mellett nem bíráskodik, a katona csak katona és a katonáskodás mellett nem bajlódik pénzügyletekkel, és így vagyunk a többiekkel is.”

Platón állama egyszerű és hierarchikus. Ki-ki maradjon a maga mesterségénél, a suszter a kaptafánál. Mindenki dolgozzék szorgosan a maga szakmájában, ne törjön feljebb. A katonák lényegében külön kasztot képeznének.

„Figyelj rám; nem a következőképpen kellene élniük és lakniuk, ha azt várjuk tőlük, hogy igazi őrök legyenek? Először is: egyiküknek se legyen magánvagyona, kivéve a legszükségesebbet; továbbá: ne legyen olyan lakásuk, sőt kamrájuk sem, ahová kedve szerint bárki be ne léphetne; ellátásuk pedig annyi legyen csak, amennyire egy józan és vitéz katonabajnoknak szüksége van; polgártársaikkal való megegyezés szerint, védelem fejében kapjanak annyi zsoldot, hogy egy évre se sok, se kevés ne legyen, étkezzenek közösen, mint a táborokban élő katonák, és éljenek bajtársi közösségben; magyarázzuk meg nekik: mivel az istenek jóvoltából az isteni arany és ezüst úgyis mindörökre a lelkükben van, emberi aranyra és ezüstre sohasem lesz szükségük, s kárhozatos dolog is volna az isteni aranyat emberi arany szerzésével elvegyíteni és megfertőzni, hiszen a nagy tömeg kezén forgó pénz miatt már úgyis elég sok istentelenség esett meg, míg az ő aranylényegük színtiszta; éppen ezért a város lakói közül egyedül nekik tilos az arany használata és érintése, sőt arannyal még csak egy fedél alatt sem tartózkodhatnak, magukon nem hordhatják, nem ehetnek, ihatnak aranyedényből. És így megmenthetik magukat is, meg az államot is, de hogyha magántulajdonként földet, házat és pénzt szereznek, akkor az őrökből talán jó gazdákká és földművesekké, de polgártársaik szövetségeseiből gyűlöletes kényurakká válnak, s egész életüket kölcsönös gyűlöletben és áskálódásban fecsérlik el, és sokkal többször és sokkal inkább kell rettegniük a belső, mint a külső ellenségtől, közben pedig a szakadék legszélén botorkálnak maguk is, meg az állam is. Ezért követeljük-e, hogy az őrök – lakás és egyéb viszonyaik tekintetében – így rendezkedjenek be, és hozzunk-e ennek megfelelő törvényeket, vagy sem?”

Platón államában egyébként a katonákat lényegében tenyésztették volna, vagyon-és nőközösséget írt elő számukra a szerző. A nőkhöz való hozzájutás lenne az állami erőszakszervezet tagjai számára a motiváció:

„A háborúban vagy máshol érdemeket szerző ifjaknak pedig adassék ajándék és kitüntetés, továbbá, hogy gyakrabban kelhessenek egybe nőkkel, hogy ezzel az ürüggyel nekik legyen a legtöbb utóduk.”

Platón ideálja is a maradandóság világa — illetve annak újabb változata. Ő maga valószínűleg őszintén idillikusnak látta. A maradandóság társadalmának — mint fentebb láttuk — legfőbb ellensége a változás. Platón óvott az újítástól — még a zenei és költői formák terén is.

„Röviden szólva: az állam gondozóinak arra kell vigyázniok, hogy óvatlanul káros elferdülések ne támadjanak, és mindenekfelett azon őrködjenek, hogy a testi és zenei nevelés terén ne történjenek a megállapított rendet felborító újítások, hanem a hagyományt lehetőleg híven megőrizzék, attól félve, hogy valaki ezt mondja: “….az olyan dalt dicsérik legjobban a népek, mely a legújabbként jár körben dalnokok ajkán” – még könnyen azt hihetik, a költő ezen nem annyira új éneket ért, mint inkább új dalformát, s ezt még dicséri is. Márpedig az ilyesmit nem szabad helyeselnünk, sőt feltételeznünk sem. Óvakodnunk kell ugyanis a zenei formák újító megváltoztatásától; ezzel mindent kockára teszünk, mert ha valaki a zenei formákat módosítja, ez kihat az állam legfőbb törvényeire”

Az államban négy erénynek kell érvényesülnie, ezek az igazságossá, bölcsesség, bátorság és a józan önmérséklet.

Platón az állam vezetését a filozófusok kezébe tenné. Mihelyt erre sor kerül, meg is valósult a tökéletes társadalom.

„Amíg a mai államokban nem lesz a királyság a filozófusoké, vagy a mostani úgynevezett királyok nem szoknak rá becsülettel és megfelelően a filozófiára, amíg nem esik egybe a politikai hatalom és a filozófia, és amíg azok sokaságát, akik ma természetük szerint e két feladatnak csak egyikét látják el, erőszakkal ki nem zártuk – addig, kedves Glaukón, nem szűnik meg az államok és az emberi nem nyomorúsága, és nem sarjadhat ki, nem jöhet napvilágra az általunk elképzelt állam. De épp emiatt szabódom szólni már régóta, mert látom, szavam igen elütne a megszokottól. Nehéz belátnunk, hogy másmilyen állam nem teheti boldoggá sem az egyént, sem a közösséget.”

Platón állama éppen úgy a maradandóság társadalma, ahogy a spártai társadalom is az volt. Gyökeres, lényegbevágó különbség van azonban a kettő között: az egykori spártai társadalom — valószínűleg rövidebb ideig ugyan, mint ahogy azt a történetírók sejtetik — ténylegesen létezett, míg Platón elképzelése eleve megvalósíthatatlan és irreális. Ahogy a spártai társadalmat még nem nevezhetjük utópiának, mert a valóságban is fennállott, a Platón elképzelte állam már tökéletes utópia.

A lakosságot három — egymástól kasztok módjára, mereven elkülönülő csoportra osztotta. Ezek a dolgozók, a harcosok — katonák és őrök, illetve az állam élén álló filozófusok. Ez egyértelműen az indiai kasztrendszert juttatja eszünkbe. Olyannyira, hogy George Dumézil, híres francia összehasonlító mítoszkutató az indoeurópai hagyományokat elemezve felveti, hogy a társadalomnak ez a hármas felosztása az indogermán népek közös, igen hosszú múltra visszanyúló hagyománya lehet.[1]

A maradandóság világa Platón műveiben már teljes egészében utópikus, rendelkezik az utópiák alábbi tulajdonságaival:

— Stabilitásra, változatlanságra épül

— Egyszerű munkamegosztás jellemzi

— Az államhatalom nyomasztó túlsúlya

— A benne élők idillinek érzik; ezért azt kell mondanunk: lényegében „idilli” emberek lakják

— Tekintélyelvű irányítás

— Külső kapcsolatok minimalizálása

A modell, a spártai társadalom még mindeme tulajdonságokkal rendelkezett, viszont még életképes volt, míg Platón elképzelése szembeötlően mesterkélt, életképtelen. Lakói is teljesen hipotetikus, idilli emberek.

Platónnál a maradandóság világa már szinte teljes, kiforrott változatában jelenik meg. Bár a szerző maga igen optimistán nyilatkozott államelméletének megvalósíthatóságáról, Az állam társadalma teljesen irreális. Legfőképpen amiatt, mert benne foglaltatik a változással szembeni ellenállás, a tökéletesség, az örökérvényűség igénye. Lényegében emiatt megvalósíthatatlan, emiatt a maradandóság világa. A maradandóság eleve megvalósíthatatlan, mert ellenkezik a fejlődés elvével. Azt is mondhatnám, Platón elképzelése mitikus, mert hadilábon áll az idővel, egyfajta mozdulatlanságba dermedt örök körforgásként képzeli el a tökéletes társadalmat. Platón műve idea, annak minden jellegzetességével. Az ideának alaptermészete, hogy csak a tökéletesség világában létezik, a gyarló földi létben csak gyarló utánzata lehetséges. A maradandóság világa ebbe az idealisztikus világba tartozik, nosztalgikus eszme egy rég letűnt arisztokratikus világról, amelyből mára csak az arisztokraták maradtak, akik keserű mélabú mellett képzelnek el egy olyan világot, amely az ő ízlésük szerint rendezkedett be, benne egy olyan emberi közösséggel, amely „boldogan” élne az ő patriarchális uralmuk alatt. Megállítják az időt, akár doktor Faust.

Platón államfilozófiai műve — amelynek hatása vitathatatlanul nagy — indította el az európai irodalomban a maradandóság világát ábrázoló utópiák áradatát. Minta lett, követendő példakép, újabb és újabb államfilozófiai művek és utópiák kiindulópontja. Egyfajta irodalmi és filozófiai mitologéma, amely többé-kevésbé beépült az utópiák sorába mind a mai napig. Egyben elindított — egykori tanítványa Arisztotelész által — egy ezzel ellentétes folyamatot is; az utópia-ellenesség vonulatát.

Tacitus

A legnagyobb római történetírók egyike, Cornelius Tacitus ugyancsak arisztokrata származású és érzelmű ember volt. Meggyőződéses híve a köztársaságnak, és a régi római erkölcsnek. Germania című művében igen nagy rokonszenvvel beszél a germán törzsekről, akik erkölcsösebbek, mint korának római előkelői.

Viszont azt kell mondjam, Platón csaknem egyedi esetnek tekinthető, gazdag életművének ezt az elemét még a követői sem vitték lényegesen tovább. Körülbelül hétszáz esztendő görög és római gondolkodása alatt nem alakult ki semmiféle “utópizmus” soha nem lett egységes vagy nagyjából egységes a tökéletes világról való elmélkedés, nem lett belőle folytatólagos teória, program. A görög filozófia eszménye nem a tökéletes társadalom, hanem a tökéletes ember. Az önmagát az élet viszontagságai fölé emelő közömbös embertípus (sztoicizmus), vagy a napot okosan kihasználó tevékeny, az élet minden örömére fogékony bölcs (epikureizmus).

Az utópizmus voltaképpen a kereszténységgel jelenik meg.

Az utópiák keresztény megalapozása

Jézus tanítása roppant egyszerű, ugyanakkor kiterjed az ember testi-lelki egészére és közéletére is. Logikája az, hogy mivel Isten személyes — nem csupán elvont és transzcendens — az emberrel való kapcsolata az élet minden aspektusát áthatja. A filozófiai distancia eltűnik, így nem szükséges “tudósnak” lenni az üdvözüléshez, sőt “az egyszerűek és a gyermekek” előbb jutnak a mennyek országába, mint a doktorok és a rutinból imádkozók (a farizeusok). Ehhez azonban teljes elkötelezettség szükséges, a társadalmi kerethez is, meg kell adni a császárnak, ami a császáré. A társadalom is Isten akaratából és bölcsességéből született, a keresztény jobb polgár, mint a pogány, már azzal is, hogy a teremtő Istent imádja, nem a bálványokat vagy éppenséggel az élő bálványt, a császárt.

Konstantin a püspökökre ruházza a közigazgatás számos feladatát. A kereszténység ettől kezdve lassan, de biztosan államvallássá válik. Theodosius császár trónra lépését követően ez a folyamat felgyorsul. Az uralkodó rendeleteket hoz a pogányok ellen, lényegében véve betiltja, és üldözni kezdi a régi vallást.

Eredetileg a keresztények a római társadalmat az ördög művének, egyfajta létező disztópiának tekintették. Állammal szembeni kötelezettségeiket gyakran vallásukra hivatkozva megtagadták. Kereszténnyé vált római katonák mártírhalált haltak azért — hóhér kezére kerültek — mert keresztény létükre többé nem voltak hajlandók harcolni.

Az, hogy a kereszténység a birodalom uralkodó vallásává lett, gyökeres változtatásokat követelt. A társadalom és az állam többé már nem lehetett az ördög műve, és nem lehetett káprázat sem. Hogyan lehet ezt összehangolni az eredeti keresztény tanítással, illetve a korábbi gyülekezetek tanításával?

Szent Ágoston

Igyekeznünk kell, hogy a társadalmat isten körülinek alkossuk meg és tartsuk fenn, mint ez Ágoston tanítja. A társadalom nem isteni, hiszen a gonosz kísértése mindig jelen van, de Istenhez méltó kell, hogy legyen, még a világi hatalom uralma alatt is. Ágoston utolsó éveiben kimondja: a hatalmon lévőnek joga van elnyomni a nem hívőket (eretnek stb.), azokat erőszakkal a helyes útra terelni. Itt már fellép az utópizmus brutális oldala, mert csak olyan állam használhat vallásból fakadó erőszakot, amely a vallási intézmény jóváhagyásával lép fel a vallás (és állam?) ellenségeivel szemben.

A görög bölcsek szerint a testiség rossz, a szellemiség felsőbbrendű, és csak annyiban “isteni”, hogy nem materiális. De Jézus a keresztény hit szerint feltámadt, és ezzel a testet rehabilitálta.

Ennek a lehetőségnek óriási történelmi jelentősége van a vallástól a társadalomtudományig. Amennyiben test és lélek egyaránt “megváltandó”, úgy az “istenülés” nem csupán szellemi téren következhet be, az anyagi élet ugyancsak jogosult a tökéletesedésre.

A szellemi élet a maga útján halad az üdvözítés felé, és a társadalomban sincsenek többé rabszolgák és szabadok: mindenki részesül az eucharisztia áldásában. Ezzel megszületik az anyagi világ kutatásának legitimációja a természettudományok világában, és megszületik a társadalomtudomány is, annak törvényeivel, melyek nem isteni törvények ezután, hanem a szisztematikus megfigyelés eredményei.

Még egy fontos fordulat fűzhető Szent Ágoston nevéhez: az utópiát áthelyezte a bizonytalan és távoli jövőbe.

Nagy művének címe: De civitate Dei vagyis Az Isten városáról (más fordításokban: Az Isten államáról). Ágoston szerint a történelem nem más, mint az Ég és a Föld, vagyis a Jó és a Rossz harca az ember lelkéért. Bár fellendülések és visszaesések fordulnak elő benne, végső iránya lineáris. A történelem egyszeri és előremutató folyamat, a Teremtéstől az Utolsó Ítéletig tart, és az isteni gondviselés törvényei szabályozzák.

Az evilági történelmet Szent Ágoston négy szakaszra osztotta, mégpedig az akkor ismert négy nagy birodalom — Asszíria, Perzsia, Macedónia és Róma — felemelkedése és bukása szerint. A hanyatló Róma bukása után, Krisztus feltámadásával és a megváltással, vagyis Isten államának a megvalósulásával a szekularizált világnak és így a történelemnek is vége lesz. Az emberi történelem tehát nem más, mint előkészület Isten országának az eljövetelére.

Ágoston nemcsak az utópisztikus gondolkodásnak, hanem a lineáris történelemszemléletnek is egyik kezdeményezője.
[1] DUMÉZIL, Georges Mítosz és eposz . Tanulmányok. Válogatta és fordította FRIDLI Judit. Lektorálta és az utószót írta HOPPÁL Mihály. Társadalomtudományi Könyvtár. Budapest: Gondolat, 1986.

Tél szolgálója, Október

Tél szolgálója, Október

A hű kengyelfutó;

A hideghajnal-nevelő,

S a fagy-beszoktató.

———

Tél szolgálója, hallgatag,

Goromba hónapunk,

Nem érdeklik sem szitkaink,

Sem lomha sóhajunk.

———

Hullámvasútra kényszerít

Vén Október-vitéz;

Ormáról megriadt szemünk

A Tél völgyére néz.

——–

Nehéz emlékek őre ő,

Holt-volt gyásszal tele,

Halál-nyomatok ezreit

Bujtatja vén köde.

——-

Tél szolgálója, Október,

Kedvetlen vén kujon,

Szoknyák alá csak néha lát,

Hát bánatos nagyon.

——–

Csípős hajnalra napsütés,

És Október nevet;

Mert a világban mindenütt

Minden csak átmenet.

——–

Porlik, szétfoszlik az anyag,

Áramlik az Idő;

Nyújtózik végenincs mezőn

Galaxis-habverő.

——–

A vén szutykos Entrópia

A Lét kadávere,

Ha ember nincs, a nagyvilág

Mit sem ér nélküle.

———

Tél szolgálója, Október,

A nyár-leépítő;

Távolra szökken messzi vágy,

S megáll a Téridő.

———

A rég elmúlt Októberek

Gyermekkort hintenek,

De mostani Októberünk

Már vén és reszketeg.

———

Száz magányos templomtorony

Döf át a holt ködön,

Mert néha fonnyad a Remény,

De el sosem köszön.

———

Október: parttalan jelen;

A füstgomolyban él;

S a ködön áttörő torony

Már szép telet remél.

———-

Velünk sodródik szüntelen

Kis jelen-tutajunk;

A Létnek célja van velünk,

S a Létnek célt adunk.

———

S ha egyszer célba érkezünk,

A Lét majd tartogat

Száz célon túli tartományt,

És újabb célokat.

———

A Múltunk őrnek elmarad,

Övé a Lét fele;

S a Célban egyszer nagy soká

Kezet fogunk vele.

Heti részlet - X.

SZIGETVÁR KÖRNYÉKE, 1664. december 22. vasárnap

Rendes körülmények között másfél hónapig tartott az is, hogy Erdélybe elérjenek. Kényelmesen, nyugodtan, lassan vonultak fel mindig, hogy aztán hirtelen száguldozni kezdjenek. Most minden más volt; az egész hadjárat olyan száguldás, amilyenről talán még az őseik se hallottak soha. Vagy legfeljebb azon távoli őseiknek lehetett fogalmuk róla, akik egykor még – a lovas íjász hadseregek régi, dicső aranykorában – Batu kán seregével járták a világot. Ó, micsoda baranták lehettek azok, minő felfoghatatlan gazdagsághoz jutottak akkor a harcosok!

Ők most megmutatják. Megmutatják az egész világnak. Hadd ámuljon és rettegjen az elpuhult városi népek számos országa egészen a napnyugati óceánig.

Most megtudják, mire képesek a tatárok!

Tatárok! A világ legjelesebb katonái, és ez hamarosan be is bizonyosodik. Mindenki tudni fogja. Az egész világ. Ki lenne képes ilyen menetelésre tél idején rajtuk kívül? Sokáig fognak még erről dalolni az énekmondók a Krímben, de másutt is.

Mehmed Girej kánnak ilyen gondolatok jártak a fejében. A sereg Szigetvár közelében pihent, immár csaknem egy napja. Szükségük is volt már a harcosoknak a pihenőre, mert most következik a hadjárat legnehezebb része.

Ma este azonban indulni kell. A távolság nem nagy, és Allahnak hála, nagyon korán sötétedik, mert ezek az év legrövidebb napjai, mégsem lesz könnyű ekkora haddal észrevétlenül a Mura partjához lopakodni, és megkezdeni az átkelést. Száraz és fagyos idő van, és holnap estére akár farkasordító hideg is lehet, de mindenki azt állítja, a Mura addig már nem fog befagyni. Kár. Ebben az átkozott országban csak igen ritkán fagynak be fenékig a folyóvizek, ami most nagyon megkönnyíteni az átkelést, hiszen egyszerűen csak át kellene lovagolniuk a Mura jegén.

Remélhetőleg a török pontonosok érteni fogják a dolgukat. Másfelől koloncok a sereg nyakán, hiszen miattuk egészen biztosan lassabbak lesznek. Csak Zerinoglu ne neszeljen meg semmit.

Rettenetesen sok ló hullott el útközben, ezt kénytelen volt a nagyvezírnek is megüzenni. Köprülü Ahmed ígért ugyan kárpótlást, de azért nem haszontalan figyelmeztetni, hogy állnia kell a szavát. A krími tatár nép nem engedheti meg magának, hogy egyetlen hadjáratban ennyi értékes lovat elpazaroljon. A nagyvezír egész méneseket ajánlott, és cserébe mindössze egyetlen fejet kér. Ha majd Zerinoglu fejét megkapja, Mehmed Girej kánnak a sarkára kell állnia, hogy elegendő lovat kapjanak – sok más egyéb között – a szolgálataikért cserébe.

A pontonos alakulat aggasztotta. Nem akarnak átúsztatni a jeges – vagy legalábbis iszonyúan hideg – vizen, mert ha az összes ló elpusztul, gyalog bizonyosan nem jutnak haza soha. A hídra mindenképpen szükség van, de ez keményen korlátozza is őket.

Először is: a híd őrzésére a folyó mindkét partján hátra kell hagynia néhány száz lovast. Ezzel csökkenti a Csáktornya ellen bevethető erőt, de ez még hagyján. A pontonosok parancsnoka azonban, az a pimasz Murad aga kijelentette, neki az a parancsa, hogy legfeljebb egy napig várjon, és ha a tatárok addig nem térnek vissza, fel kell szednie a pontonokat, és távoznia kell.

Egy nap alatt nem lehet kirabolni az egész Muraközt. Vagy éppen Horvátországot. Bár ahhoz másutt is át kellene kelnie néhány folyón, de vannak hídjaik a gyauroknak.

Hazafelé azonban nem vezet más út, csak az a nyavalyás pontonhíd, amit ez a hájasodni kezdő vén török kutya tákol össze holnap este a Mura partján. Semmi sem lesz a rablásból. Erre a gondolatra Mehmed Girej összerezzent, valósággal fájdalmat érzett. Pedig arrafelé, Horvátországban – vagy akár Stíriában – mennyi pénz, érték, jól hsznosítható, piacra vihető drágaság várja, hogy tatár harcosok vegyék magukhoz! Mennyi gyönyörű fiatal lány és asszony; kedvüket tölthetnék rajtuk, ha a nyavalyás pontonosok nem korlátoznák az idejüket! Utána a legtöbbjüket jó áron lehetne eladni a rabszolgapiacon! Mennyi daliás ifjú és szép küllemű kisgyerek várna rájuk, Allahra! Ha a szüleiket levághatnák, azokat is mind jó áron lehetne értékesíteni!

Micsoda nyereslgtől fosztja meg őket a nagyvezír ezzel a nyavalyás parancsával! Tűrhetetlen!

Ha elküldi neki Zerinoglu fejét, mindenképpen közölnie kell vele, hogy a tatár had igényt tart rá, hogy kárpótolja őket mindazon jogos rablásért, amitől elestek! Így tisztességes! A nagyvezír nem lehet irigy kutya!

Net-vakság

Vak gépem

Sötét világban;

Elektro-nyomorúságban,

Fájdalmasan hallgatag;

Tán véletlen,

Vagy talán rosszindulat;

Virtuális hegyszorosban

Elakadt

A net-patak.

Holt-egyedül,

Net-telenül

Sóhajtoz a gép;

Nehéz lehet magányosan,

Ha az ember

Minden tagja

Ép.

Netes munkám nem haladhat

Sajnálom nagyon;

Száraz levél dörmög kint

A korai fagyon.

Boldog napom Anikóval

Így zárul talán,

Szél keze fut vágyakozva

A vén körtefán.

Akadozik, ami új és modern;

Azt hiszem;

Csak a régi tart örökké:

A hű Szerelem.

Életgombolyag

Gombolyodik,

Tekeredik…

Múlt-manócskák

Hordják-viszik.

——-

Gyorsan szaladnak a napok;

Lassan ötvenéves vagyok…

——-

Egyik fele

Másik fele

Irigy Idő

Gyorsul vele.

—–

Meredek az Élet halma,

Ránc csak a Halál hatalma…

—–

Gombolyodik,

Csavarodik;

Sors a Léttel

Tusakodik.

——-

A Gombolyag a Homályból gurult;

Nincs Jövő,

Ha semmibe hullt

A Múlt.

——–

Vékony szála

Csúszik egyre;

Egyedül megyünk

A Hegyre.

——-

Az Élet tán drágalátos kalitka,

S az Ember tán a világ ősi titka…

——-

Gombolyodik,

Tekeredik,

Leélt korunk

Kerekedik.

——–

A Szellem a nagyvilágot áthatja,

S a tudomány majmok fogát kutatja…

———

Gombolyodik,

Csavarodik,

Élet súlya

Domborodik.

——–

A Lét:

Derengés ócska falakon;

S az Élet:

Áttörés az anyagon.

——

Finom, vékony,

Hosszú szála;

Fele öröm,

Fele hála.

—–

Érzelem-létünk Égre vinne fel,

Lefelé csábít anyag-lucifer.

——–

Gombolyodik,

Földre terül;

Mindig az Élet

Van felül.

——-

Bennünk tárolja erejét

A Lét;

Harmónia és Szerelem

A tét.

——

Gombolyodik,

Tekeredik…

Múlt-manócskák

Hordják-viszik.

——-

Gyorsan szaladnak a napok;

Lassan ötvenéves vagyok…

———

Egyik fele

Másik fele;

Szabad akaratom vele.

———

Gombolyodik,

Tekeredik;

Az Idő nem öregedik.

——

Idő gallérja

Körülfog

Létünk léte

Örök titok.

——-

Gombolyodik,

Tekeredik;

Létről Létre

Cseperedik.

——-

Apró híd a halál éje;

Mosolyog

A Lét Törvénye.

Szőke nő zűrben az űrben - 132.

SZÁZHARMINCKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ed Philips elképedve meredt rá. Karen egy székbe huppant, enyhén megfájdult a feje. Elkínzott arckifejezéssel fordult Helmut felé.

- Folytasd!

- Nincs tovább! – felelte az ifjabb Schellenberg.

- De van! – nézett rá a szőke nő. – Látom rajtad. Már egy ideje foglalkoztat.

Helmut nagyot sóhajtott.

- Hát jó – egyezett bele. – de nem hinném, hogy bármi érdekeset is tudok. Régebben engem nagyon érdekelt az időutazás, és sokáig gyűjtöttem a vele kapcsolatos adatokat és információkat.

Időutazás? A szőke nő törte a fejét. Annak idején egyszer hosszan beszélgettek erről Roberttel. Mit is mondott?

- És? – nézett közben Helmutra.

- Semmi különös – látszott, hogy a férfi birkózik valamivel. Karen bátorítóan mosolygott ugyan, de Helmut nem folytatta.

Ed Philips elgondolkodva hallgatott, rá most nem lehetett számítani. Lehet, hogy Helmut valami olyan információt birtokol, aminek a fontosságát maga sem sejti. Ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból.

- Időutazás? – jegyezte meg gúnyosan a szőke nő. – Eddig azt hittem, az lehetetlen.

- Nem lehetetlen – vágott közbe most a nő meglepetésére Ed Philips. – Már a XXI. század elején is voltak kísérleti eredmények. Részecskéket, impulzusokat sikerült néhány másodpercnyire a múltba visszaküldeni. Aztán valahogy elfeledkeztek róla.

Elfeledkeztek volna? Ebben Karen sose hitt. Ebben a világban a hallgatás egy fontos dologgal kapcsolatban sohasem jelenti azt, hogy elfeledkeznek róla. Inkább azt, hogy titokban tartják. Agyonhallgatják. Vagy nincs ellenérvük, és azt akarják, feledésbe merüljön a talán igaz, de az elméleti rendszerbe nem illő felfedezés.

Ha hallgatnak az időutazásról, az önmagában is félelmetes lehet. A szőke nő összeborzongott.

Főleg akkor félelmetes, ha éppen a képernyőn a bizonyíték.

- Szóval nem lehetetlen? – ütötte tovább a vasat.

- Elvben biztosan nem az – ismét csak Ed felelt. – Valami eredmények már voltak, utána az információk csatornája elnémult. Vagy eldugult.

- Helmut?

- Nem tudom, Karen.

A szőke nő türelmetlenül szorította össze az ajkait. Erre valószínűleg nincs idő.

Kerek perec megszólította a fiatal Schellenberget.

- Szerinted sem lehetetlen az időutazás, Helmut?

- Lehetetlennek nem lehetetlen, Karen, illetve nem ez a megfelelő szó rá.

- Hanem micsoda?

- Az időutazás nem lehetetlen, hanem értelmetlen. Céltalan, gazdaságtalan és hasznosíthatatlan.

Karen felvonta a szemöldökét.

- Ezt meg kell magyaráznod.

- Álljunk meg egy szóra! – vetette közbe Ed. – Azt azért tisztázzuk, hogy a jövőbe vezető időutazás valóban lehetetlenség, mert a jövő még nem létezik. Én legalábbis így tudom. Az időutazás célpontja kizárólag a múlt lehet.

Helmut fáradt arccal bólintott.

- Úgy van. Az időutazás iránya csak a múlt lehet. Az időutas elveszíti minden kapcsolatát a saját korával, megérkezése pillanatában eleve új időt és új identitást teremt. Régen arról vitatkoztak, hogy beleavatkozhat-e a történelembe, vagy sem. A kérdésnek nincs értelme, a időutas mindenképpen beavatkozik a múltba, méghozzá a puszta megérkezésével. Innentől kezdve nincs mit latolgatni azon, mennyire súlyos változást idézett elő, mert mindenképpen új időt teremtett.

- Új időt?

- A múltba megérkezve ugyanúgy nem térhet vissza az időotthonába, ahogy az ott élők sem képesek az időn keresztül előrehatolni oda, ahonnan az időutas érkezett, hiszen az a jövendő a számukra attól a pillanattól megszűnt. Új ágat nyitottak az idő mérhetetlen sok elágazással rendelkező folyamában, és jövő a számukra csakis azon az ágon lehetséges – ők hozzák létre. Ha az időutas onnan is visszamegy – hogy a paradoxon teljes legyen -, és ismét a múltnak egy másik, még távolibb szegletében köt ki, már azt a jövőt is elveszítette, ahonnét éppen érkezett, és újabb szálat nyitott. Az egyszer már elhagyott idő a számára megszűnt, az már nem jövő, hanem az idő egy tökéletesen megközelíthetetlen dimenziója. Soha többé nem térhet vissza. Ezért az időutazással való foglalkozás az állam számára semmiféle hasznot nem hozhat.

Karen elgondolkodott. Az állam számára nem. Hát az egyén számára? Vagy egy olyan közösség számára, amely fanatikusan ragaszkodik valamilyne elvhez, eszméhez, vagy bármi egyébhez, amelyet a saját időotthonában nem tud megvalósítani?

- Igen, igen – Ed Philips a fejét vakargatta. – az időutazás értelmetlenség. Egy százalékát sem hozza vissza a belé fektetett költségnek. Csakhogy van egy bökkenő – a képernyőre mutatott. – Az előbb állapítottuk meg, hogy a hibernált személyek egytől egyig időutasok.

Csak egyetlen lehetőség maradt.

Karen mondta ki:

- Azért jöttek ide a jövőből, hogy egy teljesen új időszálat alakítsanak ki!

Folytatása következik.

Utópia, a Maradandóság Világa - IV.

Az arisztokratikus eredet

Mit is jelent az egyenlőség a gyakorlatban? Tekintsünk el most a gazdasági következményektől, összpontosítsuk figyelmünket a joggyakorlatra, törvényhozásra, közigazgatásra — az állam irányításának hétköznapi feladataira. Az egyenlők társadalmának is szüksége van vezetőkre, akik azonban — ha elegendő hatalomhoz, befolyáshoz jutnak — lényegében sajátjukként kezelhetik a köztulajdont.

Hogyan is irányítanak egy, a deklarált gazdasági egyenlőség alapján álló társadalmat? Talán az történik, hogy ilyenkor a közösséget választott vezetői irányítják? Kiket választ a közösség? Nyilván olyan személyeket, akik nagy befolyással rendelkeznek. Kik rendelkeznek nagy befolyással?

Peiszisztrátosz[1], Athén türannosza számos olyan rendelkezést hozott, amelyek az arisztokraták befolyásának kiküszöbölését célozták. Ami feltétlenül arra mutat, hogy a régi nagybirtokos családok igen nagy befolyással bírtak a lakosság körében. Ez érthető is, hiszen a születési arisztokrácia a hagyomány, a közismertség, a hosszú idő alatt kialakult, szinte automatikus tisztelet okából nyilvánvalóan óriási befolyással rendelkezett. A világ számos pontján így van ez napjainkban is.

Vajon mennyire sikerült Athénban kiküszöbölni az arisztokrata befolyást? Érdemes abba belegondolni, hogy a későbbi athéni demokrácia összes fontos vezetője Kleiszthenésztől Periklészig nemcsak, hogy arisztokrata eredetű volt, hanem éppenséggel mindannyian ugyanazon arisztokrata nemzetségből származtak.[2]

Furcsának tűnik a gondolat: az utópiák egyik legfőbb elve, a gazdasági egyenlőség — amelyet mindenkor tipikusan plebejus követelésnek éreznénk — valójában az arisztokraták propagandájából származik?

Minden korszak minden arisztokráciája születési jellegű, önmaga kialakulását valamilyen katonai jellegű teljesítményhez köti. Különállásának alapja mindig valamilyen vélt vagy valóságos védelmi jellegű követelmény, vagy az arra való hivatkozás.

Védelmi jellegre akkor van szükség, ha jelen van valamilyen fenyegetettség. Az arisztokraták által irányított államnak mindig van ellenség-képe, az ilyen állam általában vagy burkoltan militáns, vagy nyíltan militarista. Érdemes az utópiákat ebből a szemszögből is vizsgálat tárgyává tenni.

Militarizmus

A szervezett hadsereg minden jellemzőjével, fegyelmével, rideg életmódjával, állandó harckészültségével, alá-és fölérendeltségi viszonyaival és az ezeknek megfelelő formaságokkal egyetemben arisztokrata találmány. Minden ma létező hadsereg ma is valamilyen arisztokrata vezetés alatt álló állam hierarchiáját őrzi. A hadsereg az egykori törzsi-nemzetségi erőszakszervezet modernizált változata, de meglepően sok eredeti vonást őriz: a tábornoki, tiszti és altiszti-legénységi állomány elkülönülése még mindig az egykori kasztjellegre utal.

A militarizmusnak van egy sajátos következménye: az optimális védelem érdekében vasfegyelemben tartja a társadalmat. Ha mindenki katona, a parancsnokok jogköre az élet minden területére kiterjed. A magánéletre is. A militarista állam konzerválja a katonai vezetők uralmát béke idején is.

A spártai állam egészen nyíltan militarista. De a durva életmód, a mesterséges egyenlőségen alapuló militarista berendezkedés nyilvánvalóan egyszerre szolgálta a jogfosztott lakosság feletti hatalom, illetve néhány arisztokrata nemzetség hatalmának fenntartását.

Nem véletlen, hogy Görögország-szerte Spárta leginkább az arisztokrata vezetés alatt álló államokat támogatta, és az sem, hogy az arisztokraták mindenhol rokonszenveztek a spártai állammal. Athénban sem volt ez másképpen; még Platón is tett elismerő megjegyzéseket a spártai alkotmányra, tanítványa, Xenophón meg egyenesen rajongott érte.[3]

A maradandóság társadalma

Az arisztokratikus berendezkedésű állam a maradandóság társadalma — ahogy az utópiák társadalma is. Hosszú távra rendezkedett be, szokásait örökérvényűnek, törvényeit tökéletesnek tartja. A későbbiek előtt már itt megjegyezném: úgy vélem, az utópisztikus társadalom legfőbb jellemzője nem az idill, a maradandóság.

Egy dolgot le kell szögeznünk: az arisztokratikus berendezkedésű állam mindig diktatúra. Viszont általában nem nyílt, terrorisztikus zsarnokuralom, hanem patriarchális jellegű hatalomforma, amelynek legitimálásában a hagyományok igen nagy szerepet játszanak. Sok szempontból éppen a hagyományok teremtik meg azt a „pszichológiai védőernyőt”, ami által a rendszer természetesnek hat, a benne élők nemcsak elfogadják, sokszor egyenesen tökéletesnek is tekintik. A maradandóság nyugalmat, biztonságot ad.

Eme „pszichológiai védőernyőre” van szükség ahhoz is, hogy a maradandóság társadalmának embere idillinek tartsa és érezze azt, amelyet mások talán primitívnek vagy nyomasztónak mondanának. Egyetlen meghatározott nézőpont létezik, egyetlen szemüveg — amely a maradandóság társadalmát minden más emberi világnál jobbnak, különbnek, biztonságosabbnak látja és láttatja. Nyoma sincs itt cinizmusnak, teljesen őszintén így gondolkodnak a maradandóság világában élő emberek. A viszonyok világosak és maradandóak — mindenki tudja kihez, mihez és hogyan kell alkalmazkodnia.

A történelemben gyakran ilyen típusú államokat említenek sokan irigykedve. Egy ilyen államban „mindenki tudja a maga helyét”; merthogy mindenkinek meg is van a hierarchiában a „maga helye”, amelyen nem változtathat. Társadalmi mobilitás nem létezik, de ennek olyan vetülete is van, hogy az élet nem kiszámíthatatlan. Rendszerváltás esetén a társadalmi mobilitás lehetősége félelmetes sokkhatásként éri az ehhez szokott emberek zömét. A mindennapi élet jellemzője a patriarchális közvetlenség. A kommunikáció állandó, szertartásszerű formulák alapján működik.

Ebből kifolyólag a maradandóság világa hallatlanul erős ideológiai alátámasztással rendelkezik, lakói számára a rendszer önmagában való értékként jelenik meg. Értékként, amelyhez mindenképpen ragaszkodni kell, amelyet hallatlan elszántsággal kell megvédelmezni mindennel és mindenkivel szemben. A maradandóság társadalmában hallatlanul erős a védelmi potenciál.

A maradandóság eszményképe mindig a szolid vidékiesség — amely az utópiák igen gyakori közege. Mindenkinek megvan a maga állandó státusza. Minden ember egész életét zömmel ugyanazon a helyen éli le, a legfontosabb szociális közeg a kisközösség. Mindenki mindenkit ismer, a rokoni és a helyi társadalmi kapcsolatrendszer alapján bárki bármikor könnyen azonosítható.

Viszont a patriarchális vidékiesség közegében meglepően erős központi hatalom alakulhat ki. A körülmények az erős központosításnak kedveznek. A társadalom a legapróbb részéig szervezett, átlátható, a törvények hatálya alól senki sem vonhatja ki magát. A maradandóság társadalmára jellemző militáns erkölcs nagyon komoly emberformáló tényező: legfőbb morális értékké válik az államhoz és a feljebbvalókhoz való feltétel nélküli hűség.

Gyakran csírájában-maradványaiban a barbár erkölcs[4] is képviselteti magát: az idegen, a más néphez-nyelvhez, esetleg más törzsi vagy nemzetségi kötelékhez tartozó ember — nem is emberi lény. Vele szemben a közösségen belül kialakult erkölcsi normák érvényüket veszítik. Ez a felfogás hellyel-közzel az utópiákban is megtalálható, tetten érhető például Morus könyvében is: Utópia lakói és az idegenek viszonyában.

Az idegen, az ismeretlen, a megszokott kapcsolatrendszerbe nem tartozó, esetleg ilyennel nem is rendelkező ember félelmetes. A néprajz kutatói kimutatták, hogy az ördög figurája általában az ilyen idegenekkel kapcsolatos elképzelésekből származik. Az idegenekkel szembeni fenntartásokra a maradandóság társadalmának szüksége van

„Megkísérelte az ingó vagyon felosztását is, hogy teljesen megszüntessen minden egyenlőtlenséget és aránytalanságot.”

A legfőbb ellenség tehát a vagyoni differenciálódás. Ennek felszámolása, sőt egyáltalán, a kialakulásának csírájában történő elfojtása a spártai államberendezkedés célja. A vagyoni egyenlőtlenséget — különösen annak szélsőséges megnyilvánulásait — az ókor minden civilizációja igazságtalannak és erkölcstelennek tartotta. Mint az állam és az állampolgárok egységére, az állam biztonságára nézve rendkívül kártékony jelenséget, a filozófia is elítélte.

Spárta rideg katonaállam lett, ahol egy nagyon kis létszámú réteg népes lakosságot tartott jogtalanságban. Alkotmányuk célja a mindenkori maximális fegyveres erőkifejtés biztosítása volt. Kiképzőtábor, ahol lényegében mindenki katona, és a szolgálati idő — egy egész élet. Az egyenlőség nem öncél volt, hanem a bajtársiasság biztosításának leghatékonyabb eszköze.

A spártai hadsereg — azaz a fegyverfogható felnőtt férfiak száma — sohasem volt Spártában nagy. Leonidász legyőzése után Hérodotosz tanúsága szerint Xerxész perzsa király az elesett spártaiakat szemlélve megkérdezte, hány ilyen katona van még Spártában. Azt a választ kapta, hogy körülbelül nyolcezer.[5] Ezt a számot a történettudomány is többé-kevésbé pontosnak tekinti. A spártai államnak alávetett területeken élő férfi lakosság létszáma ennek a legszerényebb becslések szerint is legalább öt-hatszorosa volt.[6] Minden lázadás — néhányról a történetírók is említést tesznek — azzal fenyegetett, hogy a lázadók, akik némely környező államban könnyen pártfogóra találhattak — komoly létszámfölénybe kerülnek a spártai hadsereggel szemben. A spártai férfiak egy olyan állandó hadsereg katonái voltak, amely örökösen készen állt egy túlerőben lévő ellenséggel vívott küzdelemre.

Ilyen körülmények között teljesen ésszerűnek tartották, ha megakadályozzák minden olyan ellentét kialakulását, amely a hadsereg morálját veszélybe sodorhatta volna. A vagyoni rétegződés megjelenése mindenképpen csökkentette volna a hadsereg homogenitását, ezért már a kialakulását is igyekeztek megakadályozni. A tisztek és a legénység, illetve az egyes, esetleg szélsőségesen különböző vagyoni helyzetű katonák közötti, a hadsereg harci szellemét veszélyeztető ellentét kialakulását nemkívánatos jelenségnek tekintették, és minden rendelkezésre álló eszközzel gátolták.

Spárta — Mirabeau márki ismert mondásának parafrázisának élve — nem állam volt, amely hadsereget tart fenn, hanem egy hadsereg, amely fennmaradása érdekében létrehozott és fenntartott egy államot.

A másik cél a fényűzésnek, mint az erőforrások oktalan és visszatetsző pazarlásának megakadályozása. Ez is olyan gondolat, amely a mai napig végigvonul az utópiák egész történetén.

A Lükurgosz alkotmánya alapján felépülő spártai állam monolitikus jellegű. Jellemző az állampolgárok tökéletes alávetettsége, az állami érdekeknek minden személyes törekvéssel szembeni érvényesítése. Vonatkozott ez a szűken vett magánélet területére is.

„Amikor azonban látta, hogy az emberek képtelenek elviselni vagyonuk köztulajdonba vételét, más megoldást keresett, és állami intézkedésekkel kísérelte meg a kapzsiság leküzdését. Először is minden arany- és ezüstpénzt kivont a forgalomból, és elrendelte, hogy fizetési eszközül csak vasat szabad használni. A vaspénz azonban olyan nehéz volt, és olyan kevés értéket képviselt, hogy tíz mina értékű pénz otthoni elraktározásához külön kamra, elszállításához pedig igásszekér kellett.”

Az egyenlőség mesterséges fenntartásának másik eszköze a pénzgazdálkodás korlátozása vagy háttérbe szorítása. Ami egyébként szintén a Démosz ellen küzdő arisztokraták érdeke. Ha nincs pénzgazdálkodás, a gazdaság alapja kizárólag a földtulajdon lehet. Mivel az már adott — ez az arisztokratikus berendezkedés lényege — a társadalmi hierarchiát nem lehet megváltoztatni.

„Amikor ezt a pénznemet Lakedaimónban bevezették, temérdek bűn egyszerűen eltűnt.”

A maradandóság társadalma — amikor önmagát megfogalmazza — mindig legfontosabb erényei között tartja számon lakóinak belső biztonságát, a kiváló közbiztonságot. A maradandóság társadalmának ez tagadhatatlanul fontos jellemzője.

Mint mondottam, a maradandóság biztonságos. A vidékiesen patriarchális berendezkedés, az erős központi hatalom, a szigorú és kérlelhetetlen törvények és a merev hierarchia egészen egyszerűen olyan körülményeket teremt, amelyek nem kedveznek a bűnözésnek.

Az esetek többségét tekintve a bűnözésnek nincs motivációja. A bűncselekmény nem kifizetődő. A gazdasági és politikai élet nem olyan átláthatatlanul bonyolult, mint a modern világban, mindenkinek a körülményei közismertek, a bűnözéssel szerzett javak nem juttathatják előnyökhöz a tettest, a gaztett könnyen és gyorsan kiderül, az elkövető nem menekülhet, az igazságszolgáltatás pedig zord és könyörtelen.

A maradandóság társadalma nem ismeri a hosszas börtönbüntetést, sem a nyakatekert, elhúzódó pereket. A maradandóság világában nem vesződnek azzal, hogy államköltségen fogságban tartsák a bűnelkövetőket, sem azzal, hogy körülményes aprólékossággal vizsgálgassák az eset minden oldalát, az enyhítő és súlyosbító körülményeket. A bűnösnek nincsenek jogai, nem is tekintik emberi lénynek. Az eljárás csupa rá nézve súlyosan hátrányos elemet tartalmaz. Nem menekülhet a csúfos megaláztatás elől.

A diplomáciához, politikához, joghoz és a kereskedelemhez kapcsolódó ceremóniákat a maradandóság világában abszurd rítusnak tekintik. Pontosan úgy, ahogy számos utópiában is. Nem értik, és nem is akarják érteni ezen eljárások jelentőségét. „Megvetem azokat az embereket, akik a városuk piacterén esküdözve csalják egymást!” — mondja Kürosz király, a perzsa birodalom alapítója a görög városállamok népgyűléseire célozva.

Az ítélet is, végrehajtása is nyilvános — és véresen kegyetlen. A gonosztevő leggyakrabban halállal lakol. Drakón, Athén első törvényhozója szerint a kisebb bűnök elkövetői is halált érdemelnek, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabb büntetést. Drakón ősi arisztokrata család sarja volt, nyilvánvalóan az ősi szokásjog értelmében beszélt. A büntetés célja nem az elrettentés, a társadalom többi tagját, az „egészséges részt” egyszerűen meg akarja szabadítani a „beteg résztől”, a bűnöstől. Ha véletlenül mégsem halálra ítélik a bűnöst, akkor nyilvánosan kell elszenvednie a brutális testi fenyítést, vagy a csonkítást.

A maradandóság világában erős a közbiztonság. Ez öntudatuk egyik legfontosabb forrása. Mivel az ilyen társadalomban sokkal kevesebb a bűnöző, azt a következtetést vonják le, hogy az ő társadalmuk jobb és erkölcsösebb emberekből áll. Újra és újra igazolódni látják saját társadalmuk erkölcsi fölényét.

Ez az erkölcsi fölény az utópiák egyik mozgatórugója, sikerük egyik titka, az irántuk megnyilvánuló vonzalom egyik legfőbb oka.

„ Mert miért akart volna valaki ellopni, vesztegetésképpen elfogadni, elrabolni vagy erőszakkal eltulajdonítani olyasmit, amit nem lehetett elrejteni, vagy aminek birtoklása nem volt kívánatos, és még a feldarabolása sem járt semmi haszonnal, mert mint mondják, Lükurgosz rendeletére az izzó vasat ecettel edzették, s így más célra nem lehetett felhasználni, tekintve, hogy ily módon a vas törékennyé és megmunkálhatatlanná vált.”

Az utópiák iránti igény egyik forrásvidékéhez érkeztünk. Az erősen hierarchikus alapon álló, fegyelmezett, patriarchális viszonyokat konzerváló állam, a maradandóság társadalma számára a legnagyobb probléma mindig a változás. Ha valamilyen módon sikerülne megakadályozni a fejlődést, valóban maradandóvá lehetne tenni a berendezkedést.

Ez természetesen lehetetlen. A maradandóság világa igazából nem létezik, legalábbis nem lehet valóban maradandó. De benne élve nem úgy tűnik. Kis távlatból ítélve a maradandóság világában a változás lehetetlen, a viszonyok örök érvénnyel bírnak. Az esetleges nagyobb léptékű változások kis távlatokban nem látszanak, nem fedezhetők fel, nem is tűnnek veszélyesnek a maradandóság társadalma számára.

A mindennapi életnek mindig neuralgikus problémája az idegenekkel való kapcsolattartás. A maradandóság világa számára valódi kapcsolat csak a legmagasabb állami szinten létezik. A magánkapcsolatok többé vagy kevésbé korlátozás alá esnek, de akár hazaárulás számba is mehetnek.

Ami egy másképpen berendezett társadalom számára életkérdés — a kereskedelem — az a maradandóság világában veszedelmesnek, potenciálisan felforgatónak számít — és általában állami monopóliumot képez. A nemzetközi kapcsolatokat mindig igen bizalmatlanul kezeli, hiszen ezek képezik az egyetlen olyan komoly tényezőt, amely belátható mértékű változásokat képes indítani, amely képes felrobbantani a maradandóság társadalmát, megszüntetve ezzel az azt irányító arisztokrácia „örökérvényű” uralmát.

„Később száműzte a szükségtelen és felesleges mesterségeket, bár ezek legnagyobb része magától is eltűnt a régi pénzzel együtt, hiszen senki nem vásárolt fényűzési tárgyakat.”

Melyek lehetnek azok a „szükségtelen és felesleges” mesterségek? Egyáltalán mitől válhat valamilyen mesterség „szükségtelenné”, vagy „feleslegessé”?

Fentebb említettem, hogy a kereskedelem a maradandóság társadalma számára a legkevésbé kívánatos kapcsolatok közé tartozik. A maradandóság társadalmának modellje voltaképpen a csaknem szigetszerűen elkülönülő arisztokrata nagybirtok. (Amelynek eredete természetesen az egykori ókori keleti templomgazdaságban keresendő.) Az ilyen birtokegység alapja az önellátás. Külkapcsolatai a csere különféle formáira korlátozódnak, és szigorú központi irányítás alatt állnak.

Az önellátás a maradandóság társadalmának irányítói számára létkérdés. Kívánatos különállását, szigetszerűségét ez a társadalom csak abban az esetben tarthatja meg, ha lehetőleg teljes mértékben önellátásra rendezkedik be. Az önellátás a gazdasági és politikai függés kikapcsolásának eszköze. Mindez, ha a fentebb említett erős védelmi potenciállal társul, valamint az érzelmi összetartozás eszméjével, mint ideológiai és érzelmi kapoccsal hatásosan valósíthatja meg a tényleges különállást.

Egy önellátó gazdasági egység a vele szinkronban működő nem önellátó egységek anyagi-gazdasági színvonalát általában nem képes elérni. Minden, más egységekkel való kapcsolat ezért szükségképpen rombolja az önellátásra épülő, elzárkózó kultúra eszmevilágát. Nemcsak a személyes kapcsolatok, a máshonnan érkező tárgyak is a „trójai faló” szerepét tölthetik be. Ha másutt olyan termékeket hoznak létre, amelyek az általunk készítetteknél nyilvánvalóan jobbak, vagy amelyeket mi nem is tudunk készíteni, megkérdőjeleződik az elzárkózásunk értelme.

Meg kell tehát akadályozni a máshonnan érkező termékek beszivárgását. Technikai eszközökkel ez természetesen lehetetlen, a tudat befolyásolásával azonban nem az. Meg kell szüntetni az irántuk megnyilvánuló igényt. Megvetést kell az emberekbe plántálni mindennel szemben, ami luxus. Luxus, amit annak nyilvánítunk. Mesterségesen kell olyan életmódot kialakítani és fenntartani, ahol sem idő, sem energia, sem igény nincs a fényűzésre. Ennek csupán egy reális megvalósítási lehetősége van: katonai táborrá kell alakítani az egész országot.

Olyan berendezkedést kell teremteni, amely állandó ostromállapotot teremt, rideg katonás életvitelt kell fenntartani, és az embereket úgy kell nevelni, hogy eszükbe se jusson, hogy másképpen is lehetne élni, sőt megvetést érezzenek minden más életmóddal szemben. Egy olyan társadalom, ahol a harci erények mindennél fontosabbak, lenézi és megveti mindazokat, akik másként élnek és gondolkodnak. Főleg akkor, ha az élet számára egyetlen fontos területén — a harcmezőn — látható és érezhető fölényben van azokkal szemben.

Ha az élet háborúkból és fegyvergyakorlatokból áll, mellőzhető minden, amire az állandó háborús készültségben lévő harcosokra nincs közvetlenül szükségük: az iparcikkek legnagyobb része, a nívós műalkotások és a műveltség. A maradandóság világa többé-kevésbé mindig katonai tábor.

Egy háborúban álló katonai táborban az emberélet értéke szükségképpen viszonylagos. A maradandóság társadalma ezen a ponton sem nyitott utat az egyéniség érvényesülése felé. A halál megszokott, mindennapi, mondhatnám közönséges jelenség. Az élet része. Egy ehhez szoktatott civilizációban senki sem csodálkozik, ha véletlenül meghal valaki, akinek valamiért meg kall halnia. Ezért pazarolják az emberéletet másutt is.

„a mai spártai ifjak közül magam is többeket láttam, akik ott haltak meg a korbácsütések alatt Artemisz Orthia oltára előtt.”

Korántsem hihetjük azonban azt, hogy a maradandóság társadalmában minden talmi és álságos. Nem szabad felsőbbrendűségi érzéssel tekintenünk erre a világra, mert a benne élő emberek őszintén hisznek abban, hogy az ő társadalmuk erkölcsi fölényben van minden más társadalommal — a mienkkel szemben is. Érzelmi és közösségi értelemben a maradandóság világa valóban nagyon erős támasszal rendelkezik. Egyszerűbb, közönségesebb és esetlegesebb szokásai és intézményei lényegesen jobban, nagyobb hatásfokkal működnek, mint a mi politikai, társadalmi és gazdasági intézménystruktúránk; fontosabbnak is tartják őket, büszkébbek is rájuk. Úgy érzik, életmódjuknak, világfelfogásuknak erkölcsi fedezete van, és általa ők kiemelkednek a többi ember közül.

Egy példa: Spártában a háztető kizárólag fából épülhetett. A Korinthoszban vendégeskedő idős spártai előkelőség lakonikus, maró gúnnyal kritizálja a fényűzést:

„Lükurgosz azonban már sokkal korábban tisztán látta, hogy az így épült házhoz nem illik a fényűzés és a pazarlás, mert senki nem olyan közönséges és ostoba, hogy egyszerűen és igénytelenül épült házban ezüstlábú kereveteket, bíbortakarókat, aranyserlegeket és más fényűző tárgyakat használjon. Hiszen a kerevetet a házzal, a takarót a kerevettel, ezt pedig a többi bútorral és használati tárggyal kell összhangba hozni. Ezért történt, mint mondják, hogy amikor az idős Leótükhidész Korinthoszban lakomára volt hivatalos, és megpillantotta a ház díszes, táblás mennyezetét, megkérdezte házigazdáját, vajon náluk négyszögletesre nőnek-e a fák.”

Az egyik spártai király — miután a perzsa hadsereget pozdorjává verte — belépett az ellenséges főparancsnok zsákmányul ejtett sátrába, szétnézett a káprázatos fényűzéssel, pazarul, arany és ezüst étkészlettel, kincset érő tárgyak garmadájával bővelkedő berendezésen, — a perzsa parancsnoknak éppen ebédhez terítettek, de már nem fogyaszthatta el — aztán az övéihez fordult:

„Nézzétek, mennyire ostoba ember volt a perzsák vezére, aki ilyen asztal birtokában eljött kirabolni a mi szegénységünket.’

Ebben bizony tagadhatatlanul igen mély erkölcsi tartás rejlik, a morális fölény korántsem illúzió.

A maradandóság világában a gazdasági növekedés részben vagy teljesen ismeretlen fogalom, és nem léteznek az ebből fakadó szélsőséges típusok sem; nincsenek sem hajléktalanok, sem milliomosok.

„A pénz eltörlésével együtt természetesen megszűntek a pereskedések is; nem ismerték sem a dúskálkodó gazdagságot, sem az ínségeskedő szegénységet.”

A maradandóság világa más társadalmakkal szemben sok szempontból hátrányos helyzetben van, de a benne élők ezt csak akkor vehetik észre, ha alaposabban megismerkednek azokkal a más társadalmakkal. Belülről nézve idillinek láthatják saját világukat. A maradandóság világa ugyan a vele szinkronban élő más kultúrákhoz képest is primitív, de a kezdetlegesség viszonylagos fogalom; minden jelenséget csak egy más, általunk ismert jelenséghez viszonyítva érezhetünk kezdetlegesnek.

A maradandóság világának azonban előnyei is vannak. Érzelmi és anyagi biztonságot nyújt a benne élőknek. Otthont, érthető világot ad. Ezért mindig vannak emberek, akik a maradandóság világába vágynak.

„ A vaspénzt Görögország más részein nem lehetett forgalomba hozni, mert semmi értéke nem volt, sőt gúny tárgya lett. Sem idegenből hozott árut, sem dísztárgyakat nem lehetett érte vásárolni, külföldi kereskedők hajói nem kötöttek ki Lakedaimón kikötőiben, földjére nem tette be lábát szószátyár szofista, vándor, jövendőmondó, leánykereskedő, arany- és ezüstműves, mert senkinek nem volt pénze.”

Szinte kórkép a tökéletes elzárkózásról. Minden adva van itt, amely a maradandóság társadalmát jellemzi: elzárkózás az idegenekkel folytatott mindennemű kapcsolattól, a kereskedelem korlátozása, abszolút különállás. Ha Spárta nem is egy félreeső szigeten helyezkedett el, olyan berendezkedést teremtett, mintha ott lett volna.

„Így kicsinyenként minden fényűzés magától elsorvadt, mivel nem volt semmi, ami táplálja és élessze; a gazdag embernek semmi előnye nem volt, mert a házában felgyülemlett vagyonával nem tudott mit kezdeni. Így aztán a mindennapi és nélkülözhetetlen közhasználati tárgyakat – mint ágyakat, székeket, asztalokat – kiváló minőségben készítették. Különösen kedveltté vált a lakóniai ivópohár, főként, mint Kritiasz állítja, mert színe jól elleplezte, ha a katona nem tiszta vizet ivott, s a befelé hajló nyakban a szenny leülepedvén, a víz tisztábban jutott a szájába annak, aki ivott belőle. A spártaiak mindezt bölcs törvényhozójuknak köszönhették, mert a mesterembereknek nem kellett idejüket haszontalan holmik készítésével elfecsérelniük, hanem ügyességüket szükséges tárgyak készítésére fordíthatták.”

Létrejött tehát a maradandóság társadalmának sajátos „kultúrája”. Csak olyan termékeket kell előállítani, amelyekre ebben az igen egyszerű és rideg életmódban szükség van, ezt pedig a helyi ipar már győzi. Exportra semmi szükség, külkapcsolatokra is csak a legmagasabb állami szinten.

„Ezért tiltotta meg a spártaiaknak, hogy kedvtelésből más országokba utazzanak. Nem akarta, hogy idegen erkölcsökkel ismerkedjenek meg, hogy fegyelmezetlen életmódhoz szokjanak, és hogy az otthonitól eltérő politikai nézeteket hozzanak haza. Spártából is kiutasította az oda érkező és minden hasznos cél nélkül ott tartózkodó idegeneket, nem azért, mintha attól félt volna, ahogy Thuküdidész állítja, hogy utánozzák alkotmányát, és a spártai erkölcsök megismeréséből mások is hasznot merítenek, hanem azért, hogy a spártaiakat ne tanítsák rosszra. Úgy gondolta, hogy idegen emberek szükségképpen idegen nézeteket hoznak magukkal, az új nézetek új elhatározásokat szülnek, az ezek által felkavart vágyak és szenvedélyek pedig megzavarják a fennálló politikai rend összhangját. Ezért még az idegenből behurcolt járványos betegségeknél is jobban óvta a várost az idegen erkölcsöktől és szokásoktól.”

Lükurgosz azonban még ennél is tovább ment. A maradandóság társadalma csak akkor maradhat fenn hosszabb ideig, ha teljes ellenőrzést gyakorol a lakosság magánélete felett. A család mindig az egyén identitásának bázisa, erőt tartást adhat — akár az államhatalommal szemben is. Ugyanezt a funkciót betöltheti bármilyen más informális, a közigazgatástól és az állami propaganda-gépezettől független kisközösség is. Lükurgosz csírájában el akarta fojtani ezeket a lehetőségeket. Megakadályozta a katonai szervezettől független kisközösségek kialakulását — és lényegében felszámolta a családot.

„Hogy még sikeresebben harcoljon a fényűzés ellen, és megszüntesse a gazdagság utáni vágyakozást, harmadik és legcsodálatraméltóbb intézkedésével bevezette a közös étkezést. Spárta lakosainak össze kellett gyűlniük, hogy együttesen fogyasszák el a meghatározott húsételeket és növényi eredetű ételeket. Az emberek nem ülhettek asztalhoz, végigheveredve drága párnákkal borított kereveteken, rábízva magukat az asztalnál felszolgáló rabszolgákra és szakácsokra, hogy a sötétben hizlalják őket, mint falánk állatokat. Nemcsak jellemüket, hanem testüket is tönkretenné – vélte Lükurgosz -, ha kiszolgáltatnák magukat mohó vágyaiknak, sokat aludnának, idejük nagy részét forró fürdőkkel és örökös lustálkodással töltenék, s úgy ápoltatnák magukat, mintha legalábbis betegek volnának. Ez önmagában is nagy teljesítmény volt, de jelentőségét még az is növelte, hogy, mint Theophrasztosz mondja, a közös étkezéssel és az egyszerű ételek fogyasztásával Lükurgosznak sikerült a gazdagságot megfosztania minden vonzóerejétől, sőt magát a gazdagságot is megszüntette. A gazdagoknak egyszerűen nem volt módjukban, hogy használják, élvezzék vagy másoknak mutogassák étkészleteiket, mivel a gazdag együtt étkezett a szegénnyel. Így aztán Spárta volt az egyetlen város a nap alatt, amelyről el lehetett mondani, hogy itt Plutosz – a Gazdagság – vak és olyan, akár egy élettelen és mozdulatlan festmény. De nem volt meg a gazdagoknak az a lehetősége sem, hogy előbb otthon jóllakjanak, és úgy menjenek el a közös étkezőhelyre, mert társaik gondosan szemmel tartották őket, s ha nem ettek és ittak velük együtt, elpuhultaknak és mértékteleneknek kiáltották ki őket, akik méltatlanok a közös étkezésre.”

A spártai polgárt egyszerűen bekerítette a maradandóság világának intézményrendszere.

„Mint mondják, a vagyonosok éppen e miatt az intézkedése miatt haragudtak Lükurgoszra, tüntettek ellene és szidalmazták, majd kövekkel dobálták meg, úgyhogy futva menekült a főtérről. Szerencséjére sikerült bemenekülnie az egyik templomba, mielőtt utolérték volna, egy Alkandrosz nevű ifjú azonban, aki egyébként nem volt gonosz, de heves és indulatos természetű, üldözőbe vette Lükurgoszt, és amikor az futás közben hátrafordult, botjával fejbe vágta, és kiütötte a fél szemét.”

A jelek szerint ezen intézményrendszer kialakítása nem menet ellenállás nélkül. A tudomány általában fiktív személynek tekinti Lükurgoszt, ez azonban nem valószínű. Ennyire karakteres és a cél szempontjából tökéletes intézményrendszer és államberendezkedés „fokozatosan” nemigen jöhetett volna létre. Vagy egycsapásra jön létre az egész — vagy sehogy. A tökéletes bezárkózásnak eme rideg világát semmiféle érdek nem kényszerítheti ki. A másik lehetőség: a Spártát megszálló dór hódítók ezt a társadalmi berendezkedést egészen egyszerűen hozták valahonnan a neolit mélységeiből, ahol esetleg régóta szokásban volt.

Viszont a szabadság látszat minden esetben hozzátartozik a maradandóság világának felépítéséhez. Az eme látszatot keltő intézmények többé-kevésbé kodifikálva benne foglaltatnak a rendszerben:

„Az ifjak is részt vettek a közös étkezéseken, hogy ott józanságra nevelődjenek. Meghallgatták a politikai beszélgetéseket, megtanulták, hogyan viselkedjenek szabad emberek módjára. Hozzászoktak a tréfás enyelgéshez, és hogy bosszúság nélkül tűrjék, ha történetesen megtréfálták őket; azt tartották ugyanis, hogy a spártai jellemhez hozzátartozik a tréfa értése. Ha azonban valaki megsokallta, hogy kárára nevetnek, azonnal abbahagyták, mihelyt megkérte rá őket. Amikor valaki belépett közéjük, a legidősebb rámutatott az ajtóra, és így szólt: “Azon az ajtón nem megy ki egyetlen szó sem!””

Az élet minden területét átjáró szabályok rendszere egyetlen reform alkotása kell, hogy legyen. Az emberi természet a továbbiakban nem szigorítani, hanem enyhíteni kívánna rajtuk. Vagy legalább felmentést, kiváltságokat eszközölni. A lépésről lépésre történő „fejlődés” esetében ilyen problémákkal kellett volna szembenézni. Valójában a szabályok alól a király sem volt kivétel, rendkívüli esetekben sem:

„egy alkalommal, midőn Agisz király hazatért az athéniak ellen viselt hadjáratból, szeretett volna feleségével vacsorázni, és elküldött a neki járó ételekért, de kérését a polemarkhoszok megtagadták, majd amikor másnap haragjában elmulasztotta a szokásos áldozást, büntetést róttak ki rá.”

Hogy mennyire szabályozott volt a spártai élet, arra álljon még itt néhány szemelvény. Érdemes összevetni őket a később tárgyalandó utópiák kitételeivel:

„Étkezés után egy kevés bort ittak, majd hazamentek, de fáklyát soha nem gyújtottak. Nem volt szabad ugyanis semmiféle világítóeszközt használniuk, sem ekkor, sem más alkalmakkor; meg kellett szokniuk, hogy éjjel és sötétben is bátran és félelem nélkül

járjanak.”

Két legyet ütöttek egy csapással. Úgy hoztak valami látszólag célszerű szabályt, hogy az egyben költségmegtakarítás is legyen. A mechanizmus tipikus jellemzője a maradandóság világának.

„Lükurgosz nem hozott írott törvényeket, sőt egyik úgynevezett rhétrájában meg is tiltotta őket. Úgy gondolta ugyanis, hogy az állam jólétét és tiszta erkölcseit előmozdító legfontosabb rendeleteket a polgárok erkölcseibe és életmódjába kell bevésni, csak akkor maradnak fenn szilárdan és rendíthetetlenül.”

Hallatlan éleslátásra valló rendelkezés. Az írott törvényeket lehet vitatni, újra és újra értelmezni, esetleg meg is lehet őket változtatni. Az erkölcsökbe ágyazott szokásjoggal ez sokkal bajosabb.

„a törvényhozás munkáját csaknem teljes egészében a nevelésre bízta.”

A gyakorlati pedagógia — nemcsak az iskolai, hanem az egész társadalomban folyamatosan zajló nevelési-nevelődési folyamat — a társadalmon belüli leghatékonyabb tudatformáló erők egyike.

„elrendelte, hogy a házak fedelét fejszével, az ajtókat pedig fűrésszel kell készíteni, minden más szerszám használata nélkül.”

Így aligha építhetett bárki is — palotát.

„A leányok ruhátlan megjelenése nem volt szégyenletes, mert senki nem feledkezett meg a szeméremről, és erkölcstelenségtől nem kellett tartani; a dolog megszokottá lett, és egymással versenyre kelve vágytak szépek és egészségesek lenni.”

Újabb költségmegtakarítás: sajátos módszer a fiatal nők öltözködési, páváskodási szenvedélyéből fakadó költségek lefaragására. Egyben elejét veszi a külföldi divatcikkek illegális beáramlásának is.

„De Lükurgosz a nőtlen férfiakat különben is nemegyszer megszégyenítette. Először is nem volt szabad végignézniük a tornaünnepélyeket. Télidőben az arkhónok arra kényszerítették őket, hogy könnyű alsóruhában járják körül a főteret, és egy erre az alkalomra szerzett dalt énekeljenek arról, hogy megérdemlik büntetésüket, mert nem engedelmeskedtek a törvényeknek. De nem járt ki nekik az a kitüntető tisztelet sem, amelyben az ifjak az idősebbeket részesítették.”

Hasonló intézkedés Magyarországon is volt a Rákosi-korszakban: nőtlenek és túlkoros hajadonok, illetve gyermektelen házaspárok külön adót fizettek. A funkció azonos.

„Ahogy ifjakká serdültek, mind keményebb edzésnek vetették alá őket, hajukat rövidre nyírták, mezítláb járatták őket, és a játékokban majdnem mindig mezítelen testtel kellett részt venniük. Amikor betöltötték tizenkettedik évüket, levetették az alsóruhát, s egész éven át ugyanabban a köpenyben jártak. Testük mosdatlan volt, nem fürödtek, olajjal nem kenték magukat; ilyen fényűzésben csak az év néhány napján volt részük.”

Megint együtt a két funkció: legyőzhetetlen katonákat nevelni, és csírájában elfojtani a fényűzési cikkek iránti igényt.

„Csoportokban és szakaszonként aludtak együtt, szalmazsákon, amelybe puszta kézzel, kés nélkül tördelték és gyűjtötték össze az Eurótasz partjain növő nád bugáját.”

Lenyűgöző következetesség. Az ilyen módon igénytelenné tett emberek sohasem fognak luxusra vágyni.

„Lükurgosz nagy súlyú vaspénzének csekély vásárlóértéke volt, a beszéd értékét azonban, éppen ellenkezőleg, kevés szóval és egyszerű kifejezésmóddal tette tartalmassá és mély jelentőségűvé. Arra nevelte az ifjakat, hogy a hallgatás erényét megbecsülve, válaszaik tömörek és kifejezőek legyenek.”

A lakonikus beszéd nemcsak a katonás viselkedést erősíti, a hétköznapi kommunikációt is a minimumra, a legszükségesebbre korlátozza.

„Mikor megkérdezték tőle, hogyan lehet elhárítani az ellenség betörését, ezt válaszolta: “Úgy, ha szegények maradtok, és egyikőtök sem vágyik többre a másiknál.””

Íme, a maradandóság világa: állandó harci készültségben levő katonai tábor, a szegénység morális kategória, a civilizációs javak iránti igény a minimumra korlátozták, és a külvilágot potenciális ellenségnek tekintik. Tömörebben aligha lehetne összefoglalni.

És a mindebből fakadó büszke öntudat:

„Arkhidamidasz, midőn azt kérdezte tőle valaki, hányan vannak a spártaiak, így felelt: “Éppen elegen, hogy a hitványakat elkergessük.””

A műveltséggel, a kulturális javakkal szemben is sziklaszilárdan ítélkeznek:

„Pleisztoanax, Pauszaniasz fia, amikor egy athéni szónok a lakedaimóniakat műveletleneknek nevezte, így szólt: “Igazad van; a görögök közül valóban egyedül mi nem tanultunk semmi rosszat tőletek.””

A háborús követelmények szempontja minden mást háttérbe szorít. Amíg a harctéren aratott győzelmek igazolják, a maradandóság világa valóban nem változik. Vagy nem változik lényegesen.

„Hadjárat idején az ifjak testgyakorlatain is enyhítettek; egész életmódjuk sokkal szabadabbá lett, így a háború csak könnyebbséget jelentett nekik a háborúra edző és előkészítő, kemény harci gyakorlatokhoz képest.”

Az egész világra a harcos szemével néznek. A hadi fegyelem ürügy volt rá, hogy az élet minden pillanatát katonásan megszervezzék. A spártai harci szabályzat mindenre kiterjedt — és állandóan érvényben volt.

„A nevelés felnőttkorban is folytatódott Spártában. Senki nem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem, mintha a város egyetlen katonai tábor volna, előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében; a spártaiak általában úgy gondolkodtak, hogy senki nem él önmagának, hanem a közösségnek. Ha egyéb tennivalójuk nem akadt, felügyeltek a fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket, vagy saját maguk tanultak az idősebbektől.”

A maradandóság világának másik alapvető jelszava: a közösség. A közösség azonban sohasem a személyek összessége, hanem absztrakt fogalom, amelynek az érdekeit a tekintélyelv gyakorlása útján irányító vezetők nyilvánítják ki.

„Lükurgosz hozzászoktatta polgártársait, hogy ne önmaguknak éljenek, hanem közösségben, mint a méhek, s királyuk köré csoportosuljanak a közérdek szolgálatában.”

A maradandóság világa akkor szűnik meg, amikor intenzív kapcsolatokat kezd kiépíteni a külvilággal, amikor megjelenik, és hódítani kezd a „szigetmoráltól” eltérő erkölcs, és megjelennek, vagy megnyilvánulnak a korábban nem létező vagy elfojtott igények. Nemcsak a vereség, a győzelem is előidézheti ezt.

„Agisz király uralkodása alatt özönlött először pénz Spártába, s a pénzzel együtt általánossá lett a kapzsiság és a gazdagság utáni vágy. Lüszandrosz, akit ugyan nem lehetett pénzzel megvesztegetni, hozzászoktatta hazáját a pompa és a gazdagság szeretetéhez, mikor ezüstöt és aranyat vitt haza a háborúból, s ezzel alapjaiban ásta alá Lükurgosz törvényeit.”

[1] KERTÉSZ István: Héraklész unokái A lovas makedónok története Nagy Sándor haláláig, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2002. http://www.tankonyvtar.hu/tortenelem/heraklesz-unokai-perzsak-080904

[2] Az úgynevezett Alkmaiónida családból

[3] Xenophón: Kűrosz neveltetése; számos helyen

[4] A fogalom eredete: Morgan, L. H. (1877) Ancient Society. Macmillan: London

[5] HÉRODOTOSZ: VII. 234
[6] HAHN, István: Egy militarizált társadalom anatómiája. Spárta, História, 1984/056

Related posts: