Utópia, a Maradandóság Világa - V.

Az utópia forrásvidékén a mindenkori arisztokrácia által szentesített patriarchális életmód egyfajta kodifikálását találjuk. Azért hivatkoztam ilyen hosszan Spártára, mert talán a spártai társadalom a maradandóság világának a történelemben ismert legsikeresebb példája. Nem tudjuk, ténylegesen milyen hosszú ideig maradtak érvényben Lükurgosz törvényei. A jelek arra mutatnak, hogy a görög-perzsa háborúk idején már csak formálisan létezett a spártai katonai társadalom.

Ezzel együtt a Lükurgosz törvényein alapuló spártai katonaállam mérhetetlenül hosszabb ideig állt fenn, mint akár a létező szocializmus — bár erről véglegeset még nem mondhatunk, hiszen az a Föld több pontján még mindig „létezik” — vagy bármely hasonló társadalom.

Célját — katonai uralmának fenntartását — igen hosszú időn keresztül elérte. Görögország egyik legfontosabb katonai hatalma volt, háborús győzelmet aratott Athén és szövetségesei fölött. Katonai értelemben véve évszázadokon keresztül többé-kevésbé legyőzhetetlennek számított.

Hegemóniáját akkor veszítette el, amikor a zseniális hadvezér, Epameinondasz által vezérelt thébai hadsereg Kr. e. 371-ben Leuktra mellett megsemmisítő vereséget mért rá. A következő években ellenségei behatoltak a Peloponnészoszra, felszabadították a korábban leigázott területeket, Spárta pedig végleg elveszítette minden jelentőségét.

A spártai történelem egy katonaállam története volt, a maradandóság társadalma Spártában még csak többé-kevésbé jelentős kulturális alkotást sem volt képes létrehozni. Hosszas fennállása alatt sem alkotott semmit. A spártai történelemnek nincs kézzelfogható hagyatéka.

Már a római kori utazók elcsodálkoztak azon, hogyan lehetett Spárta, a kicsi, csúf és jelentéktelen falucska az egykori rettenthetetlen spártai állam központja.

A maradandóság társadalma Spártában — egyszerűen kimúlt. Nem volt ez „nagyszerű halál”, csupán banális elmúlás, társadalmi végelgyengülés. A hősi múlt betetőzése, egyben meghaladása tükröződik Spárta végzetében: a közönségesség, a banalitás. A banalitás, amely Heidegger szerint, az ember második bűnbeesése a földi paradicsomból történt kiűzetés óta.

AZ UTÓPIA AZ ÓKORI IRODALOMBAN

Az ókorban az utópisztikus szemléletű irodalmi alkotásokat természetesen még nem nevezték utópiának.

Arisztokrata múltidézés

Az előzőkben kifejtettem, hogy a későbbi utópiákban ábrázolt világ — a maradandóság — legvalószínűbb modellje a spártai társadalom volt. Az általuk idealizált régi — nemzetségi — rend pusztulását az arisztokrata származású vagy érzelmű költők vagy írók értékpusztulásként élték meg. Úgy érezték, az emberiség a vesztébe rohan. Műveikben szeretettel idézték fel a maradandóság világát. Az ideális társadalmat nem a jövőben keresték, hanem a múltakon merengtek

Theognisz

Theognisz Megarából származott. Sajnos nem tudjuk melyikből, mert több ilyen nevű város is volt. Származhatott az Athénnel ősidők óta ellenséges görögországi, vagy a szicíliai Megarából.

Theognisz arisztokrata érzelmű költő volt, akit a Démosz hatalomra kerülése után száműzetés és szegénység sújtott. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy a nemesség — a „jók” — nemcsak születése, hanem gondolkodásmódja alapján is különb a társadalom többi rétegénél. Fiatal barátjához intézett tanácsainak célja, hogy versein keresztül megőrizhesse az igaz arisztokrata értékeket.

Platón

Platón arisztokrata érzelmű, és a szigorúan hierarchikus állam híve. A következő idézetek Platón Az állam című művéből származnak (mindenütt Jánosy István fordítása.)

„Ugye ebben az államban a cipész csak cipész és a cipészség mellett nem kormányoskodik, a földműves csak földműves és a föld művelése mellett nem bíráskodik, a katona csak katona és a katonáskodás mellett nem bajlódik pénzügyletekkel, és így vagyunk a többiekkel is.”

Platón állama egyszerű és hierarchikus. Ki-ki maradjon a maga mesterségénél, a suszter a kaptafánál. Mindenki dolgozzék szorgosan a maga szakmájában, ne törjön feljebb. A katonák lényegében külön kasztot képeznének.

„Figyelj rám; nem a következőképpen kellene élniük és lakniuk, ha azt várjuk tőlük, hogy igazi őrök legyenek? Először is: egyiküknek se legyen magánvagyona, kivéve a legszükségesebbet; továbbá: ne legyen olyan lakásuk, sőt kamrájuk sem, ahová kedve szerint bárki be ne léphetne; ellátásuk pedig annyi legyen csak, amennyire egy józan és vitéz katonabajnoknak szüksége van; polgártársaikkal való megegyezés szerint, védelem fejében kapjanak annyi zsoldot, hogy egy évre se sok, se kevés ne legyen, étkezzenek közösen, mint a táborokban élő katonák, és éljenek bajtársi közösségben; magyarázzuk meg nekik: mivel az istenek jóvoltából az isteni arany és ezüst úgyis mindörökre a lelkükben van, emberi aranyra és ezüstre sohasem lesz szükségük, s kárhozatos dolog is volna az isteni aranyat emberi arany szerzésével elvegyíteni és megfertőzni, hiszen a nagy tömeg kezén forgó pénz miatt már úgyis elég sok istentelenség esett meg, míg az ő aranylényegük színtiszta; éppen ezért a város lakói közül egyedül nekik tilos az arany használata és érintése, sőt arannyal még csak egy fedél alatt sem tartózkodhatnak, magukon nem hordhatják, nem ehetnek, ihatnak aranyedényből. És így megmenthetik magukat is, meg az államot is, de hogyha magántulajdonként földet, házat és pénzt szereznek, akkor az őrökből talán jó gazdákká és földművesekké, de polgártársaik szövetségeseiből gyűlöletes kényurakká válnak, s egész életüket kölcsönös gyűlöletben és áskálódásban fecsérlik el, és sokkal többször és sokkal inkább kell rettegniük a belső, mint a külső ellenségtől, közben pedig a szakadék legszélén botorkálnak maguk is, meg az állam is. Ezért követeljük-e, hogy az őrök – lakás és egyéb viszonyaik tekintetében – így rendezkedjenek be, és hozzunk-e ennek megfelelő törvényeket, vagy sem?”

Platón államában egyébként a katonákat lényegében tenyésztették volna, vagyon-és nőközösséget írt elő számukra a szerző. A nőkhöz való hozzájutás lenne az állami erőszakszervezet tagjai számára a motiváció:

„A háborúban vagy máshol érdemeket szerző ifjaknak pedig adassék ajándék és kitüntetés, továbbá, hogy gyakrabban kelhessenek egybe nőkkel, hogy ezzel az ürüggyel nekik legyen a legtöbb utóduk.”

Platón ideálja is a maradandóság világa — illetve annak újabb változata. Ő maga valószínűleg őszintén idillikusnak látta. A maradandóság társadalmának — mint fentebb láttuk — legfőbb ellensége a változás. Platón óvott az újítástól — még a zenei és költői formák terén is.

„Röviden szólva: az állam gondozóinak arra kell vigyázniok, hogy óvatlanul káros elferdülések ne támadjanak, és mindenekfelett azon őrködjenek, hogy a testi és zenei nevelés terén ne történjenek a megállapított rendet felborító újítások, hanem a hagyományt lehetőleg híven megőrizzék, attól félve, hogy valaki ezt mondja: “….az olyan dalt dicsérik legjobban a népek, mely a legújabbként jár körben dalnokok ajkán” – még könnyen azt hihetik, a költő ezen nem annyira új éneket ért, mint inkább új dalformát, s ezt még dicséri is. Márpedig az ilyesmit nem szabad helyeselnünk, sőt feltételeznünk sem. Óvakodnunk kell ugyanis a zenei formák újító megváltoztatásától; ezzel mindent kockára teszünk, mert ha valaki a zenei formákat módosítja, ez kihat az állam legfőbb törvényeire”

Az államban négy erénynek kell érvényesülnie, ezek az igazságossá, bölcsesség, bátorság és a józan önmérséklet.

Platón az állam vezetését a filozófusok kezébe tenné. Mihelyt erre sor kerül, meg is valósult a tökéletes társadalom.

„Amíg a mai államokban nem lesz a királyság a filozófusoké, vagy a mostani úgynevezett királyok nem szoknak rá becsülettel és megfelelően a filozófiára, amíg nem esik egybe a politikai hatalom és a filozófia, és amíg azok sokaságát, akik ma természetük szerint e két feladatnak csak egyikét látják el, erőszakkal ki nem zártuk – addig, kedves Glaukón, nem szűnik meg az államok és az emberi nem nyomorúsága, és nem sarjadhat ki, nem jöhet napvilágra az általunk elképzelt állam. De épp emiatt szabódom szólni már régóta, mert látom, szavam igen elütne a megszokottól. Nehéz belátnunk, hogy másmilyen állam nem teheti boldoggá sem az egyént, sem a közösséget.”

Platón állama éppen úgy a maradandóság társadalma, ahogy a spártai társadalom is az volt. Gyökeres, lényegbevágó különbség van azonban a kettő között: az egykori spártai társadalom — valószínűleg rövidebb ideig ugyan, mint ahogy azt a történetírók sejtetik — ténylegesen létezett, míg Platón elképzelése eleve megvalósíthatatlan és irreális. Ahogy a spártai társadalmat még nem nevezhetjük utópiának, mert a valóságban is fennállott, a Platón elképzelte állam már tökéletes utópia.

A lakosságot három — egymástól kasztok módjára, mereven elkülönülő csoportra osztotta. Ezek a dolgozók, a harcosok — katonák és őrök, illetve az állam élén álló filozófusok. Ez egyértelműen az indiai kasztrendszert juttatja eszünkbe. Olyannyira, hogy George Dumézil, híres francia összehasonlító mítoszkutató az indoeurópai hagyományokat elemezve felveti, hogy a társadalomnak ez a hármas felosztása az indogermán népek közös, igen hosszú múltra visszanyúló hagyománya lehet.[1]

A maradandóság világa Platón műveiben már teljes egészében utópikus, rendelkezik az utópiák alábbi tulajdonságaival:

— Stabilitásra, változatlanságra épül

— Egyszerű munkamegosztás jellemzi

— Az államhatalom nyomasztó túlsúlya

— A benne élők idillinek érzik; ezért azt kell mondanunk: lényegében „idilli” emberek lakják

— Tekintélyelvű irányítás

— Külső kapcsolatok minimalizálása

A modell, a spártai társadalom még mindeme tulajdonságokkal rendelkezett, viszont még életképes volt, míg Platón elképzelése szembeötlően mesterkélt, életképtelen. Lakói is teljesen hipotetikus, idilli emberek.

Platónnál a maradandóság világa már szinte teljes, kiforrott változatában jelenik meg. Bár a szerző maga igen optimistán nyilatkozott államelméletének megvalósíthatóságáról, Az állam társadalma teljesen irreális. Legfőképpen amiatt, mert benne foglaltatik a változással szembeni ellenállás, a tökéletesség, az örökérvényűség igénye. Lényegében emiatt megvalósíthatatlan, emiatt a maradandóság világa. A maradandóság eleve megvalósíthatatlan, mert ellenkezik a fejlődés elvével. Azt is mondhatnám, Platón elképzelése mitikus, mert hadilábon áll az idővel, egyfajta mozdulatlanságba dermedt örök körforgásként képzeli el a tökéletes társadalmat. Platón műve idea, annak minden jellegzetességével. Az ideának alaptermészete, hogy csak a tökéletesség világában létezik, a gyarló földi létben csak gyarló utánzata lehetséges. A maradandóság világa ebbe az idealisztikus világba tartozik, nosztalgikus eszme egy rég letűnt arisztokratikus világról, amelyből mára csak az arisztokraták maradtak, akik keserű mélabú mellett képzelnek el egy olyan világot, amely az ő ízlésük szerint rendezkedett be, benne egy olyan emberi közösséggel, amely „boldogan” élne az ő patriarchális uralmuk alatt. Megállítják az időt, akár doktor Faust.

Platón államfilozófiai műve — amelynek hatása vitathatatlanul nagy — indította el az európai irodalomban a maradandóság világát ábrázoló utópiák áradatát. Minta lett, követendő példakép, újabb és újabb államfilozófiai művek és utópiák kiindulópontja. Egyfajta irodalmi és filozófiai mitologéma, amely többé-kevésbé beépült az utópiák sorába mind a mai napig. Egyben elindított — egykori tanítványa Arisztotelész által — egy ezzel ellentétes folyamatot is; az utópia-ellenesség vonulatát.

Tacitus

A legnagyobb római történetírók egyike, Cornelius Tacitus ugyancsak arisztokrata származású és érzelmű ember volt. Meggyőződéses híve a köztársaságnak, és a régi római erkölcsnek. Germania című művében igen nagy rokonszenvvel beszél a germán törzsekről, akik erkölcsösebbek, mint korának római előkelői.

Viszont azt kell mondjam, Platón csaknem egyedi esetnek tekinthető, gazdag életművének ezt az elemét még a követői sem vitték lényegesen tovább. Körülbelül hétszáz esztendő görög és római gondolkodása alatt nem alakult ki semmiféle “utópizmus” soha nem lett egységes vagy nagyjából egységes a tökéletes világról való elmélkedés, nem lett belőle folytatólagos teória, program. A görög filozófia eszménye nem a tökéletes társadalom, hanem a tökéletes ember. Az önmagát az élet viszontagságai fölé emelő közömbös embertípus (sztoicizmus), vagy a napot okosan kihasználó tevékeny, az élet minden örömére fogékony bölcs (epikureizmus).

Az utópizmus voltaképpen a kereszténységgel jelenik meg.

Az utópiák keresztény megalapozása

Jézus tanítása roppant egyszerű, ugyanakkor kiterjed az ember testi-lelki egészére és közéletére is. Logikája az, hogy mivel Isten személyes — nem csupán elvont és transzcendens — az emberrel való kapcsolata az élet minden aspektusát áthatja. A filozófiai distancia eltűnik, így nem szükséges “tudósnak” lenni az üdvözüléshez, sőt “az egyszerűek és a gyermekek” előbb jutnak a mennyek országába, mint a doktorok és a rutinból imádkozók (a farizeusok). Ehhez azonban teljes elkötelezettség szükséges, a társadalmi kerethez is, meg kell adni a császárnak, ami a császáré. A társadalom is Isten akaratából és bölcsességéből született, a keresztény jobb polgár, mint a pogány, már azzal is, hogy a teremtő Istent imádja, nem a bálványokat vagy éppenséggel az élő bálványt, a császárt.

Konstantin a püspökökre ruházza a közigazgatás számos feladatát. A kereszténység ettől kezdve lassan, de biztosan államvallássá válik. Theodosius császár trónra lépését követően ez a folyamat felgyorsul. Az uralkodó rendeleteket hoz a pogányok ellen, lényegében véve betiltja, és üldözni kezdi a régi vallást.

Eredetileg a keresztények a római társadalmat az ördög művének, egyfajta létező disztópiának tekintették. Állammal szembeni kötelezettségeiket gyakran vallásukra hivatkozva megtagadták. Kereszténnyé vált római katonák mártírhalált haltak azért — hóhér kezére kerültek — mert keresztény létükre többé nem voltak hajlandók harcolni.

Az, hogy a kereszténység a birodalom uralkodó vallásává lett, gyökeres változtatásokat követelt. A társadalom és az állam többé már nem lehetett az ördög műve, és nem lehetett káprázat sem. Hogyan lehet ezt összehangolni az eredeti keresztény tanítással, illetve a korábbi gyülekezetek tanításával?

Szent Ágoston

Igyekeznünk kell, hogy a társadalmat isten körülinek alkossuk meg és tartsuk fenn, mint ez Ágoston tanítja. A társadalom nem isteni, hiszen a gonosz kísértése mindig jelen van, de Istenhez méltó kell, hogy legyen, még a világi hatalom uralma alatt is. Ágoston utolsó éveiben kimondja: a hatalmon lévőnek joga van elnyomni a nem hívőket (eretnek stb.), azokat erőszakkal a helyes útra terelni. Itt már fellép az utópizmus brutális oldala, mert csak olyan állam használhat vallásból fakadó erőszakot, amely a vallási intézmény jóváhagyásával lép fel a vallás (és állam?) ellenségeivel szemben.

A görög bölcsek szerint a testiség rossz, a szellemiség felsőbbrendű, és csak annyiban “isteni”, hogy nem materiális. De Jézus a keresztény hit szerint feltámadt, és ezzel a testet rehabilitálta.

Ennek a lehetőségnek óriási történelmi jelentősége van a vallástól a társadalomtudományig. Amennyiben test és lélek egyaránt “megváltandó”, úgy az “istenülés” nem csupán szellemi téren következhet be, az anyagi élet ugyancsak jogosult a tökéletesedésre.

A szellemi élet a maga útján halad az üdvözítés felé, és a társadalomban sincsenek többé rabszolgák és szabadok: mindenki részesül az eucharisztia áldásában. Ezzel megszületik az anyagi világ kutatásának legitimációja a természettudományok világában, és megszületik a társadalomtudomány is, annak törvényeivel, melyek nem isteni törvények ezután, hanem a szisztematikus megfigyelés eredményei.

Még egy fontos fordulat fűzhető Szent Ágoston nevéhez: az utópiát áthelyezte a bizonytalan és távoli jövőbe.

Nagy művének címe: De civitate Dei vagyis Az Isten városáról (más fordításokban: Az Isten államáról). Ágoston szerint a történelem nem más, mint az Ég és a Föld, vagyis a Jó és a Rossz harca az ember lelkéért. Bár fellendülések és visszaesések fordulnak elő benne, végső iránya lineáris. A történelem egyszeri és előremutató folyamat, a Teremtéstől az Utolsó Ítéletig tart, és az isteni gondviselés törvényei szabályozzák.

Az evilági történelmet Szent Ágoston négy szakaszra osztotta, mégpedig az akkor ismert négy nagy birodalom — Asszíria, Perzsia, Macedónia és Róma — felemelkedése és bukása szerint. A hanyatló Róma bukása után, Krisztus feltámadásával és a megváltással, vagyis Isten államának a megvalósulásával a szekularizált világnak és így a történelemnek is vége lesz. Az emberi történelem tehát nem más, mint előkészület Isten országának az eljövetelére.

Ágoston nemcsak az utópisztikus gondolkodásnak, hanem a lineáris történelemszemléletnek is egyik kezdeményezője.
[1] DUMÉZIL, Georges Mítosz és eposz . Tanulmányok. Válogatta és fordította FRIDLI Judit. Lektorálta és az utószót írta HOPPÁL Mihály. Társadalomtudományi Könyvtár. Budapest: Gondolat, 1986.