Utópia, a Maradandóság Világa - IV.

Az arisztokratikus eredet

Mit is jelent az egyenlőség a gyakorlatban? Tekintsünk el most a gazdasági következményektől, összpontosítsuk figyelmünket a joggyakorlatra, törvényhozásra, közigazgatásra — az állam irányításának hétköznapi feladataira. Az egyenlők társadalmának is szüksége van vezetőkre, akik azonban — ha elegendő hatalomhoz, befolyáshoz jutnak — lényegében sajátjukként kezelhetik a köztulajdont.

Hogyan is irányítanak egy, a deklarált gazdasági egyenlőség alapján álló társadalmat? Talán az történik, hogy ilyenkor a közösséget választott vezetői irányítják? Kiket választ a közösség? Nyilván olyan személyeket, akik nagy befolyással rendelkeznek. Kik rendelkeznek nagy befolyással?

Peiszisztrátosz[1], Athén türannosza számos olyan rendelkezést hozott, amelyek az arisztokraták befolyásának kiküszöbölését célozták. Ami feltétlenül arra mutat, hogy a régi nagybirtokos családok igen nagy befolyással bírtak a lakosság körében. Ez érthető is, hiszen a születési arisztokrácia a hagyomány, a közismertség, a hosszú idő alatt kialakult, szinte automatikus tisztelet okából nyilvánvalóan óriási befolyással rendelkezett. A világ számos pontján így van ez napjainkban is.

Vajon mennyire sikerült Athénban kiküszöbölni az arisztokrata befolyást? Érdemes abba belegondolni, hogy a későbbi athéni demokrácia összes fontos vezetője Kleiszthenésztől Periklészig nemcsak, hogy arisztokrata eredetű volt, hanem éppenséggel mindannyian ugyanazon arisztokrata nemzetségből származtak.[2]

Furcsának tűnik a gondolat: az utópiák egyik legfőbb elve, a gazdasági egyenlőség — amelyet mindenkor tipikusan plebejus követelésnek éreznénk — valójában az arisztokraták propagandájából származik?

Minden korszak minden arisztokráciája születési jellegű, önmaga kialakulását valamilyen katonai jellegű teljesítményhez köti. Különállásának alapja mindig valamilyen vélt vagy valóságos védelmi jellegű követelmény, vagy az arra való hivatkozás.

Védelmi jellegre akkor van szükség, ha jelen van valamilyen fenyegetettség. Az arisztokraták által irányított államnak mindig van ellenség-képe, az ilyen állam általában vagy burkoltan militáns, vagy nyíltan militarista. Érdemes az utópiákat ebből a szemszögből is vizsgálat tárgyává tenni.

Militarizmus

A szervezett hadsereg minden jellemzőjével, fegyelmével, rideg életmódjával, állandó harckészültségével, alá-és fölérendeltségi viszonyaival és az ezeknek megfelelő formaságokkal egyetemben arisztokrata találmány. Minden ma létező hadsereg ma is valamilyen arisztokrata vezetés alatt álló állam hierarchiáját őrzi. A hadsereg az egykori törzsi-nemzetségi erőszakszervezet modernizált változata, de meglepően sok eredeti vonást őriz: a tábornoki, tiszti és altiszti-legénységi állomány elkülönülése még mindig az egykori kasztjellegre utal.

A militarizmusnak van egy sajátos következménye: az optimális védelem érdekében vasfegyelemben tartja a társadalmat. Ha mindenki katona, a parancsnokok jogköre az élet minden területére kiterjed. A magánéletre is. A militarista állam konzerválja a katonai vezetők uralmát béke idején is.

A spártai állam egészen nyíltan militarista. De a durva életmód, a mesterséges egyenlőségen alapuló militarista berendezkedés nyilvánvalóan egyszerre szolgálta a jogfosztott lakosság feletti hatalom, illetve néhány arisztokrata nemzetség hatalmának fenntartását.

Nem véletlen, hogy Görögország-szerte Spárta leginkább az arisztokrata vezetés alatt álló államokat támogatta, és az sem, hogy az arisztokraták mindenhol rokonszenveztek a spártai állammal. Athénban sem volt ez másképpen; még Platón is tett elismerő megjegyzéseket a spártai alkotmányra, tanítványa, Xenophón meg egyenesen rajongott érte.[3]

A maradandóság társadalma

Az arisztokratikus berendezkedésű állam a maradandóság társadalma — ahogy az utópiák társadalma is. Hosszú távra rendezkedett be, szokásait örökérvényűnek, törvényeit tökéletesnek tartja. A későbbiek előtt már itt megjegyezném: úgy vélem, az utópisztikus társadalom legfőbb jellemzője nem az idill, a maradandóság.

Egy dolgot le kell szögeznünk: az arisztokratikus berendezkedésű állam mindig diktatúra. Viszont általában nem nyílt, terrorisztikus zsarnokuralom, hanem patriarchális jellegű hatalomforma, amelynek legitimálásában a hagyományok igen nagy szerepet játszanak. Sok szempontból éppen a hagyományok teremtik meg azt a „pszichológiai védőernyőt”, ami által a rendszer természetesnek hat, a benne élők nemcsak elfogadják, sokszor egyenesen tökéletesnek is tekintik. A maradandóság nyugalmat, biztonságot ad.

Eme „pszichológiai védőernyőre” van szükség ahhoz is, hogy a maradandóság társadalmának embere idillinek tartsa és érezze azt, amelyet mások talán primitívnek vagy nyomasztónak mondanának. Egyetlen meghatározott nézőpont létezik, egyetlen szemüveg — amely a maradandóság társadalmát minden más emberi világnál jobbnak, különbnek, biztonságosabbnak látja és láttatja. Nyoma sincs itt cinizmusnak, teljesen őszintén így gondolkodnak a maradandóság világában élő emberek. A viszonyok világosak és maradandóak — mindenki tudja kihez, mihez és hogyan kell alkalmazkodnia.

A történelemben gyakran ilyen típusú államokat említenek sokan irigykedve. Egy ilyen államban „mindenki tudja a maga helyét”; merthogy mindenkinek meg is van a hierarchiában a „maga helye”, amelyen nem változtathat. Társadalmi mobilitás nem létezik, de ennek olyan vetülete is van, hogy az élet nem kiszámíthatatlan. Rendszerváltás esetén a társadalmi mobilitás lehetősége félelmetes sokkhatásként éri az ehhez szokott emberek zömét. A mindennapi élet jellemzője a patriarchális közvetlenség. A kommunikáció állandó, szertartásszerű formulák alapján működik.

Ebből kifolyólag a maradandóság világa hallatlanul erős ideológiai alátámasztással rendelkezik, lakói számára a rendszer önmagában való értékként jelenik meg. Értékként, amelyhez mindenképpen ragaszkodni kell, amelyet hallatlan elszántsággal kell megvédelmezni mindennel és mindenkivel szemben. A maradandóság társadalmában hallatlanul erős a védelmi potenciál.

A maradandóság eszményképe mindig a szolid vidékiesség — amely az utópiák igen gyakori közege. Mindenkinek megvan a maga állandó státusza. Minden ember egész életét zömmel ugyanazon a helyen éli le, a legfontosabb szociális közeg a kisközösség. Mindenki mindenkit ismer, a rokoni és a helyi társadalmi kapcsolatrendszer alapján bárki bármikor könnyen azonosítható.

Viszont a patriarchális vidékiesség közegében meglepően erős központi hatalom alakulhat ki. A körülmények az erős központosításnak kedveznek. A társadalom a legapróbb részéig szervezett, átlátható, a törvények hatálya alól senki sem vonhatja ki magát. A maradandóság társadalmára jellemző militáns erkölcs nagyon komoly emberformáló tényező: legfőbb morális értékké válik az államhoz és a feljebbvalókhoz való feltétel nélküli hűség.

Gyakran csírájában-maradványaiban a barbár erkölcs[4] is képviselteti magát: az idegen, a más néphez-nyelvhez, esetleg más törzsi vagy nemzetségi kötelékhez tartozó ember — nem is emberi lény. Vele szemben a közösségen belül kialakult erkölcsi normák érvényüket veszítik. Ez a felfogás hellyel-közzel az utópiákban is megtalálható, tetten érhető például Morus könyvében is: Utópia lakói és az idegenek viszonyában.

Az idegen, az ismeretlen, a megszokott kapcsolatrendszerbe nem tartozó, esetleg ilyennel nem is rendelkező ember félelmetes. A néprajz kutatói kimutatták, hogy az ördög figurája általában az ilyen idegenekkel kapcsolatos elképzelésekből származik. Az idegenekkel szembeni fenntartásokra a maradandóság társadalmának szüksége van

„Megkísérelte az ingó vagyon felosztását is, hogy teljesen megszüntessen minden egyenlőtlenséget és aránytalanságot.”

A legfőbb ellenség tehát a vagyoni differenciálódás. Ennek felszámolása, sőt egyáltalán, a kialakulásának csírájában történő elfojtása a spártai államberendezkedés célja. A vagyoni egyenlőtlenséget — különösen annak szélsőséges megnyilvánulásait — az ókor minden civilizációja igazságtalannak és erkölcstelennek tartotta. Mint az állam és az állampolgárok egységére, az állam biztonságára nézve rendkívül kártékony jelenséget, a filozófia is elítélte.

Spárta rideg katonaállam lett, ahol egy nagyon kis létszámú réteg népes lakosságot tartott jogtalanságban. Alkotmányuk célja a mindenkori maximális fegyveres erőkifejtés biztosítása volt. Kiképzőtábor, ahol lényegében mindenki katona, és a szolgálati idő — egy egész élet. Az egyenlőség nem öncél volt, hanem a bajtársiasság biztosításának leghatékonyabb eszköze.

A spártai hadsereg — azaz a fegyverfogható felnőtt férfiak száma — sohasem volt Spártában nagy. Leonidász legyőzése után Hérodotosz tanúsága szerint Xerxész perzsa király az elesett spártaiakat szemlélve megkérdezte, hány ilyen katona van még Spártában. Azt a választ kapta, hogy körülbelül nyolcezer.[5] Ezt a számot a történettudomány is többé-kevésbé pontosnak tekinti. A spártai államnak alávetett területeken élő férfi lakosság létszáma ennek a legszerényebb becslések szerint is legalább öt-hatszorosa volt.[6] Minden lázadás — néhányról a történetírók is említést tesznek — azzal fenyegetett, hogy a lázadók, akik némely környező államban könnyen pártfogóra találhattak — komoly létszámfölénybe kerülnek a spártai hadsereggel szemben. A spártai férfiak egy olyan állandó hadsereg katonái voltak, amely örökösen készen állt egy túlerőben lévő ellenséggel vívott küzdelemre.

Ilyen körülmények között teljesen ésszerűnek tartották, ha megakadályozzák minden olyan ellentét kialakulását, amely a hadsereg morálját veszélybe sodorhatta volna. A vagyoni rétegződés megjelenése mindenképpen csökkentette volna a hadsereg homogenitását, ezért már a kialakulását is igyekeztek megakadályozni. A tisztek és a legénység, illetve az egyes, esetleg szélsőségesen különböző vagyoni helyzetű katonák közötti, a hadsereg harci szellemét veszélyeztető ellentét kialakulását nemkívánatos jelenségnek tekintették, és minden rendelkezésre álló eszközzel gátolták.

Spárta — Mirabeau márki ismert mondásának parafrázisának élve — nem állam volt, amely hadsereget tart fenn, hanem egy hadsereg, amely fennmaradása érdekében létrehozott és fenntartott egy államot.

A másik cél a fényűzésnek, mint az erőforrások oktalan és visszatetsző pazarlásának megakadályozása. Ez is olyan gondolat, amely a mai napig végigvonul az utópiák egész történetén.

A Lükurgosz alkotmánya alapján felépülő spártai állam monolitikus jellegű. Jellemző az állampolgárok tökéletes alávetettsége, az állami érdekeknek minden személyes törekvéssel szembeni érvényesítése. Vonatkozott ez a szűken vett magánélet területére is.

„Amikor azonban látta, hogy az emberek képtelenek elviselni vagyonuk köztulajdonba vételét, más megoldást keresett, és állami intézkedésekkel kísérelte meg a kapzsiság leküzdését. Először is minden arany- és ezüstpénzt kivont a forgalomból, és elrendelte, hogy fizetési eszközül csak vasat szabad használni. A vaspénz azonban olyan nehéz volt, és olyan kevés értéket képviselt, hogy tíz mina értékű pénz otthoni elraktározásához külön kamra, elszállításához pedig igásszekér kellett.”

Az egyenlőség mesterséges fenntartásának másik eszköze a pénzgazdálkodás korlátozása vagy háttérbe szorítása. Ami egyébként szintén a Démosz ellen küzdő arisztokraták érdeke. Ha nincs pénzgazdálkodás, a gazdaság alapja kizárólag a földtulajdon lehet. Mivel az már adott — ez az arisztokratikus berendezkedés lényege — a társadalmi hierarchiát nem lehet megváltoztatni.

„Amikor ezt a pénznemet Lakedaimónban bevezették, temérdek bűn egyszerűen eltűnt.”

A maradandóság társadalma — amikor önmagát megfogalmazza — mindig legfontosabb erényei között tartja számon lakóinak belső biztonságát, a kiváló közbiztonságot. A maradandóság társadalmának ez tagadhatatlanul fontos jellemzője.

Mint mondottam, a maradandóság biztonságos. A vidékiesen patriarchális berendezkedés, az erős központi hatalom, a szigorú és kérlelhetetlen törvények és a merev hierarchia egészen egyszerűen olyan körülményeket teremt, amelyek nem kedveznek a bűnözésnek.

Az esetek többségét tekintve a bűnözésnek nincs motivációja. A bűncselekmény nem kifizetődő. A gazdasági és politikai élet nem olyan átláthatatlanul bonyolult, mint a modern világban, mindenkinek a körülményei közismertek, a bűnözéssel szerzett javak nem juttathatják előnyökhöz a tettest, a gaztett könnyen és gyorsan kiderül, az elkövető nem menekülhet, az igazságszolgáltatás pedig zord és könyörtelen.

A maradandóság társadalma nem ismeri a hosszas börtönbüntetést, sem a nyakatekert, elhúzódó pereket. A maradandóság világában nem vesződnek azzal, hogy államköltségen fogságban tartsák a bűnelkövetőket, sem azzal, hogy körülményes aprólékossággal vizsgálgassák az eset minden oldalát, az enyhítő és súlyosbító körülményeket. A bűnösnek nincsenek jogai, nem is tekintik emberi lénynek. Az eljárás csupa rá nézve súlyosan hátrányos elemet tartalmaz. Nem menekülhet a csúfos megaláztatás elől.

A diplomáciához, politikához, joghoz és a kereskedelemhez kapcsolódó ceremóniákat a maradandóság világában abszurd rítusnak tekintik. Pontosan úgy, ahogy számos utópiában is. Nem értik, és nem is akarják érteni ezen eljárások jelentőségét. „Megvetem azokat az embereket, akik a városuk piacterén esküdözve csalják egymást!” — mondja Kürosz király, a perzsa birodalom alapítója a görög városállamok népgyűléseire célozva.

Az ítélet is, végrehajtása is nyilvános — és véresen kegyetlen. A gonosztevő leggyakrabban halállal lakol. Drakón, Athén első törvényhozója szerint a kisebb bűnök elkövetői is halált érdemelnek, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabb büntetést. Drakón ősi arisztokrata család sarja volt, nyilvánvalóan az ősi szokásjog értelmében beszélt. A büntetés célja nem az elrettentés, a társadalom többi tagját, az „egészséges részt” egyszerűen meg akarja szabadítani a „beteg résztől”, a bűnöstől. Ha véletlenül mégsem halálra ítélik a bűnöst, akkor nyilvánosan kell elszenvednie a brutális testi fenyítést, vagy a csonkítást.

A maradandóság világában erős a közbiztonság. Ez öntudatuk egyik legfontosabb forrása. Mivel az ilyen társadalomban sokkal kevesebb a bűnöző, azt a következtetést vonják le, hogy az ő társadalmuk jobb és erkölcsösebb emberekből áll. Újra és újra igazolódni látják saját társadalmuk erkölcsi fölényét.

Ez az erkölcsi fölény az utópiák egyik mozgatórugója, sikerük egyik titka, az irántuk megnyilvánuló vonzalom egyik legfőbb oka.

„ Mert miért akart volna valaki ellopni, vesztegetésképpen elfogadni, elrabolni vagy erőszakkal eltulajdonítani olyasmit, amit nem lehetett elrejteni, vagy aminek birtoklása nem volt kívánatos, és még a feldarabolása sem járt semmi haszonnal, mert mint mondják, Lükurgosz rendeletére az izzó vasat ecettel edzették, s így más célra nem lehetett felhasználni, tekintve, hogy ily módon a vas törékennyé és megmunkálhatatlanná vált.”

Az utópiák iránti igény egyik forrásvidékéhez érkeztünk. Az erősen hierarchikus alapon álló, fegyelmezett, patriarchális viszonyokat konzerváló állam, a maradandóság társadalma számára a legnagyobb probléma mindig a változás. Ha valamilyen módon sikerülne megakadályozni a fejlődést, valóban maradandóvá lehetne tenni a berendezkedést.

Ez természetesen lehetetlen. A maradandóság világa igazából nem létezik, legalábbis nem lehet valóban maradandó. De benne élve nem úgy tűnik. Kis távlatból ítélve a maradandóság világában a változás lehetetlen, a viszonyok örök érvénnyel bírnak. Az esetleges nagyobb léptékű változások kis távlatokban nem látszanak, nem fedezhetők fel, nem is tűnnek veszélyesnek a maradandóság társadalma számára.

A mindennapi életnek mindig neuralgikus problémája az idegenekkel való kapcsolattartás. A maradandóság világa számára valódi kapcsolat csak a legmagasabb állami szinten létezik. A magánkapcsolatok többé vagy kevésbé korlátozás alá esnek, de akár hazaárulás számba is mehetnek.

Ami egy másképpen berendezett társadalom számára életkérdés — a kereskedelem — az a maradandóság világában veszedelmesnek, potenciálisan felforgatónak számít — és általában állami monopóliumot képez. A nemzetközi kapcsolatokat mindig igen bizalmatlanul kezeli, hiszen ezek képezik az egyetlen olyan komoly tényezőt, amely belátható mértékű változásokat képes indítani, amely képes felrobbantani a maradandóság társadalmát, megszüntetve ezzel az azt irányító arisztokrácia „örökérvényű” uralmát.

„Később száműzte a szükségtelen és felesleges mesterségeket, bár ezek legnagyobb része magától is eltűnt a régi pénzzel együtt, hiszen senki nem vásárolt fényűzési tárgyakat.”

Melyek lehetnek azok a „szükségtelen és felesleges” mesterségek? Egyáltalán mitől válhat valamilyen mesterség „szükségtelenné”, vagy „feleslegessé”?

Fentebb említettem, hogy a kereskedelem a maradandóság társadalma számára a legkevésbé kívánatos kapcsolatok közé tartozik. A maradandóság társadalmának modellje voltaképpen a csaknem szigetszerűen elkülönülő arisztokrata nagybirtok. (Amelynek eredete természetesen az egykori ókori keleti templomgazdaságban keresendő.) Az ilyen birtokegység alapja az önellátás. Külkapcsolatai a csere különféle formáira korlátozódnak, és szigorú központi irányítás alatt állnak.

Az önellátás a maradandóság társadalmának irányítói számára létkérdés. Kívánatos különállását, szigetszerűségét ez a társadalom csak abban az esetben tarthatja meg, ha lehetőleg teljes mértékben önellátásra rendezkedik be. Az önellátás a gazdasági és politikai függés kikapcsolásának eszköze. Mindez, ha a fentebb említett erős védelmi potenciállal társul, valamint az érzelmi összetartozás eszméjével, mint ideológiai és érzelmi kapoccsal hatásosan valósíthatja meg a tényleges különállást.

Egy önellátó gazdasági egység a vele szinkronban működő nem önellátó egységek anyagi-gazdasági színvonalát általában nem képes elérni. Minden, más egységekkel való kapcsolat ezért szükségképpen rombolja az önellátásra épülő, elzárkózó kultúra eszmevilágát. Nemcsak a személyes kapcsolatok, a máshonnan érkező tárgyak is a „trójai faló” szerepét tölthetik be. Ha másutt olyan termékeket hoznak létre, amelyek az általunk készítetteknél nyilvánvalóan jobbak, vagy amelyeket mi nem is tudunk készíteni, megkérdőjeleződik az elzárkózásunk értelme.

Meg kell tehát akadályozni a máshonnan érkező termékek beszivárgását. Technikai eszközökkel ez természetesen lehetetlen, a tudat befolyásolásával azonban nem az. Meg kell szüntetni az irántuk megnyilvánuló igényt. Megvetést kell az emberekbe plántálni mindennel szemben, ami luxus. Luxus, amit annak nyilvánítunk. Mesterségesen kell olyan életmódot kialakítani és fenntartani, ahol sem idő, sem energia, sem igény nincs a fényűzésre. Ennek csupán egy reális megvalósítási lehetősége van: katonai táborrá kell alakítani az egész országot.

Olyan berendezkedést kell teremteni, amely állandó ostromállapotot teremt, rideg katonás életvitelt kell fenntartani, és az embereket úgy kell nevelni, hogy eszükbe se jusson, hogy másképpen is lehetne élni, sőt megvetést érezzenek minden más életmóddal szemben. Egy olyan társadalom, ahol a harci erények mindennél fontosabbak, lenézi és megveti mindazokat, akik másként élnek és gondolkodnak. Főleg akkor, ha az élet számára egyetlen fontos területén — a harcmezőn — látható és érezhető fölényben van azokkal szemben.

Ha az élet háborúkból és fegyvergyakorlatokból áll, mellőzhető minden, amire az állandó háborús készültségben lévő harcosokra nincs közvetlenül szükségük: az iparcikkek legnagyobb része, a nívós műalkotások és a műveltség. A maradandóság világa többé-kevésbé mindig katonai tábor.

Egy háborúban álló katonai táborban az emberélet értéke szükségképpen viszonylagos. A maradandóság társadalma ezen a ponton sem nyitott utat az egyéniség érvényesülése felé. A halál megszokott, mindennapi, mondhatnám közönséges jelenség. Az élet része. Egy ehhez szoktatott civilizációban senki sem csodálkozik, ha véletlenül meghal valaki, akinek valamiért meg kall halnia. Ezért pazarolják az emberéletet másutt is.

„a mai spártai ifjak közül magam is többeket láttam, akik ott haltak meg a korbácsütések alatt Artemisz Orthia oltára előtt.”

Korántsem hihetjük azonban azt, hogy a maradandóság társadalmában minden talmi és álságos. Nem szabad felsőbbrendűségi érzéssel tekintenünk erre a világra, mert a benne élő emberek őszintén hisznek abban, hogy az ő társadalmuk erkölcsi fölényben van minden más társadalommal — a mienkkel szemben is. Érzelmi és közösségi értelemben a maradandóság világa valóban nagyon erős támasszal rendelkezik. Egyszerűbb, közönségesebb és esetlegesebb szokásai és intézményei lényegesen jobban, nagyobb hatásfokkal működnek, mint a mi politikai, társadalmi és gazdasági intézménystruktúránk; fontosabbnak is tartják őket, büszkébbek is rájuk. Úgy érzik, életmódjuknak, világfelfogásuknak erkölcsi fedezete van, és általa ők kiemelkednek a többi ember közül.

Egy példa: Spártában a háztető kizárólag fából épülhetett. A Korinthoszban vendégeskedő idős spártai előkelőség lakonikus, maró gúnnyal kritizálja a fényűzést:

„Lükurgosz azonban már sokkal korábban tisztán látta, hogy az így épült házhoz nem illik a fényűzés és a pazarlás, mert senki nem olyan közönséges és ostoba, hogy egyszerűen és igénytelenül épült házban ezüstlábú kereveteket, bíbortakarókat, aranyserlegeket és más fényűző tárgyakat használjon. Hiszen a kerevetet a házzal, a takarót a kerevettel, ezt pedig a többi bútorral és használati tárggyal kell összhangba hozni. Ezért történt, mint mondják, hogy amikor az idős Leótükhidész Korinthoszban lakomára volt hivatalos, és megpillantotta a ház díszes, táblás mennyezetét, megkérdezte házigazdáját, vajon náluk négyszögletesre nőnek-e a fák.”

Az egyik spártai király — miután a perzsa hadsereget pozdorjává verte — belépett az ellenséges főparancsnok zsákmányul ejtett sátrába, szétnézett a káprázatos fényűzéssel, pazarul, arany és ezüst étkészlettel, kincset érő tárgyak garmadájával bővelkedő berendezésen, — a perzsa parancsnoknak éppen ebédhez terítettek, de már nem fogyaszthatta el — aztán az övéihez fordult:

„Nézzétek, mennyire ostoba ember volt a perzsák vezére, aki ilyen asztal birtokában eljött kirabolni a mi szegénységünket.’

Ebben bizony tagadhatatlanul igen mély erkölcsi tartás rejlik, a morális fölény korántsem illúzió.

A maradandóság világában a gazdasági növekedés részben vagy teljesen ismeretlen fogalom, és nem léteznek az ebből fakadó szélsőséges típusok sem; nincsenek sem hajléktalanok, sem milliomosok.

„A pénz eltörlésével együtt természetesen megszűntek a pereskedések is; nem ismerték sem a dúskálkodó gazdagságot, sem az ínségeskedő szegénységet.”

A maradandóság világa más társadalmakkal szemben sok szempontból hátrányos helyzetben van, de a benne élők ezt csak akkor vehetik észre, ha alaposabban megismerkednek azokkal a más társadalmakkal. Belülről nézve idillinek láthatják saját világukat. A maradandóság világa ugyan a vele szinkronban élő más kultúrákhoz képest is primitív, de a kezdetlegesség viszonylagos fogalom; minden jelenséget csak egy más, általunk ismert jelenséghez viszonyítva érezhetünk kezdetlegesnek.

A maradandóság világának azonban előnyei is vannak. Érzelmi és anyagi biztonságot nyújt a benne élőknek. Otthont, érthető világot ad. Ezért mindig vannak emberek, akik a maradandóság világába vágynak.

„ A vaspénzt Görögország más részein nem lehetett forgalomba hozni, mert semmi értéke nem volt, sőt gúny tárgya lett. Sem idegenből hozott árut, sem dísztárgyakat nem lehetett érte vásárolni, külföldi kereskedők hajói nem kötöttek ki Lakedaimón kikötőiben, földjére nem tette be lábát szószátyár szofista, vándor, jövendőmondó, leánykereskedő, arany- és ezüstműves, mert senkinek nem volt pénze.”

Szinte kórkép a tökéletes elzárkózásról. Minden adva van itt, amely a maradandóság társadalmát jellemzi: elzárkózás az idegenekkel folytatott mindennemű kapcsolattól, a kereskedelem korlátozása, abszolút különállás. Ha Spárta nem is egy félreeső szigeten helyezkedett el, olyan berendezkedést teremtett, mintha ott lett volna.

„Így kicsinyenként minden fényűzés magától elsorvadt, mivel nem volt semmi, ami táplálja és élessze; a gazdag embernek semmi előnye nem volt, mert a házában felgyülemlett vagyonával nem tudott mit kezdeni. Így aztán a mindennapi és nélkülözhetetlen közhasználati tárgyakat – mint ágyakat, székeket, asztalokat – kiváló minőségben készítették. Különösen kedveltté vált a lakóniai ivópohár, főként, mint Kritiasz állítja, mert színe jól elleplezte, ha a katona nem tiszta vizet ivott, s a befelé hajló nyakban a szenny leülepedvén, a víz tisztábban jutott a szájába annak, aki ivott belőle. A spártaiak mindezt bölcs törvényhozójuknak köszönhették, mert a mesterembereknek nem kellett idejüket haszontalan holmik készítésével elfecsérelniük, hanem ügyességüket szükséges tárgyak készítésére fordíthatták.”

Létrejött tehát a maradandóság társadalmának sajátos „kultúrája”. Csak olyan termékeket kell előállítani, amelyekre ebben az igen egyszerű és rideg életmódban szükség van, ezt pedig a helyi ipar már győzi. Exportra semmi szükség, külkapcsolatokra is csak a legmagasabb állami szinten.

„Ezért tiltotta meg a spártaiaknak, hogy kedvtelésből más országokba utazzanak. Nem akarta, hogy idegen erkölcsökkel ismerkedjenek meg, hogy fegyelmezetlen életmódhoz szokjanak, és hogy az otthonitól eltérő politikai nézeteket hozzanak haza. Spártából is kiutasította az oda érkező és minden hasznos cél nélkül ott tartózkodó idegeneket, nem azért, mintha attól félt volna, ahogy Thuküdidész állítja, hogy utánozzák alkotmányát, és a spártai erkölcsök megismeréséből mások is hasznot merítenek, hanem azért, hogy a spártaiakat ne tanítsák rosszra. Úgy gondolta, hogy idegen emberek szükségképpen idegen nézeteket hoznak magukkal, az új nézetek új elhatározásokat szülnek, az ezek által felkavart vágyak és szenvedélyek pedig megzavarják a fennálló politikai rend összhangját. Ezért még az idegenből behurcolt járványos betegségeknél is jobban óvta a várost az idegen erkölcsöktől és szokásoktól.”

Lükurgosz azonban még ennél is tovább ment. A maradandóság társadalma csak akkor maradhat fenn hosszabb ideig, ha teljes ellenőrzést gyakorol a lakosság magánélete felett. A család mindig az egyén identitásának bázisa, erőt tartást adhat — akár az államhatalommal szemben is. Ugyanezt a funkciót betöltheti bármilyen más informális, a közigazgatástól és az állami propaganda-gépezettől független kisközösség is. Lükurgosz csírájában el akarta fojtani ezeket a lehetőségeket. Megakadályozta a katonai szervezettől független kisközösségek kialakulását — és lényegében felszámolta a családot.

„Hogy még sikeresebben harcoljon a fényűzés ellen, és megszüntesse a gazdagság utáni vágyakozást, harmadik és legcsodálatraméltóbb intézkedésével bevezette a közös étkezést. Spárta lakosainak össze kellett gyűlniük, hogy együttesen fogyasszák el a meghatározott húsételeket és növényi eredetű ételeket. Az emberek nem ülhettek asztalhoz, végigheveredve drága párnákkal borított kereveteken, rábízva magukat az asztalnál felszolgáló rabszolgákra és szakácsokra, hogy a sötétben hizlalják őket, mint falánk állatokat. Nemcsak jellemüket, hanem testüket is tönkretenné – vélte Lükurgosz -, ha kiszolgáltatnák magukat mohó vágyaiknak, sokat aludnának, idejük nagy részét forró fürdőkkel és örökös lustálkodással töltenék, s úgy ápoltatnák magukat, mintha legalábbis betegek volnának. Ez önmagában is nagy teljesítmény volt, de jelentőségét még az is növelte, hogy, mint Theophrasztosz mondja, a közös étkezéssel és az egyszerű ételek fogyasztásával Lükurgosznak sikerült a gazdagságot megfosztania minden vonzóerejétől, sőt magát a gazdagságot is megszüntette. A gazdagoknak egyszerűen nem volt módjukban, hogy használják, élvezzék vagy másoknak mutogassák étkészleteiket, mivel a gazdag együtt étkezett a szegénnyel. Így aztán Spárta volt az egyetlen város a nap alatt, amelyről el lehetett mondani, hogy itt Plutosz – a Gazdagság – vak és olyan, akár egy élettelen és mozdulatlan festmény. De nem volt meg a gazdagoknak az a lehetősége sem, hogy előbb otthon jóllakjanak, és úgy menjenek el a közös étkezőhelyre, mert társaik gondosan szemmel tartották őket, s ha nem ettek és ittak velük együtt, elpuhultaknak és mértékteleneknek kiáltották ki őket, akik méltatlanok a közös étkezésre.”

A spártai polgárt egyszerűen bekerítette a maradandóság világának intézményrendszere.

„Mint mondják, a vagyonosok éppen e miatt az intézkedése miatt haragudtak Lükurgoszra, tüntettek ellene és szidalmazták, majd kövekkel dobálták meg, úgyhogy futva menekült a főtérről. Szerencséjére sikerült bemenekülnie az egyik templomba, mielőtt utolérték volna, egy Alkandrosz nevű ifjú azonban, aki egyébként nem volt gonosz, de heves és indulatos természetű, üldözőbe vette Lükurgoszt, és amikor az futás közben hátrafordult, botjával fejbe vágta, és kiütötte a fél szemét.”

A jelek szerint ezen intézményrendszer kialakítása nem menet ellenállás nélkül. A tudomány általában fiktív személynek tekinti Lükurgoszt, ez azonban nem valószínű. Ennyire karakteres és a cél szempontjából tökéletes intézményrendszer és államberendezkedés „fokozatosan” nemigen jöhetett volna létre. Vagy egycsapásra jön létre az egész — vagy sehogy. A tökéletes bezárkózásnak eme rideg világát semmiféle érdek nem kényszerítheti ki. A másik lehetőség: a Spártát megszálló dór hódítók ezt a társadalmi berendezkedést egészen egyszerűen hozták valahonnan a neolit mélységeiből, ahol esetleg régóta szokásban volt.

Viszont a szabadság látszat minden esetben hozzátartozik a maradandóság világának felépítéséhez. Az eme látszatot keltő intézmények többé-kevésbé kodifikálva benne foglaltatnak a rendszerben:

„Az ifjak is részt vettek a közös étkezéseken, hogy ott józanságra nevelődjenek. Meghallgatták a politikai beszélgetéseket, megtanulták, hogyan viselkedjenek szabad emberek módjára. Hozzászoktak a tréfás enyelgéshez, és hogy bosszúság nélkül tűrjék, ha történetesen megtréfálták őket; azt tartották ugyanis, hogy a spártai jellemhez hozzátartozik a tréfa értése. Ha azonban valaki megsokallta, hogy kárára nevetnek, azonnal abbahagyták, mihelyt megkérte rá őket. Amikor valaki belépett közéjük, a legidősebb rámutatott az ajtóra, és így szólt: “Azon az ajtón nem megy ki egyetlen szó sem!””

Az élet minden területét átjáró szabályok rendszere egyetlen reform alkotása kell, hogy legyen. Az emberi természet a továbbiakban nem szigorítani, hanem enyhíteni kívánna rajtuk. Vagy legalább felmentést, kiváltságokat eszközölni. A lépésről lépésre történő „fejlődés” esetében ilyen problémákkal kellett volna szembenézni. Valójában a szabályok alól a király sem volt kivétel, rendkívüli esetekben sem:

„egy alkalommal, midőn Agisz király hazatért az athéniak ellen viselt hadjáratból, szeretett volna feleségével vacsorázni, és elküldött a neki járó ételekért, de kérését a polemarkhoszok megtagadták, majd amikor másnap haragjában elmulasztotta a szokásos áldozást, büntetést róttak ki rá.”

Hogy mennyire szabályozott volt a spártai élet, arra álljon még itt néhány szemelvény. Érdemes összevetni őket a később tárgyalandó utópiák kitételeivel:

„Étkezés után egy kevés bort ittak, majd hazamentek, de fáklyát soha nem gyújtottak. Nem volt szabad ugyanis semmiféle világítóeszközt használniuk, sem ekkor, sem más alkalmakkor; meg kellett szokniuk, hogy éjjel és sötétben is bátran és félelem nélkül

járjanak.”

Két legyet ütöttek egy csapással. Úgy hoztak valami látszólag célszerű szabályt, hogy az egyben költségmegtakarítás is legyen. A mechanizmus tipikus jellemzője a maradandóság világának.

„Lükurgosz nem hozott írott törvényeket, sőt egyik úgynevezett rhétrájában meg is tiltotta őket. Úgy gondolta ugyanis, hogy az állam jólétét és tiszta erkölcseit előmozdító legfontosabb rendeleteket a polgárok erkölcseibe és életmódjába kell bevésni, csak akkor maradnak fenn szilárdan és rendíthetetlenül.”

Hallatlan éleslátásra valló rendelkezés. Az írott törvényeket lehet vitatni, újra és újra értelmezni, esetleg meg is lehet őket változtatni. Az erkölcsökbe ágyazott szokásjoggal ez sokkal bajosabb.

„a törvényhozás munkáját csaknem teljes egészében a nevelésre bízta.”

A gyakorlati pedagógia — nemcsak az iskolai, hanem az egész társadalomban folyamatosan zajló nevelési-nevelődési folyamat — a társadalmon belüli leghatékonyabb tudatformáló erők egyike.

„elrendelte, hogy a házak fedelét fejszével, az ajtókat pedig fűrésszel kell készíteni, minden más szerszám használata nélkül.”

Így aligha építhetett bárki is — palotát.

„A leányok ruhátlan megjelenése nem volt szégyenletes, mert senki nem feledkezett meg a szeméremről, és erkölcstelenségtől nem kellett tartani; a dolog megszokottá lett, és egymással versenyre kelve vágytak szépek és egészségesek lenni.”

Újabb költségmegtakarítás: sajátos módszer a fiatal nők öltözködési, páváskodási szenvedélyéből fakadó költségek lefaragására. Egyben elejét veszi a külföldi divatcikkek illegális beáramlásának is.

„De Lükurgosz a nőtlen férfiakat különben is nemegyszer megszégyenítette. Először is nem volt szabad végignézniük a tornaünnepélyeket. Télidőben az arkhónok arra kényszerítették őket, hogy könnyű alsóruhában járják körül a főteret, és egy erre az alkalomra szerzett dalt énekeljenek arról, hogy megérdemlik büntetésüket, mert nem engedelmeskedtek a törvényeknek. De nem járt ki nekik az a kitüntető tisztelet sem, amelyben az ifjak az idősebbeket részesítették.”

Hasonló intézkedés Magyarországon is volt a Rákosi-korszakban: nőtlenek és túlkoros hajadonok, illetve gyermektelen házaspárok külön adót fizettek. A funkció azonos.

„Ahogy ifjakká serdültek, mind keményebb edzésnek vetették alá őket, hajukat rövidre nyírták, mezítláb járatták őket, és a játékokban majdnem mindig mezítelen testtel kellett részt venniük. Amikor betöltötték tizenkettedik évüket, levetették az alsóruhát, s egész éven át ugyanabban a köpenyben jártak. Testük mosdatlan volt, nem fürödtek, olajjal nem kenték magukat; ilyen fényűzésben csak az év néhány napján volt részük.”

Megint együtt a két funkció: legyőzhetetlen katonákat nevelni, és csírájában elfojtani a fényűzési cikkek iránti igényt.

„Csoportokban és szakaszonként aludtak együtt, szalmazsákon, amelybe puszta kézzel, kés nélkül tördelték és gyűjtötték össze az Eurótasz partjain növő nád bugáját.”

Lenyűgöző következetesség. Az ilyen módon igénytelenné tett emberek sohasem fognak luxusra vágyni.

„Lükurgosz nagy súlyú vaspénzének csekély vásárlóértéke volt, a beszéd értékét azonban, éppen ellenkezőleg, kevés szóval és egyszerű kifejezésmóddal tette tartalmassá és mély jelentőségűvé. Arra nevelte az ifjakat, hogy a hallgatás erényét megbecsülve, válaszaik tömörek és kifejezőek legyenek.”

A lakonikus beszéd nemcsak a katonás viselkedést erősíti, a hétköznapi kommunikációt is a minimumra, a legszükségesebbre korlátozza.

„Mikor megkérdezték tőle, hogyan lehet elhárítani az ellenség betörését, ezt válaszolta: “Úgy, ha szegények maradtok, és egyikőtök sem vágyik többre a másiknál.””

Íme, a maradandóság világa: állandó harci készültségben levő katonai tábor, a szegénység morális kategória, a civilizációs javak iránti igény a minimumra korlátozták, és a külvilágot potenciális ellenségnek tekintik. Tömörebben aligha lehetne összefoglalni.

És a mindebből fakadó büszke öntudat:

„Arkhidamidasz, midőn azt kérdezte tőle valaki, hányan vannak a spártaiak, így felelt: “Éppen elegen, hogy a hitványakat elkergessük.””

A műveltséggel, a kulturális javakkal szemben is sziklaszilárdan ítélkeznek:

„Pleisztoanax, Pauszaniasz fia, amikor egy athéni szónok a lakedaimóniakat műveletleneknek nevezte, így szólt: “Igazad van; a görögök közül valóban egyedül mi nem tanultunk semmi rosszat tőletek.””

A háborús követelmények szempontja minden mást háttérbe szorít. Amíg a harctéren aratott győzelmek igazolják, a maradandóság világa valóban nem változik. Vagy nem változik lényegesen.

„Hadjárat idején az ifjak testgyakorlatain is enyhítettek; egész életmódjuk sokkal szabadabbá lett, így a háború csak könnyebbséget jelentett nekik a háborúra edző és előkészítő, kemény harci gyakorlatokhoz képest.”

Az egész világra a harcos szemével néznek. A hadi fegyelem ürügy volt rá, hogy az élet minden pillanatát katonásan megszervezzék. A spártai harci szabályzat mindenre kiterjedt — és állandóan érvényben volt.

„A nevelés felnőttkorban is folytatódott Spártában. Senki nem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem, mintha a város egyetlen katonai tábor volna, előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében; a spártaiak általában úgy gondolkodtak, hogy senki nem él önmagának, hanem a közösségnek. Ha egyéb tennivalójuk nem akadt, felügyeltek a fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket, vagy saját maguk tanultak az idősebbektől.”

A maradandóság világának másik alapvető jelszava: a közösség. A közösség azonban sohasem a személyek összessége, hanem absztrakt fogalom, amelynek az érdekeit a tekintélyelv gyakorlása útján irányító vezetők nyilvánítják ki.

„Lükurgosz hozzászoktatta polgártársait, hogy ne önmaguknak éljenek, hanem közösségben, mint a méhek, s királyuk köré csoportosuljanak a közérdek szolgálatában.”

A maradandóság világa akkor szűnik meg, amikor intenzív kapcsolatokat kezd kiépíteni a külvilággal, amikor megjelenik, és hódítani kezd a „szigetmoráltól” eltérő erkölcs, és megjelennek, vagy megnyilvánulnak a korábban nem létező vagy elfojtott igények. Nemcsak a vereség, a győzelem is előidézheti ezt.

„Agisz király uralkodása alatt özönlött először pénz Spártába, s a pénzzel együtt általánossá lett a kapzsiság és a gazdagság utáni vágy. Lüszandrosz, akit ugyan nem lehetett pénzzel megvesztegetni, hozzászoktatta hazáját a pompa és a gazdagság szeretetéhez, mikor ezüstöt és aranyat vitt haza a háborúból, s ezzel alapjaiban ásta alá Lükurgosz törvényeit.”

[1] KERTÉSZ István: Héraklész unokái A lovas makedónok története Nagy Sándor haláláig, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2002. http://www.tankonyvtar.hu/tortenelem/heraklesz-unokai-perzsak-080904

[2] Az úgynevezett Alkmaiónida családból

[3] Xenophón: Kűrosz neveltetése; számos helyen

[4] A fogalom eredete: Morgan, L. H. (1877) Ancient Society. Macmillan: London

[5] HÉRODOTOSZ: VII. 234
[6] HAHN, István: Egy militarizált társadalom anatómiája. Spárta, História, 1984/056

Related posts: