Utópia, a Maradandóság Világa - III.

A MARADANDÓSÁG VILÁGA

Spárta

Lükurgosz

Van az utópiáknak egy másik nem túlságosan vonzó előképe is, ez pedig a spártai alkotmány. Talán meglepőnek tűnik, de az utópiák egy részében következetesen jelentkező merev, formális egyenlőségre való törekvés valószínűleg Lakedaimón (a spártaiak így nevezték városukat, Spártának (Szparté) mások titulálták őket.

A spártai alkotmány szerzője az állítólag valamikor a Kr. e. IX-VIII. században élt Lükurgosz[1] volt.[2] A nevéhez fűződő törvények helyenként kísérteties hasonlóságot mutatnak egyes, később tárgyalásra kerülő utópiákban írtakkal. Az idézetek Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művének Lükurgoszról szóló fejezetéből származnak (Mindenütt Máthé Elek fordításában).

Azért érdemes alaposabban szemügyre venni Lükurgosz törvényeit, mert rendkívül erőteljesen rajzolódnak elénk egy, az utópiák számos jegyét magán viselő társadalom körvonalai.

„Lükurgosz el volt rá szánva, hogy a felfuvalkodást éppen úgy megszünteti, mint az irigységet, véget vet a bűnözésnek és a fényűzésnek, elsősorban pedig az állam legrégibb és legnagyobb betegségének, a szegénység és a gazdagság ellentétének. Rábírta tehát polgártársait, hogy minden megművelhető földet nyilvánítsanak köztulajdonnak, és osszák fel újra olyan módon, hogy a teljes egyenlőség és közösség alapján éljenek.”

Érdemes közben figyelnünk a görög történetíró kommentárjaira — ehhez nagyon hasonlókat fogunk látni az utópisztikus művekben is. Lükurgosz törvényeit az ókorban nagy tisztelet övezte, Spárta törvényeit a többi városállamban igen tiszteletre méltónak tartották; az más lapra tartozik, hogy nemigen szerettek volna ahhoz hasonló társadalomban élni.

Érdekes, hogy itt megjelenik az egyenlőség fogalma, pedig az olyasvalami, amit a görög klasszikus gondolkodás a sztoikusokig teljesen és radikálisan elvetett. Politikai jelentőséget egyedül Spártában nyert — amely pedig az arisztokratikus életszemlélet fellegvára volt, és az is maradt. Hogy is van ez?

Egyenlőség

Már itt, Lükurgosznál megjelennek tehát az utópiák legfontosabb fogalmai: egyenlőség, igazságosság, közösség. Az egyenlőség itt —adott közösségen belül — teljes anyagi és politikai egyenlőséget takar. Az egyenlőség megvalósítása minden államban lehetetlen feladat, még szélsőséges körülmények között is. Minden kísérlet alapja, hogy a termelőeszközök felett az állam diszponáljon. Az így előállt állami tulajdon neve már itt is köztulajdon. Ez a kifejezés számos utópiában visszatér.

Sajnos a történelem az egyenlőség mesterséges kialakításának csak egyetlen, ideig-óráig fenntartható módját ismeri — ez pedig a mindenkire kiterjedő szegénység.

A szegénységnek az ókori antik irodalomban — a középkori, keresztény irodalomban még inkább — igen komoly rangja, becsülete van, helyenként az erkölcsi érték színezetében jelenik meg. A vándor filozófusok — a középkori szerzetesi életmód előfutárai — lényegében olyan közegnek tartották, amelyben az erény elérhető és gyakorolható. Ezzel szemben a gazdagsághoz mindenkor az erkölcsi fogyatékosság lappangó árnyéka tapadt, titkolt bűnök gyanúja lengte körül. Érdekes, hogy amíg az antik közvélemény — és a feltehetően azt tükröző irodalom — királyok számára természetesnek és kívánatosnak tartotta a gazdagságot, a kincsekben való bővelkedést, arisztokraták, nagybirtokosok számára szinte előírta a látható jómódot, a tehetősséget; viszont a városállamok egyszerű polgárainál ugyanerre gyanakvással tekintett, lappangó bűnök bizonyítékának vélte. Úgy tűnik, a földbirtokot a gazdagság jelenként minden további nélkül elfogadta, a pénzben megnyilvánuló gazdagság értékét azonban megkérdőjelezte.

Ez azért nagyon érdekes, mert felületes szemlélő számára úgy tűnne, mintha a gazdagsággal szembeni ellenérzések a szegények, elnyomottak, a nincstelenek dühéből, és csak onnan származnának, és az utópiák a szegények egyenlősítő törekvését fejeznék ki. Úgy tűnik azonban, hogy merőben más a helyzet.

A közös szegénység az egyetlen közeg, amelyben az egyenlőség viszonylag legteljesebben megvalósítható. Természetesen sohasem beszélhetünk abszolút közös szegénységről, ahogy abszolút teljes egyenlőségről sem. Az egyenlőség ideológiáját felhasználó társadalomban vannak egyenlők és egyenlőbbek.

Ideológiai alapként a közös szegénység „eszméje” kiválóan működhet, ahogy az emberiség történelme és kultúrtörténete számos példával bizonyíthatja. Igen hatásos tud lenni az erre épülő érzelmi összetartozás.

A fentebb említettek nagyobb valószínűséggel származhatnak a születési arisztokrácia ideológiájából vagy éppen propagandájából, amelyet hatalma megőrzésének érdekében fejtett ki. A Démosz — kézművesek, hajótulajdonosok, kereskedők és tőkések — vezetői az egyenjogúság, a demokrácia érdekében küzdöttek. Nekik érdekük volt a jogi egyenlőség, de semmiképpen sem állhatott érdekükben a gazdasági egyenlőség. A jogi egyenlőség megvalósítása esetén részt kapnak a hatalomból, amelyet szívós küzdelemben képesek megtartani, esetleg a teljes hatalmat a kezükbe kaparintani. A gazdasági egyenlőség megvalósításának minden kísérlete számukra hatalmuk és befolyásuk tökéletes elvesztését jelenti. De mit veszítenek az arisztokraták a gazdasági egyenlőséggel? Ezt érdemes tovább gondolni — egyelőre az antik feltételek között.
[1] A név jelentése ’farkasűző’; Bertrand RUSSELL szerint eredetileg árkádiai helyi istenség lehetett; RUSSELL, Bertrand: A nyugati filozófia története, Bp., 1994, p. 100.

[2] Eduard MEYER és PECZ Samu mitológiai figurának tartották.