SZÁZHUSZONNYOLCADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen Bozchana Kadlecikova úgy érezte, elakad a lélegzete. Ez már nem hipotézis volt, nem holmi feltételezés, nem ötlet, nem találgatás. A bizonyosság állt előttük.
Nagyot sóhajtott.
Többé senki senki vitathatja, hogy “Dúvad” Williams admirálist és a törzskarát csakugyan hibernálták, méghozzá itt, ezen a csatahajón, amely most az ő parancsnoksága alá került. Ami elsőre őrült feltételezésnek tűnt, arról kiderült, hogy valóság. Itt, a Rodney csatahajó fedélzetén rejtették el a világ elől az egykori főparancsnokot, és vele másokat is; talán az egykori törzskarát. Vajon miért?
A csatahajó hivatalosan nem létezett, illetve eladták vagy szétbontották. Ennek ellenére teljes fegyverzetben hajt végre feladatokat, ráadásul olyanok kezébe került, akik a jelek szerint egyáltalán nem rokonszenveznek a Földdel.
Mi történhetett?
A szőke nő veszélyt érzett, és hirtelen nagyon éber lett. Talán mégsem igaz, hogy sok ideje van. Ki tudja, mi készülődik…
Számos ismeretlen tényezőnek kell itt lennie.
- Admirális a hajónk! Kérem a hibernált személyek azonosítását egytől egyig. Külön-külön mindegyikről meg kell állapítani, hogy tagja volt-e a szövetségi haderőnek, ha igen, ott mi volt a rangja, és mi volt a beosztása.
A két férfi szaporán bólogatott.
“Hajó az admirálisnak! A parancsot végrehajtom.”
Karen bólintott. Temérdek információra van ahhoz szüksége, hogy valamilyen döntést hozzon. Látszólag rengeteg ideje volt, valamiért mégis kezdte azt érezni, hogy sürgeti az idő.
Valamit még tudnia kell. Mit?
Valószínűleg Ed Philips is ugyanazt gondolta és érezte, amit a szőke nő.
- Valami lappang még itt a háttérben – mondta. – Próbáljunk együtt rájönni, mi lehet az.
Mindhárman a vezérlőpulthoz ültek.
Karen most nem akart taktikázni. A legkisebb mértékben sem. Azonnal elkezdte:
- Valaki komoly anyagi erőt és energiát fektetett be abba, hogy ezeket az embereket hibernálja. Nyilván valami célja van vele. Elképzelhetetlen, hogy ne akarja valamikor felébreszteni őket. Ki, miért és mikor?
- Fél évszázad telt el azóta – vetette ellen kissé fáradt hangon Helmut.
- És?
- Arra gondoltam, hátha azzal történt valami, aki felébresztené őket…
- Nem hiszem – csóválta meg a fejét Ed. – Túl jól szervezett akciónak tűnik ahhoz…
Ezzel azonban felbosszantotta Helmutot:
- Fél évszázad, Ed! Hány éves lehet azóta, aki ezt kifundálta?
- És ha Williams maga volt? – kérdezett közbe a szőke nő.
- Nem hinném. Akkor léteznie kellene valami olyan mechanizmusnak, ami belülről képes lenne felébreszteni, aztán kiengedni a hibernáltakat.
- És biztos vagy benne, hogy nincs ilyen?
- Száz százalékig – bólogatott Ed Philips. – Szerintem még a tartályból sem képesek kijönni külső segítség nélkül.
Mindketten meglepetten pillantottak rá.
- Ezt honnan tudod? – kérdezte a szőke nő.
- Mert ezt a tartálytípust tartják az egyik legmegbízhatóbbnak. A szakértők szerint az örökkévalóságig ki lehet bírni benne. Minden ismert fegyvernek ellenáll. Feltörhetetlen. Erőszakkal gyakorlatilag lehetetlen felnyitni. Még egy atomrobbanást is átvészel, ha nincs a közvetlen epicentrumban. Mellesleg szólva: meglehetősen drága is. De belülről nem nyitható.
Helmutnak tátva maradt a szája. Karen is meglepődött.
- Sohasem mondtad, hogy értesz a hibernációhoz.
Ed Philips álszerény mosollyal az arcán meghajolt.
- És sem gondoltam volna – nyögte Helmut. – Ezek szerint szakértő vagy.
- Talán – felelte Ed. – Egyébként meg itt van a típus prospektusa – és megnyitott a vezérlőpulton egy állományt.
Karen hangosan felnevetett, Helmut megütközve bámult Philipsre.
“Hajó az admirálisnak. Tökéletesen felkészültünk a térugrásra.”
A szőke nő határozott mozdulattal megrázta a fejét. Térugrás? Szó sem lehet róla! Túlságosan sok a tisztázatlanság.
- Admirális a hajónak! Térugrás bizonytalan ideig elhalasztva, rá való készültség fenntartandó!
“Hajó az admirálisnak! A parancsot megértettem!”
Karen a két férfire nézett.
- Ott tartottunk, hogy a hibernátor tartálya belülről nem nyitható.
- Nem – erősítette meg Ed Philips. – A katalógus szerint az lehetetlen.
Tanácstalanul néztek egymásra Néhány pillanat múlva Helmut megismételte korábbi megjegyzését:
- Gondoljátok el, eltelt egy fél évszázad. Rég halott, aki ezt kieszelte. Azok odabent élő halottak. Soha senki sem fogja kinyitni a koporsójukat.
Karen ebben nem volt biztos. Igazából csak egyetlen gondolat lebegett az agyában, azt ízlelgette, boncolgatta:
A hibernátortartály meglehetősen drága. És itt több tucat van belőle.
- Aki ezt kieszelte – hajtogatta Helmut. – már régen nincs, és ezek a nyomorult tartályok csak sodródnak a semmiben. Megjárták.
Egy pillanatnyi csend támadt.
- Nem hiszem – mondta aztán Ed Philips. És az idő? Gondoljatok az időre.
Folytatása következik.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése