Utópia, a Maradandóság Világa - II.

AZ UTÓPIÁK TÍPUSAI

A klasszikus utópia általában úti beszámoló. Többnyire egy eltévedt vagy balesetet szenvedett utazó számol be valamilyen egzotikus vidéken, többnyire egy szigeten átélt élményeiről. Már az ókorban, az úgynevezett milétoszi novellák között is igen sok ilyen történet akadt, a hatalmas arab gyűjtemény az Ezeregyéjszaka különböző változatainak meséi szintén százszámra tartalmaznak hasonló kalandokról szóló beszámolókat. A kalandos tengerésztörténetből akkor lesz utópia, amikor a kalandok helyett a hangsúly a szigeten élő társadalom berendezkedésére tevődik át.

Az utópia színhelyére a legtöbb esetben nem lehet szándékosan elutazni, oda csak rendkívüli körülmények – baleset, hajótörés – következtében kerül a főhős, aki általában egyes szám első személyű epikai hős, a szerző szócsöve. Az aktuális valóság világa és az utópia világa között sajátos törésvonal húzódik, az olvasó kikerül a mindennapokból. Utópia a hétköznapi valóságnak nem része, a térképeken nem található meg.

Az utazó egy, az ő világától jelentősen különböző társadalom viszonyait láthatja. A mondanivaló alapja az utópikus helyszín és az utazó saját hazájának olykor igen aprólékos egybevetése. A hosszabb leírások, sőt helyenként a cselekményes kalandok elbeszélése is egy-egy sarkalatos különbség kimerítő elemzésére ad alkalmat. Különös élmények gyakorta tanulságokkal fűszerezett sorozata következik, majd az utazó megérkezéséhez hasonló csodálatos körülmények között visszatér kiindulási országába.

Az utópia tehát a társadalombírálat egyik sajátos módszere: a másik világ fonákságai saját világunk megszokott, ezért természetesnek tartott viszonyait leplezik le. Ha a két világ – az utópia világa és az olvasó aktuális világa – közötti különbséget tekintjük, kétféle utópiatípust különböztethetünk meg.

A pozitív utópiákban a fiktív világ jobb, mint a létező, a negatív utópiában pedig fordítva. A megszokott szóhasználatban a pozitív utópiát egyszerűen utópiának, a másikat antiutópiának vagy disztópiának nevezzük. Stílusát tekintve mindkettő szinte bármilyen lehet, a disztópia igen gyakran alkalmazza az irónia eszközét.

Az utópiák és a disztópiák által ábrázolt világ gyakran meglepően hasonlít egymáshoz, a különbség sok esetben a szerző látásmódjában, helyeslésében vagy helytelenítésében található.

A furcsaságok eredetét tekintve szintén kétféle utópiáról beszélhetünk. Az első esetben valamilyen, a valóságban is ténylegesen létező — vagy a szerző által feltételezett — társadalmi, politikai, erkölcsi vagy egyéb tendencia teljesedik ki a másik világban, gyakran ad absurdum. Ilyen esetben az utópia célja, hogy figyelmeztessen, mintegy előre tételezve a közeljövő veszélyeit. Ebbe a kategóriába igen sok disztópia tartozik, a jelen valamely nemkívánatos vonásának eluralkodását bemutatva gyakran politikai vagy erkölcsi nézetek, jelenségek ellen tiltakozik. Az ilyen művek elemzése könnyen felderítheti az általuk sugallt megoldást, cselekvési alternatívát.

A másik esetben szó sincs különösebben aktuális jelenségről, a másik világban valami egészen sajátos értékrend vagy nézet kerül uralomra, gyakran olyan, ami a valóság világában elvont fogalomnak számít. Itt is érdekes összehasonlításra nyílik alkalom a valóság és a fikció világa között.

Az „utópia” kifejezés 1516 óta számít irodalmi fogalomnak. Ekkor — a Luther fellépése előtti esztendőben, ami talán maga is szimbolikusnak tekinthető — jelent meg Thomas More (Morus Tamás) Utópia című műve, a műfaj névadója.

Ezzel a könyvvel az irodalomban és a művelődéstörténetben új fogalom született. Az „utópia” egyben a műfaj megnevezése is. Mára az utópia zsánerbe sorolható művek száma a világirodalomban több ezerre rúg.

1516 óta az utópia kifejezés alatt olyan eszményi vagy negatív jellegű, a valóságban teljes egészében megvalósíthatatlan társadalomról szóló irodalmat értünk, amely rendre meghatározó szerephez jutott a politikai és társadalmi rendszerek bírálatában. A műfaj lehetővé teszi a fennálló társadalom radikális kritikáját még abban az esetben is, ha az egyébként nem vagy alig lehetséges, ha a fennálló társadalom jogi, kulturális vagy vallási intézményrendszere, a cenzúra, vagy bármi más az aktuális hatalom mindenfajta bírálatát tiltja. Ilyen szempontból az utópia funkcióban a fabulákhoz áll közel. Hasonlóan az állatmesékhez, az utópiák is kellően szabadon fejthetik ki bírálatukat, hiszen csak indirekt módon, egy elképzelt, fiktív világ, vagy a jövő társadalmát idealizálva kritizálják a fennálló politikai berendezkedést, mégpedig úgy, hogy jelzik a két világ közötti lényegi eltéréseket, és úgy tálalják, hogy az olvasó szemében mindenkor az utópikus jövő javára billenjen a mérleg nyelve. Ezzel kimondva-kimondatlanul alternatívákat is kínálnak az aktuális társadalmi és politikai intézmények megreformálásához.

Míg az ideológiák az össztársadalom érdekeiből és alternatíváiból indulnak ki, addig az utópiák sokkal inkább az egyéni jólét és boldogság feltételrendszerét, illetve azon keresztül az emberi vágyak, lehetőségek megvalósulását, társadalom és ember kapcsolatát vizsgálják.

Az utópiák általában irodalmi formában íródnak, de előfordultak ettől eltérő “műfajban” írott művek is, mint például a felvilágosodás korabeli Morelly[1] törvénygyűjteménye, vagy éppen Robert Owen leírása az Indiana államban 1824-27 között fennálló New Harmony nevű kommunájáról.[2]

Politikai irányultságukat tekintve vannak jobb- és baloldali utópiák is, de az első utópiák természetesen mentesek voltak minden modern értelemben vett politikai irányultságtól.

Számos utópia közösségi tulajdonra épülő társadalmakat tételez, ezzel összefüggésben egalitárius jellegű politikai rendszerekhez jutnak el. Akadnak monarchikus és diktatórikus társadalmi rendszereket bemutató utópiák is. Megkülönböztethetünk olyan utópiákat is, amelyek nem monarchikus rendszerűek, hanem valamely elit gyakorolja a hatalmat, ilyen például a platóni filozófusok, másutt a tudósok csoportja, de nagyiparosok is kezükben tarthatják a kormánypálcát.

Egészen más típusúak a modern utópiák, melyekben általában idealizált demokratikus rendszereket álmodnak meg a szerzők. A modern disztópiákban azonban de nem kizárt, hogy egy felsőbbrendű elit, — például valamely technokrata csoport, vagy politikai testület kezébe kerül a hatalom (Wells, Huxley).

Az utópiák minden esetben a fennálló társadalom problémáiból indulnak ki, azok elementáris hiányosságait, téveszméit igyekeznek kiküszöbölni.

Gyakran foglalkoztak a fiktív és a valóságos társadalom összehasonlításának ürügyén, miért nem tökéletes az emberi társadalom. Általában kétféle nézetet figyelhetünk meg az utópiákban. A pesszimista nézet szerint minden baj forrása az emberi természetből fakadó gonoszság, amit megfelelő intézmények felállításával közömbösíthetőnek tartanak.

A másik, az optimista vagy perfektibilista teória szerint azonban éppen az intézmények fogyatékossága a bajok oka, mert eltorzítják az ember természetes hajlamait, ezért liberálisabb és humánusabb intézményeket kell felállítani a jelenlegiek helyett. Fourier, Saint-Simon és az anarchisták is az antropológiai optimizmus eszméjéből indultak ki, de hatással volt ez a nézet a marxistákra és bizonyos tekintetben a feminizmus képviselőire is.

Vannak olyan utópiák is, amelyek a politikai életnek igen kis szerepet tulajdonítanak, sokkal fontosabbnak tekintik a tökéletes gazdasági és társadalmi intézmények által irányított államokat. Ezek általában vagy más államoktól elszigetelt rendszereket képzelnek el — például Morus szigete —, vagy pedig az utópiát az egész világra kiterjedőnek vélik. Az apolitikus utópiákra az is jellemző, hogy csak egy abszolút igazságot tételeznek fel, amit a jó élet érdekében realizálni is kell. Mivel ez a kizárólagos igazság nem képezheti vita tárgyát, így csak megvalósítani lehet, és erre kell szentelni minden energiát.

A XX. században igen erőteljesen megfogyatkoztak az utópiák, ami főleg azzal magyarázható, hogy a század totalitárius rendszerei által végrehajtott borzalmak — terror, népirtás, a személyiség totális ellenőrzése, kiszolgáltatottsága — miatt csökkent az ideális berendezkedésekkel kapcsolatos elméleti munkák iránti fogékonyság, illetve az ilyen művek hitele.

Születtek azonban disztópiák, ezek célja az utópiák kritikája, az utópikus gondolkodás, illetve az utópiákra épülő diktatórikus társadalmi rendszerek létjogosultságának megkérdőjelezése volt. Ilyen művek Zamjatyin Mi (1920)[3], Huxley Szép új világ (1932) és Orwell 1984 (1948) című munkája. Ezekben megjelenik a XX. századi ember viszonylag újkeletű félelme az elgépiesedéstől, illetve a gépek uralmától.

Nagy szerepet tulajdonítanak a disztópiák a gépek, a technicizált világ kritikájának, és ezzel szemben immunitást a természetes emberi ösztönöktől, érzelmektől, gondolatoktól, természetes emberi vágyaktól remélnek.

Egyúttal arra hívják is felhívják az antiutópiák a figyelmet, hogy ha az emberiség nem figyel fel az utópiák veszélyeire, akkor könnyen azok áldozatává válik. Erre kívánta felhívni a figyelmet Huxley is művének mottójával is, amely Bergyajevtől származik. “Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat? … Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy újabb évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé “tökéletes” és szabadabb.”

A tudásszociológia atyja, Mannheim Károly[4] igen érdekesen vázolja fel az utópikus tudat létjogosultságán keresztül a történelem menetrendjét: a történelem voltaképpen az egyik tópiától (rendtől) az utópián át a másik tópiáig tartó útvonal.

Mannheim szerint ugyanis az eddigi utópia-tudatformák — az újrakeresztelők orgiasztikus chiliazmusa; a liberális-humanitárius eszme; a konzervatív eszme; a szocialista-kommunista utópia) egyre jobban igazodnak a társadalmi, történeti folyamatokhoz, ám sohasem szűnnek meg. Eszme és valóság között konvergencia figyelhető meg, de sohasem találkoznak. Ezt látszanak igazolni sokak szerint napjaink feminista és ökoutópiái is.

Mannheim szerint az utópiák megszűnése az emberi sajátosságok felszámolását jelentené.

„Az utópia teljes eltűnése az egész emberré válás formáját átalakítaná. Az utópia eltűnése statikus tárgyiasságot hoz létre, amelyben az ember maga is dologgá válik. A legnagyobb paradoxon jönne így létre, ami csak elgondolható: a legracionálisabb önuralom embere az ösztönök emberévé válna, s az ember miután hosszú, áldozatos és hősies fejlődés révén eljutott a tudatosság legmagasabb fokára – ahol a történelem immár nem vak sors, hanem saját alkotás -, az utópia különböző formáinak megszűnésével elveszti történelemformáló akaratát és ezzel betekintését a történelembe is.”

[1] http://mek.niif.hu/02000/02003/html/nter1838.htm

[2] H. HARASZTI, Éva: Robert Owen kísérlete, Klió 2003/2

[3] George ORWELL 1946-ban tanulmányt írt róla, magyarul megtalálható az alábbi kötetben: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könyvkiadó, Budapest 1990.

[4] MANNHEIM, Károly: Ideológia és utópia, Atlantisz, Budapest, 1996.