Alternatív történelem - V.

Veni vincere invictum

Gondolja magában az első rész legvégén most íródó alternatív történelmi regényem főhőse, a magyar történelem egyik legjelentősebb alakja. A pillanat eltelt, és ő életben maradt…

Mostantól minden másképp van.

——

Hiszek az egyén jelentőségében. Az individuum történelem-alakítási képességében is. A történelem a tegnapi jelen absztrakciója.

Főhősöm tovább él, és ettől a történelem lustán hömpölygő folyama új medret keres magának. Meglepő, mi minden történik másképp. Egészen másképpen. Nemcsak a magyar, az európai történelem is.

Veni vincere invictum.

——–

Van természetesen tovább is, az utolsó néhány bekezdést ideteszem. Itt tartok:

Mahmud kormányos aggódva pillantott ki a tatárboc mögött álló elegáns, boltíves kormányházból. Odabentről nem volt éppen eszményi a kilátás, ezért a kormányos legtöbbször a segédeire bízta a súlyos kormányrudat, maga meg általában felkapaszkodott a félfedélzetre, és onnan kiabálva dirigálta, miként mozgassák a súlyos rudat.

A kormányrúddal igen sok probléma volt. Mahmud tudta, hogy a nyugat-európai gyaurok gallionjain ezt már csigasor mozgatja, a török számára dolgozó levantei hajóépítők azonban ragaszkodtak a roppant konzervatív megoldásokhoz. Kézzel igen nehéz volt mozgatni a rudat, a gályát irányban tartani még nehezebb. Emellett a kormánylapát kitérése igen kicsi volt, a hajót a legjobb indulattal sem lehetett fordulékonynak mondani. Leginkább ez aggasztotta Mahmudot, hiszen a görög kalózhajó köztudottan remekül manőverezett. Maga Mahmud ahhoz volt szokva, hogy a fordulatot inkább a vitorla körülményes állítgatásával hajtassa végre, de ez harcszerű körülmények között kilátástalannak tűnt.

A gályákat nem arra találták ki, hogy egy az egyben felvegyék a harcot a fürge görög kalózhajókkal. Arra tervezték őket, hogy elsöprő tömegükkel nekirontsanak az ellenségnek, közvetlen közelről ronccsá lőjék, aztán megcsáklyázzák, és véres közelharcban elfoglalják a hajóit. Egymagában kiszolgáltatott volt. Csaknem tehetetlen.

Mahmud homlokán verejték gyöngyözött. Sehsuvaroglu görbe lábain hátraszaladt, és magyarázott valamit a kormányosnak. Mahmud kétségbeesve ingatta a fejét, de hát, parancs az parancs…

Parancsszavak harsantak a hatalmas árboc tövében is. Szélbe feszítették a vitorlát, a kormányossegédek nyögve erőlködtek a lapáttal, és a roppant gálya lassan jobbra fordult. Mahmud a homlokát ráncolta, és lemondóan legyintett. Semmi értelme. A lomha tákolmány aligha képes úgy manőverezni, hogy össztüzet zúdíthasson a kalózhajóra.

Lám, a görög vitorlás fürgén irányt változtatott, továbbra is a tat vonalában maradt, és gyorsan közeledett. Az Osmanijeh lövészeit saját hajójuk túlságosan magasra nyúló tatfelépítménye akadályozta meg abban, hogy tűz alá vehessék az ellenséget.

Az egyik tiszt parancsára fél szakasz lövész rohant a tat lőréseihez, de Mahmud előre látta, hogy onnan ugyan egyetlen disznózabáló gyaurt sem fognak eltalálni.

A kormányos homloka erősen verejtékezett, újra és újra megtörölte.

Allah, segíts!

——–

Minden másképpen történik.

Veni vincere invictum.