Szőke nő zűrben az űrben - LV.

ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Nem kevesebb, mint húsz fegyveres kísérte Karent és a négy férfit a folyosón az udvarra. Elöl egy tiszt haladt, a rangjelzése alapján százados. Ugyanolyan komor hallgatásba burkolózott, mint a katonái.

Karen igyekezett nem kimutatni a gyengeségét. Valóban ráharaptak a csalira, vagy mégis akasztani viszik őket?

Ed Philips bátorítóan megszorította a karját, és biztatóan rámosolygott. Erich elszántan méregette a kísérő katonák fegyverzetét, Boyar sápadtan ballagott mögöttük. Adam provokáló mozdulattal bökte meg az egyik nagydarab katona vállát.

- Hová visztek bennünket?

A katona nem felelt.

- Nem hallod, fickó?

A katona dünnyögött valami érthetetlent, és elfordult.

- Fel a fejjel! – motyogta félhangosan Adam. – Ha kivégezni vinnének, most összetörte volna a bordáimat puskatussal ez a barom!

Karen magában igazat adott az öregembernek, és kezdett megnyugodni. Philips látható lelkiereje jó hatással volt rá.

Kiértek az udvarra. A bitófák jó részéről már eltüntették a szerencsétlen kivégzettek nyomorult földi maradányait, de imitt-amott még mindig himbálózott néhány akasztott ember a szélben. Hullabűz terjedt. Karen elfordította a fejét.

Nem odanézni. Nem pánikba esni.

Zárt kocsiszekrényű fekete teherautóba terelték őket. Tíz katona is felszállt velük.

Karen a szeme sarkából látta, hogy valóságos teherautókonvoj halad előttük. Körülbelül húsz vagy harminc hatalmas, három-vagy négytengelyes szörnyeteg. Legelöl néhány lánctalpas, meg két könnyű katonai terepjáró. Mintha csak háborúba mennének.

- Hát persze! – motyogta Adam. – A felszerelésünk! Épületfa, vetőmag és élelmiszer. Ez a roppant karaván szállítja.

Ettől még Boyar arcán is mosoly játszadozott, Karen meg egyenesen úgy érezte, jó volna felszabadultan, könnyedén és gondtalanul vihogni egy nagyot, megkönnyebbítőt. Mint kislánykorában. Kínnal fegyelmezte magát, próbált egykedvű kifejezést ölteni az arcára. Egyfolytában egész úton ezzel volt elfoglalva.

A bádogplatónak nem voltak ablakai, és meglehetősen állot volt a levegő.

Út közben nem beszélgettek; friss volt még a megrázkodtatás. Idegesek voltak. Mi lesz, ha ennek az átkozott militarista bolygónak a hatalmasságai az utolsó pillanatban meggondolják magukat?

Ablakok nem voltak, sejtelmük sem volt, merrefelé járhatnak. Egy idő múlva az időérzékük is cserbenhagyta őket.

A konvoj érezhetően lassan haladt. Hepehupás, rossz úton mehettek, a kocsi kegyetlenül rázott. A kocsiszekrény tetején halk és ütemes kopogás hallatszott. Alighanem eső.

Egyszer elakadt a teherautó. Ordítozás, futkosás zaja hallatszott, és lealább negyedóráig meg sem mozdultak. Utána azonban váratlanul akkorát rántott valami a teherautón, hogy Boyar előrehuzant. Az egyik katona is orra esett.

Újra hosszan zötykölődtek valami göröngyös, istentelenül rossz úton. Az autó folyamatosan rázott, a szőke nőt hányinger kezdte környékezni. A férfiak komoran hallgattak. Ed Philips volt az egyetlen kivétel; az instruktor derűs arccal szemlélődött. Karen egyre jobban becsülte érte.

Amikor abbamaradt a rázás, fel sem fogták. Percekig nem jöttek rá, hogy megállt az autó.

Valaki feltépte a teherautó hátsó ajtaját.

- Kiszállni!

Elgémberedett tagokkal kászálódtak ki.

Jókora erdei tisztáson voltak, fekete egyenruhás katonák fegyveres négyszögének kellős közepén.

Arrébb valami nyüzsgés lehetett, vezényszavak harsantak, sok ember foglalatoskodott valamivel; de a sorfaltól semmi sem látszott belőle.

Peckes tartású, díszes egyenruhájú tábbornok állt a kordon közepén. Karent és a négy férfit odataszigálták elé.

Karennek mindez nem tetszett. Miféle ceremónia ez? Mégis kivégzés? Látta, hogy még a sziklaszilárd nyugalmú Ed Philips is elbizonytalanodott.

Mi történt? Mégis kivégzés?

- Mit gondoltok? – súgta Adam. – Meghalunk?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.