Szőke nő zűrben az űrben - LIII.

ÖTVENHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karennek gyorsan vágott az esze. Tudta, hogy csapda. Rövid habozás után mégis úgy döntött, hogy belemegy.

Ezt a csapdát nem neki állították. Nem Karen Bozchana Kadlecikovának. Hanem annak, akinek gondolják.

Csak hadd higgyék továbbra is…

Felvette a lehető legostobább szőke nő arckifejezést.

- Időmanipulátor? – csacsogta bűbájos és nagyon ostobácskának szánt mosollyal. – Nem inkább térmanipulátort akart mondani?

A fiatalabbik szeme nagyot villant, és ettől a szőke nő kissé megnyugodott. Jól ismerte a férfiakat. Akkor a legostobábbak, amikor a legtökéletesebbnek érzik a szellemi fölényüket – egy nővel szemben.

Ez a férfi most elsöprő szellemi fegyverzetének félelmetes arzenáljával felruházott alkalmi zseninek képzeli magát. Már a vénember is vigyorog; olyan kajánul gügye férfigőg jelent meg az arcán, hogy attól legalább tizenöt évvel tűnt fiatalabbnak; és minimum ugyanannyival fogyatékosabbnak is.

Karn igyekezett minél bambább vigyort erőltetni magára. Az életéről volt szó.

- Elszólta magát, ribanc! – röhögött fel az öregember. – Nem hallotunk róla, mi? Kettőig se tudunk számoni, mi? De csak kikottyantotta, hogy térmanipulátor, maga hülye szuka! – és röhögött teli torokból, ápolatlan fogakkal, felhőben kicsapódó szájszag kíséretében.

- Hogy is van az a térmanipulátor? – csapott le a fiatalabbik.

Ez az, gondolta Karen, csak tovább, tovább. Vevők vagytok erre a bóvlira, gyerünk, ki ne hátráljatok.

- Halljam már, - csattant türelmetlenül a fiatalabb férfi hangja. – mi is van azzal a térmanipulátorral!

Karen magában harmincig számolt, közben hidegvérrel átgondolta, mit mondjon. A labda nála van. Átengedték neki. Ügyesnek kell lennie, pokolian ügyesnek…

Most, amióta idehozták, először kezdett benne reménykedni, hogy megússza az akasztófát, sőt a többieket is megmentheti. De egy pillanatra sem szabad kiengednie. Nem szabad beleesnie egy valódi csapdába.

- Miért hallgat? Halljam, mi az a térmanipulátor!

Csak kiabálj, gondolta Karen, még ordíts velem egy kicsit. Hidd, hogy megfélemlíthetsz. Fújd fel magad még jobban, akkor pontosan úgy fogsz kinézni, mint szegény jó öreganyám rikácsoló, kopasznyakú kakasa Prága környékén.

- Beszéljen, ribanc! – vicsorgott a vénember is.

Karen még egy fél percig várt, hadd ordítsanak, hadd hergeljék fel magukat még jobban.

- Beszéljen, kedves hölgyem! – harsogta a fiatalabbik, és hirtelen visszaült a helyére. – Nem olyan nagyon okos maga!

A szőke nő a legszívesebben elpirult volna ettől a dicsérettől. Viszont az, hogy a férfi leült, óvatosságra intette. A fickó gondolkodott, és neki nem szabad engednie, hogy valóban átvegye a fickó a kezdeményezést.

Karen tudta, hogy pillanatokon belül meg kell szólnia, nem szabad túlzásba esnie. Keményen koncentrálva igyekezett minél ostobábbnak tűnni. Még kétszer kell elszólnia magát, hogy ezek az okos férfiak végképp lépre menjenek.

- Nézzék, hiába is beszélek maguknak a térmanipulátorról. Nincs semmi jelentősége. A linket innen nem lehet kikapcsolni.

- Rendben van, hölgyem, - bólogatott a fiatalabbik. Közben valamit olvasgatott. Karen gyanította, hogy a cellában folytatott beszélgetésük nyomtatott változatát. – ezt mi is tudjuk. Nem vagyunk ám mi olyan hülyék, mint azt maga képzeli.

Dehogynem, gondolta Karen, sokkal hülyébbek vagytok.

- Ha maga is tudja, felesleges elmagyaráznom. – felelte leheletfinom iróniával a hangjában.

- Azért csak mondja!

Jön az első elszólás. Egy percen belül. Elkeseredett képet vágott, igyekezvén minél tökéletesebben megjeleníteni a gondolatait reménytelenül összpontosítani akaró buta nőt. Minél jobban hasonlítania kellett a begyepesedett férfiagyakban kialakult verzióra.

- Nézzék, - mondta szándékosan nagyképűen. – van egy ajánlatom. Itt maradok önöknél a Köztársaságukban. Az útmutatásom mellett készítenek egy igen fejlett műszaki eszközt, amit közösen tesztelünk. Egy évnél nem sokkal fog tovább tartani. Akkor én annak a segítségével távozom a bolygójukról, és elmegyek a térmanipulátor egyik olyan központjába, ahonnan valóban ki lehet kapcsolni a bolygójukra vezető linket.

Nagyot sóhajtott. Megvolt az első elszólása. Most már bizonyítottnak kell tekinteniük, hogy valóban szakértő. Emellett azt kell hinniük, hogy árulást forral.

Bízott az ostoba férfilogika hatalmában. A buta férfiak azt képzelik, hogy a világ lényege a megtermelt javak újraelosztásáért vívott állandó harc. Vagy mi támadunk, vagy minket támadnak. Ezek itt nyilvánvalóan gyengének tartják magukat, az a céljuk, hogy elzárkózzanak a náluk erősebbtől.

- Hülyének nézel bennünket, ribanc? – acsarkodott az öreg.

Karen nem törődött vele. A fiatalabb érdekelte, most már teljesen nyilvánvaló volt, hogy ebben az ügyben ő fog dönteni.

- Nem, kedves Karen Bozchana Kadlecikova. – mondta mérhetetlen fölénnyel a másik. – Nem kap rá lehetőséget, hogy megszökjön, és bosszúló hadsereget küldjön ellenünk. Más megoldást kell választania!

Karen játszotta a szerepét. Olyan csüggedten bólintott, hogy most még az írnok is a szeme közé röhögött.

- Ha nem, hát nem. Akkor mégis kénytelenek lesznek felakasztani.

Egy kicsit izgult. Most jönnie kell a második elszólásnak, de az fele annyira sem hatásos, ha ezek itt nem vezetik fel. Gyerünk már azzal a magas labdával!

- Azt hiszed, palira vehetsz bennünket, hülye ribanc? – recsegte az idősebbik.

Karen szíve nagyot dobbant. Most! Most mindjárt! Lehetetlen, hogy ez a szikkadt elméjű vénember ne adja fel a labdát! Sokkal több esélye lenne, hogy meggyőzze őket a nem létező Zéta-pont létezéséről.

- Nem próbálj palira venni bennünket! Tudjuk, hogy van egy hely, ahonnan meg lehet csinálni! Ahhoz nem kell semmiféle eszközt készíteni!

Karen a legszívesebben újjongani szeretett volna, ehelyett csüggedt és ijedt kifejezést kellett magára ölteni.

Most kell a második elszólás. Haladéktalanul.



- A Zéta-pontra gondol? – rebegte mintegy rémülten, látható felindulással.

- Ugye, hogy tudod, ribanc!

- Oda kell mennie, hölgyem! – nyilatkoztatta ki a másik férfi.

- Oda nem megyek! – sietett válaszolni rémülten Karen. – Maguk is tudják, hogy onnan soha többé nem lehet eljönni. Azt is tudják, hogy ott semmi nincs. Nem fogok éhen halni, akkor inkább mégis akasszanak fel.

A két férfi büszkén egymásra nézett.

- Semmi sincs ott? – kérdezte aztán az öregebbik, már csaknem szánalommal a hangjában.

- Csak talaj. Sívó pusztaság. Semmi növényzet. Se víz.

- És nem lehet eljönni?

- Gondoljon bele! A Zéta-pontnak éppen ez a lényege.

A két férfi persze rögtön olyan képet vágott, mintha értenék, mi a Zéta-pont lényege.

- És onnan ki tudná kapcsolni a linket?

- Egyedül nem. Öt vagy hat ember kell hozzá.

- Annyi már elég?

- Igen, de – Karen most már kifejezetten hidegérű hazugságot engedett meg magának. – gondoljanak az időbeli interferenciára!

- Az micsoda? – csapta rá bárgyú képpel.

- A link törlése után a térmanipulátor másképpen működik. A már ide folyamatban lévő linkelések még embereket hozhatnak ide. Legfeljebb hat hónapig.

- Ezt jó tudni.

Karen higgadtan megrázta a fejét.

- Csak elméleti lehetőség. Nem tudnak rábeszélni, hogy valóban elmenjek a Zéta-pontra. Az a világegyetem legmagányosabb helye.

- Hát vedd tudomásul, hogy oda fogsz menni, ribanc!

Karen kemény önfegyelemmel leplezte kitörni készülő örömét. Túléli. És a többiek is. Most már biztos.

A fiatalabb férfi hivatalos pózba vágta magát, és felállt.

- Karen Bozchana Kadlecikova! Önt a Köztársaság halálos ítélet helyett életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtja. A büntetés letöltésének helye a Zéta-pont. Magával viszi a cellájában tartózkodó összes férfit, és törli az ide vezető linket. A Köztársaság az önök számára legalább ötven évre elegendő táplálékot, vizet, valamint nagy mennyiségű ruhaanyagot, vetőmagot és épületfát biztosít. Holnap hajnalban indulnak!

Karen tudta, hogy nem mutathatja ki a győzelmét. Fancsali képpel indult a cellába vissza.

A két férfi diadallal nézett össze.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.