Alternatív történelem - I.

Egy hónappal ezelőtt valamelyik kedves ismerősöm azt mondta a most készülő munkámról, hogy az nem alternatív történelmi regény, hanem alternatív történelmi regény. Az első pillanatban meglepődtem, aztán elgondolkodtam…

Mennyi mindent is takarhat egy jelzős szerkezet.

Mert valóban egészen mással állunk szemben, ha az illető alternatív történelmi regény, vagy ha pusztán alternatív történelmi regény.

Azt gondolom, ismerősömnek teljes mértékben igaza van, amikor az én munkámat alternatív történelmi regény címkével minősítette. Ez azonban nem csupán azt jelenti, hogy távolabb áll az SF-től, mintha alternatív történelmi regény volna.

A XIX. és XX. századi társadalomtudományok egyik nagy kalandja volt a történelem elméletének kutatása. A korábbi tényhalmozó-részletező, belső összefüggéseket kutató, okokat és következményeket vizsgáló sokszor igen nagy szakmai műveltséggel és éles elmeéllel megírt történelmi munkák helyébe olyan szemlélet lépett, amely a történelmet bonyolult képletek halmazának tekintette, ahová az egyes eseményeket csak be kell helyettesíteni.

Ez óhatatlanul odavezetett, hogy a történettudomány végzetelvűvé vált.

Néha egészen mulatságos elszólások olvashatók egyes történettudományos művek bevezetőiben, előszavaiban, amikor a derék múltböngész arról értekezik, hogy mennyire büszke rá, hogy sikerült bebizonyítania valamely történelmi eseménysorozatról, hogy szükségszerűen történt éppen úgy, ahogy történt.

Hát, ha ez vívmány…

Ennek számos negatív következménye lett.

A történettudományon belül elméletieskedő korszak kezdődött, de a pengeéles viták közepette néha még a történészek is a régi szerzőkhöz fordultak, ha az eseménytörténet terén akartak tisztán látni; bár Marczali Henrik, Márki Sándor és társaik már nem számítottak korszerűnek, megmaradtak hitelesnek.

Aztán az események kezdtek háttérbe szorulni az elméleti dogmák mögött.

Nehogy naiv módon úgy képzeljük, hogy ez csak a marxista történettudomány és a szocialista világrendszer sara. A történelemtudomány dogmatizálódása globális jelenség.

Maga Louis Leakey, minden idők egyik legsikeresebb antropológusa, a híres-hírhedt Leakey-szerencse atyamestere sem ásathatott tovább a saját hazájában, amikor az elmélet által engedélyezett kornál idősebb ősemberi leletet merészelt találni. Inkább Afrikába ment, ahol a teoretikus szempontok már megengedik nagyon idős emberi fosszíliák létezését.
Globális és önveszélyes. Egyre több olyan tényt, elemet, összefüggést és lehetséges következtetést rejt el, borít el a logikus dogmák füstködével, amit nagyon sürgősen észre kellene vennünk.

A dogmatikus történettudomány valóságos iparágat teremtett önmaga ellenében.

Szándékosan tőlünk távol eső példát hozok:

Az egyiptológia megteremtői, Mariette, Maspero vagy Petrie csöppet sem voltak dogmatikusok, és számos kérdést nyitva hagytak. Egyszerűen nem akartak olyan kérdésekre megfellebbezhetetlen feleletet adni, ahol a válasz az adatok, leletek és források hiányosságai miatt még nem lehetséges. Utódaik már egyre kevésbé voltak erre kényesek, holott az adatok, leletek és források a klasszikusok által nyitva hagyott kérdések területén számottevő mértékben azóta sem gyarapodtak.

Következett a mindenki hülye, aki mást mond időszaka; már keményen kirekesztik a szakmából az elméletnek ellentmondó kollégákat.

Hangsúlyozom: bizonyíték nem lett több.

De aki az elmélettel nem ért egyet, mindenki piramidióta.

A néhai Howard Vyse úgynevezett kőfejtőjeleinek hitelességét már az egyiptológusok egy része is megkérdőjelezi, pedig ezeken kívül szinte semmi sem bizonyítja, hogy a három nagy gizai piramist uralkodói síremlékcéljára emelte három különböző uralkodó. Legfeljebb Hérodotosz, aki bő kétezer évvel a gúlák állítólagos építése után járt Egyiptomban, és aki egyébként azt írja, hogy Kheopsz leánya prostituált volt, mindegyik vendégétől kért egy követ, és ezekből épült a legnagyobb piramis.

A dogmáknak ellentmondani a szakmán belül ma már lehetetlen.

Ma már Zahi Hawass azon ügyködik, hogy gipsszel restaurálva eltüntethesse a Szfinx függőleges repedéseit, amelyek némely fránya geológusok szerint víz okozta erózió nyomai. Egyiptom már az Óbirodalom idején is csontszáraz volt, ha valóban szakadó esők rongálták az építményt, a szobornak jóval előbb kellett épülnie.

Mariotte, Maspero vagy Petrie nézetei nem zártak volna ki egy ilyen értelmezést, a jelenlegi dogmák már igen.

Előbb-utóbb büntetendő cselekmény lesz az elméleti dogmáktól eltérő történelmi nézetek terjesztése. Nagyjából ilyen irányba haladunk; ennek veszélyeit mindenki maga gondolja át.

—-

A tudománynak haladnia kell a korral, az elméleti elmerevedés zsákutcába visz.

Többek között ezek miatt tartom rendkívül fontosnak az alternatív történelem témakörét (műfajnak neveznem nem volna szerencsés).