Hazatérünk az Urálból?

Hazatérünk az Urálból?
Valamikor biztosan.
Öregszik a Történelem,

Az Idő pedig rohan.

Mesterkélt őstörténetre

A Valóság visszalő;

Előbb-utóbb a tudomány

Feje lágya is benő.

Összeomlik ripők dogmák

Vérrel tákolt halmaza,

Kárpátok alatt sosem volt

Szláv vagy germán őshaza.

Indogermán kultúrfölény

Már a porban hentereg,

Infernóban szomorkodnak

Mindenféle schlözerek.

Romantikus jelmezködben

Az árja gőg kiabált,

Az udvarias magyar meg

Buta képpel félreállt.

Százötven év török után

Százötven év finnugor;

Elnémított Múltunkra meg

Egyre szállt a szürke por.

Csorba fogú elméletek

Sírján túllép a világ,

Újra kell gondolni, mit is

Mondanak a krónikák.

Nem sújtott ránk sarkkörön túl

Isten jeges ostora,

Hazatérünk az Urálból,

Ahol nem jártunk soha.

Szakad a hó nagy pelyhekben

Szakad a hó nagy pelyhekben,
Szürke égből
Ezüstösen kavarog;
Fehérbe dermednek elvek,
Lejárt eszmék,

Agyonhasznált szólamok.

Szakad a hó nagy pelyhekben

Hideg fényű

Novemberi éjszakán;

Mint az átok

Egykor régen

Ó világok

Elfeledett alkonyán.

Szakad a hó nagy pelyhekben,

Fehéredik,

Nehezedik a világ;

Távolban már gyülekeznek

Félelmetes

Jövőbeli éjszakák.

Szakad a hó nagy pelyhekben,

Szürke égen

Bágyadt-sápadt Hold fityeg;

Addig élhet még a világ,

Amíg végleg

Be nem fagynak

A Hitek.

Isten nem mond próféciát

Isten nem mond próféciát

Csak mosolyog csendben tovább.

Végzet-gomb nincs a kabátján,

Mert az emberi találmány.

Elfeledkezhetünk róla;

Ő nem feled minket soha.

Ő mindig szól hozzánk,

Értünk;

Mi dolgunk, hogy mennyit értünk.

Sokdimenziós a világ;

Isten nem mond próféciát.

Időn túli kis ligetben

Időn túli kis ligetben

Csendesen járkál az Isten.

Lenn a világ mégsem kerek.

Távolban sötét fellegek.

Lenn a téres ember-akol

Téveszmék között fuldokol.

Minden modern bálvány profán,

Mindig a ló túloldalán.

Töri a fejét az Isten

Időn túli kis ligetben.

Amíg élek, jót remélek

Amíg élek, jót remélek,
Jót remélek,

Jónak élek.

Derűlátónak születtem,

Ami rossz volt, elfeledtem.

Pesszimizmus?

Romlott befőtt;

Arra száz év sem ad időt.

Sok szépet, jót ad az Élet,

Isten áldása, hogy élek.

Csak az látszik, ami játszik;

Ami nincs, az nem hiányzik.

Amíg akad bennem lélek,

Amíg élek,

Jót remélek.

Késő őszi délutánban

Késő őszi délutánban,

Félig múltban, félig mában.

Száz levél hullani akar,

Lenn zörög a vastag avar.

Fenn még a múltat vigyázza,

Lenn pedig a jövőt várja.

Ha lehull már minden levél;

Jövőt hoz az idő-szekér.

Hervadásban,

Újulásban;

Késő őszi délutánban.

Bármit ügyködik a globál...

Bármit ügyködik a globál,

Az egyensúly majd helyreáll.

Volt már a történelemben

Sötét útra tévedt ember,

És akad majd ezután is.

A gonoszság nem fatális,

Írhat programot az égre,

De sose hajthatja végre,

Mert a mesterséges végzet

Nyomában jár az enyészet.

Bármit ügyködik a globál,

Pénze bárhogyan szalutál,

Titkos világkormányt akar,

Politika-segget vakar,

S - mert kretén mindig akad,

Pénzel bárgyú mozgalmakat,

Divide et imperája

Csak pusztulást hozhat rája.

Lehet, hogy majd ömlik a vér,

Minket esetleg túl is él

A nyegle világhatalom,

De majd akad olyan talon,

Ahonnan jönnek új lapok,

S a zsarnokság pusztulni fog.

Bármit ügyködik a globál,

Akármilyen fegyvert szlopál,

Tojhat rücskös világtojást,

Kényszeríthet világ-oltást

A szegény emberiségre,

Úgy is bukás lesz a vége.

Bármit ügyködik a globál,

Mindig akad majd szalmaszál,

Hogy kákán csomót keressen,

S banánhéj, hogy orra essen.

Trombitálhat propagandát,

Hozhat ezer gyilkos bandát,

Torzíthat életet, jogot,

Szolgálhatják hülyék, sznobok,

Ha államok porba esnek,

Hiheti magát győztesnek,

S ha már öröklétet remél,

Akkor fújja majd el a szél.

Bármit ügyködik a globál,

Etika mögötte nem áll,

S ami a morált nem nézi,

Mind a lefolyóban végzi.

Nem művi evolúció,

Nem hatalom, nem ráció -

Bárhogyan ódzkodnak tőle -

Csak az erkölcs visz előre.

Az egyensúly majd helyreáll,

Bármit ügyködik a globál.

Határtalan Messzeségek

Határtalan Messzeségek

Valahol még ma is élnek,

De nem a profán világban,

Nem törékeny valóságban.

Mítosz a Lélek terepe,

Útjának örök kerete,

Bennünk a rejtelmes

Élet;

Távolban a 

Messzeségek.

Ott az anyag gyámoltalan,

S a Messzeség -

Határtalan.

Határtalan Messzeségek

Bennünk mindhalálig élnek.

Ott az ipar, a vén kokott

Nem pótolhat 

Akaratot,

Nem vihet pénzért cserébe

A valódi Messzeségbe.

Határtalan Messzeségek

Reményeink fölé érnek.

Mindannyian oda tartunk,

Ki tudja, meddig juthatunk.

Ki eddig,

Ki meg amaddig,

Ki végtelenig,

Ki partig...

Amíg értékes az Élet,

Várnak ránk a Messzeségek.

Határtalan Messzeségek

A lelkünk mélyéig érnek.

Vagy meg nem alkudva megyünk,

Vagy egy zátonyon rekedünk.

Addig senki el nem téved,

Míg látja a Messzeséget.

Köd fedheti egyre jobban,

De érezzük, hogy még

Ott van.

Szirénszóra fülünk süket

És evezőnk

A Becsület.

Határtalan Messzeségek;

Egészen

Istenig érnek.

Az utolérhetetlen Író - Nemere István emlékére

Ma gyászkeretben láttam

A Neved,

Fojtogatott a néma döbbenet..

Ma szegényebbek lettünk

Nélküled.

Még sokáig maradsz a sikerlistán,

Nyugodj békében,

István.

Ködös november,

Őszutó-manír;

Most járta be gyászos útját

A hír.

Legenda lettél máris,

Életműved félelmetesen

Monumentális.

Míg levegőt venni bírtál,

Írtál,

Ujjad tán most is ott pihen

Valahol fenn,

Az égi billentyűzeten.

Nyolcszáz könyv potom 

Nyolcvan év alatt;

Álltad a sarat.

Nem alkudtál,

Nem törtél össze semmiféle sziklán,

Becsülettel végigcsináltad,

István.

Régen kezdted.

A titkosrendőrség figyelt,

A média jegelt,

A cucilizmus még nem bukott hanyatt,

S mi a gimnáziumban

Téged olvastunk 

A pad alatt.

Akkor 

A nyolcvanas évek alatt

Egyedül álltad a sarat.

Fuldokolt a költészethivatal,

S a monolitikus kultúrgépezet

Minden eleme külön tombolt,

Őrjöngött,

Akár a zivatar.

Lázadásszimbólum,

Élő talizmán;

Az voltál abban az időben,

István.

Volt benned erő

Megmutattad:

Nem minden az, ami kötelező.

Hogy semmi sincs úgy,

Háttérben a Minden;

S a távolból

Mosolyog ránk

Az Isten.

Sosem engedtél.

Titkokat látni,

Feszegetni mertél,

Rajta voltál 

Mindenféle feketelistán;

Sznob körökben

Sosem volt divat

Téged szeretni,

István.

Fejedre

Elkényeztetett kultúr-bürokraták

Áporodott, sivár szitkai hulltak,

De Te még azt is 

Javadra fordítottad,

Hogyha ők szapultak.

Nem törődtél korrupcióval,

Gőggel,

Egyedül elbírtál

A kánon-túlerővel.

Megmutattad:

A hamis világ mindig összedől;

Kinevezett tanok, eszmék között

Az igazság

Mindig

Amatőr.

A novemberi köd süket;

Már szegényebbek vagyunk

Nélküled.

Kiszáradt egy termékeny

Kalamáris,

De példa maradsz nekünk

Ezután is.

Köszönjük,

Hogy itt éltél velünk,

Köszönjük

Bátorságod,

Műved,

Életed;

Míg élünk,

A szívünkbe,

A helyed.

Miattad is látunk ma

Sokkal jobban,

Tisztán;

Nyugodj békében,

István.

Jobb világ? Csak felelősség!

Jobb világ?
Csak felelősség!

Nem technika, nem is bőség,

Önmagában az nem elég;

Egyedül

A Felelősség.

Minden doktrína kéreget.

Nem osztályok, nem rétegek.

Azok ostromolnak eget,

De a világ marad - beteg.

Minden eszme elbukott rég;

Csak 

Személyes 

Felelősség.

Nem elvont bűn,

Nem is erény,

Hanem a cselekvő

Egyén.

Ha valaha,

Ha majd egyszer...

Ha felnőtt lesz minden ember...

Ez az, ami hiányzik még.

Jobb világ?

Csak felelősség.

Ködös novemberi napon

Ködös novemberi napon

Problémák futószalagon.

Idősödő, derűs évek;

Ritkán nyugalmas az élet.

Sodró, munkás hétköznapok

Áradó hulláma csorog

Át a zörgő avar felett.

Sok kérdésre nincs felelet.

Míg van munka,

Van feladat,

Majd hozzá jövő is akad.

Halvány, szürke őszi képek;

Isten áldása

Az Élet.

Szeretek még élni

Nagyon;

Ködös novemberi napon.

Kárpát-medencei bronzkor

Kárpát-medencei bronzkor

Miféle titkokat vonszol?

Milyen kedélyeket borzol,

Milyen gondolatra unszol?

Mit súg a tétova érzés?

Mi itt az igazi kérdés?

Kárpát-medencei bronzkor

Miféle mantrákat mormol?

Milyen mondhatatlant gondol,

Milyen tévhiteket tromfol?

Hol lyukas a dogma-rendszer?

Merünk-e kérdezni egyszer?

Bátorságban az Üdvösség

Bátorságban az 
Üdvösség;

Segítenek meghitt esték.

Gonosz úton a Hivatal;

Atomot, háborút akar.

Hája-mája-tudománya

A sötét utakat járja.

Nem szegül szembe vele más,

Egyedül

Az Identitás.

Nemzetek,

Személyek, 

Lelkek

Bátorságban üdvözülnek.

Fittyet hányni hivatalra,

Hatalomra, hamis dalra,

Mézesmadzagon nem kapni,

Egyéniségnek maradni.

Minden hiúság csak festék;

Bátorságban 

Az Üdvösség.

Lenn a mélyben, fenn az égen

Lenn a mélyben, fenn az égen

Téren túli messzeségben.

Téren túli messzeségben,

Időn túli régiségben,

Minden mindörökre zsenge,

Végtelen erős a gyenge,

Ahol semmi mátrix-kéreg,

Ott van az emberi lényeg.

Léte az 

Isten Szerelme;

A mítosz az anyanyelve.

Bennünk -

Téridőtlenségben;

Lenn a mélyben,

Fenn az égen.

Felriasztott varjúsereg

Felriasztott varjúsereg

Keres magának új helyet.

Itt többé már nem lesz helye,

Mert kitelt a becsülete.

Elég volt a károgásból,

Próbáljon szerencsét máshol.

Ráfogásos esztétikák,

Alkothatnak eklézsiát,

Bármit mondhat korrupt vátesz,

A károgás - károgás lesz.

Nem hisztériás túlerő

Javára születik jövő.

Maradnak

Elvek és

Hitek;

Tovaszáll a varjúsereg.

Az Idő szatócsboltjában

Az Idő szatócsboltjában
Áru a halál,
Aki megveszi, kifelé

Fejtetőre áll.

A szatócsbolt félig jurta,

Félig pagoda,

Minden napra jut valami

Akciós csoda.

Titkokat a boltos csak pult

Alatt tartogat,

Tudja, hogy' építették a 

Piramisokat.

Mítoszkedvelők számára

Van muníció,

Viszont mindig hiánycikk az

Evolúció.

A végzet, mint hibás termék

Raktáron marad;

Ezer évnél mindig többet

Ér egy pillanat.

Ünnepnapon reptetik a

Főnixmadarat;

A bátraknak akciós a

Szabad Akarat.

Bronzkor szülte ó remények

Bronzkor szülte ó remények

Valahol lelkünkben élnek.

Nemzedékról nemzedékre

Sír bennünk a tiport béke.

Vén Kárpátok körben állnak,

Sok bajt, katasztrófát láttak.

Háborúk fölé hajoltak,

Talán már bele is koptak.

Nyegle hódító had oson

Korról korra hágóikon,

Jégkorszaktól mostanáig

Az idő porszemmé mállik.

Reményekben élő béke;

Ma is ugyanaz a népe.

Hiába tömérdek vétek,

Hiába tömérdek érdek,

Mert bennünk is tovább élnek

A bronzkori ó remények.

Vén doktrínák temetője

Vén doktrínák temetője
A pokol tornácán;
Eszme-bohócait ide

Temeti a sátán.

Vén doktrínák temetője

Limbus köves hátán;

Fekete művirágot hoz

Sírjukra a sátán.

Vén doktrínák temetője,

Holt dogma-csoroszlyák;

Csupa epitáfiumban

Nyugszik a gonoszság.

Vén doktrínák temetője

Nem fér a Föld hátán;

Több kárt tettek a világban,

Mint maga a sátán.

Akkor örülhetünk egyszer

Igazabb világnak,

Hogyha majd sírja lesz itt az

Összes doktrínának.

Az őszutó Vízöntője

Az őszutó Vízöntője

A jövő-remények őre.

Biztatóan fenn az égen,

Ahogy mindig,

Ahogy régen.

Télen-nyáron fennen ragyog;

Övében ezernyi titok.

Őrségben áll, el nem gyengül

Hosszú korokon keresztül.

Az őszutó Vízöntője;

Rosszat sose kaptunk tőle.

Időn túli sötét liget

Időn túli sötét liget,

Régi lelkek ott pihennek.

Glédában áll ott a nemlét;

Leteszik volt élet terhét.

Nem lelkesednek,

Nem félnek;

Egyetlen szót sem beszélnek.

Lent tétova sötét árnyak;

Fent életvágy-madárszárnyak.

Gyülekezik 

Az Akarat;

S ami Titok,

Titok marad.

Nyugszanak földek és vizek;

Időn túli sötét liget.

Ignotum per ignotius

Értelmünkre büszkék vagyunk.

Azt hisszük, már sokat tudunk.

Hivatkozunk,

Rendszerezünk,

Úgy véljük, bölcsebbek leszünk,

Ha a tudást képletekbe,

Virtuális építménybe,

Gőgös infrastruktúrába,

Fontoskodó tudományos

Intézmények

Zárt ökoszisztémájába,

Könyvtárakba,

Videókba,

Előkelő bikkfanyelvbe

Rejtjük;

Akkor gyorsan elfelejtjük,

Hogy a végső igazságnak

Néha-néha

Legfeljebb csak 

Apró részét

Sejtjük...

Ignotum per ignotius..

A tudományos clericus

Isten végső dolgaiban

Maga is csak

Laikus.

Ignotum per ignotius.

Sótlan a leves,

Nyers a hús,

A tészta keletlen;

Ismeretlent magyaráz egy

Másik ismeretlen.

Azt képzeli a tudomány,

Hogy irányt szab,

Sorsot ás;

Pedig csupán disznóhólyag

Mindenféle

Objektivitás.

Tudományunk

Hősi pózban

Semmit tartó

Petyhüdt testű

Pápaszemes

Géniusz..

Ignotum per ignotius.

Matéria az elve,

Erkölcsi célját

Régen elfeledte;

Atombombákat készít,

Meg még ki tudja, mit...

Tömegeket csal,

Parasztot vakít,

S a pénz mögött

A háttérben

Sunyít.

Csak néhány önelégült pillanat,

Amiből száz év múlva

Semmi sem marad,

Örök átmenet,

S kézen-közön

Sok pátosz,

Ünneplés,

Meg díjözön.

Érméket csörget a vén nóniusz...

Ignotum per ignotius.

Hája,

Díja,

Struktúrája

A pénz-túlerőt szolgálja,

A szponzora a gazdája.

Mindenki tudja,

Hogy ma már kié

Ancilla pecuniae...

Elzárkózva,

Fontoskodva,

Bikkfanyelven

Okoskodva;

Elit játékszer,

Hatalmi varázsló,

Parádéskocsiban hizlalt igásló,

Vén padláson

Megrepedt abakusz;

Ignotum per ignotius.

Sírjában forog tán

A hős Kopernikusz...

Ignotum per ignotius.

Bennük nincs, s nem is lesz

Annyi spiritusz...

Ignotum per ignotius.

Örök igazságok

Csak erkölcsi téren

Minden igaz ember

Tudja már ezt régen;

S aki Isten lelkéhez közel,

Az soha nem is felejtheti el,

Az Élet lényege

Nem színusz-koszinusz...

Ignotum per ignotius.

Mindegy,

Digitális program, vagy

Hasadt papirusz,

Erkölcs nélkül

Annyit sem ér,

Mint roncstelepen nyugvó

Trolibusz...

Ignotum per ignotius.

Rossz anyagelvű

Végzet-rendet alkot,

Elzár jövöhöz vivő

Túlsó partot,

Dzsungelszerű, öntelt és cinikus

Ignotum per ignotius.

Az igazi tudománynak van

Célja,

Elve,

Erkölcsi alapja;

Becsületét

Bombára sose váltja

El nem adja,

Mert

Caesar non supra Grammaticus.

Ignotum per ignotius.

Nem az eget kéne megostromolni

Csak önmagunkhoz kell

Hűnek maradni.

Az ember sosem Isten ellen lázad,

Az igaz tudomány mellett

Mindig ott van

Az Alázat.

Keveset tudunk,

Csak tapogatózunk,

Szeretettel,

Becsülettel

Erkölccsel takarózunk;

Ha baj történik,

Vagy közel

A Vég;

Nem a tudomány,

 Az a menedék.

A Szeretet

Nem analitikus;

Ignotum per ignotius.

Tudat-zsugorító jelen

Tudat-zsugorító jelen.

Szivárog a Történelem

Tudatokból a semmibe,

Egysíkú gépi műmese

Tolakodik a helyébe,

Identitást söpör félre,

Közönyt teremt lélek mélyén,

S feketemisét. 

A végén

Telefonvezérelt agyak

Globálisan roggyantanak

Láthatatlan hatalomnak...

Ez lenne a dicső holnap?

A profán cél talán ennyi,

De nem stimmel benne semmi.

A történelem-elmélet

Alkalmazva mindig téved,

Talán ömleni fog a vér,

Amit üldöznek visszatér,

S lesz majd újra

Történelem...

Tudat-zsugorító jelen...

Merre lehetett Agade?

Merre lehetett Agade?

Nem találta meg senki se.

Hajdani ókori Kelet

Fontos városa lehetett,

Egy birodalom székhelye,

Mégse találja senki se.

Egykori "Gutium horda"

Talán úgy földig rombolta,

Hogy a nyoma sem maradt meg?

Nem hinném.

Akkor hova lett?

Szinte minden nagyvárosát

Előadta a pusztaság

Ott, a két nagy folyam között.

Agade hová költözött?

Elmosta az Eufrátesz?

Ha mégsem, akkor hová lesz

Sarrukin király városa?

Talán elbujdosott?

Hova?

Tudományos konszenzusok

Szigorú csapata kocog

Idő-parton.

Volt városok

Engedelmesen simulnak

Monográfia-szalagra

Tankönyvekbe, lexikonba

Csupán Agade, a szegény,

Folt a mindentudás leplén,

Féltékeny lesz, tüskét növeszt,

S a konszenzus - bicegni kezd.

Még hány duzzogó Agade

Hint port elmélet-szemekbe?

Nem találta meg senki se...

Merre lehetett Agade?

Csendes, hűvös őszi napon

Csendes, hűvös őszi napon

A Nap felhők mögé oson.

Zörög az elszáradt levél,

Az Idő magáról regél.

Akkor lehet tiszta

A Cél,

Ha a Múlt

A Jövőbe fér.

Ha a jelenbe sem fér el,

Megroggyan a világ térde.

Nagyipari selejt mítosz

Nagyipari selejt mítosz

Úgy gondolatot sosem hoz.

Nagy dérrel-dúrral érkezik,

Majd a kukába távozik.

A tömeget rabul ejti,

De még az is elfelejti.

Lehet benne nagy pénz-erő,

Léte napokban mérhető.

Lehet drága, nagyipari,

De sohasem lesz igazi.

Bárhogyan sivít, vagy brummog,

Annak nyomába se kullog.

Még nem is mostohatesó,

Táncoskomikusnak se jó.

Bankóprést hiába zsíroz;

Nagyipari selejt mítosz.

Október végi színpompa

Október végi színpompa;

Levél hull az őszi gondra.

Lábam alatt vastag avar,

Elmúlt nyarakat betakar.

A hétköznap faggyal éled,

Megint sürgős lett az élet.

Köd a Múlt,

A Jövő tompa;

Október végi színpompa.

Októberi könnyű álmok

Októberi könnyű álmok;

Minden Ősz Jövő-zsarátnok.

Ahogy lassan visz a Télbe,

Rossz érzéseket lök félre.

Minden rossz jóslat banális;

Nincs még Tél,

S túléltük máris.

Szent Hitek örökké élnek;

Minden hitetlenség vétek.

Októberi könnyű álmok;

Magát csapja be a látnok.

Minden prófécia szürke,

Nem való - csak jeges űrbe.

Amíg Reményünk nem vénül,

A Jövőnk általunk épül.

Ha önmagunk útján járunk,

Túléli a boldogságunk.

Októberi könnyű álmok;

Szent acél és profán bádog

Nem magasodnak rakásra,

Bennünk találnak egymásra.

Hogy élünk, 

Szeretünk

Ketten;

Létünk sosem volt véletlen.

Nem vagyunk világba vetve,

Doktrínákra vetemedve.

Októberi könnyű álmok;

A csüggedés mindig átok.

Nem törünk magunkra foggal,

Lelkünkre faltörő kossal,

Lepereg rólunk a végzet,

Bereked a szirénének.

Okos profán fontoskodás

Ostromárkot belénk nem ás.

Októberi könnyű álmok;

Enyém marad, amit látok.,

Enyém lesz, amire vágyok;

Októberi könnyű álmok.

Októberi dallamok

Októberi dallamok,
Ősz kereke nyikorog
Az idő már egyre inkább
A tél felé

Sompolyog.

Idő szalad,

Föld forog,

Emlékezet támolyog;

Fenn az égen az öreg Nap

Haloványan

Mosolyog.

Októberi gyöngyfüzér,

Lüktet szívünkben a vér;

Haloványan érezzük csak,

Hogy az

Élet

Mennyit ér.

Októberi állomás,

Csöndes emlékhámozás;

Némely magaslatról nézve

Minden élet

Látomás.

Októberi kőhalom,

Minden élet

Irgalom;

Örök életű

A Szellem,

De enyészik

Minden profán hatalom.

Októberi levelek,

Sárgulnak,

Vöröslenek;

Hajnalban a

Nosztalgia

Köddel együtt

Csepereg. 

Októberi bölcselet

Száll a szürke ég felett;

Ha a világ

Egyre butább,

Nem jelenti

Hogy az Isten szendereg.

Csípős őszi alkonyatban

 

Csípős őszi alkonyatban

Ősi titkok zárja kattan. 

Sejtelmek árnya dörömböl;

Régmúlt örvénylik a ködből.

Felszáll az alkonyi égre,

Várja, hogy megértsük végre.

Egyek vagyunk 

A lényegben;

Sokkal, de sokkal

Régebben...

Süket a profán lét-katlan;

Csípős őszi alkonyatban.

Isten bennünk és felettünk

Isten bennünk és felettünk;
Értünk,

De sosem helyettünk.

Túl a realitás-sminken

Bennünk nyilvánul meg Isten.

Minden Élet titok-tenger,

És Isten által az Ember

Nem csupán sejtek halmaza

Hanem Isten lét-ablaka.

Muszáj 

Élnünk és 

Szeretnünk;

Isten

Bennünk és

Felettünk.

Őszi harangszó

Őszi harangszó

Tétován szól

A változás

Bizonytalansága;

Belezendül

Csendesen az

Októberi

Melankóliába.

Őszi harangszó

Halkan csendül,

Lassan és

Szerényen;

Lelkünkbe költözött az Ősz

Itt van már

Egészen.

Őszi harangszó,

Nosztalgia,

Sok emlék az

Emlékezőt várja;

Halkan dalol

Bennünk a múlt,

Lágyan, mint az

Isten citerája.

Nagy város már

Bennünk a Múlt,

Van számos

Utcája;

A Jelennel 

Nem köti már csak a

Levelek 

Hullása.

Őszi harangszó

Tétován szól

A változás

Bizonytalansága;

Belezendül

Csendesen az

Októberi

Melankóliába.

Egy újraszentelt világban

Egy újraszentelt világban

Megújuló tisztaság van.

Nincs semmi profán kivétel,

Ami visszaél helyével.

Nincs se milliárdos ripők,

Se nevelhetetlen kölyök,

Se felelőtlen pénz-titkok,

Se halál-mázas drogosok,

Se pénzből szőtt műanyag ég,

Se folyton részeg csőcselék...

Nincsen "alatt"

Nincsen "felett";

Mindenki

Mindenki

Mellett.

Mindenki beáll a fénybe,

Mindenki az Egész része.

Szép 

Álmok 

Tündérhonában;

Egy újraszentelt világban. 

Emberélet rögös útja

Emberélet rögös útja;

Ki lassan, ki gyorsan futja.

Nem eleve elrendelve,

De nem is "világba vetve",

Titokból titokba jutva,

Minden megtanulni újra,

Célt nem tudva, mindig sejtve,

Követve, néha felejtve,

Csendesen zeng a Lét húrja;

Emberélet rögös útja.

Történelmi folyamatok?

Történelmi folyamatok

Álságos mértana makog

Fejünkben is,

Lelkünkben is

Önpuszítóan szervilis

Szólamokat fuvolázva,

Tudományos farát rázva.

Nekünk szögletes a labda;

Mindig le vagyunk maradva...

Mindig, mindig lemaradva,

Tudományos sutba csapva...

Végzet apátiát éleszt;

Lemaradva?

Mihez képest?

Isten talán vén ácsmester,

Aki újítani restell,

Kényelmes fátumot szabott,

Egyetlen utat alkotott

Az összes nemzet számára,

S minden nép ugyanazt járja?

Történelmi folyamatok?

Az egész tákolmány inog.

A nemzetek megcáfolják.

Másként működik a világ.

Egyik pokolba menetel,

Másik múltakért vezekel,

Amaz meg nem kér belőle,

S tör a végéről előre.

Isten világot alkotott,

De végzet-utat nem szabott,

Hozzá számos ösvény vezet,

S ki-ki maga találja meg.

Aki mások nyomába kél,

A saját útjáról letér,

S aki massza-tömegbe áll,

Vele a pokolba talál.

Minden nemzet valami más;

Minden nemzet -

Identitás.

Történelmi folyamatok

Lidércfénye bárhogy ragyog,

Mindig sarkunkra kell állnunk,

Saját utunkat kell járnunk.

A dogmát nem Isten adja

A dogmát nem Isten adja,

Azt csak emberagy izzadja

Keservesen a világra,

Ha a Hitet magyarázza,

S mivel már kezdettől sánta,

Komoly infrastruktúrára,

Hogy a semmibe ne szálljon,

Ködfal-épületté váljon,

S legyen egyre hatalmasabb,

Istentől egyre távolabb...

Nem kell profán magyarázat,

Több az egyszerű

Alázat.

Nem kell dogma-magot vetni,

Istent elég csak

Szeretni.

Pesszimista anyagelvek

Pesszimista anyagelvek

Erkölcsi sutban hevernek.

Hazájuk matéria-trend,

Hogy semmi -

Valamit teremt...

Ha nem hisznek a Lélekben,

A Lét is puszta véletlen,

Alaktalan minden veszély,

És a Remény puszta szeszély.

Ilyen erkölcsi helyzetben

Optimizmus lehetetlen.

Fecsegnek, 

De nem felelnek;

Pesszimista anyagelvek.

Az ubokafa humora

Az uborkafa humora,

Mint fabábuk léctompora,

Vékony, szálkás és szögletes;

Poént nem talál,

Nem keres.

A végtelenségig komoly,

Mint kukában a műbagoly.

Pipa nélküli csutora

Az uborkafa humora.

Hajdani bronzkori álmok

Hajdani bronzkori álmok;

Az Idő megtart és átfog.

Trójával egyidős vágyak

Kísérteni visszajárnak.

Szunnyad a bronzkor alattunk,

Érzi tán, hogy

Megmaradtunk.

Vére frissen kering bennünk;

Álmai szállnak felettünk.

Néz ránk a néhai látnok;

Hajdani bronzkori álmok.

Elfut az ősz fejem felett

Elfut az ősz fejem felett;
Gyászol nyarat, 

Ígér telet,

De nem hajlok a szavára,

Nincs időm nosztalgiára.

Mint tégla téglán, kő kövön,

Sorakozik

Munka,

Öröm;

Pörög agyam,

Jár a kezem,

Az őszt észre alig veszem.

Sok kérdésre jön 

Felelet;

S - elfut az ősz fejem felett.

Ál-jövő varjú képében

Ál-jövő varjú képében

Áll a média fényében.

Csupa sötét nyertes dobás,

Mindent betölt a károgás.

Torz közösségi szabályok;

Lélekipar varja károg.

Ál-jövő varjú képében;

Pokolbeli faluvégen.

Érte mond fekete misét

A pszeudo emberiség.

Túl az értelmes mértéken;

Ál-jövő

Varjú képében.

Nagy globális agymosoda

Nagy globális agymosoda

Csikorog minden műfoga.

Világzsarnokságot tervez,

Gondolatokat selejtez.

Rossz aberrált diktatúra

Jönne tőle a nyakunkra

Érzelem-rendőri stábbal,

Csippel, magzatgyilkossággal,

Mű-világ rózaszín pózban;

Emberség - csökkentett módban.

Médiája bömböl, üvölt

Bérgyilkoshada újra tölt,

Pénze folyik minden végén,

Mint a smink a szajha képén,

Harsogó szolga-etika,

Meg trágyadomb-esztétika

Kíséri simlis dalait,

Mikor mű-istent alakít.

Az összes EU-pojáca

Az ő dalát fuvolázza,

Hódoló fenekét rázva,

Önmagát is meggyalázva.

Nagy globális agymosoda

Vágyik a globális koncra,

Azt képzeli, kielégül,

Gazda nélkül,

Isten nélkül;

S pénz-vezérelt csorda-csoda

Viszi világhatalomra...

Szegény, szegény agymosoda;

Ronda marad, ami ronda.

Az Idő kocog,

Föld forog;

Isten csöndesen mosolyog.

Hangoztatott tudástöbblet

Hangoztatott tudástöbblet;

Hű, de sokkal tudunk többet,

Mint a régi évezredek,

Mint az egykor élt emberek...

Tán Tisztesség,

Béke jöhet?

Megnőtt bennünk 

A Szeretet?

Végzet műfoga csikorog;

Kezdet és Vég ma is titok.

Hangoztatott tudástöbblet;

Mivel is tudunk mi többet?

Csendes őszi éjszakában

Csendes őszi éjszakában

Töpreng Isten egymagában.

Hold elé felleg araszol,

Valahol vonat zakatol.

Pasztell színűre vált a Lét;

Magán érzi Isten kezét.

Hogyha minden csak

Átmenet;

Csak a köd adhat hátteret.

A világ korántsem érett;

A Teremtés nem ér véget.

Isten töpreng egymagában;

Csendes őszi éjszakában.

Papundekli műmítoszok

Papundekli műmítoszok

Rikító sora vánszorog

Média-hurrá-vidéken,

Sivár, mesterséges égen.

Farmotoros piedesztál

Rózsaszínben foszforeszkál.

Idő Apó tovább kocog;

Papundekli műmítoszok.

Az idő Isten szolgája

Az Idő Isten szolgája,

Útját egykedvűen járja.

Nincs kezdete, nem lesz vége,

Senki sem vághat elébe.

A Lét titkaira vigyáz,

Profán hatalmat megaláz.

A pénz hasznát nem tiszteli,

Célját csak Isten ismeri.

Az Idő Isten szolgája,

Útját egykedvűen járja.

Őszi alkony Atlantiszon

Őszi alkony Atlantiszon;

Hervadó királyliliom

Bólogat a kiskertekben;

Tengerparti szellő rebben.

Fonnyadnak a jázminbokrok,

Köd lepi a horizontot,

Hivatali gyanútlanság

Rendez szokásos tivornyát,

S az égen, mint sötét kendő,

Lebeg a baljós jövendő...

Dagály sötét hullámokon;

Őszi alkony Atlantiszon.

A hátráló időmélység

A hátráló időmélység
Dogmákat temet;
Sorra megdönt logikus, 

De nagyon hamis

Elméleteket.

Hátrál a Múlt nagyon lassan

De fölségesen;

Előbb-utóbb kiszabadul 

Börtönéből

A Történelem.

Arad napján eső szakad

Arad napján eső szakad;

Ami Miénk, az is marad. 

Irigy sötét felleg-hordák

Múltunkat szerte nem hordják,

Mert nem hamis, nem is gyönge,

Nem mások tákolták össze.

Arad napján eső szakad;

Gyászunk is a miénk marad.

Fájdalmunk ma is a régi,

Más csak nézi, meg nem érti.

Áldoztunk, 

Áldozni fogunk,

Hogy Magyarnak megmaradjunk.

Arad napján eső szakad,

Reményünk is miénk marad.

Hatalmak kreatúrája,

Vagy örökös tartománya

Birodalmi provincia

Nem voltunk,

Nem leszünk soha.

Lelkünket sem mások mérték,

Nekünk a Magyarság -

Érték.

Ami Miénk az is marad;

Arad napján eső szakad.

Barnul a levél

Barnul a levél,
Felhő mendegél;
Záporeső azt kopogja:

Közeleg a tél.

Felleg gomolyog,

Száz gond sompolyog,

Leselkedő baj-seregek

Rossz gyomra korog.

Minden füstszagú,

Az ég szomorú,

A világot átjárja a

Csendes mélabú.

Barnul a levél,

Közeleg a tél;

Minden makacs optimizmus

Mégis jót remél.

Barnul a levél,

Remél, aki él;

Lesz élet, amíg a múlt a

Jövőről regél.

Vén malom az idők végén

Vén malom az idők végén,

Semmi sötét meredélyén.

Át nem juthat sűrű fogán

Semmi, ami csupán profán.

Zsákokban vár ott a végzet,

S végül maga, az enyészet.

Zúg a malom, dörög az ég;

A világnak nincs vége még.

Az idő magát kifújja,

S visszamegy a starthoz - újra.

Új világ egy fűszál élén;

Vén malom az idők végén.