A Habsburg család magyarországi uralmának a magyar rendek szemében egyetlen legitimációja a török elleni következetes harc volt, illetve lett volna. Ezt őfelsége, V. Károly császár határozottan megígérte annak érdekében, hogy az öccsét királlyá válasszák. Azt írta, már készíti a csapatait. Készítette?
Az egész uralma fegyverkezésből állt, de ez rajtunk mit sem segített. Inkább ő maga kért időnként magyar csapatokat, a török elleni harcra nem küldött hozzánk sereget.
Kivéve egyetlen alkalommal. Akkor úgy tűnt, őfelsége mégis valóra váltja az ígéretét. 1532-ben, Kőszeg ostroma idején.
Három évvel korábban, 1529-ben a török megostromolta Bécset. A Habsburgok attól féltek, hogy ez megismétlődik. Ezért a császár személyesen szállt táborba, és meg is jelent Magyarország nyugati szélén egy hatalmas birodalmi sereg élén.
Közben Szulejmán szultán éppen élete egyik legnagyobb fiaskóját élte meg, nem volt képes bevenni a jelentéktelen Kőszeg várát. A védők voltaképpen el akartak menekülni, de a török bekerítette őket, így szorultak a várba. Szulejmán hada azonban nem boldogult velük. A szultán csapatai demoralizálódtak, és az oszmán uralkodó nevetséges tárgyalásokba bocsátkozott a maroknyi védővel. Ha Károly császár valóban komolyan gondolta volna a török elleni küzdelmet, elérkezett volna a csillagórája. Jó esélye volt a török had tönkreverésére.
Megtette? Legalább megpróbálkozott? Tett valamit?
Meg se mozdult. Lezárta a Bécs felé vezető utakat, és passzívan várakozott. Tőle a szultán nyugodtan bevehette volna Kőszeget, vagy bármelyik másik magyar várat, a kisujját se mozdítja értük.
Jól jegyezzük meg a császárnak ezt a veszteglését. Hagyományteremtő magatartás. Sokkal több köze van Zrínyi meggyilkolásához, mint gondolnánk.
A történettudományunk hagyományai a Habsburg uralom időszakában alakultak ki, és nincs mit csodálkoznunk rajta, ha máig tart a szerecsenmosdatás; a történetírás mentegetni, magyarázni igyekszik a Habsburg uralkodók magatartását. Az utóbbi évtizedekben leginkább gazdasági megfontolásokkal. Érzékletesen ecsetelik, mibe került szegény uralkodóknak a végvárrendszer karbantartása, a várakat őrző katonák fizetése, ellátása. Szinte mellékesen ismerik el, hogy az osztrák katonai hatóságok ezen kötelességeiket a hódoltság korának egyik időszakában sem teljesítették tisztességesen.
Arról nem is beszélve, hogy az egész érvrendszer alapjai hibásak. 1526-tól 1690-ig 164 év telt el. Ennyi esztendeig kellett egyfolytában fenntartani a török elleni védelmet az ország közepén. Ki meri azt állítani, hogy ez „gazdaságosabb” volt, mint 1532-ben megtámadni és szétverni Szulejmán hadát, kizavarni az országból, lendületes támadással felszámolni a még be nem rendezkedett török uralmat, és az oszmánokat visszaszorítani a Balkánra?
Vannak „katonai” érvek is. Ezek a török katonai erényét – hovatovább fölényét – igyekeznek hangsúlyozni. Magyarán: azért nem szabadott előnyös helyzetben sem megtámadni a török főerőket, mert a birodalmi hadak ezek legyőzésére „még” nem voltak alkalmasak.
Ez minimum csúsztatás.
Voltaképpen ezt a vélekedést már Zrínyi dédapja – a leendő szigetvári hős, Zrínyi Miklós - is megdöntötte, de van egy sokkal közvetlenebb bizonyíték: Az 1532. szeptember 19-én vívott leobersdorfi csata. Ezt később Zrínyi is gyakran emlegette, és nem véletlenül. Kászim pasa húszezer főnyi török lovassága ellen magyarokból és németekből álló sereg vonult fel egy kiváló zsoldosvezér, Sebastian von Burtenbach vezetésével. Annak ellenére, hogy a kontingens zömét alkotó landsknechtek nem ismerték a török taktikát, a tehetséges parancsnok Török Bálint és Bakyth Pál magyar huszárjainak tapasztalataira támaszkodva mesterien szervezte meg a fegyvernemek együttműködését, lovasságával lefogta, gyalogságával pedig bekerítette és megsemmisítette az oszmán erőket. Kászim pasa és minden alvezére életét vesztette, a török hadtestből hírmondó is alig maradt. Von Burtenbach nem ijedt meg, nem védekezett, nem vonult vissza. Támadott és – győzött. Ő azonban nem osztrák volt, hanem birodalmi német, és azt hitte, az a dolga, hogy laposra verje a törököt…
Zrínyi többször is hivatkozott erre a csatára, jelen történetírásunk bagatellizálja vagy agyonhallgatja. Nem illik a dogmatikába.
1532-ben a nyugati kiképzésű hadseregek megfelelő vezetéssel alkalmasak voltak jelentős török erők nyílt csatában való megsemmisítésére.
Sajnos ez a csata epizód maradt. Epizód mivoltában azonban a mi számunkra most nagyon fontos. Alátámasztja azon vélekedésünket, hogy a Habsburg hatalomnak – illetve a Habsburg államot irányító adminisztratív és katonai rétegnek sohasem volt célja a török magyarországi uralmának felszámolása.
Zrínyi meggyilkolása lényegében ezt figyelembe véve állítható a megfelelő kontextusba.
Magyarország érdeke a török kiűzését követelte és a magyar rendek – jól vagy rosszul, következetesen vagy ellentmondásosan – mindig is ezt képviselték. Ausztria azonban nem akarta kiűzni a törököt. Már a kezdet kezdetén sem.
Ez volt a bécsi politikával szembeni bizalmatlanság igazi oka.
Hogyan függ ez össze Zrínyi halálával?
Zrínyi Miklós koncepciója, életcélja – a török kiűzése, Magyarország területi integritásának helyreállítása – nyilvánvalóan ellenkezett annak a bécsi hivatali arisztokráciának az érdekeivel, amelyik a birodalmat ténylegesen irányította. Ez a társaság időnként meglehetősen hathatós eszközökkel nyilvánította ki, hogy nem akar eredményes háborút a török ellen.
Felsorolnék a teljesség igénye nélkül néhány kirívó példát arra nézve, miféle ténykedés jellemezte őket csak az éppen most véget ért 1663-64-es török háborúban.
Francia csapatok jöttek harcolni Magyarországra a török ellen Coligny tábornok vezetésével. Franciaország és a császár szabályos szerződésben állapodott meg arról, hogy a francia segédhadak számára a bécsi Hadiszertár készít ágyúkat, ne kelljen tüzérségi löveganyagot magukkal cipelniük a hazájukból. A tüzérségi legénység Franciaországból érkezett, ágyúkkal az osztrák szövetségesnek kellett (volna) ellátnia a franciákat.
Nos, a dolog roppant kellemetlen…
A bécsi Hadiszertár elfelejtkezett az ígéretéről – semmivé tette a császára által aláírt szerződést. A franciák a hadjáratot tüzérség nélkül harcolták végig. Ennek ellenére helytálltak, nem szenvedtek megsemmisítő vereséget, nem demoralizálódtak, sőt döntő részük volt a török szentgotthárdi legyőzésében. De nem tettek lakatot a szájukra, és egész Európában hangot adtak az osztrák szerződésszegés miatti felháborodásuknak. Az eset nagyon kínos volt, magát a császárt tette nevetségessé.
Tisztességes magyarázat máig nincs a kínos incidensre. Bécsben nem tört ki tűzvész, nem volt földrengés, sem járvány, sem egyéb tömegkatasztrófa. A katonai hatóságok működését semmiféle rendkívüli esemény nem akadályozta. Lipót császár erre aligha adott parancsot. Valakik azonban úgy döntöttek, hogy a tőlük telhető legnagyobb mértékben akadályozzák a legtekintélyesebb szövetséges küldte, a török fegyveres erőkre nézve egyértelműen legveszedelmesebb kontingens sikeres harcát. Amikor látták, hogy semmit sem érnek el, fokozták a tevékenységüket; a francia gyalogság is használhatatlan lőszert kapott. A franciákat ez sem rendítette meg; kértek lőszert a Rajnai Szövetségtől, ami meg még kellett, elvették az ellenségtől.
Amíg a franciák lőszerutánpótlása minősíthetetlen volt, ugyanaz a hivatali szervezet kifogástalanul látta el a Montecuccoli parancsnoksága alá tartozó osztrák birodalmi hadakat ágyúval is, lőszerrel is.
Lehet ezt egyszerű hanyagságnak felfogni? Aligha. Sokkal jobban hasonlít az árulásra.
Osztrák történetíráson nevelkedett tudományunk bagatellizálja a problémát.
Ha a korabeli Európa legerősebb hatalma által küldött katonákkal ilyet merészeltek, mit engedtek meg maguknak Zrínyi Miklóssal szemben? Nem keveset.
A téli hadjáratot érdemlegesen nem zavarták meg, nyilván azt képzelték, istenkísértő vállalkozás januárban a törökre támadni, Zrínyi és a szövetséges csapatok a vesztükbe rohannak. Hanem aztán utána…
Zrínyi terveinek következő láncszeme Kanizsa elfoglalása lett volna. Részben ezt szolgálta a téli hadjárat. A Dunántúl jelentős részét ellenőrző fontos török vár kiszolgáltatott helyzetbe került, bevétele alapjaiban rendítette volna meg a török dunántúli uralmát. Az ember azt gondolná, ki kell használni az időt, hiszen török felmentő had a tavasz dereka előtt nem érkezhet, és Kanizsa védtelen.
Ehelyett azonban:
Ø Egy teljes hónapig akadályozták
az ostrom elkezdését.
Ø Nem küldtek ostromágyúkat.
Ø Nem adtak megfelelő lőszert.
Ø Amikor végre adtak ágyúkat, azok
néhány lövés után tönkrementek.
Hiába kezdődött biztatóan az ostrom, a silány lövegekkel nem
lehetett eredményesen támadni a várat. Addig
tartott a huzavona, amíg a török felmentő sereg végül meg nem jelent.Ez közönséges hanyagság? Esetleg „objektív” akadály? Vagy valami egyéb?
Osztrák történetíráson nevelkedett tudományunk ezt is bagatellizálja. Pedig a tendencia teljesen világos. Az apparátus egy külföldi nagyhatalommal szemben is nyugodtan figyelmen kívül hagyja az uralkodója aláírásával szentesített megállapodást, nevetségessé teszi a császárt, és csaknem teljesen nyíltan folytatja mesterkedéseit. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik akadályozni a török elleni sikeres harcot. Érdekes erre figyelnünk, mert Zrínyi meggyilkolását ugyanott fundálták ki, ahol elhatározták, hogy nem adnak ágyúkat a francia katonaságnak.
Hogy megtehették, azt mutatja, nem tartottak senkitől sem. Lipót császártól a legkevésbé.
Amikor híre futott a számukra meglepő és döbbenetes szentgotthárdi győzelemnek, meg kellett érteniük, hogy Mohács után most először lehetne komolyan fontolóra venni a török kiűzését. A mohácsi csatát követően szultánt vagy nagyvezírt – török fő erőket – Magyarországon magyar királyi seregek soha le nem győztek. Ilyen még az előző századforduló tizenöt éves, hosszú háborújában sem esett meg. Az egyetlen ilyen győzelem a gyurgyevói csata volt, de azt havasalföldi területen vívták, Bocskai István volt a hadvezér, és az erdélyi fejedelmi kontingensek játszották benne a főszerepet.
(Ez az a bizonyos ütközet, amelyet a román történetírás köztudottan – ha nem is megalapozottan – Mihály havasalföldi vajda számára próbál kisajátítani, aki éppen emiatt kapta utólagos rajongóitól a Viteazul „Vitéz” epitheton ornanst.)
Itt van hát egy nagy, csaknem döntő győzelem. Minden katonai gondolkodás azt preferálná, hogy minél hamarabb a földre kell dönteni a megroggyant ellenfelet. Ehelyett?
Puccsszerűen megkötötték a vasvári békét.
A vasvári béke Magyarország és a Habsburg birodalom kapcsolatának egyik legjelentősebb fordulópontja. Félévszázados szabadságküzdelem-sorozat kiindulópontja lett. A szégyenletes vasvári béke…
Semmi meglepő sincs abban, hogy a jelenlegi, eléggé labanc szellemiségű történetírásban ezzel kapcsolatban is szerecsenmosdatás folyik. Már eljutottunk oda, hogy ez a kétségbeesett kapkodással és titkolózással, sokak tudta nélkül megkötött béke – „szükségszerű” volt. Nem kell fáradni az indoklással; úgyse menne.
Még valami nagyon fontosat kell mondanom.
A „Habsburg-uralom”, „Habsburg-ellenesség”, „Habsburg-politika” és az ezekhez hasonló kifejezések azt sugallják, mintha a bécsi politikát kizárólag ennek a tiroli eredetű osztrák, zömmel igen szerény képességű uralkodókat felmutató családnak a tagjai irányították volna.
Tévedés.
A család legtöbb tagja eléggé hátul állt, amikor az uralkodói tulajdonságokat osztották. A legtöbbjük határozatlan volt, szeszélyes, óvatoskodó. A sok kritikát kiváltó gőgöt szinte programszerűen nevelték beléjük. Lehet, hogy azért, ne tudjanak eredményesen kommunikálni senki olyan személlyel, aki nem tartozott azok közé, akikkel naponta érintkeztek. A Habsburgok baklövéseiről szóló anekdoták száma végtelen. Túlzó, felszínes és teátrális vallásosságuk is sok szót megér, ezt még maga Zrínyi sem kímélte; epés megjegyzéseket tett rá a Mátyás király életéről való elmélkedések című művében. Túlzásnak tűnik még akkor is, ha hozzászámítjuk a barokk általános légkörét és az ellenreformációt. Lipót császár naponta hat misét hallgatott. Minek? Mit kellett volna a tömérdek ájtatosság helyett tennie? Mit hanyagolt el? Kinek adott ezzel szabad kezet és mihez?
Lipót maga még a családon belül is feltűnően csúnya, gnómszerű emberke volt. Magánéletében elfogódott volt, gátlásos, félszeg és szerény. Hegedülni és vadászni szeretett. Tizenkilenc évvel később akkor is éppen vadászott, amikor Kara Musztafa nagyvezír serege megjelent Bécs alatt. Sebtében kellett menekíteni.
Talán hopponált a török fősereg Drinápolytól Bécshez, hogy ennyire váratlanul érkezett? Nemigen. Lassú volt, mint a végítélet. Akkor meg hogy’ nem tudott róla a császár? Miféle uralkodó vadászik akkor, amikor a török támadó serege a székvárosa közvetlen közelében van? Teljesen tökkelütött, vagy csak nem rendelkezik elegendő információval? Amikor elmenekítették a fővárosból, mennyire szólt bele a harcban álló ország stratégiai döntéseibe?
Ki uralkodott helyette?
Nemcsak vele kapcsolatban lehet ilyen kérdéseket feltenni. Vajon a Prágában pusztán a kedvteléseinek élő, kissé kótyagos Rudolf császár mit tudhatott a nevében elrendelt felségsértési perekről? Hát a török elleni hadműveletekről?
Amivel dolgunk van, annak a Habsburg család csak a címkéje.
Folytatása
következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése