22. Rész
Mi kell ahhoz, hogy líra létezzen? Vers, szerző, közönség.
Ez lehet nagyon kicsi közösség is, baráti kör, iskolai osztály, vállalati
csoport. Falu. Kisváros.
Mi a líra?
A külvilág lélektani
fikció. Igazából annyi emberi világ létezik, ahányan élünk benne. Minden ember
olyan világban él, amelynek saját maga a középpontja. Ezek a kis, én-központú
világok csak nehezen és meghatározott módon képesek egy közös világban
egyesülni. Ennek egyik eszköze a líra.
A továbbiakban ez a kiindulópont.
A líra a művészetben a
belső emberi tartalmak, az emberi lényeg kifejezésének egyik legszemélyesebb
tartománya. Nem pusztán az emberi érzelmek kifejezésére szolgál, az
leginkább a zene feladata. Az ember szavakba nehezen önthető belső lényegének,
identitásának eszköze a líra. Eme belső lényegnek
természetesen egyik legfontosabb része az érzelmek világa – talán ezért is tud
olyan hallatlanul erős lenni egy-egy megzenésített vers, hiszen a líra és a
zene együtt az ember érzelmeinek, belső világának a leghatékonyabb tolmácsolója.
Az ember belső
lényegének tárgyi valósága nincs. Közönséges anyagias szemlélettel
megfoghatatlan és értelmezhetetlen. Belső lényegünk nem azonos puszta biológiai
felépítésünkkel. Annak idején a pozitivizmus tudománya makacsul igyekezett
csontok, szövetek és idegpályák halmazának tekinteni az emberi lényt, amivel
éppen önmagát fosztotta meg önmaga megértésének lehetőségétől.
Képesek vagyunk elődeink tapasztalatait elraktározni,
azokból tanulni. Nem kell minden generációnknak újra és újra felfedeznie a világot,
a tudást elődeinktől kapjuk, nekünk azt kell tovább fejlesztenünk,
rendszereznünk, pontosítanunk.
Képesek vagyunk régen történt dolgokra emlékezni, tudásunkat
agyunkban elraktározni, szükség esetén onnan előkeresni. Képesek vagyunk
bonyolult gondolati műveletekre.
A felvilágosodás nagyjából idáig jutott, fennkölt
szólamokban kezdte ünnepelni – az emberi észt.
Erre jött Kant
figyelmeztetése; ragyogó esszékben mutatta ki az önmagában vett emberi ész (a
tiszta ész) gyarlóságát, és finoman éreztette: talán nem az ész alkotja emberi
mivoltunk legszemélyesebb és legmélyebb rétegét.
Az ember érzelmeiben
és a többi emberrel való kapcsolataiban létezik. Akkor lehet ember, ha nemcsak
önmagát, hanem a többi emberi lényt is emberként kezeli. Ez a szemlélet az
erkölcs alapja. Ne tedd másnak, amit
magadnak nem kívánsz. Ilyen tömören fogalmazható meg az etika lényege,
ebben a gondolatban fogalmazható meg az
emberiség morális egysége.
A líra az emberiség
morális egysége mentén létezik. Tárgya az ember belső univerzumának és érzelemvilágának
minden nyilvános eleme. Nem lehet a
líra tárgya az ember intim
személyessége; a líra tárgya csak az lehet, ami a lírai énen kívül másokat is
megérint, ami másokra is tartozik. A befogadás fontos feltétele az aktualitás és az illetékesség.
A szerelmem érzelmi
oldala a lírára tartozik, mert a
szerelem a lét egyetemes ajándéka, az élet célja és értelme. Az emberiség
közös adománya. Nem tartozik azonban a
lírára a szerelmi kapcsolat intim személyessége; ez mindig is a szerelmesek
magán titka, belügye marad, nyilvánosságra hozatala gusztustalan. A líra az emberi erkölcs mentén létezik, és
sohasem mehet az alá, hiszen akkor azonnal el is veszíti líra jellegét; többé-kevésbé
verses szöveg marad, de semmiképpen sem líra, hanem esztétikán kívüli jelenség.
A líra a személyes
nyilvánosság művészete, tárgya pedig a nyilvános személyesség. A mű és
hallgatói, olvasói között érzelemközösség
alakul ki, ami egy közös világhoz való tartozás élményét tolmácsolja. Bár a
szakirodalom ezt még nem vetette fel, ez az érzelemközösség nyilvánvalóan
nagyon hasonlít a színházi élményközösséghez. A különbség annyi, hogy a színházival szemben a lírai
érzelemközösség egyedül is átélhető, élvezhető, mert erőteljesebben hangolódik
a személy egyéni érzelmeire, és ezen keresztül tolmácsolja a közösségi
összetartozás élményét.
A lírai élményközösség a katarzishoz hasonlatos, de több is
annál.
"A katarzis így
az egész hatásfolyamat betetőzése, a befogadott mű élménnyé érlelt
intellektuális konzekvenciája."[1]
Forgács Lászlónak csak részben van igaza, a katarzis
voltaképpen több ennél – ahogy a lírai élményközösség is. nemcsak
intellektuális, hanem intellektuális és
érzelmei, az egész személyiséget mélységében érintő élmény a lírai
élményközösség, ahogy a színházi katarzis is, amely egyben a színházi
élményközösség betetőzője.
A líra az egyén
emberi és egyéni túlélését szolgálja a közösségen belül.
Az epika a múlt, a
dráma az örök jelen, a líra pedig az időtlenség kifejeződése. A negyedik
műnemben, az esszében az emberiség érzelmi és gondolati tapasztalatai
foglaltatnak írásba. Mindegyik másképpen fejezi ki az ember lényegét, másra
összpontosít. Nagyon mélyen gyökereznek a múltunkban. Az epika őse a
mese(mítosz), a drámáé a szertartás, az esszéé a vallomás, a líráé a dal és az ima.
Az örök időtlenséget
kifejező líra az ember túlélését, az élet folyamatosságát szolgálja. Felmutathatja
az élet tragikus oldalait, a nyomort, a szenvedést, de nem tagadhatja meg együttérzését a benne élőktől, hiszen akkor
önmagát árulná el, lényegi értelemben megszűnne líra lenni. A legnehezebb emberi helyzetekben is
születhet felemelő, érzelemközösséget nyújtó lírai mű, hiszen a líra állandó feladata a távlatok
keresése, felmutatása.
A líra nem válhat
emberellenes erők szolgájává, mert akkor szintén elárulja önmagát, és megszűnik
líra lenni.
A lírának nem lehet
más nézőpontja, mint emberi. Nem létezik számára semmiféle isteni vagy egyéb
gólyaperspektíva, ahonnan az emberre tekinthet, semmi ilyesmire hivatkozva sem tagadhatja meg közösségét az
emberiséggel, mert akkor is megszűnne líra lenni.
A maga alá képzelt
magaslatot vizualizáló gólyaperspektíva a líra számára kimondottan tilos. Sem
hatalmi önkényből, sem egyéni szeszélyből nem vehet semmibe valódi emberi
értékeket, jogos emberi vágyakat. „A
történelem egyetlen látható hordozója az egyén; ennél fogva a líra – mint
az örök időtlenség művészete – az örök egyéni álláspontjára helyezkedve,
nyilvános személyességével képezi hatalom és gazdaság ellensúlyát. Ilyen
értelemben valóban „a költők a világ el
nem ismert törvényhozói”. A líra a világ lelkiismerete. A hatalom
birtokosai ma sem különbek a világháborúk idióta tábornokainál; ma is képesek
egyéneket, közösségeket, kisebb-nagyobb embercsoportokat, vagy akár
korosztályokat, országokat és népeket is feláldozni alantas céljaik érdekében.
A líra minden ilyet, és mindig elfogadhatatlannak tekint.
Sohasem alkuszik. Ha mentséget talál a hatalomnak, megszűnik líra lenni.
A líra közösséget
vállal minden emberivel, és megtagadja a közösségvállalást minden
embertelenséggel.
Mivel a líra az
emberi lényeg kifejezését szolgálja, alapvető nézőpontja az emberi élet, sőt az
általában vett élet tisztelete. Ezért a líra szükségszerűen az emberi túlélés
szolgálatában áll. Eljön majd az idő, amikor a tudomány is ki fogja mutatni
a lírai érzelemközösség gyógyító, vagy életet fenntartó jellegét.
Fentiekből következik, hogy a líra nem helyezkedhet szembe az emberi élet céljával, értelmével, nem
tagadhatja annak értékét. Ebben az esetben is árulást követ el, és
megszűnik líra lenni – formai értelemben legyen bármilyen kiválóan felépített
műalkotás. Ahogy semmiféle más művészet sem, a líra sem létezhet erkölcsi alapok nélkül.
Minden lírai
műalkotás autonómiával rendelkezik, önmagában, akár a Költő életrajzának,
életkörülményeinek, vagy többi versének ismerete nélkül is üzenetet hordoz – úgymond
„összefüggéseiből kiragadva” is értelmezhető. Személyes érzelmeket tolmácsol
személyek felé, külön magyarázatra nem
szorul, akadémikus értekezések nélkül is élvezhető.
Mindezekből következik, hogy a líra semmiképpen sem lehet parttalanul személyes.
A parttalan személyesség, más szavakkal: az erkölcsi relativizmus az emberi
gondolkodás történetének egyik legnagyobb tévútja. Előfordult már a
történelem során. Egykor nem kisebb személyiség, mint Szókratész kellett, hogy kirántsa az erkölcsi relativizmus meddő és
ragacsos sártengeréből az emberi gondolkodás szekerét.
Az erkölcsi
relativizmus olyankor jelentkezik, amikor az ’anyagi lehetőségek fölötti
rendelkezés korlátlansága’ jelentésben értelmezett szabadság konfliktusba kerül
a ’szabadság’ erkölcsi és filozófiai értelmével. A közönséges
fizetőeszközből teljesen öncélú hatalommá avanzsálódott pénz (azaz a
birtokosai) hatalmának konzerválása érdekében megpróbálják „privatizálni” és
„piacosítani” az emberi lényeg legbelsőbb értékrendszerét. Ezt kizárólag az
erkölcsi relativizmus irányába tehetik. Ez természetesen értelmetlen, hiszen az
erkölcsi relativizmus kizárólagossá válása az emberi lényeg feladását
jelentené, ez pedig a civilizáció azonnali összeomlását vonná maga után, hiába
képzelik a (háttér)hatalom birtokosai, hogy az emberiség zömének bioautomatává
züllesztése számukra bármilyen „jövőt” jelenthet. Ez a scifi kategóriájába
tartozik, és ott is marad.
Az erkölcsi relativizmus minden hatalom számára kényelmes
ideológiákat biztosít, amelyekkel a hatalom mohón élni szokott. Általában adott
hatalom bukása is benne rejlik, hiszen az alattvaló erkölcsi relativizmusa nem
kizárólag a tőle „fentről” elvárt irányban nyilvánulhat meg.
De a hatalom vagy a gazdaság vonatkozásában az erkölcsi
relativizmus többé-kevésbé megszokott, hiszen minden hatalmi formáció csúcsán
megtalálható. A politikai vagy gazdasági hatalom birtokosai nem szeretnek az
általuk hozott törvények alapján cselekedni, számukra a ’szabadság’ voltaképpen
a jogtól való függetlenséget jelent.
A művészetben az
erkölcsi relativizmusnak nincs keresnivalója, az ilyen művészet erkölcsi alap
nélküli, a levegőben lóg.
Ezek alapján ki kell jelentenem, hogy az úgynevezett „alanyi
költészet” fából vaskarika, hiszen a líra lényege nem a személyiség önkényes
önvizsgálata, hanem a nyilvános személyesség. A lírai nyilvánosság. A líra
célja a lírai érzelemközösség, ami nem fér össze a gyakorlatban létező „alanyi
költészet” sivár erkölcsi relativizmusával.
Azért kellett a fentiekben összefoglalnom a lírai minőség ismérveit, hogy világosan
látható legyen, ezek nagyon fontos, tartalmi vonatkozások, a líra lényegét alkotják.
Semmiféle pusztán formai elem nem pótolja, és nem helyettesítheti őket.
Önmagában a versbe tagolt, vers-elemekkel ellátott – vagy annak minősített
szegmentumok, vagy pusztán a sortörés vagy a rímelés verset létrehozhat, de
valódi lírai művet nem.
Ugyanilyen formai
elemnek kell tekinteni azt is, ha valamely szöveg a lírai művek számára
elfogadott módon kerül nyilvánosságra. Ha versként, a lelőhelyét képező
könyvet verseskötetként aposztrofálják, műalkotásnak tekintik és így is
viszonyulnak hozzá. Az ilyen módon
nyilvánosságra került szöveget magától értetődően irodalmi műalkotásnak
tekintjük, hiszen az csupán a forma függvénye. Azt viszont egyedül a vers
tartalma dönti el, hogy valódi lírai minőséget hordozó műnek tartsuk-e, esetleg
rossz műalkotásnak, vagy éppenséggel esztétikán kívüli jelenségnek.
Ugyanilyen elvek alapján szociális szempontok sem pótolhatják a lírai minőséget. Ilyen
összefüggésben szociális szempontnak
tekintem a megjelenés költségeinek előteremtését, a szponzorálást, a szerző
pártállását, csoport-hovatartozását, személyes kapcsolatrendszerét, az
utóbbiakon belüli hozsannázó kritikákat, a médiában való szereplést, a díjakat
és a külföldi megjelenéseket. Manapság utóbbiak is kizárólag szociális
hovatartozási szempontok függvényei.
Az irodalomtudomány
méltató vagy elmarasztaló állásfoglalása a jelenben írott művek esetében nem
szakmai, hanem szociális szempont. Az irodalmi minőséget nem garantálja.
Oldalak százain lehetne idézni elmúlt korszakok nagyképű,
akadémikus fontoskodásait olyan versekről, amelyeket ma már a legmakacsabb és
legdogmatikusabb akadémikus sem minősítene lírai értéknek.
Költő és közönség kölcsönhatásban alakul és formálódik.
Természetesen ebben a kölcsönhatásban a kezdeményező szerepét a költő játssza,
de állandóan szüksége van a folyamatos visszacsatolásra, tudnia kell, hogy az
általa kultivált forma lehetővé teszi-e a közönség számára a befogadást, vagy
sem.
A magyar lírai
tradíciók általában a magyarul beszélők lehetséges legnagyobb hányadára
számítanak, mint befogadókra. Ez a
teljes magyar közönség, illetve a magyar közönség teljessége. Ez a
teljesség, ami a magyar kultúra egysége és megmaradása szempontjából most
összehasonlíthatatlanabbul fontosabb (lenne), mint a Trianont megelőző időkben.
A teljesség hiánya miatt – tudniillik azért, mert a költő a verse
írásakor eleve nem a teljességre számít, csak egy annál végtelenül szűkebb
közeget céloz meg, talán csak az olvasók egy miniatűr halmazát – természetesen
lehet a felelősséget a közönségre hárítani, csak nem nagyon ildomos. És nem is
etikus. Lehet azt mondani, hogy a közönség nem olvas, nem érdekli a vers, sőt
egyáltalában semmiféle irodalom nem érdekli. Az is elképzelhető, hogy ez a
megállapítás a közönség jelentős részére igaz. Azt is lehet mondani, hogy a
közönség csak a gyöngéhez, a primitívhez, az értéktelenhez vonzódik.
Elképzelhető, hogy a közönség jelentős hányadára nézve ez a minősítés is igaz.
Az viszont tökéletesen abszurd szituáció, hogy a költő már műve születésének, megírásának pillanataiban pontosan
tudja, hogy a közönség zöme az ő költeményének befogadására alkalmatlan, ezért
eleve számításba sem, veszi a publikum ezen részét. Ez nyilvánvalóan
nonszensz, a rossz költő nyegle önigazolása.
A líra a
legszemélyesebb irodalmi forma. Személyessége azonban közügy; az emberi lényeg
azon részét fejezi ki, ahol egyén és közösség találkozik. Az Ég a Földdel
összeér, ahol az emberiség személyes énje és közösségi énje egymással
találkozik.
A költészet az emberiség kincse. Maga is egy világ.
Voltaképpen minden nyelven más és más világ. A soknyelvűség az ember
önvédelmének egyik legfontosabb eszköze, és minden nyelvnek szüksége van
költészetre.
A költészet örök feladata, hogy szavakba öntse azokat a mély
emberi tartalmakat, amelyek minden lélekben megfogannak, de amelyeket a legtöbb
ember nem tud megragadni. A líra a nyelv segítségével ezeket önti formába, hogy
az emberek újra és újra átélhessék az egy közös világhoz való tartozás felemelő
élményét, illetve ennek ezer és ezer különféle aspektusát. A lírát semmi sem
pótolhatja. Forrása részben az erkölcs és az érzelmek vidéke, részben a
személyes alkotói tehetség. A költészet egyszerre
közösségi és személyes; mint minden igazán fontos dolog az emberiség
életében.
A líra mindig épít. Mindig
ad, soha semmit nem vesz vissza. Általa
válik a személyes élmény, tapasztalat közösségivé, a közösségi személyessé. Ezer
formában transzformálódik, átlényegül, régi érzelmeket épít újjá, mutatja meg
aktuális formájukat.
Puszta materiális fogalomrendszerben a líra nem
értelmezhető. Maga a lírai mű is ezer formában születhet újjá, korokon
keresztül is képes lehet az emberi lényeg kifejezésére, évszázadok múlva is tud
olyan tükröt mutatni, amelyben a személyiség magára ismer.
A líra időn, nyelven,
életen, személyiségen túl is képes csatlakozni az emberiség kollektív
tudatához. Minden korban újjászületik.
Az emberi lényeget
fejezi ki, de nem definiál, nem állít dogmákat, nem végleges. Együtt
változik, fejlődik az emberiséggel.
Az emberi erkölcs
mentén mozog, de nem hoz szabályokat. Nem teremt dogmatikus etikai kódexet,
mégis mélyen magába építi az erkölcsiséget. A költői erő részben mindig morális erő. Nem ismer szankciókat, de mindig magasabb rendű erkölcsöt képvisel
az adott társadalomban létező gyakorlati erkölcsnél.
A líra küldetése
erkölcsi alapjában eleve benne rejlik.
„…aki etikailag él, az
mindenütt csak feladatokat lát." [2]
Igen, mert az élet
szolgálat. Az ember előtt élete minden szakaszában feladatok állnak, és az
etikai alapállás feladatokat szab, küldetést állít a líra elé is. A küldetés nélküli, profán költészet nem
tekinthető művészetnek.
Az élet lényege
etikai vonatkozásaiban van.
Folytatása
következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése