Száz éve, 1918-ban...

Száz éve...
Még tartott a háború...
Már minden család éhezett,
Vagy gyászolt,
Vörösen lángolt
Az éjjeli Hold...
A világ siralomnak völgye volt...

Kifényesedett az emlékezetben
A békeévek fájón szép emléke,
S még nem tudták,
Hogy rosszabb lesz még a háborúnál is
Az új béke...

Száz éve...
A Nagy Háború
Krátereit sáros csizmák rótták,
S még egyben volt
Még egyben volt
A Régi Magyarország...

Száz éve...
Patakokban hullt a vér
Sáros lövészárokba,
Fűre,
Hóra..
S a frontok démoni halálvilága
Az avantgárdot váltotta valóra.

Európa csak itta,
Habzsolta a vért..
Semmiért...
Semmiért...

Száz éve...
Már az emberiség nyakáig ért
A huszadik század;
Növekedett a technokrata dölyf,
A pénzéhség meg a profán sznobizmus;
Csökkent az
Érték,
A Hit,
Az Alázat...

Száz éve..
Gépesített a halál,
S a végzettel szemben
Az Akarat
Vesztésre áll...

Száz éve röhög rajtunk
A profán;
És élvezi,
Hogy még hitványabb kort teremthet
Hitvány kor után...

Száz éve nem tudták a magyarok,
Hogy rájuk hitvány jövő acsarog,
Hogy szegényes kis vacsorájuk közben
Vörösterror,
Fehérterror,
Trianon
Vigyorog be az idő-ablakon....

Még nem tudták,
Hogy győz a túlerő,
Hogy újabb háborút rejt a jövő,
Hogy önsorsrontás jár köztük,
Gyalog;
Szegény száz éve élő
Magyarok...

Száz éve,
Kétszáz éve...
Négyszáz éve...
Hányszor tűnt már úgy, hogy mindennek vége?

Ami száz éve volt,
Ma már csak emlék;
De ami száz év múlva lesz, az
Felelősség.

A gondolatok gazos mezején
Ma is doktrína-nyájak legelésznek,
S az értelem ma sem kevésbé részeg,
Ha pénztől kaphat felmentést a rosszra...

Száz éve
Istent játszik a profán,
Csak nyargalászik fekete lován,
És lasszóval vontatja a világot...

De bármit ígér,
Személyes felelősségünk képében
Isten
Még mindig
A lelkünkben
Él...