23. Rész
"...csak akkor látom meg az életet a maga szépségében, ha
etikailag szemlélem."[1]
Az élet tényleges
értelme a tevékenység, a szolgálat. Ez azonban nem jelent tömegbe olvadást,
mert a közösségben minden egyénre
szükség van. senki sem pótolható, senkinek a munkáját sem tudja elvégezni,
senkinek a küldetését sem tudja beteljesíteni más.
"A tehetség
ugyanis csak akkor szép, ha mint elhivatottság jelenik meg, s az emberi ittlét
csak akkor szép, ha van benne elhivatottság."[2]
A vallásos emberek ezt mindig is tudták. „Vallásos” alatt
most sem a tételes vallások embereit értem, hanem – mint fentebb – az erkölcsi világrend híveit. Az erkölcsi
világrend hívei ateisták is lehetnek, a világnézetük ezt nem zárja ki.
Tudja ezt az esztétika is.
„A költészet eszméinek
tekintélyes része vallási jellegű.”[3]
Nem is lehet ez másképpen.
A szélsőségesen dogmatikus ateisták, az erkölcsi világrend
tagadói számára ez természetesen nem felfogható és nem megérthető, hiszen az ő
világnézetük szerint nemcsak a költészetnek nincs semmiféle küldetése, célja,
vagy értelme, hanem magának az életnek sincs. Ez a voltaképpen szélsőséges
gondolkodásmód voltaképpen az alapvető etikai értékeket is tagadja, számára
„jó” és „rossz” nem abszolút értelemben létező kategóriák, hanem relatív
fogalmak. Az emberiséget szélsőségesen individualizálják, egyének puszta
halmazának tekintik, hiszen a szélsőséges relativizmus a közösség
értékrendszerét sem képes felfogni, vagy magáévá tenni.
Az ember azonban
elsődlegesen nem puszta individuum. Ilyen értelemben nem értelmezhető,
ebből a szemszögből az „emberiség” fogalmának sincs semmi értelme. A két
fogalom együtt létezik. Az ember
egyszerre egyéniség és a közösség tagja. Elsődleges közössége azonban nem
az emberiség, amely önmagában túlságosan nagy, ködös, parttalan és
átláthatatlan fogalom. Az ember
egyszerre egyén, közösségének, illetve közösségeinek tagja, illetve ezeken
keresztül – és sohasem puszta individuumként – az emberiség képviselője.
Az erkölcsi világrend
kizárólag az emberiség és az emberi közösségek közös tulajdonaként
funkcionálhat. Ezt leszögezve tüstént álságossá és silány téveszmévé válik
a szélsőséges individualizmus annak minden tartozékával együtt, egyebek között
az erkölcsi relativizmus is.
Az erkölcsi világrend
elképzelése mindig az emberi közösségekre támaszkodik.
„A lélek halhatatlansága szellemi és társadalmi természetű. Aki lelket
teremt magának, aki művet hagy maga után, az benne él, s rajta keresztül a
többi emberben, az emberiségben is mindaddig él, míg az él. Így lehet élni a
történelemben."[4]
Itt látszik, hogy a költészet különféle felfogásai mögött voltaképpen
világnézeti vita áll.
" Mindenekelőtt különbséget kellene tennünk a történelmi egyén
realitása és perszonalitása között. A realitás a res ("dolog") szóból
ered, a perszonalitás pedig a personából: Karl Marx, a szadduceus zsidó azt
képzelte, hogy a dolgok teremtik és vezérlik az embereket — innen ered a
materielista történelem felfogása, a történelmi materializmus, amit talán
realizmusnak nevezhetnénk; de mi akik azt szeretnénk hinni, hogy az emberek, a
személyek teremtik és vezérlik a dolgokat, mi — kétségek és gyötrelmek közt — a
történelem történeti felfogása, a történelem perszonalista avagy szellemi
felfogása iránti reményt valljuk.
Latinul a persona szó a tragédiában, illetve komédiában fellépő
színészt jelölte, azt aki valamilyen szerepet eljátszott. A személyiség az a
mű, amely megvalósul a történelemben."[5]
A líra mindig az élet
oldalán áll. A líra az élet folytatásában érdekelt, akkor is, ha éppen a
halálról beszél. A ritmus maga is a
túlélésnek, az élet diadalmas folytatódásának jelképe.
A lírában tartalom és
forma összetartozása, egymásra vonatkozása sokkal mélyebb, mint bármilyen más
szövegben.
Líraiság kötetlen
formában is létezhet, de a líra otthona, igazi terepe a ritmusos szöveg, a
vers.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése