20. Rész
A jelenlegi kánonról
A kanonizáló intézményrendszerhez tartozik a média, a
társadalom- és művészettudományos infrastruktúra és a kulturális ipar jelentős
része. Az intézmények adják a kánon tekintélyét, a kánonhoz ragaszkodó egyének
pedig a fenntartásához szükséges cselekvő aktivitást.
Kanonizáció és sznobizmus egybe tartozik, ugyanazon
szisztéma elemei. A sznobizmus a kánon
tömegbázisa.
Az egyén természetesen szembeszegülhet a kánon és az arra
épülő sznobizmus által képviselt manipulációval, de ennek a szembeszegülésnek
mindig van valamiféle kockázata, amelynek természete helytől és időtől függ.
Elvileg nem egyféle kánon létezik, hanem sok kisebb-nagyobb
többé-kevésbé egymással kapcsolatban álló, egymás mellett működő, egymással
apró-cseprő dolgokban szemben álló, vagy éppen versengő rendszer, amelyek
azonban végső soron – ha a populáris kultúrával, a tőlük eltérő esztétikai
(vagy éppen politikai!) csoportosulással kell szembeszegülni, nagyon is egy
húron pendülnek.
A kánon minden körülmények között az abszolút értékelvűség látszatát
igyekszik kelteni. Természetesen tagadhatatlan, hogy a kanonizált alkotások
között valódi értéket képviselő művek (is) vannak, de ez, illetve ezek aránya a
kanonizáció jelenségének megítélésekor nem releváns. A kanonizáció lényege nem az érték, hanem a struktúra. Léte
szempontjából semmiféle jelentőséggel nem bír az általa befogadott alkotók és
alkotások tehetsége, illetve tényleges esztétikai minősége, hiszen a kanonizáció nem az értékért van, hanem
önmagáért¸ valódi célja nem az értékek teremtése és felfedezése, hanem a
művésznek és a művészetnek a társadalmat ténylegesen irányító elvek és
csoportok érdekében a szociológiai struktúrában való ellenőrzése és rögzítése.
A kanonizáció nemcsak rögzít, hanem mozgástörvényeket is alkot, célokat határoz
meg, zárt, átlátható és irányítható közeget teremt a társadalom nagy,
irányíthatatlan káoszán belül.
A kánon a gazdaságban történő folyamatokhoz hasonlóan
működik. Monopolizálja az irodalmi és művészeti életet nemcsak az értékelés,
hanem az elvek kidolgozása, az esztétika és a művészetfilozófia oldaláról is,
kezében tartja és működteti az ehhez kapcsolódó intézményeket, uralja az ott
zajló folyamatokat. A kanonizáció világa zárt pszeudo-valóság, zárt pszeudo
irodalmi élettel, az irodalmi élet lényegét protokolláris aktusokban látja, és
sikeresen akadályozza meg a tényleges irodalmi élet kialakulását.
A kanonizáció kártékonysága mérhetetlen, a gyakorlatban az
irodalom és költészet kisszerűvé válását, önfelszámolását jelenti.
A kanonizáció kártételeit a következőkben foglalhatom össze:
Ø Monopolizálja az irodalmi értéket, ráépíti
önnön struktúráját, és monopolhelyzetében tetszés szerint torzíthatja el az
érték fogalmát.
Ø Lényegében irodalmi érték-diktatúrát
gyakorol, amelyet a rendszerét támogató intézményrendszer, valamint ennek
segítségével a társadalomban gerjesztett sznobizmus tesz teljessé.
Ø Relativizálja az irodalmi értéket¸ olyan
gyakorlati helyzetet teremt, ahol az irodalmi érték fogalma egyenlő a
kanonizáltsággal.
Ø Az író vagy költő státusz ennek nyomán nem
az alkotót jelenti, hanem olyan személyt, aki a kanonizált irodalmi
intézményrendszer személyi tartozéka.
Ø Az irodalomban az alkotás háttérbe szorul,
mellékkörülményei – díjak, megjelenések, tagságok, protokoll-rendezvények
szerepe aránytalanul felértékelődik.
Ø Az irodalom élete lényegében protokolláris
aktusok sorozatára redukálódik, és ezek olyan pszeudo-világot építenek ki,
amely a valósággal csak igen korlátozottan érintkezik.
Ø Az irodalmi életet helyenként kimondottan
rituálissá teszi, hasonlóvá a háremek belső életéhez, ahol a különféle
csoportok közötti erőviszonyok pillanatnyi állapota szabja meg az
érdekérvényesítési lehetőségeket, de maga az érdekérvényesítés is csak
alapvetően kisszerű célok mentén, kisszerű pályán lehetséges.
Ø Elzárja az irodalmat és legfőképpen az
irodalom értékelését a valódi közönségtől; alapállása szerint kizárólag a kánonnak
megfelelő értékelés lehet releváns. Ez mindenképpen eltorzítaná az irodalmi
minőség felfogását, még akkor is, ha minden ítélete kivétel nélkül helyes
volna.
Ø Elzárja az irodalom értékelését a
közönségtől, és a közönség véleményét, igényeit és elvárásait teljesen
kirekeszti az általa elismert szerzőket motiváló tényezők közül. Közönség és
kánon ellentéte akár állandósulhat is, a kanonizáció szempontjából a valódi
közönség ítélete sohasem releváns, hanem mindig irreleváns, és egy torz
elitkultúra-tömegkultúra (a valóságban kanonizált-nem kanonizált) kultúra
antinómia mentén elvetendő, lesajnálandó.
Ø Az irodalmi érték fogalmát önkényes
irányokba torzítja el. Figyelmen kívül hagyja az irodalomhoz tartozó
tradíciókat, irodalom és költészet valódi céljaival szemben teljesen közömbös.
Ø „Esztétikai kasztrendszert” teremt
kanonizált és nem kanonizált irodalmi formák között. Bizonyos zsánerek a kánon
tagjai lesznek, másokat kirekeszt a kánonból irodalmi minőségüktől függetlenül
pusztán valamely zsánerhez való tartozásuk miatt. Az apokrif műfajokat
kommersznek minősíti, amivel azonban a népszerűségüket nem csökkenti.
Esetenként gazdasági eszközökkel üldözi az apokrif műfajokat (giccsadó és ehhez
hasonlók.). Itt van kivétel: magasan kanonizált alkotók kivételes esetekben
apokrif műfajokban is alkothatnak kanonizált művet. A kellőképpen rugalmas
esztétika ezt általában „tökéletesen” megindokolja.
Ø Az esztétikai kasztrendszer egyéb
vonatkozásokban is érvényesül. Minden alkotó művészete is értékére való
tekintet nélkül kommersz, aki nem tartozik valamelyik kanonizált csoporthoz. A
befogadás, az „átmenet rítusa” után kanonizált alkotó lehet, és a művei is –
részben vagy teljes egészében – kanonizáltakká válhatnak.
Ø A kánon által szentesített szerzők között a
mindenkori hierarchia csoport-és személyközi kapcsolatok, intrikák,
ismeretségek függvénye, a művek száma és minősége a legtöbb esetben nem
releváns. Olyan alkotó is kerülhet kapcsolatrendszere lévén kivételezett
helyzetbe, aki alig néhány művet mondhat magáénak, vagy hosszabb idő alatt sem
alkot semmit.
Ø A kánon beavatkozik az irodalom belső
életébe, és alapvetően irodalmon kívüli szempontokat enged ott érvényesülni.
Hirtelen „fontossá” válnak olyan tényezők, amelyek korábbi időszakokban nem
bírtak jelentőséggel; például a költő napi pártpolitikai szempontú
„hovatartozása”.
Ø A kánon gyakran olyan értékszemléletet
juttat érvényre, ami a befogadók zömének ízlésére alapvetően nincs tekintettel,
ezzel megbontja művész-mű-közönség hagyományos egyensúlyát.
Ø A kanonizáció mindig a költészet álcázott
politikai vagy gazdasági alávetését jelenti.
A kánon szerepe azonban még ennél
is több, hiszen alapjaiban kérdőjelezi meg irodalom és közönség kapcsolatát,
minden irodalmiság fundamentumát. A kánon infrastruktúráján belül a közönség
tetszése, igényei, visszacsatolása jelentéktelenné válik, a kánon intézményeinek
reagálása „fontosabb” lesz.
Emiatt a kisszerűség még inkább
eluralkodik; a versesköteteket gyakran már az őket finanszírozó szponzorok se
olvassák, a kanonizált líra közönsége szerzőjének szűkebb ismeretségi körére
redukálódik, és a költők nem egyszer egymásnak „üzennek”. A kanonizáció
pszeudo-valóságot teremt, és létrehozza az ehhez kapcsolódó hamis tudatot. Ez
sajátos mezőt alkot, mintegy a hétköznapi valóság járulékos részeként
funkcionál, és sok esetben egyfajta sajátos kettős tudatot teremt. A kanonizált
szerzők egy része ennek megfelelő furcsa kettős
életet él; mintegy meghasadva elválik egymástól a hús-vér ember, mint
magánszemély – illetve a költő és író, akinek a magánemberhez szinte semmi köze
sincs, igyekszik úgy viselkedni, mint aki semmi közösséget sem tart és nem is
vállal magán-önmagával. Másoknál kettős morál jelent; van egy civil erkölcs, a hétköznapok számára,
illetve egy költő-erkölcs. A kétféle
morál – de különösképpen a kétféle
etikett – nem egyeztethető össze egymással. A kánon valósága – a hétköznapi
valóságtól eltérő dimenzióban létező kvázi-valóság.
A kánon látszólag a minőségi
művek és szerzők elkülönítését, valójában azonban az irodalom feletti uralmat szolgálja. Ezért a kanonizációnak
mindenképpen érdeke, hogy markáns ízléskülönbséget hozzon létre kanonizált és
nem kanonizált irodalom között. A
népszerű irodalom kanonizációjának a hatalom szempontjából semmi értelme. A
hatalom számára a kánon akkor érték, ha az a nagyközönség számára nemcsak
érdektelen, de nem is megközelíthető.
A kanonizációnak cenzúrát helyettesítő szerepe van. Ha a kánon
kellőképpen korlátozza a formát, és az inadekvát formába gyógyíthatatlanul
bezárt tartalom nem képes utat törni a befogadókig, mindenféle cenzúra
felesleges. Az irodalompolitika lehet végtelenül „liberális”, látszólag nincs
is szükség irodalompolitikára. A kanonizált irodalom a maga kanonizált
formájában szinte bármit megírhat, az – mivel a közönség széles rétegeihez nem
juthat el – jelentéktelen marad. Felesleges tiltani, cenzúrázni. A kanonizáció a pszeudó-szabadság
intézményesített formája.
A kánon lehetőleg igyekszik
minden hidat elvágni az általa szentesített irodalom és a hétköznapi valóság
között. A kánon világa Isten nélküli
világ, a kanonizált irodalom Isten nélküli irodalom. A kánont létrehozó és
a háttérből irányító hatalom – mint kvázi-Isten – nem tűr vetélytársat.
A kanonizált irodalom a formát és a tartalmat egyaránt monopolizálja. Elvágja
az irodalmat hagyományos utánpótlásától és éltető erejétől, a populáris kultúrától.
Ebben a rendszerben a populáris a kanonizált ellentétévé vált.
A kánon hívei és fenntartói semmitől sem
rettegnek annyira, mint a populáristól. Okkal, hiszen az állandóan
megújuló, mindig újra és újra feltöltődő populáris kultúra fejlődésére a kánonnak
csak minimális hatása van. Régebben a magyar kultúrában kölcsönös egymásra
hatások bonyolult hálózata létezett a populáris kultúra és a hivatásos
költészet között, át- meg átjárták egymást, sűrű, széttéphetetlen szövetet
alkottak. Számos magyar költő merített a populáris kultúrából, utóbbi pedig
rendszeresen adaptálta a hivatásos költészet témáit és formáit. Balassi és
Rimay idején a hivatásos költészet hosszú időre megtermékenyítette a populáris
kultúrát, Csokonai úgyszólván együtt lélegzett a népköltészettel – nem is
beszélve Petőfiről.
A kánonnak a populáris kultúra
fejlődésére tett hatása napjainkban már elenyészőnek mondható. Fordítva nem így
áll a helyzet, a kanonizált kultúra ma is gyakran – bár esetenként eltorzítva,
kiherélve, felismerhetetlenné ficamítva – de még mindig használja a populáris
kultúra javait.
A kánon oldaláról mindent elkövetnek, hogy a populáris kultúrát a
kommersszel azonosítsák. Természetesen vannak átfedések – ahogy a
kanonizált kultúrával is. Utóbbiban is bőséggel akadnak kommersz elemek, de
ezek azonosítása nem könnyű a kánon által favorizált mesterkélt, szándékosan
nehezen megközelíthető formák miatt.
Nagyon ritkán és a legtöbbször
előítéletesen vizsgálják, miben áll a
populáris kultúra és a kulturális ipar kapcsolata. A kérdéshez általában
prekoncepciózusan közelítenek, elitista
gőggel vonják kétségbe a kulturális ipar minden termékét a vele esetleg
szimbiózisba került populáris kultúrjavakkal egyetemben. A fentebb említett
sajátos kettéhasadtság itt különösen jelentős, hiszen a peckesen elutasító
álszent elméleti cikkek szerzője a magánéletben ugyanezen kulturális ipar
termékeinek lelkes fogyasztója. Ez a feltűnő tisztázatlanság zavart okoz, és a
kaotikus helyzet határozottan a kánonnak kedvez.
A kánon oldaláról újabban mind
gyakrabban „elemzik” a populáris kultúrát, illetve a populáris kultúrához
köthető gondolkodásmódokat. Számos igen tendenciózus írás született ebben a
témában. Csupán a populáris kultúra ad hoc elutasításában közösek,
fogalomrendszerük különböző, az is megesik, hogy egymás tételeit teszik
nevetségessé. Érződik rajtuk a verítékes erőlködés, hogy a populáris kultúra
kétségbe vonására valamiféle „elméleti alapot” rögtönözzenek.
Definíció-kísérleteik szánalmasak, nagyjából így foglalhatók össze:
A populáris kultúrához tartoznak mindazon termékek, amelyeket a
populáris kultúra hordozói kedvelnek. Ez a skála természetesen a gigantikus
költségvetéssel készülő hollywood-i közönségfilmtől a viccig terjed. Parttalan
és jóformán kezelhetetlen kategória. Minden termékét sommás megjegyzésekkel az
„értéktelenség” halmazába taszítani több mint felelőtlenség.
A valóságban rendkívül bonyolult
kölcsönhatások egész rendszere létezik a halmaz különféle csoportjai között.
Esztétikai alapon történő vizsgálatuk gyerekcipőben jár, az elitista
kinyilatkoztatásszerű elutasításnál alig jutott többre. Természetesen
lehetetlen, hogy a populáris kultúra minden terméke az esztétikán kívüli
kategóriába essen. Ezt voltaképpen a kánon hívein kívül senki nem is állítja.
A kánon nagy energiával igyekszik
hangsúlyozni függetlenségét mind a populáris kultúrától, mind pedig a
kulturális ipar termékeitől. Utóbbi esetben nincs igazán nehéz helyzetben,
hiszen a gügye valóságshow-k, ostoba akciófilmek, elmebeteg tehetségkutatók,
vagy a gagyi vígjátékok elítélésében a társadalom hangadó csoportjaival van egy
véleményen. Elegendő, ha a kulturális ipar termékeinek mindig csak a
legszánalmasabb kategóriáira hivatkozik, azokkal perel, hiszen azokkal szinte
minden egyebet könnyedén egybe lehet mosni, és máris a tiszteletre méltóság
jelmezét öltheti magára.
A populáris irodalom termékeivel
kapcsolatban azonban már lényegesen nehezebb helyzetben van a kánon. Ezektől
nehezebb elszeparálódnia. Voltaképpen nem is kellene elkülönülnie; lényegesen
egészségesebb volna szimbiózisban élnie, biztosíthatná az irodalom zavartalan
fejlődését.
A populáris kultúrával való
kapcsolat csak időtörés segítségével
lehetséges. A korábbi időszakok már letűnt, nem élő populáris kultúrájával
kedvére kacérkodhat a költő, ettől nem lesz apokrif.
A kánon alapvető tulajdonsága, hogy globalizált. Azaz: a magyar
kanonizált irodalom lényegében egy elvben az egész világra kiterjedő kánon
helyi kirendeltsége, része, helytartósága. Éppen úgy, ahogy számos hazai
politikai szervezet is kirendeltsége, olykor meg éppen helytartósága valami
nemzetközi képződménynek. A nemzetközi kánon liberális beállítottságú, és
valamiféle élő világirodalom
látszatát szeretné kelteni. Ennek leginkább a nemzetközi kánon nyilvánvaló politikai tendenciája mond ellent.
Jelszavai között ugyan állandóan hangsúlyosan szerepel a sokféleség, a
pluralizmus, stb.; de nyilvánvalóan ez a kánon nagyon is egyféle politikai kultúrát preferál. Látszólagos
sokfélesége ellenére is határozottan a globalizáció jelenlegi tendenciáinak
nyilvánvaló támogatója. Értékrendszerébe nem is fér bele semmi, ami ettől
eltérő. Ilyenformán a nemzetközi kánonról nyugodt lélekkel kimondhatjuk, hogy
ez nem egyszerűen a különféle országos (vagy nemzeti) irodalmi kánonok
politikán felül álló szövetsége, hanem – nemzetközi kapcsolataival,
infrastruktúrájával egyetemben a
globalizáció egyfajta kulturális vetülete, és mint ilyen felett, a
globalizáció tényleges irányítói diszponálnak felette. Semmiképpen sem
tekinthető tehát valami, a nemzetek felett álló „világkultúra”
reprezentánsának.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése