25. Rész
A vers személyes, a
propaganda pedig mindig személytelen. Utóbbi az esetek többségében
kiindulópontjául olyan gólyaperspektívát választ, ahonnan látszólagos
igazságait kinyilatkoztathatja. Az igazán erős propaganda ebből a nézőpontból
szemlélve általában igazsághalmaznak tűnik. Hazug mivolta csak akkor lepleződik
le, amikor a hétköznapi élet konkrét és valóságos tényeivel, történéseivel
egybevetjük. Ilyenkor kiderül, hogy az általa harsogva elkerülhetetlennek,
fontosnak, nélkülözhetetlennek, jótéteménynek hirdetett tézisek, eljárások,
jelszavak vagy cselekvések a konkrét valóságban értelmetlenek, gonoszak vagy
kártékonyak, gyakran az általuk deklarált célok ellenkezőjét érik el.
A propaganda mindig
valamilyen hatalmi vagy gazdasági (lényegében ez is hatalmi) ideológia
kifejeződése. Sikerét az erkölcsi alátámasztás nélküli személytelenségnek,
illetve az általa sugallt látszólagos távlatnak köszönheti. Kiagyalói,
terjesztői és haszonélvezői akár ki is hátrálhatnak mögüle, amint a politikai
széljárás megváltozik. Ilyenkor szemrebbenés nélkül váltanak köpönyeget,
tüstént „kiderül róluk”, hogy sohasem értettek egyet a bukott kurzussal, sőt
mindig is ellenzékiek voltak, és mindenkit túlharsogva szidhatják saját
levitézlett ideológiájukat. Ezért időnként „nagy a tolongás a damaszkuszi
úton”.[1] Az
egyik zsarnokságnak vége, jön a másik. Minden zsarnokság szereti magát
szabadságnak nevezni, ez a vén zsarnokságok ősi szeszélye. A propaganda
csúfosan elhal, az ideológia megbukik; hogy aztán egyes szegmentumai egy
következő zsarnokság ideológiájának részévé válhassanak egy későbbi időben.
Kevés új van a Nap alatt.
A jó vers létének modellje a propagandáéval éppen
ellentétes. A jó vers személyes hitele akkor
sem vitatható, ha nem ismerjük a költőjét. A személyes érzelmi talapzatról
ível felfelé. Látásmódja is a személyes
felől indul, hitelességét a konkrét személyességből meríti. Perspektívája is
személyes, az egyén erkölcsi létét tükrözi akkor is, ha egyben valamely
közösség élményét jeleníti meg.
A jó vers a személyes
sorsok, örömök és szenvedések talajából nő fel, idegen tőle minden statisztikai
szemlélet. Nem alkuszik, mindenféle áldozatot elutasít. Sohasem tagadja az
egyedi emberi szenvedést, nem hazudik, és nem hízeleg.
A jó vers sohasem
állhat a túlerő oldalán.
A költői attitűd
alapja a személyes felelősség. Ez voltaképpen három, egymástól
elszakíthatatlan dimenzióban érvényesül egyszerre. Ebből fakad tartalomnak formának és erkölcsi igazságnak
a lírában megvalósuló szétválaszthatatlansága, amely itt minden más
műnemnél szigorúbban érvényesülő alapkövetelmény. Ha a három közül bármelyik
hiányzik, lírai értékről nem beszélhetünk.
A személyes érzelmi
hitel dimenziója.
A vers alapja személyes érzés, személyes érzelem. Csak akkor
lehet a lírai alkotás hiteles, ha alkotójának valódi érzelme, valódi élménye,
illetve valódi érzelmi élménye áll mögötte. Ez nem feltétlenül jelenti a téma
vagy szituáció pontos, személyes átélését, nem feltétlenül jelent „önéletrajzi”
jellegű mozzanatot, de valódi érzelmi
élményt mindenképpen. Ez a forrása az ihletnek, az alkotásra sarkalló
késztetésnek.
A személyes érzelmi élmény, illetve annak mély átélése
nélkül nem létezik személyes hitelesség, éppen ezért ilyen esetben lírai
hitelesség sem létezhet. A valódi személyes érzelmi élmény nélküli vers
divatfrázisokat ismételget, a konkrét mindennapi helyzetekben teljesen
érvénytelen és semmitmondó napi politikai szlogeneket szajkózik, ál-érzelmeket
verejtékez, esetleg más, sikeres műveket szeretne utánozni. Személyes érzelmi
alapja nincs, lírai értéke sem lehet.
Az erkölcsi igazság
dimenziója
A költő küldetése
verseinek erkölcsi alapvetéséből származik. Egyedül ez alkothat oly
„magaslatot, amely elbír egy valódi költői személyiséget. A költői személyiség
nem azonos a verset alkotó ember hétköznapi megnyilvánulási formájával, a
magánemberrel.
A líra ebben is
hasonlít a szerelemhez: jobb emberré tesz.
Megírása a lírai élményközösség átélését jelenti az alkotó számára is. Az
sem ritkaság, hogy saját versének újraolvasása számára is mind újabb, sőt mind
mélyebb lírai élményközösség forrása lesz. A műben foglalt üzenet mindig
meghaladja a befogadó kapacitását.
A vers megírásakor a költő erkölcsi magaslaton áll, mivel valódi lírai értéket képviselő mű
csak valódi erkölcsi alapon keletkezhet; és a vers még akkor is a közösség
erkölcsi képviseletében szólal meg, ha a témája látszólag nagyon személyes.
Ezért is nem lehet a jó vers témája az intim személyesség.
A vers témája a nyilvános
személyesség, azaz a személyességnek a közösséget érintő minden aspektusa.
A vers érzelmi mondanivalója mentén mindig egyesíti a közösséget, ez az egyes
versek egyedi küldetése, egyben a költői küldetés konkrét megvalósulása. A közösség egyesítése a vers által azonban
akkor és csakis akkor lehetséges, ha a vers az alapvető erkölcsi értékeket
képviseli, ezek alapján áll.
Ezek (legalább) a következők:
v Az emberi élet tisztelete.
v Az emberiség morális egysége.
v A hiteles emberi érzelmek és hagyományok
tisztelete és elfogadása.
v A hiteles emberi szenvedés és öröm
tisztelete.
v A mindenkori szenvedő emberrel való hiteles
együttérzés
Ez az alap. A minimális alap. Ezek összefüggenek egymással,
ezek nélkül a vers nem rendelkezik erkölcsi alátámasztással, nem is
tekinthetjük lírai értéknek.
A lírai érték nem
függ attól, hogy „a költészet világa”, azaz a mindenkori kanonizált hivatalos
költészet értéknek tekinti-e, vagy sem. Sőt, ez voltaképpen jelentéktelen
szempont.
A lírai érték mindig
egyedi, és mindig megismételhetetlen. A maga módján mindig közösséget
teremt, közösséget egyesít, mélyen bennünk élő tartalmakat önt szavakba,
visszhangot kelt bennünk, és mindig felvillantja előttünk egy pillanatra a
bennünk rejtőző végtelent, az isteni szikrát. A lírai érték talapzata az erkölcs, kisugárzása a szépség, de nem
valamely elvont filozófiai, hanem a konkrétságában is megfoghatatlan, de
mindannyiunk számára érzelmileg átélhető szépség. A líra a szépséget nem
alkalmazza, vagy utánozza, hanem teremti.
A líra befogadásának
alapja mindig az erős érzelmi élmény, a szépség és erkölcsi igazság valamely
aspektusának közvetlen átélése. A líra olyan tükröt tart elénk, amelyben tulajdon
legjobb énünkkel találkozhatunk, a megtisztulás, öntudatra ébredés, érzelmi
felismerés, a másokkal közös világhoz tartozás szédítő lehetőségeit kívánja.
Hogy ebből mennyit tudunk befogadni, pillanatnyi érettségünktől, érzelmi
állapotunktól függ. Tetszik, nagyon tetszik, de nem tudjuk megfogalmazni, hogy
miért, mert nem is lényeges. Máskor maga a tetszés is csak lassan alakul ki, és
csak hosszabb idő elteltével kezd elmélyülni. Egy-egy lírai alkotás
befogadásának folyamata élethossziglan is tarthat.
A líra voltaképpen
élni segít, élni tanít, az élethez teremt közösségi és egyéni távlatokat. Ez
csak erkölcsi alapról, az élet feltétel nélküli tiszteletének alapjáról
lehetséges. A líra egyén és közösség számára életforrás, önvédelem, a gonosz –
az emberben és az emberen kívül rejlő vak és pusztító dimenziók, puszta
tagadások – meghaladásának legfontosabb lehetősége. A líra a mindenkori túlerő legyőzésének legfontosabb fegyvere.
A lírai műalkotásban
hagyományos értelemben véve semmi sem tárgyiasul, legfőképpen a nyelv nem. A
nyelv a líra számára nem valami ködös, mágikus dimenzió, hanem ugyanúgy a
kommunikáció eszköze, ahogy a hétköznapi élet közegeiben is. Itt azonban a
kommunikáció az érzelmi szintek között zajlik, gyakran olyan belső tartalmakat
tesz tudatosan átélhetővé és befogadhatóvá, amelyek korábban sohasem
tudatosodtak, vagy egészen más formában. Az emberi lényeg mind újabb és újabb
dimenziói válnak szavakba önthetővé, érzelmi élménnyé, revelációvá, közösséget
építő erővé.
A nyelv a líra
anyaga, egyben a lírai művek képezik a nyelv legértékesebb dimenzióját. Ezen a
folyamaton keresztül fejleszti a költészet a nyelvet, sokkal nagyobb mértékben,
mint bármi más, hiszen az érzelmi és erkölcsi tartalmak mind mélyebb
kifejezésével előbb a nyelv gazdagodik, utóbb pedig – a gondolkodás.
A puszta nyelvi játék önmagában semleges, az érzelmi alapok
nélküli játszadozás pedig nagyon távol áll a lírától. Azzal éppen ellentétes
forrásból származik: a líra kiindulópontja a belső emberi tartalom, ezt
igyekszik a nyelv segítségével kifejezni, a nyelvi játszadozás pedig a nyelvből
kiindulva próbál a nyelvi jelek egy-egy csoportjára olyan jelentést
erőszakolni, amelyet azok nem hordoznak.
Szépség és erkölcsi igazság lírai vonatkozásai nem
definiálhatók, mert nem tartoznak a kézzelfogható anyagi valóság dimenziójába.
A líra alapja a nyilvános személyesség; nyilvános
személyesség pedig akkor és csakis akkor keletkezhet, ha a közlésnek erkölcsi
alapja van, hiszen csakis ebben az esetben válhat a vers által közvetített
élmény átélhetővé a közösség más tagjai számára, azaz a közösség számára. Valóban
„semmi sem lehet idegen tőlünk, ami emberi” bármilyen emberi élmény lírát
teremthet, ami „valóban emberi”. Az
erkölcsi alap jelenti a korlátot, megakadályozza, hogy a vers a mélybe
zuhanjon.
Ebben rejlik a
legfontosabb személyes költői felelősség.
A költőnek önmagával
szembeni felelőssége voltaképpen mindig egybeesik az emberiséggel szembeni
felelősséggel, révén a mindenkori Lírai én – a versben beszélő költői egyes
szám első személy – a magánéleti önmagánál sokkal hangsúlyosabban az emberiség
képviselője. Ezért sem azonos a költői én a költő magánéleti énjével.
Az emberiséggel való azonosulás korántsem jelentheti a
mindenkor divatos kozmopolita jelszavak puszta ismételgetését, mert azok a
konkrétság teljes hiánya miatt mindig nélkülözik a valódi mélységet, és a
gyakorlatban általában valamilyen ideológia közvetlen vagy közvetett
szolgálatában állnak.
Az emberiséghez való
tartozás a konkrét közösségekkel való azonosuláson keresztül valósulhat meg
hitelesen, az egyetemes emberi erkölcs alapjaiban való gondolkodással és az
emberiség morális egységének tiszteletben tartásával.
A személyes
felelősség mértéke egyben a költői tehetség megvalósulásának egyik alapvető
mércéje is. A költői alkotóerő nem valami elvont, misztikus adomány, az ihlet
sem a túlvilági szellemek, és nem is a kábítószer hozadéka. A felelősség két igen fontos alappillére a
költői bátorság és a költői őszinteség.
Bátorság és
őszinteség a költészetben voltaképpen ugyanazon dimenzióhoz tartozik. Nemcsak
arról van szó, hogy az egyetemes emberi erkölcs alapjain állva merni kell
vállalni a lírában olyan hiteles tartalmakat, amelyeket a mindenkori hatalom
üldöz, vagy a mindenhatónak tűnő média apokrifnak nyilvánít. Ez a bátorságnak
és őszinteségnek voltaképpen csak külső oldala. Megkerülni azonban ezt sem
lehet. Mindenki, aki a leghétköznapibb csasztuskagyártáson vagy rigmusfaragáson
túljutott, előbb vagy utóbb kénytelen szembesülni azzal a felismeréssel, hogy a
közélet leghangosabban szóló dalai hamisak, hogy az igazság valami egészen más.
Ez első pillanatban „csupán” bátorság és őszinteség próbájának tűnik, lassan
kiderül azonban, hogy a költői nagyság egyik legfontosabb próbaköve. Nem válhat
abból jelentős költő, aki az igazságot nem vállalja.
Aki anyagi érdekből vagy egyszerű gyávaságból úgy dönt, hogy
csendre inti a saját lelkében megszólaló kategoricus imperativuszt, és vállalja
a hamis nóták zengedezését, voltaképpen elárulja a költészet küldetését. Ebből
a típusból minden korban akad, a zömük megreked a középszerben, vagy alább, de
ezek közül kerül ki a mindenkori hatalom sok kedvence is a kitüntetett,
díjazott, koszorúzott, ajnározott poéták jelentős része is. A magyar líra
utolsó másfél századából is sorolhatnánk ilyen, a saját korukban hivatalosan
egekig magasztalt költőket, akikre ma már az irodalomtörténészek is alig
emlékeznek.
Ennél sokkal gyakoribb eset a semmitmondás valamelyik
változata, a feladatok megkerülése. Voltaképpen ehhez sorolható a költői
küldetés létezésének a kétségbe vonása is. Minden korszak jelentéktelen
költőinek zöme ebbe a csoportba tartozik.
Az anyagi, hatalmi
vagy egyéb érdekből, esetleg puszta gyávaságból fakadó küldetés-megtagadás a
költői tehetség feláldozása valamiféle lírán, irodalmon és művészeten kívüli
szempont oltárán.
Következetesség
nélkül nincs igazi költő. A költői személyiség akkor következetes, ha
ragaszkodik a tehetségének kibontakoztatásához, amely a bátorság és őszinteség
tudatos vállalása nélkül nem lehetséges. A
következetesség akkor is hiányzik, ha az egyén „esztétikai” vagy annak tűnő
indoklást kohol a lírai küldetés mellőzésének vagy megkerülésének indoklására.
A költői tehetség nem misztikus adomány, nem valami
alaktalan lírai daimón, és nem is a puszta genetika teremti. A költői tehetség személyes adottságok és
hajlamok kereszteződésében keletkezik a szívós, kitartó munka eredményeképpen.
Nem születéstől adott, nem végzetszerű, és nincs „génje”. A költői tehetség az érdeklődés a személyes hajlamok, célok és a
kristálytiszta emberi erkölcsi alapállás minőséggé fejlődése az alázat, a
szorgalom, a személyes fegyelem és a tömérdek munka segítségével.
A magánember lelkileg és fizikailag sérülékeny, esendő,
tévedésre, hibára, bűnre hajlamos. Lehetnek rossz napjai, rossz pillanatai. A
viselkedésén azonban – ha semmi jóvátehetetlen nem történt – utólag módosíthat,
tévedéseit, hibáit jóváteheti, korábbi elhatározásait megváltoztathatja,
véleményét korrigálhatja.
A lírai mű azonban teljesen más dimenzióba tartozik, a maga
létmódjában állandó. Akkor is, ha a költője esetleg egy egész életen keresztül
folyamatosan változtatja, javítgatja. Olvasóival akkor is minden esetben a maga
teljességében, állandóságában találkozik. A
lírai mű sohasem lehet „tartalékos,” mint valami futballcsapat.
A lírai mű alkotója
nem azonos a költő hétköznapi, magánemberi énjével, hanem – abban az ihletett
pillanatban, amikor a mű az olvasójával, előadójával, hallgatójával találkozik
- annak jobb, erkölcsösebb, érzelemgazdagabb, bátrabb, igazabb változata.
A lírai mű jobb
emberré tesz, akár a szerelem.
Folytatása
következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése