Szent játék vagy profán játszadozás? - 23. Rész

24. Rész

Ki a költő?

Ki a költő?

Akivel a verseiben találkozunk.

Hivatalosan persze ez sem így van. A státuszköltő nem vágyik a tömegek elismerésére, az ő törekvéseiben státusz-szempontok dominálnak.

Talán a lírai minőség?

Nemigen. A minőség másodlagos szempont, a közönség elismerése azonban egyértelműen hátrányos. Akit a „plebs” szeret, gyanús, annak populista íze van, azt nem divat elismerni, támogatni meg főleg nem. Eme kificamodott logika értelmében „az igazi költő” a „műveletlen tömeg” által el nem ismert, meg nem értett. Minél kevesebben olvassák, annál nagyobb költő.

A kisszerűség megteremti a maga patinásnak tűnő kapcsolatrendszerét, és eredményesen szigetel el a valóságtól. A kapcsolatrendszernek a határokon túlra való kiterjesztése a jelentőség látszatát kelti, „világra szólóvá” teszi azt, ami voltaképpen belterjes. Ha a kommunikációs mező leszűkül, fontosnak és meghatározónak tűnnek olyan banalitások, mint hogy ki melyik egyesületből és miért lépett ki, melyikbe lépett be, ki milyen díjat vett át éppen, hol milyen pohárköszöntőt tartott, ki hány percig beszélt, mit hangsúlyozott, melyik „vájt fülű” kritikus kiket sorolt fel, és milyen sorrendben.

A jelentéktelenség a szolgálattevő média készségességéből fakadóan terjed tova. Különválik egymástól a líra, illetve a róla szóló híradás. A média már régen nem tudósít versekről, hiszen azok teljességgel érdektelenek, megelégszik helyettük a költők listájával. Listák itt, listák ott, listák amott. Ez nagyon emlékeztet arra, amikor a munkásmozgalom-történeti jegyzetek rendszeresen felsorolták a párt vezető testületének tagságát; a listában felolvad az egyén, de anélkül, hogy  a lista valamiféle közösségi bölcsesség látszatát keltené.

A költészet felülről vezérelt jelentéktelenségének fontos állomásához érkeztünk, maga a lista jelzi művek, személyes élmények és benyomások hiányát. Előttünk áll a költészet inflációjának immáron végső stádiuma. Minél hosszabb a lista, annál jelentéktelenebb, amit képvisel. A hatalom szempontjából mestermunkának tűnhet, hiszen van egy olyan sznob költészet, amelynek a hatóköre eredendően kicsi, de sikerrel gátolja egy másmilyen líra kialakulását.

„A költők a világ el nem ismert törvényhozói”?

Ilye körülmények között aligha. Csak egy belterjes szubkultúra; futballcsapatnak sok, társadalmi jelentőségű csoportnak kevés. Ahhoz azonban, hogy költőként funkcionáljanak, valóban túl sokan vannak. Hosszú, személytelen lista, sok jelentéktelen névvel.

Viszont – protokolláris jellegénél fogva – a költő státusz üres megélhetési pózzá degradálódott. Lehet vitázni az aktuális kormányzattal, milyen díjhoz mi jár. Kinek miféle anyagi támogatás dukál. Lehet önkormányzatnál, pártnál kuncsorogni kiadásért, díjért, ösztöndíjért.

A közember sokkal többet lát ebből, mint szeretnék. A fejét csóválja, és bohócnak érzi a fontoskodó költőket. Itt is egy, ott is egy. A „költő” számára valami különleges megtiszteltetés. Nem nagyon érti, hogy lehet ez „foglalkozás”.

Foglalkozása: költő…

Mit csinál reggel nyolctól este hatig – kérdi a közember. Mit csinál? Költ?

A listán annyian vannak, hogy már ezt se teszi fel. Végig se olvassa a listát.

Hovatovább a lista pótolja a közember felé az érdemi költészetet, gondolhatnánk. Ez azonban nem így van.

A személyes líra nem attól személyes, hogy az alkotó magánügye, hanem arról, hogy személyes érzelmeket fejez ki. Éspedig nem az alkotó kizárólagos – esetleg önkényes és szeszélyes – személyes érzelmeit, hanem a nyelvet beszélők korra és helyzetre jellemző, az adott korszak problémáira választ adó személyes tartalmait, érzéseit.

A személyes líra nem attól különbözik a magánember személyes érzéseitől, hogy művészi formába (esetleg művészinek minősített formába) öntik, írásba foglalják, és nyilvánosságra hozzák, hanem attól, hogy áthatja az alkotó személyes költői felelőssége. Ahol ezt nem találhatjuk, ahol az érzelmek kifejezése önkényes, szeszélyes, és mindenféle alázatot, személyes költői felelősséget nélkülöz, ott költeményről nem beszélhetünk.

Mert ha a műalkotás elveszítette a maga szakrális és erkölcsi jellegét, és közönséges státusszá vált, akkor elkerülhetetlen a következtetés, hogy a műalkotást létrehozó művész sem jogosult semmiféle erkölcsi vagy szakrális tekintélyre, mert az sem lehet egyéb, mint puszta státusz. A művész közönséges foglalkozássá degradálódott.
Ez a gyakorlatban így is van, a kinevezett művész nyugodt természetességgel írja a bürokratikus okmányok „foglalkozás” rovatába, hogy „költő”. Ez azonban – hálistennek – még mindig visszatetszést kelt az egészséges gondolkodású emberekben. Egyszer egy fiatal tanítványom, látván, hogy „XY költő”, azonnal megkérdezte:

„Mit művel ez az alak munkaidőben, mondjuk reggel nyolctól délután ötig? Költ?”

A kérdés indokolt; a bürokratikus előnyökhöz való ragaszkodás érdekében a (kinevezett) költő maga adta fel a költészet hagyományaiból következő külön dimenziót, és közönséges foglalkozássá fokozta le a költő fogalmát. Egyáltalán nem óhajt megküzdeni érte, hogy a közönség költőnek kezdje tekinteni, nem szeretne végigmenni a tradíciók megszabta igencsak rögös úton, mert nincs róla meggyőződve, hogy azon bárhová is eljuthatna. Megelégszik azzal, hogy „papírja van” arról, hogy költő. Beéri a neve mellé biggyesztett foglalkozást jelző „költő” titulussal. Kovács Gerzson asztalos, Kovács Gerzson gépkocsivezető, Kovács Gerzson költő. Jogilag senki sem vonhatja kétségbe.

Ez nem csupán azt jelenti, hogy a „költőnek” a leghalványabb fogalma sincs róla, mit is jelent – költőnek lenni. Nem puszta szereptévesztésről van itt szó; a kinevezett költő nem is akar költő lenni. Beéri azzal, hogy a bürokratikus tartományban költő-státuszba került, és eszébe sincs teljesíteni a valódi költő feladatait. A kinevezett költő – megélhetési költő.
A kinevezett költőt semmi sem teszi alkalmassá rá, hogy valódi költő lehessen, hiszen hagyományos értelemben véve talán nem is tud verset írni. Sajátos ál-esztétikát, vagy inkább alibi esztétikát teremtett magának – méghozzá a bürokratikus szféra aktív támogatásával – amely semmiféle komolyabb korábbi költészet-esztétikából vagy poétikából nem vezethető le, amelynek semmiféle lírai hagyománnyal folytonossága nincs. A hivatali szférában betöltött státuszát féltékenyen őrzi, és dilettánsnak minősít minden nem státuszköltőt. Ezzel persze elárulja magát, de ez talán a természetéből is adódik, hiszen a kinevezett költő voltaképpen klasszikus dilettáns. Nem is lehet más, hiszen esze ágában sincs hagyományos feladatait teljesíteni, hivatali státuszra tör, nem pedig a közönséggel való érdemi kommunikációra. Az általa termelt „költészet” a legtöbb esetben említésre sem érdemes. Ebből a parazita helyzetből rejtett agresszivitás következik.

A költészet terén a valódi költőkkel a kinevezett poéta nem mérkőzhet, elemi érdeke tehát a bürokratikus szférák teljes megszállása – mert csak így van esélye státuszának fenntartására. Élősködő mivoltából adódóan érdeke a hagyományok és erkölcsök fellazítása. Az ő státuszát semmiféle megállapodott, hagyományokon alapuló értékrend nem támogathatja, ezért „hivatali” helyzetéből adódóan értékzavarra, az erkölcsi, esztétikai, nemzeti és a mindennapi emberi értékek relativizálására kell törekednie.

Értékrendje merőben bürokratikus, a kinevezett költők közötti valós hierarchiát sohasem a költői teljesítmény, hanem valami merőben külsődleges tényező, például a szervezetben elfoglalt beosztás vagy a birtokolt díjak rangja – dönti el.

Voltaképpen nem a költő fogalma és feladatköre értékelődött át, az a társadalomban ma is létezik, de nem azok töltik be, akik a költő státuszában vannak. Képződött egy olyan intézményrendszer, amely annak érdekében, hogy aprópénzre válthassa a költő-státusz előnyeit, egyfajta kasztot hozott létre. Magának vindikálja a költői és azzal kapcsolatos szerepköröket, és ezeket státusszá téve, a fennálló kapitalizmus gazdasági közhelyeinek szellemében igyekszik megélhetési céljai érdekében anyagi előnyökre váltani a státusz biztosította lehetőségeket.

A kinevezett költészet nem valódi költészet, hanem a pénzelvű kapitalizmus szellemében a költő és a közönség közé ékelődött improduktív intézményrendszer, amely mindkét irányból sápot húz. Minél ingatagabbnak érzi a helyzetét, annál távolabbra sodródik a valódi költészettől, hajlandó inkább akár magát a nyelvet is darabokra szaggatni, mintsem a státuszáról lemondani.

A kinevezett költészet léte magában hordozza tevékenységének magyarázatát.

Az új, küldetését vállaló költészetnek a státuszköltészetet nem az intézményrendszer és a belőle fakadó gazdasági tényezők mentén kell háttérbe szorítania, hanem mérhetetlenül fontosabb területeken:

v  Poétikában

v  Költői erőben

v  Lírai igazságban

v  A közönséggel való kommunikációban

v  A hétköznapi lét vállalásában

Nincs jó vers a költő személyes hitele nélkül. Azok a szózagyvalékok, amelyek ezt „cáfolni” akarják, aligha tekinthetők teljes értékű lírai műveknek. A „művészet hivatali elmélete” nem helyettesítheti a líra mélyebb értelmezésén alapuló poétikai rendszert, személyes és közösségi alap nélkül jó vers nem létezik, akkor sem, ha kanonizált költők adott halmaza és az őket támogató média és infrastruktúra annak nyilvánítja. A líra a személyes nyilvánosság talaján sarjad, tárgya a nyilvános személyesség. Ezt semmiféle hivatali vagy kvázi-hivatali szisztéma sem pótolhatja, és nem is helyettesítheti, mert a személyes élmény és a személyes érzelem az ember olyan sajátos, egyedi tulajdona, amely semmi módon sem elidegeníthető, másra nem ruházható. Sokak hirdetett élménye és érzelme semmivel sem magasabb rendű egyetlen ember élményénél és érzelménél.

A többségi elv a lírában nem meggyőző.

A jó vers alapja a költő személyes részvétele, hitele. Nincs alibi vers, nincs jó költemény a költő személyes részvétele nélkül.

Természetesen lehet szerepverset írni; amikor a versben megszólaló lírai Én hangsúlyosan nem azonos a költővel. A vers alkotója ilyenkor voltaképpen álarcot ölt. A magyar líra számos fontos alkotása ilyen, egyebek között Kölcsey Himnusza is. A költő olyan szerepbe lép, amelytől magánszemélyként különbözik. Ettől szerepvers.

A szerepvers szituációja azonban nem menti fel a költőt a lírai műalkotással együtt járó kötelező erkölcsi felelősség alól. Az minden helyzetben kötelező. Erkölcsi alátámasztás nélkül nem létezhet teljes értékű líra. A líra nem játék, az alkotó nem lehet felelőtlen.

Illetve lehet, de ebben az esetben csökkent értékű lírai műalkotásról kell beszélnünk. A jelenlegi kanonizált lírában igen sok felelőtlen alkotás található, ezeket nem tekinthetjük teljes értékű lírai műnek.

A lírai költő felelőssége erkölcsi természetű, és több irányban érvényesül. Ezek közül a legfontosabbak:

v  A költő felelőssége önmagával szemben.

v  A költő felelőssége a közönségével szemben.

v  A költő felelőssége a nyelvvel szemben.

v  A költő felelőssége az egyetemes emberi erkölccsel szemben.

v  A költő felelőssége saját közösségével, hazájával szemben; ez akár több szinten is lehet.

v  A költő felelőssége a kulturális tradíciókkal szemben.

v  A költő felelőssége saját versével szemben.

Nézzük egyenként:

v  A költő felelőssége önmagával szemben.

Ezzel kezdődik. Ez jelenti legelőször is a költő személyes részvételét a versben; személyiségével, erkölcsi érzékével, érzelmeivel. Személyes emberi hitelével. Akkor is, ha szerepversről van szó, mert a költő szerepet cserélhet, de világfelfogást, erkölcsi érzéket nem. Még egy lírai paródiában is így van ez, hiszen ilyenkor az alaphangnemet jelentő irónia éppen a választott szerep és a költő személyes életfelfogása közötti különbségből táplálkozik.

A szerepvers esetében a költő által választott karakter valamiért az adott pillanatban kitüntetett szerepet foglal el a költő személyes érzelemvilágában, gondolkodásában. A szerep és a költő személyessége között valamiféle rokonság keletkezik, ennek következtében lép fel az együttérzés. Lehet, hogy csak látszólag jelentéktelen mértékben, talán csak valami külső körülmény, a szituáció valamely eleme, esetleg a hagyományhoz kötődő valamely szála váltja ki, de ez elég ahhoz, hogy a vers megszülessen.

A vers alapállása a költő személyes érzelmeiből, erkölcsi felfogása a költő személyes moráljából táplálkozik. Személyes hitel ezekből fakadhat. A személyes hitel egyben a vers erkölcsi alátámasztása is. Ha a vers ezen az akadályon elbukik, formában is, tartalomban is lehetnek külön-külön igen szép elemei, de a szegmentumok értéke nem enyhíti az egész mű totális értéktelenségét. Az ilyen művet csupán a hivatali elmélet értelmében tekinthetjük műalkotásnak.

A hivatali elmélet értelmében bármikor lírai műalkotásnak tekinthetjük például a vonatok WC-inek falaira firkált trágár, ostoba versikéket. Ezek tudniillik a hivatali elmélet szellemében tüstént lírai műalkotássá válnak, mihelyt valaki a kanonizált költészet köreiben kiadja őket, és ilyen módon beemeli az örökbecsű alkotásokat a kortárs lírai kánonba. Ez lényegében bármikor bekövetkezhet. A jelenlegi kanonizált hivatalos líra egy része erkölcsi és nyelvi nívóban nemigen különbözik a WC–rigmusoktól, akármikor támadhat a kánon valamelyik oszlopának olyan ötlete, hogy a hivatalos líra nevében közkinccsé teszi őket.

Ne ringassuk magunkat ábrándokba: akad jelenleg olyan, a kanonizált körökhöz tartozó költő, szerkesztő, kiadó, aki megtenné – ha érdeke fűződnék hozzá. Tekintélyes irodalomtörténész, irodalomtudós is akad, aki szokott erkölcsi magaslatáról jól bevált bikkfanyelvén értekezve az egekbe dicsérné a rossz illatú förmedvényeket.

Voltaképpen már elő is fordult ilyen, nem is egyszer. Lentebb elemezni fogom elhunyt kanonizált költőnk egekig ajnározott versikéjét, ami erkölcsi és nyelvi nívóban igazán nem különbözik a vasúti illemhelyek falain olvasható alkotásoktól. A kánon készen áll a hasonlók befogadására; esze is, erkölcsi érzéke is megvan hozzá.

A művészet hivatali elméletének értelmében a dolog teljesen rendjén van. Ha „a művészet világa” – azaz a kánon – annak nyilvánítja, akkor bizony a klozettköltészet tüstént lírai műalkotássá válik.

A kánon itt leplezi le önmagát. A hasonlóan szélsőséges esetekből világlik ki igazán, hogy a jelenlegi kánon nem a művészi érték, nem is az erkölcsi kiállás, hanem csakis és kizárólag bürokratikus szempontok alapján szervez szerveződik. Nemcsak a magyar kánon, a világkánon. Ha úgy tetszik, a globális kánon. Ezért nem kell sokat adnunk hazai kánonunk képviselőinek külföldi kapcsolataira, külföldi meghívásaira, ezért nem kell hasra esnünk, ha idegen nyelveken jelennek meg korszakos értékű alkotásaik. Ott a kánon ugyanúgy nem értékelven szerveződik, ahogy nálunk sem. Nem érték, hanem feudális jellegű kiváltság. Idegen nyelven is csak annyi értéket hordoz, mint magyarul.

A művészet hivatali elmélete leginkább abból a célból született, hogy kiküszöbölje az alkotói felelősséget. Ha sikerül helyette valami „objektív” mércét találni, a kánonnak, ennek a kimondottan alapvetően brancs-alapú, bürokratikus képződménynek nyert ügye van. Az elmélet filozófiai nívója pontosan jelzi az ilyesféle törekvések hiábavalóságát. A hivatali elmélet ezer sebből vérzik, és helyenként messze átlépi a nevetségesség határát. Viszont a teória kifordítom-befordítom alapállása kényelmes pozíciót ad a vele folytatott harchoz.

A puszta polgárpukkasztás semmiféle lírai értéket magában nem hordoz. Az ilyen „alkotásokon” felháborodnunk sem szabad, hiszen azzal magunk tesszük őket érdekessé, jelentőssé; elkövetőjüket ezzel felmentjük a komoly esztétikai kérdésekkel való szembenézés ódiuma alól, és lehetőséget adunk neki, hogy a szegény üldözött szerepében tetszelegjen, aki bátor kiállása miatt retorziót szenved.

Az efféle „üldözések” még a mai magyar közéletben is a nagyon álságos jelenségek közé sorolhatók. Az „üldöző” rendszerint véleményét nyilvánító kisember, az „üldözött” pedig a kánon ezerféle kiváltsággal és elsöprő médiatámogatással rendelkező beltagja. Állítólagos üldözőjének semmi hatalma sincs őt „üldözni” – sőt…

Ennek ellenére a szokásos média-tamtam nagyon is komoly pofával kíséri az ilyen kutyakomédiát.

Ne adjunk alapot erre. A hivatali elmélet értelmében nyugodtan ismerjük el, hogy a fekália-vers – lírai műalkotás. Ezzel voltaképpen nem mondunk semmit, hiszen a hivatali teória szerint a „műalkotás” csupán bürokratikus státusz, nem pedig érték-kategória. Ne engedjük az elkövetőt olyan pályára, ahol egyenrangúnak érezheti magát. Az ilyen művet kizárólag a provokáció éltetheti.

A következő körben aztán a gyanús illatú líra rögtön arra kényszerül, hogy esztétikai érvekkel védelmezze magát, ami számára kilátástalan. Higgadtan, indulatmentesen és alaposan kell darabokra szedni, ez hálás feladat, mert a rossz vers segít önmaga kivesézésében, szinte követeli azt.

Az elkövető ilyenkor legfeljebb siránkozhat, megjelenéseire, díjaira, barátaira, a versét méltató cikkekre hivatkozhat. Ezeket figyelmen kívül kell hagynunk, egyetlen rossz versből sem tud soha lírai értéket varázsolni a hivatali intrika és a protekció. A lírai vers vagy önmagában vett érték, vagy nem az. Utóbbi esetben a legtudósabb dolgozat sem segít rajta.

Az igazi versből nem hiányozhat a személyes hitellel megalapozott erkölcsi alátámasztás. Ez nem megkerülhető, mással nem pótolható.

A versnek minden esetben van oka és célja. Oka a személyes élmény kifejezésének parancsoló szüksége, célja a kifejezett élmény megosztása, közösségi élménnyé tétele, illetve az elkészült műből fakadó lírai élményközösség. A vers első befogadója mindig az alkotó.

A jó vers sohasem lehet öncélú nyelvi játék, sem pedig a nyelvvel, érzelmekkel, képekkel való öncélú játszadozás. Az irónia beletartozik a líra eszköztárába, de a pusztán nonkonformista gúny nem.

A hiteles személyes erkölcsi alátámasztás kizárja, hogy a vers pusztán politikai vagy egyéb propaganda eszköze legyen.

Folytatása következik.