Szent játék vagy profán játszadozás - 9. rész

Az újkor a forradalmak korszaka volt Európában, a történettudomány ma is nagyon fontos csomópontoknak tekinti őket.

Európában hemzsegtek a forradalmi csoportok, „hivatásos forradalmárok” tervezgettek és szervezkedtek, az értelmiség a szabadság lázában égett. Mármint a „haladó” értelmiség.

A „haladás” és a „maradiság” jelszava ekkor vált a köztudat részévé. Ekkor keletkezett a marxizmus, amely ugyanannak a polgári társadalomnak a talaján áll, amelynek megdöntését tervezi.

„A magát forradalminak nevező szellem a burzsoá misztifikációhoz folyamodik, ezt mélyíti el. Az abszolút igazságosság elméletével fogadtatja el az örök igazságtalanságot, a korlátlan megalkuvást és méltatlanságot.”[1]

A hasonló paradoxonok szinte a legújabb kori kultúra természetrajzához tartoznak. Az igazság és az igazságos társadalom erőszakos létrehozásának akarata, a fejlődés siettetése igazságtalansághoz, rettenetes jelenhez vezet.

Camus műve egy író szemüvegén keresztül mutatja be nekünk korunk legfontosabb intellektuális erővonalait, és az őket kísérő hisztériákat. Mindenben nem érthetünk egyet Camus következtetéseivel, de munkája őszintesége, szókimondása, egyenessége tiszteletet érdemel. Nem kerüli a tabukat, nem tiszteli a dogmákat.

Camus művének megírása óta bő hatvan év telt el. A polgári világnézet azóta végleges vagy átmeneti (majd az idő eldönti) győzelmet aratott a belőle sarjadt marxista tanok fölött. Ez azonban nem helyezi hatályon kívül – ahogy arra Derrida is figyelmeztetett – a polgári társadalom jogos kritikáit, amelyek nemcsak a marxista tanokban foglaltatnak, és azokat a társadalmi és emberi problémákat sem, amelyek a polgári berendezkedés természetéből, annak részleteiből fakadnak.

A polgári társadalom nem minden világok legjobbika, ahogy Fukuyama hirdette, és nem is jelenti az emberi történelem végét. Ebből következik, hogy azok a nemkívánatos, gyakran végzetszerűnek tekintett jelenségek, amelyek a polgári társadalomban jöttek létre, amelyekkel „a modern pesszimizmus” önmagát indokolja, és amelyekre a modern költészet és irodalom unos-untalan hivatkozik, nem örökkévalóak és nem végérvényesek.

Még mielőtt ezeket számba venném, igen fontos megjegyzést kell tennem:

Nem hiszek abban, hogy a körülmények elháríthatatlanul determinálnák az egyént. Nem hiszek benne, hogy napjainkban – bármennyire elterjedt is a drog és a depresszió – ebben a világban mindenkinek drogosnak és depressziósnak kellene lennie.

Azt gondolom, a személyes életvitel minősége elsősorban nem anyagi, hanem szabad akarati dimenziókhoz kötődik. Nem hiszek a személyes lét abszolút anyagi meghatározottságában. Elfogadom, hogy az egyéni anyagi helyzet teljesen meghatározhatja, hogy a fogyasztási javakból ki mit birtokolhat, és ki mennyit utazhat, de nem hinném, hogy az élet minősége egyedül az anyagiaktól függene. Azt gondolom, „az életszínvonal” szabad akarat és személyes döntések függvénye. Nem hiszek abban, hogy a fennálló rendszer a magánélet minden rezdülését végletesen determinálná, nem hiszem, hogy mindenki „szem a láncban”. Nem hiszek a boldogság lehetetlenségében, sem pedig abban, hogy a boldogság állapota emberi-erkölcsi értelemben másodrendű lenne a világfájdalomhoz, vagy a komorsághoz képest.

Nézzük, milyen jelenségekről van szó:

Ø  A személyiség felbomlása, és ami ezzel összefügg; eldologiasulás, eltömegesedés, „modern” közöny

Ø  A tettek lehetetlensége

Ezekről beszélnem kell.

A személyiség felbomlása?

A modern társadalomtudomány gyakran hangoztatja, hogy a modern polgári társadalom ipari nagyvárosaiban az ember elmagányosodik, elveszíti személyiségét, léte árnyékszerűvé válik. A modern irodalom ezt hajlamos valami megállíthatatlan végzetnek, az emberi jelenség végleges elsorvadásának felfogni.

Ismeretes a francia nouveau roman egyik atyamesterének Alain Robbe-Grilletnek hírhedt kijelentése:

„A személyiség ma már csak múmia.”

Ezek szerint a modern kapitalizmusban ma már egyáltalán nem létezik személyiség. Igaz lehet ez?

Aligha. Ha a tézis igaz lenne, a lehető legkomolyabban kellene azt feltételeznünk, hogy a modern polgári társadalmat csupa bioautomata alkotja. Ezt aligha tételezhetjük fel.

Korábban – a szocialista propaganda ellenében – a polgári gondolkodók állandóan a szubjektum kimeríthetetlen gazdagságára hivatkoznak az uniformizáló, az egyéni törekvéseket elfojtó, a személyes vágyakat elnyomó kommunista diktatúrákkal szemben. De már akkor is hallatszottak olyan hangok, amelyek a személyesség végletes elvesztésén siránkoztak.

Nyilván sok túlzás van ezekben a sirámokban. Ancsel Éva annak idején azt írta, hogy a polgári gondolkodás a modern polgári társadalomban a szubjektum ürességét sivataggá mitizálja.[2]

Főleg a frankfurti iskola írói beszéltek igen gyakran manipulációról, előre gyártott életmodellekről, ezek riasztó sivárságáról. Szavaikban sok igazság volt, de nemcsak felhívták a figyelmet a modern civilizáció ezen lehangoló tényeire, mitizálták is azokat.

Ami a manipulációt – ez egyéni döntések reklámmal, médiaterrorral, politikai jelszavakkal stb. – való befolyásolását illeti, attól a bátor egyéni döntésre képes ember függetlenítheti magát, amennyiben vállalja döntésének következményeit. Szembeszegülhet a közhangulattal, a divattal stb. dönthet úgy, hogy megvásárol valamit, vagy meglesz nélküle. Dönthet úgy, hogy nem azt a terméket vásárolja meg, vagy egyáltalán nem is vásárol bizonyos terméket; hogy nem azzal a személlyel köt házasságot, nem annak a munkahelynek az ajánlatát fogadja el, aminek érdekében nyomást gyakorolnak rá. Dönthet úgy, hogy az anyagi körülmények ellenére mégis megenged magának egy utazást fiatalon, hogy mégsem vár rá esetleg húsz vagy ötven évet, annak ellenére, hogy utána nehézségek várnak rá. Vagy ellenkezőleg; úgy is dönthet, hogy nem fecsérli idejét, energiáját, pénzét csupán utólagos fényképmutogatásra való utazgatásra, hanem széppé teszi az otthonát, és több időt tölt a családjával, a gyermekeivel. Dönthet úgy, hogy a divat ellenére következetesen otthon tölti a „hosszú hétvégéket”, mert igazán pihenni otthonában, szerettei körében tud. Ezek azonban csak akkor igazi személyes döntések, ha örömöt, megelégedést okoznak. Ha kényszer szülte őket, nem nevezhetők igazi döntésnek.

A valódi döntéshez hozzátartozik az öröm érzése, a véghezvitt önálló elhatározás tudata.

„Mindent veszt és semmit se nyer
A lélek, ha nem ízlik a siker.”[3]

A következőkben többször is idézni fogok William Shakespeare műveiből, leginkább azért, mert a nagy angol drámaköltő szavai önmagukban is ékesen bizonyítják, hogy a szabad akarat és a személyes felelősség nem a legújabb kor terméke.

Kétségtelen, hogy nem mindenki képes valódi személyes döntésre, és az sem vitatható, hogy vannak, akik státuszuk, anyagi helyzetük miatt eleve képtelenek rá. Ezt is a polgári társadalom vétkének szokták tekinteni.

Csakhogy…

Anélkül, hogy védelmembe venném a polgári társadalmat, az igazság érdekében el kell mondanom, hogy a polgári társadalomban mégis sokkal több egyénnek adatik meg a személyes, bátor döntés lehetősége, mint az addigi ismert történelem során bármikor. Az ókori kelet államaiban ez nagyon kevés embert érinthetett. Az antik görög és római civilizációban nyilván többet, de a lakosság zömét nem. Ugyanígy a feudalizmus idején is. Az individuum igazi tömegben a polgári viszonyok terméke.

Az sem igaz azonban, hogy korábban sohasem létezett individuum. Elég Shakespeare-re hivatkoznom:

„Soha sincs oly nyomorult idő, hogy az ember becsületes ne lehetne.”[4] 

Shakespeare legelkeseredettebb hangú drámájából származik az idézet. Nem írta volna le ezt a mondatot, ha nincs meggyőződve az igazságáról.

„Soha sincs oly nyomorult idő, hogy az ember becsületes ne lehetne.”

Az ember minden körülmények között megvan a lehetősége arra, hogy erkölcsösen cselekedjen. Ebben természetesen mindig van kockázat, akár az egyén élete is lehet a tét. Akkor is igaz ez, ha az ember individualitása nem eleve adott, ha minden korszakban meg is kell küzdenie érte.

A polgári társadalomban a személyiség felbomlásának a marxista – valamint sok nem marxista – gondolkodó szerint két alapvető oka van:

Ø  A tőkés munkamegosztás

Ø  Az áruforma uralkodóvá válása

Ezek állítólag megfosztják az emberi életmegnyilvánulásokat cselekvés jellegüktől. Marx szerint azzal, hogy a munkásnak a munka termékéhez, mint egészhez való viszonya megszűnik, a munkás részfunkció hordozójává válik, elveszti egyéniségét. A praxis elveszti egyéni arculatát, ez pedig az individuális jelleg elvesztéséhez vezet.

Érezzük, hogy ehhez sok szó fér.

A munkamegosztásban elfoglalt hely ennyire végzetszerűen befolyásolná az ember életét? Attól, hogy valaki futószalag mellett dolgozik, és esetleg éveken keresztül ugyanazt az egyszerű mozdulatsort végzi, élete minden területén cselekvésképtelenségre és egyéniségének elvesztésére volna determinálva?

Ezért vonít a reménytelenség miatt a modern kanonizált irodalom egész nemzetközi kórusa?

Mi is az emberi cselekvés?

Folytatása következik.

---

[1] CAMUS, i. m. 335.

[2] ANCSEL Éva, i. m. 284.

[3] SHAKESPEARE – Machbeth, III. felvonás, 2. szín

[4] Shakespeare – Athéni Timon