A vadkanra fogott gyilkosság -

A Zrínyi szájába adott mondat egyébiránt nagyon érdekes, de korántsem azért, hogy az áldozat mondta-e, vagy se; hanem azért, mert világosan tükrözi kiagyalója céljait. „Zrínyi Miklós utolsó szavai” szerves részeit képezik a gyilkos tervének.

Nézzük ebből a szempontból:

„Rútul bánék vélem a disznó,”

A cél teljesen világos: sulykolni, tovább sulykolni a vadkan meséjét. Ha az áldozat maga „tesz hitet” a sertés-mítosz mellett, az talán elaltatja a gyanút. Mi, ha ez sem?

Az eredeti tervnek valószínűleg csak ez képezte a részét.

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Magliani eredeti elképzelései szerint talán csak ez lett volna Zrínyi utolsó mondata. Voltaképpen ez így még nem is hihetetlen. Nem hosszú, a helyzethez illik, talán még hihető is. Más kérdés, ha valaki valóban elszenvedi a vadkan támadását, és utána eltépett nyakkal feláll, aligha mondja ezt. Elvileg a többiek látták, mi történt, felesleges ismételni. Ömlik a vér, gyors segítség kellene.

Itt azonban nem erről van szó; sulykolni kell, hogy vadkan volt.

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Így sóhajtott fel a halálra sebzett horvát bán a halála előtt…

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Természetesen ebben is van egy nagy adag színpadiasság, de talán még a tűréshatáron innen. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, ha stilisztikailag nem is vall Zrínyi Miklósra. A horvát bán nem félt a haláltól, ha nem is ilyennek képzelte.

„Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Tisztességes legyen csak órám utolsó.
Akár farkas, akár emészszen meg holló,
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.”

Ennek ellenére teljesen elfogadható lenne Zrínyi életére még egy ilyen banális epilógus is, hiszen a vadkantámadás sokkjában a költő és hadvezér aligha gondolhatna valamiféle filozófiai zárszóra. Így van ez még akkor is, ha valami rövidebbre és jelképesebbre számítanánk tőle.

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Elfogadható, a helyzetet pontosan írja le – ha valóban „disznó” végzett volna Zrínyivel.

Ennyi lehetett eredetileg Magliani terve. A kriminológiában korántsem egyedi, és egyáltalán nem szokatlan, hogy a gyilkos áldozatát akarja felhasználni saját ártatlanságának bizonyítására. Nem nagyon gusztusos, de a gyilkosság önmagában is undorító.

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Maga Zrínyi mentené fel Maglianit a gyilkosság vádja alól. Ez az elem a gyilkos tervének legkorábbi momentumai közt szerepelhetett. Már akkor kifundálhatta, amikor még nem volt meg a terv többi része. Ez magyarázhatja, hogy nem gondolta alaposan végig, miféle következményekkel járhat, ha egyedül ő maga és tettestársa tanúsíthatja, hogy Zrínyi még a halála előtt felmentette őket a gyilkosság vádja alól.

Ezért Magliani rögtönzésre kényszerült: kénytelen volt úgy előadni a meséjét, mintha Zrínyi „utolsó szavainak” elhangzásakor már az ifjabb Guzics és Angelo is jelen lettek volna. Ezt azonban a helyzet önmaga cáfolja meg, hiszen a fiatalabb Guzicsot Magliani azonnal visszaküldte a vadásztársasághoz, mert nem akarta, hogy a talán nagyon éles szemű katonatiszt a gyilkosság helyszínén vizsgálódva rájöhessen, mi is történt az előző percekben.

Hogyan is érkezett vissza a hintóhoz Guzics?

„mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”

Valami fontos van még itt, illetve valaminek a hiánya.

Guzics – ahogy fentebb már említettem – katonásan és röviden jelent a bátyjának. Közlendőjének lényege:

„oda az úr.”

Egy árva szóval sem mondja, hogy mi történt Zrínyivel. Egyszerűen ennyi:

„oda az úr.”

Másnak meg éppen semmit sem mond. Meggyőződésem, ha az ifjabb Guzics tudta volna, mi történt az úrral, azt tüstént jelenti a bátyjának. Csak annyit mond:

„oda az úr.”

El sem hangzik, hogy „vadkan”:

„Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

Nem is hangozhat el. Magliani úgy küldte vissza az ifjabb Guzicsot, hogy nem mondta neki azt, hogy Zrínyit vadkan tiporta le. Hogyisne! Guzics, a katona esetleg valamelyik inast meneszti vissza, maga pedig nekiáll megvizsgálni a „vadkan” nyomait. Akkor Magliani nagy bajba kerül. Guzicsot már nem bánthatta volna. Nincs „még egy vadkan”.

Az ifjabb Guzics hatalmas hibát követett el. A haldokló Zrínyi látványa okozta sokk mentheti. Voltaképpen megfeledkezett a feladatáról; őt Magliani után, annak ellenőrzésére küldte a bátyja.

A társaság pánikszerűen rohan a helyszínre. A vadkanról még most sem esik szó, a „gyilkos állat” majd csak Magliani meséjében bukkan fel.

Az ifjabb Guzicsot Magliani anélkül szalajtotta vissza lóhalálában, hogy közölte volna vele, mi is történt Zrínyivel. Visszaküldte, ahogy meglátta.

Most pedig visszatérek az eredeti kérdéshez. Mit látott az ifjabb Guzics és Angelo, amikor a helyszínre megérkeztek?

Talán ezt?

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Aligha. Ha a két érkező ezt a saját szemével látja, akkor Maglianinak nem kellett volna elmesélnie, elég, ha őket beszélteti. Tökéletesen igazolják őt, és elmarasztalják Pakát. Guzicsot sem kellett volna lóhalálában visszaküldenie, hagyhatta volna szétnézni.

Akkor mit láthatott a két érkező?

Ez is kiderül Magliani meséjéből. Illetve „Zrínyi utolsó szavaiból”.

Nézzük meg közelebbről:

„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Fentebb említettem, hogy eredetileg Magliani talán úgy tervezte, hogy Zrínyi utolsó szavai csupán a vadkanról fognak szólni, ahogy ennek a hosszú replikának az első tagmondata. Tehát így:

„Rútul bánék vélem a disznó”

Ennyi lett volna talán – eredetileg. Most azonban Magliani hirtelen arra kényszerült, hogy rögtönözzön, és ezt nem különösebben tehetségesen hajtotta végre. Képzeljük el, ahogy megérkezik sebbel-lobbal az ifjabb Guzics és Angelo. Mit látnak? Ezt?

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Egészen biztosan nem. Ha a két érkezőt ez a látvány fogadja, akkor a szituáció önmagát magyarázza, és Magliani nem kényszerül rá, hogy hozzátegye Zrínyi gróf „utolsó szavaihoz” ezt az önveszélyes marhaságot:

„de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Ebben a félresikerült mondatban érezni lehet a gyilkos kétségbeesését. Miért?

Az ifjabb Guzics és Angelo elé a következő kép tárult, amikor a gyilkosság helyére megérkeztek:

Zrínyi Miklós súlyosan sebesülten fekszik a földön, körülötte Magliani és Paka – merő véresen.

Ezt kellett gyorsan megmagyarázni. Ezért agyalta ki Magliani az ostoba mondatot a vérzést elállítani képes fácskával. Előbb azonban még vissza kellett küldenie a vadásztársasághoz az ifjabb Guzicsot, nehogy túlságosan szétnézzen, és összerakhassa, mi is történt ott néhány perccel korábban.

Honnan vette Magliani a fácska történetét? Netán Zrínyi valóban mesélt erről, esetleg valóban magával hordott a vérzés elállítására egy fácskát, és Magliani is hallhatta, amikor erről mesélt?

Nem hinném. Ez nem egy tábornok, inkább egy őrmester nyilatkozata. Vagy még inkább egy közlegényé. Bő másfél évtizeddel korábban ért véget a kor „világháborúja”, a harmincéves háború. Európa csapszékei még mindig tele vannak a veteránjaival. Magliani bárhol hallhatott olyan történetet, hogy a katonák fácskákat – vagy bármi egyebet – hordtak maguknál a vérzés elállítására.

Magliani számára természetesen a fácska volt a legmegfelelőbb „vérzés-ellálító eszköz”, hiszen azt a helyszínen egy másodperc alatt minden nehézség nélkül találhatott. Ki tudja ellenőrizni, hogy valóban ezt a fakéregdarabot hordta-e magánál Zrínyi Miklós?

Valóban létezett a katonák közt ilyen szokás? Hatásos volt?

A katonák ilyesmi helyett általában különféle amuletteket hordtak maguknál. Erre a célra csaknem bármilyen tárgy megfelelt. A hit volt a lényeg, a baka bízzon az őt védő tárgyban, hogy miatta nem fogja sem a golyó, sem a kard, sem a pika.

És a fácska? Hatásos lehetett a vérzés ellen az ilyesmi? Látszólag igen, hiszen akadtak veteránok, akik ilyesmiről regéltek.

Csakhogy…

A súlyos sebesültek általában meghaltak. Minden csata után sztereotípiaszerűen ismétlődnek a visszaemlékezések erre utaló megjegyzései.

A súlyos sebesültek általában belehaltak sérülésükbe, a fertőzésekbe, vagy – a kezelésbe. A kezelés okozta sokkba. Ne feledjük el, hogy az orvosok és felcserek az egészségügyi ellátáshoz szükséges felszerelés minimumával sem rendelkeztek, a tudásuk hiányairól nem is beszélve. Azonnal amputáltak – baltával és fűrésszel – a sebeket forró olajjal fertőtlenítették. Érzéstelenítővel nem rendelkeztek, esetleg megpróbálták a sebesülteket leitatni. Egy dologhoz azonban értettek, és erre még vissza kell térnem.

Most még mindig a fácskáról van szó. Elképzelhető-e, hogy Zrínyi Miklós valóban egy kis fadarabot hordott magával az esetleges sebesülések ellen? Hogy legyen valamivel csillapítani a vérzést?

Ezen kívül más adat nem vall erre, de nem is tarthatjuk tökéletesen elképzelhetetlennek.

Csakhogy…

Most itt nem ez az igazi kérdés.

Hanem az, vajon Zrínyi úgy ment-e vadászni 1664. november 18-án, mintha háborúba menne?

Erre a kérdésre Bethlen Miklós ilyen választ ad:

„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”

A bő csizma illik a hadi ruházathoz, a telkes bocskor talán kevésbé. Arról azonban, hogy a hadjáratok során Zrínyi hogyan öltözködött, több korabeli metszet is van. Vegyük ezeket szemügyre.

Lássuk az elsőt:

Zrínyi Miklós gróf, horvát szlavón és dalmát bán lovas képmása az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található ID 13451 szám alatt. Korabeli metszet, készítője bizonyos Hoffmann vezetéknevű művész.

Nekünk félig háttal lévő, jobbra forduló, enyhén ágaskodó lova nyergéből félig hátrafordulva tekint felénk Zrínyi Miklós. A fedetlen fejű lovas szigorú arccal néz ránk, bajuszát és szemöldökét a művész kissé túlhangsúlyozta. Zrínyi bő, mintás hadiköpenyt visel, a kezében nevetséges arányú, erősen elrajzolt, de nyilvánvalóan törökös jellegű szablyát tart. A háttérben harcra kész pikás gyalogság két tömör, spanyol jellegű tercióban. Ez a fajta hadrend ekkor már elavult, a magyar hadviselésre soha nem is volt jellemző.

Hogy a köpeny alatt mit visel Zrínyi, nemigen állapítható meg. A dolmány szűk ujja látszik ugyan, de ami fölötte van, ugyanúgy lehet egy díszes, ujjatlan köntös fűzött váll-része (ilyeneket főleg az előző, a XVI. században viseltek a magyar előkelők, például a szigetvári Zrínyi Miklós, de mások is.) Nem nagyon stimmel, mert az ilyen köntösnek rendszerint magas, felálló gallérja volt. A köpeny alatt talán mellvért van, de nem állapítható meg. Nem véletlenül. Zrínyi ábrázolása ezen a képen annyira sablonos, hogy úgy vélem, a művész a modelljét sose látta, talán magyar főurat se nagyon. Ezért fordította Zrínyit félig háttal, ezért adott rá olyasféle köpönyeget, amelyet egy francia marsalltól a nagyvezírig bezárólag bárki viselhetett, semmiféle egyénítő, nemzeti hovatartozásra utaló jellege nincs. A metszet készítője nyilván úgy dolgozott, mint a kor tömegtermelésre készülő képeinek többi alkotója – más képekről másolt át fontos momentumokat, és a fantáziájából adta hozzá a többit. A jelen esetben Zrínyi arcát vehette valamilyen közkeletű képről, de sejtelme sem volt a grófhoz illő viseletről. Ki tudja, maga Zrínyi látta-e valaha ezt a képet.

A kép J. Renner korabeli metszetéről készült, amelynek hátterében Csáktornya és Zrínyi-Újvár képe látható. A hátteret Ortelius metszetéről másolták. Zrínyi alakja a két metszeten csaknem megegyezik.

Akad több más metszet is. Az egyszerűség kedvéért itt csak a lovas képeket veszem számba.

Széchy Károly monográfiája tartalmazza a következőt. A jegyzetek szerint az illusztráció egykori metszet alapján készült Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról. Másutt nem találkoztam vele.

A kép tetején Nicolaus Comes de Serin (kb. gróf Zrínyi Miklós) felirat. Zrínyi lován egészen különleges lószerszám. A martingált (szügyellőt) emberfejes plasztika díszíti. Az állat fejpáncél visel, ennek közepéből hegyes tőr mered előre. Mintha Zrínyi egyszarvú nyergében ülne.

Annál különösebb, hogy a lovas sem vértet, sem köpönyeget nem visel. Egyszerű, kényelmes dolmány van rajta, a fején prémes magyar süveg. Ráadásul fokost tart a kezében. A szerző aligha látta Zrínyit.

Egy metszeten Zrínyi csatajelenet hőse. Szablyájával éppen a földre sújtott egy törököt. Hosszú dolmánya olyan, amilyennek a magyar öltözéket Nyugat-Európában elképzelték. Tripla tollal ékesített süvege is jobban hasonlít a francia fejfedőkre, mint a magyar süvegre.

Bodenehr metszete a gyöngébbek közé tartozik. Az ágaskodó ló nyergéből torzonborz hajú, köpcös és sörhasú Zrínyi néz ránk. A gróf a jobbjában szablyát emel, magyaros ruhát visel idegen övvel.

Ezekkel az ábrázolásokkal nem tudunk mit kezdeni, a szerzőik sose látták Zrínyi Miklóst

Többre megyünk egy másik, jobban sikerült metszettel:

A kép nagyon ismert, a téli hadjárat népszerűsítésére készült, egyike a Zrínyit ábrázoló leghatásosabb képeknek. A költő és hadvezér kivont szablyával vágtat, lova alatt lenyakazott török íjász hever, a háttérben magyarok és törökök harca.

Zrínyi lábán hegyes orrú puha, rövid bőrcsizma, olyasféle, amit már a honfoglalók is viseltek. Lovaglásra különösen alkalmas. Egyáltalán nem olyan, amit Bethlen említ. Az összes említett metszeten ilyen lábbelit hord Zrínyi. Állig fel van fegyverezve. Kezében normális méretű szablyát emel vágásra, ami formájában nagyon is emlékeztet Zrínyi valódi kardjára. A nyergen hosszú, úgynevezett lóra való pallos, ahogy a korabeli huszároknak. A másik oldalon hordták a páncélszúró tőrt. A nyeregkápában pisztoly.

Hosszú bő kabátján (dolmányán) Zrínyi fegyverövet visel, a felsőtestén mellvértet, a karján és vállain páncélt. Vállára panyókára vetett vastag, prémes kabátot akasztott, amilyet egyes források szerint a téli hadjárat idején viselt. Fején meg pontosan ugyanolyan sisak, amilyet az Adriai tengernek syrenaia címlapján visel az ott ábrázolt Zrínyi. Mindkét képen ott kígyózik barokkos szalagon a költő és hadvezér jelmondata: Sors bona nihil aliud.

A két sisak valószínűleg egy és ugyanaz. Még a tollforgó is egyezik. Az egyetlen különbség, hogy az egyik képen szemből látjuk a sisakot, a másikon pedig profilból. Egyáltalán nem olyasféle rákfarkas sisak, amit akkoriban a magyar huszárok viseltek, és amelynek egy nehezebb változata Nyugat-Európában a harmincéves háború híres császári lovassági tábornokáról „Pappenheim-sisak” néven lett ismert. Zrínyi Miklós fején egészen másféle, oldalt szegecselt, rostélyos sisakot láthatunk, ami nyilván korabeli kiváló mesterember készítménye volt. A könyv borítóján található festmény köztudottan Zrínyi megrendelésére készült, a rajta látható ábrázolást hitelesnek kell tekintenünk. Hitelesnek és autentikusnak.

Ráadásul Ulkmayr Zrínyi Péterről készített metszetén az ifjabb Zrínyi ugyanilyen sisakot visel. Ez így már perdöntőnek tekinthető.

A képek egyezése elég nagyfokú ahhoz, hogy levonjuk a konzekvenciát. Ezeken a metszeteken Zrínyi Miklós grófot harci öltözékben látjuk. A fentebb tárgyalt mintás köpenynek nyoma sincs egyiken sem. Közös a sisak, valamint a kar-és mellvértezet. (Zrínyi Péterrel is.)

Immár újra feltehetjük a kérdést:

Zrínyi úgy ment-e vadászni 1664. november 18-án, mintha háborúba menne?

Nem valószínű.

A vadászaton Bethlen szerint Zrínyi vadászpuskát (stuccot), valamint spádét (ez lehet vívótőr, hosszabb vadásztőr, vagy tőrkard) viselt. Ha a lovas képet megnézzük, a háborúba vonuló Zrínyi igen erősen fel van fegyverezve, de stucc vagy spádé nincs nála. Mert azok nem igazán harci fegyverek.

A vadászatra azonban ezeket vitte magával Zrínyi, mert oda meg ezek valók. Nem vitt magával sem páncélt, sem sisakot, holott a háborúban ezeket viselte.

A kérdésre a válasz: határozott nem. Zrínyi egyáltalán nem harcra készült, amikor 1664. november 18-án vadászni ment. Miért is készült volna arra?

Miért készült volna arra, hogy súlyos sebet kap? A főúri vadászat szervezett, exkluzív szórakozás volt, nem pedig háború. Zrínyi erre készült. Hosszú szárú csizmát húzott, alá telkes bocskort, felül valószínűleg az évszaknak megfelelő, vadászatra alkalmas öltözéket. Sisakot és páncélt nem viselt.

Akkor miért vitt volna magával bármi olyasmit, ami az erős vérzés elállítására való?

A fácskát természetesen Magliani rögtönözte, megmagyarázta vele, miért véresek tetőtől talpig Pakával együtt.

A megoldás kétségtelenül a rögtönzés biztos jeleit mutatja. Váratlan mentőötlet, amelynek a következményeit nincs már idő átgondolni. Megjelent Guzics és Angelo, ők pedig nyakig véresen a haldokló Zrínyi bán mellett. A tettenérés tipikus esete lenne – ha időt adnának a felfedezőknek. Magliani ezzel pontosan tisztában van, ravasz és körültekintő gazember. Guzicsot azonnal visszaküldi a vadásztársasághoz, ne szemlélődjön a helyszínen. Biztos vagyok benne, hogy a kevésbé veszedelmes Angelónak is tüstént adott valami feladatot, nehogy az inasnak ideje maradjon gondolkodni és gyanút fogni. Talán éppen az ő kezébe nyomott egy darab fakérget, hogy azzal próbálja a vérzést elállítani, ahogy „maga Zrínyi javasolta”.

Magliani úgy érezhette, megfelelt a váratlan kihívásokra. Pedig ismét hibát követett el, és nem is akármekkorát.

Említettem, hogy a korban az orvosi ellátás gyermekcipőben járt, a háborús sebesültek ápolása meg éppen katasztrofális volt.

Csakhogy…

Van még itt valami nagyon fontos. Illetve ismét valaminek a hiánya.

Valamit azért tudtak azok a felcserek. Ezer évek óta. Talán ősidők óta…

Az erős vérzést szorítókötéssel lehet megállítani. Az esetleg ad némi esélyt. Elmaradása: biztos halál.

Ehhez nem volt szükség a Montpellier városában működő orvosi egyetem elvégzésére. Minden felcser tudta. Már ebben a korban is. Ahogy más is, a legtöbb ember tudta. Sok ember életét mentette már meg közönséges szorítókötés. Mindenütt akad kéznél valamilyen textília. A legtöbbször egy ruhadarab, gyakran a sérült vagy a segítő viselete. Igen sok emberen segítettek már úgy, hogy a segítő a saját ruhájából tépett le egy darabot, és azzal kötözte be a bajtársa sebét. Sok ilyen történet maradt fenn már az ókorból is.                     

Nem az volt a probléma, hogy nem kötözték be a sebeket, hanem az, hogy gyakran szennyes, fertőzött kötés került a sérülésre. A tisztaság jelentőségét még nem ismerték. De bekötözték a sebesülteket.

Ettől persze a súlyos sebesültek zöme még elhalálozott, hiszen sem tisztességes életmentő műtétet végrehajtani, sem másféle életmentő kezelést megadni nem tudtak. A körülmények is alkalmatlanok voltak rá, és nem léteztek a mai sebészeti eszköztár alapvető elemei sem. De bekötözték a sebesülteket. Bekötözték orvosi ismeretek nélkül, pusztán tapasztalatból, és annak tudatában, hogy a seb bekötözése nélkül a sebesültnek semmi esélye sincs az életben maradásra.

A bekötözött sebesültek zöme is meghalt, mert a legtöbb esetben egyebet tenni nem tudtak értük. De a sebesültek egy csekély százaléka mégis életben maradt azok közül, akiket bekötöztek. Ha Paka és Magliani valóban meg akarták volna menteni Zrínyi Miklós életét, bekötözik a sebeit, de azonnal.

Nem ez történt. A két fickó nem a költő és hadvezér megmentői voltak, hanem a gyilkosai. Dehogyis akarták ők valami fácskával elállítani a vérzést, a dolog éppen fordítva van. Ők okozták a rettenetes, vérző sérüléseket, azért csalták az erdőbe Zrínyit, hogy megöljék.

Folytatása következik.