Az emberi cselekvés
Minden emberi cselekvés alapvető
problémája a szabad választás
lehetősége. Ha az embernek lehetősége van különböző alternatívák közül szabadon
választani, akkor létezik szabad emberi cselekvés; ha azonban nem, ha az ember
minden cselekvését valamiféle szükségszerűség irányítja, nem beszélhetünk
szabad emberi cselekvésről. Ennek filozófiai megnevezése a szabad akarat léte
vagy hiánya. A szabad akarat fogalmáról természetesen nem hétköznapi, hanem
filozófiai értelemben beszélünk; a szabad akarat azt jelenti, hogy az ember a
létező világban a sorsát magasabb értelemben voltaképpen maga irányítja; ilyen
felfogásban a szabad akaratról való lemondás is a szabad akarat tulajdonképpeni
megnyilvánulása. A szabad akarat természetesen sohasem lehet abszolút; nem
jelenti a többi szabad akarat sérelmére történő "szabad" döntés
lehetőségét, és nem is nem egyenlő a szeszélyek szabad kinyilvánításával: sőt
ez voltaképpen nem más, mint a szabad akarat elfecsérlése, vagyis a szabad
akaratról való lemondás. A szabad akarat ellentéte a szituációktól vagy
valamiféle emberen kívül létező konkrét vagy elvont objektumtól való függésbe
történő belenyugvás.
A hétköznapi életben az emberek -
ha direktben nekik szegezzük a kérdést - általában tagadják a szabad akarat
létezését, és az iskolában beléjük nevelt fogalmakkal - szükségszerűség,
gazdasági kényszer stb. — mint a végzet különböző modern elnevezéseivel
dobálóznak, mert így képzelik magukat "felvilágosultnak". Érdekes
módon azonban, ha a kérdést közvetetten tesszük fel, a nagy többség mégis meg
van győződve a szabad akarat létezéséről. Ha ugyanis arról van szó, hogy
felelősségre kell-e vonni a bűnösöket, el kell-e számoltatni a gazdasági
vezetőket, politikusokat tetteikről, vagyonuk eredetéről stb., a nagy többség
kapásból és mély meggyőződéssel igennel válaszol. Nem veszik észre, hogy itt
ugyanannak a kérdésnek két különböző oldaláról van szó: felelőssége filozófiai
értelemben csak annak az embernek lehet, aki szabadon cselekszik. Senki sem
tételezi fel, hogy a nagy vagyonok "isteni elrendelés" vagy
"gazdasági kényszer" passzív következményei, azt sem hogy a
bűncselekményt bárki is az "eleve elrendelés" vagy a gazdasági végzet
kényszerítő erejénél fogva követte volna el; és nincs olyan bíróság, amely egy
erre alapozott érvelést egy pillanatig is komolyan venne. Minden jog alapja a
felelősség elve. A náci "Endlösung" (Endlösung der Judefrage, a
zsidókérdés végleges megoldása = a zsidó lakosság legyilkolásának náci
"terminus technikusa") hírhedt irányítója, Adolf Eichmann a jeruzsálemi
bíróság előtt hiába hivatkozott szabad akaratának hiányára; arra, hogy minden
tettét parancsra követte el, és a parancs teljesítése alól nem volt módja
kibújni. A bíróság dokumentumok óriási tömegének felhasználásával
bebizonyította: német katonák és tisztek tízezrei voltak képesek szabad
akarattal bíró lények módjára cselekedni a háború legnehezebb körülményei
között is, vállalva a parancs nem teljesítésének kockázatát, amikor a hasonló
parancsok végrehajtása elől kitértek, azokat megtagadták, elszabotálták, vagy
éppen nem vállalták a bennük foglaltak végrehajtását; és ez nem vezetett maguk
és családjuk fizikai megsemmisítéséhez, hanem igen jelentős százalékban
túlélték a háborút. A bíróságon megállapították Eichmann felelősségét, a
tömeggyilkost minden vádpontban elmarasztalták, halálra ítélték, és az ítéletet
végrehajtották.[1] Ez arra példa, hogy még a
szabad akaratról való végletes lemondás sem mentesíti az egyént a szabad
akarattal járó felelősség kényszerű vállalása alól.
Mert a szabad akaratról való lemondás, vagy annak elvi elutasítása mögött
mindig az egyéni felelősség tagadása rejlik. Az egyéni felelősség
mérhetetlenül nagy morális kötelezettségekkel jár, megszabadulni tőle csak úgy
lehet, ha magunk helyett valamiféle személyes vagy személytelen emberfeletti
erőre ruházzuk át. Ahogy Arnold Hauser művészettörténész fejtegeti:
"Wölfflin nemzedéke, ha Nietzsche megállapítása a filozófusok
érzékiségellenes "ingerlékenységéről s rosszakaratáról" helytálló,
"filozófus"-nemzedék. Individualizmusellenességük mindenesetre a
legteljesebb összhangban van azokkal az "aszketikus eszményekkel",
amelyek mellett Nietzsche filozófusai "oly nagy előszeretettel s
szívbőljövően" tesznek hitet, és a történelem személytelen és
személyekfeletti erőit oly figyelemre méltó elragadtatással kultiválják, hogy
felmerül a nietzschei értelmű kérdés: tulajdonképpen mire valók az
individualizmusellenes eszmények? Minek ez az egész hétszentséges objektivitás;
ezek az abszolút értékek; ez a feltétlen érvény; e legenda az örök emberiről,
örök-jóról, örök-szépről; e törvényhozó nélküli törvények; e művészek nélküli
művészet; e nevek és személyes szabadság nélküli művészettörténet? Régóta
megvan, régóta a legkülönbözőbb formákban adva van a válasz. Kellenek mindezek,
mert az ember fél, fél önmagától, fél a szabadsággal és önrendelkezéssel járó
felelősségtől. "Olyan kényelmes- mondja Kant -, ha kiskorúak
vagyunk." És hogy "az objektivitás utáni vágy" olyan állapot,
amelyben "az ember szolgává alacsonyul", ezt még a filozófustábor
legközepe táján álló Hegel is megállapította. Lemondunk előjogunkról, hogy
önmagunk törvényhozói lehessünk, és örök, emberentúli, égből pottyant
törvényekben hiszünk, mert azt állítjuk, változtathatatlan formában leltük meg
őket, és azt szeretnénk, ha részünk lenne az Üzenet érinthetetlenségében,
amelynek meglelői és követői vagyunk. Az a megnyugvás, amelyet az általános
érvény, időtlenség és szükségszerűség eszméi keltenek bennünk, a biztonság
felfokozott érzéséből ered."[2]
A "szükségszerűség"
elve hamis biztonságot teremt: nem vagyok felelős azért, ami a világban
történik. A XX. század erre a példák végtelen bőségét nyújtotta.
Richard Leakey antropológus egy
helyütt azt fejtegeti, hogy az emberré válásról keletkezett hipotézisek minden
időben magukon viselték az őket kiagyaló korszakok legdivatosabb
erkölcsfilozófiai elképzeléseit, a korszak közérzetét. Charles Darwin korában
az emberré válás felfogása
"...azt a Darwin korában uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint
az élet küzdelem, a haladás letéteményesei pedig a kezdeményező készség és a
buzgó fáradozás. Ez a viktoriánus erkölcsiség hatotta át a tudományt is, és
megszabta az evolúció — többek között az emberi evolúció — szemléletének
módját." [3]
A XX. század első évtizedében,
"...az Edward-kori derűlátás idején azt tartották, hogy az agy és
a magasabb rendű gondolatok tesznek minket azzá, amik vagyunk...az ember
evolúciójának mozgatórugója kezdetben nem a két lábon járás, hanem az agy
megnagyobbodása volt."[4]
A két világháború között az
emberiség a technika bűvöletében élt. Nem véletlenül ekkor alakult ki az
"eszközkészítő ember" hipotézise:
"E feltevés szerint, amelyet Kenneth Oakley, a londoni Natural
History Museum munkatársa fogalmazott meg, a kőeszközök...készítése jelentette
evolúciónk fő hajtóerejét."[5]
A második világháború idején
ember és emberszabású majom legfőbb megkülönböztető jegyének, az evolúció
motorjának — a tudatos erőszakot tartották.
"Az "ember mint gyilkos emberszabású majom" gondolata,
amely az ausztrál anatómus, Raymond Dart nevéhez fűződik, széles körű
támogatásra talált, valószínűleg, mivel magyarázattal (vagy mentséggel)
szolgált a háború iszonyatára." [6]
A hatvanas évek közepétől a
vadászó-gyűjtögető emberben látták az ember származásának kulcsát.
Kutatócsoportok tanulmányozták a továbbra is őskori körülmények között élő
népcsoportokat.
"Kialakult a természettel összhangban élő ember képe, aki ha
bonyolult módon kiaknázza is a természeti erőforrásokat, tiszteletben tartja a
természet erőit. Az emberiségnek ez a látomása egybevágott az ekkor szárba
szökkenő környezetvédelemmel, de az antropológusokra amúgy is mély benyomást
gyakorolt a vadászatból és gyűjtögetésből álló kevert gazdaságnak az
összetettsége és anyagi biztonsága. Mindenesetre a vadászatot hangsúlyozták
inkább. 1966-ban jelentős antropológiai tanácskozásra került sor Chicagóban
"A vadászó ember" címmel. A gyűlés alaphangja fölöttébb egyszerű
volt: a vadászat tette az embert emberré, jelentették ki."[7]
Leakey végül a legújabb régészeti
és molekuláris biológiai bizonyítékokra hivatkozva kijelenti:
"Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó
emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és -készítés
képességéhez."[8]
Richard Leakey áttekintése
rendkívül tanulságos. Éspedig nemcsak azért, mert szemléletesen igazolja, hogy
minden korszak "objektív" tudományos szemlélete végső soron a korszak
közgondolkodásán, voltaképpen a korszak intellektuális társasági közhelyein
alapul. Legfőképpen azért, mert kiváló példát szolgáltat rá, miképp lehet az "objektivitás"
hajszolása közben az emberiség "legszemélyesebb ügyeivel", tulajdon
genezisével foglalkozó tudományból módszeresen kifelejteni az "emberi
tényező" belső szerkezetét - voltaképpen magát az embert. A "létért
folytatott harc", "az agy növekedése", az "eszközkészítés",
a "természet erőforrásainak kiaknázása" a "vadászat", a
"gazdaság" mind-mind külsődleges dolgok, a folyamatnak nem a lényegi,
hanem a tüneti oldalához tartoznak. A lényeg egészen másutt található.
Az emberen kívül nincs olyan lény, amely a születésétől kezdve olyan
hosszas és alapos gondozást igényelne, mint az ember. Ha nem kapja meg, nem
maradhat életben. Ha nem megfelelő módon kapja meg, önmagára és a társaira
nézve is veszélyessé válhat. A gyermek legalább 8-10 évig állandó gondozást és
odafigyelést igényel. Ha ez nem történik meg, nincs következő generáció, nem
maradhat fenn az emberiség. Az őskori viszonyokra jellemző egymásra utaltságban
minden generáció léte kulcskérdés; ha csak egy is kiesik, felborul a csoport
életének ritmusa. Az emberi élet időtartama a mainál rövidebb lehetett, a
fiatalok munkaerejére mindenkor szükség volt. Ráadásul a gyermeket gondozó
személy - az anya - maga is gondozásra szorul. A legkritikusabb időszakban
teljes értékű munkavégzésre, illetve a gyermek ellátására egyidejűleg képtelen.
Valamiféle "infrastruktúrának" kell mögötte állnia - ami csak a
család lehet. Emellett ilyen időszakok egy anya életében nemcsak egyszer
fordultak elő; a csecsemő- és gyermekhalandóság miatt a gyerekeknek legfeljebb
a fele érhette meg a felnőttkort: az anyának szülnie kellett annyiszor,
ahányszor csak lehetett. A család többi tagjának pedig biztosítania kellett
anya és gyermeke ellátását.
Az antropológusok sok értékes
adatot meríthetnek a még ma is őskori körülmények között élő népek életének
közvetlen tanulmányozásából, a legfontosabb kérdésben azonban az itt nyert
tapasztalatok alighanem félrevezetik őket. Ma csupa olyan népcsoport tartozik
ide, amelyek több ezer éve megszilárdult életmóddal rendelkezve élnek nagy
vonalakban állandó földrajzi és éghajlati viszonyok között. Az őskori ember
életét azonban olyan krízisek jellemezhették, amelyek a mai "természeti
népek" számára ismeretlenek. A földtörténet utolsó néhány százezer éve - a
mai ember, a Homo sapiens sapiens kialakulásának időszaka - tele van geológiai
eseményekkel. A jégkorszakok gyökeresen átalakították földünk földrajzi és
éghajlati viszonyait. A legutóbbi jégkorszak igen gyorsan fejeződött be, ami
több ezer éven át tartó példátlan éghajlati anomáliákkal járhatott. Egyes területek
kiszáradtak, a korábban virágzó Szahara elsivatagosodott, a világtengerek
szintje legalább száz méterrel emelkedett, korábban lakható területeket
elöntött a víz. Képzeljük el az ezzel járó hőmérsékleti ingadozásokat, hirtelen
szárazságokat vagy véget nem érő esőzéseket és a katasztrofális áradásokat.
Mindezt földrengések és vulkánkitörések kísérhették. Nem volt sem állandó,
biztonságos földrajzi környezet, sem pedig megszokott időjárás. Az emberek
életében néhány éves viszonylagos helyben maradást akár több ezer kilométeres
kényszerű vándorlás követhetett. Az emberiség mindezt túlélte. Ez pedig csak
úgy lehetséges, ha nemcsak magányos túlélők vészelték át az eseményeket, hanem
túlélték a szülők, túlélték a gyermekek, túlélte a család.
Az emberi világban apa, anya és
gyermekek között olyan mély és tartós érzelmi kötelék létezik, amely az
állatvilágban teljesen ismeretlen. Hiába vannak bárkinek a jelenben ezzel
ellentétes tapasztalatai, hiába sorolná bárki az általa ismert, ezzel ellenkező
statisztikai adatokat, mert itt ez nem releváns. Minden korban lehettek
sikertelen, szétszóródó, továbbélésre alkalmatlan, deviáns családok, de az emberiség létét sohasem az ilyen
családok viszik tovább. Hagyjuk a mai válási statisztikákat meg a csonka
családokat is békén, mert most a csonka családok mögött is olyan óriási
társadalmi infrastruktúra áll, - egészségügy, oktatásügy, szociálpolitika stb.;
ha jól működnek, ha rosszul - amely az őskorban nem létezett. A mai ember
alapvetően a médiából tájékozódik, amely - amellett, hogy roppant mennyiségű
információval látja el - félre is vezeti. Egymillió család
"eseménytelen" mindennapi életében semmiféle olyan
"hírérték" nincs, amely felérne azzal, ha az egymillió-egyedik
családban valami szörnyűség történik. A híradók napi rémségpanorámája azzal a
veszéllyel jár, hogy az emberek úgy vélik, a világban állandóan csupa borzalom
történik. A hírérték a mindennapitól eltérőt, az abnormálist, a látványost és a
sokkolót preferálja. A média
nagymértékben ludas abban, hogy a művészet a világról és az emberről olyan
reménytelenül pesszimista képet alakított ki, amilyet kialakított. Pedig az emberiség léte az egyedi események
egyedi "fontosságát" is beleszámítva sem a napi borzalmaktól függ,
hanem azon családok millióitól, amelyek csendben és békésen élik mindennapi
életüket. Ők azok, akik "művelik a csodát és nem magyarázzák",
ahogy a közhely mondja. Ahogy az őskori családok is. Mert az emberiség az embernek a hozzá közelálló másik emberhez fűződő mély
érzelmi közösségéből, a szeretetből sarjadt. A szeretet által vagyunk emberek,
és a szereteten alapuló emberi cselekvés tart meg bennünket évtízezredek
óta.
Nem a puszta intelligencia, hanem
az érzelmeken alapuló intelligencia az,
amely az embert emberré teszi. Az ember cselekedhet ugyan ezzel
ellenkezően, de megmaradni csak ez által maradhat meg.
"...legmélyebb érzéseink...nélkülözhetetlen kalauzok, s fajtánk
létezése múlhatott azon, hogy olyan sokat nyomnak a latban. Jelentőségük
valóban rendkívüli. Csak a szeretet hatalma - a szeretett gyermek megmentésének
sürgető kényszere - téríthette el a szülőket saját életük megmentésétől. Az ész
vitathatja az ilyen önfeláldozás értelmét, a szív semmiképpen."[9]
Úgy vélem, azok az evolúciós elméletek[10]
állnak a valósághoz a legközelebb, amelyek
az emberiség túlélésében a szeretet semmivel sem pótolható szerepét
hangsúlyozzák. A szeretet az emberi létezés legfontosabb törvénye, a szabad
akaratról is csak ennek függvényében beszélhetünk.
A modern világ hozzászoktatott
bennünket ahhoz, hogy az emberi érzelmeket "valami fontosabbhoz"
viszonyítva másodlagosnak tekintsük. "Hivatalos" körülmények között
szinte szégyenkezve beszélünk róluk. Az irodalomtörténetnek kifejezetten olyan
korszakai vannak, amikor a művek egy jelentős része arra tanítja az olvasót,
hogy érzelmei helyett "valami fontosabb" elvet kövessen. Ide tartozik
például számos francia klasszicista dráma. Corneille Cid című tragédiájának
hőse arra kényszerül, hogy az apját ért pofon miatt ölje meg a szerelme édesapját.
Xiména - bár elvben szereti őt - lehetetlen helyzetben van: Ha Rodrigo nem
teljesíti a "kötelességét", - azaz nem öli meg az ő édesapját - nem
méltó az ő - Xiména - szerelmére. Ha azonban "kötelességét"
teljesítve meggyilkolja Xiména apját, a lánynak Rodrigo halálát kell akarnia.
Közben állandó tirádákat zengedez, amelyeknek egyik fő szólama a "gyáva
érzelem" megvetése. A Cid a franciák nemzeti drámája, ma is gyakran
mondják valamire, ami különösen tetszik: "Szép,
mint a Cid." Pedig a szituáció
sokkal abszurdabb, mint Beckett vagy Ionesco bármelyik helyzete, mert nem
őszinte. Ráadásul merőben absztrakt is, ilyen mivoltában pedig képtelen és
embertelen. Corneille egy másik - Horatius című - tragédiájában az egyik
Horatius attól "magasztosul hőssé", mert fivéreit elveszítve
legyilkolja húgai férjeit és vőlegényeit "a haza üdvéért"; magyarán
azért, hogy Róma uralkodhasson Alba Longa fölött. Az emberi érzelmekkel
szembeállított "fennkölt kötelesség" ezekben a darabokban nem egyéb,
mint a feudális szolgalelkűség által kialakított konvenciók erénnyé
magyarázása, amely attól válik abszurddá, mert szembeállítják az emberi
érzelmekkel. Az emberi érzelmekkel
szembeállítva minden abszurddá válik.
Egy időben hazánk közgazdász
bölcsei gyakorta előszeretettel nyilatkozgattak arról, hogy a világot nem az
érzelmek, hanem a "kemény gazdasági igazságok" irányítják. Az
ilyesfajta bölcselkedést sohasem tekinthetjük teljes értékűnek, hanem
heideggeri értelemben vett fecsegésnek kell tartanunk. "A fecsegés, a kíváncsiság és a kétértelműség jellemzi azt a
módot, amelyben a jelenvalólét mindennaposan a maga "jelenvalósága",
a világban-benne-lét feltárultsága. A jelenvalólétnek ezek a jellemzői mint
egzisztenciális meghatározottságok nem kéznéllevők, hanem ezek alkotják együttesen
a létét. Bennük és létszerű összefüggésükben lepleződik le a mindennapiság
létének az az alapmódja, melyet a jelenvalóság hanyatlásának nevezünk."[11]
Bizony, az abban való hit, hogy a
világot az úgynevezett "kemény gazdasági igazságok" irányítanák, nem
egyéb, mint "a jelenvalólét hanyatlása". Meg kell kérdeznünk a
közgazda-sovinizmus eme sarkalatos tételének hirdetőit, van-e gyermekük.
Amennyiben nincsen, azt kell kérdeznünk tőlük, mi értelme az általuk
esetlegesen produkált - vagy nem produkált, esetleg kizárólag periodikus
leépítések örökös ismételgetése által produkált, és merőben pillanatnyi -
anyagi haszonnak. Amennyiben van gyermekük, fel kell hívnunk a figyelmüket a
következetlenségükre; hiszen a gyermekre fordított költségek az ő elméleti
megfontolásaik szerint a "nehezen megtérülő", vagy még inkább a
"kifejezetten improduktív" kategóriába tartoznak, és a "kemény
gazdasági igazságok" szellemében számukra előnyösebb lenne, ha a
gyermekkel való sok vesződség helyett eleve "készen" fogadnák örökbe
az utódot, ahogy azt egy időben a római császárok tették. A "kemény
gazdasági igazságokról" szóló fecsegés nemcsak életidegen, hanem zárt kör,
circulus vitiosus, amelyből nem vezet út az emberség irányába. Akiket sújt,
azok valahogy túlélik, hirdetője azonban egész életére az áldozatává válhat:
vagy úgy, hogy eszerint élve elpazarolja az életét; vagy pedig úgy, hogy a
munkájában és a magánéletében érvényesülő elvek kibékíthetetlen ellentmondása
révén emberileg lehetetlen helyzetbe hozza önmagát.
A "kemény gazdasági
igazságok" életet irányító tétele - azaz a gazdasági végzet ideológiája -
nemcsak azért veszedelmes, mert az "olcsó munkaerő" embertelen
jelszavát alkalmazva családok tízezreit tartja mindennapos gazdasági
ostromállapotban. Veszélyes azért is, mert beszivárgott a mindennapi életbe, és
ott is kialakította a neki megfelelő életfilozófiákat.
Manapság a leggyakoribb ilyen a
fiatal házasok "előbb az anyagiak, aztán a baba" elképzelése, amelyet
a leggyakrabban a család középkorú "bölcsei" sugalmaznak a közös életet
éppen elkezdő fiataloknak. Ez tipikus példája annak, miként hagyományozza
valamely nemzedék a saját köreiben tömegesen megvalósított effektív
boldogtalanság valamely változatát az őt követő generációknak. Ha a fiatalok
megfogadják, mókuskerékbe kerülnek; "az anyagi javak biztosítása
érdekében" filozófiai és érzelmi önkorlátozásra szánják el magukat. Ezzel
óhatatlanul elismerték a gazdasági végzet uralmát az életük fölött. Ha már
egyszer elfogadták az összemérhetetlen jelentőségű tényezők egymásnak való
megfeleltetését, szó sem lehet szabad akaratról; hiszen a mindennapi érzelmi
evidenciák is kérdésessé válhatnak. Ezután mindig lesz valami, ami
"fontosabb" a gyereknél. Lassan azon kapják magukat, hogy a puszta
együtt maradásukért is egyre inkább meg kell dolgozniuk. Az önmaguk érzelmi és
lelki élete feletti ellenőrzés visszaszerzése napról napra nehezebbé válik. Az,
hogy szert tesznek-e anyagi javakra, igazából nem számít. A dolgok alapvető
tisztázatlansága miatt filozófiai értelemben ilyen körülmények között minden
szerzemény kártékony. Vagy az életre
szóló rabszolgaságuk eszköze, a kifelé adott magyarázatok örökös hivatkozási
alapja, az egyre kétségbeesettebb önigazolás végső érve lesz; vagy a családi
összetartást megbontó erő, hiszen a gazdasági végzeten alapuló gondolkodás
behatol az életük minden szférájába, minden személyes döntést meghatároz, és
módszeresen kiszorítja őket a saját életükből. Az évek múlásával mind kevesebb
esélyük marad arra, hogy visszatalálhassanak önmagukhoz. Az ilyen helyzetben
sokszor valóban nincs egyéb orvosság, mint a válás.
A szabad akarat feladása életre
is szólhat, de a visszatérés sohasem lehetetlen. A halál pillanatáig
elpazarolt, elfecsérelt élet nem létezik; a végzet nem "végzetszerű",
a drámaírók elképzelése - a hős, aki rádöbben egész élete alapvető
értelmetlenségére és minden további cselekvésének lehetetlenségére; a modern
dráma egyik agyonvariált típushelyzete - a szabad akarat feladásának
szimbóluma, nem pedig az élet igazsága. Bárki, bármikor kezébe veheti sorsának
irányítását, ha vállalni képes az ezzel járó cselekvést és a cselekvéssel járó
kockázatot.
Ami a gazdasági végzetet illeti,
van az éremnek más oldala is: John Maynard Keynes, a kitűnő amerikai
közgazdász, a "jóléti állam" gazdasági elveinek kidolgozója egy,
1953. május 31-én Az Observer című lapban megjelent cikkében (Sayings of Our Times) jelentette ki a
következőt:
"Ahányszor csak megspórolsz öt shillinget, egy napra
munkanélkülivé teszel valakit."
Nincsen olyan "státusz"
és nincsen olyan foglalkozás, amely bárkit is arra "predesztinálna",
vagy "determinálna", hogy önmagát feladva a végzetelv szerint
"kelljen" gondolkodnia.
Az érzelmeknek a társadalmi
életben kötelező elfojtásának az abszurditását kitűnően jellemzi Ancsel Éva
egyik aforizmája:
"Hogy az ember mindig mértéktartó legyen - ez mértéktelen
követelés. Rendezze arcvonásait, ha földúlja azokat a kín? Válogassa meg
szavait, hozza rendbe az alanyt és az állítmányt, amikor összedőlt háza alól
emeli ki gyermekét? S talán köszöntse több nyelven a halált is, mintha
idegenforgalmi tisztviselő lenne, vagy zuhanás közben is mosolygó
stewardess?"[12]
Az ókor egyik legnagyobb hatású
filozófiai irányzata, a "hősi" sztoicizmus egyenesen megkövetelte az
érzelmek elfojtását, öröm és szenvedés eltitkolását. Ez alapvetően ellentétes
az ember természetével. A sztoikus ideál nemcsak értelmetlen, kártékony is. A
sztoicizmussal ellentétes ókori filozófiai felfogást, az epikureizmust igen sok
rágalom érte; élvezethajhászónak, kisigényűnek mondták. "Hősi" pózokra
valóban alkalmatlan, de életfelfogása emberibb:
"Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a
tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvhajhászásban rejlő gyönyörűségekről
beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig
tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a
fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól. Hisz nem az egymást érő tivornyák és
vidám felvonulások s nem az élvezethajhászás, a gyermekek és asszonyok vagy
halak és egyebek után, amiket a költséges asztal gyűjt, teszik az életet
kellemessé, hanem a józan gondolkodás, amely minden választásnak és
elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a hiedelmeket, amelyek miatt a legtöbb
zavar éri a lelkeket."[13]
Tehát nemcsak "Az élvezetnek atyja,
Epikur". Lehet élni így is, úgy is. Az emberi élet azonban több is ennél.
Miért születtünk, miért vagyunk?
A XX. századi pesszimizmus szerint:
"Minden létező ok nélkül születik, gyöngeségből él tovább, és
véletlenül hal meg."[14]
A kijelentés egyik része sem áll
meg. A létnek van oka: a
megtartás-megmaradás; a másik ember létének igénye, a szeretet. Ami a
mondat második felét illeti, minden
etika azzal kezdődik, hogy az első és legalapvetőbb erény: vállalni az életet.
A halál sem véletlen, de számunkra filozófiai értelemben nem megragadható. A végletes pesszimizmus mindig tévedésben
van, mert az alapja is tévedés. Sohasem tud választ adni egyetlen kérdésre sem.
Miért élünk hát?
"...a törekvés, amely "élni" késztet minket, olyan
ösztönzés, amely indítékát önmagából nyeri."[15]
Egy olyan filozófia, amely
"objektív" és érzelemmentes alapon szeretné a világot megérteni, nem
fogalmazhatja meg ezt ennél tisztességesebben. Viszont a legsivárabb világképet
kialakító filozófiának is számolnia kell a szeretet létezésével. Ha a filozófia
nem számol vele, megteszi a filozófus.
"Az a filozófiai magatartás, amelyről beszélünk, a kommunikáció
hiányának nyomorúságába mélyeszti gyökerét. Arra kell tehát törekednünk, hogy
igaz legyen, hogy vitánk szeretetteljes legyen, mert a szeretet az, ami
alapvetően közel hozza az egyik embert a másikhoz."[16]
Abban a korban azonban, amikor
már időnként a fizikusok is az atommagok szeretetéről beszélnek, elérkezett az
idő, amikor tisztáznunk kell, mi is a szeretet.
"...a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely
meghatározza az illető személy viszonyulását nem a szeretet egy bizonyos
"tárgyához", hanem a világ egészéhez."[17]
A szeretet az ember alapvető
lelki alkata, az emberi lényeg egyik legsajátabb megnyilvánulása.
"Minden szeretet fölkelés. Minden falak és minden határok és
minden végességek ellen. Szelíd, de leverhetetlen fölkelés."[18]
A szeretet az, amelyből annál több marad nekünk, minél többet adunk
másoknak. A szabad akaratot is csak a szeretettel kapcsolatban lehet és
kell értelmeznünk.
A felebaráti szeretet, a
barátság, a testvéri szeretet, a szülői szeretet és a szerelem mindenki számára
érthető. Más a helyzet az önszeretettel. Ez a fogalom rejti a szeretet egész
fogalomkörének a legsúlyosabb problémáját. Ezen a téren találhatjuk a nyugati
gondolkodásban a legtöbb zavart.
"...széles körben elterjedt az a hit, hogy másokat szeretni erény,
magunkat szeretni azonban bűn. Feltételezik, hogy amennyire magamat szeretem,
annyira nem szeretek másokat, hogy az önszeretet egyenlő az önzéssel. Ez a
nézet régi keletű a nyugati gondolkodásban. Kálvin az önszeretetet
"pestisnek" nevezi. Freud pszichiátriai értelemben beszél az
önszeretetről, az értékítélete mindamellett ugyanaz, mint Kálviné."[19]
Ez a nézet merő képmutatáson és
abszurditáson alapul. Hogyan tudnék bárki mást szeretni, ha magamat nem
szeretem? Pedig ezt várja el tőlünk a nyugati kultúra immáron több ezer éve.
Hogy mennyi kárt okozhatott ez a felfogás a lelkekben, azt számba venni aligha
lehet. Erich Fromm felfogásával kell egyetértenünk:
"A valódi szeretetben termékenység fejeződik ki, és törődést,
tiszteletet, felelősségtudatot és ismeretet foglal magában. Nem
"érzelem", amire valaki "indít" minket, hanem tevékeny törekvés
a szeretett személy fejlődésére és boldogságára, és a saját szeretni
tudásunkban gyökerezik. Valakit szeretni, az a szeretet képességének
érvényesítése és összpontosítása. Az alapvető igenlés, amit a szeretet
tartalmaz, úgy irányul a szeretett lényre, mint a lényegi emberi tulajdonságok
megtestesülésére. Aki egy embert szeret, az egyszersmind szereti az embert mint
olyat. Az a fajta "munkamegosztás", ahogy William James nevezi, hogy
valaki szereti a családját, de nem szereti az "idegent", annak a
jele, hogy alapvetően képtelen a szeretetre. Az emberszeretet nem absztrakció,
mint gyakran gondolják, amely az egy meghatározott személy iránti szeretet után
következik, hanem előfeltétele annak, noha genetikailag meghatározott egyedek
szeretése közben teszünk rá szert. Ebből az következik, hogy a saját énem
éppúgy tárgya kell hogy legyen a szeretetemnek, mint más. Az ember saját
életének, boldogságának, fejlődésének, szabadságának az igenlése a
szeretőképességében gyökerezik, vagyis a törődésben, tiszteletben,
felelősségtudatban és ismeretben. Ha az individuum képes rá, hogy termékenyen
szeressen, akkor önmagát is szereti; ha csak másokat tud szeretni, akkor nem
tud szeretni egyáltalán."[20]
A Biblia is ugyanezt fogalmazza
meg — zseniális tömörséggel:
"A "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" bibliai
parancsában kifejezett eszme feltételezi, hogy az embernek a saját integritása
és egyetlensége iránti tisztelete és megértése elválaszthatatlan a másik
individuum iránti tisztelettől, szeretettől és megértéstől. A tulajdon lényem
iránti szeretet elválaszthatatlanul összefügg a bármely más lény iránti
szeretettel." [21]
Erich Fromm az önszeretettel
kapcsolatban Meister Eckhart szép gondolatait idézi:
"Ha szereted önmagadat, mindenki mást is úgy szeretsz, mint önmagadat.
Amíg mást kevésbé szeretsz, mint magadat, addig magadat sem sikerül igazán
szeretned, de ha mindenkit egyformán szeretsz, magadat is beleértve, akkor egy
személyként fogod szeretni őket, és ez a személy egyaránt Isten és ember. Így
hát nagy és igazságos személy, aki önmagát szeretve mindenki mást is egyformán
szeret."[22]
Az önszeretet iránti
ellenérzéseket az váltja ki, hogy az emberek hajlamosak összetéveszteni az
önzéssel. Csakhogy a kettő egyáltalán nem azonos.
"Önzés és önszeretet nemhogy nem azonosak, éppenséggel ellentétei
egymásnak. Az önző emberrel nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem
az, hogy túl kevéssé; igazában gyűlöli magát. Az önmaga iránti gyengédség és
törődés hiányában, ami csak termékenysége hiányának egyik kifejeződése, üresen
és frusztráltan magára marad. Szükségképpen boldogtalan, és sóvárogva lesi,
hogyan csikarhatná ki az élettől azt a kielégülést, amelyhez az utat ő maga
torlaszolta el. Látszólag túl sokat törődik önmagával, de valójában csak
sikertelenül igyekszik elpalástolni és ellensúlyozni a kudarcát, hogy nem tud
törődni a valódi énjével." [23]
Az önzés az önszeretetnek éppen
az ellentéte. Az pedig igen nagymértékben a nevelő felelőssége, hogy a rábízott
tanítványt önzésre szoktatja-e, vagy önszeretetre. Nem is beszélve arról, ha
arra neveli, hogy módszeresen és megrögzötten kételkedjék tulajdon értékeiben,
hogy a gyermek kétségbe vonja saját lehetőségeit, erejét, tulajdon értékét.
Ebben az esetben a pedagógia voltaképpen öngyűlöletre nevel. A mai iskola az esetek
igen nagy, döntő hányadában tulajdonképpen ezt teszi.
A szeretet nem tartozik az
"egzakt" fogalmak közé, "tudományos" vagy
"hivatalos" minőségben egyfajta szégyenérzéssel szoktak beszélni
róla; ellentétben a "komoly" dolgokkal, mint politika, gazdaság, stb.
Ennek az a burkolt szembenállás lehet az oka, amelyet a
közéleti-hivatalos-közigazgatási, illetőleg a tudományos gondolkodás a
szeretettel szemben tanúsít. Az egyik a "pártatlanság" a másik az
"objektivitás" hajszolásának szellemében teszi ezt. Teszik ezt annak
a helyes alapelvnek a szellemében, hogy minden embert pártatlanul, részrehajlás
nélkül kell kezelni, a törvény mindenki számára ugyanaz, és minden ember
egyformán fontos. A baj nem az alapelvben, hanem a hozzá kapcsolódó
gyakorlatban rejlik. A "minden embert pártatlanul kezelni" a
gyakorlatban így valósul meg: minden embert szeretetlenül kezelni. Bárki
bármelyik hivatalban, bármikor meggyőződhet erről. Az "emberekkel
részrehajlás nélkül bánni" a gyakorlatban azt jelenti: mindenkivel
egyformán szeretetlenül bánni; ez rejlik társadalmunk intézményeinek az egyes
személyekkel szembeni viszonyában. A "mindenki egyformán fontos" a
gyakorlatban azt jelenti: senkit sem kell szeretni. Az egyes intézmények
ügyrendje ezt a gyakorlatot a legteljesebb mértékben támogatja. A valóságban
azonban nincsenek intézmények, csupán emberek vannak.
"A történelem egyetlen látható hordozója az egyén."[24]
Az "intézmény" elvont
fogalom, egyetlen megnyilvánulási módja a hozzá kapcsolódó emberek
tevékenysége. Ezeknek az embereknek az "intézmény" működési elvei
következtében az emberekkel pártatlanul - azaz személytelenül és elvontan -
kellene foglalkozniuk. A hivatalos előírások, jogszabályok, házirendek stb.
elvont, emberi értelemben csökkent dimenzióértékű és csak papíron létező
világában ez evidencia, a valóságban azonban lehetetlen. Olyan "plátói
idea", amelyet csak követni lehet, utolérni nem; a valóságban csak a
szeretetlenség valósítható meg.
Valójában az elv is rossz: Az embernek nem pártatlanságra, hanem empátiára
van szüksége. Ezért megy abba a boltba, ahhoz a hivatalnokhoz, orvoshoz,
aki és ahol hajlandó az irányába némi empátiát mutatni. Inkább többet várok, ha
nem az a tisztviselő dolgozik éppen; nem érdekel a többletköltség, sem a kisebb
kellemetlenségek, ha empátiával találkozom. Kicsi elsős nebulómat sem az
"egyaránt kiváló" pedagógusok valamelyikének a gondjaiba adom, hanem
az ismerős tanító nénihez viszem, akiben megbízom, mert ismer engem, és talán a
gyermekemet is. Kettős értékrend
létezik; egy hivatali személytelenségen alapuló és elvont; illetve egy empátián
alapuló és személyes. Az elidegenítő
személytelenné válástól az embert egyedül az empátia óvja meg, ezért
jogosan törekszik rá. Az egész társadalmat át- meg átszövi az ilyen empátián
alapuló személyes kiskapcsolatok mikrohálózata, amely "intézményes"
vagy "tudományos" értelemben felfoghatatlan és megérthetetlen. Az ezt
elutasító etikák zordon magányra kárhoztatják az embert; a modern
"identitásproblémák" egyik gyökere a velük szemben történő
"etikai alapú" szembeszegülés. Hagyományosan a kiskapcsolatokat csak
akkor tekintjük erkölcstelennek, ha a társadalmi ranglétra csúcsain - ahol
minden erkölcsfilozófia szerint kötelező a személytelenség - jelentkeznek
nepotizmus (rokonpártolás) vagy egyéb formában - bár akkor is kiirthatatlanok;
illetve akkor, ha az empátiát a pénz helyettesíti: ekkor beszélünk
korrupcióról. Aki ilyen kapcsolatokkal nem rendelkezik, az csaknem
jóvátehetetlenül magányos és gyökértelen. Az kiszolgáltatottan csetlik-botlik a
világban. Ezt a kapcsolatrendszert nem pótolhatja sem a hatalom, sem a pénz,
mert az empátia nem engedelmeskedik sem
a hatalom, sem a pénz "törvényeinek". Ha az empátia mellett
döntök, szabad akaratomat gyakorlom, ha a személytelenség mellett, lemondok
róla.
A modern nagyvárosi ember személyes válságának egyik oka éppen az ilyen
kiskapcsolatok akut hiánya.
Az "objektivitásra"
törekvő tudományos terminológia nemcsak ezekkel a "kiskapcsolatokkal"
nem tud mit kezdeni, az emberi érzelem világa a számára mindenestül "terra
incognita". Olvassuk el, hogy különböző emberrel foglalkozó tudományok
miként definiálják a "szerelem" fogalmát, és nem fogjuk tudni,
sírjunk-e, vagy nevessünk. Egyetlen példa is elég lesz annak illusztrálására,
miféle irdatlan baklövésekre képes ezzel kapcsolatban a tudományos elme. A
szociológia igazán emberközeli tudomány(nak tűnik). Egyik vitathatatlanul
legkiválóbb képviselője írja a következőket:
"A romantikus szerelem először az udvari körökben bukkant fel,
mint az arisztokrácia házasságon kívüli kalandjainak jellegzetessége. Még
mintegy két évszázaddal ezelőtt is teljes egészében ezekre a körökre
korlátozódott, és a házasságon kívül létezett."[25]
Nehogy véletlenül nyomdahibának
véljük, a szerző négy oldallal később - hogy megcáfolja azt a "téves
közvélekedést", miszerint a szerelem természetes emberi érzés, és minden
korban előfordul - még nagyobb nyomatékkal ismétli meg tételét, majd
hozzáteszi:
"A társadalmak többségében a romantikus szerelem tulajdonképpen
ismeretlen." [26]
A "romantikus" jelző
ilyen használata ellen eme összefüggésben minden irodalomtörténész - jogosan -
tiltakozna. A romantika fogalmának alapvető félreértése a modern médiából
származik. Nem vetne túl jó fényt a szerzőre, ha azt tételeznénk fel róla, hogy
a romantika fogalmából körülbelül ugyanannyit értett meg, mint némelyik
széllelbélelt fejecskéjű gimnazista fruska; de nem erről van szó: az angol nem
képes jelző nélkül kifejezni a "love" különböző jelentéseit (a
"szerelem" kifejezés angolul ismeretlen). A "romantikus"
jelző azonban mindenképpen szerencsétlen. A lényeg a kijelentés tartalma: a
szerző szerint a szerelem a XVIII. századi arisztokrácia gáláns kalandjaiból
ered (?!). A tétel könnyedén megdönthető: Mr.
Giddensnek vannak-e értesülései a reneszánsz neoplatonizmus szerelemfilozófiájáról?
Vagy még kínosabban: Mr. Giddens szerint
miről szól William Shakespeare Rómeó és Júlia című műve?
Vajon mitől téved ekkorát a
tudományos elme? A válasz a módszertanban keresendő. A múlttal foglalkozó
tudomány a források hangyaszorgalmú gyűjtéséből és böngészéséből táplálkozik,
"tény" csak az, ami forrásokból adatolható, vagy amiről perdöntő
tárgyi emlék maradt. Igen jó ítélőképességű és független szellemű embernek kell
annak lennie, akit ez a fajta tevékenység nem vezet félre; aki nem
"forrásízű" - azaz papírízű - módon vélekedik a múltakról. A XVIII.
századi francia arisztokrácia "szerelmi fészkei" - a maitresse-ek,
szeretők és ágyasok számára épített paloták, palotácskák, nyárilakok és vidéki
"kulipintyók" - tucatjával maradtak ránk, létezésük - és a hozzájuk
kapcsolódó viselkedés létezése - "forrásokból adatolható", tételesen
bizonyított. A korabeli arisztokratikus erkölcs és divat megnyilvánulásai
voltak - a legtöbb esetben semmi közük ahhoz a két embert összefűző csodálatos
szövetséghez, amit mi szerelemnek hívunk. A kettő összetévesztése mögött komoly
fogalomzavar lappang. A szerelem azonban - amelyet a legtöbb kor
közgondolkodása nem támogatott - nyilvánvalóan rejtőzködésre kényszerült,
amivel nemcsak a korát, hanem a ma tudományát is becsapta. "Forrásokból
nem adatolható" - ami nem jelenti azt, hogy nem is létezett. Nem igaz az
sem, hogy: "A társadalmak
többségében a romantikus szerelem tulajdonképpen ismeretlen.". Számos
esetet ismerünk, amelyek többnyire tragédiával végződtek; elég ezzel
kapcsolatban a néhány évtizeddel ezelőtt a kedvesével együtt lefejezett
szerencsétlen szaúd-arábiai hercegnőre gondolnunk. Annak idején
Nagy-Britanniában az esetről film készült, amely ellen Szaúd-Arábia diplomáciai
úton tiltakozott. Utóbbi jelzi, milyen erős a patriarchális társadalmakban az
ilyen esetek eltitkolásának igénye. A "forrásokból adatolható"
dolgokra vadászó tudomány számára a szerelem megfoghatatlan, csupán némely
esetekben a szexuális viszony vagy annak gyanúja érhető tetten; hiszen a
szerelem esetében az "oknyomozó" tudomány éppúgy felesleges harmadik,
mint a leselkedő Mari néni a negyedik emeletről.
A szerelem fogalma azonban
nemcsak a tudományos gondolkodás számára felfoghatatlan, értelmezhetetlen a
"naiv realizmus" - az úgynevezett "józan paraszti ész" vagy
"népi racionalizmus"- számára is, ha az nem párosul fantáziával és
érzelmi intelligenciával. A gazdasági végzet ideológiája nálunk ebbe a szférába
már nagyon régen behatolt, a kálvinizmus XVI. századi nagy erejű térhódításától
kezdve egészen napjainkig igen nagymértékben meghatározza a közgondolkodást. A
naiv realizmus azon alapul, hogy az érzékelt dolog, jelenség vagy esemény
valóságos. Hiszem, amit látok. A modern természettudomány ezt ugyan már nem
támasztja alá, de a mindennapi életben - egy bizonyos határig - boldogulni
lehet vele. Fantáziával és érzelmi intelligenciával a naiv realizmus bizonyos
határig korunk viszonylagosan teljes értékű világképe is lehet, amely
tartalmas, sikeres és boldog életet tehet lehetővé. Más a helyzet akkor, ha a
naiv realizmus - kapcsolatba kerül a gazdasági végzet ideológiájával. Ebben az
esetben a házasságot az úgynevezett "komoly" dolgok közé sorolja,
amelyek felett a gazdasági törekvések diszponálnak. A szerelem ebből a szemszögből
nézve deviáns jelenség: betegség, engedetlenség, ostobaság,
"megbűvölés", "megbabonázás" eredménye, vagy egyéb
eltévelyedés. Nem lehet másként, ha a fókuszban az anyagi javak állnak. Az
ilyesféle gondolkodás állandóan megerősítést nyer különféle intézmények - és az
iskola - oldaláról is, önmaga előtt felvilágosultnak, racionálisnak tűnik fel.
Nemcsak a szerelmet nem ismeri; a benne élőknek olyan rideg életformát ír elő,
akár az egykori puritánok. Az öröm valamiféle "elvi okból" - mivel
"objektíve lehetetlen", mert "úgy nem lehet megélni" -
gyakorlatilag tilos. A művészet - ami az ilyen gondolkodás vadhajtásait
ellensúlyozhatná - nemigen jut el az ezzel megfertőződött emberek körébe.
Olvasni nem olvasnak, színházba, képtárba, koncertre nem járnak. "Fontosabb"
dolgaik vannak; mindezekre "nem érnek rá" - élni se nagyon.
Magyarországon a gazdasági
végzetelvűséggel párosult naiv realizmusnak tragikus következményei vannak. A
tömeges egészségromlás már közhelyes jelenség; az Egyesült Államokban élő
emberek hatvan év felett testileg és szellemileg aktívak, gyakran új családot
alapítanak; nálunk pedig egészségileg összeroppannak. Hetven éves korukra sokan
testi-szellemi ronccsá lesznek, ha megérik egyáltalán. Az ok nem pusztán a
temérdek munka - az amerikaiak sem dolgoznak kevesebbet - hanem az öröm hiánya. Az örömelv az élet
fontos része, ezt Selye János, a stressz Nobel-díjas felfedezője mondta ki. Az
embernek
"...meg kell találnia azt az életformát, amely biztosítja számára
az egyensúlyt, ami nélkül nincs élvezet, majd meg kell tanulnia szétválasztani
azt, ami örömöt ad, attól, ami csak az öröm megvásárlásának eszköze."[27]
Ezzel szemben az ember nem
hivatkozhat arra, hogy ez lehetetlen, mert ez megint csak a végzetelvűség
megnyilvánulása, nem pedig az élet valósága.
"Ha az emberi értelem akarja, hogy erősebb legyen a
sorsszerűségnél, akkor már erősebb is!" [28]
A világelsők közé tartozunk az
öngyilkosok számaránya tekintetében. Lengyel József jegyezte fel a
következőket.
"Miért van Magyarországon a legtöbb öngyilkosság? Ezt kérdezték
tőlem, és nem tudtam felelni. Most, hogy egy kis időm van nem magamra is
gondolni, talán tudnék felelni: mert itt nagyon következetesen racionalisták
lettek az emberek. Ok? Számos! 56 ezek közül csak az egyik. A gyökerek már
régen és mélyen benne voltak az emberekben: a protestáns falvak egykézése is
ennek a rideg magyar kálvinizmusnak a parasztságig lenyúló gyökere —
racionalizmus. Magyarország a racionalizmus hazája. Sajnos, így igaz."[29]
Első pillantásra túlzásnak tűnik,
de minél jobban belegondolunk, annál inkább elfogadjuk a néhai magyar író
szavainak igazságát. A gazdasági végzetelvűség alapján álló népi racionalizmus
nem ismert reményt, csak "illúziót", "ábrándozást"; olyan
"világnézet" ez, ahol a reménytelenség teljes súlyával nehezedik az
egyénre.
Ha ennyi bajt okoz a gazdasági
végzetelvűséggel beoltott naiv realizmus, vagy népi racionalizmus, miért nem
jöttek még erre rá az emberek? Azért, mert a népi racionalizmus voltaképpen
kifejtetlen, de széles körben elterjedt filozófia, amely teljes világképet ad.
Szilárdnak, kikezdhetetlennek és örökérvényűnek tűnik. Alapja a másképpen
cselekvés - voltaképpen a cselekvés - elvi lehetetlensége, a változatlanság.
"Nincs új a Nap alatt!" Ez szentesíti a végletesen determinált
világot, és benne a tökéletesen a körülményeitől függő embert.
"Nincsen új a nap alatt" - mondják a borúlátók. De hát akkor Ember,
gondolkodó Ember, hogyan fogadod el, hacsak meg nem tagadod tulajdon
gondolatodat, hogy valamikor az állatok fölé emelkedtél? - "Mindenesetre
semmi sem változott, semmi a világon a történelem kezdete óta." Ám akkor,
a XX. század embere, miként döbbensz olyan távlatokra, miként riasztanak olyan
szorongások, amilyeneket apáid soha nem ismertek?”[30]
Teilhard de Chardin szép
gondolatokkal dönti meg az álfilozófiát, de ezek belátása csak akkor
lehetséges, ha az egyén önállóan gondolkodik. Az önálló gondolkodást azonban
nemigen tűri el a népi racionalizmus: legfeljebb a hétköznapi praktikus
gazdasági megfontolások mentén; hiszen minden egyéb "felesleges", ami
az embert az ostobaság látszatába keveri, amit "megszólnak", amiért
az egyént megdorgálják a helyi "bölcsek".
Nehogy azt higgyük azonban, hogy
a népi racionalizmus valamely független népi gondolkodás "gyümölcse"!
A "lesüllyedt kultúrjavak" közé tartozik pontosan abban az
értelemben, ahogy ezekről a néprajz vagy az irodalomtudomány beszél.
"Az úgynevezett "lesüllyedt kultúrjavak" (gesunkenes
Kulturgut) elméletének hívei számos olyan példát idéztek, amelyek azt
bizonyítják, hogy egyes művészeti stílusok, műfajok előbb a hivatásos
művészetben voltak meg, majd később népszerűvé váltak és a folklórban is jelentős
szerepet játszottak."[31]
Pontosan ugyanez a helyzet a népi
racionalizmussal is. Semmi sincs a népi gondolkodásban, amely előtte ne
létezett volna a "magas kultúrában" is. Többek között ebben áll az
"írástudók" felelőssége. A népi racionalizmus vadhajtásaiért a
protestantizmus által ihletett XIX. századi polgári filozófia, illetve irodalom
tehető felelőssé. Az újabb évtizedekben ezt némileg még a fogyasztói szemlélet
egyes elemei is "színesítették". A népi gondolkodás átvette ezek
közhelyeit és gyakorlati megfontolásait, de nemcsak a színét, a fonákját is;
helyenként pedig még ad absurdum is vitte. A polgári anyagiasság például a népi
racionalizmus gyakorlatában teljesen abszurddá vált; nyugat-európai
mintaképével ellentétben nálunk az ezen elvek szerint élő ember az általa
megszerzett javakat képtelen élvezni. Erre csak egy következő generáció képes,
amely azonban sajátos helyzeténél és önálló cselekvésének hiányánál fogva eleve
élősdivé degenerálódik. A csiricsáré új ház és a vadonatúj nyugati kocsi felépítésének
és megszerzésének hajszájában az apa roppant testileg és lelkileg egyaránt
össze, de az autót suhanc fia fogja részegen összetörni.
A népi racionalizmus alapja a
népi élettapasztalat, erre ül vékony hártyaként mindaz, ami a "magas kultúra"
felől érkezik. A folyamat ma is tart; leginkább a gazdasági végzetelvűség
"filozófiája" az, amely a naiv realizmusnak mindig új és újabb
megerősítéseket ad. Ebben a közegben nemcsak a szabad akarat lehetetlen,
voltaképpen a szeretetelvűség is az. A népi racionalizmus mérlege: örömtelen,
rideg életmód; a külsődleges javak kíméletlen köz- de leginkább önveszélyes
hajszája; elfecsérelt életek; gyakori öngyilkosság; eltékozolt egészség; korai
halál. Felelősöket, bűnbakot keresni mindezért nemcsak nem érdemes, de nem is
szabad; mert hiszen az is csak a végzetelvűség megnyilvánulása: saját
szerencsétlen helyzetemért valaki más, illetve valamely rajtam kívül álló
mechanizmus a felelős. Az is végzetes tévedés, ha az egyén önmagát hibáztatja -
hiszen ezzel magától vonja meg az élethez való jogot. A szabad akarattal járó
öntudat, erkölcsi közérzet, önmagam és mások szeretete sokkal értékesebb annál,
hogy bűnbakkereséssel kerüljük ki. Ezt választani sohasem késő, az "utolsó
percben" sem.
Folytatása
következik.
[1] Bővebben erről: HAUSNER,
Gideon – Ítélet Jeruzsálemben, Fordította BALABÁN Péter, Európa Könyvkiadó,
Budapest, 1984.
[2]
HAUSER, Arnold: A művészettörténet filozófiája. (Ford. TANDORI, Dezső)
Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1978: 171
[3]
LEAKEY, Richard: Az emberiség eredete. (Ford. BÉRESI, Csilla.) Budapest,
Kulturtrade Kiadó, 1995: 90.
[4] LEAKEY, i. m. 22.
[5] Ugyanott
[6] Ugyanott, 22-23.
[7] Ugyanott, 23.
[8] LEAKEY, i. m. 24.
[9]
COLEMAN, Daniel: Érzelmi intelligencia. (Ford. N. KISS Zsuzsa) Budapest, Háttér
Kiadó, 1997: 18
[10]
Például: KRIEGMAN, Daniel - SLAVIN, Martin (1992): The Adaptive Design of the
Human psyche. New York, Guilford Press
[11] HEIDEGGER, M. 1989: 326.
[12]
ANCSEL, Éva: Száznyolcvankét új bekezdés az emberről. Budapest, Interart
Könyvkiadó, 1989: 26
[13]
EPIKUROSZ: Levele Menoikeuszhoz. Ford. KÖVENDI, Dénes; idézi: STEIGER, Kornél
(Szerk.): Bevezetés a filozófiába. Szöveggyűjtemény. Budapest, Holnap Kiadó,
1992: 89.
1992: 89
[14]
SARTRE, Jean-Paul: Az undor. Péntek. (Ford. PÉZ Pál) Budapest, Magvető
Könyvkiadó, 1968: 229.
[15] HEIDEGGER, M. 1989: 354.
[16] JASPERS, Karl: Bevezetés
a filozófiába. Ford. SZATHMÁRY Lajos; idézi: STEIGER, K. 1992: 332.
[17]
FROMM, Erich: A szeretet művészete. (Ford. VÁRADY Szabolcs) in. LENGYEL
Zsuzsanna (Szerk.) Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény. Budapest, Osiris
Kiadó, pp. 295-303. 1997: 225.
[18] ANCSEL, É. 1989: 21.
[19] FROMM, E. 1997: 300.
[20] FROMM, E. 1997: 301.
[21] FROMM, E. 1997: 300-301.
[22] FROMM, E. 1997: 302.
[23] FROMM, E. 1997: 301.
[24] HAUSER, A. 1978: 164.
[25]
GIDDENS, Anthony: Szociológia. (Ford. ACSÁDI Judit, BABARCZY Eszter, NAGY
Miklós, NAGY Zsolt, TÓTH László) Budapest, Osiris Kiadó, 1997: 40.
[26]
GIDDENS, A. 1997: 44.
[28]
MANN, Thomas: A varázshegy. Elöljáró beszéd. (Ford. SZÖLLŐSY, Klára.) Budapest,
Európa Kiadó, 1963: 46.
[29]
LENGYEL, József: Noteszeiből. (Sajtó alá rendezte MAJOR Ottó) Budapest, Magvető
Könyvkiadó, 1989: 212.
[30]
TEILHARD DE CHARDIN, Pierre (1980): Az emberi jelenség. (Ford. RÓNAY György és
BITTEI Lajos) Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1980: 283.
[31]
VOIGT, Vilmos: A folklór esztétikájához.
Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1972: 164.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése