TIZENNYOLCADIK RÉSZ
Buda eleste után Csáktornya volt az első olyan magyar vár, amelyik
sikerrel vert vissza egy török ostromot. Képzeljük el, milyen hatást
gyakorolt ez a kortársakra.
Ma már aligha mérhetjük fel
Csáktornya sikeres védelmének jelentőségét. Nem is emlékszünk rá, nincs olyan
tankönyv, amelyik említené. A szakirodalom sem foglalkozik vele különösebben.
A kortársakra azonban, akik a
történelmet nem „végleges folyamatában” látják, hanem mindennapi valóságként
élik meg, katartikus hatást gyakorolt. A reménytelenség közepette, a
visszavonhatatlan, végső romlás letargiája idején akad egy vár, amelyik képes
dacolni a hódítóval.
Már az is csoda, hogy ezek a
várak egyáltalán ellenálltak. Azok
is, amelyek végül elestek. A legtöbbjüket körömszakadtáig, utolsó erejükig
védték a magyar és horvát katonák, környékbeli lakosok.
Miért harcoltak, amikor tudták,
hogy a török legyőzhetetlen? Miért nem hódoltak, vagy miért nem menekültek el?
Kínos kérdések. Ha behódolnak
vagy elmenekülnek, ma nincs magyarság…
Képzeljük el, ha a jelenlegi, a
„modern pesszimizmus” minden változatával mélyen átitatott magyarság kényszerül
hasonló erőfeszítésre…
Csáktornya volt az első vár,
amivel a török nem boldogult. Ne azt nézzük, hogy nem a török főerő ostromolta
a szultán vezetésével, hiszen a legtöbb várat éppen a szárnyakon foglalták el
az oszmánok, Ulema pasa pedig nagyon is imponáló győzelemsorozat után érkezett
a vár falai alá.
Azt gondolom, Zrínyi Miklós
később éppen ezért tett meg mindent Csáktornya megszerzése érdekében. az első
vár, ami sikeresen állta ki a török ostromát, legyen a török elleni harcok
oroszlánrészét vállaló Zrínyi családé.
Most azonban Zrínyi maga is
részese az eseményeknek. Fontos tisztséget tölt be, az előző év óta ő Zala
vármegye főispánja. Csáktornyát nem tudja felmenteni, Kanizsát kell
védelmeznie. Nem tudni, sejtette-e, hogy csakhamar a harcok élvonalába kerül.
Ulema pasa ugyanis abbahagyta a
makacsul ellenálló Csáktornya vívását, és a sokkal jelentősebb Kanizsa ellen vonult. Zrínyi Miklós
máris egy ostromlott vár kapitánya lett.
Kanizsa ekkor még nem volt az a
nagy olaszbástyákkal megerősített, tekintélyes erődítmény, amivé a század
második felében kiépítik, és amit majd Paradeiser 1600-ban szabad elvonulás
fejében felad a töröknek, hogy aztán a jókora török vár annyi bosszúságot
szerezzen Zrínyi dédunokájának, a költő Zrínyi Miklósnak.
Kanizsa voltaképpen főúri
székhely volt, szabálytalan négyszög alaprajzú, négytornyú vár, vagy inkább
várkastély, egyik oldalának hosszúsága sem érte el a negyven métert. Mocsár
közepén állt, cölöpökre fektetett mészkő alapon, téglafalakkal. Homlokzatán
támpillérek sűrű sora állt, volt egy kaputornya. A XV. századi várat Szabó Norbert és Vörös Gábor
rekonstrukciója állítja elénk.
Nem tudjuk, mennyit változott a
vár 1543-ig. talán rendelkezett már szárazárokkal. Ha igen, nem lepődnék meg,
ha ezt maga Zrínyi Miklós ásatta volna.
Kanizsa 1540-ben került Nádasdy Tamás birtokába. Azonnal
hozzálátott a vár megerősítéséhez. Nem tudni, hogy három esztendő alatt mi
változott a váron. Az építkezés lassan haladt, és a tulajdonos 1562-ben
bekövetkező halála vetett neki véget.
A védelem alapja a nagy
kiterjedésű mocsár volt, és mindvégig az is maradt. Még a XVII. században is a
hatalmas posvány volt Kanizsa védelmi rendszerének legerősebb eleme.
Az építkezést Speciecasa nápolyi hadmérnök vezette. A
végén Kanizsa négytornyú várkastélyból a mocsár közepén fekvő, egymással hosszú
hidakkal összekötött, több részből álló, kisméretű olaszbástyákkal és
rondellákkal megerősített várrá alakult át. Az itáliai építész munkájának
eredményeképpen Kanizsa korántsem lett korszerűnek mondható erődítmény, de
lényegesen védhetőbbé vált.
Kanizsa komolyabb megerősítésére
ezután már csak Szigetvár eleste után került sor. Ekkor Kanizsa már az Udvari
Haditanács birtokában van, és az Ausztria védelme szempontjából kulcsfontosságú
erődítményt Ferabosco irányítása
alatt lényegesen korszerűbb olaszbástyás, ötszögű várrá építik át.
Ennek azonban 1543-ban még
híre-hamva sincs.
Gyanítom, hogy még a Nádasdy
idején végzett építkezések sem jutottak valami sokra. 1543-ban még egyetlen
olaszbástyája sem lehetett. Ulema pasa számára könnyű zsákmánynak tűnt.
A török nyilván azért támadta
meg, mert felismerte a mocsár közepében fekvő vár stratégiai jelentőségét. Ha
elfoglalja, szabad utat nyit magának Stájerország felé.
Zrínyi pontosan tudta ezt, és azt
is, hogy a Dunántúl közepe és déli része Kanizsa elestével védhetetlenné válik.
A magyar államnak esetleg a Felvidékre kell visszahúzódnia. Kanizsát mindenáron
tartani kellett.
Nem tudni, mennyi volt Ulema
pasában az elbizakodottság. Várak sorát vette be, és igazán érdemleges
ellenállással sehol sem találkozott. Kászim béggel együtt úgy érkezett Kanizsa
alá, hogy előtte sikert sikerre halmozott. Egyedül Csáktornyával nem bírt, oda
Kanizsa elfoglalása után akart visszatérni.
Ulema nem igazán vette komolyan
Kanizsát. Miután pökhendi megadási felszólításait figyelmen kívül hagyták,
lövetni kezdte a gyengének tartott falakat, aztán rohamokat intézett Kanizsa
ellen. Ez eddig minden alkalommal meghozta a számára a sikert.
Most nem. A védők minden rohamot
visszavertek.
Ulema pasa még ettől sem ijedt
meg.
Történt azonban egyéb is.
Olyasmi, ami a magyar hadtörténetben Hunyadi óta nem fordult elő.
Ulema pasa biztonságban érezte
magát. Túlerőben volt, nála a hadműveleti kezdeményezés előnye. Vagy mégsem?
Az ostromlottaktól különösebben
nem tartott. Zrínyi és a védők a mocsár mögött voltak, egérfogóban, a
lehetséges átjárókat meg a török vigyázta. Úgy tűnt, nem érheti meglepetés.
Érte.
Zrínyi éberen figyelt. Tudta,
hogy túlerő csak akkor létezik, ha érvényesíteni tudják a harcmezőn. Minden más
esetben puszta létszámtöbblet, és a nagyobb létszámú had több vesződséget is
okoz. Várta a megfelelő pillanatot.
Egy májusi napon el is érkezett
az alkalom.
A török kényelmesen letáborozott
a vár körül, ébersége lanyhult, Zrínyi pedig ezt könyörtelenül kihasználta.
Váratlanul kitört a várból, és lerohanta a törököt. Az oszmánok kontingenseit
külön-külön verte szét, némelyiket gyakorlatilag megsemmisítette. Az ellenség
pánikszerűen menekült, Ulema pasa még arannyal hímzett selyem sátrát is
odahagyta. Zrínyi ezen kívül nyolc löveget és temérdek fegyvert zsákmányolt.
Alighanem ez a győzelem mentette meg a Dunántúlt.
Félreértés ne essék: a török
stratégiai fölénye továbbra is megmaradt. A szultán bármikor újra támadhatott,
és a magyar hadszervezet nem tűnt alkalmasnak rá, hogy elhárítsa.
Mégis…
Az első győzelem. Ráadásul a magyarországi török hódítások
legsikeresebb esztendejében. Az ilyen győzelmeket elfelejti, alig említi,
gyakran figyelmen kívül is hagyja a történetírás. A későbbi diadalok mögött
eltörpülnek.
Mégis…
Az ilyen győzelmek azok, amelyek
tovaűzik a vereségek szakadatlan sorozata miatt támadt fásult apátiát, süket defetizmust.
Nélkülük sohasem jönnének el azok a későbbi „igazi” diadalok.
Próbáljunk meg a XVI. századi
magyarok fejével gondolkodni. A török
hódítást a magyarokon kívül voltaképpen soha senkinek sem sikerült
megállítania. Ideig-óráig feltartóztatni talán igen, gátat vetni neki eddig
nem lehetett. Anatóliából indult, és sorra foglalta el egyik országot a másik
után. Minden hadjáratával kiharapott belőlük egy-egy nagyobb darabot, mint
valami sátáni ragadozó, és előbb-utóbb mindet elnyelte.
Magyarország volt az egyetlen
kivétel. A török már a XIV. század végén megjelent az ország déli határain, de
egy bő évszázadig nem tudta azokat áttörni. Zsigmond király idején létrejött a
déli végvárvonal, amely képes volt feltartóztatni a támadót. Ennek a védelmi
vonalnak volt a kulcspontja, a Vaskapu, az egykori szerb főváros, Nándorfehérvár. A szultán vezette főerő
többször is eredménytelenül ostromolta, egyszer megsemmisítő vereséget
szenvedett alatta.
1440 körül a török azt képzelte,
rövidesen megtöri „Üngürüsz” ellenállását. Rabló hadjáratai egyre szaporodtak,
és mind súlyosabbá váltak. Ekkor azonban egy kiváló katona vette át a magyar
védelem irányítását. Hunyadi János győzelmei
megszilárdították a védelmet.
A Magyar Királyság sikeresen
védekezett, de a támadó hadjáratok balul ütöttek ki. a magyar erők nem voltak
arra elégségesek, hogy a Balkánról elkergessék a törököt. Amikor 1396-ban
európai hadsereg indult a török ellen, az is csúfos vereséget szenvedett
Nikápolynál. Ebben az időszakban rendkívül szívós volt az oszmán hatalom; még a
Timur Lenktől elszenvedett vereséget is bámulatos gyorsasággal heverte ki.
A török balkáni hatalmának
felszámolása hihetetlenül nehéz feladatnak ígérkezett. Mátyás király emiatt
nagy támadó hadjárattal nem is próbálkozott. Helyette megsokszorozta a védelem
hatékonyságát. Sorra elfoglalta a legfontosabb török támaszpontokat, ezzel messze
délre tolta ki a védelmet. Ütőképes állandó zsoldos hadsereget állított fel, és
jól használható dunai hadiflottát szervezett, amely a zsoldos haderő
legfontosabb kontingenseit akár Sziléziából is néhány nap alatt képes volt a
helyszínre szállítani.
A török ekkor Magyarországot
tekintette legerősebb ellenfelének, és egyelőre lemondott a támadó
hadjáratokról.
Magyarország egyelőre sikeresen
védekezett, de nagyon kényes helyzetben volt. A török állandó fenyegetést
jelentett, de az ország egymagában nem volt képes olyan támadó hadjáratot
indítani, amely képes lett volna komolyan visszaszorítani a törököt.
Ilyenkor szoktak arról fecsegni,
hogy „össze kellett volna fogni a balkáni népekkel”. A gondolat elvben
természetesen helyes, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a balkáni
népek egyáltalán nem kedvelték a bogumilokat és ortodoxokat üldöző, a pápa
követelésére a katolicizmust erőszakosan is terjeszteni akaró Magyar
Királyságot. Amikor pedig a török uralom súlya a maga teljes valóságában rájuk
nehezedett, elveszítették államiságukat, intézményrendszerüket, nemességüket;
már legfeljebb csak passzívan várhatták a felszabadításukat és buzgón
imádkozhattak a keresztény fegyverek győzelméért, segíteni nemigen tudtak és
nem is mertek.
A török nagyon is könnyen és
gyorsan számolta fel az útjába kerülő keresztény államokat.
1543-ban úgy tűnt, Magyarország
sem lesz kivétel. Sőt, éppenséggel azt lehetett várni, hogy Magyarország még a
többi államnál is hamarabb lesz a török martaléka, hiszen a szultán a magyar
urakat megszégyenítő hadicsellel, veszteség nélkül kerítette birtokába a
fővárost, Budát.
Az ország belsejében pedig nem
volt olyan vár, amely képes lett volna kiállni a török főerő ostromát.
Ennek fényében kell látnunk
Zrínyi Miklós győzelmét.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése