HUSZONEGYEDIK RÉSZ
A Magyarországról és az osztrák
örökös tartományokból összegyűjtött katonaság tétlenül vesztegelt Győr alatt. A
zömmel német, cseh, olasz és spanyol egységek parancsnokai semmi hajlandóságot
sem mutattak arra, hogy tevőlegesen lépjenek fel a török ellen. A feladatuk
egyértelműen az örökös tartományok biztosítása volt, ennek eleget is tettek.
Könnyű dolguk volt, a török elállt attól, hogy Ausztria irányába folytassa a
támadást.
A nemzetközi alakulatok
némelyikének legénysége azonban örömmel támadta volna meg a törököt, tartozunk
az igazságnak azzal, hogy erre is felhívjuk a figyelmet. A katonák lázongtak,
küldöttségeket menesztettek a parancsnokokhoz, eredmény nélkül.
Ide Győr alá érkezett Zrínyi
Miklós is Kanizsáról, magyar és horvát lovasság élén.
Szulejmán szultán éppen
elfoglalta Székesfehérvárt. A török kézre került koronázóvárosból Győr alá
érkeznek az életben maradt védők. Parancsnokuk, Tornielli átveszi a Győr alatt
álló hadak vezérletét.
Közben a Dunántúlt akindzsik és
tatárok fosztogatják. Borzalmas hírek érkeznek napról napra, menekültek tömege
árasztja el Győr környékét. A szerencsétlenek rémségekről mesélnek, és vádló
tekintettel néznek a katonákra.
Miért nem indulnak? Miért nem
védik meg a népet a vadállatnál is könyörtelenebb, barom ellenségtől?
Futótűzként terjedt el a hír,
hogy a török legyilkoltatta a gazdag székesfehérvári polgárokat. Éppen azokat,
akik mindent megtettek azért, hogy a város mihamarabb elessen. Nagy tanulság
volt ez későbbi időkre, de most a magyar katonákat szinte fojtogatta a
bosszúvágy.
A török elfoglalta az ősi
koronázó várost, Szent István székhelyét, és megbecstelenítette a régi királyok
nyugvóhelyeit. Ráadásul már a környéken fosztogat, gyilkolja és rabláncra fűzi
a szerencsétlen lakosságot.
Ki tűrheti ezt tétlenül?
Szeptember elején a tatárok már
Kemenesalját pusztítják. A győri táborban növekszik az ingerültség.
Ferdinánd király megérkezett a
táborba, és megrökönyödve értesült róla, hogy a birodalmi zsoldos hadak haza
készülnek. Híre jött annak, hogy a szultán a hadjáratát befejezte, erre a
megbízók úgy döntöttek, feloszlatják a csapatokat, a katonákat hazaküldik, mert
már nincs rájuk szükség. A magyar hadvezérekre, akik az elesett várak és
városok visszafoglalását követelték, ügyet se vetettek.
Hosszas alkudozás után a megbízók
tízezer katona további alkalmazásához járultak hozzá, legfeljebb még két
hónapig. Ferdinánd ennyit tudott elérni. Tízezer ember nyilvánvalóan nagyon
kevés volt a török főerők elleni harcra, de néhány vár visszafoglalására ez is
elegendő lehetett volna – ha megmozdulnak.
Ehhez már egyetlen parancsnoknak
sem fűlött a foga, ahogy eddig sem.
Szeptember 18-án Ferdinánd azt
írta bátyjának, V. Károlynak, hogy szerette volna legalább Esztergomot
visszavenni a töröktől, de osztrák és cseh alattvalói ehhez nem járultak hozzá.
A magyar urak arra kérték a
királyt, személyesen álljon a had élére, így gátolva meg annak szétoszlását. A
magyar rendi törvények és szokások is ezt követelték.
Ferdinánd elhárította a
megtiszteltetést, a had, amely egyelőre még körülbelül negyvenezer főből állt,
továbbra is Győr alatt vesztegelt. Később Komárom alá vonultak, de továbbra sem
kezdeményeztek a török ellen semmiféle hadmozdulatot.
A török már Ajka környékén
fosztogat.
A magyarok úgy döntenek, nem
tűrik tovább. Feltehetően parancs ellenére rajtaütésre szánják el magukat.
Gyanítom, hogy éppen Zrínyi Miklós lehetett a portya egyik szervezője.
Kik vettek részt a támadásban
Zrínyi Miklóson és katonáin kívül?
Ø
Báthori
András főkapitány
Ø
Werbőczi
Imre tolnai főispán
Ø
Rátkai
Pál
Ø
Bakith
Péter
Csupa tapasztalt katona.
Báthori András Ferdinánd király
legbizalmasabb emberei közé tartozik, később tárnokmester, majd országbíró is
lesz. Werbőczi Imre volt a döbröközi harcok legfontosabb magyar hadvezére,
számos győzelmet aratott kisebb török hadak fölött. Rátkai Pál és Bakith Péter
a kor híres lovassági parancsnokai, mindketten részt vettek később a
schmalkaldeni háborúban, amit lényegében a magyar huszárok döntöttek el V.
Károly javára.
Nyilván kiváló hírszerző
szolgálatuk volt, ahogy a végvári harcok minden jelentősebb vezérének. Hírt
kaptak róla, hogy egy körülbelül háromezer fős, akindzsikből és tatárokból álló
csapat a közelben portyázik.
Az eset véletlenül a korábban
említett leobersdorfi csata évfordulójára esett.
A forgatókönyv is nagyon
hasonlított a tizenegy évvel korábbi győzelem eseményeihez. A remekül
szervezett és lebonyolított rajtaütés teljes sikert hozott. A Somlóvásárhely melletti ellenséges
tábort bekerítették, lerohanták, a török-tatár kontingenst pozdorjává verték.
Hírmondó is alig maradt belőlük.
A harcból elmenekült török és
tatár zöme a mocsárba veszett, néhány tucatot meg a felbőszült parasztok öltek
meg baltával, vasvillával. Csak néhány száz jutott el Székesfehérvárig, hogy
jelentse a rettenetes vereséget.
Zrínyi társaival együtt teljes
győzelmet aratott ugyan, de ennek semmiféle hadműveleti vagy stratégiai
jelentősége nem volt. kisebb csapatok elvesztését elbírta a török túlerő.
Sajnos, ez hosszú ideig
jellemzője maradt a magyarországi hadszíntérnek, voltaképpen már a döbröközi
harcoknak is ez volt a legfőbb tapasztalata. A magyar erők elégtelenek ahhoz,
hogy döntő harcot vívjanak a török főerőkkel, de kisebb csapatokat gyakran
szétvertek. Ennek azonban a háború menetére nézve semmiféle jelentősége nem
volt.
Talán ebből a tapasztalatból adódott a török kiűzésére az a figyelemre
méltó elképzelés, amellyel majd bő évszázad után a költő és hadvezér Zrínyi
Miklós fog előállni, de amely már a század végének nagy, úgynevezett
tizenötéves háborújában is felbukkan majd, és amelynek előzményei mintha már
ekkoriban kialakultak volna.
A török főerők körülbelül
májustól októberig akcióképesek. Velük szemben védekezni kell, nyílt ütközet
egyelőre nem jön számításba. Legjobb lenne valami jól védhető bázisra
támaszkodva feltartóztatni őket.
A bázis lehetne egy alaposan
megerősített vár, amit a török nem képes elfoglalni. Ilyen erődök egyelőre
nincsenek, sok munkára és költségre lenne szükség ahhoz, hogy a meglévőket erre
alkalmassá tegyék, kellő mennyiségű lőszerre, sok modern lövegre, hosszú ideig
kitartó élelem-és ivóvízkészletre, valamint négy-ötezer elszánt védőre.
Elvben az elgondolás jó, de nem
megvalósítható. Nincs megfelelő vár, és a török várostromról szerzett
tapasztalatok azt mutatták, hogy még a sikeresen ellenálló erődök védelme sem
meggyőző, szerencsére is szükség van a török ellen. Voltaképpen még Bécs sem
elég erős ahhoz, hogy a törököt megoldhatatlan feladat elé állítsa.
Ha egyetlen erőd nem elegendő,
akkor erődök láncolatára van szükség. Voltaképpen
már ezen az elven alapult a déli végvárvonal is, ami még Zsigmond idején épült
ki, de az már odalett. Most az ország belsejében volt szükség megfelelő védelmi
vonalra.
Talán ez volt az egyetlen pont,
amelyben az osztrák és a magyar katonai elképzelések megegyeztek. Sürgősen
szükség volt egy megfelelő védelmi vonalra. Az osztrák udvari stratégák azért
törekedtek erre, hogy megállítsák a török előnyomulást, a magyarok meg azért,
hogy bázist teremtsenek az ellentámadáshoz.
Később, a végvárrendszer
kialakulása után a magyar parancsnokok meg is mutatták, hogyan képzelik el a
védővonalat, mint hadműveleti bázist.
Védelemben rendkívül hatásos
eszköznek bizonyult a diverzió. Ez a
magyar parancsnokok leleménye volt, és szinte mindig bevált.
Valószínűleg kényszer hozta
létre, de kialakulásában szerepet játszhatott az aktív védelem igénye is. A parancsnokok tudták, hogy a császári
erők sohasem mentik fel a török ostrom alól a magyar várakat, nekik maguknak
kell együttműködniük.
Ha a török ostrom alá fogott egy
magyar várat, a többi gyorsan egyesítette erőit és felvonult, de nem az
ostromlott vár felmentésére, ahhoz sohasem rendelkezett elegendő erővel, hanem megtámadtak egy másik török várat. Lehetőleg
olyat, ami nem számított ostromra.
A török parancsnok ilyenkor
kényszerhelyzetbe került. Pontosan tudta, hogy a magyar támadás csak őt akarja
a szándékától eltéríteni, mégsem kockáztathatta meg egy fontos erősség
elvesztését. Azzal is tisztában volt, hogy a magyarok mindent megtesznek a
cselből megtámadott vár elfoglalására, ha ő figyelmen kívül hagyja a diverziót.
Nem sok lehetősége volt. általában gyorsan felhagyott az ostrommal, hogy a
megtámadott török őrség segítségére siessen, mire a magyarok is felhagytak a
vár támadásával.
Ez a forgatókönyv igen gyakran
bevált, számos magyar vár így menekült meg a töröktől. Például maga Szigetvár
is tíz évvel a nagy ostrom előtt, 1556-ban.
A módszer sikeres alkalmazásához
kiváló együttműködésre, gyorsaságra, remek helyzetfelismerésre volt szükség. A
diverzió a magyar védelem egyik leghatásosabb eljárása volt a török-magyar
végvári harcok egész időszakában, időnként császári parancsnokok is sikeresen
alkalmazták. Az osztrák főerők soha.
Ez volt a végvári vonal szerepe
védelemben.
Hát támadásban?
Sajnos, ez sokkal kevésbé derült
ki. A magyarok ízlése szerinti nagy támadó hadjárat sohasem valósult meg,
mindvégig vágyálom maradt. A harci eljárások ismeretében azonban erre is lehet
következtetni.
A magyar várak őrsége igen sűrűn
alkalmazta a portya eljárását. Az
ilyen akciók némelyike szervezett kisebb hadjárat volt, amely gyakran négy-ötszáz kilométerre is behatolt
a török hódoltsági területre, zavarta az összeköttetést, pánikot keltett,
zsákmányt ejtett.
A védelmi rendszer megfelelő
bázist nyújtott ahhoz, hogy a török hátországban zavart keltsenek, megbénítsák
az összeköttetést, információt szerezzenek, akadályozzák a török erők mozgását.
Ami azonban a már kialakult védelmi
rendszert illeti, ebben már eltértek egymástól az osztrák és a magyar
szempontok.
Az osztrákok számára a végvári
rendszer teljesen megfelelő volt, betöltötte funkcióját, megállította a török
terjeszkedést, pontosan annyira, amennyire ezt Bécsben igényelték.
A magyar szempontoknak azonban a
végvári rendszer nem felelt meg. Hosszú távon alkalmas volt a védekezésre, de
nem hordozta magában az ellentámadás előkészítésének lehetőségeit. Helyette
alakult ki az alább vázolt elképzelés.
A védelmi rendszer legfőbb
problémája az volt, hogy az ország közepén, síkságon vagy enyhe dombvidéken,
olyan területen rögzítette a frontvonalat, ahol a török kellőképpen
kibontakoztathatta túlerejét, a létszámfölényétől fogva eleve mindig kezében
tarthatja a hadműveleti, ezáltal pedig a stratégiai kezdeményezést is. A
szultáni fősereg hatalmas mennyiségű lovassággal rendelkezett, ezért
gyorsasággal sem lehetett vele szemben fölénybe kerülni. Arról nem is beszélve,
hogy az ország közepén akadálytalanul pusztíthatta a lakosságot, és nem
létezett olyan akadály, amely képes lett volna feltartóztatni.
A magyarok ehelyett azt szerették
volna, ha a török főerőket még a Dráva
vonalától délre sikerülne feltartóztatni. A török felvonulások gyenge
pontja a folyamátkelés volt, a magyarok ezt már nagyon régen tudták. A török
gyakran több emberét veszítette el egy-egy folyón való átkelésnél, mint az
ütközetek többségében.
Ezért volt a magyarországi török
háborúk kulcsfontosságú pontja az eszéki
Dráva-híd.
Szulejmán minden egyes hadjáratánál
itt kelt át, ő építtetett itt hidat először. A híd a török építészet csodájának
számított.
Minden messzebbre tekintő magyar
hadműveleti elképzelés számításba vette a híd lerombolását. Ez lehetett a
nagyobb távlatú hadjáratok nyitánya. Az eszéki hidat kétszer is elpusztították,
először Pálffy Miklós 1598-ban, másodszor pedig a költő és hadvezér Zrínyi
Miklós 1664-ben.
A híd elpusztítása önmagában még
csak késleltette a török főerők felvonulását, de nélküle megvalósíthatatlan
volt a török kiűzésének az a terve, amelyet a magyar hadvezérek kidolgoztak.
Ez a terv vázlatosan a következő
volt:
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése