2014. december 25., csütörtök

Szerelem és líra - CLI.

SZÁZÖTVENEGYEDIK RÉSZ

v     Lehet-e bármely korban, bármilyen helyzetben értelmiségi és művészi alapállás a nem cselekvés?

A kérdés szorosan összefügg az előzővel. A manipuláció ide is átterjed, sőt leginkább ide. Ha a kanonizált költők művészete az egyszerű hétköznapi emberi lény, „az átlagember” számára felfoghatatlan, érthetetlen és emészthetetlen, valószínűleg a cselekvésük is az, csupán „az átlagember” számára tűnik úgy, hogy semmit sem csinálnak, valójában nagyon is felelősségteljesen dolgoznak.

Az ilyesféle manipuláció azonban már senkit sem téveszt meg, főleg itt, Közép-Európában nem, mert rajtunk már végigpróbálták a manipulációnak szinte az összes létező formáját. Nem véletlen, hogy a kanonizált líra éppen itt került először komoly válságba.

Egyszerű „átlagember” persze nem létezik, ez csak a statisztika kreatúrája. Ahogy nincs „átlagos” viselkedés, nincs „átlagos értelem” és „átlagos érzelmi kultúra” sem a gyakorlatban. Mindenki más, mindenki egyedi.

Emberi mivoltunkat kizárólag az emberiség morális egységének elve alapján értelmezhetjük. Ebből pedig csak azt állapíthatjuk meg, hogy a kanonizált költők semmiféle értelemben véve nem állnak embertársaik felett. Különösen nem morális téren, hiszen ez önmagában abszurdum. Az emberiség morális egységének elve alapján nem létezik „felsőbbrendű ember”, nincs semmiféle „übermensch”, sőt az ilyesminek a feltételezése az emberi gondolkodás legsötétebb zsákutcái közé tartozik.

Vajon műveik minősége meghaladja-e a hétköznapi emberi logikát?

Erről a későbbiekben még bőven fogok majd beszélni, ide most csak egy másik nagyon fontos megállapítás tartozik. Mégpedig a tétel megfordítása.

A költő műveiben sem lehet az emberi erkölcs elvárt színvonala alatt. Magyarán: a líra minimuma erkölcsi értelemben az, hogy a versben foglaltak logikai és érzelmi rendje nem ereszkedhet az emberiség morális egységének szintje alá, a versben beszélő „lírai Én” sem közvetíthet ennél alacsonyabb rendű üzenetet.

Eleget tesz-e ennek a jelenlegi kanonizált líra? Később bőven lesz még szó róla, de bárki könnyen meggyőződhet róla, hogy nem.

A „posztmodern” írásokban gyakran felmerül „a cselekvés lehetetlensége”, sőt még az is elhangzott, hogy „nincsenek tettek”. Ennek oka természetesen az, hogy a „tett”, a „cselekvés” valami olyasféle kvázi-definíciót kapott, amely a „közönséges” mindennapi cselekvést kizárta.

Ebből fakad a kanonizált líra számos ellentmondásának egyike. Igen „magasról” nézi le a hétköznapi emberi cselekvést, egyebek között a vásárlást, a mindennapi szükségletek beszerzését. Magánemberként azonban a kanonizált költők helyenként hírhedten anyagiasak, alig van az országban olyan művelődési ház, ahol ne tudnának ilyenről mesélni. Magánember és lírai Én egysége felbomlott, és részben ennek a felbomlásnak a terméke a jelenlegi kanonizált posztmodern költészet.

Van alacsonyrendű, csaknem állatias tevékenység, és van magasrendű, egyedül emberhez méltó tevékenység. A hétköznapi emberi élet az első, a posztmodern „művek” gyártása a második kategóriába tartozik.

Ennek megfelelően lenézi a kanonizált líra a „hétköznapi” öröm forrásait és a mindennapi ember boldogságát is. sőt, szemében a boldogság kimondottan az értelem hiányát jelenti. Propagandája szerint a boldog ember végtelenül ostoba, az emberi érték ott kezdődik, ha valaki örökös világfájdalommal siratja a pusztulásba rohanó világot és panaszolja saját meg nem értettségét.

Itt világlik ki a kanonizált líra újabb súlyos ellentmondása: az állandó komor világfájdalom és a parttalan kritika ellenére mégis határozottan úgy tűnik, hogy a sok meg nem értett poéta igen jól érzi magát helyenként kiváltságos helyzetében, és a világ minden iszonyú képekben világgá üvöltött hanyatlása ellenére mindent megtesz eme „hanyatló világ” fenntartására.

A hétköznapi emberi boldogság megvetése nem a posztmodern találmánya, korábbi eszmerendszerekből örökölte. Mivel maga is tákolmány, jól megférnek benne korábbi korszakok bukott nézeteinek szemétdombra kívánkozó hulladékai.

A „posztmodern” jelenségek területe ingoványos világ. Ellentmondások beláthatatlan halmaza, amely semmiféle rendszert nem alkot. A széttöredezettség, a kultúra feldaraboltságának jelszavával szinte bármi megfér itt, és bárminek a tagadása. Ez persze jó ürügy a kanonizált költőknek arra, hogy „joguk legyen” ellentmondásosnak lenni. A cselekvés és a hétköznapi értékek makacs tagadása mögött azonban nincsen semmiféle előremutató program.

Az ellentmondások és a logika kificamodásának korában élünk. A posztmodern legitimációjának egyik jelentős forrása a hétköznapi életen való élősködés. A kanonizált költészet létének igen fontos feltétele a hétköznapi ember elvárt butasága.

Gyorsan hangsúlyoznám még egyszer: nem tényleges, hanem elvárt butaságról van itt szó. A sznobok, akik alkalmazkodnak az elváráshoz, okosnak érezhetik magukat, mert igyekeznek azt értékelni, amit a művészet hivatali apparátusa tőlük elvár. Erőszakot tesznek tulajdon ízlésükön és érzelmeiken, de mindig azért lelkendeznek, „amiért kell”.

A sznobizmus Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a virágkorát éli, csupán nálunk problematikus. itt azonban nagyon is kétes. Itt az ilyesféle hozzáállás évtizedek óta alá van aknázva, a sznob gyakran takarékoskodik a lelkendezéssel, ijedten pislog jobbra-balra, vajon hol, kinél, milyen rossz pontot szerez mai lelkesedésével a jövőben.

Az elvárt butaság a kanonizált költészet „szárnyalásának” egyik alapja. Se szeri se száma köreikben az olyan történeteknek, amikor egy „ostoba”, azaz ép ízlésű, ép érzelmű és szólni merészelő egyszerű ember kifogást emelt valamely örökbecsű kanonizált műalkotás ellen. Ilyen történeteket halluk a képzőművészet, a színház, a líra, a film világából. Bő lére eresztve szokták ecsetelni, „milyen buta a nép”, ami nem érti, sőt nem akarja érteni az ő mély művészetüket.

Időnként megszólal valamelyik médiumban „a szegény megtámadott költő” is, és álszent tónusban panaszolja el, hogy miként „üldözi”, meg „rekeszti ki” őt a nép. Miért nem fogadta el remekműnek az írásait, amikor „megmondták”, hogy azok örökbecsű alkotások?

Az első ilyen történetet még tanárnőmtől hallottam középiskolás koromban. Valamilyen rendezvényen „egy nyugdíjas vasutas” felszólalt, közölte, hogy nem érti (a jó ég tudja, mit), és hülyeség. A tanárnőm példatárában ez lett a nép ostobaságának állandó bizonyítéka, újra meg újra előhozakodott a nyugdíjas vasutassal, ha kellett, ha nem. A nyugdíjas vasutas, aki „üldözi a modern költészetet”.

Már első hallásra is azon gondolkodtam, vajon nem a nyugdíjas vasutasnak volt-e igaza. Sohasem dominálhat a nézőtér, mindenkor a színpadnak kell irányítania. Neki kell olyan játékmodort alkalmaznia, hogy az üzenete eljusson a nézőtérhez. Ha színpad és nézőtér között az összhang elbomlik, azért mindig a színpad a felelős.

Költészetnek és közönségnek ez a fonák viszonya a jelenlegi kanonizált líra alapvető jellemzője. Az elvárt ostobaság nélkül nem élne meg. Az „ostoba” közönség hallgasson, az irodalmi „hivatal” majd elmondja, miért kell lelkesednie. A sznobok ehhez alkalmazkodnak. A közönség többi része meg elfordult a kortárs lírától – legalábbis annak hivatali változatától.

A kanonizált líra üdvöskéi erkölcsi értelemben nem állnak a mindennapi emberek fölött, feltehetőleg logikai értelemben sem. Utóbbit még vizsgálnom kell, de most már előzetesen megjegyezhetem, ha líra és állítólagos közönsége között az összhang évtizedek óta felbomlott, azért valószínűleg a líra a felelős.

A nem cselekvés művészi alapállás soha semmiféle korszakban nem lehet, az erre alapozott poétikák alaptól elhibázottak.

A „posztmodern” szerint a költészetnek semmiféle hivatása nincs, sőt a hivatáson gúnyolódni szeret, de ide vonatkozó ellentmondásos „érvkészletéből” hiányzik egy igen lényeges dolog: a tartalom.

v     Valóban annak van-e ideje, hogy valamiféle irodalmi önfelszámolás, valami hibbant és petyhüdt szellemi harakiri dekadens szertartása közepette ünnepeljük tétlen önmagunkat?

Ez is igen fontos kérdés. A posztmodern állandóan „a művészet végéről” fecseg, önfelszámolást emleget. Igazából azonban egészen másról van szó.

A művészet minden korban az emberiség életének fontos része, az ember önkifejezése. Nem kötődik korszakokhoz, nem lesz vége, nem „múlik el”.

A „művészet vége” hisztéria mögött két, látszólag egymásnak ellentmondó ok húzódhat meg. Nézzük őket.

  1. A „modern világvége” képzete

Ez nem feltétlenül jelent valódi apokalipszist, bár a posztmodern hordalékában ilyen nézetek is akadnak. A fogalom-és értékzavar ott akkora, hogy a globális posztmodern gyülekezet tulajdon papjai sem látják át.

A „modern világvége” inkább a Fukuxama-féle nézetek tükröződése a posztmodern hangzavarban. Ez vulgárisan leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a liberális piacgazdasággal és a demokráciával elérkezett végre a földi Kánaán, az emberiség fejlődése befejeződött, előttünk áll a tökéletes társadalom.

Ennek az abszurditása persze nyilvánvaló.

  1. A művészet korszakának lezárulása, a művészet elavulása

Ide olyan nézetcsoport tartozik, amely nem tagadja a történelem folytatását, az emberiség továbbfejlődésének lehetőségét, de azt tartja, hogy a művészet időben meghatározott, az emberi történelem egy szakaszához kötődik, és azon túlhaladva egyszerűen megszűnik.

Ennek a nézetnek a gyöngéje a művészet definíciója. A művészettörténet alapján nem lehet arra következtetni, hogy a művészet az emberiség történetének csak egy részében létezhetne, de ne várjunk a posztmoderntől logikus gondolkodást. A hasonló érvekre nagyon eltérő válaszokat ad.

Például azt mondja, hogy a művészet azért szűnik meg, mert a jövőben minden ember, azaz az emberiség minden tagja alkotó tevékenységet fog végezni.

És?

Ettől ne lenne művészet? A „művészet vége” prognózis talán nem is az önmagában vett művészet, hanem kifejezetten a hivatali művészet vesztét prognosztizálja?

Folytatása következik.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése