Szerelem és líra - CXLIX.

SZÁZNEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Itt az ideje, hogy letegyem a garast. A tanulmány eddigi fejtegetéseinek szellemében legalább előzetes választ kell adnom a felvetett kérdésekre, mielőtt továbblépnék.

Lássuk tehát egyenként:

„Minden egész eltörött?”

v     Valóban időszerű-e még az örökösen idézett mondat leplezte erkölcsi passzivitás? Időszerű lehet-e egyáltalán egy ilyesféle értelmiségi hozzáállás?”

A jelenkori magyar kultúrában kevés verssort koptattak el annyira, mint a fentebbi Ady-idézetet. Napjainkra a legrojtosabb és legsemmitmondóbb közhelyek egyikévé vált. Mentség, általános ok, indok, ürügy – mindenféle passzivitásra.

Igaz lehet az, hogyha „Minden egész eltörött”, akkor a cselekvés egyén és közösség számára egyaránt lehetetlen? Ilyenkor legfeljebb panaszkodni, nyafogni lehet?

Nem hinném.

Most itt nem az a kérdés, mit jelent a „Minden egész eltörött”, hogy van-e egyáltalán mára vonatkoztatható, aktuális jelentése, és mi az. Nem az idézet tartalmát kell mérlegre tennem, hanem a vele leplezett poétikát és gondolkodásmódot.

Mellékes az is, hogy mennyire volt reveláció a verssorban megjelenő gondolat a keletkezése idején, és mennyire üres ma, egy évszázaddal az után, hogy Ady papírra vetette.

Az viszont nagyon is fontos, mi mindenre ürügy az idézet. Az elidegenedés, az izoláltság, a szubkultúrákra daraboltság, az emberi társadalom áttekinthetetlenné válása nem ment fel bennünket az emberhez méltó cselekvés kötelessége alól, nem helyezi hatályon kívül az erkölcsöt, és – nem teszi időszerűtlenné a lírát.

Ugyanígy nem tesz semmit „lehetetlenné”, ami az alapvető emberi szükségletek közé tartozik. ha a lírát utóbbiak közé sorolhatjuk – a gondolatmenet eddigi részeiben ezt tettük – nem hihetünk abban, hogy a valódi líra „időszerűtlenné”, korszerűtlenné” stb. vált.

Lehet-e hasonló gondolatokkal indokolni a teljes erkölcsi passzivitást?

Szemléltetés végett az élet más területéről hoznék egy analógiát:

Olyan országban élünk, amely Európa leghosszabb árvízvédelmi gátrendszerével rendelkezik. Az ország területének bő egynegyede fekszik az árvizek szintje alatt, és a lakosságnak több mint fele él gátakkal védett településeken.

Képzeljük el, hogy minden gát egyszerre szakad át. Nincs olyankor más tennivaló, mint azt kiabálni, „minden gát átszakadt”?

Ezt kell tennünk másnap is? Harmadnap is? Évek, évtizedek múlva is?

Elfogadható-e a társadalom számára, ha az árvízvédelemmel megbízott intézmények és hatóságok ettől kezdve folyamatosan csak azt panaszolják, „minden gát átszakadt”?

Folytatása következik.