Rákosi Mátyás idején egy dunántúli párttitkár azt a pártfeladatot
kapta, hogy a területén élő romák közül neveljen ki néhány pártkádert,
mert a főtitkár hamarosan látogatást tesz feléjük, és Rákosi
mindenképpen cigány elvtársakat akar látni.
Hazament hát a párttitkár a maga regnumába, és tüsténkedni kezdett.
Volt néhány cigány származású értelmiségije, egy orvos, három mérnök
és egy tanár, de azokkal sok baja volt. Túl okosak voltak. Egyik se volt
párttag.
Nem jó, nem ők kellenek. Nem akarnak párttagok lenni, ha meg
kényszeríti őket, még beszólnak a főtitkár elvtársnak valami okosságot.
Nem kell az öt nagytudású.
Más kell.
Van néhány cigány származású melós is. Egy asszisztensnő. Két
kocsmáros. Na ugyan ezek se lesznek párttagok. Ha meg kényszeríti őket,
még beszólnak a főtitkár elvtársnak valami hülyeséget.
Nem kellenek!
Más kell.
Akad három cigány származású párttag, azokat már be sem kell léptetnie – de mind közül azok a legrosszabbak. Tudniillik, azok róla magáról tudnak olyan dolgokat, amiket nem kéne tudniuk.
Még majd képesek lesznek, és elárulják őt a főtitkár elvtársnak.
Nem! Azokat el kell tüntetni, dugni, le kell nyelni, nem lehetnek itt.
Más kell.
A putriból kell roma, egyenesen a putriból. A cigányok pontosan úgy nézzenek ki, ahogy a főtitkár elvtárs elképzeli őket!
Az elhatározást tett követte. A párttitkár elvtárs
bevágta magát a háborúban a szovjet hadsereg által itt hagyott Dodge
WC-51 márkájú gépjárműbe, a karhatalom felszállt a vadonatúj Csepelre,
és a legközelebbi cigánysorra vitorláztak.
Nagy sírás-rívás közepette ki is válogattak öt férfit.
- Nők nem kellenek a párttitkár elvtársnak? – kérdezte az egyik őrmester.
A párttitkár úgy vélte Rákosi elvtárs úgyse hinné el, hogy cigányasszonyokból képes párttagot csinálni.
- Nem. Nekem csak férfiak kellenek!
Az őrmester furcsán végigmérte, aztán vállat vont.
Az öt férfit felzsuppolták a Csepelre, és irány a járási székhely.
Gyorsan összegyűjtöttek öt-hat renitens pedagógust, kötelezővé tették
számukra a délutáni ingyenmunkát, elszállásolták (fegyveres őrizet
mellett) az öt cigányembert valami gróf államosított kastélyában, és
kezdetét vette az oktatás.
A motiváció magától értetődött:
- Ha nem tanulnak, falhoz állítjuk magukat! – mondták a tanítványoknak.
- Ha ezek nem fognak tudni, magukat lőjük agyon! – biztatták a tanárokat.
Hamarosan elérkezett Rákosi látogatásának napja. Addigra mind az öt
roma férfi megkapta a párttagkönyvét – meg az alapos kiképzést.
Amikor a magyar nép “magas homlokú vezére” belépett, feszes vigyázzban fogadták mind az öten. Az asztalon tankönyvek.
Rákosi kedvtelve legeltette rajtuk a szemét.
- Hát maguk is tanulnak már, kedves cigány elvtársak?
- Tanulunk hát… – dörmögte egyikük.
- Hát mit tanultak utoljára?
- Földrajzot – mert hogy az volt az utolsó óra.
- Hát akkor, kedves cigány elvtársaim, most már talán maguk se ostobák, most már maguk is tudják, hogy a Föld nem lapos, hanem kérem, a Föld – gömbölyű. Most már maguk is tudják, hogy a Föld forog.
Mi tagadás, rosszul esett a bölcs vezértől ez a buta szózat.
Az egyik nem bírta válasz nélkül:
- Tudjuk, hogy forog. Ázsért van mindig ázs ájjá fölül!
2013. március 31., vasárnap
2013. március 30., szombat
Emmauszi dal
Emmauszban,
Holdvilágnál;
Veled lennék – hogyha látnál.
—–
A csend az igazak szava;
Emmausz -
Mindig a Haza.
—–
Emmauszban Isten figyel;
Az Igazság
Mindig közel.
—–
Emmauszi kunyhó-falak…
El se férnek a nagy szavak.
—-
Emmausz itt van,
Hallgatag…
Másutt?
Csak anyagi javak.
—–
Míg a világ címkét ragaszt;
Itt bent az Úr
Vizet fakaszt.
—-
Emmauszban,
Éjfél felé;
A csendes többség – Istené
—–
Varratlan köntös,
Zabkása;
A Megváltás karnyújtásra.
——-
Egyhangú nap,
Szürke esték;
Ha felismerjük – üdvösség.
—–
Emmauszban,
Amíg élünk;
A Megváltó – a vendégünk.
—–
Emmauszban van csak Élet;
A Megváltás -
Nem ítélet.
Holdvilágnál;
Veled lennék – hogyha látnál.
—–
A csend az igazak szava;
Emmausz -
Mindig a Haza.
—–
Emmauszban Isten figyel;
Az Igazság
Mindig közel.
—–
Emmauszi kunyhó-falak…
El se férnek a nagy szavak.
—-
Emmausz itt van,
Hallgatag…
Másutt?
Csak anyagi javak.
—–
Míg a világ címkét ragaszt;
Itt bent az Úr
Vizet fakaszt.
—-
Emmauszban,
Éjfél felé;
A csendes többség – Istené
—–
Varratlan köntös,
Zabkása;
A Megváltás karnyújtásra.
——-
Egyhangú nap,
Szürke esték;
Ha felismerjük – üdvösség.
—–
Emmauszban,
Amíg élünk;
A Megváltó – a vendégünk.
—–
Emmauszban van csak Élet;
A Megváltás -
Nem ítélet.
2013. március 29., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 214.
KÉTSZÁZTIZENNEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Mindkét férfi a szőke nőre bámult. Sőt a fogoly is. Most mit tegyen?
Akadozva vette a levegőt.
- Admirális a hajónak! részletes vizsgálatot kérek az objektum eltűnésének minden körülményéről a lehető leggyorsabban! Utána minél részletesebb jelentést!
„Hajó az admirálisnak! Vettem és megértettem a parancsot!”
Feszült csend telepedett közéjük. Helmut tompán hallgatott, Ed Philips kétségbeesetten bámulta a kamra hűlt helyét.
Karen Bozchana Kadlecikova sajnálta a férfit. Megtalálta, utána azonnal el is veszítette az édesapját. A hibernált állapotban lévő, tökéletesen kiszolgáltatott édesapját. Mit mondhatna a vigasztalására.
Eastman feltűnően sápadt volt. Ahogy a szőke nő jobban megnézte magának, rájött, hogy a fogoly – reszket.
Mi baja lehet? Talán tud valamit?
- Beszéljen! – rivallt a fogolyra Karen.
- Nincs mit mondanom – szepegte alig hallhatóan a férfi.
- Dehogynem! – ordított Karen. – Nagyon is van! miért reszket?
A férfi összeszorította a száját.
- Halljuk! – ordított a fogolyra Helmut is.
- Beszéljen, ha kedves az élete! – mondta fojtott hangon Ed Philips.
A fogoly még mindig reszketett.
- Halljam! – kapta el a gallérját Helmut.
- Hát nem értik? – sírta a férfi. – Halott ember vagyok!
Karen és Ed Philips egymásra néztek. Helmut a fejét csóválgatta.
- Halott ember? Miért? – kérdezte Karen.
- Hát nem értik?
- Hallani akarjuk!
A férfi szipogott egy sort.
- Pedig teljesen világos – nyögte akadozva. – Megpróbáltam megakadályozni az ébredést.
- Pontatlan – szólt közbe élesen kíméletlen hangon a szőke nő. – Maga nem az ébredést akarta akadályozni, meg akarta gyilkolni az ébredőket.
A fogoly az ajkába harapott.
- Bocsásson meg, admirális asszony!
- Halljam, miért halott ember?
- Mert a két kezemmel dolgoztam. Az egyik vezeték meg is sebzett. Nézzék! – feltűrte a mandzsettáját, és megmutatott egy apró sebhelyet. – Véreztem. Megvan nekik a DNS-em. akárkik is, soha többé nem rejtőzhetek előlük el, mert pillanatok alatt könnyedén azonosítanak. Végem van!
Karen vállat vont.
- Nem mondták magának, hogy felelős a tetteiért? – kérdezte dühösen Helmut.
A fogoly nem felelt.
- Ebben azért lehet valami – dörmögte Ed Philips. – Lehet, hogy valóban azonosították.
Valami szöget ütött Karen fejében.
- Miért csak most vitték el a hibernációs kamrát, ha módjuk van erre? Miért vártak ennyi ideig? Ráadásul mi megakadályoztuk a hibernáltak megölését, ezért közben a beavatkozás okafogyottá vált. Akkor mégis, miért?
Mind a két férfi Karenre nézett.
- Talán ennyi a reakcióidejük, admirális asszony – találgatott a fogoly.
- A reakcióidejük?
- Igen. Ki tudja, milyen tulajdonságai vannak a digitális téridőnek. Sem térben, sem időben nincs szinkronban velünk! Lehet, hogy ez a késlekedés törvényszerű.
Ed és Karen egymásra néztek.
- Nem hinném – mondta Helmut.
- Végül is – vont vállat Ed Philips. – a dolog nem lehetetlen. Fogalmunk sincs róla, hogy ténylegesen miféle módon működik a Digitális Téridő.
Nagyot reccsent a vezérlőpult. Karen oda kapta a fejét.
„Hajó az admirálisnak! A vizsgálat eredménytelen. Semmit sem tudunk az eltűnésről. Az egyik másodpercben a hibernációk kamra teljes egészében itt volt, a következő pillanatban pedig teljes egészében eltűnt. A becslések szerint az eltűnés nulla egész két ezred másodperc alatt ment végbe.”
- Értem – felelte Karen sápadtan.
Mindhárom férfi hallgatott.
Karen szótlanul a vezérlőpulthoz lépett ahol néhány perce a poharát felejtette. Ivott, és szórakozottan a panorámaképernyőre nézett. Már nem a csatahajó belseje látszott, hanem szokás szerint a környező csillagos ég.
Azaz…
Karen szeme tágra nyílt. Mi nem stimmel itt?
Kapkodva-dadogva igyekezett magára vonni a többiek figyelmét:
- Gyertek! – makogta. – Gyertek ide! Azonnal! Nézzétek!
A többiek ugrottak. Utána csak bámultak döbbenten.
Egyetlen csillag sem volt az egész hatalmas képernyőn. Ed Philips jött rá:
- A Digitális Téridő foglyai vagyunk!
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Mindkét férfi a szőke nőre bámult. Sőt a fogoly is. Most mit tegyen?
Akadozva vette a levegőt.
- Admirális a hajónak! részletes vizsgálatot kérek az objektum eltűnésének minden körülményéről a lehető leggyorsabban! Utána minél részletesebb jelentést!
„Hajó az admirálisnak! Vettem és megértettem a parancsot!”
Feszült csend telepedett közéjük. Helmut tompán hallgatott, Ed Philips kétségbeesetten bámulta a kamra hűlt helyét.
Karen Bozchana Kadlecikova sajnálta a férfit. Megtalálta, utána azonnal el is veszítette az édesapját. A hibernált állapotban lévő, tökéletesen kiszolgáltatott édesapját. Mit mondhatna a vigasztalására.
Eastman feltűnően sápadt volt. Ahogy a szőke nő jobban megnézte magának, rájött, hogy a fogoly – reszket.
Mi baja lehet? Talán tud valamit?
- Beszéljen! – rivallt a fogolyra Karen.
- Nincs mit mondanom – szepegte alig hallhatóan a férfi.
- Dehogynem! – ordított Karen. – Nagyon is van! miért reszket?
A férfi összeszorította a száját.
- Halljuk! – ordított a fogolyra Helmut is.
- Beszéljen, ha kedves az élete! – mondta fojtott hangon Ed Philips.
A fogoly még mindig reszketett.
- Halljam! – kapta el a gallérját Helmut.
- Hát nem értik? – sírta a férfi. – Halott ember vagyok!
Karen és Ed Philips egymásra néztek. Helmut a fejét csóválgatta.
- Halott ember? Miért? – kérdezte Karen.
- Hát nem értik?
- Hallani akarjuk!
A férfi szipogott egy sort.
- Pedig teljesen világos – nyögte akadozva. – Megpróbáltam megakadályozni az ébredést.
- Pontatlan – szólt közbe élesen kíméletlen hangon a szőke nő. – Maga nem az ébredést akarta akadályozni, meg akarta gyilkolni az ébredőket.
A fogoly az ajkába harapott.
- Bocsásson meg, admirális asszony!
- Halljam, miért halott ember?
- Mert a két kezemmel dolgoztam. Az egyik vezeték meg is sebzett. Nézzék! – feltűrte a mandzsettáját, és megmutatott egy apró sebhelyet. – Véreztem. Megvan nekik a DNS-em. akárkik is, soha többé nem rejtőzhetek előlük el, mert pillanatok alatt könnyedén azonosítanak. Végem van!
Karen vállat vont.
- Nem mondták magának, hogy felelős a tetteiért? – kérdezte dühösen Helmut.
A fogoly nem felelt.
- Ebben azért lehet valami – dörmögte Ed Philips. – Lehet, hogy valóban azonosították.
Valami szöget ütött Karen fejében.
- Miért csak most vitték el a hibernációs kamrát, ha módjuk van erre? Miért vártak ennyi ideig? Ráadásul mi megakadályoztuk a hibernáltak megölését, ezért közben a beavatkozás okafogyottá vált. Akkor mégis, miért?
Mind a két férfi Karenre nézett.
- Talán ennyi a reakcióidejük, admirális asszony – találgatott a fogoly.
- A reakcióidejük?
- Igen. Ki tudja, milyen tulajdonságai vannak a digitális téridőnek. Sem térben, sem időben nincs szinkronban velünk! Lehet, hogy ez a késlekedés törvényszerű.
Ed és Karen egymásra néztek.
- Nem hinném – mondta Helmut.
- Végül is – vont vállat Ed Philips. – a dolog nem lehetetlen. Fogalmunk sincs róla, hogy ténylegesen miféle módon működik a Digitális Téridő.
Nagyot reccsent a vezérlőpult. Karen oda kapta a fejét.
„Hajó az admirálisnak! A vizsgálat eredménytelen. Semmit sem tudunk az eltűnésről. Az egyik másodpercben a hibernációk kamra teljes egészében itt volt, a következő pillanatban pedig teljes egészében eltűnt. A becslések szerint az eltűnés nulla egész két ezred másodperc alatt ment végbe.”
- Értem – felelte Karen sápadtan.
Mindhárom férfi hallgatott.
Karen szótlanul a vezérlőpulthoz lépett ahol néhány perce a poharát felejtette. Ivott, és szórakozottan a panorámaképernyőre nézett. Már nem a csatahajó belseje látszott, hanem szokás szerint a környező csillagos ég.
Azaz…
Karen szeme tágra nyílt. Mi nem stimmel itt?
Kapkodva-dadogva igyekezett magára vonni a többiek figyelmét:
- Gyertek! – makogta. – Gyertek ide! Azonnal! Nézzétek!
A többiek ugrottak. Utána csak bámultak döbbenten.
Egyetlen csillag sem volt az egész hatalmas képernyőn. Ed Philips jött rá:
- A Digitális Téridő foglyai vagyunk!
Folytatása következik.
2013. március 28., csütörtök
Szerelem és líra - LXX.
Hetvenedik rész
Mindebből feketén-fehéren az világlik ki, hogy modern világunkban a „művész” fogalma lényegében a hierarchiában elfoglalt státuszt jelent, se többet, se kevesebbet.
Ha a mi közvetlen témánkra akarjuk lefordítani: hivatalosan költőnek az tekintendő, aki a társadalmi hierarchiában a „költő” státuszt az intézményrendszer jóváhagyása mellett betölti.
Így már teljesen érthetővé válnak a jelenkori költészettel kapcsolatos tapasztalataink. Az a költő, akit a státuszába kineveztek. Az is érthető, ha az illető a „foglalkozás” rubrikába azt írja: „költő”.
Nem igazán releváns, hogy az illető egyáltalán tud-e verset írni. Messze nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a fennálló státusz-rendszerben eljuthasson odáig, hogy a hivatalos intézményrendszer áldásával költőnek nevezhesse magát. Ez számos előnnyel járhat, díjakkal, különféle kiváltságokkal, állami támogatással, szinte „alanyi jogon” járó kapcsolatok igénybe vételével, adókedvezményekkel, juttatásokkal, mifenékkel. Nyilván késhegyig menő harc folyik érte.
Elébe lehet egyébként menni annak, nehogy a státusz-költőktől a társadalom a valóságos költők feladatkörét kérje számon. Ez nem is olyan nehéz. Mindössze olyan esztétikai felfogást kell kialakítani, amely lényegében kizárja, hogy a státusz-költőnek akár formai, akár tartalmi tekintetben kötődnie kelljen a magyar líra hagyományaihoz.
Így lesz a kör – circulus vitiosus. Költő az, akit a költői bürokrácia költővé fogad, illetve kinevez, vers az, amit ugyanez a bürokrácia annak nyilvánít, poétika és költészet-esztétika is csak az lehet, amit ugyanez a kör annak elfogad.
A dolog tiszta és világos: az apparátus sikeresen adaptálta magához a „költő” fogalmát, státusszá alakította, kisajátította, megkaparintotta – övé.
Ha valódi költészetet akarunk, az apparátuson kívül kell azt megteremtenünk, és talán valami más elnevezést kellene neki adnunk, mert a költő státusza „hivatalosan” már foglalt.
Csakhogy ez így túl egyszerű.
A líra és a hivatali infrastruktúra messze nincsenek egy dimenzióban. Értékrendszerük egymással nem összemérhető. Két ennyire nem kompatibilis rendszer keveredése mindig káoszt teremt. A kinevezett költők közt akadnak jobbak is, bumfordibbak is, tehetségesek és tehetségtelenek. Akad, aki valóban képes lírai érték létrehozására, és olyan is, aki nem. Nem az alkotói képességek számítanak, hanem a hivatali hierarchiában elfoglalt hely.
Ez a bizonytalanság alkotja a kinevezett költészet legerősebb önvédelmi rendszerét. Mert ha nem releváns a lírai minőség, az még nem is zárja ki annak meglétét, legalább foltokban. Ha véletlenszerűen is, ha a struktúra ellenére is, ha a merőben alkalmatlan poétika meghazudtolásával is, de mégis létrejöhetnek értékes művek, amelyek felhasználhatók a rendszer önigazolására minden olyan esetben, amikor erre szükség mutatkozik.
A rendszer maga belül sem homogén, állandó küzdelmektől, viszályoktól, torzsalkodásoktól terhes. A hazai közéleti érvényesülés számos negatív „hagyományát” is felhasználják az egymást eltaposni, háttérbe szorítani kívánó egyének és csoportok; a tradicionális urambátyám-kapcsolatoktól a nepotizmuson keresztül a politikai jellegű szembenállásig. A legújabb taktika talán a hasonszőrű külföldi egyének és szervezetek segítségül hívása, illetve a külföldön keresztül történő nyomásgyakorlás. Ez természetesen tipikus komprádor magatartás, kizárólag meghatározott politikai pályán futó személyekre és csoportosulásokra jellemző.
A magyar kultúra egyéb ágazataiban sem különb a helyzet.
Megtörtént a nagyon közeli közelmúltban (nem a líra szűkebb területén), hogy valamely magyar kulturális ágazat néhány fővárosi intézménye – amelyek együttvéve sem képviselték az adott hazai ágazat tíz százalékát sem – külhoni kapcsolataira támaszkodva hasonszőrű európai szövetségeseitől száznál több „szakértőt” csődített az országba azzal, hogy ők elnyomott helyzetben vannak, és rajtuk kívül azon ágazatban Magyarországon igazi művészet nincs. Sikerült kirekeszteniük a programból az ágazat többi fővárosi és minden vidéki intézményét, amelyek náluk nagyságrendekkel nagyobb közönséget vonzzanak, és sokkal komolyabb művészeti potenciált képviselnek. Nem különösebben érdekelte őket, milyen károkat okoznak a magyar kultúrának.
Az említett ágazat még jelentős számú közönséget vonz. A líráról ez már régen nem mondható el, legalábbis a hivatalosnak tekinthető líráról. A hasonló torzsalkodások éppen ezért ott többnyire a berkeken belül maradnak.
A rendszer tehetetlensége meglehetősen nagy, és volt rá ideje, hogy körülbástyázza magát infrastruktúrával.
Igazából korábban is kialakult már a magyar lírában hasonló szituáció, a maival analóg elmerevedés is előfordult már, de sohasem volt ennyire zárt és a maga nemében ennyire tökéletes. A zárt rendszer a kívülről érkező, a brancshoz integrálódni nem akaró költőt össztűzzel szokta fogadni nálunk, különösen akkor, ha többé-kevésbé populáris poétikát, értékrendet hoz magával. Erre Petőfi indulása lehet a legjobb példa. Ady esetében is hasonlót láthattunk. Talán nem véletlen, hogy mindketten számos alkalommal kritizálták a hazai irodalmi életet.
A líra intézményi struktúráját folyamatosan veszélyeztetik a kívülről, a hierarchián túlról érkező költők és poétikák. Ezek közül akit lehet, integrál, a többit megpróbálja kirekeszteni a költészetből. Különösen azokat, akik minden mesterkélt rendszer legnagyobb ellenségét hozzák magukkal, az pedig a populáris poétika.
Igazi szerelmi költészet ma már csak ilyennek a programjában szerepelhet.
Folytatása következik.
Mindebből feketén-fehéren az világlik ki, hogy modern világunkban a „művész” fogalma lényegében a hierarchiában elfoglalt státuszt jelent, se többet, se kevesebbet.
Ha a mi közvetlen témánkra akarjuk lefordítani: hivatalosan költőnek az tekintendő, aki a társadalmi hierarchiában a „költő” státuszt az intézményrendszer jóváhagyása mellett betölti.
Így már teljesen érthetővé válnak a jelenkori költészettel kapcsolatos tapasztalataink. Az a költő, akit a státuszába kineveztek. Az is érthető, ha az illető a „foglalkozás” rubrikába azt írja: „költő”.
Nem igazán releváns, hogy az illető egyáltalán tud-e verset írni. Messze nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a fennálló státusz-rendszerben eljuthasson odáig, hogy a hivatalos intézményrendszer áldásával költőnek nevezhesse magát. Ez számos előnnyel járhat, díjakkal, különféle kiváltságokkal, állami támogatással, szinte „alanyi jogon” járó kapcsolatok igénybe vételével, adókedvezményekkel, juttatásokkal, mifenékkel. Nyilván késhegyig menő harc folyik érte.
Elébe lehet egyébként menni annak, nehogy a státusz-költőktől a társadalom a valóságos költők feladatkörét kérje számon. Ez nem is olyan nehéz. Mindössze olyan esztétikai felfogást kell kialakítani, amely lényegében kizárja, hogy a státusz-költőnek akár formai, akár tartalmi tekintetben kötődnie kelljen a magyar líra hagyományaihoz.
Így lesz a kör – circulus vitiosus. Költő az, akit a költői bürokrácia költővé fogad, illetve kinevez, vers az, amit ugyanez a bürokrácia annak nyilvánít, poétika és költészet-esztétika is csak az lehet, amit ugyanez a kör annak elfogad.
A dolog tiszta és világos: az apparátus sikeresen adaptálta magához a „költő” fogalmát, státusszá alakította, kisajátította, megkaparintotta – övé.
Ha valódi költészetet akarunk, az apparátuson kívül kell azt megteremtenünk, és talán valami más elnevezést kellene neki adnunk, mert a költő státusza „hivatalosan” már foglalt.
Csakhogy ez így túl egyszerű.
A líra és a hivatali infrastruktúra messze nincsenek egy dimenzióban. Értékrendszerük egymással nem összemérhető. Két ennyire nem kompatibilis rendszer keveredése mindig káoszt teremt. A kinevezett költők közt akadnak jobbak is, bumfordibbak is, tehetségesek és tehetségtelenek. Akad, aki valóban képes lírai érték létrehozására, és olyan is, aki nem. Nem az alkotói képességek számítanak, hanem a hivatali hierarchiában elfoglalt hely.
Ez a bizonytalanság alkotja a kinevezett költészet legerősebb önvédelmi rendszerét. Mert ha nem releváns a lírai minőség, az még nem is zárja ki annak meglétét, legalább foltokban. Ha véletlenszerűen is, ha a struktúra ellenére is, ha a merőben alkalmatlan poétika meghazudtolásával is, de mégis létrejöhetnek értékes művek, amelyek felhasználhatók a rendszer önigazolására minden olyan esetben, amikor erre szükség mutatkozik.
A rendszer maga belül sem homogén, állandó küzdelmektől, viszályoktól, torzsalkodásoktól terhes. A hazai közéleti érvényesülés számos negatív „hagyományát” is felhasználják az egymást eltaposni, háttérbe szorítani kívánó egyének és csoportok; a tradicionális urambátyám-kapcsolatoktól a nepotizmuson keresztül a politikai jellegű szembenállásig. A legújabb taktika talán a hasonszőrű külföldi egyének és szervezetek segítségül hívása, illetve a külföldön keresztül történő nyomásgyakorlás. Ez természetesen tipikus komprádor magatartás, kizárólag meghatározott politikai pályán futó személyekre és csoportosulásokra jellemző.
A magyar kultúra egyéb ágazataiban sem különb a helyzet.
Megtörtént a nagyon közeli közelmúltban (nem a líra szűkebb területén), hogy valamely magyar kulturális ágazat néhány fővárosi intézménye – amelyek együttvéve sem képviselték az adott hazai ágazat tíz százalékát sem – külhoni kapcsolataira támaszkodva hasonszőrű európai szövetségeseitől száznál több „szakértőt” csődített az országba azzal, hogy ők elnyomott helyzetben vannak, és rajtuk kívül azon ágazatban Magyarországon igazi művészet nincs. Sikerült kirekeszteniük a programból az ágazat többi fővárosi és minden vidéki intézményét, amelyek náluk nagyságrendekkel nagyobb közönséget vonzzanak, és sokkal komolyabb művészeti potenciált képviselnek. Nem különösebben érdekelte őket, milyen károkat okoznak a magyar kultúrának.
Az említett ágazat még jelentős számú közönséget vonz. A líráról ez már régen nem mondható el, legalábbis a hivatalosnak tekinthető líráról. A hasonló torzsalkodások éppen ezért ott többnyire a berkeken belül maradnak.
A rendszer tehetetlensége meglehetősen nagy, és volt rá ideje, hogy körülbástyázza magát infrastruktúrával.
Igazából korábban is kialakult már a magyar lírában hasonló szituáció, a maival analóg elmerevedés is előfordult már, de sohasem volt ennyire zárt és a maga nemében ennyire tökéletes. A zárt rendszer a kívülről érkező, a brancshoz integrálódni nem akaró költőt össztűzzel szokta fogadni nálunk, különösen akkor, ha többé-kevésbé populáris poétikát, értékrendet hoz magával. Erre Petőfi indulása lehet a legjobb példa. Ady esetében is hasonlót láthattunk. Talán nem véletlen, hogy mindketten számos alkalommal kritizálták a hazai irodalmi életet.
A líra intézményi struktúráját folyamatosan veszélyeztetik a kívülről, a hierarchián túlról érkező költők és poétikák. Ezek közül akit lehet, integrál, a többit megpróbálja kirekeszteni a költészetből. Különösen azokat, akik minden mesterkélt rendszer legnagyobb ellenségét hozzák magukkal, az pedig a populáris poétika.
Igazi szerelmi költészet ma már csak ilyennek a programjában szerepelhet.
Folytatása következik.
2013. március 27., szerda
Sokadik újjászületés
A méltóságos Végtelen
Egy pillanatba bújt,
S a zsémbes öreg végzet fala
Újra porba hullt.
—–
Füst és korom
Lett a korom;
Éveim eladom;
Itt állok újra – fiatalon -
A boldogságnál nincs
Nagyobb hatalom.
—-
Amíg testemben a világ
Végleg meg nem roppan,
Szeretlek, Kedves!
Évről évre
Mindig
Egyre
Jobban!
Egy pillanatba bújt,
S a zsémbes öreg végzet fala
Újra porba hullt.
—–
Füst és korom
Lett a korom;
Éveim eladom;
Itt állok újra – fiatalon -
A boldogságnál nincs
Nagyobb hatalom.
—-
Amíg testemben a világ
Végleg meg nem roppan,
Szeretlek, Kedves!
Évről évre
Mindig
Egyre
Jobban!
2013. március 26., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 38.
Egy “kis nemzet” irodalma nem akkor hoz létre egyetemes érvényű
művet, ha buzgón majmolja “nagy nemzetek” irodalmának aktuális
divatjelenségeit, hanem csakis akkor, ha mer – önmaga lenni. Akkor
járulhatunk igazán hozzá a nagy egészhez, ha “műveljük kertjeinket”, a
magunkét.
Szinte minden korban akadnak azonban olyan tollforgató társaink, akik – a kortárs hazai írások koncepció nélküli pocskondiázása mellett – buzgó nyáladzással magasztalják és utánozzák a divatos külföldit, eközben pedig rendkívül széles látókörűnek képzelik magukat.
Ez probléma volt a reformkorban is. 1847-ben nem kisebb személyiséget inspirált egy dühös cikk megírására, mint Erdélyi Jánost, a kor egyik jeles esztétáját és kritikusát. Annak idején ő adta Petőfi kezébe Arany Toldiját.
Erdélyi egyebek közt a következőket írja (Akkoriban a divatos francia volt a leginkább majmolandó irodalom.):
“Mi gyűlöljük, igenis nem a valódi romantikát, hanem azt, amelyet ti annak hisztek; gyűlöljük azt a nehéz-nyavalyás modort, mely epileptikus görcsökben vonaglik végig sok vizenyős novellán, melyeknek minden jó oldala az, hogy magyar nyelven írattak, de belőlük saját alkotó erőnkre soha nem fog ismerni senki, mivel a lélek bennök fattyú szellem, a minta közvetlenül párisi, ekkép a szegény magyar irodalomnak nem marad más belőle, csak a szó. Igenis: szó, szó, szó! Mint Hamlet mondaná. Ezt a szóromantikát gyűlöljük mi s óhajtunk irodalmunknak a leginkább elfáradt francia és minden idegen befolyástól minél előbbi felszabadulást.”
A patvarba! Bő százötven éve írta…
Mitől ennyire ismerős?
Szinte minden korban akadnak azonban olyan tollforgató társaink, akik – a kortárs hazai írások koncepció nélküli pocskondiázása mellett – buzgó nyáladzással magasztalják és utánozzák a divatos külföldit, eközben pedig rendkívül széles látókörűnek képzelik magukat.
Ez probléma volt a reformkorban is. 1847-ben nem kisebb személyiséget inspirált egy dühös cikk megírására, mint Erdélyi Jánost, a kor egyik jeles esztétáját és kritikusát. Annak idején ő adta Petőfi kezébe Arany Toldiját.
Erdélyi egyebek közt a következőket írja (Akkoriban a divatos francia volt a leginkább majmolandó irodalom.):
“Mi gyűlöljük, igenis nem a valódi romantikát, hanem azt, amelyet ti annak hisztek; gyűlöljük azt a nehéz-nyavalyás modort, mely epileptikus görcsökben vonaglik végig sok vizenyős novellán, melyeknek minden jó oldala az, hogy magyar nyelven írattak, de belőlük saját alkotó erőnkre soha nem fog ismerni senki, mivel a lélek bennök fattyú szellem, a minta közvetlenül párisi, ekkép a szegény magyar irodalomnak nem marad más belőle, csak a szó. Igenis: szó, szó, szó! Mint Hamlet mondaná. Ezt a szóromantikát gyűlöljük mi s óhajtunk irodalmunknak a leginkább elfáradt francia és minden idegen befolyástól minél előbbi felszabadulást.”
A patvarba! Bő százötven éve írta…
Mitől ennyire ismerős?
2013. március 25., hétfő
Papíron minden rendbe' van...
Papíron minden rendbe’ van:
Szép, délceg számsorok;
A számnak nem fáj semmije,
S a gyomra sem korog.
—–
A Lét nem kellem, nem öröm,
Nem fény, nem grácia;
Az Élet lényege csupán
A bürokrácia.
—–
A szépen hizlalt űrlapok
Szent rendje már bevált;
Ezek pótolnak mindenütt
Életet és halált.
—-
Papíron minden rendbe’ van,
Űrlap-gyártásra fel!
Semmi a világ-rubrikát
Nem sodorhatja el.
—–
Így minden olyan egyszerű,
Aggódni sose kell,
Csupán a papír felelős,
Hát majd az megfelel.
—-
Az űrlapok világa tág
És meghitt fedezék;
A mögötte rejtőzködőt
Nem látja föld, se ég.
—–
Papíron minden rendbe’ van,
Az űrlap megfelel;
Így jó, és a valódi Lét
Hadd párologjon el.
Szép, délceg számsorok;
A számnak nem fáj semmije,
S a gyomra sem korog.
—–
A Lét nem kellem, nem öröm,
Nem fény, nem grácia;
Az Élet lényege csupán
A bürokrácia.
—–
A szépen hizlalt űrlapok
Szent rendje már bevált;
Ezek pótolnak mindenütt
Életet és halált.
—-
Papíron minden rendbe’ van,
Űrlap-gyártásra fel!
Semmi a világ-rubrikát
Nem sodorhatja el.
—–
Így minden olyan egyszerű,
Aggódni sose kell,
Csupán a papír felelős,
Hát majd az megfelel.
—-
Az űrlapok világa tág
És meghitt fedezék;
A mögötte rejtőzködőt
Nem látja föld, se ég.
—–
Papíron minden rendbe’ van,
Az űrlap megfelel;
Így jó, és a valódi Lét
Hadd párologjon el.
2013. március 24., vasárnap
A tudós pap
A történetet Hermányi Dienes József közölte, állítása szerint az ő idejében történt, és meg is nevezi a szereplőket.
—-
Szóval adva a következő két szereplő:
A nagy tudományú pap.
A kalandor.
Nevezetesen:
A pap K. Vásárhelyi András, a szászvárosi eklézsia prédikátora.
A kalandor Kerekes Pál, aki valaha enyedi diák volt, katonának állt, a bajorországi hadjáratban jelentős zsákmányt szerzett, abból meggazdagodott férfiú, aki nem egészen egyenes úton pénzen még armálishoz is jutott, történetünk idején már nemesember volt.
Ezek találkoztak egyszer, valahol az út mentén.
A szászvárosi prédikátor tekintélyes ember volt, négylovas kocsival poroszkált éppen a határban, amikor a másikkal találkozott.
Kerekes éppen lóháton tartott valahová, de kicsapta legelni a hátasát, maga pedig megpihent, és – kiszolgált katonák szokása szerint – pipázott. Mellette még szalonnázott is. Vásárhelyit megpillantva felemelkedett, köszöntötte az egyházi férfiút, és – amint a kocsi megállt – nekiszegezett egy kérdést:
- Kegyelmed tudós ember. Feleljen nekem egy kérdésre!
A pap önelégülten húzta ki magát a kocsi ülésén.
- Csak mondja kend!
A “kend” titulus parasztot illetett, sértésnek szánta a pap. Kerekes kissé össze is húzta a szemét, de más jelét nem mutatta a sértődöttségnek.Inkább mintha magában kuncogott volna.
- Akkor kérdeznék!
- Kérdezzen kend!
- Feleljen kegyelmed: Jézus Krisztus mezítelenül ment fel a mennyekbe, vagy felöltözve?
És elfordult, ne lássa Vásárhelyi a csúfondáros vigyort az arcán.
A pap eltátotta a száját. Mit feleljen erre? Lehet erre egyáltalán jól válaszolni?
Kerekes uram kajánul elvigyorodott.
Mit tegyen a pap? A lehető legjobb megoldást választotta. Oldalba vágta a kocsist:
- Hajts, az anyád istenit!
Válasz nélkül porzott el…
—-
Szóval adva a következő két szereplő:
A nagy tudományú pap.
A kalandor.
Nevezetesen:
A pap K. Vásárhelyi András, a szászvárosi eklézsia prédikátora.
A kalandor Kerekes Pál, aki valaha enyedi diák volt, katonának állt, a bajorországi hadjáratban jelentős zsákmányt szerzett, abból meggazdagodott férfiú, aki nem egészen egyenes úton pénzen még armálishoz is jutott, történetünk idején már nemesember volt.
Ezek találkoztak egyszer, valahol az út mentén.
A szászvárosi prédikátor tekintélyes ember volt, négylovas kocsival poroszkált éppen a határban, amikor a másikkal találkozott.
Kerekes éppen lóháton tartott valahová, de kicsapta legelni a hátasát, maga pedig megpihent, és – kiszolgált katonák szokása szerint – pipázott. Mellette még szalonnázott is. Vásárhelyit megpillantva felemelkedett, köszöntötte az egyházi férfiút, és – amint a kocsi megállt – nekiszegezett egy kérdést:
- Kegyelmed tudós ember. Feleljen nekem egy kérdésre!
A pap önelégülten húzta ki magát a kocsi ülésén.
- Csak mondja kend!
A “kend” titulus parasztot illetett, sértésnek szánta a pap. Kerekes kissé össze is húzta a szemét, de más jelét nem mutatta a sértődöttségnek.Inkább mintha magában kuncogott volna.
- Akkor kérdeznék!
- Kérdezzen kend!
- Feleljen kegyelmed: Jézus Krisztus mezítelenül ment fel a mennyekbe, vagy felöltözve?
És elfordult, ne lássa Vásárhelyi a csúfondáros vigyort az arcán.
A pap eltátotta a száját. Mit feleljen erre? Lehet erre egyáltalán jól válaszolni?
Kerekes uram kajánul elvigyorodott.
Mit tegyen a pap? A lehető legjobb megoldást választotta. Oldalba vágta a kocsist:
- Hajts, az anyád istenit!
Válasz nélkül porzott el…
2013. március 23., szombat
Mikor jön el a tavasz?
Vádolhatjuk márciust,
Mégse lesz tavasz…
—–
Vádolhatjuk
Tél-izmussal,
Fagy-izmusssal,
Ilyen meg olyan izmussal,
Mégse lesz tavasz.
—–
Gyűlölhetjük márciust,
Mégse lesz tavasz…
—-
Gyűlölhetjük
Acsarkodva,
Habzó szájjal
Szitkozódva
Mégse lesz tavasz.
—-
Milliókat költhetünk
Mégse lesz tavasz….
—-
Dollárhegyek,
Pénzkötegek,
Vérszomjas
Kamat-seregek;
Mégse lesz tavasz.
——
Minden tavasz mindig titok;
Ha ideje lesz – jönni fog.
—
Hogy a tavasz mikor jön el?
Lehet, hogy csak miránk figyel…
—-
Sok szálka-gerenda beszéd
Teszteli a világ eszét.
—-
Vádaskodás, acsarkodás
Rabol, mérgez, gödröket ás…
—-
Avas bosszúk körforgása,
Mint penészes, romlott kása…
—-
Vajon derű jön, vagy ború?
Megbocsátás vagy háború?
—-
Az “okos” rossz címkét ragaszt;
A naiv – várja a tavaszt.
Mégse lesz tavasz…
—–
Vádolhatjuk
Tél-izmussal,
Fagy-izmusssal,
Ilyen meg olyan izmussal,
Mégse lesz tavasz.
—–
Gyűlölhetjük márciust,
Mégse lesz tavasz…
—-
Gyűlölhetjük
Acsarkodva,
Habzó szájjal
Szitkozódva
Mégse lesz tavasz.
—-
Milliókat költhetünk
Mégse lesz tavasz….
—-
Dollárhegyek,
Pénzkötegek,
Vérszomjas
Kamat-seregek;
Mégse lesz tavasz.
——
Minden tavasz mindig titok;
Ha ideje lesz – jönni fog.
—
Hogy a tavasz mikor jön el?
Lehet, hogy csak miránk figyel…
—-
Sok szálka-gerenda beszéd
Teszteli a világ eszét.
—-
Vádaskodás, acsarkodás
Rabol, mérgez, gödröket ás…
—-
Avas bosszúk körforgása,
Mint penészes, romlott kása…
—-
Vajon derű jön, vagy ború?
Megbocsátás vagy háború?
—-
Az “okos” rossz címkét ragaszt;
A naiv – várja a tavaszt.
2013. március 22., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 213.
KÉTSZÁZTIZENHARMADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő lázasan gondolkodott. A teste szinte remegett, úgy érezte magát, mintha valami ismeretlen eredetű erő rázná folyamatosan. Minden belső vészjelzője riadót üvöltött.
Miféle baj van itt?
Mi nem természetes?
Próbálta összeszedni a gondolatait.
- Ön tehát gyilkolni jött? – rivallt a fogolyra Ed Philips.
Karen a legszívesebben ráüvöltött volna a férfira: nem itt az igazi probléma, ez mellékes, nem ez a baj.
Hanem micsoda?
- Igen, uram – felelte a fogoly. – de meg kell értenie, aligha tehetnénk mást egy ilyen helyzetben.
Karen a fejét rázta. Nem! Nem! Nem itt van a lényeg!
Ed Philips ádáz tekintettel méregette a foglyot. Karen megértette a társa dühét, az édesapját félti. Valamit azonban nem vesz észre. De ő maga sem.
Vajon mit?
Helmut Schellenberg a torkát köszörülte.
- Mégis – kezdte tétován. – mégis ki és hogyan lehetne képes felébreszteni őket, a hm…a technológiai korlátok ellenére?
Eastman nem felelt azonnal, Karen azonban a homlokára csapott. Hát persze! Erről van szó! Ki? Ki és hogyan?
Eastman némileg zavartan pislogott rájuk.
- Ezt nem tudom, – kezdte óvatosan. – de úgy gondoljuk, a digitális téridő és a mögötte álló technológia bármire képes.
Karen úgy érezte, mintha valaki hangosan dobolna belül a koponyájában. Hát persze, hogy mindenre képes!
Ed Philips nyomorult arckifejezést vágott. Mint aki elveszítette a fonalat.
Karen igyekezett gyorsan magához térni.
- Először fordult elő ilyen eset? – nézett a fogolyra.
- Hogy elindult a felébresztésük?
- Igen.
- Hát…
- Feleljen már!
- Amennyire én tudom, soha nem történt még ilyesmi, admirális asszony.
Karen gondolkodott. Valami most megváltozott, valami új tényező jelent meg, és neki sejtelme sincs róla, mit is kellene tennie.
Talán fél perce is megszólalt már a kellemetlen hang, mire felfigyeltek rá.
Helmut vette észre.
- Mi a csuda ez? Valami vészjelző?
Karen a vezérlőterembe rohant. Hangosan vijjogtak a vészcsengők.
„Hajó az admirálisnak! Vészhelyzet! Hajó az admirálisnak! Vészhelyzet!”
Karen lihegett.
- Admirális a hajónak! Jelentést kérek!
„Hajó az admirálisnak! Eltűnt a csatahajóról az objektum! Nyoma veszett a hibernációs kamrának a hibernáltakkal együtt!”
Most már Karen is látta a képernyőt. A hibernációs kamra helyén sötét üreg maradt.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő lázasan gondolkodott. A teste szinte remegett, úgy érezte magát, mintha valami ismeretlen eredetű erő rázná folyamatosan. Minden belső vészjelzője riadót üvöltött.
Miféle baj van itt?
Mi nem természetes?
Próbálta összeszedni a gondolatait.
- Ön tehát gyilkolni jött? – rivallt a fogolyra Ed Philips.
Karen a legszívesebben ráüvöltött volna a férfira: nem itt az igazi probléma, ez mellékes, nem ez a baj.
Hanem micsoda?
- Igen, uram – felelte a fogoly. – de meg kell értenie, aligha tehetnénk mást egy ilyen helyzetben.
Karen a fejét rázta. Nem! Nem! Nem itt van a lényeg!
Ed Philips ádáz tekintettel méregette a foglyot. Karen megértette a társa dühét, az édesapját félti. Valamit azonban nem vesz észre. De ő maga sem.
Vajon mit?
Helmut Schellenberg a torkát köszörülte.
- Mégis – kezdte tétován. – mégis ki és hogyan lehetne képes felébreszteni őket, a hm…a technológiai korlátok ellenére?
Eastman nem felelt azonnal, Karen azonban a homlokára csapott. Hát persze! Erről van szó! Ki? Ki és hogyan?
Eastman némileg zavartan pislogott rájuk.
- Ezt nem tudom, – kezdte óvatosan. – de úgy gondoljuk, a digitális téridő és a mögötte álló technológia bármire képes.
Karen úgy érezte, mintha valaki hangosan dobolna belül a koponyájában. Hát persze, hogy mindenre képes!
Ed Philips nyomorult arckifejezést vágott. Mint aki elveszítette a fonalat.
Karen igyekezett gyorsan magához térni.
- Először fordult elő ilyen eset? – nézett a fogolyra.
- Hogy elindult a felébresztésük?
- Igen.
- Hát…
- Feleljen már!
- Amennyire én tudom, soha nem történt még ilyesmi, admirális asszony.
Karen gondolkodott. Valami most megváltozott, valami új tényező jelent meg, és neki sejtelme sincs róla, mit is kellene tennie.
Talán fél perce is megszólalt már a kellemetlen hang, mire felfigyeltek rá.
Helmut vette észre.
- Mi a csuda ez? Valami vészjelző?
Karen a vezérlőterembe rohant. Hangosan vijjogtak a vészcsengők.
„Hajó az admirálisnak! Vészhelyzet! Hajó az admirálisnak! Vészhelyzet!”
Karen lihegett.
- Admirális a hajónak! Jelentést kérek!
„Hajó az admirálisnak! Eltűnt a csatahajóról az objektum! Nyoma veszett a hibernációs kamrának a hibernáltakkal együtt!”
Most már Karen is látta a képernyőt. A hibernációs kamra helyén sötét üreg maradt.
Folytatása következik.
2013. március 21., csütörtök
Szerelem és líra - LXIX.
Hatvankilencedik rész
Ez magától értetődik. Mert ha a műalkotás elveszítette a maga szakrális és erkölcsi jellegét, és közönséges státusszá vált, akkor elkerülhetetlen a következtetés, hogy a műalkotást létrehozó művész sem jogosult semmiféle erkölcsi vagy szakrális tekintélyre, mert az sem lehet egyéb, mint puszta státusz. A művész közönséges foglalkozássá degradálódott.
Ez a gyakorlatban így is van, a kinevezett művész nyugodt természetességgel írja a bürokratikus okmányok „foglalkozás” rovatába, hogy „költő”. Ez azonban – hálistennek – még mindig visszatetszést kelt az egészséges gondolkodású emberekben. Egyszer egy fiatal tanítványom, látván, hogy „XY költő”, azonnal megkérdezte:
„Mit művel ez az alak munkaidőben, mondjuk reggel nyolctól délután ötig? Költ?”
A kérdés indokolt; a bürokratikus előnyökhöz való ragaszkodás érdekében a (kinevezett) költő maga adta fel a költészet hagyományaiból következő külön dimenziót, és közönséges foglalkozássá fokozta le a költő fogalmát. Egyáltalán nem óhajt megküzdeni érte, hogy a közönség költőnek kezdje tekinteni, nem szeretne végigmenni a tradíciók megszabta igencsak rögös úton, mert nincs róla meggyőződve, hogy azon bárhová is eljuthatna. Megelégszik azzal, hogy „papírja van” arról, hogy költő. Beéri a neve mellé biggyesztett foglalkozást jelző „költő” titulussal. Kovács Gerzson asztalos, Kovács Gerzson gépkocsivezető, Kovács Gerzson költő. Jogilag senki sem vonhatja kétségbe.
Ez nem csupán azt jelenti, hogy a „költőnek” a leghalványabb fogalma sincs róla, mit is jelent – költőnek lenni. Nem puszta szereptévesztésről van itt szó; a kinevezett költő nem is akar költő lenni. Beéri azzal, hogy a bürokratikus tartományban költő-státuszba került, és eszébe sincs teljesíteni a valódi költő feladatait. A kinevezett költő – megélhetési költő.
A kinevezett költőt semmi sem teszi alkalmassá rá, hogy valódi költő lehessen, hiszen hagyományos értelemben véve talán nem is tud verset írni. Sajátos ál-esztétikát, vagy inkább alibi esztétikát teremtett magának – méghozzá a bürokratikus szféra aktív támogatásával – amely semmiféle komolyabb korábbi költészet-esztétikából vagy poétikából nem vezethető le, amelynek semmiféle lírai hagyománnyal folytonossága nincs. A hivatali szférában betöltött státuszát féltékenyen őrzi, és dilettánsnak minősít minden nem-státusz költőt. Ezzel persze elárulja magát, de ez talán a természetéből is adódik, hiszen a kinevezett költő voltaképpen klasszikus dilettáns. Nem is lehet más, hiszen esze ágában sincs hagyományos feladatait teljesíteni, hivatali státuszra tör, nem pedig a közönséggel való érdemi kommunikációra. Az általa termelt „költészet” a legtöbb esetben említésre sem érdemes. Ebből a parazita helyzetből rejtett agresszivitás következik.
A költészet terén a valódi költőkkel a kinevezett poéta nem mérkőzhet, elemi érdeke tehát a bürokratikus szférák teljes megszállása – mert csak így van esélye státuszának fenntartására. Élősködő mivoltából adódóan érdeke a hagyományok és erkölcsök fellazítása. Az ő státuszát semmiféle megállapodott, hagyományokon alapuló értékrend nem támogathatja, ezért „hivatali” helyzetéből adódóan értékzavarra, az erkölcsi, esztétikai, nemzeti és a mindennapi emberi értékek relativizálására kell törekednie.
Értékrendje merőben bürokratikus, a kinevezett költők közötti valós hierarchiát sohasem a költői teljesítmény, hanem valami merőben külsődleges tényező, például a szervezetben elfoglalt beosztás vagy a birtokolt díjak rangja – dönti el.
Voltaképpen nem a költő fogalma és feladatköre értékelődött át, az a társadalomban ma is létezik, de nem azok töltik be, akik a költő státuszában vannak. Képződött egy olyan intézményrendszer, amely annak érdekében, hogy aprópénzre válthassa a költő-státusz előnyeit, egyfajta kasztot hozott létre. Magának vindikálja a költői és azzal kapcsolatos szerepköröket, és ezeket státusszá téve, a fennálló kapitalizmus gazdasági közhelyeinek szellemében igyekszik megélhetési céljai érdekében anyagi előnyökre váltani a státusz biztosította lehetőségeket.
A kinevezett költészet nem valódi költészet, hanem a pénzelvű kapitalizmus szellemében a költő és a közönség közé ékelődött improduktív intézményrendszer, amely mindkét irányból sápot húz. Minél ingatagabbnak érzi a helyzetét, annál távolabbra sodródik a valódi költészettől, hajlandó inkább akár magát a nyelvet is darabokra szaggatni, mintsem a státuszáról lemondani.
A kinevezett költészet léte magában hordozza tevékenységének magyarázatát.
Minden teljesen összhangban van a művészet intézményi elméletével, amelyet voltaképpen a jelenlegi közhatalomra vonatkozó elméletek egyik legőszintébbikének kell tekintenünk.
Szándékosan megkerül két igen fontos kérdést: Ki is tartozik a művészet világához? Miféle indokok alapján sorol bármit is a műalkotás kategóriájába?
Arthur C. Danto erre azt feleli, hogy a művészet világához azok tartoznak, akik részt vesznek az indokok dialógusában. Nyilván elkerülte a figyelmét, hogy ez is csak státusz kérdése, tehát a felelete lényegében tautológia. Ez természetes, hiszen az elmélet filozófiai szűkössége nem tesz lehetővé másfajta feleletet, csak tautológiát. A művészet intézményi elmélete szellemében a „ki tartozik a művészet világába” kérdésre csak egy következetes válasz adható:
A művészet világához az tartozik, akit a művészet világa művésznek nyilvánít.
Egyszerűbben:
Művész, akit a művészet világa annak nyilvánít.
Ha mindent most kifejezetten a költészetre alkalmazzuk:
Költő, akit a kinevezett költők annak nyilvánítanak.
Veszélyes? Inkább önveszélyes. Leleplező. Kiderül belőle, hogy miről is szól valójában a művészet intézményi elmélete.
A „művészet intézményi elmélete” csupán álnév. Vagy leánykori név. A teória valódi neve:
A művészet hatalmi elmélete.
Folytatása következik.
Ez magától értetődik. Mert ha a műalkotás elveszítette a maga szakrális és erkölcsi jellegét, és közönséges státusszá vált, akkor elkerülhetetlen a következtetés, hogy a műalkotást létrehozó művész sem jogosult semmiféle erkölcsi vagy szakrális tekintélyre, mert az sem lehet egyéb, mint puszta státusz. A művész közönséges foglalkozássá degradálódott.
Ez a gyakorlatban így is van, a kinevezett művész nyugodt természetességgel írja a bürokratikus okmányok „foglalkozás” rovatába, hogy „költő”. Ez azonban – hálistennek – még mindig visszatetszést kelt az egészséges gondolkodású emberekben. Egyszer egy fiatal tanítványom, látván, hogy „XY költő”, azonnal megkérdezte:
„Mit művel ez az alak munkaidőben, mondjuk reggel nyolctól délután ötig? Költ?”
A kérdés indokolt; a bürokratikus előnyökhöz való ragaszkodás érdekében a (kinevezett) költő maga adta fel a költészet hagyományaiból következő külön dimenziót, és közönséges foglalkozássá fokozta le a költő fogalmát. Egyáltalán nem óhajt megküzdeni érte, hogy a közönség költőnek kezdje tekinteni, nem szeretne végigmenni a tradíciók megszabta igencsak rögös úton, mert nincs róla meggyőződve, hogy azon bárhová is eljuthatna. Megelégszik azzal, hogy „papírja van” arról, hogy költő. Beéri a neve mellé biggyesztett foglalkozást jelző „költő” titulussal. Kovács Gerzson asztalos, Kovács Gerzson gépkocsivezető, Kovács Gerzson költő. Jogilag senki sem vonhatja kétségbe.
Ez nem csupán azt jelenti, hogy a „költőnek” a leghalványabb fogalma sincs róla, mit is jelent – költőnek lenni. Nem puszta szereptévesztésről van itt szó; a kinevezett költő nem is akar költő lenni. Beéri azzal, hogy a bürokratikus tartományban költő-státuszba került, és eszébe sincs teljesíteni a valódi költő feladatait. A kinevezett költő – megélhetési költő.
A kinevezett költőt semmi sem teszi alkalmassá rá, hogy valódi költő lehessen, hiszen hagyományos értelemben véve talán nem is tud verset írni. Sajátos ál-esztétikát, vagy inkább alibi esztétikát teremtett magának – méghozzá a bürokratikus szféra aktív támogatásával – amely semmiféle komolyabb korábbi költészet-esztétikából vagy poétikából nem vezethető le, amelynek semmiféle lírai hagyománnyal folytonossága nincs. A hivatali szférában betöltött státuszát féltékenyen őrzi, és dilettánsnak minősít minden nem-státusz költőt. Ezzel persze elárulja magát, de ez talán a természetéből is adódik, hiszen a kinevezett költő voltaképpen klasszikus dilettáns. Nem is lehet más, hiszen esze ágában sincs hagyományos feladatait teljesíteni, hivatali státuszra tör, nem pedig a közönséggel való érdemi kommunikációra. Az általa termelt „költészet” a legtöbb esetben említésre sem érdemes. Ebből a parazita helyzetből rejtett agresszivitás következik.
A költészet terén a valódi költőkkel a kinevezett poéta nem mérkőzhet, elemi érdeke tehát a bürokratikus szférák teljes megszállása – mert csak így van esélye státuszának fenntartására. Élősködő mivoltából adódóan érdeke a hagyományok és erkölcsök fellazítása. Az ő státuszát semmiféle megállapodott, hagyományokon alapuló értékrend nem támogathatja, ezért „hivatali” helyzetéből adódóan értékzavarra, az erkölcsi, esztétikai, nemzeti és a mindennapi emberi értékek relativizálására kell törekednie.
Értékrendje merőben bürokratikus, a kinevezett költők közötti valós hierarchiát sohasem a költői teljesítmény, hanem valami merőben külsődleges tényező, például a szervezetben elfoglalt beosztás vagy a birtokolt díjak rangja – dönti el.
Voltaképpen nem a költő fogalma és feladatköre értékelődött át, az a társadalomban ma is létezik, de nem azok töltik be, akik a költő státuszában vannak. Képződött egy olyan intézményrendszer, amely annak érdekében, hogy aprópénzre válthassa a költő-státusz előnyeit, egyfajta kasztot hozott létre. Magának vindikálja a költői és azzal kapcsolatos szerepköröket, és ezeket státusszá téve, a fennálló kapitalizmus gazdasági közhelyeinek szellemében igyekszik megélhetési céljai érdekében anyagi előnyökre váltani a státusz biztosította lehetőségeket.
A kinevezett költészet nem valódi költészet, hanem a pénzelvű kapitalizmus szellemében a költő és a közönség közé ékelődött improduktív intézményrendszer, amely mindkét irányból sápot húz. Minél ingatagabbnak érzi a helyzetét, annál távolabbra sodródik a valódi költészettől, hajlandó inkább akár magát a nyelvet is darabokra szaggatni, mintsem a státuszáról lemondani.
A kinevezett költészet léte magában hordozza tevékenységének magyarázatát.
Minden teljesen összhangban van a művészet intézményi elméletével, amelyet voltaképpen a jelenlegi közhatalomra vonatkozó elméletek egyik legőszintébbikének kell tekintenünk.
Szándékosan megkerül két igen fontos kérdést: Ki is tartozik a művészet világához? Miféle indokok alapján sorol bármit is a műalkotás kategóriájába?
Arthur C. Danto erre azt feleli, hogy a művészet világához azok tartoznak, akik részt vesznek az indokok dialógusában. Nyilván elkerülte a figyelmét, hogy ez is csak státusz kérdése, tehát a felelete lényegében tautológia. Ez természetes, hiszen az elmélet filozófiai szűkössége nem tesz lehetővé másfajta feleletet, csak tautológiát. A művészet intézményi elmélete szellemében a „ki tartozik a művészet világába” kérdésre csak egy következetes válasz adható:
A művészet világához az tartozik, akit a művészet világa művésznek nyilvánít.
Egyszerűbben:
Művész, akit a művészet világa annak nyilvánít.
Ha mindent most kifejezetten a költészetre alkalmazzuk:
Költő, akit a kinevezett költők annak nyilvánítanak.
Veszélyes? Inkább önveszélyes. Leleplező. Kiderül belőle, hogy miről is szól valójában a művészet intézményi elmélete.
A „művészet intézményi elmélete” csupán álnév. Vagy leánykori név. A teória valódi neve:
A művészet hatalmi elmélete.
Folytatása következik.
2013. március 20., szerda
Rejtőzködő csillagok
Rejtőzködő csillagok…
Vén galaxis nyikorog;
Fáradt Idő felhő-teste
Sejtelmesen gomolyog.
—-
Hol vannak a tegnapok?
Rejtőzködő csillagok…
—-
Rejtőzködő csillagok…
Szívós öreg Tél kopog;
Légüres tér – vén Becsület
Magányosan imbolyog.
—–
Settenkedő sors morog;
Rejtőzködő csillagok…
—-
Rejtőzködő csillagok…
Holt szabadság sompolyog;
Szájzárat növesztenek
A globalizált holnapok.
—-
Győztes enyészet ragyog,
Rejtőzködő csillagok…
Vén galaxis nyikorog;
Fáradt Idő felhő-teste
Sejtelmesen gomolyog.
—-
Hol vannak a tegnapok?
Rejtőzködő csillagok…
—-
Rejtőzködő csillagok…
Szívós öreg Tél kopog;
Légüres tér – vén Becsület
Magányosan imbolyog.
—–
Settenkedő sors morog;
Rejtőzködő csillagok…
—-
Rejtőzködő csillagok…
Holt szabadság sompolyog;
Szájzárat növesztenek
A globalizált holnapok.
—-
Győztes enyészet ragyog,
Rejtőzködő csillagok…
2013. március 19., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 37.
“Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.” Írta egykor Raimundo Montecuccoli tábornagy.
A néhai hadvezér, aki életében csak egyetlen csatát nyert (a német hadtörténészek annak érdemét is Hohenlohe tábornoknak tulajdonítják, és nehéz nem egyetérteni velük), író is volt. Lehet, hogy jobb tollforgató, mint hadvezér.
Nem szeretett bennünket, magyarokat. Méltatlankodva írt rólunk nem egyszer.
Egy alkalommal felháborodva vetette papírra, hogy a magyarok – más nációkkal ellentétben – nem hajlandók halomra ölni egymást.
Hm…
A derék Montecuccoli szerint, ha két magyar kontingensnek egymás ellen kell harcolnia – mert az egyik a Habsburg uralkodó, a másik pedig az erdélyi fejedelem szolgálatában áll – vad dühvel rohannak egymásra, rémes harciassággal fenekednek, rettentő lármával ütköznek össze. A szemlélő azt hinné, irdatlan mészárlás lesz…
Dehogyis mészárolnak…
A látszólag vad csata nyomán legfeljebb egy-két ló lesántul, egyébiránt haja szála sem görbül senkinek.
A magyarok vigyáznak egymásra.
(Egy forrás a kalandozások korából is hasonló történetet mesél, az ellenfelek által kölcsönösen felbérelt magyarok nem voltak hajlandók egymást bántani.)
Most is így lenne?
Most is így történne, ha az egymásra fenekedő táborok fegyvert kapnának???
A néhai hadvezér, aki életében csak egyetlen csatát nyert (a német hadtörténészek annak érdemét is Hohenlohe tábornoknak tulajdonítják, és nehéz nem egyetérteni velük), író is volt. Lehet, hogy jobb tollforgató, mint hadvezér.
Nem szeretett bennünket, magyarokat. Méltatlankodva írt rólunk nem egyszer.
Egy alkalommal felháborodva vetette papírra, hogy a magyarok – más nációkkal ellentétben – nem hajlandók halomra ölni egymást.
Hm…
A derék Montecuccoli szerint, ha két magyar kontingensnek egymás ellen kell harcolnia – mert az egyik a Habsburg uralkodó, a másik pedig az erdélyi fejedelem szolgálatában áll – vad dühvel rohannak egymásra, rémes harciassággal fenekednek, rettentő lármával ütköznek össze. A szemlélő azt hinné, irdatlan mészárlás lesz…
Dehogyis mészárolnak…
A látszólag vad csata nyomán legfeljebb egy-két ló lesántul, egyébiránt haja szála sem görbül senkinek.
A magyarok vigyáznak egymásra.
(Egy forrás a kalandozások korából is hasonló történetet mesél, az ellenfelek által kölcsönösen felbérelt magyarok nem voltak hajlandók egymást bántani.)
Most is így lenne?
Most is így történne, ha az egymásra fenekedő táborok fegyvert kapnának???
2013. március 18., hétfő
Március téli idusa
Idén nem volt zászlótenger,
Csak jeges téli gőzhenger.
—–
Nem érkezett nyakra-főre,
Tudni lehetett előre.
—
Mégis a hosszú hétvége
Sokakat csábított jégre.
—-
Az elakadt kocsisorok
Között cudar szél kavarog.
—-
Március téli idusa,
Tavasz helyett jeges tusa.
—-
Vitéz szónoklatok helyett
Van-e tevékeny szeretet?
—–
Most nem elég a kokárda,
Akad-e segítő gárda?
—-
Az a nemzeti ünnepünk,
Amikor magunkért teszünk.
—-
Ha fáznak kint, sötét éjben;
Akkor a haza veszélyben.
—-
Más nem avathat ünnepet,
Csak a jó lelkiismeret.
—-
Aki másra mutogatva
Kuksolt világot buktatva;
—-
Meg aki jókat röhögve
Fogadott a hóra, ködre;
—-
Meg akiből folyt az epe,
Annak ez nem volt ünnepe.
—
Március téli idusa
Nem lett gyászos. végső tusa.
—-
Ha szónoklat nem is terem,
Magyar ünnep ez: vértelen.
—–
Magyar világ minden gondja
Tanulságát hóba ontja.
—–
Túl a halál fehér falán
Van mit ünnepelni talán.
—
Tisztán szól Élet ritmusa;
Március téli idusa.
Csak jeges téli gőzhenger.
—–
Nem érkezett nyakra-főre,
Tudni lehetett előre.
—
Mégis a hosszú hétvége
Sokakat csábított jégre.
—-
Az elakadt kocsisorok
Között cudar szél kavarog.
—-
Március téli idusa,
Tavasz helyett jeges tusa.
—-
Vitéz szónoklatok helyett
Van-e tevékeny szeretet?
—–
Most nem elég a kokárda,
Akad-e segítő gárda?
—-
Az a nemzeti ünnepünk,
Amikor magunkért teszünk.
—-
Ha fáznak kint, sötét éjben;
Akkor a haza veszélyben.
—-
Más nem avathat ünnepet,
Csak a jó lelkiismeret.
—-
Aki másra mutogatva
Kuksolt világot buktatva;
—-
Meg aki jókat röhögve
Fogadott a hóra, ködre;
—-
Meg akiből folyt az epe,
Annak ez nem volt ünnepe.
—
Március téli idusa
Nem lett gyászos. végső tusa.
—-
Ha szónoklat nem is terem,
Magyar ünnep ez: vértelen.
—–
Magyar világ minden gondja
Tanulságát hóba ontja.
—–
Túl a halál fehér falán
Van mit ünnepelni talán.
—
Tisztán szól Élet ritmusa;
Március téli idusa.
2013. március 17., vasárnap
A hölgy olyat nem rendelt
Néha meglepődünk, mi minden fér abba a fogalomba, hogy tájékozatlanság.
Ez megtörtént, mégpedig most, a közelmúltban.
Valahol Magyarországon.
—-
Négycsillagos szálloda.
A páros éppen kijelentkezik. Testes, kopaszodó, dupla tokás, középkorú úr, rikítóan kifestett, csiricsáré butik-öltözetű, öntudatos huszonéves hölgy. Illenek egymáshoz, mint kafferbivalyhoz az ebihal.
A szállodai alkalmazott elébük teszi a számlát.
A testes úr, azonnal fizetne, ellenben az öntudatos hölgy minden tételről jelentést kér, látható élvezettel. A bizalom jó, az ellenőrzés még jobb.
A szállodai alkalmazott – szolid és csinos harmincas asszony – mindenről korrekt felvilágosítást ad.
- De ez mégse jön ki! – affektál a festett öntudat.
- Igen, mert a számla az áfát is tartalmazza – mondja a szállodai alkalmazott. – Mint látja, fel is tüntettük minden tételnél a hozzá tartozó áfát. Parancsoljon ellenőrizni.
- Azt nem rendeltünk! - üvölti váratlanul az öntudatosan festékes némber. – Nem számolhatják fel!
Mindenki döbbenten néz rá. Azt képzeli, igazságának elemi ereje némította el őket. Ettől vérszemet kap, ordít, mint a fába szorult féreg:
- Nem rendeltünk áfát! Nem fizetjük ki!
A szállodai alkalmazott és a testes úr összenéznek. Melyikük magyarázza el az ifjú gazdasági zseninek? És hogyan?
Ez megtörtént, mégpedig most, a közelmúltban.
Valahol Magyarországon.
—-
Négycsillagos szálloda.
A páros éppen kijelentkezik. Testes, kopaszodó, dupla tokás, középkorú úr, rikítóan kifestett, csiricsáré butik-öltözetű, öntudatos huszonéves hölgy. Illenek egymáshoz, mint kafferbivalyhoz az ebihal.
A szállodai alkalmazott elébük teszi a számlát.
A testes úr, azonnal fizetne, ellenben az öntudatos hölgy minden tételről jelentést kér, látható élvezettel. A bizalom jó, az ellenőrzés még jobb.
A szállodai alkalmazott – szolid és csinos harmincas asszony – mindenről korrekt felvilágosítást ad.
- De ez mégse jön ki! – affektál a festett öntudat.
- Igen, mert a számla az áfát is tartalmazza – mondja a szállodai alkalmazott. – Mint látja, fel is tüntettük minden tételnél a hozzá tartozó áfát. Parancsoljon ellenőrizni.
- Azt nem rendeltünk! - üvölti váratlanul az öntudatosan festékes némber. – Nem számolhatják fel!
Mindenki döbbenten néz rá. Azt képzeli, igazságának elemi ereje némította el őket. Ettől vérszemet kap, ordít, mint a fába szorult féreg:
- Nem rendeltünk áfát! Nem fizetjük ki!
A szállodai alkalmazott és a testes úr összenéznek. Melyikük magyarázza el az ifjú gazdasági zseninek? És hogyan?
2013. március 16., szombat
Tél-megszállás
Trónját vesztett Tél király,
Újra sorompóba áll,
Talán bizony eltökélte:
A farsangért bosszút áll.
—-
Márciusnak idusán
“Talpra magyar” ritmusán
Erőszakos hóvihara
Egy országot vert kupán.
—–
Sírnak-rínak az egek,
Felhő-függöny szétreped,
Márciusi hó-tömkeleg
Lepi be az ünnepet.
—–
Tél röhög az ablakon,
A síkság: fehér flakon;
Tízezernyi honfitársunk
Fogságban az utakon.
—-
Megszálló jeges horda,
Haláli fehér forma;
Nem váratlan – hetek óta
Mondta minden csatorna.
—–
Fagyott kocsisor sajog,
Súlyos lánctalp kanyarog;
Időjárás jóslatoknak
Nem hisznek a magyarok.
—-
Jégből való lánc csörög,
Szenvedő Tavasz hörög;
Széllelbélelt politika
Kárörvendve hőbörög.
—-
Földünk fásultan forog,
A végzet gyomra korog;
Ha tudunk a zsákutcáról,
Mért megyünk be, magyarok?
Újra sorompóba áll,
Talán bizony eltökélte:
A farsangért bosszút áll.
—-
Márciusnak idusán
“Talpra magyar” ritmusán
Erőszakos hóvihara
Egy országot vert kupán.
—–
Sírnak-rínak az egek,
Felhő-függöny szétreped,
Márciusi hó-tömkeleg
Lepi be az ünnepet.
—–
Tél röhög az ablakon,
A síkság: fehér flakon;
Tízezernyi honfitársunk
Fogságban az utakon.
—-
Megszálló jeges horda,
Haláli fehér forma;
Nem váratlan – hetek óta
Mondta minden csatorna.
—–
Fagyott kocsisor sajog,
Súlyos lánctalp kanyarog;
Időjárás jóslatoknak
Nem hisznek a magyarok.
—-
Jégből való lánc csörög,
Szenvedő Tavasz hörög;
Széllelbélelt politika
Kárörvendve hőbörög.
—-
Földünk fásultan forog,
A végzet gyomra korog;
Ha tudunk a zsákutcáról,
Mért megyünk be, magyarok?
2013. március 15., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 212.
KÉTSZÁZTIZENKETTEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips gyanútlanul, de nagyon csodálkozva bámult. Karen azt fontolgatta, hogyan is folytassa a kihallgatást. Helmut Schellenberg vette át a szót:
- A kompromisszum, ugye, nem vonatkozott az admirálisra és a törzskarára?
Karen felfigyelt. Kiváló kérdés!
Eastman kissé megütközve pislogott az ifjabbik Schellenbergre.
- Nem, – makogta. – természetesen nem vonatkozott rájuk.
- Természetesen?
- Meg kell érteniük, hogy ebben az ügyben senki sem volt arra tekintettel. Mit akar egy Williams-féle alak és a bandája.
Ed Philips megrándult, a keze ökölbe szorult.
- Mi az, amiben nem számított az én… Williams admirális?
A fogoly kissé sajnálkozva nézett rá.
- Kedves hadnagy úr, ez a hibernálás a világ legfélelmetesebb hatalmai közötti megállapodás eredménye.
Karen úgy érezte, kezdi érteni.
- Az egyik fél nyilván az Ultenberg csoport volt – jegyezte meg.
Ed Philips dühös tekintete ide-oda járt a szőke nő és a fogoly között.
- Ez magától értetődik, admirális asszony – felelte Eastman.
- A másik meg a Föld tényleges irányítóinak köre.
A fogoly mosolyogva bólintott.
- Ez is egyértelmű, admirális asszony.
- Plusz az ön megbízói?
A fogoly ijedt képpel hallgatott el. Ed Philips felfigyelt.
- Kérdeztem valamit.
- Igen, admirális asszony. Ők is.
Ed Philips energikusan kihúzta magát, és intett a szőke nőnek. Karen jóváhagyó bólintással válaszolt, mire a férfi visszahelyezkedett előbbi kihallgató testtartásába.
- Mondjon el mindent erről a hibernálásról! – szólt a fogolyhoz fenyegetően.
- Williams admirális és törzskara teljesen lehetetlen helyzetbe került, uram. Igazából senkinek sem volt jó, ha meghalnak, de mindenki számára kellemetlenségeket hordozott, ha tovább élnek. A Föld tényleges urai szerették volna, ha életben maradnak, és megosztják a főnökeikkel mindazon információkat, amelyeknek a bortokába jutottak. Ezt a többiek közül mindenki meg akarta akadályozni. A földiek sem örültek volna, ha miattuk kerül veszélybe az Ultenbergekkel kialakított kontaktusuk.
- Tovább!
- Mindenki szerette volna megtudni tőlük Sigismundo Rafa képleteit, és azok alkalmazásának mikéntjét, de senki sem akarta, hogy ez rajta kívül bármelyik másik félnek a tudomására jusson.
- Tovább!
- Ha megölik az admirális a törzskarával együtt…
- Ez felmerült?
- Igen, uram. Az Ultenbergek eredetileg ezt akarták. Mindenki más tiltakozott, mire ők is belátták, hogy esetleg szükségük lehetne a képletekre. Arra minden fél nagyon vigyázott, hogy valaki el ne tüntesse a csatahajóról az admirálist és a törzskart.
Karen felfigyelt.
- Itt voltak? Itt folytak a tárgyalások? A csatahajó fedélzetén?
- Természetesen, admirális asszony. Williams és társai diszkrét őrizetben voltak, a legénység észre sem vette.
Ed Philips nagyot sóhajtott.
- Rendben. Haladjunk sorjában. Tehát: Jelen voltak az Ultenbergek képviselői, a földi vezetők küldöttei, illetve az ön kenyéradó gazdái?
- Igen, uram.
- Volt más is?
- Igen, uram.
- Smirnoff?
- Igen, uram.
- Egyéb?
- Összesen ötvenhárom különféle hatalmi tényező vett részt a megállapodásban, uram. Jelenlegi információink szerint ők ellenőrzik a világegyetemben található, emberlakta objektumok kilencven százalékát, uram.
- Ki ellenőrzi a többit?
- Részben helyi zsebdiktátorok, részben pedig népi bunkók, uram.
- Népi bunkók?
- Függetlenedni akaró populista helyi mitugrászok, akik semmiféle hatalmat sem hajlandók elismerni – vállat vont. – Nincs mindenki tisztában a valósággal, uram.
Akkora pofont kapott, hogy a feje félrebicsaklott.
- Ed! – mondta szigorúan a szőke nő.
- Elnézést…
A hirtelen beállott pillanatnyi csendben Karen gondolatai szélvészgyorsan kergették egymást. Smirnoff, az Ultenbergek, a földi főkolomposok, meg a többi oligarcha úgy döntött, hogy teljes törzskarával együtt hibernálják Williams admirálist, aki nem mellesleg Ed Philips édesapja, és – még kevésbé nem mellesleg – időutas. Nem lett sem élő, se holt, hanem valahol félúton a kettő között.
Karen megdörzsölte a szemét. Jólesne egy korty kávé.
Miért érzi még mindig úgy, hogy csak egyes mozaikok látszanak előtte, és a kép legnagyobb részét még mindig fekete függöny takarja?
Eastman szemrehányóan tapogatta az arcát, Ed Philips némileg zavarban volt.
Megint Helmut ragadta magához a kezdeményezést:
- Maga megkukult? – reccsent a fogolyra. – Esetleg tőlem is kér egy maflást? Miért nem folytatja?
Eastman ijedten húzta be a nyakát. Helmut bizonyos értelemben sokkal félelmetesebb figurának tűnt, mint Ed Philips.
- Gyerünk! Folytassa!
- A hajó vezérlőtermében még egyszer, utoljára megerősítették az Ultenberg kölcsönszerződést.
Ed Philips mostanra nyerte vissza a hidegvérét. Intett Helmutnak, hogy átveszi a kérdezést, az ifjabb Schellenberg bólintott, majd hátradőlt.
- Tovább! – förmedt a fogolyra Ed Philips.
Eastman érezte, hogy nem szabad kéretnie magát:
- Az összes résztvevő fél bevonta a maga szakértőit. Elhatározták, hogy hibernálják az egész társaságot korlátlan időre.
Karen homloka ráncokba szakadt:
- Korlátlan időre?
- Igen, admirális asszony. Elvileg csak akkor lehet őket felébreszteni, ha minden résztvevő elküldi a képviselőjét.
- Van ennek valamiféle műszaki biztosítéka is? – kérdezte Ed Philips.
- Igen, uram, de ennek a mibenlétével nem vagyok tisztában.
Karen fejében szöget ütött valami. Csak az összes résztvevő együtt keltheti fel Williams-et és a társait. Ez nyilván azt jelenti, hogy a szakértők együtt fundálták ki a hibernálást, és valamiféle technológiai korlátokat is állítottak. Kölcsönösen tarthattak tőle, hogy valamelyikük megkerüli az összes többit. Vajon egyik szakértő sem volt korrupt?
Ed Philips is hasonlókról töprenghetett, de ő merőben más oldalról közelítette meg a kérdést:
- Maguktól nem ébredhetnek fel?
- Kizárt dolog, uram.
- Akkor ön miért van itt?
Karen bólintott. Igen, ez a kérdések kérdése.
Eastman habozott.
- Feleljen! – dörrent rá Ed Philips.
Mivel a fogoly nem válaszolt, Karen szólalt meg:
- Nem mondhatja el, igaz?
A fogoly kétségbeesetten bólintott.
- Beépített chip van magában?
A fogoly zavartan bólintott, Ed Philips pedig döbbenten kapott a fejéhez. Végre megértette, gondolta a szőke nő.
- Figyeljen rám! – mondta Eastman-nek. – Elég, ha mostantól bólint, vagy a fejét rázza. Azt szabad, ugye?
- Igen, admirális asszony!
- Önnek meg kell ölnie a hibernáltakat, ha megkezdődik a felébredés folyamata?
Bólintás.
- Attól tartottak, hogy valaki a résztvevők közül mégiscsak képes őket feléleszteni?
Újabb bólintás.
- Van első számú gyanúsítottjuk?
Eastman erre szinte már lelkesen bólintott.
- Az Ultenberg csoport?
Erre félénk bólintás volt a felelet.
Karen elhallgatott. Felesleges erről tovább kérdezni, a Napnál is világosabb. Aligha vonható kétségbe, hogy a szerződő felek megpróbáltak arról gondoskodni, hogy külön-külön senki se ébreszthesse fel a hibernáltakat.
Valaki azonban mégis megpróbálta. Ez is vitathatatlan. Itt már ő maga is jelen volt.
Fájdalom nyilallt a fejébe.
Miféle alattomos veszély lappang itt?
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips gyanútlanul, de nagyon csodálkozva bámult. Karen azt fontolgatta, hogyan is folytassa a kihallgatást. Helmut Schellenberg vette át a szót:
- A kompromisszum, ugye, nem vonatkozott az admirálisra és a törzskarára?
Karen felfigyelt. Kiváló kérdés!
Eastman kissé megütközve pislogott az ifjabbik Schellenbergre.
- Nem, – makogta. – természetesen nem vonatkozott rájuk.
- Természetesen?
- Meg kell érteniük, hogy ebben az ügyben senki sem volt arra tekintettel. Mit akar egy Williams-féle alak és a bandája.
Ed Philips megrándult, a keze ökölbe szorult.
- Mi az, amiben nem számított az én… Williams admirális?
A fogoly kissé sajnálkozva nézett rá.
- Kedves hadnagy úr, ez a hibernálás a világ legfélelmetesebb hatalmai közötti megállapodás eredménye.
Karen úgy érezte, kezdi érteni.
- Az egyik fél nyilván az Ultenberg csoport volt – jegyezte meg.
Ed Philips dühös tekintete ide-oda járt a szőke nő és a fogoly között.
- Ez magától értetődik, admirális asszony – felelte Eastman.
- A másik meg a Föld tényleges irányítóinak köre.
A fogoly mosolyogva bólintott.
- Ez is egyértelmű, admirális asszony.
- Plusz az ön megbízói?
A fogoly ijedt képpel hallgatott el. Ed Philips felfigyelt.
- Kérdeztem valamit.
- Igen, admirális asszony. Ők is.
Ed Philips energikusan kihúzta magát, és intett a szőke nőnek. Karen jóváhagyó bólintással válaszolt, mire a férfi visszahelyezkedett előbbi kihallgató testtartásába.
- Mondjon el mindent erről a hibernálásról! – szólt a fogolyhoz fenyegetően.
- Williams admirális és törzskara teljesen lehetetlen helyzetbe került, uram. Igazából senkinek sem volt jó, ha meghalnak, de mindenki számára kellemetlenségeket hordozott, ha tovább élnek. A Föld tényleges urai szerették volna, ha életben maradnak, és megosztják a főnökeikkel mindazon információkat, amelyeknek a bortokába jutottak. Ezt a többiek közül mindenki meg akarta akadályozni. A földiek sem örültek volna, ha miattuk kerül veszélybe az Ultenbergekkel kialakított kontaktusuk.
- Tovább!
- Mindenki szerette volna megtudni tőlük Sigismundo Rafa képleteit, és azok alkalmazásának mikéntjét, de senki sem akarta, hogy ez rajta kívül bármelyik másik félnek a tudomására jusson.
- Tovább!
- Ha megölik az admirális a törzskarával együtt…
- Ez felmerült?
- Igen, uram. Az Ultenbergek eredetileg ezt akarták. Mindenki más tiltakozott, mire ők is belátták, hogy esetleg szükségük lehetne a képletekre. Arra minden fél nagyon vigyázott, hogy valaki el ne tüntesse a csatahajóról az admirálist és a törzskart.
Karen felfigyelt.
- Itt voltak? Itt folytak a tárgyalások? A csatahajó fedélzetén?
- Természetesen, admirális asszony. Williams és társai diszkrét őrizetben voltak, a legénység észre sem vette.
Ed Philips nagyot sóhajtott.
- Rendben. Haladjunk sorjában. Tehát: Jelen voltak az Ultenbergek képviselői, a földi vezetők küldöttei, illetve az ön kenyéradó gazdái?
- Igen, uram.
- Volt más is?
- Igen, uram.
- Smirnoff?
- Igen, uram.
- Egyéb?
- Összesen ötvenhárom különféle hatalmi tényező vett részt a megállapodásban, uram. Jelenlegi információink szerint ők ellenőrzik a világegyetemben található, emberlakta objektumok kilencven százalékát, uram.
- Ki ellenőrzi a többit?
- Részben helyi zsebdiktátorok, részben pedig népi bunkók, uram.
- Népi bunkók?
- Függetlenedni akaró populista helyi mitugrászok, akik semmiféle hatalmat sem hajlandók elismerni – vállat vont. – Nincs mindenki tisztában a valósággal, uram.
Akkora pofont kapott, hogy a feje félrebicsaklott.
- Ed! – mondta szigorúan a szőke nő.
- Elnézést…
A hirtelen beállott pillanatnyi csendben Karen gondolatai szélvészgyorsan kergették egymást. Smirnoff, az Ultenbergek, a földi főkolomposok, meg a többi oligarcha úgy döntött, hogy teljes törzskarával együtt hibernálják Williams admirálist, aki nem mellesleg Ed Philips édesapja, és – még kevésbé nem mellesleg – időutas. Nem lett sem élő, se holt, hanem valahol félúton a kettő között.
Karen megdörzsölte a szemét. Jólesne egy korty kávé.
Miért érzi még mindig úgy, hogy csak egyes mozaikok látszanak előtte, és a kép legnagyobb részét még mindig fekete függöny takarja?
Eastman szemrehányóan tapogatta az arcát, Ed Philips némileg zavarban volt.
Megint Helmut ragadta magához a kezdeményezést:
- Maga megkukult? – reccsent a fogolyra. – Esetleg tőlem is kér egy maflást? Miért nem folytatja?
Eastman ijedten húzta be a nyakát. Helmut bizonyos értelemben sokkal félelmetesebb figurának tűnt, mint Ed Philips.
- Gyerünk! Folytassa!
- A hajó vezérlőtermében még egyszer, utoljára megerősítették az Ultenberg kölcsönszerződést.
Ed Philips mostanra nyerte vissza a hidegvérét. Intett Helmutnak, hogy átveszi a kérdezést, az ifjabb Schellenberg bólintott, majd hátradőlt.
- Tovább! – förmedt a fogolyra Ed Philips.
Eastman érezte, hogy nem szabad kéretnie magát:
- Az összes résztvevő fél bevonta a maga szakértőit. Elhatározták, hogy hibernálják az egész társaságot korlátlan időre.
Karen homloka ráncokba szakadt:
- Korlátlan időre?
- Igen, admirális asszony. Elvileg csak akkor lehet őket felébreszteni, ha minden résztvevő elküldi a képviselőjét.
- Van ennek valamiféle műszaki biztosítéka is? – kérdezte Ed Philips.
- Igen, uram, de ennek a mibenlétével nem vagyok tisztában.
Karen fejében szöget ütött valami. Csak az összes résztvevő együtt keltheti fel Williams-et és a társait. Ez nyilván azt jelenti, hogy a szakértők együtt fundálták ki a hibernálást, és valamiféle technológiai korlátokat is állítottak. Kölcsönösen tarthattak tőle, hogy valamelyikük megkerüli az összes többit. Vajon egyik szakértő sem volt korrupt?
Ed Philips is hasonlókról töprenghetett, de ő merőben más oldalról közelítette meg a kérdést:
- Maguktól nem ébredhetnek fel?
- Kizárt dolog, uram.
- Akkor ön miért van itt?
Karen bólintott. Igen, ez a kérdések kérdése.
Eastman habozott.
- Feleljen! – dörrent rá Ed Philips.
Mivel a fogoly nem válaszolt, Karen szólalt meg:
- Nem mondhatja el, igaz?
A fogoly kétségbeesetten bólintott.
- Beépített chip van magában?
A fogoly zavartan bólintott, Ed Philips pedig döbbenten kapott a fejéhez. Végre megértette, gondolta a szőke nő.
- Figyeljen rám! – mondta Eastman-nek. – Elég, ha mostantól bólint, vagy a fejét rázza. Azt szabad, ugye?
- Igen, admirális asszony!
- Önnek meg kell ölnie a hibernáltakat, ha megkezdődik a felébredés folyamata?
Bólintás.
- Attól tartottak, hogy valaki a résztvevők közül mégiscsak képes őket feléleszteni?
Újabb bólintás.
- Van első számú gyanúsítottjuk?
Eastman erre szinte már lelkesen bólintott.
- Az Ultenberg csoport?
Erre félénk bólintás volt a felelet.
Karen elhallgatott. Felesleges erről tovább kérdezni, a Napnál is világosabb. Aligha vonható kétségbe, hogy a szerződő felek megpróbáltak arról gondoskodni, hogy külön-külön senki se ébreszthesse fel a hibernáltakat.
Valaki azonban mégis megpróbálta. Ez is vitathatatlan. Itt már ő maga is jelen volt.
Fájdalom nyilallt a fejébe.
Miféle alattomos veszély lappang itt?
Folytatása következik.
2013. március 14., csütörtök
Szerelem és líra - LXVIII.
Hatvannyolcadik rész
A művészet intézményi elmélete lényegében teljesen elválasztja egymástól a műalkotás státuszát és a művészi értéket. Utóbbival gyakorlatilag nem is foglalkozik, definiálására a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszi.
Ha pedig a „műalkotás” fogalma puszta státusz, társadalmi konvenciók aggatta közönséges címke, akkor értelmet nyernek a meddő viták, amelyek azt firtatják idestova évtizedek óta, hogy mi különbözteti meg a műalkotást az egészen közönséges hétköznapi tárgytól. Hogy vajon a többi WC-ülőke is műalkotásnak tekinthető-e, vagy csupán az, amelyet a „szerzője” annak nyilvánított. Ha pedig a „műalkotást” egyszerre több helyen is kiállítják – ahogy az meg is történt – van-e valami mélyebb oka annak, hogy az azonos típusú, és egymással minden tekintetben megegyező WC-ülőkék közül a művész éppen azokat a példányokat választotta ki, és vásárolta meg, amelyek a kiállítótermekben elhelyezést nyertek, és nem másikakat.
Az elmúlt években a „művészvilág” voltaképpen már az abszurditás határáig (vagy azon is túl) tesztelte a művészet intézményi elméletét; egészen az emberi ürülékből alkotott „műalkotásokig”. Az elméletet úgy kíséri az abszurditás, mint tulajdon árnyéka, ami talán természetes is, hiszen a műalkotás fogalmát fosztotta meg korábbi szakrális jellegétől. Azzal, hogy hivatalosan elismerte, bármely művész pillanatnyi szeszélye műalkotássá avathat bármilyen tárgyat; nemcsak a hétköznapi tárgyak számára engedélyezte a „műalkotás” státuszába való helyezkedést, egyúttal közönséges tárggyá fokozta le a műalkotást.
A műalkotás fogalmának profanizálása persze semmiféle esztétikai problémát nem old meg, ilyen ambíciói nincsenek is. Hozadéka csupán annyi, hogy kanonizálta a „művészvilágban” ténylegesen létező tendenciákat.
Azzal, hogy a műalkotás státuszát radikálisan elválasztotta nemcsak az esztétikai értéktől, hanem az alkotás fogalmától is – talán akaratlanul – sikerült megkérdőjeleznie a „művész” státuszát is.
Haladjunk sorjában.
Ha valamely tárgy a benne tárgyiasult esztétikai értéktől és alkotói munkától teljesen függetlenül, pusztán azáltal válik műalkotássá, hogy „a művészvilág”, illetve az utóbbi által kanonizált „alkotó” annak nyilvánítja, akkor a műalkotás puszta kinevezés eredménye, a „művészeti” bürokrácia által eszközölt közönséges megkeresztelés.
A művészet intézményi elmélete ezen a ponton kezd igazán lelepleződni. Veszedelmes teória, de leginkább önveszélyes; naiv őszintesége folytán súlyos következményeket hordoz magában arra a körre nézve, amelynek érdekében megszületett.
Ha puszta kinevezéssel bármi – még egy halom ürülék is, ahogy meg is történt – kényelmesen műalkotásnak minősíthető, az magában hordja azt a következtetést, hogy a műalkotás státuszának elnyeréséhez nem feltétlenül szükséges az elmélyült művészi alkotómunka, sőt annál a „művészvilág” kapcsolatrendszerében való jelenlét mérhetetlenül fontosabb. Az elmélet voltaképpen azt állítja, hogy teljes értékű műalkotást hozhat létre a dilettáns játszadozás.
A művészet intézményi elmélete mögött álló „művészvilág” így mar – önmagába.
Mert hogy: Ki alkotja a kinevezett műalkotást?
Nyilván a kinevezett művész.
Folytatása következik.
A művészet intézményi elmélete lényegében teljesen elválasztja egymástól a műalkotás státuszát és a művészi értéket. Utóbbival gyakorlatilag nem is foglalkozik, definiálására a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszi.
Ha pedig a „műalkotás” fogalma puszta státusz, társadalmi konvenciók aggatta közönséges címke, akkor értelmet nyernek a meddő viták, amelyek azt firtatják idestova évtizedek óta, hogy mi különbözteti meg a műalkotást az egészen közönséges hétköznapi tárgytól. Hogy vajon a többi WC-ülőke is műalkotásnak tekinthető-e, vagy csupán az, amelyet a „szerzője” annak nyilvánított. Ha pedig a „műalkotást” egyszerre több helyen is kiállítják – ahogy az meg is történt – van-e valami mélyebb oka annak, hogy az azonos típusú, és egymással minden tekintetben megegyező WC-ülőkék közül a művész éppen azokat a példányokat választotta ki, és vásárolta meg, amelyek a kiállítótermekben elhelyezést nyertek, és nem másikakat.
Az elmúlt években a „művészvilág” voltaképpen már az abszurditás határáig (vagy azon is túl) tesztelte a művészet intézményi elméletét; egészen az emberi ürülékből alkotott „műalkotásokig”. Az elméletet úgy kíséri az abszurditás, mint tulajdon árnyéka, ami talán természetes is, hiszen a műalkotás fogalmát fosztotta meg korábbi szakrális jellegétől. Azzal, hogy hivatalosan elismerte, bármely művész pillanatnyi szeszélye műalkotássá avathat bármilyen tárgyat; nemcsak a hétköznapi tárgyak számára engedélyezte a „műalkotás” státuszába való helyezkedést, egyúttal közönséges tárggyá fokozta le a műalkotást.
A műalkotás fogalmának profanizálása persze semmiféle esztétikai problémát nem old meg, ilyen ambíciói nincsenek is. Hozadéka csupán annyi, hogy kanonizálta a „művészvilágban” ténylegesen létező tendenciákat.
Azzal, hogy a műalkotás státuszát radikálisan elválasztotta nemcsak az esztétikai értéktől, hanem az alkotás fogalmától is – talán akaratlanul – sikerült megkérdőjeleznie a „művész” státuszát is.
Haladjunk sorjában.
Ha valamely tárgy a benne tárgyiasult esztétikai értéktől és alkotói munkától teljesen függetlenül, pusztán azáltal válik műalkotássá, hogy „a művészvilág”, illetve az utóbbi által kanonizált „alkotó” annak nyilvánítja, akkor a műalkotás puszta kinevezés eredménye, a „művészeti” bürokrácia által eszközölt közönséges megkeresztelés.
A művészet intézményi elmélete ezen a ponton kezd igazán lelepleződni. Veszedelmes teória, de leginkább önveszélyes; naiv őszintesége folytán súlyos következményeket hordoz magában arra a körre nézve, amelynek érdekében megszületett.
Ha puszta kinevezéssel bármi – még egy halom ürülék is, ahogy meg is történt – kényelmesen műalkotásnak minősíthető, az magában hordja azt a következtetést, hogy a műalkotás státuszának elnyeréséhez nem feltétlenül szükséges az elmélyült művészi alkotómunka, sőt annál a „művészvilág” kapcsolatrendszerében való jelenlét mérhetetlenül fontosabb. Az elmélet voltaképpen azt állítja, hogy teljes értékű műalkotást hozhat létre a dilettáns játszadozás.
A művészet intézményi elmélete mögött álló „művészvilág” így mar – önmagába.
Mert hogy: Ki alkotja a kinevezett műalkotást?
Nyilván a kinevezett művész.
Folytatása következik.
2013. március 13., szerda
Áldott pillanatok
Áldott pillanatok
Véget sose érnek;
Egyedül miattuk
Lehet szép az Élet.
——-
Az áldott pillanat
Csodás lelki béke;
Fényben úszik létünk
Minden szép emléke.
——-
Érezzük, hogy van értelem,
Szeretet, cél…
Hogy minden ember egy
Közös világban él.
—–
Áldott pillanatban
Felragyog a Lélek;
Soha semmi el nem vész,
Fontos az Élet.
—-
Fény ragyog a hűvös
Anyag-éjszakába,
Aki egyszer érzi,
Már nem élt hiába.
—-
Könnyes szemmel érezzük,
Hogy Isten ragyog;
Csendesen mosolygó,
Áldott pillanatok…
Véget sose érnek;
Egyedül miattuk
Lehet szép az Élet.
——-
Az áldott pillanat
Csodás lelki béke;
Fényben úszik létünk
Minden szép emléke.
——-
Érezzük, hogy van értelem,
Szeretet, cél…
Hogy minden ember egy
Közös világban él.
—–
Áldott pillanatban
Felragyog a Lélek;
Soha semmi el nem vész,
Fontos az Élet.
—-
Fény ragyog a hűvös
Anyag-éjszakába,
Aki egyszer érzi,
Már nem élt hiába.
—-
Könnyes szemmel érezzük,
Hogy Isten ragyog;
Csendesen mosolygó,
Áldott pillanatok…
2013. március 12., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 36.
Ady Endre honosította meg a kifejezést: “irodalmi írók”. Kosztolányi
vérig sértődött miatta, de a fogalmat már sokkal korábban pedzegették,
voltaképpen már Petőfi némelyik megjegyzése is erre a típusra
vonatkozott.
Az “irodalmi író” készen kapja az irodalmat, csak be kell sétálnia, komornyik tárja előtte szélesre a literatúra kapuit, ott bent pedig már tárt karokkal, gyakran előmelegített díjakkal várják a hasonszőrűek.
Az irodalmi írók mindig bennfentesek, az irodalom intézményei közt rutinosan mozognak, hamar lesznek ennek a dzsungelnek dörzsölt ragadozóivá.
A közönség számára már kevesebb figyelmet szentelnek, de nem lehet mindenki tökéletes.
Az “irodalmi költő” fogalma napjainkra lepleződött le. Ma ezen típuson belül már hemzsegnek az univerzális tehetségek, ifjú zsenik, tinédzser váteszek. Már hátulgombolós korukban ilyen-olyan-amolyan díjasok, főszerkesztők itt-ott-amott, roppant mélységekben érzik magukat a brancs sekély iszapjában lubickolva. Verset, még a jó középszerhez sorolhatót is legfeljebb elvétve produkálnak a sok alamuszi módon botrányra vadászó trágár giccs, meg a tömérdek sivár nyelv-tákolmány meg közhelyesen újszerű szöveg-zagyvalék mellett, de hát nem lehet mindig minden tökéletes.
Lehet, hogy valóban az a jó művész, aki mindig képes megtalálni a dolgok könnyebb végét.
Lehet, hogy az a jó rendező, aki minden darabban képes találni valami sekélyes “újszerűséget”. Legkönnyebb az ilyet fellelni valami szexuális értelmű motívum képében. Így “alkot” valamit, jön a jótékony botrány, aminek a farvízén beevezve a silányság is érdekessé válik, a rendező meg védendő üldözötté, vagy éppen hőssé – máris megkímélte magát attól, hogy fáradsággal és alázattal próbáljon a mű dramaturgiai alapjaiban gondolkodni. Ezzel a módszerrel roppant “magasra” lehet jutni. Ha figyelmen kívül hagyják a gumicsontnak felkínált skandalumot, és az előadás a maga mezítelenségében lesz a vizsgálat tárgya, a dolog akár kínos is lehetne, de ez úgysem következik be, mert az valódi kritika és unalmas.
Nem lehet mindenki tökéletes.
Ha meg az irodalmi írót “sérelem” éri, a brancs hangosan hisztizik. Talán ez az irodalmi siker útja. Talán a minőségé is.
Nem hiszek ebben.
Nem lehet mindenki tökéletes.
A “nem irodalmi” író előtt ezer nehézség tornyosul. “Irodalmi” pályatársai összezárnak előtte, a brancs az intézményekre támaszkodva megpróbálja kirekeszteni az irodalomból. Erre számos példa van.
Az elmúlt alkalommal Petőfi egyik makacsul “irodalmi” kritikusának viselt dolgait vizsgáltam. Most álljon elő Petőfi másik bírálója.
Császár Ferenc.
Ez eredetileg csizmadia fia volt, ekkoriban már a pesti váltó-törvényszék ülnöke. Roppant büszke volt “nagyságos úr” titulusára, a visszaemlékezések szerint élesen szóvá tette, ha nem ezzel illették.
Emellett az irodalmi élet nagykutyája volt.Verseket is írt – olvassa őket, aki akarja.
1845-ben két recenziót is írt Petőfi Sándor műveiről, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy “szék árendás Petrovicsék” fiát egyszer és mindenkorra kiszorítja a magyar költészetből. Meg akarta semmisíteni a költőt. Petőfit, aki szerinte korántsem tartozik a legnagyobb élő magyar költők: Kunoss Endre, Jámbor Pál, Sujánszky Antal (érdekes, hogy Császár lajstroma ég Vörösmartyt se említi) társaságába.
Ki emlékszik ma már ezekre a költőkre?
Lássuk, mit mond Császár Ferenc.
Félreértések elkerülése végett – az alábbi sületlenségeket Petőfi lírájáról hordta össze a nagyságos úr. Kommentet nem érdemelnek:
“Petőfi lírája buján dús számra de annál soványabb belbecsre nézve. A művészettől elpártolt múzsafi tévúton jár, már többnyire bűzhödt lapályokon vágtat mindig könnyű pegazával.”
” Petőfi csupán fonóházi és csapszéki versek népköltője!”
“A Megy a juhász szamáron című ostoba dalocska a sületlenségek non plus ultrája.”
“A helység kalapácsa különös zagyvaléka a legaljasabb póriasságnak, csízióféle sületlenség. A költő erkölcstelen, mert verseiben káromolni tanítja a népet. Nem lehet hölgyeknek így írni. A puszták és csárdák félvadságban sínylő embereinek nyersen durva szójárásait hozzuk-e be a művészet szent csarnokába? Nagyon féltem ettől a fonóházi és csárdai hangtól a költészet istennőjének szűz lánggal lobogó oltárát. Petőfinek nincs helye a magyar költészetben!”
Az “irodalmi író” készen kapja az irodalmat, csak be kell sétálnia, komornyik tárja előtte szélesre a literatúra kapuit, ott bent pedig már tárt karokkal, gyakran előmelegített díjakkal várják a hasonszőrűek.
Az irodalmi írók mindig bennfentesek, az irodalom intézményei közt rutinosan mozognak, hamar lesznek ennek a dzsungelnek dörzsölt ragadozóivá.
A közönség számára már kevesebb figyelmet szentelnek, de nem lehet mindenki tökéletes.
Az “irodalmi költő” fogalma napjainkra lepleződött le. Ma ezen típuson belül már hemzsegnek az univerzális tehetségek, ifjú zsenik, tinédzser váteszek. Már hátulgombolós korukban ilyen-olyan-amolyan díjasok, főszerkesztők itt-ott-amott, roppant mélységekben érzik magukat a brancs sekély iszapjában lubickolva. Verset, még a jó középszerhez sorolhatót is legfeljebb elvétve produkálnak a sok alamuszi módon botrányra vadászó trágár giccs, meg a tömérdek sivár nyelv-tákolmány meg közhelyesen újszerű szöveg-zagyvalék mellett, de hát nem lehet mindig minden tökéletes.
Lehet, hogy valóban az a jó művész, aki mindig képes megtalálni a dolgok könnyebb végét.
Lehet, hogy az a jó rendező, aki minden darabban képes találni valami sekélyes “újszerűséget”. Legkönnyebb az ilyet fellelni valami szexuális értelmű motívum képében. Így “alkot” valamit, jön a jótékony botrány, aminek a farvízén beevezve a silányság is érdekessé válik, a rendező meg védendő üldözötté, vagy éppen hőssé – máris megkímélte magát attól, hogy fáradsággal és alázattal próbáljon a mű dramaturgiai alapjaiban gondolkodni. Ezzel a módszerrel roppant “magasra” lehet jutni. Ha figyelmen kívül hagyják a gumicsontnak felkínált skandalumot, és az előadás a maga mezítelenségében lesz a vizsgálat tárgya, a dolog akár kínos is lehetne, de ez úgysem következik be, mert az valódi kritika és unalmas.
Nem lehet mindenki tökéletes.
Ha meg az irodalmi írót “sérelem” éri, a brancs hangosan hisztizik. Talán ez az irodalmi siker útja. Talán a minőségé is.
Nem hiszek ebben.
Nem lehet mindenki tökéletes.
A “nem irodalmi” író előtt ezer nehézség tornyosul. “Irodalmi” pályatársai összezárnak előtte, a brancs az intézményekre támaszkodva megpróbálja kirekeszteni az irodalomból. Erre számos példa van.
Az elmúlt alkalommal Petőfi egyik makacsul “irodalmi” kritikusának viselt dolgait vizsgáltam. Most álljon elő Petőfi másik bírálója.
Császár Ferenc.
Ez eredetileg csizmadia fia volt, ekkoriban már a pesti váltó-törvényszék ülnöke. Roppant büszke volt “nagyságos úr” titulusára, a visszaemlékezések szerint élesen szóvá tette, ha nem ezzel illették.
Emellett az irodalmi élet nagykutyája volt.Verseket is írt – olvassa őket, aki akarja.
1845-ben két recenziót is írt Petőfi Sándor műveiről, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy “szék árendás Petrovicsék” fiát egyszer és mindenkorra kiszorítja a magyar költészetből. Meg akarta semmisíteni a költőt. Petőfit, aki szerinte korántsem tartozik a legnagyobb élő magyar költők: Kunoss Endre, Jámbor Pál, Sujánszky Antal (érdekes, hogy Császár lajstroma ég Vörösmartyt se említi) társaságába.
Ki emlékszik ma már ezekre a költőkre?
Lássuk, mit mond Császár Ferenc.
Félreértések elkerülése végett – az alábbi sületlenségeket Petőfi lírájáról hordta össze a nagyságos úr. Kommentet nem érdemelnek:
“Petőfi lírája buján dús számra de annál soványabb belbecsre nézve. A művészettől elpártolt múzsafi tévúton jár, már többnyire bűzhödt lapályokon vágtat mindig könnyű pegazával.”
” Petőfi csupán fonóházi és csapszéki versek népköltője!”
“A Megy a juhász szamáron című ostoba dalocska a sületlenségek non plus ultrája.”
“A helység kalapácsa különös zagyvaléka a legaljasabb póriasságnak, csízióféle sületlenség. A költő erkölcstelen, mert verseiben káromolni tanítja a népet. Nem lehet hölgyeknek így írni. A puszták és csárdák félvadságban sínylő embereinek nyersen durva szójárásait hozzuk-e be a művészet szent csarnokába? Nagyon féltem ettől a fonóházi és csárdai hangtól a költészet istennőjének szűz lánggal lobogó oltárát. Petőfinek nincs helye a magyar költészetben!”
2013. március 11., hétfő
Tavasz a világban - világ a Tavaszban
Búcsúzó Télre jön Tavasz,
A rész így lesz egész,
Az Isten erre mosolyog,
Költségre mit se néz.
—–
Ha pénzen múlna, a Tavasz
Sohase jönne el,
Gyilkolna jelent és jövőt
Az olcsó fagy-lepel.
—-
A teremtés csak szent öröm,
Nincs kamat, osztalék,
S a szent piac csak oda tesz,
Ahol már van elég.
—–
Mint friss erdő fái között
Levágott, száraz ág,
A tavaszban gyönyörködik
Az életunt világ.
—–
Bár tavaszban áll a világ,
Nincs itt romantika,
Jobbról meg balról hőbörög
A rossz politika.
—–
A világban áll a Tavasz,
Pattannak a rügyek,
Szárnyal az ok, az Akarat,
Nincsenek ürügyek.
—–
Pazar Tavasz, fásult világ
Érzi a Nap hevét;
Birkózik vakon, süketen
A költség és a Lét.
—–
Mert van Tavasz, az Igazság
Élhet még valahol,
Trónján már csak pénz-zizzenés,
Meg hazug szó honol.
—-
A díszlet-demokrácia
Kamat-parancsra jár,
Szavazhatsz, akire akarsz,
Sosem jön el a nyár.
—-
Amíg Tavasz jön, van remény,
Szerelem, szeretet,
Örüljünk, mert minden Tavasz
Az utolsó lehet.
A rész így lesz egész,
Az Isten erre mosolyog,
Költségre mit se néz.
—–
Ha pénzen múlna, a Tavasz
Sohase jönne el,
Gyilkolna jelent és jövőt
Az olcsó fagy-lepel.
—-
A teremtés csak szent öröm,
Nincs kamat, osztalék,
S a szent piac csak oda tesz,
Ahol már van elég.
—–
Mint friss erdő fái között
Levágott, száraz ág,
A tavaszban gyönyörködik
Az életunt világ.
—–
Bár tavaszban áll a világ,
Nincs itt romantika,
Jobbról meg balról hőbörög
A rossz politika.
—–
A világban áll a Tavasz,
Pattannak a rügyek,
Szárnyal az ok, az Akarat,
Nincsenek ürügyek.
—–
Pazar Tavasz, fásult világ
Érzi a Nap hevét;
Birkózik vakon, süketen
A költség és a Lét.
—–
Mert van Tavasz, az Igazság
Élhet még valahol,
Trónján már csak pénz-zizzenés,
Meg hazug szó honol.
—-
A díszlet-demokrácia
Kamat-parancsra jár,
Szavazhatsz, akire akarsz,
Sosem jön el a nyár.
—-
Amíg Tavasz jön, van remény,
Szerelem, szeretet,
Örüljünk, mert minden Tavasz
Az utolsó lehet.
2013. március 10., vasárnap
Mai csoda
Képzeljük el, hogy vannak még palackba zárt dzsinnek. Tételezzük fel,
hogy több évszázadnyi ügybuzgó szkepticizmus sem volt képes
kipusztítani a fajtájukat.
Legalább egy maradt.
Nos, ez az egy talán nem volt elég korszerű, talán csak depressziós volt, de valahogy mégiscsak odabent felejtette magát a palackban.
Régen régen az Arab-öbölben (akkor még lánykori nevén Perzsa-öbölnek, hívták, de az is lehet, hogy egészen másképpen) zárták a palackba. Hosszan éldegélt összeszorulva.
Aztán valami egészen groteszk útvonalon indult el. Egy hajó nyomdokvizében átjutott a Szuezi-csatornán. Megpróbált aztán kijutni a Földközi-tengerről, de ez közismerten egérfogó. Nem tudott átjutni a Gibraltári szoroson.
Amikor ismét keletre hozták az áramlatok, kíváncsiságból beosont a Dardanellákon keresztül az Aranyszarv-öbölbe. Ott rémes volt a forgalom, a palack alig győzte kikerülni a sok hajót. Ráadásul ezek zöme automatikusan, beprogramozott útvonalon haladt, és nem nagyon érdekelte őket, ha feltrancsírozzák a nyomorult palackot.
Nagy nehezen átvergődött a Boszporuszon. A forgalom továbbra is rendkívül nagy volt, a palackba zárt dzsinn rájött, hogy visszafelé nem mehet. Előre ment hát, ismeretlen vidékek felé.
Egy nagy folyam torkolatában merész gondolata támadt. Elindult felfelé.
Hónapokon keresztül haladt felfelé a széles folyamon. Időnként megpihent egy-egy félreeső gödörben a fenéken, aztán araszolt tovább.
Ki tudja, mennyi idő telt el, talán több év. A palack valami lármás város közepén találta magát, amely mindkét partot megszállva tartotta. Túl sok volt a híd, kénytelen volt a part felé sodródni. Alkonyat volt, de nyilvánvalónak tűnt, hogy valaki meg fogja találni. Sebaj, gondolta a dzsinn, úgyis ellustultam, legalább lesz egy kis munka.
Kovács János harmincnyolc éves pesti munkanélküli a Duna-parton ődöngött, amikor megpillantotta a palackot. Előbb bele akart rúgni, aztán felfigyelt a különös formára.
- Miféle régi flaska ez?
Csaknem hanyatt esett a rémülettől, amikor előgomolygott a dzsinn roppant alakja.
- Mit parancsolsz, kedves gazdám?
Az első hetekben a dzsinn csupa rutinfeladatot kapott. Kifizette Kovács devizahitelét, megmentette rozzant házát az árverezéstől, helyreállította a házasságát, dúsgazdag emberré tette.
A piros Ferrari ráadás volt.
- Adj már valami igazán nehéz feladatot, kedves gazdám! – kérte az ambiciózus dzsinn.
Kovács János kicsit hátradőlt milliárdos villájának teraszán, elnézte a budai hegyek pompás panorámáját, és gondolkodott.
- Építs autópályát innen Hawaii-ra. A levegőben.
A dzsinn csodálkozott.
- Annak mi értelme, édes gazdám? Bármikor odaröpíthetlek autópálya nélkül is.
Kovács gondolkodott. Annak valóban nincs értelme. Valami más jutott az eszébe, amitől szélesen elmosolyodott.
- Igazán nehéz feladatot adok!
- Hallgatom, kedves gazdám!
- Ritka idióta politika van az én hazámban. A politikusok zöme semmirekellő. Vagy maguknak lopnak, vagy idegen érdekeket szolgálnak. A kormány mindig bénázik, az ellenzék meg úgy tesz, mintha az ő idejében jobb lett volna. Együtt se érnek egy rakás krumplihéjat.
Nagyot sóhajtott:
- Kedves dzsinnem! Adj a magyar politikusoknak észt és tisztességet! Tedd meg, hogy összefogjanak, a haza érdekében munkálkodjanak, és végre kivezessék a gödörből ezt a nyomorult országot.
A dzsinn hosszan gondolkodott, és mind jobban belesápadt. Magas homloka ezer ráncba szakadt. Remegett a szakálla. Végre felemelte szép metszésű arcát, és szokatlanul halkan kérdezte:
- Négy- vagy hatsávos legyen az autópálya?
Legalább egy maradt.
Nos, ez az egy talán nem volt elég korszerű, talán csak depressziós volt, de valahogy mégiscsak odabent felejtette magát a palackban.
Régen régen az Arab-öbölben (akkor még lánykori nevén Perzsa-öbölnek, hívták, de az is lehet, hogy egészen másképpen) zárták a palackba. Hosszan éldegélt összeszorulva.
Aztán valami egészen groteszk útvonalon indult el. Egy hajó nyomdokvizében átjutott a Szuezi-csatornán. Megpróbált aztán kijutni a Földközi-tengerről, de ez közismerten egérfogó. Nem tudott átjutni a Gibraltári szoroson.
Amikor ismét keletre hozták az áramlatok, kíváncsiságból beosont a Dardanellákon keresztül az Aranyszarv-öbölbe. Ott rémes volt a forgalom, a palack alig győzte kikerülni a sok hajót. Ráadásul ezek zöme automatikusan, beprogramozott útvonalon haladt, és nem nagyon érdekelte őket, ha feltrancsírozzák a nyomorult palackot.
Nagy nehezen átvergődött a Boszporuszon. A forgalom továbbra is rendkívül nagy volt, a palackba zárt dzsinn rájött, hogy visszafelé nem mehet. Előre ment hát, ismeretlen vidékek felé.
Egy nagy folyam torkolatában merész gondolata támadt. Elindult felfelé.
Hónapokon keresztül haladt felfelé a széles folyamon. Időnként megpihent egy-egy félreeső gödörben a fenéken, aztán araszolt tovább.
Ki tudja, mennyi idő telt el, talán több év. A palack valami lármás város közepén találta magát, amely mindkét partot megszállva tartotta. Túl sok volt a híd, kénytelen volt a part felé sodródni. Alkonyat volt, de nyilvánvalónak tűnt, hogy valaki meg fogja találni. Sebaj, gondolta a dzsinn, úgyis ellustultam, legalább lesz egy kis munka.
Kovács János harmincnyolc éves pesti munkanélküli a Duna-parton ődöngött, amikor megpillantotta a palackot. Előbb bele akart rúgni, aztán felfigyelt a különös formára.
- Miféle régi flaska ez?
Csaknem hanyatt esett a rémülettől, amikor előgomolygott a dzsinn roppant alakja.
- Mit parancsolsz, kedves gazdám?
Az első hetekben a dzsinn csupa rutinfeladatot kapott. Kifizette Kovács devizahitelét, megmentette rozzant házát az árverezéstől, helyreállította a házasságát, dúsgazdag emberré tette.
A piros Ferrari ráadás volt.
- Adj már valami igazán nehéz feladatot, kedves gazdám! – kérte az ambiciózus dzsinn.
Kovács János kicsit hátradőlt milliárdos villájának teraszán, elnézte a budai hegyek pompás panorámáját, és gondolkodott.
- Építs autópályát innen Hawaii-ra. A levegőben.
A dzsinn csodálkozott.
- Annak mi értelme, édes gazdám? Bármikor odaröpíthetlek autópálya nélkül is.
Kovács gondolkodott. Annak valóban nincs értelme. Valami más jutott az eszébe, amitől szélesen elmosolyodott.
- Igazán nehéz feladatot adok!
- Hallgatom, kedves gazdám!
- Ritka idióta politika van az én hazámban. A politikusok zöme semmirekellő. Vagy maguknak lopnak, vagy idegen érdekeket szolgálnak. A kormány mindig bénázik, az ellenzék meg úgy tesz, mintha az ő idejében jobb lett volna. Együtt se érnek egy rakás krumplihéjat.
Nagyot sóhajtott:
- Kedves dzsinnem! Adj a magyar politikusoknak észt és tisztességet! Tedd meg, hogy összefogjanak, a haza érdekében munkálkodjanak, és végre kivezessék a gödörből ezt a nyomorult országot.
A dzsinn hosszan gondolkodott, és mind jobban belesápadt. Magas homloka ezer ráncba szakadt. Remegett a szakálla. Végre felemelte szép metszésű arcát, és szokatlanul halkan kérdezte:
- Négy- vagy hatsávos legyen az autópálya?
2013. március 9., szombat
Méltóságos otthon
A Lét célt értelmet ad
Földnek,
Égnek;
S az Otthon méltóságot ad
A Létnek.
—–
A pénzes a világot körbeéri;
A Szabadnak van hová
Hazatérni.
——
Vár az öröm kiéhezve
Kapun,
Rózsabokron;
Méltóságos otthon.
—-
A kapu nyílik,
Bűvös, szent határ;
Belül a Lélek fényes csendje vár.
——
Vár belül ezer lélek-rezdülés,
Belépni rajta:
Újjászületés.
—–
Vár Anikó,
Vár a Család,
S a nyugalom,
Otthon…
—-
Otthon,
Otthon,
Otthon;
Méltóságos Otthon.
Földnek,
Égnek;
S az Otthon méltóságot ad
A Létnek.
—–
A pénzes a világot körbeéri;
A Szabadnak van hová
Hazatérni.
——
Vár az öröm kiéhezve
Kapun,
Rózsabokron;
Méltóságos otthon.
—-
A kapu nyílik,
Bűvös, szent határ;
Belül a Lélek fényes csendje vár.
——
Vár belül ezer lélek-rezdülés,
Belépni rajta:
Újjászületés.
—–
Vár Anikó,
Vár a Család,
S a nyugalom,
Otthon…
—-
Otthon,
Otthon,
Otthon;
Méltóságos Otthon.
2013. március 8., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 211.
KÉTSZÁZTIZENEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips alig kapott levegőt.
- Na, álljunk meg egy pillanatra! – emelte fel a kezét. – Ez így nekem túl gyors!
Eastman cinikusan vigyorgott.
- Pedig azt hittem, érthető.
- Lassabban!
Karen gondolkodott. Kezdte azt érezni, hogy a világegyetem legfontosabb pontján tartózkodik, és éppen most nyer bebocsátást a világ legnagyobb titkának kapuján.
Örülnie kellene ennek? Megborzongott. Aligha. Ahol a legnagyobb titok rejtőzik, onnan a legnagyobb veszély sem lehet nagyon messze.
- Halljam! – dörrent a fogolyra Ed Philips.
- Williams törzskara birtokolja Sigismundo Rafa képleteit – ismételte Eastman.
- Biztos ez?
- Igen, uram. A törzskarba belépett valaki, akit Rafa személyesen képezett ki a képletek használatára. Ezt egy rutinszerű DNS-vizsgálat mutatta ki. Azt azonban senki sem tudta, hogy a törzskar melyik tagjáról van szó.
- Attól mág Williams talán nem is sejtett semmit azokról a képletekről! – vetette közbe Helmut Schellenberg.
A fogoly megrázta a fejét.
- Williams egy hangüzenete nem hagyott kétséget. Az admirális nemcsak azt tudta, mennyit érnek a képletek, hanem valószínűleg a használatukkal is tisztában volt.
Karen kérdőn nézett Ed Philipsre, mire a férfi lassan, súlyosan bólintott. Igen, mondta a tekintete, az apám rendelkezett olyan szintű matematikai tudással, ami képessé tehette a képletek alkalmazására.
- Tehát Williams alkalmazni akarta a képleteket? – kérdezte a szőke nő.
- Talán igen, talán nem, admirális asszony. A digitális téridőről azonban többet tudott, mint az Ultenberg-kölcsönszerződés földi szereplői.
- Ezt honnan tudjuk?
- Mert jelentette a Földre a digitális téridő létrehozását.
Ezen még Karen is elképedt.
- Jelentette a Földre?
- Ez volt a leghosszabb jelentése, admirális asszony. Hogy biztos legyen a dolgában, legalább húsz kolónia kormányzójának is megküldte.
- A Földön sose hallottak erről.
A férfi vállat vont.
- Nem állt érdekükben nyilvánosságra hozni.
Karen nyugodtan ivott egy korty italt, aztán közelebb lépett az asztalhoz. Látta Ed Philips elfogódottságát. Talán éppen most derülhet ki, miért is történt az édesapjával, ami történt. Meg az is, mi is történt – gondolta még savanyú mosollyal.
A fogoly mellé lépett, és most először a férfi vállára tette a kezét.
- Azt javaslom, foglalja össze.
- Foglaljam össze, admirális asszony?
- Foglalja össze mindazt, amit Williams admirális hibernálásáról tud!
Ez parancs volt, és úgy is hangzott. Céltudatosan és könyörtelenül.
- Rendben, admirális asszony. Az admirális tudott a digitális téridőről. Azzal is tisztában volt, hoggy kik hozták létre. Szinte mindent tudott Smirnoff birodalmáról, és veszélyessé vált a szibériai szemében. Ráadásul saját földi feletteseiről is egyre többet tudott.
Karen bólintott.
- Közösen hibernálták?
- Nem egészen. A gyakorlatban a piszkos munkát a Földről küldött csoport végezte el.
- A hibernálás kompromisszum volt?
- Igen, admirális asszony. Ez a megfelelő kifejezés.
Karen megremegett.
Miféle alattomos veszély rejtőzik itt a háttérben?
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips alig kapott levegőt.
- Na, álljunk meg egy pillanatra! – emelte fel a kezét. – Ez így nekem túl gyors!
Eastman cinikusan vigyorgott.
- Pedig azt hittem, érthető.
- Lassabban!
Karen gondolkodott. Kezdte azt érezni, hogy a világegyetem legfontosabb pontján tartózkodik, és éppen most nyer bebocsátást a világ legnagyobb titkának kapuján.
Örülnie kellene ennek? Megborzongott. Aligha. Ahol a legnagyobb titok rejtőzik, onnan a legnagyobb veszély sem lehet nagyon messze.
- Halljam! – dörrent a fogolyra Ed Philips.
- Williams törzskara birtokolja Sigismundo Rafa képleteit – ismételte Eastman.
- Biztos ez?
- Igen, uram. A törzskarba belépett valaki, akit Rafa személyesen képezett ki a képletek használatára. Ezt egy rutinszerű DNS-vizsgálat mutatta ki. Azt azonban senki sem tudta, hogy a törzskar melyik tagjáról van szó.
- Attól mág Williams talán nem is sejtett semmit azokról a képletekről! – vetette közbe Helmut Schellenberg.
A fogoly megrázta a fejét.
- Williams egy hangüzenete nem hagyott kétséget. Az admirális nemcsak azt tudta, mennyit érnek a képletek, hanem valószínűleg a használatukkal is tisztában volt.
Karen kérdőn nézett Ed Philipsre, mire a férfi lassan, súlyosan bólintott. Igen, mondta a tekintete, az apám rendelkezett olyan szintű matematikai tudással, ami képessé tehette a képletek alkalmazására.
- Tehát Williams alkalmazni akarta a képleteket? – kérdezte a szőke nő.
- Talán igen, talán nem, admirális asszony. A digitális téridőről azonban többet tudott, mint az Ultenberg-kölcsönszerződés földi szereplői.
- Ezt honnan tudjuk?
- Mert jelentette a Földre a digitális téridő létrehozását.
Ezen még Karen is elképedt.
- Jelentette a Földre?
- Ez volt a leghosszabb jelentése, admirális asszony. Hogy biztos legyen a dolgában, legalább húsz kolónia kormányzójának is megküldte.
- A Földön sose hallottak erről.
A férfi vállat vont.
- Nem állt érdekükben nyilvánosságra hozni.
Karen nyugodtan ivott egy korty italt, aztán közelebb lépett az asztalhoz. Látta Ed Philips elfogódottságát. Talán éppen most derülhet ki, miért is történt az édesapjával, ami történt. Meg az is, mi is történt – gondolta még savanyú mosollyal.
A fogoly mellé lépett, és most először a férfi vállára tette a kezét.
- Azt javaslom, foglalja össze.
- Foglaljam össze, admirális asszony?
- Foglalja össze mindazt, amit Williams admirális hibernálásáról tud!
Ez parancs volt, és úgy is hangzott. Céltudatosan és könyörtelenül.
- Rendben, admirális asszony. Az admirális tudott a digitális téridőről. Azzal is tisztában volt, hoggy kik hozták létre. Szinte mindent tudott Smirnoff birodalmáról, és veszélyessé vált a szibériai szemében. Ráadásul saját földi feletteseiről is egyre többet tudott.
Karen bólintott.
- Közösen hibernálták?
- Nem egészen. A gyakorlatban a piszkos munkát a Földről küldött csoport végezte el.
- A hibernálás kompromisszum volt?
- Igen, admirális asszony. Ez a megfelelő kifejezés.
Karen megremegett.
Miféle alattomos veszély rejtőzik itt a háttérben?
Folytatása következik.
2013. március 7., csütörtök
Szerelem és líra - LXVII.
Az előbbi részekből már látszott, hogy aligha ússzuk meg mélyebb fejtegetések nélkül.
Mindenképpen szólnom kell néhány szót a művészet úgynevezett intézményi elméletéről, amire a fentebbiekben már célozgattam.
A teóriát először az amerikai George Dickie fejtette ki. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi időben széles körű irodalma támadt, mivel az elmélet – minden aggályossága ellenére – mindenképpen megér egy misét.
A művészet intézményi elmélete egyáltalán nem olyan könnyen cáfolható, mint ahogy első olvasatra tűnik. A teória meglehetősen rugalmas, sokkal árnyaltabb és ravaszabb a hasonló elméletek többségénél. Problematikussá leginkább az teszi, hogy tág lehetőségeket biztosít a mindenkori hatalom oldaláról jelentkező manipuláció számára.
A művészet intézményi elmélete nagyjából azt nyilvánítja ki, hogy azon objektumok tekinthetők műalkotásoknak, amelyeket a művészek világa műalkotásnak nyilvánít. A fenti példát alapul véve tehát a WC-ülőke akkor és csakis akkor tekintendő műalkotásnak, ha a művészek annak ismeri el; illetve az azonos típusba tartozó és egymással minden tekintetben tökéletesen megegyező tárgyak (például WC-ülőkék) közül az, és csakis az tekintendő műalkotásnak, amelyet a művészek világa műalkotásnak kezel, azaz műalkotások nyilvános bemutatására szolgáló térben mint műalkotást elhelyez. A típusba tartozó többi – azaz a deklarált műalkotással egyébként minden tekintetben egyező tárgy (azaz WC-kefe) azonban nem tekintendő műalkotásnak, ezek továbbra is hétköznapi használati tárgyak maradnak.
Az elgondolás természetesen ezer sebből vérzik. A WC-kefében semmiféle hagyományos értelemben vett alkotó tevékenység nem tárgyiasult, „szerzője” voltaképpen „örökbe fogadta”, megvásárolta, címet adott neki, és elhelyezte a megfelelő helyen a saját neve alatt, mint műalkotást. Ha azonban erről az oldalról támadnánk meg, kellő szofisztikával védelmezné „alkotását”, ahogy tette is, és minden ellenérv „eső után köpönyeg”, hiszen a WC-kefe már műalkotásnak nyilváníttatott, és az ellene indított támadás semmit sem ér el azon kívül, hogy a kiállításnak még több látogatója lesz. Sznob csoportok fognak ájuldozni a tárló előtt. Mintha sose láttak volna WC-ülőkét.
A külső támadások nem törnek át, és a WC-ülőke marad a helyén, mint műalkotás, amelyet a művészet világa annak ismert el. A művészet intézményes elmélete tehát a gyakorlatban bizony működik, ezt mindenképpen tudomásul kell vennünk.
Azért kell ilyen hosszan időznöm ennél az elméletnél, mert – mint azt majd rövidesen látni fogjuk – a jelenlegi kanonizált líra ehhez nagyon hasonló „érvrendszeren” alapul.
A művészet intézményi elmélete a maga nemében akár zseniálisnak is tekinthető, hiszen semmi lényegeset nem mond a művészet lényegéről, mégis sikerül szélesre tárnia a kapukat a művészet hatalmi oldalról történő manipulálása előtt.
A vele való foglalkozás nehézségét az adja, hogy ez a nagyon is egyszerűnek tűnő elgondolás valójában többszörös védővonalat von maga köré, és egy bizonyos határig kényelmesen védhető. Először is azzal, hogy eben a megfogalmazásban a műalkotás puszta státuszt jelent, nem pedig értéket. A WC-ülőkét nyugodtan beengedi a művészet sáncai közé, hogy aztán ott kénytelen legyen a „műalkotás” esztétikai értelemben véve helytállni önmagáért. Ez természetesen nem fog menni, de attól a tárgy még műalkotás marad.
Így látszólag korrektnek tűnik az elmélet; mert elleplezi azt a tényt, hogy ezen az alapon állva nemcsak bármi beengedhető a műalkotások közé, hanem a műalkotás státusza bármitől kényelmesen meg is tagadható. Erre persze csak akkor döbbenünk rá, amikor majd először történik meg.
Folytatása következik.
Mindenképpen szólnom kell néhány szót a művészet úgynevezett intézményi elméletéről, amire a fentebbiekben már célozgattam.
A teóriát először az amerikai George Dickie fejtette ki. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi időben széles körű irodalma támadt, mivel az elmélet – minden aggályossága ellenére – mindenképpen megér egy misét.
A művészet intézményi elmélete egyáltalán nem olyan könnyen cáfolható, mint ahogy első olvasatra tűnik. A teória meglehetősen rugalmas, sokkal árnyaltabb és ravaszabb a hasonló elméletek többségénél. Problematikussá leginkább az teszi, hogy tág lehetőségeket biztosít a mindenkori hatalom oldaláról jelentkező manipuláció számára.
A művészet intézményi elmélete nagyjából azt nyilvánítja ki, hogy azon objektumok tekinthetők műalkotásoknak, amelyeket a művészek világa műalkotásnak nyilvánít. A fenti példát alapul véve tehát a WC-ülőke akkor és csakis akkor tekintendő műalkotásnak, ha a művészek annak ismeri el; illetve az azonos típusba tartozó és egymással minden tekintetben tökéletesen megegyező tárgyak (például WC-ülőkék) közül az, és csakis az tekintendő műalkotásnak, amelyet a művészek világa műalkotásnak kezel, azaz műalkotások nyilvános bemutatására szolgáló térben mint műalkotást elhelyez. A típusba tartozó többi – azaz a deklarált műalkotással egyébként minden tekintetben egyező tárgy (azaz WC-kefe) azonban nem tekintendő műalkotásnak, ezek továbbra is hétköznapi használati tárgyak maradnak.
Az elgondolás természetesen ezer sebből vérzik. A WC-kefében semmiféle hagyományos értelemben vett alkotó tevékenység nem tárgyiasult, „szerzője” voltaképpen „örökbe fogadta”, megvásárolta, címet adott neki, és elhelyezte a megfelelő helyen a saját neve alatt, mint műalkotást. Ha azonban erről az oldalról támadnánk meg, kellő szofisztikával védelmezné „alkotását”, ahogy tette is, és minden ellenérv „eső után köpönyeg”, hiszen a WC-kefe már műalkotásnak nyilváníttatott, és az ellene indított támadás semmit sem ér el azon kívül, hogy a kiállításnak még több látogatója lesz. Sznob csoportok fognak ájuldozni a tárló előtt. Mintha sose láttak volna WC-ülőkét.
A külső támadások nem törnek át, és a WC-ülőke marad a helyén, mint műalkotás, amelyet a művészet világa annak ismert el. A művészet intézményes elmélete tehát a gyakorlatban bizony működik, ezt mindenképpen tudomásul kell vennünk.
Azért kell ilyen hosszan időznöm ennél az elméletnél, mert – mint azt majd rövidesen látni fogjuk – a jelenlegi kanonizált líra ehhez nagyon hasonló „érvrendszeren” alapul.
A művészet intézményi elmélete a maga nemében akár zseniálisnak is tekinthető, hiszen semmi lényegeset nem mond a művészet lényegéről, mégis sikerül szélesre tárnia a kapukat a művészet hatalmi oldalról történő manipulálása előtt.
A vele való foglalkozás nehézségét az adja, hogy ez a nagyon is egyszerűnek tűnő elgondolás valójában többszörös védővonalat von maga köré, és egy bizonyos határig kényelmesen védhető. Először is azzal, hogy eben a megfogalmazásban a műalkotás puszta státuszt jelent, nem pedig értéket. A WC-ülőkét nyugodtan beengedi a művészet sáncai közé, hogy aztán ott kénytelen legyen a „műalkotás” esztétikai értelemben véve helytállni önmagáért. Ez természetesen nem fog menni, de attól a tárgy még műalkotás marad.
Így látszólag korrektnek tűnik az elmélet; mert elleplezi azt a tényt, hogy ezen az alapon állva nemcsak bármi beengedhető a műalkotások közé, hanem a műalkotás státusza bármitől kényelmesen meg is tagadható. Erre persze csak akkor döbbenünk rá, amikor majd először történik meg.
Folytatása következik.
2013. március 6., szerda
Tavaszköszöntő - Anikóval
Kopog már az ajtónkon
A Kikelet;
A hétvégén kisöpörjük
A telet.
—–
Szent Tavasznak itt toporog
Követe;
Édes Párom, engedjük be
Ízibe.
—
Hogyha jönnek a Gyerekek,
Örülünk,
Hogyha meg nem
Édes kettesben leszünk.
A Kikelet;
A hétvégén kisöpörjük
A telet.
—–
Szent Tavasznak itt toporog
Követe;
Édes Párom, engedjük be
Ízibe.
—
Hogyha jönnek a Gyerekek,
Örülünk,
Hogyha meg nem
Édes kettesben leszünk.
2013. március 5., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 35.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó író legyen? Igen sokféle választ
olvastam már, a legtöbb a szerencsére vagy merőben külsődleges
tényezőkre volt kihegyezve.
Akadt már olyan magyar íróember, aki számos nyelvet beszélt, igen jól tudta eladni magát, nemzetközi kapcsolatok kiterjedt hálózatával rendelkezett, képes volt befurakodni bárhová, félrevezetni akárkit, és a tollat sem forgatta rosszul. Csak éppen erkölcse nem volt. Anélkül meg? Díjat persze lehet nyerni…
Volt egyszer egy Zerffi Gusztáv nevű tollforgató…
Jó nevű kritikus volt, a Honderű című divatlapnál tevékenykedett. Mint kritikus, a mű-népiesség olyan édeskés-nyálkás termékeit dicsérte, amelyek ma már olvashatatlanok.
Amikor feltűnt a színen Petőfi Sándor, Zerffi esküdt ellensége lett a nagy költőnek, egyik elfogult recenziót a másik után írta ellene. Ki ez a Petőfi? Nem is tud verset írni! Megszegi a kánon szabályait! Jöttment vidéki tahó!
Zerffi Gusztávról Frank Tibor írt kitűnő könyvet (Frank Tibor: Egy emigráns alakváltásai. Zerffi Gusztáv pályaképe 1820–1892. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1985, 330 p.)
Rövid szabadságharcos pályafutás után (általában számvevő, géhás, stb szolgálatban, a bőrét sose kockáztatta) Zerffi mester legkésőbb 1849 végén az osztrák titkosszolgálat fizetett ügynöke lett. Minimum tizenöt évig űzte ezt a mesterséget. Időnként személyesen Alexander Bachnak jelentett.
Mint spicli, varázslatos “karriert” futott be. Ő lett a legjobban fizetett osztrák besúgó. Előbb a magyar emigráció bomlasztásán fáradozott, Kossuth, Szemere, Vetter Antal környezetében tűnt fel, később külföldiek nyakára küldték: Gottfried Kinkel, sőt Karl Marx “munkatársa” lett. Mindenkit félrevezetett.
A ritka alattomos spion spicli-hivatásának gyakorlása közben tudományos munkára is szakított időt, sőt, ő lett a londoni Royal Historical Society tanácsának egyik első elnöke….
Hát ha még erkölcse is lett volna…
Akadt már olyan magyar íróember, aki számos nyelvet beszélt, igen jól tudta eladni magát, nemzetközi kapcsolatok kiterjedt hálózatával rendelkezett, képes volt befurakodni bárhová, félrevezetni akárkit, és a tollat sem forgatta rosszul. Csak éppen erkölcse nem volt. Anélkül meg? Díjat persze lehet nyerni…
Volt egyszer egy Zerffi Gusztáv nevű tollforgató…
Jó nevű kritikus volt, a Honderű című divatlapnál tevékenykedett. Mint kritikus, a mű-népiesség olyan édeskés-nyálkás termékeit dicsérte, amelyek ma már olvashatatlanok.
Amikor feltűnt a színen Petőfi Sándor, Zerffi esküdt ellensége lett a nagy költőnek, egyik elfogult recenziót a másik után írta ellene. Ki ez a Petőfi? Nem is tud verset írni! Megszegi a kánon szabályait! Jöttment vidéki tahó!
Zerffi Gusztávról Frank Tibor írt kitűnő könyvet (Frank Tibor: Egy emigráns alakváltásai. Zerffi Gusztáv pályaképe 1820–1892. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1985, 330 p.)
Rövid szabadságharcos pályafutás után (általában számvevő, géhás, stb szolgálatban, a bőrét sose kockáztatta) Zerffi mester legkésőbb 1849 végén az osztrák titkosszolgálat fizetett ügynöke lett. Minimum tizenöt évig űzte ezt a mesterséget. Időnként személyesen Alexander Bachnak jelentett.
Mint spicli, varázslatos “karriert” futott be. Ő lett a legjobban fizetett osztrák besúgó. Előbb a magyar emigráció bomlasztásán fáradozott, Kossuth, Szemere, Vetter Antal környezetében tűnt fel, később külföldiek nyakára küldték: Gottfried Kinkel, sőt Karl Marx “munkatársa” lett. Mindenkit félrevezetett.
A ritka alattomos spion spicli-hivatásának gyakorlása közben tudományos munkára is szakított időt, sőt, ő lett a londoni Royal Historical Society tanácsának egyik első elnöke….
Hát ha még erkölcse is lett volna…
2013. március 4., hétfő
Az Élet színfalai
A festett színfalon színes világ,
Sok metropolis,
Bankok,
Gazdaság,
S a csiricsáré színfalak
Mögött
Valami sokkal fontosabb.
—–
Luxusbéke vagy kvázi-háború,
Szappanvigyorú öltönykoszorú,
Rengeteg anyag,
Minimális lélek,
S a mélyben:
A Lényeg.
—-
Piac-elvakult hitetlen hitek
Nem hoznak üdvöt soha senkinek;
Üdvösségért nem jár kamat,
Adó;
A Lét
Nem eladó.
—-
A színfalak
Vonaglanak;
S mögöttük valami
Sokkal fontosabb.
—-
Az ostobák talán még elhiszik,
Hogy a díszleten túl nem létezik
Valami sokkal fontosabb.
—–
A hétköznap csodálhat
Nyilvános, zagyva művészet-hordákat,
De egyik sem erényes,
Nem hibás;
A lényeg:
Valami más.
—–
Sivár újdonság-dömping,
Nyegle métely,
Holt tartalom;
Csupán a szikkadt kétely;
Felül zsibong,
De lejjebb hallgatag,
Mint egy élettelen
Kősivatag.
—-
Politikai giccs-kollekció,
Undor-köd, nyilvános erekció,
Szerelem-pótló töppedt műanyag;
És háttérben
A sokkal fontosabb.
—-
Hány élethozó, tiszta tartomány van
A pénz-cirkusz mögötti félhomályban?
—-
Van-e még elég szerelem a rendre,
Vagy vízözön jön, s újra lesz teremtve?
—-
Van elég család
Felépíteni a Jövő falát?
—-
Van még annyi Hit,
Meg Szeretet,
Amelyre újabb nemzedék jöhet?
—-
Fajtalankodnak nyegle színfalak;
Belül a színpad mélye
Hallgatag.
Sok metropolis,
Bankok,
Gazdaság,
S a csiricsáré színfalak
Mögött
Valami sokkal fontosabb.
—–
Luxusbéke vagy kvázi-háború,
Szappanvigyorú öltönykoszorú,
Rengeteg anyag,
Minimális lélek,
S a mélyben:
A Lényeg.
—-
Piac-elvakult hitetlen hitek
Nem hoznak üdvöt soha senkinek;
Üdvösségért nem jár kamat,
Adó;
A Lét
Nem eladó.
—-
A színfalak
Vonaglanak;
S mögöttük valami
Sokkal fontosabb.
—-
Az ostobák talán még elhiszik,
Hogy a díszleten túl nem létezik
Valami sokkal fontosabb.
—–
A hétköznap csodálhat
Nyilvános, zagyva művészet-hordákat,
De egyik sem erényes,
Nem hibás;
A lényeg:
Valami más.
—–
Sivár újdonság-dömping,
Nyegle métely,
Holt tartalom;
Csupán a szikkadt kétely;
Felül zsibong,
De lejjebb hallgatag,
Mint egy élettelen
Kősivatag.
—-
Politikai giccs-kollekció,
Undor-köd, nyilvános erekció,
Szerelem-pótló töppedt műanyag;
És háttérben
A sokkal fontosabb.
—-
Hány élethozó, tiszta tartomány van
A pénz-cirkusz mögötti félhomályban?
—-
Van-e még elég szerelem a rendre,
Vagy vízözön jön, s újra lesz teremtve?
—-
Van elég család
Felépíteni a Jövő falát?
—-
Van még annyi Hit,
Meg Szeretet,
Amelyre újabb nemzedék jöhet?
—-
Fajtalankodnak nyegle színfalak;
Belül a színpad mélye
Hallgatag.
2013. március 3., vasárnap
Színész a harctéren
Az Operaház egyik fiatal művésze megjárta az első világháború
harctereit. Zászlósként a tüzérséghez osztották be. Mivel a zászlós
tiszti rangnak számított, a színész lovat is kapott…
Csakhogy korábban elfecsegte, hogy soha életében nem ült még nyeregben. Tiszttársai alig várták, hogy lássák a kudarcát…
Talán a pótlovazási osztály könyörült meg rajta, talán eleve olyan szelíd pacit kapott, amelyet nem volt művészet megülni. A lovon nem látszott, hogy öreg vagy lusta volna. Biztos ugyanolyan komédiás volt, mint a gazdája.
A színész délcegen ült a nyeregben, nem esett le soha. A többiek álmélkodtak.
Becsülte is a lovát a zászlós, kockacukorral tömte naphosszat.
Amikor az üteget pihenésre vezényelték a frontvonal mögé, és a tisztek kényelmesebb körülmények közé jutottak, az egyik főhadnagy megkérdezte:
- Hogy van neked ilyen szerencséd ezzel a lóval? Az enyém fél tucatszor dobott le, pedig gyermekkorom óta tudok lovagolni.
- Volt gyakorlatom.
- Gyakorlatod? Neked? Azt mondtad, sose lovagoltál.
- Gyakorlatot szereztem az Operában?
A főhadnagy nagy szemeket meresztett.
- Az Operában?
- Igen. Évekig voltam lovasszobor a Don Juanban.
Csakhogy korábban elfecsegte, hogy soha életében nem ült még nyeregben. Tiszttársai alig várták, hogy lássák a kudarcát…
Talán a pótlovazási osztály könyörült meg rajta, talán eleve olyan szelíd pacit kapott, amelyet nem volt művészet megülni. A lovon nem látszott, hogy öreg vagy lusta volna. Biztos ugyanolyan komédiás volt, mint a gazdája.
A színész délcegen ült a nyeregben, nem esett le soha. A többiek álmélkodtak.
Becsülte is a lovát a zászlós, kockacukorral tömte naphosszat.
Amikor az üteget pihenésre vezényelték a frontvonal mögé, és a tisztek kényelmesebb körülmények közé jutottak, az egyik főhadnagy megkérdezte:
- Hogy van neked ilyen szerencséd ezzel a lóval? Az enyém fél tucatszor dobott le, pedig gyermekkorom óta tudok lovagolni.
- Volt gyakorlatom.
- Gyakorlatod? Neked? Azt mondtad, sose lovagoltál.
- Gyakorlatot szereztem az Operában?
A főhadnagy nagy szemeket meresztett.
- Az Operában?
- Igen. Évekig voltam lovasszobor a Don Juanban.
2013. március 2., szombat
Márciusi este van
Márciusi este van;
Nézd, az Idő hogy’ rohan.
—
Sötéten hallgat az ég;
Komor bakacsin-vidék.
—-
Didereg a láthatár,
Fényesebb tavaszra vár.
—-
Ma született Kikelet
Szunnyad a dombok felett.
—-
Ágak között szél suhan;
Márciusi este van.
Nézd, az Idő hogy’ rohan.
—
Sötéten hallgat az ég;
Komor bakacsin-vidék.
—-
Didereg a láthatár,
Fényesebb tavaszra vár.
—-
Ma született Kikelet
Szunnyad a dombok felett.
—-
Ágak között szél suhan;
Márciusi este van.
2013. március 1., péntek
Szőke nő zűrben az űrben
KÉTSZÁZTIZEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips értetlenül pislogott.
- Miféle ellenrendszabályokat foganatosíthatott Smirnoff az űrflotta ellen?
- Nagyon hatékonyakat, uram – mosolyodott el a fogoly.
- Miféléket?
- Az űrflotta teljes háborús veszteséglistája ezekből fakad. A szövetségi erők nem vívtak igazi csatákat, mert az elpusztított kolóniák nem voltak képesek védekezni. Mint már mondtam, ők fegyvertelenek voltak. Smirnoff aknamunkája azonban sokkal több bajt okozott, mint mindenféle állítólagos ellenség. Egy nehézcirkáló felrobbant az egyik bázison. Egy csatahajó elszabadult, soha nem került elő. Egy másikat generáljavításra vitték, ahol a javítóüzem munkásai lefegyverezték a személyzetet, és ismeretlen helyre távoztak a hajóval. Két cirkáló véletlenül tüzet nyitott egymásra. Walsingham admirális merénylet áldozata lett. Adataink szerint ezt mnd Smirnoff művelte.
Ed Philips még értetlenebbül pislogott.
- Na, álljunk csak meg! Ki a fene az a Walsingham admirális?
- Persze – mosolygott a fogoly. – sok helyen már nem is hallottak róla. Agyonhallgatják. Eredetileg ő volt a szövetségi űrflotta parancsnoka. Korábban az Ultenbergek személyes lakóhelyét képező kolóniák védelmi erőinek volt a parancsnoka. Egy új cirkáló avatásán pokolgép áldozata lett.
Ed Philips tágra nyílt szemmel, sápadtan csóválta a fejét.
- Sose hallottam erről az admirálisról.
- Az Ultenbergeket sokkolta Walsingham halála. Annyira, hogy csaknem kiengedték kezükből az események irányítását. Elvileg az űrflotta felett a szövetségi kormány diszponált, az admirális elöljárója az egyesített vezérkar volt. Utóbbi testület nevezte ki az űrflotta élére Williams admirálist. Vagy valóban nem tudtak, vagy nem akartak tudni róla, hogy valójában kinek a kezére játszotta saját földi vezetésük az űrflottát. Intézkedtek, és a haderő újra szilárdan földi ellenőrzés alá, a földi katonai bürokrácia ellenőrzése alá került. Ebben a pillanatban úgy tűnt, az Ultenberg csoport már nem rendelkezik a haderő felett. Ráadásul az új főparancsnok nem volt partner.
- Nem volt partner? – kérdezte remegő hangon Ed Philips.
- Nem. A legkisebb mértékben sem. Williams admirális kiváló katona volt, de fogalma sem volt, micsoda darázsfészek közepébe ült. Azt tette, amit egy rátermett főparancsnoknak tennie kellett.
- Rátermett főparancsnoknak? – kérdezte megbabonázva Ed Philips.
Karen Bozchana Kadlecikova elmosolyodott, amikor Eastman csodálkozó arckifejezését meglátta. Persze, a fickónak sejtelme sincs arról, hogy éppen a hibernált főparancsnok fiával beszélget.
- Igen – folytatta Eastman. – „Dúvad” Williams rátermett admirális volt. Azzal kezdte, hogy ellenőrizte az összes magas beosztásban lévő tisztet azzal a céllal, hogy csak valóban jól képzett katonák lehessenek döntéshelyzetben. Ennek persze az lett az eredménye, hogy napokon belül eltávolította beosztásukból az Ultenbergek összes emberét. Az Ultenbergek nem tudtak reagálni, hiszen éppen a digitális téridő létrehozásával bajlódtak.
Ed Philips nagyot sóhajtott. Kihúzta magát.
- Williams nem is sejtette, hogy befűtött a földi elit legfőbb hitelezőjének. Jó katonához méltóan megsokszorozta a parancsnoksága alatt álló erők hatékonyságát. Hamarosan Smirnoff-nak is elege lett belőle.
- Smirnoffnak?
- Igen. Williams admirális rájött, hogy a flottát ért zaklatások mögött Smirnoff áll, és a szibériai származású uralkodót a lázadás vezéreként azonosította. Villámgyorsan ellene fordult.
Ed Philips átszellemülten mosolygott.
- Lecsapott Smirnoff néhány fontos központjára, és elpusztította azokat. Most már valóban votlak csaták, és Smirnoffot tetemes károk érték. Közben azonban nagyot fordult a világ.
Elhallgatott.
- Mit jelent, hogy nagyot fordult a világ? – kérdezte kissé félénken Helmut.
A fogoly gúnyosan mosolygott, Ed Philips meg valahol egészen másutt járt.
Karen kitalálta:
- Elkészült a digitális téridő?
- Úgy van, admirális asszony. Az Ultenbergek azonnal el is tűntek benne, csupán megbízottaikat hagyták idekint. Smirnoff sem tétlenkedett, adataink szerint valami paktumot kötött az Ultenbergekkel.
- Szövetkeztek?
- Nem. Inkább a kölcsönös információhiányt ismerték el. Smirnoffnak fogalma sem volt a digitális téridőről, ahogy az Ultenbergek sem tudták, hogy igazából mekkora is Smirnoff birodalma.
Karen bólogatott.
- Ezzel pedig Williams admirális mindenki számára kellemetlenné vált.
Ed Philips elsápadt.
- Meg akarták ölni?
- Kézenfekvő lett volna, de lemondtak az ötletről.
- Miért?
- Mert kiderült, hogy Williams törzskara birtokolja Sigismundo Rafa képleteit.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips értetlenül pislogott.
- Miféle ellenrendszabályokat foganatosíthatott Smirnoff az űrflotta ellen?
- Nagyon hatékonyakat, uram – mosolyodott el a fogoly.
- Miféléket?
- Az űrflotta teljes háborús veszteséglistája ezekből fakad. A szövetségi erők nem vívtak igazi csatákat, mert az elpusztított kolóniák nem voltak képesek védekezni. Mint már mondtam, ők fegyvertelenek voltak. Smirnoff aknamunkája azonban sokkal több bajt okozott, mint mindenféle állítólagos ellenség. Egy nehézcirkáló felrobbant az egyik bázison. Egy csatahajó elszabadult, soha nem került elő. Egy másikat generáljavításra vitték, ahol a javítóüzem munkásai lefegyverezték a személyzetet, és ismeretlen helyre távoztak a hajóval. Két cirkáló véletlenül tüzet nyitott egymásra. Walsingham admirális merénylet áldozata lett. Adataink szerint ezt mnd Smirnoff művelte.
Ed Philips még értetlenebbül pislogott.
- Na, álljunk csak meg! Ki a fene az a Walsingham admirális?
- Persze – mosolygott a fogoly. – sok helyen már nem is hallottak róla. Agyonhallgatják. Eredetileg ő volt a szövetségi űrflotta parancsnoka. Korábban az Ultenbergek személyes lakóhelyét képező kolóniák védelmi erőinek volt a parancsnoka. Egy új cirkáló avatásán pokolgép áldozata lett.
Ed Philips tágra nyílt szemmel, sápadtan csóválta a fejét.
- Sose hallottam erről az admirálisról.
- Az Ultenbergeket sokkolta Walsingham halála. Annyira, hogy csaknem kiengedték kezükből az események irányítását. Elvileg az űrflotta felett a szövetségi kormány diszponált, az admirális elöljárója az egyesített vezérkar volt. Utóbbi testület nevezte ki az űrflotta élére Williams admirálist. Vagy valóban nem tudtak, vagy nem akartak tudni róla, hogy valójában kinek a kezére játszotta saját földi vezetésük az űrflottát. Intézkedtek, és a haderő újra szilárdan földi ellenőrzés alá, a földi katonai bürokrácia ellenőrzése alá került. Ebben a pillanatban úgy tűnt, az Ultenberg csoport már nem rendelkezik a haderő felett. Ráadásul az új főparancsnok nem volt partner.
- Nem volt partner? – kérdezte remegő hangon Ed Philips.
- Nem. A legkisebb mértékben sem. Williams admirális kiváló katona volt, de fogalma sem volt, micsoda darázsfészek közepébe ült. Azt tette, amit egy rátermett főparancsnoknak tennie kellett.
- Rátermett főparancsnoknak? – kérdezte megbabonázva Ed Philips.
Karen Bozchana Kadlecikova elmosolyodott, amikor Eastman csodálkozó arckifejezését meglátta. Persze, a fickónak sejtelme sincs arról, hogy éppen a hibernált főparancsnok fiával beszélget.
- Igen – folytatta Eastman. – „Dúvad” Williams rátermett admirális volt. Azzal kezdte, hogy ellenőrizte az összes magas beosztásban lévő tisztet azzal a céllal, hogy csak valóban jól képzett katonák lehessenek döntéshelyzetben. Ennek persze az lett az eredménye, hogy napokon belül eltávolította beosztásukból az Ultenbergek összes emberét. Az Ultenbergek nem tudtak reagálni, hiszen éppen a digitális téridő létrehozásával bajlódtak.
Ed Philips nagyot sóhajtott. Kihúzta magát.
- Williams nem is sejtette, hogy befűtött a földi elit legfőbb hitelezőjének. Jó katonához méltóan megsokszorozta a parancsnoksága alatt álló erők hatékonyságát. Hamarosan Smirnoff-nak is elege lett belőle.
- Smirnoffnak?
- Igen. Williams admirális rájött, hogy a flottát ért zaklatások mögött Smirnoff áll, és a szibériai származású uralkodót a lázadás vezéreként azonosította. Villámgyorsan ellene fordult.
Ed Philips átszellemülten mosolygott.
- Lecsapott Smirnoff néhány fontos központjára, és elpusztította azokat. Most már valóban votlak csaták, és Smirnoffot tetemes károk érték. Közben azonban nagyot fordult a világ.
Elhallgatott.
- Mit jelent, hogy nagyot fordult a világ? – kérdezte kissé félénken Helmut.
A fogoly gúnyosan mosolygott, Ed Philips meg valahol egészen másutt járt.
Karen kitalálta:
- Elkészült a digitális téridő?
- Úgy van, admirális asszony. Az Ultenbergek azonnal el is tűntek benne, csupán megbízottaikat hagyták idekint. Smirnoff sem tétlenkedett, adataink szerint valami paktumot kötött az Ultenbergekkel.
- Szövetkeztek?
- Nem. Inkább a kölcsönös információhiányt ismerték el. Smirnoffnak fogalma sem volt a digitális téridőről, ahogy az Ultenbergek sem tudták, hogy igazából mekkora is Smirnoff birodalma.
Karen bólogatott.
- Ezzel pedig Williams admirális mindenki számára kellemetlenné vált.
Ed Philips elsápadt.
- Meg akarták ölni?
- Kézenfekvő lett volna, de lemondtak az ötletről.
- Miért?
- Mert kiderült, hogy Williams törzskara birtokolja Sigismundo Rafa képleteit.
Folytatása következik.
Szőke nő zűrben az űrben - 210.
KÉTSZÁZTIZEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips értetlenül pislogott.
- Miféle ellenrendszabályokat foganatosíthatott Smirnoff az űrflotta ellen?
- Nagyon hatékonyakat, uram – mosolyodott el a fogoly.
- Miféléket?
- Az űrflotta teljes háborús veszteséglistája ezekből fakad. A szövetségi erők nem vívtak igazi csatákat, mert az elpusztított kolóniák nem voltak képesek védekezni. Mint már mondtam, ők fegyvertelenek voltak. Smirnoff aknamunkája azonban sokkal több bajt okozott, mint mindenféle állítólagos ellenség. Egy nehézcirkáló felrobbant az egyik bázison. Egy csatahajó elszabadult, soha nem került elő. Egy másikat generáljavításra vitték, ahol a javítóüzem munkásai lefegyverezték a személyzetet, és ismeretlen helyre távoztak a hajóval. Két cirkáló véletlenül tüzet nyitott egymásra. Walsingham admirális merénylet áldozata lett. Adataink szerint ezt mnd Smirnoff művelte.
Ed Philips még értetlenebbül pislogott.
- Na, álljunk csak meg! Ki a fene az a Walsingham admirális?
- Persze – mosolygott a fogoly. – sok helyen már nem is hallottak róla. Agyonhallgatják. Eredetileg ő volt a szövetségi űrflotta parancsnoka. Korábban az Ultenbergek személyes lakóhelyét képező kolóniák védelmi erőinek volt a parancsnoka. Egy új cirkáló avatásán pokolgép áldozata lett.
Ed Philips tágra nyílt szemmel, sápadtan csóválta a fejét.
- Sose hallottam erről az admirálisról.
- Az Ultenbergeket sokkolta Walsingham halála. Annyira, hogy csaknem kiengedték kezükből az események irányítását. Elvileg az űrflotta felett a szövetségi kormány diszponált, az admirális elöljárója az egyesített vezérkar volt. Utóbbi testület nevezte ki az űrflotta élére Williams admirálist. Vagy valóban nem tudtak, vagy nem akartak tudni róla, hogy valójában kinek a kezére játszotta saját földi vezetésük az űrflottát. Intézkedtek, és a haderő újra szilárdan földi ellenőrzés alá, a földi katonai bürokrácia ellenőrzése alá került. Ebben a pillanatban úgy tűnt, az Ultenberg csoport már nem rendelkezik a haderő felett. Ráadásul az új főparancsnok nem volt partner.
- Nem volt partner? – kérdezte remegő hangon Ed Philips.
- Nem. A legkisebb mértékben sem. Williams admirális kiváló katona volt, de fogalma sem volt, micsoda darázsfészek közepébe ült. Azt tette, amit egy rátermett főparancsnoknak tennie kellett.
- Rátermett főparancsnoknak? – kérdezte megbabonázva Ed Philips.
Karen Bozchana Kadlecikova elmosolyodott, amikor Eastman csodálkozó arckifejezését meglátta. Persze, a fickónak sejtelme sincs arról, hogy éppen a hibernált főparancsnok fiával beszélget.
- Igen – folytatta Eastman. – „Dúvad” Williams rátermett admirális volt. Azzal kezdte, hogy ellenőrizte az összes magas beosztásban lévő tisztet azzal a céllal, hogy csak valóban jól képzett katonák lehessenek döntéshelyzetben. Ennek persze az lett az eredménye, hogy napokon belül eltávolította beosztásukból az Ultenbergek összes emberét. Az Ultenbergek nem tudtak reagálni, hiszen éppen a digitális téridő létrehozásával bajlódtak.
Ed Philips nagyot sóhajtott. Kihúzta magát.
- Williams nem is sejtette, hogy befűtött a földi elit legfőbb hitelezőjének. Jó katonához méltóan megsokszorozta a parancsnoksága alatt álló erők hatékonyságát. Hamarosan Smirnoff-nak is elege lett belőle.
- Smirnoffnak?
- Igen. Williams admirális rájött, hogy a flottát ért zaklatások mögött Smirnoff áll, és a szibériai származású uralkodót a lázadás vezéreként azonosította. Villámgyorsan ellene fordult.
Ed Philips átszellemülten mosolygott.
- Lecsapott Smirnoff néhány fontos központjára, és elpusztította azokat. Most már valóban votlak csaták, és Smirnoffot tetemes károk érték. Közben azonban nagyot fordult a világ.
Elhallgatott.
- Mit jelent, hogy nagyot fordult a világ? – kérdezte kissé félénken Helmut.
A fogoly gúnyosan mosolygott, Ed Philips meg valahol egészen másutt járt.
Karen kitalálta:
- Elkészült a digitális téridő?
- Úgy van, admirális asszony. Az Ultenbergek azonnal el is tűntek benne, csupán megbízottaikat hagyták idekint. Smirnoff sem tétlenkedett, adataink szerint valami paktumot kötött az Ultenbergekkel.
- Szövetkeztek?
- Nem. Inkább a kölcsönös információhiányt ismerték el. Smirnoffnak fogalma sem volt a digitális téridőről, ahogy az Ultenbergek sem tudták, hogy igazából mekkora is Smirnoff birodalma.
Karen bólogatott.
- Ezzel pedig Williams admirális mindenki számára kellemetlenné vált.
Ed Philips elsápadt.
- Meg akarták ölni?
- Kézenfekvő lett volna, de lemondtak az ötletről.
- Miért?
- Mert kiderült, hogy Williams törzskara birtokolja Sigismundo Rafa képleteit.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips értetlenül pislogott.
- Miféle ellenrendszabályokat foganatosíthatott Smirnoff az űrflotta ellen?
- Nagyon hatékonyakat, uram – mosolyodott el a fogoly.
- Miféléket?
- Az űrflotta teljes háborús veszteséglistája ezekből fakad. A szövetségi erők nem vívtak igazi csatákat, mert az elpusztított kolóniák nem voltak képesek védekezni. Mint már mondtam, ők fegyvertelenek voltak. Smirnoff aknamunkája azonban sokkal több bajt okozott, mint mindenféle állítólagos ellenség. Egy nehézcirkáló felrobbant az egyik bázison. Egy csatahajó elszabadult, soha nem került elő. Egy másikat generáljavításra vitték, ahol a javítóüzem munkásai lefegyverezték a személyzetet, és ismeretlen helyre távoztak a hajóval. Két cirkáló véletlenül tüzet nyitott egymásra. Walsingham admirális merénylet áldozata lett. Adataink szerint ezt mnd Smirnoff művelte.
Ed Philips még értetlenebbül pislogott.
- Na, álljunk csak meg! Ki a fene az a Walsingham admirális?
- Persze – mosolygott a fogoly. – sok helyen már nem is hallottak róla. Agyonhallgatják. Eredetileg ő volt a szövetségi űrflotta parancsnoka. Korábban az Ultenbergek személyes lakóhelyét képező kolóniák védelmi erőinek volt a parancsnoka. Egy új cirkáló avatásán pokolgép áldozata lett.
Ed Philips tágra nyílt szemmel, sápadtan csóválta a fejét.
- Sose hallottam erről az admirálisról.
- Az Ultenbergeket sokkolta Walsingham halála. Annyira, hogy csaknem kiengedték kezükből az események irányítását. Elvileg az űrflotta felett a szövetségi kormány diszponált, az admirális elöljárója az egyesített vezérkar volt. Utóbbi testület nevezte ki az űrflotta élére Williams admirálist. Vagy valóban nem tudtak, vagy nem akartak tudni róla, hogy valójában kinek a kezére játszotta saját földi vezetésük az űrflottát. Intézkedtek, és a haderő újra szilárdan földi ellenőrzés alá, a földi katonai bürokrácia ellenőrzése alá került. Ebben a pillanatban úgy tűnt, az Ultenberg csoport már nem rendelkezik a haderő felett. Ráadásul az új főparancsnok nem volt partner.
- Nem volt partner? – kérdezte remegő hangon Ed Philips.
- Nem. A legkisebb mértékben sem. Williams admirális kiváló katona volt, de fogalma sem volt, micsoda darázsfészek közepébe ült. Azt tette, amit egy rátermett főparancsnoknak tennie kellett.
- Rátermett főparancsnoknak? – kérdezte megbabonázva Ed Philips.
Karen Bozchana Kadlecikova elmosolyodott, amikor Eastman csodálkozó arckifejezését meglátta. Persze, a fickónak sejtelme sincs arról, hogy éppen a hibernált főparancsnok fiával beszélget.
- Igen – folytatta Eastman. – „Dúvad” Williams rátermett admirális volt. Azzal kezdte, hogy ellenőrizte az összes magas beosztásban lévő tisztet azzal a céllal, hogy csak valóban jól képzett katonák lehessenek döntéshelyzetben. Ennek persze az lett az eredménye, hogy napokon belül eltávolította beosztásukból az Ultenbergek összes emberét. Az Ultenbergek nem tudtak reagálni, hiszen éppen a digitális téridő létrehozásával bajlódtak.
Ed Philips nagyot sóhajtott. Kihúzta magát.
- Williams nem is sejtette, hogy befűtött a földi elit legfőbb hitelezőjének. Jó katonához méltóan megsokszorozta a parancsnoksága alatt álló erők hatékonyságát. Hamarosan Smirnoff-nak is elege lett belőle.
- Smirnoffnak?
- Igen. Williams admirális rájött, hogy a flottát ért zaklatások mögött Smirnoff áll, és a szibériai származású uralkodót a lázadás vezéreként azonosította. Villámgyorsan ellene fordult.
Ed Philips átszellemülten mosolygott.
- Lecsapott Smirnoff néhány fontos központjára, és elpusztította azokat. Most már valóban votlak csaták, és Smirnoffot tetemes károk érték. Közben azonban nagyot fordult a világ.
Elhallgatott.
- Mit jelent, hogy nagyot fordult a világ? – kérdezte kissé félénken Helmut.
A fogoly gúnyosan mosolygott, Ed Philips meg valahol egészen másutt járt.
Karen kitalálta:
- Elkészült a digitális téridő?
- Úgy van, admirális asszony. Az Ultenbergek azonnal el is tűntek benne, csupán megbízottaikat hagyták idekint. Smirnoff sem tétlenkedett, adataink szerint valami paktumot kötött az Ultenbergekkel.
- Szövetkeztek?
- Nem. Inkább a kölcsönös információhiányt ismerték el. Smirnoffnak fogalma sem volt a digitális téridőről, ahogy az Ultenbergek sem tudták, hogy igazából mekkora is Smirnoff birodalma.
Karen bólogatott.
- Ezzel pedig Williams admirális mindenki számára kellemetlenné vált.
Ed Philips elsápadt.
- Meg akarták ölni?
- Kézenfekvő lett volna, de lemondtak az ötletről.
- Miért?
- Mert kiderült, hogy Williams törzskara birtokolja Sigismundo Rafa képleteit.
Folytatása következik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
