Szrelem és líra - XXVIII.

Huszonnyolcadik rész

Az intim személyesség tehát olyan territórium, ahová a köznek nincs bejárása, így a művészetnek sincs, ellentétben a meghitt személyességgel, amely a művészet tárgya.
A szexualitás személyes vonatkozásai teljesen az intim személyesség illetékességi körébe tartoznak; az életnek ez a része magánügy, szépségét, vonzerejét megőrizni csakis akkor képes, a személyes autonómia integráns elemeként küldetését csakis akkor töltheti be, ha magánügy is marad. Ha magánügy-jellegét elveszti, végérvényesen és jóvátehetetlenül megsérül.

A szexualitás intim személyessége az emberi humánum része; csak a benne résztvevők köréig terjedhet az illetékességi köre, az ennél nagyobb nyilvánosság a számára kártékony és embertelen. Ebben az esetben a szükséges nyilvánosság egyszerűen nem terjedhet túl a szeretőkön, azaz két emberen. Ha ennél többen részesülnek a nyilvánosságából, rohamosan veszít az értéke. Nyilvánossá tétele nemcsak magát a szexualitást, mint emberi tevékenységet dehumanizálja, hanem az embert is, akinek a magánéletét a szükségesnél és emberségesnél nagyobb nyilvánosság elé bocsátják.

Melyek azok a tényezők, amelyek illetéktelen beavatkozásukkal dehumanizálhatják a szerelmet? Azt mondhatom, az emberi társadalomban két olyan tudatforma létezik, amely képes rá, hogy – a szerelmet a maga a szerelemnél sokkal alantasabb szempontrendszerének alárendelve – nyilvánosságra kényszerítse és dehumanizálja a szerelmet.

Ezek:

• Hatalom
• Piac

A hatalom tökéletesen perverzzé formálhatja egy társadalom magánéletét, a szerelemmel ellentétes, azt akadályozó szabályokat és intézményeket vezethet be. Nemcsak a háremre kell itt gondolnunk, hanem a szinte minden társadalomban „természetesnek” tűnő érdekházasságok rendszerére, vagy a válással kapcsolatos szabályzásra.

A hatalom természetéhez tartozik, hogy birtokosai az adott helyzetben elérhető javak és örömök közül minél többet igyekeznek maguknak vindikálni, természetesnek tekintik, hogy mindenből a többszörösét birtokolják annak, amit mások.

A szerelem azonban ezekkel a törekvésekkel ellentétes, mivel a szerelem maga a „természetesnek” hirdetett egyenlőtlenségek cáfolata. A szerelem nem birtokolható, hatalmi-parancsuralmi eszközökkel nem kikényszeríthető.

A szexualitás igen.

Ami a piacot illeti, az megteremtette a prostitúció számos formáját. Vagyis inkább: nem megteremtette, hanem piacosította, hiszen a prostitúció a szakrális szexualitásból ered. Valamikor a szexualitás minden társadalomban szent cselekedetnek számított, varázsereje volt, ennek nagyon sok csökevénye maradt fent szinte mostanáig.

Erről – és a hatalomnak a szerelemhez való viszonyáról – a későbbiekben még szó lesz.

Vajon miért a líra az, amely a legalkalmasabb a meghitt személyesség kifejezésére?

Folytatása következik.

Magyar rigmus

Régi nyelvvel, ősi hittel
Magunkra hagyott az Isten.
——–
Tőke-szlogen sírba untat;
Mégse hagyjuk el magunkat.
——
Tudjuk már, hogy sötét bugyor
Néhány rossz fogpasztavigyor.
——
Lusta világ tüskebokra;
Süllyed a Múlt fokról fokra.
——-
Régi nyelvvel, ősi hittel,
Itt tart bennünket az Isten.
——-
A haláltól nincs mit félni,
Nagyobb teher hosszan  – élni.
——–
Szegény uzsorázott hazánk,
Talán végső nyomort hoz ránk.
——–
Régi nyelvvel, ősi hittel;
Küldetést adott az Isten.
——-
Itt minden gyolcs tüzet fogott,
Itt minden rendszer megbukott.
——
Csak itt lehet tűzzé válni,
Innen lehet tisztán látni.
——–
Régi nyelvvel, ősi hittel
Tart itt bennünket az Isten.
——-
Ha minden rossz glédába áll,
Jutalmunk: a nyugodt halál.
—–
Semmi luxus, semmi talmi,
Itt kell élni, itt kell halni.
——-
Régi nyelvvel, ősi hittel
Itt bízik bennünk az Isten.

Aki egy napig se volt párttitkár

Ezt a történetet ma hallottam, lehetetlen nem feltennem.
—————-
Kis hazánk egyik kisvárosában történt a Kádár-korszak idején. Állítólag ez a legrövidebb magyar párttitkári megbízatás története.
Szóval a legkurtább idejű párttitkár…
—–
A kisváros egyig legmarkánsabb építménye már akkor is a börtön volt. Eme műintézmény pártitkárává nevezték ki XY-t egy szép tavaszi napon.
Egészen pontosan április 30-án.
(Az év, a név és a helynév maradjon titok, a helyiek biztos felismerik.)
——–
Szóval XY egy szép április 30-án a helyi börtön pártitkárává avanzsált. Ez volt élete legboldogabb napja. Áldozatos küzdelmének gyümölcsei most végre beértek.
Ragyogott a boldogságtól, köpcös termetével úgy járkált fel-alá, mintha valóságos Adonisz volna. Meg fogják látni az elvtársak! Ő megmutatja!
Micsoda megtiszteltetés!
Mi legyen az első pártitkári teendője?
Megvan!
Milyen nap is következik április 30. után?
Hát május elseje!
A felvonulás!
Itt fog elvonulni a menet a börtön előtt! A városi pártitkár elvtárs is erre jön! Talán még a megyei párttitkár elvtárs is!
A köpcös disznószeme felragyogott. Most kitesz magáért!
XY olyan hajszát csapott, hogy az összes fegyőr kedélybeteg lett, de még az elítéltek egyike-másika is új időkről kezdett pusmogni zugdohányzás közben.
Volt ám díszítés! Mi az, hogy!
Virágba és zászlódíszbe öltözött a börtön. Voltak lampionok, vörös csillagok, mifenék.
Meg a legfontosabb elvtársak képei
Kádár János
Losonczy Pál
Németh Károly…
És elérkezett a május elseje.
A köpcös pártitkár büszkén feszített a börtönkapuban, vadonatúj öltönyben.
És arra jött a menet.
A városi pártitkár elvtárs is.
A megyei pártitkár elvtárs is.
És mindannyian látták, hogy a börtön pompásan feldíszítve.
És az elvtársak képei…
A legfontosabb elvtársak képei…
Kádár János elvtárs…
Losonczy Pál elvtárs…
Németh Károly elvtárs…
Mind a rács mögött!
A köpcöst azonnali hatállyal leváltották.
Még ma sem érti, hogy miért…

Fogfájós Jelen

Savanyú a Jelen arca,
Foga fáj;
Hogy’ lehetett mára a pénz
A király?
——–
Liberális pénzkazal;
Mást meg a hitel aszal.
——
Abszurdumok kergetőznek;
Lusta Jövőket előznek.
——-
Mennyit kóstál a napkelte
Zamata;
Mennyi lesz majd a napsütés
Kamata?
——-
A pénz hitvány jövő-kukta,
Árverésen a napnyugta.
——
Abszurdumok kergetőznek,
Mindent nihillel fertőznek.
—–
Savanyú a Jelen arca
Foga fáj;
Pénz-kolosszus agya helyén
Nő a háj.
——
Silány, anyagtalan pata;
A pénz a Semmi kamata.
——-
Abszurdumok kergetőznek;
Szent reményből csúfot űznek.
——
Adósságháló a Földet
Beszövi;
Világvége-pók vigyorral
Figyeli.
——-
A pénz élni merészel;
Helyette érték vész el.
——
Abszurdumok kergetőznek;
Világ-szemfedőt redőznek.
—–
Savanyú a Jelen arca
Foga fáj;
Nagy baj jön még, ha pénz marad
A király.
——–
Globalizált Föld keservesen
Remeg,
Élhetőbben kéne élni,
Emberek.

A nagy művész honoráriuma

Ludwig van Beethoven 1822 április 6-án este megkérdezte volt tanítványát, Ferdinand Ries-t:
(Az esetet az utóbbi feljegyzéseiből ismerjük ilyen pontosan.)
- Maga mit gondol, Ries, mennyit fizetne nekem a londoni Royal Philharmonic Society, ha írnék nekik egy szimfóniát.
- Nem tudom, Beethoven úr.
- Mégis mennyit? Ötszáz fontot? Ötezret? Tízezret?
- Nem hinném, Beethoven úr.
- Miért nem? Én Beethoven vagyok, tudok zenét szerezni, és még élek. Ők pedig a létező legelőkelőbb és leggazdagabb filharmóniai társaság. Összetehetnék a kezüket-lábukat, ha kapnának tőlem valamit.
Aznap már nem esett több szó a témáról, és később sem.
Ries fülébe azonban bogarat tett a zeneszerző kérdése. Londonban élt, mint a RPS zongoristája. Az angol fővárosba érve azonnal felkereste a társaság igazgatóit.
A britek nagy örömmel fogadták Beethoven ajánlatát, Ries pedig alig várta a döntésüket, hogy jó hírrel kereshesse fel volt zongoratanárát.
Isten malmai akkor is lassan őröltek.
A Royal Philharmonic Society igazgatói végül november 10-én ültek össze. Tárgyaltak Beethoven szimfóniájáról is.
A döntést közölték Ries-szel.
A német zongoraművész elsőre azt hitte, rosszul hall..
Ries a legszívesebben eltitkolta volna a döntést, de közben Beethoven is tudomást szerzett róla, hogy a Royal Philharmonic Society igazgatósági ülésén szóba került. Alig várta, hogy feltehesse Ries-nek a kérdést:
- Mennyit ajánlottak?
Ferdinand Ries kínosan feszengett.
- Mennyit, Ries.
Ries nagyot sóhajtott, és kibökte:
- Ötven fontot, Beethoven úr.
Beethoven elszörnyedt.
- Nahát! Fösvény angolok! Miért van az, Ries, hogy ahol a pénz, ott a gusztustalan fukarság?
Gondolkodott néhány pillanatig, aztán csak ennyit mondott:
- Tudja mit, Ries? Nagy művész vagyok, ők meg kis emberek. Ha valaha Londonban leszek, ingyen komponálok nekik szimfóniát.

Piros pünkösd öröksége

Piros pünkösd közeledvén
Kész a számadás:
Piros pünkösd öröksége
A feltámadás.
———-
Piros pünkösd szent nyugalma
Békét hoz nekünk;
Megfoltozza szakadozott
Rongyos életünk.
——–
Bárhogy is nyom nagyra puffadt
Számlafrász-rakás;
Ilyenkor tudjuk: mindenből
Van feltámadás.
———
Pünkösd virágzó nyugalma
Minden Lelkeken;
Ilyenkor tán odafent
Az Isten is pihen.
——-
Csóró bürokrata világ
Papírhalmot rág;
Nem érti, hogy szabály nélkül
Hogy’ nőhet virág.
——
Rossz orákulumok szaván
Isten csak nevet;
Minden évben újra feltámad
A Kikelet.
——
Szép pünkösd előestéje
Vidám látomás;
Piros pünkösd öröksége:
A feltámadás.

Szőke nő zűrben az űrben - 164.

SZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő felemelte a hangját:

-         Azt kérdeztem, szó volt-e rajtuk az időutazásról?

Ed Philips kényszeredetten elvigyorodott:

-         Ajtóstul törsz a házba, Karen.
-         Szó volt, vagy nem volt szó?

Helmut Schellenberg izgatottan várta a választ.

Ed Philips feltette a karját.

-         Kérlek, ne siess ennyire, – mondta fáradt hangon. – mert van itt valami, ami még sokkal fontosabb.
-         Fontosabb?
-         Az időutazásnál? – kérdezte Helmut is.
-         Bizony fontosabb.

Ed Philips mély lélegzetet vett.

-         Képzeljétek el a következőt: Kirajzolódik az atlantiszi civilizáció mögött egy rég letűnt, sohasem sejtett hatalmas, globális világ fantomalakja. Egy gigantikus árnykép. Egy olyan civilizáció, amelynek felfedezése mindenkit mellbe vág, mert túlságosan hasonlít a miénkre.

Karen Bozchana Kadlecikova türelmetlen mozdulatot tett.

-         Ezt már mondtad!
-         Igen, Karen, de, kérlek, gondolj bele alaposabban. El tudod képzelni egy ilyen felfedezés lélektani hatását?

A szőke nő elnémult. Igen. Nagyon is el tudta képzelni. Néhány hónappal korábban még sejtelme sem volt róla, fel sem fogta volna a probléma lényegét. Most azonban már…

El tudom képzelni, istenemre, nagyon is el tudom képzelni.

-         Igen – szólalt meg váratlanul Helmut Schellenberg. – mindenki azt kérdezné: miért? Miért nem maradt fenn? Hogyan tűnhetett el nyomtalanul? Miért nem hallottunk eddig felőle, miért nem vettük észre?

Ed Philips bólogatott.

-         Úgy van. Pontosan ezek a kérdések merültek fel mindenkiben. Gőzerővel indult meg az Elődök Dokumentációjának lefordítása. Szerencsére maguk az elődök helyeztek el olyan szoftvereket, amelyek megkönnyítették a szövegek lefordítását.

Helmut Schellenberg elképedt.

-         Szoftvereket? Az elődök?
-         Már említettem, hogy globális civilizáció volt.
-         De hát szoftverek? Értettek az informatikához?
-         Helyenként más utakon indultak, az eszközeik zöme távolról sem kompatibilis a mieinkkel, de nagyon sokat tudtak, helyenként talán kevesebbet nálunk, de számos részletkérdésben sokkal többet.

Karen töltött a poharakba.

-         Ott tartottál, – terelte vissza a témához Edet. – hogy sikerült lefordítani az Elődök Dokumentációját.
-         Igen, sikerült – sóhajtott a férfi. – és olyan tükröt tartottak a jelenlegi Föld urai elé, amelyben alapvető fogalmak és sablonok értékelődtek át.
Nagyot kortyolt az italából.

-         Az Elődök Dokumentációját az ősi globális civilizáció összeomlása után készítették. Részben olyan emberek, akik még látták, még benne éltek. De az utolsó néhány objektumot már olyan emberek állították elő, akik – bár teljes értékű tudományos képzettséget kaptak – de már nem látták, nem éltek benne. Minden szavukból süt a szkepticizmus.
-         A szkepticizmus?
-         Igen. Hisznek is, nem is abban, amit az előző generációtól hallottak. Aztán a végén – amikor már valószínűleg senki sem volt életben azon generációk tagjai közül, akik még látták a globális civilizációt – az élők nyíltan hitetlenkedni kezdtek.
-         Ez mit jelent?
-         Előbb csak egy-egy részét kérdőjelezték meg annak, amit az elődeiktől hallottak. Ostobaságnak vagy hazudozásnak minősítették, hogy a régebbi nemzedékek tagjai hosszú utazásokat tehettek idegen tájakon.

Nagyot sóhajtott:

-         Tudjátok, milyen reménytelenül sérülékeny egy globális civilizáció? Mennyire nincs tartása? Néhány nemzedéknyi idő elég arra, hogy lényegében nyom nélkül tűnjön el.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXVII.

Huszonhetedik rész  

Igazából a szerelmet a maga teljességeiben, lehetőségeinek valódi távlataiban ma sem ismerjük. A szerelemnek igazából annyi változata, illetve annyi egyedi, semmi máshoz nem hasonlító megnyilvánulása van, ahány szerelem a gyakorlatban. A szerelmet nem nagyon érvényes tipizálni, csoportosítani, az egyes szerelmek nem alfajai valamiféle ideális vagy elméleti szerelemnek, hanem mindegyik a szerelem teljességét képviseli a maga egyediségében is.

A statisztika fogalmaival a szerelem nem értelmezhető.

A statisztika vagy a tipizálás elvei szerint dolgozó társadalomtudományok nem is tudnak mit kezdeni vele, a szerelem mindenféle teóriából kilóg.

Teoretikus szerelem nem létezik, a szerelem maga, a gyakorlat.

A szerelem lényegében az emberi szabadság legfontosabb tartománya; de a két fogalom – szerelem és szabadság – kizárólag filozófiai síkon lehetnek egymással hierarchikus kapcsolatban. A szerelemnek a szabadság hétköznapi – vagy éppen propagandisztikus – értelmezéseihez nem sok köze van.

A szerelemben benne foglaltatik a szexuális szenvedély mellett sok egyéb is. Például:

• Intimitás iránti igény
• Bizalom és annak igénye
• Meghitt családi élet és annak igénye
• Biztonság igénye
• Erkölcsi és lelki autonómia igénye

Legalább ennyi, de inkább több. De ha mindezen összetevőket egyberakjuk, az még nem egyenlő a szerelemmel. A szerelem sokkal több, mint összetevőinek halmaza.

Éppen ez a többlet az, amit csak a líra tud kifejezni.

Folytatása következik.

Komorodik a világ

Komorodik a világ,
Halál lépte dobban,
Szorongató nyomorúság
Terjed egyre jobban.
——–
Fancsalodik a derű,
Gagyi szennye terjed;
Megtorpanó optimizmus
Cinikusra erjed.
——-
Savanyodik a humor,
Zaj öli a csendet,
Bürokratikus látszatok
Pótolják a Rendet.
——-
Komorodik a világ,
Elhervad a rózsa,
Élettelen pénz-kolosszus
Az Élet adósa.
——-
Zsugorodik a jövő,
Fekete a zöldség,
Életre meg túlélésre
Nem futja a költség.
——-
Tőke-vonat zakatol,
Közöny ül az égen;
Amerre megy, sivatag lesz
Mindenütt az Éden.
——
Komorodik a világ,
Pénz a legfőbb Ennyi;
Öntelten szemléli, hogyan
Növekszik a Semmi.
——-
Harsog a buta zörej,
Lét zenéje néma,
Bölcsességet osztogat
A fogyatékos léha.
—–
Rongyos celeb mű-idő
Öli meg a percet,
Hígvelejű szóözönök
Mímelik a verset.
———
Néz a Ritmus tétován,
A Dallam szivárog;
Nélkülük csak tovább mélyül
A fekete árok.
——-
Szűkülnek a távlatok,
A remények fogynak,
Ostrom verte kis örömök
Némán mosolyognak.
——–
Élünk, amíg élhetünk,
Amíg Isten éltet;
Amíg élünk, általunk is
Tovább él az Élet.
——–
Élni talán küldetés,
A Rossz tagadása;
Minden boldog ember talán
Isten földi mása.
———
Csók, Ritmus és Szerelem,
Lelkünk öröksége;
Adjuk tovább, hogy a Létnek
Sose legyen vége.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 2.

Herczeg Ferenc művei 1949 után Magyarországon már nem jelenhettek meg, darabjait a színházak nem játszhatták.
A korábbi írófejedelem visszavonultan élt, de korábbi modorából semmit sem engedett, alig néhány emberrel érintkezett. Méltósággal viselte, hogy – nagyrészt parancsszóra – kimegy a divatból.
Akinek megvolt a Herczeg-életmű 40 kötetes díszkiadása, az is jobbnak látta elrejteni, vagy kidobni ekkoriban.
Külföldön azonban nem mindenki felejtette el.
1953 közepe táján levelet kapott egy argentin ügynökségtől, – csoda, hogy kézhez kaphatta – és közölték vele, hogy szeretnék spanyolra fordítani, és Buenos Airesben bemutatni Herczeg egyik színdarabját.
Az idős írófejedelem érthetően izgalomba jött. Hosszas levelezésbe bocsátkozott az argentinokkal, megpróbálta siettetni a dolgokat. Amikor az ügynök türelmet kért, Herczeg így felelt:
- Kilencvenéves vagyok. Ez a tény felment annak indoklása alól, miért sürgetem a darabom bemutatását.

Dans macabre

Ropja már a félcipő,
Döng a föld alatta;
Úgyis elmegy, aki adja,
Az is, aki kapja.
——–
Idő orma dübörög,
Legyen, aki értse;
Úgyse fogunk megalkudni
Azért se,
Azért se.
—–
Táncol a vastag bakancs,
Repül a por tőle,
Hogy mi lesz itt, látni fogja
Az is, aki dőre.
——-
Jövő?
Tátott szakadék;
Vijjog, mint a vércse;
Úgyse fogunk meghajolni
Azért se,
Azért se.
——–
Járja a vastag csizma,
Az éjszaka hűlne,
Aki rabja az Időnek,
Hova menekülne…

Török-francia barátság

Az új isztambuli francia követ, Charles Olier, Nointel és Angervillers márkija 1673-ban érkezett meg állomáshelyére, az oszmán birodalom fővárosába.
Hatalmas parádéval vonult be, csipkével díszített pompás, skarlátvörös kabátban, strucctollal és gyöngyökkel ékes kalpaggal.
Nem tett különösebb hatást a pompához szokott török előkelőségekre, sőt a munkatársai tátott szájjal csodálták a kíséretül melléjük adott szpáhik lovait és egyenruháját.
Nointel igyekezett magát nagyon összeszedni.
XIV. Lajos követeként pontosan tisztában volt vele, hogy a francia-török kapcsolatokat súlyos feszültségek terhelik.
Korábban a francia királyok hosszú ideig voltak a mindenkori szultán szövetségesei. Ezen Mazarin bíboros változtatni akart, francia önkéntesek segítették a török által ostromolt Kandia védőit.
Uralmának kezdetén Lajos néha ingadozott a hagyományos külpolitikai irányvonal, illetve Mazarin elképzelései között. Ennek eredményeképpen 1664-ben Coligny tábornok vezetésével Magyarországon is harcolt a török ellen egy francia kontingens, és jelentős szerepük volt abban, hogy a keresztény haderő Szentgotthárd mellett móresre tanította Köprülü Ahmed nagyvezírt.
Köprülü Ahmed aligha felejtette el azt a lidérces napot…
A díszlakomán Nointel igyekezett kitenni magáért.
Hatalmas díszbeszédet dörrentett a megbonthatatlan török-francia barátságról. Órák hosszat beszélt, szónoklata tele volt barokk cikornyával, szóvirággal.
Amikor a roppant oráció végére ért, kihúzta magát, és a nagyvezírre pillantott. Várta a hatást.
Köprülü Ahmed Fazil pasának arcizma se rándult.
Néhány pillanatnyi kínos csend után végül ezt felelte:
- A franciák régi barátaink. Mindig találkozunk velük ellenségeink soraiban.

Bosszúság-katalógus

A Bosszúság csenevész,
Sanda, rút pofa;
Nyerít, mint a vén fuvaros
Legsántább lova.
——
A Bosszúság öltönyös,
Nyegle kanmajom;
Enyeleg, mint fényes legyek
A lócitromon.
——-
A Bosszúság vigyorog,
Teátrálisan;
Hogyha rajta megsértődsz,
Az Élet elsuhan.
——-
A Bosszúság taktikus,
Mint a vén tatár;
Hogyha elszántan fogadod,
Gyorsan tovaszáll.
——-
A Bosszúság pöfeteg,
Vén kötekedő;
A világ szemében mindig
Ő a szenvedő.
——-
A Bosszúság unalmas,
Rossz tolakodó;
Mint szürke köd-villában
A legszürkébb lakó.
——–
A Bosszúság mérgezett,
Balta-csapta Lét;
Gondosan titkolni szokta
Igazi nevét.
———
A Bosszúság névtelen,
Gyáva és sunyi;
Tükrében fessnek tűnik
A kültelki gagyi.
——-
A Bosszúság ostoba,
Mint a vén szamár;
Sasnak képzeli magát
Pedig csak vészmadár.
——-
A Bosszúság hosszú tőr,
Mérgezett ököl;
Szabadalmaztatva van,
Hogy nagyon lassan öl.
—–
A Bosszúság Vérszopó
A sírodra ül;
Aki él, sosem maradhat
Vele egyedül.
—–
A Bosszúság alkonyat,
Nedves sírverem;
Nem létezik orvossága,
Csak a Szerelem.
——-
Mégsem jött el az órája,
Nincs itt a sora;
Mert Anikóm nem árul el,
Nem hagy el soha.

Szőke nő zűrben az űrben - 163.

SZÁZHATVANHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut nagyot sóhajtott.

-         Globális civilizáció?
-         A jelek szerint igen, – folytatta Philips. – olyan tudással rendelkeztek, ami helyenként a XX. és XXI. századi tudást modellezte. Atlantiszon is emlékeztek ennek a tudásnak némely töredékére, de nem értették, és eredetét csak helyenként nagyon együgyű mítoszokkal magyarázták.

A szőke nő feszülten figyelt. Mi az, amire rá kellene jönnie?

-         Mennyire bizonyították ezt be? – kérdezte óvatosan.
-         A szkeptikusok egy része továbbra is kételkedett, a többieket meggyőzték a tárgyi bizonyítékok.
-         Tárgyi bizonyítékok?
-         Igen. Az atlantisziak számos olyan eszközt őriztek nagy kegyelettel, aminek a rendeltetését nem értették. Különleges raktárakban, őrség vigyázott néhány száz olyan tárgyra, amely egyértelműen valami ősrégi műszaki cikk volt. Az atlantisziak részben az istenek, részben meg tulajdon őseik hagyatékának tekintették őket.
-         A szkeptikusok mit szóltak ehhez?
-         Kezdetben kultikus tárgyaknak minősítettek mindent, ahogy hasonló esetben szokták. Ez a hang persze egyre vérszegényebb lett, mihelyt a technikai szakértők a tárgyak egy részét használható műszaki eszközöknek minősítették, hiteles másolatokat készítettek róluk, és azokkal a használatukat is demonstrálták.
-         Demonstrálták?
-         Óriási médiacirkusz közepette, mint valami show-műsorban. A nézettség kolosszális volt.
-         Ez volt a bizonyíték az ősi globális technikai civilizáció mellett?
-         Az első körben igen.

Ed Philips nagyot sóhajtott. Láthatólag mérlegelte, hogyan folytassa.

-         Az első körben? – unszolta Helmut Schellenberg.
-         Igen, az első körben.

A szőke nő gondolkodott. Hogyan függ össze Atlantisz felfedezése, illetve az Atlantisz mögött, az idő mélyében húzódó technikai civilizáció felfedezése az időutazással? Szörnyű gyanú fészkelte magát az agyába.

Rákérdezzen?

-         És? – türelmetlenkedett Helmut. – Mi történt a második körben?
-         Előkerült az Elődök Dokumentációja.
-         Micsoda?
-         Az Elődök Dokumentációja.
-         Az mi?
-         Elektronikus adathordozók. Több ezer.
-         Atlantiszról?
-         Igen, onnan. Az Elődök Örökségének Palotájából. Rajtuk az elődök tudásának meglepő és meggyőző bizonyítékai.

A szőke nő megköszörülte a torkát.

-         Az időutazásról szó volt rajtuk?

Ed Philips döbbent arccal nézett rá.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXVI

Huszonhatodik rész

A kulturális élet fentebb vázolt elsivárosodása látszólag alapjaiban fenyegeti a szerelmi lírát is; de csak látszólag. A gyakorlatban a kanonizált kultúrának a hétköznapi gyakorlattól, a hagyománytól és az embertömegek elvárásától való ilyetén eltávolodása inkább önveszélyes aktus – akkor is, ha ez nem azonnal világlik ki. A szerelmi líra „leépítése” csakis abban az esetben lenne végzetes csapás az emberi társadalomra, ha a szerelmi líra egyedül a kanonizált költészet keretein belül létezhetne. Ilyen törvényszerűség azonban nincs, és nem is lehet. A szerelmi költészet a társadalom minden szintjén éppen úgy megszülethet minden generációban újra és újra, akár maga a szerelem. A szerelmi líra sokkal egyetemesebb jelenség a kanonizációnál, és – a szerelemnek a társadalomban betöltött létfontosságú szerepénél fogva – minden tekintetben szükségszerű.
A kanonizációt a kulturális szféra hatalmi struktúrájának mozgatórugói hozzák létre, a szerelmi lírát azonban maga az élet teremti.

A szerelem jelensége mindenféle hatalmi-gazdasági formáció számára terhes, és mindenkor az is marad, lévén a szerelem az élet egyetlen olyan jelensége, amelyben a gazdasági és politikai hatalomgyakorlás primátusa nem érvényesíthető.
A szerelem értékének kétségbe vonása ezért voltaképpen ne más, mint egy hatalmi vagy gazdasági formáció önvédelme. Eme önvédelemnek számos válfaja létezhet, korábban már említettem a többségüket, de nem árt most röpke szemlét tartani felettük.
A szerelem értéke leginkább akkor kérdőjeleződ(het)ne meg, ha sikerülne „tudományosan” kimutatni róla, hogy történelmileg meghatározott jelenség. Fentebb már idéztem egy „zseniális” pszichológust, aki azt próbálta elhitetni a közönségével, hogy a „modern szerelem fogalma” szeretőt tartó XVIII. századi francia előkelőségek magánélete nyomán alakult ki. A baklövés természetesen leginkább elkövetőjét minősíti; nemcsak azért, mert láthatóan nem hallott még Rómeo és Júlia történetéről, hanem elsősorban azért, mert lenge erkölcsű előkelőségek gusztustalan szexuális játszadozását volt képes a szerelemmel összetéveszteni.
Ettől függetlenül hasonló próbálkozások történhetnek és történnek is. Minden ilyen elgondolás eleve baklövés, hiszen a szerelem az ember egyik legsajátabb tulajdonsága és képessége, kialakulásának az ember kialakulásával párhuzamosan kellett történni, a szerelem egyidős a homo sapiens-szel.

Hogy egyéb emberfajták birtokolhatták-e a szerelmet, erre most aligha lehet válaszolni, mert a legtöbb emberfajról a tudomány is meglehetősen keveset tud. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a halottait sírmellékletekkel elhantoló, művészeti alkotásokat létrehozó neandervölgyi ember már ismerhette a szerelmet.
A szerelem történelmi meghatározottsága tanának minden elképzelése eleve baklövés, mert a szerelem lényegét nem hajlandó figyelembe venni. Célja nyilvánvaló: a szerelmet alárendelni minden olyan jelenségnek, amelyet az emberi társadalom állandó elemének tüntetnek fel.

A szerelem értékét az ilyen, történelmi meghatározottságot kimutatni akaró elképzelések kérdőjelezik meg a legteljesebben. A többi a társadalom egy-egy részjelenségének függvényének próbálja feltüntetni.
Ilyenek:

• A szerelem a hatalom és a politika függvénye
• A szerelem a gazdaság függvénye

Sőt újabban már:

• A szerelem a pénz függvénye

Természetesen nem ezek a legveszedelmesebbek. Hanem:

• A szerelem a puszta szexualitás függvénye.

Ha mindez igaz volna, ha mindennek a gyakorlatban érvényt lehetne szerezni, a világot uraló főmuftik tetszés szerint helyezhetnék át a modern haszonembereket egyik országból a másikba, egyik szerelemből a másikba – egyik szexuális kapcsolatból a másikba, hiszen mindezek felett szeszélyük szerint diszponálhatnak.
Megvalósulhatna a mindenkori aberrált hatalom legfőbb vágya: a falanszter.
Az emberiség szerencséjére Madách sohasem tévedett nagyobbat.
Folytatása következik.

Magyar rigmus 2012.

Rossz törvények hátán
Hajózik a Sátán.
——-
Egykor tatár, régen török;
Most: szipolyozó kölcsönök.
—–
Adót könnyezik a határ;
Öltönyben jár ma a tatár.
——
Nagy államadósság-béka
Húz minket a szakadékba.
——
Rossz törvények hátán
Örvendez a Sátán…
—–
Száz lobbi koncot mártogat;
Nem szeretjük a pártokat.
—-
Szavazógép-pártfegyelem
Átgázol hazán és hiten;
—-
Lefejezett ígéretek
Bűzlenek, mint rohadt retek.
—–
Hazug ígéretek hátán
Dagonyázik a vén Sátán…
——
A világ már rég nem kerek;
Sírnak régi munkahelyek.
—–
A padláson profit-fészek;
S a Jelen – örökké részeg.
—–
Dohosodik régi kendő,
Sír az elspórolt jövendő.
—–
Szakadozik az ég alja;
Magyar kín önmagát falja.
——-
Szaporodó ork tömegek
Írnak felül kölcsönöket.
——
Rossz pénzvigéc Párka-fogat;
Sivár célokat fonogat.
——
Rossz törvények hátán
Hajózik a Sátán.
——
Kormány mindig lesz magától,
De ki marad élni bátor?
—–
Ki fog túlélni, helytállni?
Ki fog majd jövőt találni?
——
Ki támasztja fel az eget?
Ki él majd – ha élni lehet?

Irodalomtörténeti szösszenetek - 1.

Minden idők egyik legnagyobb magyar nemzetközi irodalmi sikerét hozta 1936-ban a londoni Pinker irodalmi ügynökség nemzetközi regénypályázata.
Tizenhárom európai ország vett részt a nagy port felvert pályázaton, mindenütt kiválasztották a legjobb regényt és ezeket küldték el a londoni központba. Méghozzá eredeti nyelven, a fordítás problémáit az angol szervezők magukra vállalták.
A mai irodalomtörténeti alapállásból nehéz elképzelni, hogy a regénypályázat hazai zsűrijében együtt dolgozott Babits Mihály, Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt és Herczeg Ferenc. Éppenséggel – a visszaemlékezések szerint – az utóbbi volt a hangadó, mint az akkori magyar irodalmi élet great old man-je.
A magyar zsűri a beküldött kétszáz pályamű közül Földes Jolán A halászó macska utcája című regényét találta a legjobbnak.
Ma hányan tudnak róla?
De nem ez a poén.
Hanem az, hogy a nemzetközi zsűri a beküldött pályaművek közül a magyart találta a legjobbnak – az eredményt a zsűri elnöke, Hugh Seymour Walpole hirdette ki.
A harminchárom esztendős magyar írónő első regénye tizenhárom nyelven jelent meg. A díj négyezer font volt, de az összes kiadó honoráriumot fizetett, a teljes összeget akkoriban húszezer font sterlingre becsülték. Magyar író számára szédületes összeg.
Ez persze csak lehetőség. Fantasztikus szerencse.
Az ember azt gondolná, éppen ilyenkor kell kőkeményen tovább dolgozni; ha az embert Fortuna szele hirtelen a Parnasszus közelébe röpítette, már kötelesség mindent megtenni, hogy ott egy életre meg is maradjon. Írni, írni, írni…
Jót.
Még jobbakat.
Mert A halászó macska utcája valóban jó regény – de rosszul érzi magát egyedül. Az elbizakodottságra semmi ok, a magyar mezőnyben olyan regényírók vannak, mint Móricz, Kodolányi, Laczkó Géza  – meg sokan mások.
A nyilatkozatokkal meg felettébb vigyázni (kellett volna), minden ok megvolt a derűs nyugalomra. Vidáman, röviden, szerényen….
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen sikernek itthon mindig bundaszaga van. Ez egy ilyen ország…
Várható volt, hogy a hazai kritika elveri a port a regényen, ezen kár megsértődni, annál inkább vigyázni kellene a nyilatkozatokkal.
Valóságos kritikai irtóháború folyt itthon Földes Jolán regénye ellen. Még a Nyugat sem kímélte. A legenyhébb megjegyzés úgy hangzott, hogy a dilettáns szerző véletlenül ráhibázott a nemzetközi zsűri ízlésére. Magyarán: elsült a kapanyél…
Állítólag a szerző helyenként igen furcsákat válaszolt. Ki tudja, melyiket mondta, melyiket nem.
- Van egy kutyám és egy férjem, egyik sem fajtiszta.
Kár ilyen fenséges koncot odalökni a “fajvédelem eszméitől” fortyogó sajtó uszuló szelindekjei elé…
- Világ körüli útra megyek a nyereményből!
Mintha csak tudatosan akarná maga alatt fűrészelni a fát…
Az ilyesféle siker még nem Isten szava, csak lehetőség. Élni kell(ett volna) vele.
Földes Jolán hamarosan Londonba költözött, és angolul kezdett írni, de csekély sikerrel, bár az egyik írását megfilmesítették.
Két szék közt – a pad alá…
Unius libri…
Egykönyvű ember…
A magyar irodalomtörténet számára a ragyogó tehetségű Földes Jolán lényegében ez maradt.
Meg egy kicsit az elfecsérelt siker szimbóluma.

Fagyosszentek

Három vad pírszinges srác,
Szervác, Pongrác, Bonifác -
Tombol hosszú napokon;
Homokon meg romokon.
——-
Az öreg Nap szédeleg,
Elmenekült a meleg,
A szél se veszi zokon,
Eső kopog fadobon.
——
Fagyosszentek idején
Minden mese koravén,
Esőcseppek rejtekén
Rejtőzik a friss remény.
——-
Fagyosszentek ideje,
Az év bűnbánó helye,
Lomha bánat szemereg,
Esőcsepp és könny pereg.
——
Nap fején a glória
Ködös melankólia,
Felhőn borús a redő,
Esővel gyón az Idő.
——–
Fagyosszentek reggelén,
Világ néma peremén,
Néma kráter-ég alatt
Megpihen a pillanat.
——
Az Idő árja halad,
S a napok, mint vén halak,
Hömpölygő idő-vízen
Tovaúsznak szelíden.
——
Fagyos reggel, vén ravasz,
S az elröppenő tavasz
Önmagát gyászolja már,
Könnyben ázik a határ.
——
Fagyosszentek reggele
Halott reménnyel tele,
Szél és bánat: két rokon,
S konok Hit jár tű-fokon.
———
Fagyosszentek reggelén
Nyárral kokettál a Tél;
S világvége hiteget
Könnyen szálló hiteket.
—–
Fagyosszentek alkonya
Újuló remény hona,
A felhőfront somolyog,
De a Föld tovább forog.
——-
Vén fagyosszent, vén halál,
Itt az Élet dala száll;
A gyász mindig ugyanaz,
De jövőt hoz a Tavasz.
———
Fagyosszentek zord ege,
A Múlt múló hidege
Utunkba hiába áll;
Úgyis eljön már a Nyár.

Éled a Nyár

Éled a Nyár; kusza májusi fellegek ülnek az égen;
Fényes szent tavaszon tombol a kánikula.
——-
Hetykén próbálgatja erőit a most születő Nyár;
Mint a pokol-katlan, perzsel a Nap sugara.
——
Éled a Nyár, tele huncut gondolatokkal a reggel;
Most születik újjá évtizedes Szerelem.
——-
Távoli, halk zeneszóként néz ránk messzi jövendő;
És létünk peremén ott kószál a halál…
——
Vén História gombolyagát gördíti az Élet;
Fontoskodva talán lassabb lesz az Idő…
——–
Éled a Nyár; suttogja a szél,  hogy érdemes élni;
Újul a csók, a mosoly, éled a vágy, a derű.

Szőke nő zűrben az űrben - 162.

SZÁZHATVANKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára
Percekig tartott a csend.
Helmut Schellenberg mélyet lélegzett.
-         Azt mondod – nyögte aztán. – megfejtették a nyelvüket? Hogy volt ez lehetséges? Úgy tudom, egy-egy régi nyelv megfejtése az emberi szellem legnagyobb diadalai közé tartozik, és mind hosszú évtizedekig tartott. Némelyiké tovább is.
-         Igen, – bólogatott a másik. – ebben az esetben azonban másképpen történt. Nyelvészek, régészek, rejtjelfejtő szakemberek és informatikai szakértők legjobbjai fogtak össze a megfejtés érdekében, és nem egészen három év alatt sikerült lefordítaniuk az atlantiszi szövegek egy részét. Az egész világ lélegzet-visszafojtva figyelte a kutatást, és a diadalnak a Föld minden részét örültek.
Kortyolt az italából.
A szőke nő elgondolkodott. Vajon az általa ismert Földön mennyi esély lenne egy hasonló sikerre? Valószínűleg semennyi, hiszen az idők már nemcsak Atlantisz, hanem láthatóan a földi múlt felett is elszáguldottak. Talán már azért sem aktuális a felfedezés, mert nem is hozhatna érzékelhető javulást. Semmiben sem.
Karen Bozchana Kadlecikova nagyot sóhajtott. Igen, az általa ismert Földön, vagyis inkább az általa ismert világon talán már Atlantisz sem tudna segíteni. Mély fájdalmat érzett, ahogy erre gondolt.
-         Folytasd, kérlek! – szól Helmut.
Ed Philips folytatta:
-         Az atlantiszi nyelv a jelenlegi nyelvek egyikére sem hasonlított. A kutatók csalódottan állapították meg, hogy egyetlen ismert nyelvvel sem rokonítható. Olyan volt, mint maga az időtlenség.
-         Az időtlenség…- ismételte Helmut.
-         Aztán lassacskán kiviláglott, hogy a földi nyelvek jelentős részében mégiscsak jelen van Atlantisz; atlantiszi eredetű szavak százai lappanganak az emberi nyelvekben egészen mostanáig. De nem is ez volt a legnagyobb meglepetés.
-         Nem ez? Hanem mi?
Ed Philips elvigyorodott.
-         Kiderült, hogy az atlantisziak nyelve is tele van régesrégi jövevényszavakkal. A tudásuk egy része enyhén szólva is rejtélyes, ez az ókort hosszú évezredekkel megelőző, de határozottan ókori jellegű civilizáció tudásának egy része egyszerűen megmagyarázhatatlan.
-         Megmagyarázhatatlan? Mi a megmagyarázhatatlan?
-         Földrajzi ismereteik feltűnően pontosak. A technológiájuk helyenként olyan elemeket ismer, amelyek keletkezése nemigen magyarázható az ókorhoz hasonló gazdasági körülmények ösztönző hatásával. Kiderült, hogy sokkal mélyebb a múltnak kútja, mint azt képzeltük. Atlantisz, az ősrégi Atlantisz – nála is ősibb múlt emlékeit őrizte.
Elhallgatott.
-         Ez mit jelent, Ed? – kérdezte a szőke nő.
-         Elég szokatlan dolgot, Karen. Atlantisz mögött kirajzolódott egy globális civlizáció emléke. A távoli múltban. Globális civilizáció; mint a miénk.
Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXV.

Huszonötödik rész

Természetesen nem a nemi szerveket jelentő trágár kifejezések puszta emlegetése teszi gusztustalanná a fenti verset; ez talán még az intim személyesség része is lehetne – egy párkapcsolaton belül. A nemi szervek trágár elnevezései tabuszó-mivoltuknál fogva váltak trágárságokká, éppen úgy lehetnek a meghittség kifejezései, mint bármi más – de kizárólag egy konkrét szerelmi kapcsolaton belül. Nyilvánosságra hozataluk megfosztja a szóban forgó kapcsolatot intim személyességétől, kiüresíti a kapcsolat érzelmi alapjait; és a szexualitást – ami normális körülmények között a szerelem elidegeníthetetlen része – az érzelmi alapok helyett valami merőben más viszonyrendszer fennhatósága alá helyezi, éppen úgy, ahogy ez a prostitúció esetében történik.
A költészet ilyen esetben tulajdon feladatkörét támadja, önmaga árulója lesz, és mint ilyen, mindenféle meghitt személyesség kifejezésére is teljesen alkalmatlan.
A szerelem az emberi társadalom legfontosabb összetartó erőinek egyike. Mint ilyennek, elsősorban érzelmi fedezetre van szüksége. A társadalom legfontosabb összetartója – minden ellenkező híreszteléssel, tudományos vélekedéssel, dogmával és propagandával ellentétben – az emberi érzelmek birodalma. Az érzelmekkel tudomány, politika, de még a filozófia is mostohán bánt az utóbbi évezredek során. Igazi jelentőségük megértése csak az utóbbi évtizedekben kezdődött.
Az érzelmek az emberi lényeg legfontosabb rétegeihez tartoznak, kézzelfogható valóságuk nincs. Kifejezésükre egyedül a művészet hivatott; voltaképpen ez a művészet legfontosabb funkciója.
A művészet az ember legsajátabb tulajdona, éppannyira hasznos, amennyire hasznos az ember önmaga számára.
Hétköznapi, röghöz kötött szempontból nézve — ahogy Nicolai Hartmann írja, éppen a legmagasabb dolgok tűnnek haszontalannak, de az emberi lét távlatait egyedül ezek teremtik meg.
A művészetre mindenütt és mindenkinek szüksége van — akkor is, ha nem tud róla, hiszen a művészet talán a legfontosabb azok közül a dolgok közül, amelyek az embert a világ csúszómászó, repülő, úszó, kérődző vagy ragadozó teremtményeitől megkülönböztetik. A művészet az emberi identitás számára általános és ésszerű szükséglet. Hegel szerint nemcsak ünnepi foglalatossága az embernek; de ez az egyetlen, ami a hétköznapok emberi-erkölcsi problémái közepette is a jó iránytű tévedhetetlenségével igazít el mindenkit, akinek van rá szeme, füle és lelke.
A művészet felelőssége pedig hallatlanul nagy. Lényegében a művészet az emberi kultúra azon része, amely az emberi lényeg, azzal emberi érzelmekben, közösségekben testet öltő emberi mivoltunk fennmaradásáért felelős.

Ezért önmagában rossz és erkölcstelen minden olyan divatos “művészi” szemlélet, amely a színpadi tevékenység homlokterébe a negatívumot, az emberi távlatok hiányát, az emberi élet értelmetlenségét állítja. Az ördög – ahogy Hegel mondja – esztétikailag hasznavehetetlen figura.
Emberi távlatok szépség és igazság egységében rejlenek. A rút a szépség viszonylag teljes hiánya, amelyben esztétikum nincs jelen (Sík Sándor), az igazán rút — mint ami az emberi lényeggel ellentétes — esztétikán kívüli jelenség.
Nem hagyhatom említés nélkül a napjainkban esztétikai és kulturális téren uralkodó zűrzavart. A XX. század esztétikai felfogása amúgy sem volt soha egységesnek mondható, most azonban már kifejezetten káoszról beszélhetünk. Az értékek zűrzavarának részben okozója a technológiai fejlődés is: a zömében a XIX. és a XX. századból származó elvrendszerek és filozófiák még napjainkig sem tudták integrálni az emberi kultúra fejlődésében bekövetkezett óriási változások nyomán keletkezett új körülményeknek a kulturális értékekre vonatkozó következményeit. A fejlődés túlságosan gyors: mire a fotóművészet polgárjogot vívott ki magának, már a film volt soron, majd ugyanennyire felkészületlenül érte az esztétikát a videó, a számítógép, majd — éppen napjainkban — az Internet megjelenése az esztétika érdeklődési körében. Emellett a hagyományos, már korábban kodifikált művészetek is olyan sokféle irányba ágaztak-bogaztak el, hogy esztétika legyen a talpán, aki képes értékesnek és értéktelennek a mezsgyéjét kijelölni.
Az sem teljesen biztos, hogy nem kell majd a jelenleg uralgó értékítéleteken jelentős változtatásokat tenni — esetleg visszamenőleges hatállyal is. A jelenleg Magyarországon eluralkodott esztétikai értékítéletek több szempontból is eltérnek a más európai országokban kialakult szemlélettől — azoknál lényegesen egyoldalúbbnak mondhatók. Másutt aligha általános, ha az irodalmi értékszemlélet némely esetekben műfaj-specifikus, vagy ha csak néhány — másutt esetleg pusztán szubkulturális jelentőségű — irányzat alkotásai kapnak helyet az irodalmi vagy művészeti érték kategóriáin belül.
A szocialista éra idején bizonyos művek nem jelenhettek meg — ennek visszahatásaként azonban már a nyolcvanas évek óta olyan szemlélet alakult ki, mintha egyedül az ilyen típusú művek volnának a lehetséges értékhordozók. A kincstári optimizmusra sarkalló kádári-aczéli irodalompolitika visszahatásaként a pesszimizmus mélységes bugyrai tárultak föl — mintha az optimizmus és mindenféle humanizmus egyenesen irodalmon kívüli kategóriává vált volna. Ez a szemlélet minden szinten megteremtette a maga utánzóit, sznobizmusát — oka lett annak, hogy amint a kádári időkben volt, manapság is létezik “hivatalos” irodalom, s ennek sincs több olvasója, mint az akkorinak volt. A korabeli magándokumentumok olvasók nélkülieknek nevezik az akkori irodalmi folyóiratokat, a mai kanonizált verseskötetekről meg olykor tulajdon szponzoraik ismerik el a nyilvánosság előtt, hogy nem olvassák őket.
A belterjesség tehát megmaradt, csak irányt váltott. Az is a régi beidegződésekre emlékeztet, hogy az irodalompolitika a legnagyobb példányszámú napilapok hasábjain teszi közhírré irodalmi reprezentánsainak legapróbb nyugati sikereit is: például azt, ha valamelyikük valamely színdarabját egy angol színház bemutatja. A premier körülményeiről a magyar sajtó mélyen hallgat: az illető színház London valamelyik elhanyagolt külvárosában található, a nézőtéri férőhelyek száma pedig az ötvenet sem éri el. Egyéb körülményekről meg éppen illetlenség lenne nyilatkozni: ki pénzelte az előadást, milyen mértékben kellett a darabot a színpadképesség érdekében átdolgozni, stb.
Irodalomtörténeti távlatok szemszögéből nézve hajmeresztő elvek kerültek elfogadásra. Kiderült, hogy az epikus műben és a drámában éppenséggel a cselekmény, a jellemek, valamint az epikai, illetőleg a dramaturgiai szerkezet az, amely “ma már” a legkevésbé fontos, amely leginkább elhagyható. Az elbeszélő művészek lebilincselő mesélni tudását a “szabad asszociáció”, az érdekes fordulatokat az “intertextualitás”, a szövegkohéziót pedig a “belső utalások” pótolják — amely elvek nyilvánvalóan a belterjessé válás álnevei. Kiváló példa mindez arra, miként lehet megtalálni egy igazán nagy hagyományokkal rendelkező művészeten belül is a kisszerűvé válás lehetőségét.
Folytatása következik.

Legyőzhetetlen optimizmusok májusa

Ezer virággal virul a Lét,
Mint Isten
Színes szeszélye;
A május az Élet
Nagy seregszemléje.
——-
Amíg május visszajő,
Lehet humánus jövő.
——
A remény, a csodatétel
Ilyenkor alkalmi vétel.
——
Satnya, száraz profit-világ;
Frissen tombol a sok virág.
——
Emberiségünk száz év múlva
Békén élni fog;
Jócskán kiegészülnek
Az emberi jogok.
——-
Lesz költészet és a verset
Sokan olvassák;
Megszűnik a most terjedő
Sivár butaság.
——-
Nem szipolyozza a pénzes
Tovább a szegényt;
Együtt locsolgatják majd
A virágzó Reményt.
——-
Hatalom a tisztességnek
Előre köszön;
Dehogyis lesz, dehogyis lesz
Újabb vízözön.
——-
Szép is lenne,
Jó is lenne;
Május van: hát higgyünk benne.
——-
Félre most, szkeptikus pofák;
Higgyünk, és csináljuk tovább.
——-
Derűlátó Május-napok;
Jövőre is május ragyog.
—–
A szkepticizmus port eszik;
Az Élet – újjászületik.
——
A csüggedés mindig vétek,
Szálljon ránk szent május-lélek.
—–
A tudás nem sokra vitte;
Nagyobb szükség van a hitre.
——
Nyelvi játék? Borsó falra..
Megint szükség van a dalra.
——
Szürke halál, tolvaj szarka;
Május és az Élet: tarka.
—–
Ezer virággal virul a Lét,
Mint Isten
Színes szeszélye;
A május az Élet
Nagy seregszemléje.

Szellemtámc

Ha nagyképű akarnék lenni, azt is mondhatnám rá: kísérleti darab.
———-
Képzeljük el, hogy II. Lajos király nem fulladt a Csele-patakba, nem veszett a mocsárba, és nem is gyilkolták meg.
Lajos király álruhában fogságba esett, a törökök rabszolgaságba hurcolták, gályarab lett, hónapokig húzta az evezőt egy oszmán hadihajón. A török gályát spanyol szövetségben álló toscanai hajósok fogták el, Lajos pedig – mint közönséges kalandor – spanyol földre került, onnan pedig egy galeon fedélzetén az Újvilágba. Ott kitüntette magát néhány ütközetben, később feleségül vette a néhai Moctezuma azték császár egyik unokáját, grófi címet szerzett, gyermekeket nemzett, és negyven évig élt még, zömmel jólétben.
Negyven évvel később, Szigetvár eleste után II. Lajos visszatér. Az immár hatvanéves egykori uralkodó jókora kalamajkát okoz…
Csak rövid részlet, mindenféle poén(le)vadászat nélkül:
——–

1. Jelenet

Miska, Severinus, Lajos, Pablito
PABLITO:

(Félre Lajoshoz):

Szükség van rájuk, uram? Itt vagyunk mi Juanilloval.
LAJOS:

(Félre Pablitóhoz):

Igen. Mindenki tudni fogja, hogy ti hozzám tartoztok, őket meg senki sem ismeri.
(Belép Pista, József és György.)

1. Jelenet

Miska, Severinus, Lajos, Pablito, Pista, József, György
PISTA:
A vitézek, gazduram!
JÓZSEF, GYÖRGY:

(Meghajtják magukat.)

MISKA:
Elmehetsz, Pista!
(Pista el.)

1. Jelenet

Miska, Severinus, Lajos, Pablito, József, György
LAJOS:
Luis de Orientes gróf vagyok, az Újvilágból jöttem. Bornemisza József?
JÓZSEF:
Igen, uram!
LAJOS:
Fügedy György?
GYÖRGY:
Szolgálatára, gróf úr!
LAJOS:
Mindketten Szigetvárnál harcoltatok?
JÓZSEF, GYÖRGY:
Igen.
LAJOS:
Nemcsak katonái, lakosai is voltatok Szigetvárnak?
JÓZSEF, GYÖRGY:
Igen.
LAJOS:
Fogságba estetek?
JÓZSEF, GYÖRGY:
Igen!
LAJOS:
A török feltételesen elengedett benneteket, gyűjtsétek össze a váltságdíjatokat.
(Csönd.)

LAJOS:
Ha jól tudom, a szeretteiteket a pasa túszként tartotta vissza, és borzalmas kínhalált halnak, ha nem viszitek a váltságdíjat.
(Csönd.)

LAJOS:
Kit tartanak fogva? József?
JÓZSEF:
Feleségemet. Kisfiamat. Két lánykámat.
LAJOS:
György?
GYÖRGY:
Öreg édesapámat. Sebesült bátyámat.
LAJOS:
(Pénzes zacskókat vesz elő.)

Ezekben a zacskókban bőségesen van annyi arany, amennyit az új szigetvári pasa követel. Jut belőle nektek és a családotoknak is. Severinus atyát azért kérettem ide, mert neki és a testvéreinek már nagy gyakorlatuk van a törökkel való tárgyalásban, a foglyok kiváltásában. Kérem, atyám!
SEVERINUS:
(Közelebb lép, és átveszi a pénzes zacskókat.)

LAJOS:
Severinus atya ezen a pénzen kivált benneteket, a szeretteiteket és másokat is a török fogságából. Atyám!
SEVERINUS:
(Biccent.)

LAJOS:
Egyetlen feltételem van. Figyelmezzetek rá!
JÓZSEF:
Isten áldja a nagyságos urat, teljesítek én bármit! Köszönöm!
GYÖRGY:
Szolgálatára, gróf úr! Készen állok!
LAJOS:
Holnap reggelig itt leszek. Utána vagy komoly vállalkozásba kezdek a király parolájával, vagy örökre elhagyom Magyarországot. Még nem tudom, hová ütnek ki a dolgok, rátok csak ennyi tartozik: épen, egészségben és szabad emberként kell holnap reggel elhagynom a fogadót. Ha így lesz, Severinus atya szabad kezet kap. Egy-egy zacskó aranypénzből kiváltja a szeretteiteket, megvásárolja a szabadságotokat, a többit nektek adja. A többi zacskót Severinus atya és rendje szabadon használja fel. Atyám!
SEVERINUS:
Így lesz, gróf úr!
LAJOS:
Ennyi a dolgotok, vitézek! Holnap reggel épen, egészségben, szabadon kell innen távoznom, és Severinus atya tudni fogja a dolgát.
SEVERINUS:
Megértettem, és így fogok cselekedni.
LAJOS:
Köszönöm, hogy felkerestél, atyám. Nem tartalak fel tovább!
SEVERINUS:
Isten áldjon gróf uram! Áldás a házra és gazdájára!
(El.)

1. Jelenet

Miska, Lajos, Pablito, József, György
LAJOS:
Tudjátok a dolgotokat?
JÓZSEF, GYÖRGY:

(Kardot rántanak.)

LAJOS:
Visszafogottabban! El a kardot!
JÓZSEF, GYÖRGY:

(Elteszik a kardot.)

LAJOS:
Nem ismertek, ne is tudja senki, hogy dolgunk volt egymással. Fogadós!
MISKA:
Hallgatni fogok, uram!
LAJOS:
Rendben! Tegyétek a dolgotokat, vitézek! Ügyesek és észrevétlenek legyetek!

Tűzhányó

Közönséges hegyek
Élhetnek soká;
Nem nagyon van nekik honnan,
S főleg nincs: hová.
——-
Viharban és időben
Dombbá öregszenek,
S a végtelen halállal
Egy ágyba fekszenek.
——
Síksággá nyűvik őket
Kopár hétköznapok;
És hosszan lépked rajtuk
A lusta Sors: gyalog.
——–
Közönséges hegyek
Élhetnek soká;
Nem nagyon van nekik honnan,
S főleg nincs: hová.
——-
De bezzeg a tűzhányó
Másként viselkedik;
Idő, s vihar dacára
Feljebb emelkedik.
——-
Egy rég elszunnyadt vulkán
Testéből lép elő;
Füstöt lövell az égre,
Ha eljön az Idő.
——-
Sápadtan néz az ég is,
Mint szürke látomás;
A vulkán küldetése
Mindig földindulás.
——–
Tán Isten kénye szabta
Talán vad mágia;
Tombolva tör az égre
A vad energia.
——-
Talán csak percekig tart,
Bár reszket a határ;
S a kitörést a vulkán
Tán túl sem éli már.
——-
Túléli mind a többi,
Ormát behúzva jól;
Csupán a szél meséli,
Milyen lesz, hogyha szól.
——–
Kráter marad utána,
Mint égi sírverem;
Ahol tán nagy sokára
Újabb vulkán terem.
——-
Ha mennydörögve újra
Az ég felé rivall;
Elnémul tőle minden
Pókhálós lelkű dal.
——
Csak áll a többi némán,
Mint szürke, vén mise;
Mert egyikük se tud még
Talán köhögni se.
——
Talán rövid az élte,
Talán elkárhozik;
Ha mennydörögve tör ki
- Minden megváltozik!

A hűtlen váradi feleség

Ez az eset Nagyvárad régi krónikáiban szerepel, emlékezetem szerint talán Ráth-Végh István említette valamelyik könyvében. A jeles kultúrtörténész valami olyan megjegyzéssel summázta, hogy az eset bizonyára párját ritkítja a házasságtörési bűnperek történetében.
Nagyváradon történt, valamikor a XVI. század második felében.
Szabó Pál váradi polgár panaszt tett a felesége ellen. Házasságtöréssel vádolta meg, hogy a céda asszony évek óta titkos viszonyt folytat valami Váradon letelepedett külföldi katonatiszttel, olasszal vagy némettel.
A hatóság nyomozásba fogott.
Nosza, a külföldi pernahajdernek sem kellett több, azonnal kereket oldott, amivel aztán végképp cserben hagyta magyar szeretőjét.
Szabó Pálnéra rábizonyult a vád. Ez pedig elég kemény dolog volt akkoriban, lévén a házasságtörés büntetése: halál.
Erzsók asszony nagy zokogással fogadta az ítéletet, de bizony a bíróság tagjainak a szívét nem tudta meglágyítani.
A síró-rívó-könyörgő-fogadkozó asszonyt feltették egy szekérre, mellé ült a pap, és a paraszti alkotmány nagy zörögve elindult vele a városból a vesztőhely felé.
Út közben kitűnt, hogy Erzsébet asszony a váradiak körében nem örvend különösebb népszerűségnek.
Mi az, hogy nem örvend? Sőt…
A népek talán egyebet is tudhattak Erzsók viselt dolgairól, mert a tömeg összegyülekezvén nemcsak paradicsommal és záptojással dobálta meg a nyomorult fehérnépet, de mindenféle cédának, dedának gyalázta, és közben olyan esetekről kiabált, amelyek nem jutottak a bíróság tudomására.
A vérpad a városon kívül állt, hatalmas bárdjára támaszkodva ácsorgott ott a hóhér.
Mert hogy az ítélet imigyen hangzott:
“Az házasságtörő, kurva asszonyi állatnak feje vétessék!”
Úgy tűnt, Erzsók asszony sorsa perceken belül beteljesedik.
A sikoltozó nőt durva kezek rángatták fel a vérpadra, a hóhérsegédek megkötözték, térdre lökték. Feje a fatönkre került, letépték a ruhája szegélyét, kiszabadították a nyakát.
A vérpaddal szemben felsorakoztak a bíróság tagjai, és a jegyző ismertette az ítéletet. A tömeg egyhangú helyeslése közepette előállt pálcájával a főbíró. A hóhér már emelte a bárdot.
A néma csöndbe magányos férfihang harsant:
-Megbocsátok!
Bizony, Szabó Pál uram ácsorgott a vérpad előtt kialvatlan szemekkel, borostásan, egész testében remegve.
Ha pedig a sértett megbocsát, az ítéletet nem hajtják végre, ez volt akkor a jogszokás.
A főbíró nem állta meg:
- Jól meggondolta kegyelmed? Visszafogadná a hamis, szajha, semmirevaló feleségét? Miért nem keres inkább helyette egy jobbat, egy másikat?
Szabó Pál nem tágított. A hóhérlegények erre kioldozták az elítélt asszony kötelékét. A pap a lelkére beszélt:
- Jó becsülje meg kend magát aztán, ha már ilyen derék ura van!
Erzsók asszony ekkor már szárnyalt, szinte röpült a férje nyakába.
A szóbeszéd hamar elcsendesedett. Szabó Pál hazavitte kegyelmet nyert nejét, attól kezdve boldogan éltek.
Vagy mégse boldogan.
Három év elteltével az asszony panaszolta be házasságtörésért a férjét.
A vád igaznak bizonyult, Szabó Pál uram bizony összeszűrte a levet valami vidéki özvegyasszonnyal. A nő nem is tagadott, mire csúfosan megalázták, megvesszőzték, és pucéron kiseprűzték a városból.
Szabó Pált halálra ítélték.
A városban senki sem vette komolyan az ítéletet, azt hitték, Szabóné igyekezni fog visszaadni urának a jótéteményt.
Vidám sokadalom kísérte Szabó Pált a vesztőhelyre.
Talán a férfi maga is azt képzelte, hogy nem fenyegeti veszély. Kedélyesen elbúcsúzott az ismerőseitől, maga ment fel a vérpadra, és a tönkre hajtotta a fejét. Láthatóan nem félt.
Elhangzott az ítélet. A tömeg nevetgélt. Emlékeztek, három éve Szabó is a legutolsó pillanatban bocsátott meg házasságtörő feleségének. Bizonnyal most is így lesz.
Csak egy vén katona gondolkodott másként. A városi darabontok egyik ősz hajú kapitánya odasúgta az egyik alabárdosnak, miközben a fejével Szabó felé intett:
- Megcsalja szegényt a reménység. Az asszonyi állatok haragja sötét és veszedelmes.
A jegyző felolvasta az ítéletet.
Kuncogás.
Előáll a főbíró a pálcával. El kellene törnie, de még kivár. Hátha csak nem figyel az a fehérnép.
Minden szem Erzsók asszonyra tapad. Várják a megbocsátást.
Erzsók asszony nemet int.
A főbíró eltöri a pálcát.
A bárd lesújt.
Döbbent, néma csend.
Az özvegy felül a férje kocsijára, int a kocsidnak, elindulnak Várad felé.
Végig némaság kíséri
A külvárosban füttykoncert…

Milyen a jó vers?

A jó vers talán kocsonyás és
Amorf szöveg-massza,
És az Olvasó dolga lesz,
Hogy Lélekké dagassza?
——–
A jó vers tán nyögve-mekegve
Csámpázik a tóra,
S a kecskefejés feladata
Vár az Olvasóra?
——-
A jó vers tán műnyelvű lélek
Borzas mű-szakálla,
S játszadozva mű-utalgat
Műanyag halálra?
——-
A jó vers tán nem Léleknek szánt
Önfeledt ajándék;
Hanem csupán céltalan és
Nyegle nyelvi játék?
——
A jó vers tán semmi-tenger
Semmi-habján ázik,
És szószátyár, mélyértelmű
Semmit harsonázik?
——-
Semmi-líra semmibe zuhan;
De a jó versnek becsülete van.
——-
A jó vers nem szó bolondja;
Nem csócsálja, hanem mondja.
——–
Létet hoz, kegyelmet, kedvet;
Lélek mélyén visszhangot vet.
——
Ritmus nélkül semmi lenne,
Örök Élet lüktet benne.
——-
A vers ideák lenyomata,
Közös világunk hangzata.
——
A rossz vers a nyelv végzete;
A jó vers a lélek igézete.
A jó versnek mindig van
Becsülete.

Szőke nő zűrben az űrben - 161.

SZÁZHATVANEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára


Néhány pillanatig mindannyian hallgattak.
Helmut Schellenberg átszellemült arccal, csaknem boldogan mosolygott, és a hallottakat ízlelgette magában. Karen hallgatott.
-         Még régebbi civilizáció – motyogta egy perccel később Helmut.
A szőke nő Ed Philipsre nézett.
-         Elmondanád, miből jutottak erre a következtetésre?
-         Hogy volt még régebbi civilizáció?
-         Igen.
Ed Philips kényelmesen hátradőlt a székében.
-         Az Atlantisz felfedezését követő négy-öt év során ez még azok számára is nyilvánvalóvá vált, akik kezdetben nagyon makacsul tiltakoztak ellene. Capello segítői úgy vélték, érdekükben áll, ha a felfedezés minél nagyobb nyilvánosságot kap. Akadt közöttük egy sajtócézár is, az ő remekül szervezett médiakampánya volt az, ami már a felfedezést követő hónapokban elsöpörte a szkeptikusokat, és később is féken tartotta mind erőtlenebb próbálkozásaikat. A támogatók kitettek magukért, a sikertől szárnyakat kaptak, táboruk gomba módra gyarapodott. Élvezték a közönség tökéletes szimpátiáját, és ez megsokszorozta erejüket. Kiderült, hogy az emberiség mindig is a magáénak érezte Atlantiszt, az elsüllyedt országot soha nem felejtette el, és nem is mondott le róla.
-         De hiszen ez nagyszerű! – szólt közbe Helmut.
-         Atlantisz mindig is az emberi emlékezet része volt, ezer és ezer legenda beszélt róla, és a világ makacsul ragaszkodott a létezéséhez akkor is, amikor a szkeptikusok újra és újra azt próbálták sulykolni, hogy nem létezett.
-         Érdekes, – mélázott el a szőke nő. – mindig is úgy gondoltam, hogy Atlantisz az emberi történelem fontos része. Mindig próbáltak róla meggyőzni, hogy csak mese, de valahol éreztem, hogy nem az. Sok ember gondolkodott ugyanígy, akikkel erről beszéltem.
Karennek hirtelen Robert jutott az eszébe, aki szilárdan hitt Atlantisz létezésében, ahogy a nőnek nem is egyszer kifejtette. Az emlék nagy erővel tört rá, elhallgatott, és könnybe lábadt a szeme.
-         Tehát Atlantisz nem volt mese! – vágta rá elégtétellel Helmut.
-         Nem volt az – folytatta Ed Philips. – és ez nagyon hamar nyilvánvalóvá lett. A támogatók nem fukarkodtak a pénzzel, hiszen az egész világ érdeklődése kísérte a feltárást, és az így szerzett népszerűségük igen gyorsan kamatozott más téren is. Atlantisz feltárásának története voltaképpen az emberiség legnagyobb reklámhadjárata volt. Egy éven belül teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy az újonnan felfedezett civilizáció azonos azzal, amit Platón Atlantisz néven nevezett meg. Azonos azzal, amiről egy másik nagy görög, Szólón eposzt akart írni. Székhelye az Atlanti-óceánban volt, viszonylag közel az európai partokhoz, egy elsüllyedt szigeten.
-         Sziget? – kérdezte Helmut. – Nem kontinens?
-         Hogy lehetett volna kontinens? – nézett rá szemrehányóan Ed. – Azt soha senki komolyan nem állította.
-         Márpedig Platón azt írta, – fontoskodott olvasottságát fitogtatva az ifjabb Schellenberg. – hogy Atlantisz nagyobb volt, mint Líbia és Ázsia együttvéve. Akkor pedig csak kontinens lehetett.
-         Nem – vetette ellen a másik. A görög Libüé nem egészen a mai Líbiát jelentette, hanem annál kisebb területet. Ázsia pedig pusztán a mai Kis-Ázsia neve volt Platón korában. Ebből lett később a római Asia provincia, amiről aztán a legnagyobb földrész kapta a nevét.
-         És Atlantisz nagyobb volt ezeknél? – kérdezte Karen.
-         Nem tudni. Igazából még nem sikerült felmérni, mekkora is lehetett a szárazulat. Az egykori főváros feltárása is roppant összegeket emésztett fel, és nagyon lassan haladt. A többi – főleg Európában és Amerikában zajló – ásatás az egykori atlantiszi birodalom, vagy szövetségi rendszer földrajzi kiterjedését volt hivatott tisztázni.
-         Európában és Amerikában?
-         Igen, több tucat kikötőváros területén megtalálták az atlantiszi kolónia, vagy megszállás nyomait. A tárgyi kultúrájuk félreérthetetlenül azonosítható. Számos cég és intézmény csatlakozott a kutatáshoz, a nagy népszerűségre való tekintettel pedig bőven akadt anyagi támogatás. A legmodernebb módszereket vetették be, a lehető legjobb eszközöket állították Atlantisz kutatásának szolgálatába. Így sikerült egy éven belül igazolni, hogy Platón Atlantiszát találták meg. A nyilvános ünnepséget, ahol a bizonyítékok százait vonultatták fel, gyakorlatilag a világ minden valamirevaló tévétársasága élő egyenesben közvetítette, és milliárdok ültek a készülékek előtt. A következő héten történt a következő nagy áttörés.
-         Mi volt az?
-         Megfejtették Atlantisz nyelvét.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXIV.

Huszonnegyedik rész

Kényes ponthoz érkeztünk.
Egyáltalán mi tartozik a szerelmi líra illetékességi körébe, mivel foglalkozik?
Hogy a szerelem – alapvető azonossága mellett – koronként más és más alakot ölt, talán nem szükséges különösebben bizonyítani.
(Sajnos, tévedtem, szükséges. Kaptam egy hozzászólást, ami még az emberi fejlődést is tagadja. Ezt természetesen nem fogadhatom el, hamarosan a sorozat egyik következő részében felelek rá.)

A szerelmi líra is koronként eltérő témát érint. A vérbő antik szerelmi költészettől például nagyon távol áll Francesco Petrarca éteri tisztaságú lírájának világa.; az európai fűzfaköltészet közös őse.
Nagyon is élvezetes lesz majd a szerelmi líra különféle megnyilvánulásaival foglalkoznom, előbb azonban még azt szükséges tisztáznom, mi is tartozik voltaképpen a szerelmi költészet tárgyához.
Látszólag egyszerű a válasz, a gyakorlatban azonban ez egyáltalán nem egyértelmű.
Rögtön megértjük a probléma lényegét, ha elgondolkodunk azon, vajon miért is annyira unalmas a színdarabok szerelmi jeleneteinek zöme. Az ilyesmi a rendezők rémálma, igen gyakran húzzák, csonkítják, átírják – amivel általában sikerül is még jobban elrontaniuk.
Mi a baj?
A szerző vagy a rendező az esetek zömében nincs tisztában azzal, hogy a szerelemnek több dimenziója van; a szerelem témáján belül elkülöníthetjük a meghitt közszférát és az intim magánszférát. A kettő közötti átmenet nem mindig egyértelmű.
Miről is van szó?
A líra ókori forradalma hozta létre a költészet sajátos személyességét, megteremtette a személyes lírát. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a lírai személyesség abszolút személyesség volna, sem pedig azt, hogy a személyesség ne volna közügy.
Hogy világosabb legyek, visszatérnék a színpadi analógiához. Lépésről lépésre próbálom megvilágítani a problémát.
Ha valahol két asztalt összetolunk, és arra felállva a jelen lévő nézők számára dialógusba kezdünk, amit ott előadunk nem magánügy. Egészen egyszerűen azért nem az, mert a nyilvános előadás szándékával lépünk fel. Ehhez nem feltétlenül szükséges napjaink valamelyik számítógéppel vezérelt, betolható, liften vagy sínen mozgó színpadok sokaságával rendelkező színháztechnikai létesítménye, elegendő egy asztal vagy dobogó, a Peter Brook-féle üres tér, vagy két fa köze is. Attól, hogy nyilvános előadásra szánjuk, tudomásul kell vennünk, hogy sem a beszédünk, sem az elhelyezkedésünk, sem pedig a mozgásunk nem lehet ugyanolyan, mintha csak a magánéletben beszélgetnénk. Attól, hogy nyilvános előadásba kezdünk, minden más lesz.
Attól, hogy a színpadon megjelenített beszélgetés nem csupán a két szereplőre, hanem minden emberre tartozik.

Ez azonban még nem minden.
Előfordul a színházban az a rendezőt bosszantó, direktort infarktus közelébe kergető szituáció, amikor a közönség tagjai – neveltségi szintjüknek megfelelően – ásítozni, társalogni, ropogtatni, zörögni, mobiltelefonálni kezdenek, aztán szép lassan távoznak a nézőtérről.
Az előadás nem köti le őket. Hiányzik egy igen fontos tényező: az érdekeltség.
Hiába nyilvános az előadás, valami hiányzik, ami a nézőkben visszhangot verne, ami elcsendesítené, feszült figyelemre késztetné őket. A színjáték nem érte el a célját, a téma nem tudott a közönség tagjainak egyéni ügyévé, a publikum közügyévé válni.
A szerelmi jeleneteknél ez sűrűn bekövetkezik, mert a téma megmarad a szereplők intim személyességének szintjén, nem képes közüggyé válni.
De te fabula narratur…

Rólad szól a mese.

A Te ügyedről van szó…
Vigyük az analógiát át a líra területévé. A líra természetesen a személyességnek egészen másfajta territóriumát fejezi ki, mint a színház. A személyesség azonban nagyon is nyilvános lehet a lírában, hiszen a líra is az emberi lényeget fejezi ki.
A vers is a nyilvánossághoz szól, pusztán attól, hogy a nyilvánosság számára írják. A nyilvánosság számára szóló lírai személyesség azonban nem lehet elszigetelt személyesség, akkor ugyanarra a sorsra jut, mint az érdekeltség nélküli színi előadás.
Akkor tölti be a feladatát, ha a benne foglalt személyesség a személyességek egész sorát képviseli, ha más lelkekben visszhangot verve a közös világhoz tartozás érzését erősíti. Ha az olvasó, a befogadó úgy érzi, saját személyes érzéseit, legféltettebb titkai, örömeit és félelmeit fejezi ki; ha ködös és kifejezhetetlen érzelmeit és gondolatait öltözteti szavakba a vers.
Ezt neveztem meghitt személyességnek.
A szerelem a meghitt személyesség egyik legfontosabb területe, mindenki érintett benne, a szerelmi lírában foglalt személyesség minden tiszta szerelmet képvisel; egyszerre fejezi ki a létező összes tiszta szerelmet, illetve az emberiség egyik legnagyobb élményét, „a” szerelmet.
A szerelem üzenete minden emberre tartozik, megvannak azonban a közszférához tartozó személyesség határai. A határokon túl az intim személyesség birodalma húzódik, ahová a köznek bejárása nincs. Nem is lenne ízléses oda bekukkantani.
Az intim személyesség a személyiség belső autonómiájának fontos része, semmiképpen sem lehet nyilvános. Ez voltaképpen a személyes térnek a lelki síkok felé való kiterjesztése.
Természetesen nem kizárólag a szexualitás tartozik ide, de talán az a legszembeötlőbb.
Rossz költők – minden korban ide sorolandó a poéták zöme – ezt nem mindig akceptálják. Az irodalom egyik ősi tévútja – a mindenáron „újat hozás”, „tabudöntögetés” elsősorban dilettánsokra jellemző viszketege – arra kényszeríti őket, átlépjék a határokat.
Ebben persze semmi új sincs, de az ízléstelenségek elkövetői általában forradalminak, merésznek, modernnek képzelik magukat.
Nem is egy olyan kanonizált költőnk van, aki a „modern merészség” pózában tetszelegve kedvesének puncijáról, pinájáról, picsájáról (mindegyik előfordul) stb. zengedezik. Most mellékes, hogy ennek oka kamaszos önelégültség, exhibicionizmus vagy kapuzárási pánik.  Modernnek érzik magukat, pedig ebben semmi modernség sincs. Megsértik az intim személyesség határait, giccset „alkotnak”. Nem nagyon szeretek erre példákat hozni, egyet azonban ideteszek – a szelídebbek közül. Az alábbi téma kortárs magyar kanonizált költő verséből való:
„a Teremtőnk testén
megráng Szent Sebestyén,
akár egy színpadon,
s végsőt ráng a faszom,
pinád, dúlt szenvedéllyel.”

A nemi szervek nem képezik a meghitt személyesség részét.
Folytatása következik.

A néhai II. Lajos király

A néhai Lajos király
Húsz esztendejével,
Rozzant seregével
Mohácsra ment meghalni.
——–
(Mohács szomorú  mezeje,
Magyar Golgota kezdete…)
——-
Elment a szultánnak
Kardjával köszönni,
Mindenki úgy tudta,
Nem fog visszajönni.
——
Dobzse édesapa,
Halott édesanya
Koraszülött gyermeke.
——-
Disznógyomor-inkubátor,
Önző, rossz nemesi tábor,
Zuhanó Magyarország…
——-
Élve tudták tartani,
S élve maradt – meghalni.
——-
A néhai Lajos király
Tíz évig a trónon,
Vásott kölyök módon,
Aztán nem volt irgalom.
—–
Habsburg Mária vele frigyre kelt,
S Mohács után gyorsan elszelelt.
——
A bögyös Wass Angelitha
Kicsi fattyú János fia -
Apja egy kamasz király.
——-
Fenyeget Szulejmán
Sötét iszlám mattal;
S pancser magyar politika -
Királyáldozattal.
——
Csele-patak szennyes árja,
Vagy Szerémi György pletykája;
Hol esett halála?
——-
Túlérett hazának
Éretlen királya;
Sok borzalom kapujába lett kulcs
A halála.
——
A néhai Lajos király
Húsz esztendejével,
Maroknyi népével
Mindhalálig szembeszállt.
—-
Zápolya serege
Új-Szegedről nézte;
Lajos király,
Buda,
Szeged
Hogyan hull a vészbe…
——-
Mohácsi sík felett
A Nap lemenőbe’;
Lajos király országával
Hull a süllyesztőbe.
—–
Emlékét befonta
Ezer mendemonda.
——
Halálát rejtette
Víz, mocsár és avar,
S holttestét meglelték
Gyanúsan
És hamar.
———
A néhai Lajos király
Húsz esztendejével,
Szellemseregével
Mohácsi síkon kísért.
—–
Terjed a zűrzavar,
Az idegen érdek,
A csápok, amelyek
Mohácsig elértek,
Most újra itt vannak;
Újra szorítanak.
—–
A néhai Lajos király
Húsz esztendejével,
Néma seregével
Szomorúan néz felénk.

Davis újabb levelének részlete - XXIII.

Fertályórán belül véget ért a harc a Mura jobb partján. A még életben maradt tatárok sikítva, visítva könyörögtek kegyelemért; ki törökül, ki magyarul. Zrínyi gróf kikiáltói közölték velük: gyalog, fegyvertelenül, egyenként, felemelt kézzel jöjjenek elő, akik a fogságot választják.
A Mura jobb partján már nem volt olyan tatár, aki ne akart volna fogságba esni.
Ezerkétszázan jöttek elő hajnalig egyenként. Sírtak, kegyelmet kértek, elképesztően alázatosan viselkedtek. Hajnalig újabb nyolcvan tatár jött elő, ezek is a fogságot választották.
Zrínyi gróf élt a gyanúperrel, hogy egyes tatár csoportok még mindig bujkálnak az erdőben, és csak az alkalmat várják a bosszúra vagy a menekülésre.
A terület szervezett átkutatása másnap délelőtt ment végbe. Újabb száztizennégy tatár harcos megadta magát, a zömük sebesült volt, harmincöt pedig harcolva elesett. Utóbbiak között volt a hírhedt Tuhaj Giraj – kitörési kísérlet közben muskétalövedék küldte a pokolra. Ő lehetett a türelmetlen, aranyozott páncélt viselő parancsnok.
Zrínyi gróf parancsára a tatárok temették el nagy közös sírokba elesett bajtársaikat. Senki sem számolta meg a halott tatárokat, nekem a bán azt mondta, hogy mértékkel legalább háromezer ellenséges harcos esett el ezen az éjjelen Zerinvárnál és vele szemben a Mura jobb partján.
A bal parton háromszáz tatár adta meg magát sebesülten. A hajnalban induló lovas üldözés kétszáz menekülőt felkoncolt, hetvenet foglyul ejtett. Ezeken kívül egynapi járóföldre tatár holttestek borították a földeket. Részben a Zrínyi-Újvár alatt szerzett sebeikbe haltak bele, másokat vadállatok öltek meg, és olyanok is akadtak, akiket fegyverre kapó falusiak vertek agyon baltával, vasvillával. Zrínyi gróf emberei az így meghaltak számát hétszáz főre becsülik.
Számosan vesztek menekülés közben különböző folyókba; a legtöbb áldozatot értelemszerűen a Mura és a Dráva szedte. A Mura Zrínyi-Újvár alatt torkollik a Drávába, és ebből a folyóból karácsony idején és a rá következő napok során háromszáznál több tatár hullát vetett partra a víz.
Más folyók és patakok a jelentések szerint ötvennél több tatárt pusztítottak el.
A menekülők zöme elérte Kanizsát, Szigetvárt, vagy Pécset, de a kémek jelentései szerint kétszázötvennél többen haltak bele a sebeikbe.
A megmaradtak közt is sok volt a sebesült és a beteg. A hírek szerint a visszavonuló tatárok közül Boszniában is sokan meghaltak, a boszniai pasa tömegsírt ásatott nekik, amelybe a hírek szerint mintegy háromszáz hullát hajítottak.
Felmérhetetlen volt tehát az ellenség vesztesége. Ez azért is csodálatos, mert ezt a hatalmas győzelmet roppant csekély veszteségek árán értük el. A mi oldalunkon senki sem esett el. Van tizenhét sebesültünk, mindegyik tatár nyílvesszőtől, de egyik sem súlyos, egyik sincs halálán, mind fel fognak épülni, és egyik sem marad egész életére nyomorék. Igaza lehet Kéry atyának, amikor karácsonykor azt prédikálta, hogy a győzelemben Isten különös kegyét kell látnunk.
Maguk a végtisztességet megadó tatár foglyok bukkantak rá Mehmed Girej kán holttestére. Hogy a krími kánság uralkodója is a halottak közt van, mindenkit meglepett.
Mehmed Girej csúf halált halt. Lovastul zuhant az egyik farkasverembe, és a kihegyezett karó felnyársalta. Ezen vérzett el, mint egy nyársba húzott gonosztevő. Így lett vége a krími kánnak, Erdély tönkretevőjének, aki a Magyarországot pusztító idegen hadak legféktelenebb és legkegyetlenebb kontingenseinek parancsolt. Vesztének híre gyorsan terjedt, és példátlan örömöt okozott a sokat szenvedett magyarországi és erdélyi vidékeken. Papok hirdették a szószékről:
„Isten keze végre megmutatkozott! Tudja meg mindenki, miféle ocsmány halált halt a dölyfös kán, oly sok szenvedés okozója! Isten keze végre lesújtott a krími kánra!”
Különös, de a fogoly tatárok nem szánták a kánjukat, sőt oly nagy ellenszenvvel viseltettek iránta, hogy éppen csak le nem köpték.
-    Ő hozott bennünket ide!
Zrínyi gróf az előkelő tatárok tetemét külön választatta, és az egyik legrangosabb tatár foglyát követségbe küldte a Krímbe. Hozzájárul a foglyok kiváltásához, de nem kincseket vagy pénzt kér értük cserébe, hanem a néhai erdélyi fejedelem lengyel földön elfogott, és még mindig fogságban tartott katonáit, valamint a Magyarországról és Erdélyből az elmúlt években rabságba hurcolt magyarokat. Értük cserébe kiadja sértetlenül a foglyait. Szintén ugyanezen feltételekkel kiadja családjaiknak az elesett előkelő tatár fejedelmek és vezérek meg nem szentségtelenített tetemeit. Ha azonban ezt a feltételét nem teljesítik, foglyait soha szabadon nem bocsátja, hanem egyenként mindet karóba húzatja, az elesettek holttestét pedig trágyadombra vetteti.
Drága Jane!
Így esett ez a példátlan, hatalmas győzelem, és ilyen részem volt nekem benne. Örvendeztünk, és örvendezünk rajta ma is. A Zrínyi grófok azt mondták, én voltam, aki a legnagyobb dolgot cselekedte, Witnyédi uram ehhez hozzáfűzte, hogy magyar nemességet és gazdag jutalmat érdemelnék. Péter gróf a csata óta a per amice megtisztelő megszólítással tüntet ki, Miklós gróf kedves barátjának nevez, és így is bánik velem, mások pedig a nemes Dévisz Károly uram titulussal illetnek. Ha megtudják, ki vagyok, mindenütt megsüvegelnek az emberek.
Drága Jane!
Úgy érzem, itt új otthonra találtam, és az a szándékom, hogy a sorsomat továbbra is a Zrínyi grófokéval kötöm össze. Bízom benne, hogy a szorgalom a jó szerencse és Isten kegyelme boldoguláshoz vezeti az országukat, őket és engem is.
Ölel:
Jegyesed,
Charles