SZÁZÖTVENHATODIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő merően nézte Ed Philipset.
A férfi észrevette. Megpróbált mosolyogni, de az nagyon kényszeredettre sikerült. Rosszkedvű bohóc karikatúra-vigyora. Maga is érezte, hogy nem hiteles. Lassan le is hervadt az arcáról.
Helmut Schellenberg egyikről a másikra nézett.
- Beavatnátok?
Karen nem felelt.
- A hölgy gyanakszik rám, Helmut – vetette oda Ed. Gondolkodott egy pillanatig, aztán helyesbített: – Az admirális.
Karen semmit sem reagált, egészen máson törte a fejét.
- Admirális a hajónak! Szerepel-e még az admirálisok névjegyzékében Roger F. Williams, alias „Dúvad” Williams admirális?
Azonnal választ kapott:
„Hajó az admirálisnak! Roger F. Williams sohasem volt a kínai űrflotta admirálisa, ezért a névjegyzékben nem is szerepelhet.”
Karen Bozchana Kadlecikova admirális nagyot sóhajtott. Most már sokadszorra segíti ki a kínai űrflotta, ráadásul egyre nehezebb helyzetekből.
- Admirális a hajónak! Kérlek, ellenőrizd, hogy a flottához csatolt Rodney csatahajó nem tartja-e számon a parancsnokló admirálisok között az imént említett Roger F. Williams-t.
A két férfi lélegzet-visszafojtva hallgatta a szőke nő és a könnyűcirkáló eszmecseréjét.
„Hajó az admirálisnak! Az említett admirális hivatalosan halott.”
Karen arcán dühös kis grimasz jelent meg. Miért akadékoskodik a hajó?
- Admirális a hajónak! Teljesítsd a parancsot!
„Hajó az admirálisnak! Értettem és teljesítem a parancsot, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
Karen töltött magának egy korty italt, felhajtotta, és elégedett arccal leült.
- Ed Philips! – kezdte hivatalos hangon. – Tudomásodra hozom, hogy mint vezénylő admirális, jogomban áll a legénység bármelyik tagjával szemben kényszerítő intézkedéseket hozni.
A férfi arcát kémlelte. Várta a hatást.
Ed Philips arca összerándult.
- Kényszerítő intézkedések? – kérdezte Helmut.
- Az admirális közölte, hogy akár vasra is verethet – felelte neki fáradtan Ed Philips.
- Vasra veretni? Megtennéd, Karen?
A szőke nő arca elborult.
- Biztosíthatlak róla, hogy igen.
- De miért?
- Kérdezd meg Ed-től.
Ed Philips még mindig hallgatott, de egyre sápadtabb lett.
- Nincs mondanivalód? – kérdezte tőle éles hangon a szőke nő.
- Még mindig tud valamit? – nézett Karenre Helmut.
- Az a benyomásom, hogy igen.
Ed Philips igyekezett higgadt maradni.
- Miből gondolod, hogy tudhatok még bármit is, Karen?
A szőke nő helyett a könnyűcirkáló szólalt meg:
„Hajó az admirálisnak! Valóban szerepelt a Rodney csatahajó listáján Roger F. Williams neve, ráadásul legfőbb vezénylő admirálisként. Intézkedtem az eltávolításáról.”
Karen komoran bólintott.
- Admirális a hajónak! Győződj meg róla ismételt ellenőrzésekkel, hogy az említett személy neve ne szerepeljen a parancsnoki listán, és főleg, hogy semmi szín alatt sem lehet vezénylő admirális!
„Hajó az admirálisnak! Önnek tökéletesen igaza van, a nevezett személy semmiféle ürüggyel sem juthat parancsnoki hatáskörhöz a kínai űrflotta egységeinek fedélzetén. Teljesítem a parancsát, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
A két férfi a szőke nőre bámult.
- Kedves Ed Philips! – kezdte Karen. – Amikor a rabszolganőd voltam, együtt nyomoztunk. Neked fogalmad sem volt a térmanipulátor létezéséről. Együtt nyomoztuk ki, vagyis inkább belebotlottunk. Megismertelek. Abban az ügyben végig őszinte voltál. Az időutazás ügyében azonban nem.
- Nem? – visszhangozta Helmut Schellenbeg.
- Nem! – vágta rá keményen a szőke nő. – Még mindig nem! Közel sem!
Ed Philips sápadtan hallgatott. Helmut nagyot horkantott.
- Mit hallgatsz el még előlünk, Ed? – dörrent a másik férfira.
- Ed barátunk pontosan tudja, milyen eseményre keltené fel a program az admirálist és a törzskarát!
Folytatása következik.
2012. március 30., péntek
2012. március 29., csütörtök
Szerelem és líra - XIX.
Tizenkilencedik rész
A szerelemnek egyes emberek házasság előtti életszakaszára való korlátozása természetesen a szerelem értékének gyakorlati kétségbe vonását jelenti. Ehhez könnyen csatlakozik az a közvélemény egyes részeiben csaknem axiómává emelkedett meggyőződés, hogy a szerelem rövid, időleges, és kizárólag a fiatalság múló élménye.
„A szerelem elmúlik, a szeretet megmarad.”
Ugye, milyen ismerős? Igen sokszor hallottuk. A magukat a bölcsesség jelmezében látni akaró idősebbek szokták ezzel oktatni a fiatalokat. Szinte nincs olyan ember, aki fiatalkorában legalább egyszer ne hallotta volna ezt a bölcsességet. Olyan sokszor hallottuk, hogy szinte magától értetődik. Axióma. Senki se vitatja.
Pedig nagyon is vitatható. Vitatható gyakorlati értelemben, mert különböző, nagyon is eltérő szituációkra alkalmazzák. Kutya-macska barátságban élő középkorú házasságokra éppen úgy, mint olyan kapcsolatokra, amelyeknek a benne élők szerint is csupán a kölcsönös megalkuvás az alapjuk.
Szinte bármelyik középkorú vagy idősebb házaspár tagja el szokta mondani önmagukról, az idők során erősen felhígult, kötelező szólammá vált.
Vitatható filozófiai értelemben is, hiszen a szerelem és a szeretet fogalmait meglehetősen tisztázatlan elvek alapján választja szét. Mindkét fogalom lényegében egymásra vonatkoztatva definiálatlan – vagy tökéletlenül definiált. Az idegen nyelvekben – nem véletlenül – sok esetben nem is választható szét szerelem és szeretet fogalma; amikor azt akarják kifejezni, amit a mai magyar köznyelv a leggyakrabban ’szerelem’ néven ért, általában valami jelzős szerkezethez folyamodnak; például: „szentimentális szeretet”.
Első hallásra is ostobaságnak tűnik szembe állítani egymással ugyanazon házaspár egymás iránti ifjúkori szexuális lángolását, illetve öregkori szeretetteljes együttélését. A józan ész azt diktálná, hogy ez egyáltalán nem két eltérő szituáció, inkább ugyanazon folyamat két szakasza. Mindannyian láttunk, ismerünk ilyen embereket, ez még csak nem is ritkaság.
Jómagam emlékszem, milyen tisztelettel tekintettünk két tanárunkra, a köztiszteletben álló zenepedagógus házaspárra, akik a nyugdíj korához közeledve – vagy talán már azon túl is lépve – számos gyermek felnevelése után is kézen fogva jártak az utcán, és szeretettel mosolyogtak egymásra.
Még csak nem is ez a teljes igazság. A fiatalabb generációk tagjai általában meglepődve értesülnek róla, hogy ötvenes, hatvanas, vagy éppen hetvenes éveikben járó szüleik, nagyszüleik még mindig házaséletet élnek. Jómagam kamaszként tanúja voltam, amikor édesanyám és nagynéném le akarták beszélni hetven felett járó szüleiket arról, hogy még mindig egy ágyban aludjanak, mert hát „nem illik már az”, meg „a ti korotokban már”. A nagyszüleim gúnyosan elmosolyodtak, aztán egymásra néztek. Sohasem felejtem el a pillanatot.
Az európai civilizációban mérhetetlen nagy károkat okozott a keresztény bűntudat-komplexus. Az ókeresztény egyházban leginkább Szent Jeromos hatására kialakult szüzesség-kultusz rombolásai máig hatnak. Az ennek hatására kialakult gyakorlati keresztény tanítás a szexualitást alapjában az ördög művének, ocsmányságnak, egyúttal szükséges rossznak is tekintette, amelyre egyedül a gyermeknemzés érdekében van szükség, és amely csakis a gyermekek nemzése érdekében lehet elfogadható.
Az örömszerzést az egyház szíve szerint teljesen száműzte volna a házaséletből. A szexualitást kizárólag a gyermekek nemzése érdekében fogadta el, de még ekkor is bűnnek tekintette, amit meg kell gyónni, amit le kell vezekelni.
A középkori tanítás szerint a szexuális együttlétnek örömtelennek kell lennie, kizárólag a gyermek nemzését kell szolgálnia. Imának kell megelőznie, és követnie.
Az ilyen módon „imakeretbe” szorított szexualitás nem sok örömet hozhatott, férfi és nő őszintén örülhettek, amikor a kellő számú gyermek felnevelése után végre lemondhattak róla. Utána pedig még jobban örvendhettek, ha esetleg még kolostorba is vonulhattak, hogy az ördögi szexualitástól mentes tiszta és Istennek tetszően rideg és örömtelen élet áldásait élvezzék – valahogy így gondolhatta az egyház.
Ennek nyomán még mindig igen sok ember tartja természetesnek, hogy a fiatal évtizedek elteltével lemond a szexualitásról. De ez is változóban.
Sok jel mutat arra, hogy napjaink szexuális forradalmát egyáltalán nem a fiatalok, hanem éppen az idősebb generációk vívják. Egyre kevesebben hajlandók rátérni a végső böjt állapotára. A világban már nem is ritka, hogy hatvan felett alapítanak az emberek új családot.
Mivel a szexualitást ugyan önmagában nem tekintjük szerelemnek, viszont a szerelmet szexualitás nélkül elképzelhetetlennek tartjuk, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy a szerelem még ebben az értelmezésben sem marad az ifjúság monopóliuma.
Viszont a szerelem voltaképpeni definiálatlansága ennek fényében még nyilvánvalóbb.
Eszembe jut egy kortárs írónk néhány évvel ezelőtt közzétett visszaemlékezése közel százéves egykori olimpiai bajnokunkról, akit a kórházba hasonló korú felesége kísért el. Leült a férje ágyához, megfogták egymás kezét.
Reggel ugyanebben a helyzetben találták őket. Még mindig tartották egymás kezét. Mindketten halottak voltak.
Mi is a szerelem?
Folytatása következik.
A szerelemnek egyes emberek házasság előtti életszakaszára való korlátozása természetesen a szerelem értékének gyakorlati kétségbe vonását jelenti. Ehhez könnyen csatlakozik az a közvélemény egyes részeiben csaknem axiómává emelkedett meggyőződés, hogy a szerelem rövid, időleges, és kizárólag a fiatalság múló élménye.
„A szerelem elmúlik, a szeretet megmarad.”
Ugye, milyen ismerős? Igen sokszor hallottuk. A magukat a bölcsesség jelmezében látni akaró idősebbek szokták ezzel oktatni a fiatalokat. Szinte nincs olyan ember, aki fiatalkorában legalább egyszer ne hallotta volna ezt a bölcsességet. Olyan sokszor hallottuk, hogy szinte magától értetődik. Axióma. Senki se vitatja.
Pedig nagyon is vitatható. Vitatható gyakorlati értelemben, mert különböző, nagyon is eltérő szituációkra alkalmazzák. Kutya-macska barátságban élő középkorú házasságokra éppen úgy, mint olyan kapcsolatokra, amelyeknek a benne élők szerint is csupán a kölcsönös megalkuvás az alapjuk.
Szinte bármelyik középkorú vagy idősebb házaspár tagja el szokta mondani önmagukról, az idők során erősen felhígult, kötelező szólammá vált.
Vitatható filozófiai értelemben is, hiszen a szerelem és a szeretet fogalmait meglehetősen tisztázatlan elvek alapján választja szét. Mindkét fogalom lényegében egymásra vonatkoztatva definiálatlan – vagy tökéletlenül definiált. Az idegen nyelvekben – nem véletlenül – sok esetben nem is választható szét szerelem és szeretet fogalma; amikor azt akarják kifejezni, amit a mai magyar köznyelv a leggyakrabban ’szerelem’ néven ért, általában valami jelzős szerkezethez folyamodnak; például: „szentimentális szeretet”.
Első hallásra is ostobaságnak tűnik szembe állítani egymással ugyanazon házaspár egymás iránti ifjúkori szexuális lángolását, illetve öregkori szeretetteljes együttélését. A józan ész azt diktálná, hogy ez egyáltalán nem két eltérő szituáció, inkább ugyanazon folyamat két szakasza. Mindannyian láttunk, ismerünk ilyen embereket, ez még csak nem is ritkaság.
Jómagam emlékszem, milyen tisztelettel tekintettünk két tanárunkra, a köztiszteletben álló zenepedagógus házaspárra, akik a nyugdíj korához közeledve – vagy talán már azon túl is lépve – számos gyermek felnevelése után is kézen fogva jártak az utcán, és szeretettel mosolyogtak egymásra.
Még csak nem is ez a teljes igazság. A fiatalabb generációk tagjai általában meglepődve értesülnek róla, hogy ötvenes, hatvanas, vagy éppen hetvenes éveikben járó szüleik, nagyszüleik még mindig házaséletet élnek. Jómagam kamaszként tanúja voltam, amikor édesanyám és nagynéném le akarták beszélni hetven felett járó szüleiket arról, hogy még mindig egy ágyban aludjanak, mert hát „nem illik már az”, meg „a ti korotokban már”. A nagyszüleim gúnyosan elmosolyodtak, aztán egymásra néztek. Sohasem felejtem el a pillanatot.
Az európai civilizációban mérhetetlen nagy károkat okozott a keresztény bűntudat-komplexus. Az ókeresztény egyházban leginkább Szent Jeromos hatására kialakult szüzesség-kultusz rombolásai máig hatnak. Az ennek hatására kialakult gyakorlati keresztény tanítás a szexualitást alapjában az ördög művének, ocsmányságnak, egyúttal szükséges rossznak is tekintette, amelyre egyedül a gyermeknemzés érdekében van szükség, és amely csakis a gyermekek nemzése érdekében lehet elfogadható.
Az örömszerzést az egyház szíve szerint teljesen száműzte volna a házaséletből. A szexualitást kizárólag a gyermekek nemzése érdekében fogadta el, de még ekkor is bűnnek tekintette, amit meg kell gyónni, amit le kell vezekelni.
A középkori tanítás szerint a szexuális együttlétnek örömtelennek kell lennie, kizárólag a gyermek nemzését kell szolgálnia. Imának kell megelőznie, és követnie.
Az ilyen módon „imakeretbe” szorított szexualitás nem sok örömet hozhatott, férfi és nő őszintén örülhettek, amikor a kellő számú gyermek felnevelése után végre lemondhattak róla. Utána pedig még jobban örvendhettek, ha esetleg még kolostorba is vonulhattak, hogy az ördögi szexualitástól mentes tiszta és Istennek tetszően rideg és örömtelen élet áldásait élvezzék – valahogy így gondolhatta az egyház.
Ennek nyomán még mindig igen sok ember tartja természetesnek, hogy a fiatal évtizedek elteltével lemond a szexualitásról. De ez is változóban.
Sok jel mutat arra, hogy napjaink szexuális forradalmát egyáltalán nem a fiatalok, hanem éppen az idősebb generációk vívják. Egyre kevesebben hajlandók rátérni a végső böjt állapotára. A világban már nem is ritka, hogy hatvan felett alapítanak az emberek új családot.
Mivel a szexualitást ugyan önmagában nem tekintjük szerelemnek, viszont a szerelmet szexualitás nélkül elképzelhetetlennek tartjuk, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy a szerelem még ebben az értelmezésben sem marad az ifjúság monopóliuma.
Viszont a szerelem voltaképpeni definiálatlansága ennek fényében még nyilvánvalóbb.
Eszembe jut egy kortárs írónk néhány évvel ezelőtt közzétett visszaemlékezése közel százéves egykori olimpiai bajnokunkról, akit a kórházba hasonló korú felesége kísért el. Leült a férje ágyához, megfogták egymás kezét.
Reggel ugyanebben a helyzetben találták őket. Még mindig tartották egymás kezét. Mindketten halottak voltak.
Mi is a szerelem?
Folytatása következik.
2012. március 28., szerda
Parázs-rigmus
Fényes ifjúkorom;
Lobogtam egykoron.
——-
Roppant lánggal égtem,
Igen vígan éltem.
——-
Kellemes meleget
Tartottam eleget.
——-
Mivel takarékos vagyok,
Most csöndesen pislákolok.
——–
Parázsnak a láng a siker;
Új hasáb fa, új karrier.
——-
Ha a kályha takarékos,
Minden parázs tartalékos.
——–
Ha más nem lesz, s ez nem kamu;
Még mindig lehetek – hamu.
Lobogtam egykoron.
——-
Roppant lánggal égtem,
Igen vígan éltem.
——-
Kellemes meleget
Tartottam eleget.
——-
Mivel takarékos vagyok,
Most csöndesen pislákolok.
——–
Parázsnak a láng a siker;
Új hasáb fa, új karrier.
——-
Ha a kályha takarékos,
Minden parázs tartalékos.
——–
Ha más nem lesz, s ez nem kamu;
Még mindig lehetek – hamu.
2012. március 27., kedd
Davis újabb levelének részlete - XVIII.
Most már az eddig unatkozó Tóni is beállt a periszkóp mellé, és ugyancsak jó szeme volt. Először túlságosan vadul akarta körbetekerni a szerkezetet, és beütötte a fejét. A periszkóp reccsent, és megijedtünk, hogy baja esett.
Szerencsére nem történt semmi baj, és Tóni mondta a legújabbat:
- Nyüzsög a tatár az erdőben!
Semmit sem értettünk, keveset láttunk, de valahogy mi is érzékeltünk a lent acsarkodó, kirobbanni készülő türelmetlenséget. Valahogy türelmetlenül gomolygott a sötétség, türelmetlenséget sugallt a dühösen szitkozódó szél, a bosszankodva terjengő füst.
- Hogy’ áll a híd?
- Egyelőre semmi sem látszik, alezredes úr!
Újabb félóra elteltével azonban én is láthattam valamit. Annyi fáklya fogta közre a jelenetet, hogy olyan volt, mint valami karácsonyi fényorgia egy katedrálisban.
Három tatár lovas állt szobormereven, szigorú testtartásban, hátradőlve a nyeregben. Szálegyenes háttal. Mind a háromnak aranyozott mellvértje volt, csillámlottak a tömérdek fáklya fényében.
A három számonkérő tartású tatár lovas előtt török előkelőség hajlongott a havas földön – gyalog.
- A pontonosok parancsnoka magyarázkodik a tatár vezetőknek! – mondtam Kriszticsnek, mire ő is odanézett.
- Úgy van! – hagyta helyben. – Aranyozott mellvértek. Talán a kán rokonai. Lehet, hogy az egyik maga Mehmed Girej kán. A fene a pofáját! – nagyot köpött, aztán ijedten eltaposta.
Vastag bajszú gyalogos kéredzkedett a periszkóphoz.
- Megnézem a nyavalyást! – dörmögte. – Berettyóújfaluban laktunk, ez a gazember űzött el onnan bennünket a hordájával. Az öcsém meghalt, a feleségét elrabolták. Ha nem hozom el időben a családot, mi se lennénk! – nézte egy darabig a tatár vezéreket. – Három aranyozott vért. Aki elöl áll, az csak a kán lehet.
Maga Mehmed Girej. Sóhajtottam.
- Legalább ez is megkapja a magáét a többivel együtt – tette helyre a dolgokat az öreg Krisztics strázsamester.
A zaj kezdett megszokottá válni. Nem tudtuk már, mennyi idő telhetett el, órák-e, vagy csak percek. A folyó felől egyhangú és sietős lárma hallatszott.
A következő változást én vettem észre. Megütötte a szemem, hogy keresztben csillámlik a folyó. Eltartott néhány pillanatig, amíg megértettem, mit is látok.
- A fáklyás csónakok! Keresztben állnak a folyó teljes szélességében!
- Igen, – bólintott a strázsamester. – most kezdi építeni a hidat a pogány.
Vajon mennyi lehet az idő?
Egyszer még magam is elszundítottam. Jancsi rázott fel. Láttam, hogy sokan alszanak, a legény kérdő szemmel nézett rám.
- Mi történik?
- Még nem készült el a híd.
A periszkóphoz léptem, és szemügyre vettem a folyót. A sötét üregből kinézve szokatlan volt a fáklyák fénye. A török csónakok világító sora azonnal a szemembe ötlött. Mellettük valami tömör és nehéz nyúlt előre, de a folyó közepén vége szakadt.
A híd legfeljebb félig készült el.
- Hagyd őket aludni! Valaki mindig legyen fent! Ha a híd elkészül, ébresztő mindenkinek!
Addig még sok idő eltelt. Egyszerre megéheztem, falni kezdtem, és szinte mindenki követte a példámat. Csak most tudatosult bennem, hogy hajnal óta falatot sem ettem, és pokolian éhes vagyok.
Hirtelen megbizsergette a csapatomat az éhség, előkerült a Csáktornyán csomagolt elemózsia. Valami mennyei íze volt a tepertőnek, főtt sonkának, füstölt kolbásznak, sült oldalasnak – meg a pompás fehér cipónak. Valóságos lakomát csaptunk egy felrobbantott magyar várban, decemberi hidegben – miközben odalent a világ legvérszomjasabb népe számára építették a pontonhidat, hogy azon átvonulva megölhessék házigazdánkat, és elpusztíthassák a családját.
Felfaltam a nálam levő élelemnek csaknem a felét, pedig ugyancsak bőségesen csomagoltak számomra a csáktornyai konyhán. Ettek a többiek is, aztán a legtöbbje elaludt.
Meglepő módon arra ébredtem, hogy újra éhes vagyok. Azt hiszem, most valóban órák teltek el. Krisztics és néhány katonája őrködött, mindenki más aludt. Most Jancsi is elszenderedett, de ahogy felébredtem, neki is azonnal kipattant a szeme.
- Aludj nyugodtan, Jancsi!
- Nem én, ha kegyelmed felserken!
- Rendben, úgysem lenne már jó, ha elaludnék.
Nem is aludtam többet. A periszkóphoz ültem, és rendszeresen megnéztem, mit lát az ügyeletes.
Órák óta építette már a hidat az ellenség. A fáklyák fényében egyszer én is láttam, hogy már közel a túlsó part. Vajon a Mura túloldalán mit lát most Zrínyi gróf?
Mivel álmos voltam, elhatároztam, hogy körbejárok, és sorra mindent ellenőrzök. Nagyon sok értelme ennek nem volt, de el kellett foglalnom magam.
Amikor visszatértem, Krisztics strázsamester a periszkóphoz hívott.
- A vezetéklovak – suttogta. – Ott vannak messze a vár mögött.
Először semmit sem láttam. Amikor a szemem hozzászokott a látványhoz, valami képtelen zsúfoltságot láttam, nyüzsgő testeket. Először meg kellett értenem, hogy ez a lovak tömege, utána kezdtem kivenni az állatokat, a sörényeket, lófejeket. Valahol fáklyák fénye világította meg a ménest, aztán a szemembe ötlött egy mozgó fénypont. Fáklyát tartó lovas. Csak egy egészen rövid pillanatra úszott a látómezőmbe, aztán észrevettem, hogy több lovat is kantárszáron vezetnek éppen a táborból. Egyre hordják még most is a vezetéklovakat.
Parancsot adtam Tóninak, tegye meg az előkészületeket a hajítógépek használatára. a tizenegy ember kiment, és csendesen, minden hórukkolás nélkül megfeszítették az összes gerendasudarat. Amikor bejöttek, megszólalt az ügyeletes.
- Elkészült a török a híddal!
Percekig tartott, mire kivettem, hogy a pontonok keresztülérnek a folyón. Nem, még nem készültek el. Most rakják le a híd járófelületét.
Vajon az mennyi időbe telik?
Magam ültem az ügyeletes helyére. Felfigyeltem egy gyorsan mozgó zajos pontra. Talán egy szekér? Nem, azok nagyon jól megkülönböztethető lármával zörögnek az ellenkező irányba. Akkor mi ez?
Percekig figyeltem, végül néhány fáklyát tartó lovas segített rajtam. Amikor megálltak mellette, a kiáltozó mozgás lefékezett, és megpillanthattam az egyik aranyozott mellvértű tatár előkelőséget. Talán azok közül volt az egyik, akiket már korábban láttam, de az arca nem volt kivehető ebből a távolságból. Láthatóan dühöngött.
Még háromszor ültem le az ügyeletes helyére. Mindig az volt a benyomásom, mintha odalent még mindig pillanatról pillanatra növekedne a feszültség. Talán a szekerek csörömpöltek gyorsabban és elkeseredettebben, talán a türelmetlenség démonjai
Folytatása következik.
Szerencsére nem történt semmi baj, és Tóni mondta a legújabbat:
- Nyüzsög a tatár az erdőben!
Semmit sem értettünk, keveset láttunk, de valahogy mi is érzékeltünk a lent acsarkodó, kirobbanni készülő türelmetlenséget. Valahogy türelmetlenül gomolygott a sötétség, türelmetlenséget sugallt a dühösen szitkozódó szél, a bosszankodva terjengő füst.
- Hogy’ áll a híd?
- Egyelőre semmi sem látszik, alezredes úr!
Újabb félóra elteltével azonban én is láthattam valamit. Annyi fáklya fogta közre a jelenetet, hogy olyan volt, mint valami karácsonyi fényorgia egy katedrálisban.
Három tatár lovas állt szobormereven, szigorú testtartásban, hátradőlve a nyeregben. Szálegyenes háttal. Mind a háromnak aranyozott mellvértje volt, csillámlottak a tömérdek fáklya fényében.
A három számonkérő tartású tatár lovas előtt török előkelőség hajlongott a havas földön – gyalog.
- A pontonosok parancsnoka magyarázkodik a tatár vezetőknek! – mondtam Kriszticsnek, mire ő is odanézett.
- Úgy van! – hagyta helyben. – Aranyozott mellvértek. Talán a kán rokonai. Lehet, hogy az egyik maga Mehmed Girej kán. A fene a pofáját! – nagyot köpött, aztán ijedten eltaposta.
Vastag bajszú gyalogos kéredzkedett a periszkóphoz.
- Megnézem a nyavalyást! – dörmögte. – Berettyóújfaluban laktunk, ez a gazember űzött el onnan bennünket a hordájával. Az öcsém meghalt, a feleségét elrabolták. Ha nem hozom el időben a családot, mi se lennénk! – nézte egy darabig a tatár vezéreket. – Három aranyozott vért. Aki elöl áll, az csak a kán lehet.
Maga Mehmed Girej. Sóhajtottam.
- Legalább ez is megkapja a magáét a többivel együtt – tette helyre a dolgokat az öreg Krisztics strázsamester.
A zaj kezdett megszokottá válni. Nem tudtuk már, mennyi idő telhetett el, órák-e, vagy csak percek. A folyó felől egyhangú és sietős lárma hallatszott.
A következő változást én vettem észre. Megütötte a szemem, hogy keresztben csillámlik a folyó. Eltartott néhány pillanatig, amíg megértettem, mit is látok.
- A fáklyás csónakok! Keresztben állnak a folyó teljes szélességében!
- Igen, – bólintott a strázsamester. – most kezdi építeni a hidat a pogány.
Vajon mennyi lehet az idő?
Egyszer még magam is elszundítottam. Jancsi rázott fel. Láttam, hogy sokan alszanak, a legény kérdő szemmel nézett rám.
- Mi történik?
- Még nem készült el a híd.
A periszkóphoz léptem, és szemügyre vettem a folyót. A sötét üregből kinézve szokatlan volt a fáklyák fénye. A török csónakok világító sora azonnal a szemembe ötlött. Mellettük valami tömör és nehéz nyúlt előre, de a folyó közepén vége szakadt.
A híd legfeljebb félig készült el.
- Hagyd őket aludni! Valaki mindig legyen fent! Ha a híd elkészül, ébresztő mindenkinek!
Addig még sok idő eltelt. Egyszerre megéheztem, falni kezdtem, és szinte mindenki követte a példámat. Csak most tudatosult bennem, hogy hajnal óta falatot sem ettem, és pokolian éhes vagyok.
Hirtelen megbizsergette a csapatomat az éhség, előkerült a Csáktornyán csomagolt elemózsia. Valami mennyei íze volt a tepertőnek, főtt sonkának, füstölt kolbásznak, sült oldalasnak – meg a pompás fehér cipónak. Valóságos lakomát csaptunk egy felrobbantott magyar várban, decemberi hidegben – miközben odalent a világ legvérszomjasabb népe számára építették a pontonhidat, hogy azon átvonulva megölhessék házigazdánkat, és elpusztíthassák a családját.
Felfaltam a nálam levő élelemnek csaknem a felét, pedig ugyancsak bőségesen csomagoltak számomra a csáktornyai konyhán. Ettek a többiek is, aztán a legtöbbje elaludt.
Meglepő módon arra ébredtem, hogy újra éhes vagyok. Azt hiszem, most valóban órák teltek el. Krisztics és néhány katonája őrködött, mindenki más aludt. Most Jancsi is elszenderedett, de ahogy felébredtem, neki is azonnal kipattant a szeme.
- Aludj nyugodtan, Jancsi!
- Nem én, ha kegyelmed felserken!
- Rendben, úgysem lenne már jó, ha elaludnék.
Nem is aludtam többet. A periszkóphoz ültem, és rendszeresen megnéztem, mit lát az ügyeletes.
Órák óta építette már a hidat az ellenség. A fáklyák fényében egyszer én is láttam, hogy már közel a túlsó part. Vajon a Mura túloldalán mit lát most Zrínyi gróf?
Mivel álmos voltam, elhatároztam, hogy körbejárok, és sorra mindent ellenőrzök. Nagyon sok értelme ennek nem volt, de el kellett foglalnom magam.
Amikor visszatértem, Krisztics strázsamester a periszkóphoz hívott.
- A vezetéklovak – suttogta. – Ott vannak messze a vár mögött.
Először semmit sem láttam. Amikor a szemem hozzászokott a látványhoz, valami képtelen zsúfoltságot láttam, nyüzsgő testeket. Először meg kellett értenem, hogy ez a lovak tömege, utána kezdtem kivenni az állatokat, a sörényeket, lófejeket. Valahol fáklyák fénye világította meg a ménest, aztán a szemembe ötlött egy mozgó fénypont. Fáklyát tartó lovas. Csak egy egészen rövid pillanatra úszott a látómezőmbe, aztán észrevettem, hogy több lovat is kantárszáron vezetnek éppen a táborból. Egyre hordják még most is a vezetéklovakat.
Parancsot adtam Tóninak, tegye meg az előkészületeket a hajítógépek használatára. a tizenegy ember kiment, és csendesen, minden hórukkolás nélkül megfeszítették az összes gerendasudarat. Amikor bejöttek, megszólalt az ügyeletes.
- Elkészült a török a híddal!
Percekig tartott, mire kivettem, hogy a pontonok keresztülérnek a folyón. Nem, még nem készültek el. Most rakják le a híd járófelületét.
Vajon az mennyi időbe telik?
Magam ültem az ügyeletes helyére. Felfigyeltem egy gyorsan mozgó zajos pontra. Talán egy szekér? Nem, azok nagyon jól megkülönböztethető lármával zörögnek az ellenkező irányba. Akkor mi ez?
Percekig figyeltem, végül néhány fáklyát tartó lovas segített rajtam. Amikor megálltak mellette, a kiáltozó mozgás lefékezett, és megpillanthattam az egyik aranyozott mellvértű tatár előkelőséget. Talán azok közül volt az egyik, akiket már korábban láttam, de az arca nem volt kivehető ebből a távolságból. Láthatóan dühöngött.
Még háromszor ültem le az ügyeletes helyére. Mindig az volt a benyomásom, mintha odalent még mindig pillanatról pillanatra növekedne a feszültség. Talán a szekerek csörömpöltek gyorsabban és elkeseredettebben, talán a türelmetlenség démonjai
Folytatása következik.
2012. március 26., hétfő
Akkor is örülünk a tavasznak...
Akkor is örülünk a tavasznak,
Ha sistereg a Lét,
Ha árak kúsznak égbe fel,
Ha jövőnk porban térdepel,
És koldul a való,
Mert valahol még elhisszük,
Hogy élni jó.
——–
Fújj, tavaszi szél,
Véget ért a tél…
——-
Akkor is örülünk a tavasznak,
Ha a háttér sivár,
Ha kamatroham fenyeget,
Ha röhej alkot hegyeket,
Ha már semmi sem ép,
Mert szeretnénk még elhinni,
Hogy élni szép.
——-
Jövőnk?
Nagy kalap…
Süss, tavaszi Nap!
——
Akkor is örülünk a tavasznak,
Ha minden régi álmunk
Semmivé lett,
Mert élünk még
És talán mégis
Folytatható
Az Élet.
Ha sistereg a Lét,
Ha árak kúsznak égbe fel,
Ha jövőnk porban térdepel,
És koldul a való,
Mert valahol még elhisszük,
Hogy élni jó.
——–
Fújj, tavaszi szél,
Véget ért a tél…
——-
Akkor is örülünk a tavasznak,
Ha a háttér sivár,
Ha kamatroham fenyeget,
Ha röhej alkot hegyeket,
Ha már semmi sem ép,
Mert szeretnénk még elhinni,
Hogy élni szép.
——-
Jövőnk?
Nagy kalap…
Süss, tavaszi Nap!
——
Akkor is örülünk a tavasznak,
Ha minden régi álmunk
Semmivé lett,
Mert élünk még
És talán mégis
Folytatható
Az Élet.
2012. március 25., vasárnap
Az igazság és az orgona
Albert Schweitzer, más néven Oganga, a lambarénéi kórház híres orvosa, az emberi lelkiismeret és segítőkészség egyik huszadik századi jelképe csak harmincévesen kezdte orvosi tanulmányait; akkor határozta el, hogy Afrikába utazik, és egész életében ott fog gyógyítani, ahol a legnagyobb szükség van jó orvosra.
Amikor orvosi tanulmányait elkezdte, már a strassburgi egyetem docense volt…
Akkor azonban Schweitzer már nemcsak számos könyv szerzője, nemzetközi hírű protestáns teológus, filozófus, orgonaművész és Bach-életrajzíró volt, hanem az orgonaépítés egyik legnagyobb élő szakértője is.
1911-ben különösen sokat foglalkozott az orgonákkal. Több tanulmányt jelentetett meg az orgonák építéséről, tanácsokat adott, előadásokat tartott a régi mesterek hangszerei, illetve az új, gyári orgonák közötti különbségekről.
A régi – 1850-80 között épített – orgonákat jobb és szebb hangú hangszereknek tartotta, mint az akkor elterjedni kezdő gyáriakat.
Az írta, az új orgonák nem mérhetők a régiekhez.
Schweitzer azon a véleményen volt, hogy az emberek akkor dolgoznak igazán jól, ha hagyják, hogy jókedvűen és kényelmesen tegyék a dolgukat. Akkor alkotnak a munkájukkal szép és maradandó értéket.Nem mindegy, emberi érték rejlik-e a munkában, vagy puszta anyagi nyereség.
Ha azonban a költség szempontja a minőség és a célszerűség elvárásaival egyenrangúvá válik, vagy éppen ezek fölébe kerekedik, az emberek többé nem lelik örömüket a munkában. A költség fogalma csak akkor dominálhat az emberi munka viszonyai között, ha a pénz fontosabbá válik, mint az élet. Albert Schweitzer számára ez természetesen elfogadhatatlan, hiszen az ő etikája az élet tiszteletén alapul. Az Élet mindenekfelett – valódi erkölcs alapja más nem lehet.
A modern világ pénz-dominanciája Schweitzer szerint rövid távon erkölcs és ízlés lassú, de megállíthatatlan hanyatlását, hosszú távon pedig a civilizáció önfelszámolását jelenti.
Látjuk…
Schweitzer igen nagy energiát fektetett abba, hogy egyes régi orgonák megmentéséért harcoljon. Ebben az ügyben bejárta fél európát, katolikus püspökökkel, protestáns egyházközségekkel tárgyalt és levelezett, és mindig személyes sikerének érezte, ha sikerült megmentenie egy-egy szép hangú, régi orgonát, ha valakit meg tudott győzni arról, ne hozassanak olcsó, gyári orgonát, hanem vállalják helyette a régi felújítását.
Schweitzer nem pusztán a régihez ragaszkodott, a minőséget kereste. Ez abból is kiderült, hogy nem kedvelte a túlzásokat akkor sem, ha a túlzók látszólag “az ő pártján” álltak.
Amikor egyesek amellett kezdtek kardoskodni, hogy vissza kellene állítani Bach korszakának orgonáit, Schweitzer azonnal tiltakozott; mert annak a kornak a hangszerei még tökéletlenek voltak.
“A művészet célja nem az archaikus, hanem az abszolút.”
Egyszer egy franciaországi társaságban valaki Schweitzernek szegezte a kérdést:
- Az orgonákkal való bíbelődésre hogy jut önnek ideje? Nincs fontosabb dolga?
Albert Schweitzer elmosolyodott:
- Nincs, uram. Számomra a jó orgonákért folytatott küzdelem is az igazságért vívott harc része.
Amikor orvosi tanulmányait elkezdte, már a strassburgi egyetem docense volt…
Akkor azonban Schweitzer már nemcsak számos könyv szerzője, nemzetközi hírű protestáns teológus, filozófus, orgonaművész és Bach-életrajzíró volt, hanem az orgonaépítés egyik legnagyobb élő szakértője is.
1911-ben különösen sokat foglalkozott az orgonákkal. Több tanulmányt jelentetett meg az orgonák építéséről, tanácsokat adott, előadásokat tartott a régi mesterek hangszerei, illetve az új, gyári orgonák közötti különbségekről.
A régi – 1850-80 között épített – orgonákat jobb és szebb hangú hangszereknek tartotta, mint az akkor elterjedni kezdő gyáriakat.
Az írta, az új orgonák nem mérhetők a régiekhez.
Schweitzer azon a véleményen volt, hogy az emberek akkor dolgoznak igazán jól, ha hagyják, hogy jókedvűen és kényelmesen tegyék a dolgukat. Akkor alkotnak a munkájukkal szép és maradandó értéket.Nem mindegy, emberi érték rejlik-e a munkában, vagy puszta anyagi nyereség.
Ha azonban a költség szempontja a minőség és a célszerűség elvárásaival egyenrangúvá válik, vagy éppen ezek fölébe kerekedik, az emberek többé nem lelik örömüket a munkában. A költség fogalma csak akkor dominálhat az emberi munka viszonyai között, ha a pénz fontosabbá válik, mint az élet. Albert Schweitzer számára ez természetesen elfogadhatatlan, hiszen az ő etikája az élet tiszteletén alapul. Az Élet mindenekfelett – valódi erkölcs alapja más nem lehet.
A modern világ pénz-dominanciája Schweitzer szerint rövid távon erkölcs és ízlés lassú, de megállíthatatlan hanyatlását, hosszú távon pedig a civilizáció önfelszámolását jelenti.
Látjuk…
Schweitzer igen nagy energiát fektetett abba, hogy egyes régi orgonák megmentéséért harcoljon. Ebben az ügyben bejárta fél európát, katolikus püspökökkel, protestáns egyházközségekkel tárgyalt és levelezett, és mindig személyes sikerének érezte, ha sikerült megmentenie egy-egy szép hangú, régi orgonát, ha valakit meg tudott győzni arról, ne hozassanak olcsó, gyári orgonát, hanem vállalják helyette a régi felújítását.
Schweitzer nem pusztán a régihez ragaszkodott, a minőséget kereste. Ez abból is kiderült, hogy nem kedvelte a túlzásokat akkor sem, ha a túlzók látszólag “az ő pártján” álltak.
Amikor egyesek amellett kezdtek kardoskodni, hogy vissza kellene állítani Bach korszakának orgonáit, Schweitzer azonnal tiltakozott; mert annak a kornak a hangszerei még tökéletlenek voltak.
“A művészet célja nem az archaikus, hanem az abszolút.”
Egyszer egy franciaországi társaságban valaki Schweitzernek szegezte a kérdést:
- Az orgonákkal való bíbelődésre hogy jut önnek ideje? Nincs fontosabb dolga?
Albert Schweitzer elmosolyodott:
- Nincs, uram. Számomra a jó orgonákért folytatott küzdelem is az igazságért vívott harc része.
2012. március 24., szombat
Roskad már a Múltak sánca
Roskad már a Múltak sánca,
S lidércfények tündértánca
Kápráztatja a Jelent;
Nagyon fáradt lehet Isten
Odafent.
——–
Hepehupás a Múlt útja,
Eldugult az Élet Kútja,
Szintetikus a Jövő;
Erről fecseg néhány ócska
Lepedő.
——-
Semmi zúg, hallgat a lényeg,
Hisztérikus rossz törvények
Borzolják a lelkeket,
Néhány kecske régen öltönyben
Mekeg.
——–
Roskad már a Múltak sánca,
Vén Időnek ezer ránca
Jövő-felvarrást remél;
Bújjon el az időn kívül,
Aki fél.
——–
Szikkadt elmék díjra gyűlnek,
Sablon-körben dicsőülnek
Fellengzős címek alatt;
A karaván közben messze
Elhalad.
——–
Kiszáradó folyóágban,
Takarékos nagyvilágban
Jogok őre üzletel;
Régi hullát újabb kamat
Tüntet el.
——-
Roskad már a Múltak sánca,
Dohos eszmék kósza tánca
Kísérteteket idéz;
Megkötözve az érzelem,
Meg az ész.
——-
Elektronikus enyészet,
Globalizált kerge végzet
Statisztikát nézeget;
Bankár fortély parcellázza
Az eget.
——-
Gyenge földünk, erős várunk,
Egy életünk, egy halálunk,
Immár véget ért a tél;
Mi se lehetünk rosszabbak
Senkinél.
S lidércfények tündértánca
Kápráztatja a Jelent;
Nagyon fáradt lehet Isten
Odafent.
——–
Hepehupás a Múlt útja,
Eldugult az Élet Kútja,
Szintetikus a Jövő;
Erről fecseg néhány ócska
Lepedő.
——-
Semmi zúg, hallgat a lényeg,
Hisztérikus rossz törvények
Borzolják a lelkeket,
Néhány kecske régen öltönyben
Mekeg.
——–
Roskad már a Múltak sánca,
Vén Időnek ezer ránca
Jövő-felvarrást remél;
Bújjon el az időn kívül,
Aki fél.
——–
Szikkadt elmék díjra gyűlnek,
Sablon-körben dicsőülnek
Fellengzős címek alatt;
A karaván közben messze
Elhalad.
——–
Kiszáradó folyóágban,
Takarékos nagyvilágban
Jogok őre üzletel;
Régi hullát újabb kamat
Tüntet el.
——-
Roskad már a Múltak sánca,
Dohos eszmék kósza tánca
Kísérteteket idéz;
Megkötözve az érzelem,
Meg az ész.
——-
Elektronikus enyészet,
Globalizált kerge végzet
Statisztikát nézeget;
Bankár fortély parcellázza
Az eget.
——-
Gyenge földünk, erős várunk,
Egy életünk, egy halálunk,
Immár véget ért a tél;
Mi se lehetünk rosszabbak
Senkinél.
2012. március 23., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 155.
SZÁZÖTVENÖTÖDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips alig kapott levegőt.
- A hajóba? – hitetlenkedett Helmut. – Úgy érted, beleprogramozták a hajóba?
- Hogy érted ezt? – támadt a szőke nőre Ed. – Már hogyan programozhatták volna a hajóba?
- A hajón számos programozási lehetőségnek kell lennie. Gondolj az ételre.
- De hát a központi számítógép nem tud róla…
- És az ételekről? Talán számon tartja az összes adagot? Ne gyerekeskedj, azt a számos kisegítő számítógéphálózat valamelyike végzi.
Ed Philips gondolkodóba esett.
- Mondasz valamit, Karen – nyögte az ifjabbik Schellenberg.
- Gondoljatok arra, – ütötte a vasat a szőke nő. – hogy ez volt Dúvad Williams admirális utolsó zászlóshajója. Egyszer valaki valami olyasmit mondott erről a csatahajóról, hogy valamiben különbözött az osztálya többi egységétől. Ki tudja, miben?
Ed hitetlenkedve nézett rá.
- Az ám, – visszhangozta. – ki tudja, miben.
Mély lélegzetet vett.
- Karen neked sejtelmed sincs, ki mindenki kutatta már át ezt a hajót, hányféle szemszögből.
- Akkor miért nem találták meg a hibernáltakat? – szegezte neki Helmut.
Ed Philips bosszúsan hallgatott.
- Talán bizony te is részt vettél már az átkutatásában? – kérdezte tőle éles hangon Schellenberg.
- Képzeld, igen! – vágta rá dühösen Philips. – Részt vettem ennek az átkozott hajónak az átkutatásában, bár nem igazán értettem, hogy mit keresünk.
- Találtatok valamit? – kérdezte Karen.
- Semmit a világon. Észre sem vettük ezt az átkozott objektumot.
Kifejezetten dühös volt.
Karen felszabadultan mosolygott. Talán jobb is, ha ők bukkantak rá, és éppen most. A számára mindenképpen szerencsésebb így.
Lassan kortyolgatta az italát, és gondolkodott. Hogyan lehet az egészet rendszerbe foglalni?
A térmanipulátor. A hozzá fűződő ezernyi furcsaság.
Aztán most az időutazás. Újabb furcsaságok.
Az emberiség szétrajzott a világűrbe, a történelme évszázadok óta erről szól. Lehetetlen felmérni a benépesített objektumokat, még régi értelemben vett országok sem léteznek. A világegyetem voltaképpen a multisztelláris cégek kezében van, de ezek mérete, kapcsolatrendszerei nem tisztázhatók. Szinte mindenütt és mindig zajlik valamiféle háború, de sohasem lehet tudni, hogy igazából ki áll szemben kivel.
Az időutazás azonban olyan világot – azaz olyan Földet – jelez, ahol egyáltalán nem ismerik a csillagközi utazást. Hogyan lehetséges ez?
Kiderült, hogy időutazás van, de mégsincs. Az időutasok eljuthatnak a múltba, de végképp megszakad egykori jelenükkel a kapcsolatuk, és alapítanak egy új idősíkot.
Dúvad Williams admirális. A Földön elterjedt egy szentimentális történet a haláláról. Kiderült, hogy nem igaz. Aztán az is kiderült, hogy életben van. Hibernálva. Ráadásul éppen ezen a hajón.
Van ennek értelme?
Hogyan hozható mindez közös nevezőre?
Ed Philips valamikor részt vett a Rodney átkutatásában. Ha Helmut kerek perec rá nem kérdez, talán soha nem árulta volna el. Még mindig ügynök, pedig már régen nem szabadna annak lennie.
- Szóval semmit sem találtatok? – kérdezte a szőke nő.
- Nem, Karen, semmit.
- Mit kerestetek?
- Mondtam már, Karen, hogy nem tudom.
- Ed Philips! Hogy lehet úgy kutatni, hogy sejtelmed sincs róla, mit is keresel?
Ed Philips erre nagyot sóhajtott.
- Rendben, Karen, – felelte fáradt hangon. – egyszerűen azt a parancsot kaptuk, hogy keressünk furcsaságot. Valami szokatlant. Bármit, ami nem vág egybe azzal, amit a csatahajókról tudunk.
- És mit találtatok?
- Számos dolgot, de egynek sem volt nagy a jelentősége.
- Mégis, mit?
- Karen, a jegyzőkönyv ötezer oldalt tett ki. Találtunk sok apróságot.
Hallgattak néhány pillanatig.
- Ed, lehet, hogy a számunkra most életbe vágó lenne, ha ismernénk annak a jegyzőkönyvnek a tartalmát.
- Nem hinném, hogy megszerezhetnénk.
- Ed, szerinted mi ébreszti fel az admirálist?
A férfi vállat vont, a szőke nő azonban könyörtelenül folytatta:
- Mit gondolsz, ki programozta be az admirális ébredését? – mert a két férfi némán meredt rá, folytatta. – Szerintem a törzskar valamelyik tagja volt. Lehet, hogy egy bizonyos idő elteltével felébred. Az is lehet, hogy valami eseményre. Esetleg olyanra, amit mi idézünk elő. Talán éppen most.
Ed Philips feltűnően sápadt volt.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Ed Philips alig kapott levegőt.
- A hajóba? – hitetlenkedett Helmut. – Úgy érted, beleprogramozták a hajóba?
- Hogy érted ezt? – támadt a szőke nőre Ed. – Már hogyan programozhatták volna a hajóba?
- A hajón számos programozási lehetőségnek kell lennie. Gondolj az ételre.
- De hát a központi számítógép nem tud róla…
- És az ételekről? Talán számon tartja az összes adagot? Ne gyerekeskedj, azt a számos kisegítő számítógéphálózat valamelyike végzi.
Ed Philips gondolkodóba esett.
- Mondasz valamit, Karen – nyögte az ifjabbik Schellenberg.
- Gondoljatok arra, – ütötte a vasat a szőke nő. – hogy ez volt Dúvad Williams admirális utolsó zászlóshajója. Egyszer valaki valami olyasmit mondott erről a csatahajóról, hogy valamiben különbözött az osztálya többi egységétől. Ki tudja, miben?
Ed hitetlenkedve nézett rá.
- Az ám, – visszhangozta. – ki tudja, miben.
Mély lélegzetet vett.
- Karen neked sejtelmed sincs, ki mindenki kutatta már át ezt a hajót, hányféle szemszögből.
- Akkor miért nem találták meg a hibernáltakat? – szegezte neki Helmut.
Ed Philips bosszúsan hallgatott.
- Talán bizony te is részt vettél már az átkutatásában? – kérdezte tőle éles hangon Schellenberg.
- Képzeld, igen! – vágta rá dühösen Philips. – Részt vettem ennek az átkozott hajónak az átkutatásában, bár nem igazán értettem, hogy mit keresünk.
- Találtatok valamit? – kérdezte Karen.
- Semmit a világon. Észre sem vettük ezt az átkozott objektumot.
Kifejezetten dühös volt.
Karen felszabadultan mosolygott. Talán jobb is, ha ők bukkantak rá, és éppen most. A számára mindenképpen szerencsésebb így.
Lassan kortyolgatta az italát, és gondolkodott. Hogyan lehet az egészet rendszerbe foglalni?
A térmanipulátor. A hozzá fűződő ezernyi furcsaság.
Aztán most az időutazás. Újabb furcsaságok.
Az emberiség szétrajzott a világűrbe, a történelme évszázadok óta erről szól. Lehetetlen felmérni a benépesített objektumokat, még régi értelemben vett országok sem léteznek. A világegyetem voltaképpen a multisztelláris cégek kezében van, de ezek mérete, kapcsolatrendszerei nem tisztázhatók. Szinte mindenütt és mindig zajlik valamiféle háború, de sohasem lehet tudni, hogy igazából ki áll szemben kivel.
Az időutazás azonban olyan világot – azaz olyan Földet – jelez, ahol egyáltalán nem ismerik a csillagközi utazást. Hogyan lehetséges ez?
Kiderült, hogy időutazás van, de mégsincs. Az időutasok eljuthatnak a múltba, de végképp megszakad egykori jelenükkel a kapcsolatuk, és alapítanak egy új idősíkot.
Dúvad Williams admirális. A Földön elterjedt egy szentimentális történet a haláláról. Kiderült, hogy nem igaz. Aztán az is kiderült, hogy életben van. Hibernálva. Ráadásul éppen ezen a hajón.
Van ennek értelme?
Hogyan hozható mindez közös nevezőre?
Ed Philips valamikor részt vett a Rodney átkutatásában. Ha Helmut kerek perec rá nem kérdez, talán soha nem árulta volna el. Még mindig ügynök, pedig már régen nem szabadna annak lennie.
- Szóval semmit sem találtatok? – kérdezte a szőke nő.
- Nem, Karen, semmit.
- Mit kerestetek?
- Mondtam már, Karen, hogy nem tudom.
- Ed Philips! Hogy lehet úgy kutatni, hogy sejtelmed sincs róla, mit is keresel?
Ed Philips erre nagyot sóhajtott.
- Rendben, Karen, – felelte fáradt hangon. – egyszerűen azt a parancsot kaptuk, hogy keressünk furcsaságot. Valami szokatlant. Bármit, ami nem vág egybe azzal, amit a csatahajókról tudunk.
- És mit találtatok?
- Számos dolgot, de egynek sem volt nagy a jelentősége.
- Mégis, mit?
- Karen, a jegyzőkönyv ötezer oldalt tett ki. Találtunk sok apróságot.
Hallgattak néhány pillanatig.
- Ed, lehet, hogy a számunkra most életbe vágó lenne, ha ismernénk annak a jegyzőkönyvnek a tartalmát.
- Nem hinném, hogy megszerezhetnénk.
- Ed, szerinted mi ébreszti fel az admirálist?
A férfi vállat vont, a szőke nő azonban könyörtelenül folytatta:
- Mit gondolsz, ki programozta be az admirális ébredését? – mert a két férfi némán meredt rá, folytatta. – Szerintem a törzskar valamelyik tagja volt. Lehet, hogy egy bizonyos idő elteltével felébred. Az is lehet, hogy valami eseményre. Esetleg olyanra, amit mi idézünk elő. Talán éppen most.
Ed Philips feltűnően sápadt volt.
Folytatása következik.
2012. március 22., csütörtök
Szerelem és líra - XVIII.
Tizennyolcadik rész
A Rómeo és Júlia szerelemfelfogása azért mondható ma is korszerűnek, mert olyan problémákat állít az ábrázolás homlokterébe, amelyek ma is jellemzik a szerelem hétköznapi szituációit.
A Rómeo és Júlia szerelemfelfogása azért mondható ma is korszerűnek, mert olyan problémákat állít az ábrázolás homlokterébe, amelyek ma is jellemzik a szerelem hétköznapi szituációit.
Jószerivel talán nincs is más alkotás, amely ebbe a kategóriába tartozna. A középkori felfogás szerint a szerelem betegség, szerelmi nyavalya, és a lovagregények zöme – mint a Trisztán és Izolda – a szerelem teljes meg nem értését sugározzák, az újabb koriak zöme meg nem nagyon tud semmi újat hozzátenni Rómeo és Júlia történetéhez. A szerelmi történetek jelentős része emellett meg éppen a Rómeo és Júlia bevallott, vagy be nem vallott utánérzése.
Az ókori irodalom azonban szinte beláthatatlan tartalékokkal rendelkezik a témát illetően. A szerelemnek olyan vonatkozásait is említik, amelyek a modern irodalomban még ma is szokatlannak számítanak. Elég csak Philemón és Baucis történetét említenem. Az egymást öregkorában is rendíthetetlenül szerető férj és feleség alakja nem megszokott jelenség az új és a legújabb kor irodalmában. Helyettük inkább a szerelem múlékonyságára esküszik az utóbbi néhány évszázad literatúrája. A szerelmet lényegében szeszélyes, rövid ideig tartó elmezavarnak ábrázolják, amely általában ugyanolyan gyorsan távozik, ahogy jött, és minden esetben romhalmazt hagy maga után. A szerelmen átesett fiatal aztán kénytelenségből kijózanodik, hogy végre az élet fontosabb dolgaival is törődhessen.
Philemón és Baucis mellőzése a modern világirodalom legnagyobb hiányosságai közé tartozik. A szerelem teljességének átéléséhez pedig szükség volna a két halhatatlan karakterére. Az idill nem tartozik az irodalom témái közé, annyira nem, hogy általában mindenféle habókos „realista”, meg egyéb indíttatásokból folyamatos igaztalan bírálatok érik. A modern poétika elméletei általában interdiktum alá helyezik, de lényegében komoly indok nélkül. Vagy mindenféle érvpazarlás mellőzésével egészen egyszerűen tagadják a lehetőségét. Ilyenkor a teoretikus axiomatikusan közli, hogy „mint tudott”, a jelenség „nincs”, „nem létezik”, lehetetlen; esetleg „tapasztalataink szerint ez nem lehetséges”. Elfelejti közölni, hogy a királyi többes mögött nem az emberiség évezredes empíriája rejtőzik, csupán magának, a teoretikusnak saját szegényes élettapasztalatán alapuló általánosítása. Ha pedig beleolvasunk a teoretikus másik írásába, ahol „merő véletlenségből” az áll, hogy elméletgyártónk „a szerelemmel és hasonló gyarló jelenségekkel kizárólag teoretikusan foglalkozik”, minden világos.
Az emberiség tapasztalatai ugyanis nem támasztják alá a teoretikus véleményét. Az idill ugyanis – ha nem is tűnik nagyon gyakori jelenségnek – egyáltalán nem ritkaság. Gyakorlatilag bárki találhat a saját elérhető közelségében legalább egy olyan idős vagy idősödő házaspárt, akikről mindenki tudja, hogy „szépen élnek”, és akiket általában tisztelet és szeretet övez. Talán napjainkban nem ilyen a hosszú házasságok zöme, de nem is kell lámpással keresni a megbecsülésben és szeretetben élő idős párokat. Voltak ilyenek minden időben, mindannyian láttuk őket, hallottunk róluk, életek apáink és nagyapáink korában, és előtte is.
A sírig tartó szövetségben élő párokról a modern irodalom általában nem vesz tudomást, ami megbocsáthatatlan hiányossága. Helyette inkább a felbomló, csődbe jutó, erőszakkal, csömörrel vagy gyűlölettel végződő házasságokat preferálja, sőt éppenséggel „a házasság lehetetlenségéről” locsog. Ez egyenesen következik szerelemtagadó alapállásából, fellengzős elméleteinek életidegenségéből. Utóbbiak okait majd a következő részekben szeretném górcső alá venni.
Az európai irodalom és szerelem-ábrázolása lényegében csökevényes. A mai napig lényegében a Rómeo és Júlia utánzatának, gyakran torzképének tekinthető, az úgynevezett magas irodalom is, a népszerű irodalom meg a film még inkább.
A lírában valamivel jobb volt a helyzet, de a közelmúltban uralomra jutó szintén fellengzős és életidegen teóriák csaknem nullára redukálták a szerelmi lírát.
Nézzük közelebbről a modern irodalom csökevényes szerelem-ábrázolását.
Könnyebben áttekinthető, ha sorra egymás mellé rakom a legfőbb motívumait. Az utóbbi kétszáz esztendő során ezek lényeges momentumaikban gyakorlatilag nem változtak. Legfeljebb a túl merev kritériumok kissé rugalmasabbá váltak, a szerelmespár női tagja nem feltétlenül zsenge korú szűzlány, lehet esetleg özvegyasszony, esetleg – viszonylag újabban – elvált is. A lényeg azonban változatlan.
A legfontosabb motívumok:
Két ragyogóan szép fiatal, egy fiú és egy lány egymásba szeret.
A ragyogó szépséget Shakespeare nem hangsúlyozza, csak az ifjúságot. A modern irodalom – és különösen a népszerű irodalom meg a film – azonban szinte olyan látszatot kelt, mintha a szerelem, csak a tökéletes testű fiatalok ritka kiváltsága lenne.
A történet egyedül a szerelem keletkezésére összpontosít.
A szerelem kialakulása az európai irodalom talán leggyakoribb szituációja. Toposzok tömege alakult ki ezzel kapcsolatban. Az epikában – különösen a népszerű epikában – a szerelem kialakulása sok esetben háttértörténet, vagy éppenséggel a kalandos cselekmény kötelező tartozéka. Olyan témánál is, amelynek elvben éppen semmi köze sincs a szerelemhez. A filmben ez egyenesen dramaturgiai toposszá vált, már a szereplők rendszerét is úgy tervezik meg, hogy eleve tudják, kinek kivel kell majd szerelembe esnie. Óhatatlan, hogy nagyon sok esetben az élettől teljesen idegenné válik emiatt a történet, gyakran meg az egész alaphelyzet kimondottan bárgyú.
A történet kétféleképpen végződhet: tragédiával vagy házassággal.
Itt van a szerelemről szóló európai irodalom legnagyobb hiányossága. A szerelem ebben a tálalásban voltaképpen nem más, mint néhány ritka szép ember életének a házasságkötésig terjedő szakasza.
Az ember életében a házasság első évei, a gyermeknemzések, a gyermekek születése, a családalapítás meghatározó fontosságú. Voltaképpen fontosabb, mint a házasságkötés előtti életszakasz, hiszen itt és ekkor mélyül el igazából a szerelem.
Erről az irodalomban és a filmben igen ritkán esik szó.
Művészfilmben és mai úgynevezett magas irodalomban meg csak torzképet látunk róla….
Mintha minden házasság torz és reménytelen volna, mintha minden gyermekkor örömtelen lenne…
Melyik kalaplengetve emlegetett mű mutat normális házasságot?
Mintha az európai irodalomnak nem volna mondanivalója az emberélet egyik legfontosabb szakaszáról.
Folytatása következik.
A Rómeo és Júlia szerelemfelfogása azért mondható ma is korszerűnek, mert olyan problémákat állít az ábrázolás homlokterébe, amelyek ma is jellemzik a szerelem hétköznapi szituációit.
A Rómeo és Júlia szerelemfelfogása azért mondható ma is korszerűnek, mert olyan problémákat állít az ábrázolás homlokterébe, amelyek ma is jellemzik a szerelem hétköznapi szituációit.
Jószerivel talán nincs is más alkotás, amely ebbe a kategóriába tartozna. A középkori felfogás szerint a szerelem betegség, szerelmi nyavalya, és a lovagregények zöme – mint a Trisztán és Izolda – a szerelem teljes meg nem értését sugározzák, az újabb koriak zöme meg nem nagyon tud semmi újat hozzátenni Rómeo és Júlia történetéhez. A szerelmi történetek jelentős része emellett meg éppen a Rómeo és Júlia bevallott, vagy be nem vallott utánérzése.
Az ókori irodalom azonban szinte beláthatatlan tartalékokkal rendelkezik a témát illetően. A szerelemnek olyan vonatkozásait is említik, amelyek a modern irodalomban még ma is szokatlannak számítanak. Elég csak Philemón és Baucis történetét említenem. Az egymást öregkorában is rendíthetetlenül szerető férj és feleség alakja nem megszokott jelenség az új és a legújabb kor irodalmában. Helyettük inkább a szerelem múlékonyságára esküszik az utóbbi néhány évszázad literatúrája. A szerelmet lényegében szeszélyes, rövid ideig tartó elmezavarnak ábrázolják, amely általában ugyanolyan gyorsan távozik, ahogy jött, és minden esetben romhalmazt hagy maga után. A szerelmen átesett fiatal aztán kénytelenségből kijózanodik, hogy végre az élet fontosabb dolgaival is törődhessen.
Philemón és Baucis mellőzése a modern világirodalom legnagyobb hiányosságai közé tartozik. A szerelem teljességének átéléséhez pedig szükség volna a két halhatatlan karakterére. Az idill nem tartozik az irodalom témái közé, annyira nem, hogy általában mindenféle habókos „realista”, meg egyéb indíttatásokból folyamatos igaztalan bírálatok érik. A modern poétika elméletei általában interdiktum alá helyezik, de lényegében komoly indok nélkül. Vagy mindenféle érvpazarlás mellőzésével egészen egyszerűen tagadják a lehetőségét. Ilyenkor a teoretikus axiomatikusan közli, hogy „mint tudott”, a jelenség „nincs”, „nem létezik”, lehetetlen; esetleg „tapasztalataink szerint ez nem lehetséges”. Elfelejti közölni, hogy a királyi többes mögött nem az emberiség évezredes empíriája rejtőzik, csupán magának, a teoretikusnak saját szegényes élettapasztalatán alapuló általánosítása. Ha pedig beleolvasunk a teoretikus másik írásába, ahol „merő véletlenségből” az áll, hogy elméletgyártónk „a szerelemmel és hasonló gyarló jelenségekkel kizárólag teoretikusan foglalkozik”, minden világos.
Az emberiség tapasztalatai ugyanis nem támasztják alá a teoretikus véleményét. Az idill ugyanis – ha nem is tűnik nagyon gyakori jelenségnek – egyáltalán nem ritkaság. Gyakorlatilag bárki találhat a saját elérhető közelségében legalább egy olyan idős vagy idősödő házaspárt, akikről mindenki tudja, hogy „szépen élnek”, és akiket általában tisztelet és szeretet övez. Talán napjainkban nem ilyen a hosszú házasságok zöme, de nem is kell lámpással keresni a megbecsülésben és szeretetben élő idős párokat. Voltak ilyenek minden időben, mindannyian láttuk őket, hallottunk róluk, életek apáink és nagyapáink korában, és előtte is.
A sírig tartó szövetségben élő párokról a modern irodalom általában nem vesz tudomást, ami megbocsáthatatlan hiányossága. Helyette inkább a felbomló, csődbe jutó, erőszakkal, csömörrel vagy gyűlölettel végződő házasságokat preferálja, sőt éppenséggel „a házasság lehetetlenségéről” locsog. Ez egyenesen következik szerelemtagadó alapállásából, fellengzős elméleteinek életidegenségéből. Utóbbiak okait majd a következő részekben szeretném górcső alá venni.
Az európai irodalom és szerelem-ábrázolása lényegében csökevényes. A mai napig lényegében a Rómeo és Júlia utánzatának, gyakran torzképének tekinthető, az úgynevezett magas irodalom is, a népszerű irodalom meg a film még inkább.
A lírában valamivel jobb volt a helyzet, de a közelmúltban uralomra jutó szintén fellengzős és életidegen teóriák csaknem nullára redukálták a szerelmi lírát.
Nézzük közelebbről a modern irodalom csökevényes szerelem-ábrázolását.
Könnyebben áttekinthető, ha sorra egymás mellé rakom a legfőbb motívumait. Az utóbbi kétszáz esztendő során ezek lényeges momentumaikban gyakorlatilag nem változtak. Legfeljebb a túl merev kritériumok kissé rugalmasabbá váltak, a szerelmespár női tagja nem feltétlenül zsenge korú szűzlány, lehet esetleg özvegyasszony, esetleg – viszonylag újabban – elvált is. A lényeg azonban változatlan.
A legfontosabb motívumok:
Két ragyogóan szép fiatal, egy fiú és egy lány egymásba szeret.
A ragyogó szépséget Shakespeare nem hangsúlyozza, csak az ifjúságot. A modern irodalom – és különösen a népszerű irodalom meg a film – azonban szinte olyan látszatot kelt, mintha a szerelem, csak a tökéletes testű fiatalok ritka kiváltsága lenne.
A történet egyedül a szerelem keletkezésére összpontosít.
A szerelem kialakulása az európai irodalom talán leggyakoribb szituációja. Toposzok tömege alakult ki ezzel kapcsolatban. Az epikában – különösen a népszerű epikában – a szerelem kialakulása sok esetben háttértörténet, vagy éppenséggel a kalandos cselekmény kötelező tartozéka. Olyan témánál is, amelynek elvben éppen semmi köze sincs a szerelemhez. A filmben ez egyenesen dramaturgiai toposszá vált, már a szereplők rendszerét is úgy tervezik meg, hogy eleve tudják, kinek kivel kell majd szerelembe esnie. Óhatatlan, hogy nagyon sok esetben az élettől teljesen idegenné válik emiatt a történet, gyakran meg az egész alaphelyzet kimondottan bárgyú.
A történet kétféleképpen végződhet: tragédiával vagy házassággal.
Itt van a szerelemről szóló európai irodalom legnagyobb hiányossága. A szerelem ebben a tálalásban voltaképpen nem más, mint néhány ritka szép ember életének a házasságkötésig terjedő szakasza.
Az ember életében a házasság első évei, a gyermeknemzések, a gyermekek születése, a családalapítás meghatározó fontosságú. Voltaképpen fontosabb, mint a házasságkötés előtti életszakasz, hiszen itt és ekkor mélyül el igazából a szerelem.
Erről az irodalomban és a filmben igen ritkán esik szó.
Művészfilmben és mai úgynevezett magas irodalomban meg csak torzképet látunk róla….
Mintha minden házasság torz és reménytelen volna, mintha minden gyermekkor örömtelen lenne…
Melyik kalaplengetve emlegetett mű mutat normális házasságot?
Mintha az európai irodalomnak nem volna mondanivalója az emberélet egyik legfontosabb szakaszáról.
Folytatása következik.
2012. március 21., szerda
Inflálódó Pannónia
Harminc éve zörögnek, kúsznak az árak az égbe;
Drágul az árutömeg, hígul a tisztesség.
———
Egykori szép napokat gyilkol nap mint nap enyészet;
Varjak gyászolnak szétdúlt gyártelepet.
———
Inflálódik apáink sok munkája, szerelme;
Külhoni pénz rendez szánalmas darabot.
——–
Drágul örökkön a holt, és olcsóbb lesz, ami élő;
Mind értéktelenebb napról napra a Lét.
——–
Semmibe foszlik a műveltség, a baráti szemérem;
Biztonság sírján sír a kis árva Jövő.
——-
Inflálódik a Gyermekkor szent, friss levegője;
Nincs meg a fényes, szép, álombéli haza…
——
Harminc éve zörögnek, kúsznak az árak az égbe;
Drágul az árutömeg, hígul a tisztesség.
——
Áremelésen kívül másra se képes az öltöny;
Történjék bármi, drágul a tej, s a kenyér.
——-
Inflálódik a nemzet híres önbecsülése;
Külhont majmolni sarkall nyegle divat.
——–
Vén csodaszarvas a vers inflálódó rege útján;
Étke a kósza Remény, s nem hal meg sohasem.
——-
Tudjuk: elspórolni való csak a Pénznek a létünk;
Külhoni tomporokat hizlal kerge profit.
——
Ámde a pénz-bálványt majd egyszer semmibe döntik;
És a mi vén versünk akkor is élni fog ám.
—–
Bennünk él a nem inflálódó szép Magyarország;
Szardonikus mosolyunk rejti hitünk makacsul.
——-
Lesz majd ünnepe egyszer a sok kis itteni népnek;
Jólétet hozhat hit és megbecsülés.
—–
Akkor jön majd minden áremelésnek a vége;
Addig? Szolgálunk távoli öltönyöket.
Drágul az árutömeg, hígul a tisztesség.
———
Egykori szép napokat gyilkol nap mint nap enyészet;
Varjak gyászolnak szétdúlt gyártelepet.
———
Inflálódik apáink sok munkája, szerelme;
Külhoni pénz rendez szánalmas darabot.
——–
Drágul örökkön a holt, és olcsóbb lesz, ami élő;
Mind értéktelenebb napról napra a Lét.
——–
Semmibe foszlik a műveltség, a baráti szemérem;
Biztonság sírján sír a kis árva Jövő.
——-
Inflálódik a Gyermekkor szent, friss levegője;
Nincs meg a fényes, szép, álombéli haza…
——
Harminc éve zörögnek, kúsznak az árak az égbe;
Drágul az árutömeg, hígul a tisztesség.
——
Áremelésen kívül másra se képes az öltöny;
Történjék bármi, drágul a tej, s a kenyér.
——-
Inflálódik a nemzet híres önbecsülése;
Külhont majmolni sarkall nyegle divat.
——–
Vén csodaszarvas a vers inflálódó rege útján;
Étke a kósza Remény, s nem hal meg sohasem.
——-
Tudjuk: elspórolni való csak a Pénznek a létünk;
Külhoni tomporokat hizlal kerge profit.
——
Ámde a pénz-bálványt majd egyszer semmibe döntik;
És a mi vén versünk akkor is élni fog ám.
—–
Bennünk él a nem inflálódó szép Magyarország;
Szardonikus mosolyunk rejti hitünk makacsul.
——-
Lesz majd ünnepe egyszer a sok kis itteni népnek;
Jólétet hozhat hit és megbecsülés.
—–
Akkor jön majd minden áremelésnek a vége;
Addig? Szolgálunk távoli öltönyöket.
2012. március 20., kedd
Davis újabb levelének részlete - XVII.
Az emberek igyekeztek nyugodtak maradni. A katonáknak ez látszólag könnyen ment – lévén tapasztaltabbak – de azért rajtuk is megláttam ókor-ókor a várakozás növekvő izgalmának jeleit. A fiatalok arcára azonban egyre jobban kiült a feszültség. Valamit tennem kellett.
Őrséget és ügyeletet szerveztem, és ragaszkodtam a végrehajtásához. Mindenki sűrűn került sorra, és végig kellett járnia az előírt útvonalat. A periszkópszobától kellett indulni. Szobának ugyan nem volt szoba, legfeljebb barlangüregnek tűnt, mint a többi. Innen elindulva a várudvaron kellett egy pillantást vetni a letakart hadigépekre, aztán benézni a két gyújtózsinóros „szobába”. Ebben a két kis helyiségben – talán az egyik félig-meddig valóban „szoba” volt – tároltuk a két hatalmas csomag gyújtózsinór összetekert kiindulási csomóját. Az egyik szálai egyenként az aknákhoz vezettek, a másik meg a puskák és ágyúk elsütőzsinórjait gyűjtötte össze. Mindkét bogot egyszerre kell majd meggyújtani – de nem azonos időben.
Amikor Zrínyi grófnak kifejtettem a tervemet, megbeszéltük, hogy az egész bő öt perc alatt végrehajtható. Viszont igen sokat kell várakozni a végrehajtás pillanatára, és ez tépázza leginkább az idegeket.
Lassan sötétedni kezdett.
A zaj teljesen behallatszott az egykori Zrínyi-Újvár falai közé. Csörömpölés, zúgás, zakatolás. Azt hiszem, senki sem ijedt meg tőle, és az emberek azonnal tudták, mi ez: kerékzörgés. Elparancsoltam az ügyeletest, és magam néztem bele a periszkópba.
Elöl vagy kétszáz tatár lovas érkezett, de ők máris elkanyarodtak, oda, ahol a korábban érkezők várakoztak. A nyomukban tucatnyi turbános, színes kaftános török lovas érkezett, ezek mentek egyenesen a folyópartra. Nyilván a pontonosokhoz tartoznak.
Nyomukban aztán megjelent a csörömpölő zaj forrása. Hatalmas, magasra tornyozott rakományt cipelő nehéz, vasalt szekerek. Egyik a másik után. A rakományokra színes ponyvát borítottak, minden szekeret hat ló húzott. Legalábbis az elején, mert olyan sok szekér érkezett, hogy a végén már nem számoltuk a lovakat.
Krisztics strázsamester később azt mondta, hogy a szekerek elé részben parasztlovakat fogott a török.
- Ez honnan látszik?
- Hevenyészett a szerszámuk. Másképpen viselkednek, próbálnak, de nem tudnak alkalmazkodni a többi lóhoz. Látszik, hogy nem tartoznak a fogathoz. Mivel pedig elég girhesek, csak parasztlovak lehetnek. Sietni akart a török, és elvett minden lovat, amit talált.
Szinte egyik pillanatról a másikra besötétedett. Sóhajtottam. Most következnek a legnehezebb órák. Hosszú, nagyon hosszú órák. A várakozás órái. Lehet, hogy a török éjfélig sem építi fel azt a hidat.
A szekerek zöme már teljes sötétségben érkezett. Egy ideig a periszkópügyeletesek hiába meresztették szemüket az egyiptomi sötétségbe, mert semmit sem láttak, csak rémlett, hogy lent nagy tömegben mozog az éjszaka.
A török azonban nem dolgozhatott sötétben, ezért hamarosan tömegével gyulladtak fel a fáklyák, és mi is újra láttuk, hogy mi történik. Legalábbis a jó szeműek. Magam néha hiába nézelődtem, inkább arra hagyatkoztam, hogy értelmezem, amit mások látnak.
A periszkópügyeletben egymást váltó fiúk közül kettőnek különösen jó szeme volt. Az ő elmondásukból mindig megértettük, hogyan állnak éppen a dolgok odalent.
A folyó felől csapkodás, kalapálás, csobbanások zaja érkezett felénk. Nyilván elkezdték vízre bocsátani az első pontonokat. Hamarosan fülsiketítő ordítozás zaja szűrődött fel a partról, néhány hang vadul ordítozott, alighanem kiabáltak egymással. Semmit sem értettünk belőle, de hamar rájöttünk: a török parancsnokok most döbbentek rá a hídépítéssel kapcsolatos közvetlen logisztikai problémákra.
- Halljátok! – súgta Krisztics strázsamester. – Halljátok, mennyire idehallatszik a hangos beszéd? Ezért jobb, ha hallgattok! – most már senkinek sem kellett ezt kétszer mondani, a többség ijedt arccal hallgatott.
Félóráig tartott, mire a tohuvabohu elcsöndesedett. Valószínűleg rájöttek a megoldásra, mert kerékzörgés, lóbiztatás hallatszott. Az utóbbit Krisztics tapasztalt, törököt ismerő füle fogta fel.
Meg kellett gyújtanunk a magunkkal hozott faggyúgyertyákat. Ezek ugyan büdösek voltak, de valamit mégiscsak melegítettek, és a füstjüket a török aligha vehette észre. Főleg akkor nem, ha maga is több ezer fáklyát égetett, amelyek füstjét vadul kavarta a feltámadó szél. Nálunk is meglehetősen hideg volt, a török fázhatott.
A strázsamester is beállt a periszkópügyeletesek közé, és újabb fertályóra múlva ő vette észre, hogy a török pontosan oda irányítja a lerakott pontonos szekereket és a fogathoz tartozó lovakat, ahová mi számítottuk.
A lódobogás nálunk is megreszkettette a talajt. Remegett a föld a lábunk alatt.
Megérkezett a tatár sereg.
Folytatása következik.
Őrséget és ügyeletet szerveztem, és ragaszkodtam a végrehajtásához. Mindenki sűrűn került sorra, és végig kellett járnia az előírt útvonalat. A periszkópszobától kellett indulni. Szobának ugyan nem volt szoba, legfeljebb barlangüregnek tűnt, mint a többi. Innen elindulva a várudvaron kellett egy pillantást vetni a letakart hadigépekre, aztán benézni a két gyújtózsinóros „szobába”. Ebben a két kis helyiségben – talán az egyik félig-meddig valóban „szoba” volt – tároltuk a két hatalmas csomag gyújtózsinór összetekert kiindulási csomóját. Az egyik szálai egyenként az aknákhoz vezettek, a másik meg a puskák és ágyúk elsütőzsinórjait gyűjtötte össze. Mindkét bogot egyszerre kell majd meggyújtani – de nem azonos időben.
Amikor Zrínyi grófnak kifejtettem a tervemet, megbeszéltük, hogy az egész bő öt perc alatt végrehajtható. Viszont igen sokat kell várakozni a végrehajtás pillanatára, és ez tépázza leginkább az idegeket.
Lassan sötétedni kezdett.
A zaj teljesen behallatszott az egykori Zrínyi-Újvár falai közé. Csörömpölés, zúgás, zakatolás. Azt hiszem, senki sem ijedt meg tőle, és az emberek azonnal tudták, mi ez: kerékzörgés. Elparancsoltam az ügyeletest, és magam néztem bele a periszkópba.
Elöl vagy kétszáz tatár lovas érkezett, de ők máris elkanyarodtak, oda, ahol a korábban érkezők várakoztak. A nyomukban tucatnyi turbános, színes kaftános török lovas érkezett, ezek mentek egyenesen a folyópartra. Nyilván a pontonosokhoz tartoznak.
Nyomukban aztán megjelent a csörömpölő zaj forrása. Hatalmas, magasra tornyozott rakományt cipelő nehéz, vasalt szekerek. Egyik a másik után. A rakományokra színes ponyvát borítottak, minden szekeret hat ló húzott. Legalábbis az elején, mert olyan sok szekér érkezett, hogy a végén már nem számoltuk a lovakat.
Krisztics strázsamester később azt mondta, hogy a szekerek elé részben parasztlovakat fogott a török.
- Ez honnan látszik?
- Hevenyészett a szerszámuk. Másképpen viselkednek, próbálnak, de nem tudnak alkalmazkodni a többi lóhoz. Látszik, hogy nem tartoznak a fogathoz. Mivel pedig elég girhesek, csak parasztlovak lehetnek. Sietni akart a török, és elvett minden lovat, amit talált.
Szinte egyik pillanatról a másikra besötétedett. Sóhajtottam. Most következnek a legnehezebb órák. Hosszú, nagyon hosszú órák. A várakozás órái. Lehet, hogy a török éjfélig sem építi fel azt a hidat.
A szekerek zöme már teljes sötétségben érkezett. Egy ideig a periszkópügyeletesek hiába meresztették szemüket az egyiptomi sötétségbe, mert semmit sem láttak, csak rémlett, hogy lent nagy tömegben mozog az éjszaka.
A török azonban nem dolgozhatott sötétben, ezért hamarosan tömegével gyulladtak fel a fáklyák, és mi is újra láttuk, hogy mi történik. Legalábbis a jó szeműek. Magam néha hiába nézelődtem, inkább arra hagyatkoztam, hogy értelmezem, amit mások látnak.
A periszkópügyeletben egymást váltó fiúk közül kettőnek különösen jó szeme volt. Az ő elmondásukból mindig megértettük, hogyan állnak éppen a dolgok odalent.
A folyó felől csapkodás, kalapálás, csobbanások zaja érkezett felénk. Nyilván elkezdték vízre bocsátani az első pontonokat. Hamarosan fülsiketítő ordítozás zaja szűrődött fel a partról, néhány hang vadul ordítozott, alighanem kiabáltak egymással. Semmit sem értettünk belőle, de hamar rájöttünk: a török parancsnokok most döbbentek rá a hídépítéssel kapcsolatos közvetlen logisztikai problémákra.
- Halljátok! – súgta Krisztics strázsamester. – Halljátok, mennyire idehallatszik a hangos beszéd? Ezért jobb, ha hallgattok! – most már senkinek sem kellett ezt kétszer mondani, a többség ijedt arccal hallgatott.
Félóráig tartott, mire a tohuvabohu elcsöndesedett. Valószínűleg rájöttek a megoldásra, mert kerékzörgés, lóbiztatás hallatszott. Az utóbbit Krisztics tapasztalt, törököt ismerő füle fogta fel.
Meg kellett gyújtanunk a magunkkal hozott faggyúgyertyákat. Ezek ugyan büdösek voltak, de valamit mégiscsak melegítettek, és a füstjüket a török aligha vehette észre. Főleg akkor nem, ha maga is több ezer fáklyát égetett, amelyek füstjét vadul kavarta a feltámadó szél. Nálunk is meglehetősen hideg volt, a török fázhatott.
A strázsamester is beállt a periszkópügyeletesek közé, és újabb fertályóra múlva ő vette észre, hogy a török pontosan oda irányítja a lerakott pontonos szekereket és a fogathoz tartozó lovakat, ahová mi számítottuk.
A lódobogás nálunk is megreszkettette a talajt. Remegett a föld a lábunk alatt.
Megérkezett a tatár sereg.
Folytatása következik.
2012. március 19., hétfő
Aquarius
Mindkét kancsó vize tiszta;
Száll az Idő – oda, vissza…
——
Jótékony vízsugár csordul;
Világ sorsa jobbra fordul.
—–
Vízöntő az Idő őre;
Visszamegyünk – vagy előre.
——
Múltba fulladt régi jövő;
Rejti a végtelen Idő…
——-
Ha rossz jövőre találunk,
Hamarabb lesz múlttá nálunk…
——–
Ha jövőre nem találunk,
Magunk is rossz múlttá válunk.
——–
Fukuyama-kövületek
Jelzik, ha az Idő beteg.
——-
Mind az Idő végét sejti,
Mindet múltak kútja rejti.
—–
A víz jobbra-balra csordul;
Az ember-lét körbefordul.
——-
Hogyha jövő mégse lehet,
Arról nem Vízöntő tehet.
—–
Míg hegyet tép a víz sodra,
Fordulhat a Világ jobbra.
Száll az Idő – oda, vissza…
——
Jótékony vízsugár csordul;
Világ sorsa jobbra fordul.
—–
Vízöntő az Idő őre;
Visszamegyünk – vagy előre.
——
Múltba fulladt régi jövő;
Rejti a végtelen Idő…
——-
Ha rossz jövőre találunk,
Hamarabb lesz múlttá nálunk…
——–
Ha jövőre nem találunk,
Magunk is rossz múlttá válunk.
——–
Fukuyama-kövületek
Jelzik, ha az Idő beteg.
——-
Mind az Idő végét sejti,
Mindet múltak kútja rejti.
—–
A víz jobbra-balra csordul;
Az ember-lét körbefordul.
——-
Hogyha jövő mégse lehet,
Arról nem Vízöntő tehet.
—–
Míg hegyet tép a víz sodra,
Fordulhat a Világ jobbra.
2012. március 18., vasárnap
A furfangos kalmár
Ezt a történetet Andrád Sámuelnél olvastam.
Volt egyszer egy ravasz kalmár. Rendszeresen járt az áruival Magyarország határain túlra, leginkább Nagy Frigyes Poroszországát látogatta, és onnan rendszeresen olyan árukat hozott, amelyek idehaza jó pénzért értékesíthetett. Akkoriban a porosz piacokon itthon nehezen elérhető francia és angol árucikkek akadtak, de még olyanok is, amelyek hosszú hajóúton érkeztek a távoli Amerikából.
A külhoni áruk jó részét idehaza a cseh és osztrák iparosok érdekei miatt tilalmasnak minősítette Mária Terézia királynő törvénye. Ha ilyenre bukkantak, elkobozták, és a kereskedőre komoly bírságot sóztak.
Márpedig éppen az ilyen áruk hozták az igazi hasznot.
Kalmárunk roppant furfangos ládákat készíttetett, amelyek közepébe ügyesen elrejthette a tilalmas árucikkeket rejtő betéteket. Az ilyesmit akkoriban bugának nevezték.
Egy ideig jól bevált az ötlet, a kalmár két-három éven keresztül igen sok tilalmas cikket csempészett az országba, és ugyan jól keresett velük.
De addig jár a korsó a kútra…
Egyszer rajtavesztett. A túlbuzgó vámosok az orra alá dugták a tilos áruval teli bugát, és nem fogadták el a kenőpénzt. A drága külhoni árukat elkobozták, és még tetemes bírságot is kivetettek a peches kalmárra. Húsz porosz aranypénzt, akkori szóhasználattal húsz Frigyes-aranyat.
Vakargatta erre a kalmár ugyancsak a füle tövét. Húsz Frigyes-arany nagy pénz volt akkoriban, sokan egy év alatt se kerestek annyit. Mit tegyen? Hogyan szerezze vissza a pénzét.
A mi kalmárunkat nem ejtették a fejére. Ravasz tervet főzött ki.
Felkeresett egy környékbeli nemesembert. Az illető tunya vidéki uraság volt, a megyei alispán unokaöccse, őseitől örökölt kúriájában lakott egy falu közepén.
- Nem akarna-e tőlem valamit vásárolni az úr? – kérdezte egy pohár bor mellett a házigazdáját.
- Akarni biz akarnék, – felelt e nemes. – mert kegyelmed mindenkoron jó portékát szokott hozni, hanem pénzem az biz nincsen rá. Egy peták se.
- Nincs az úrnak semmije, ami eladó, vagy cserélhető?
A házigazda bizalmatlanul mérte végig. Mit akar tőle ez a minden hájjal megkent kupec?
- Semmim sincs.
- Dehogynincs – unszolta a kalmár, aki már jól körülnézett a portán, és pontosan tudta, mit akar.
A nemes pislogott meglepetésében. A lába elé nézett. Hájas, megtermett kandúr törleszkedett a csizmájához.
- Nincs, ha mondom! – makacskodott.
- Macskája sincs az úrnak?
- Macskám?
- Macskája!
- Hát macskám, az van! Abból nem szenvedek hiányt.
Szétnézett. Az udvarban hemzsegtek a macskák.
- Elad nekem néhányat?
- Hogy eladok-e? Viheti kegyelmed az összeset!
- Mennyit kíván darabjáért?
A nemes nagyot nézett. Csaknem kivágta, hogy viheti a kalmár ingyen is, de gyorsan meggondolta magát. Ha pénz üti a markát a nyavalyás nyávogó szörnyetegekért, annál jobb. De mennyit kérhet a haszontalan jószágokért.
- Odaadom őket egy-egy krajcárért.
A kalmár bólintott. Maga is így gondolta.
- Megadom értük az egy-egy krajcárt, de feltételeim vannak.
- Feltételek? Micsoda feltételek?
- Kérek az úrtól egy bizonyságlevelet. Abban az legyen, hogy ezek külföldi macskák, az alispán úr számára hozom őket, és darabjuk négy Frigyes-arany.
A nemes elvigyorodott. Kezdte érteni, mit is akar a kupec. Ő kapja a csontját, a vámosok isszák a levét.
- Ezen semmi sem múlik, ha fizet kegyelmed!
Nosza, kezet nyújtottak, áldomást ittak. A házigazda pillanatok alatt összefogatott a kalmár számára vagy huszonöt cirmost. A legmérgesebb kandúrokat választotta ki. Elkészült a bizonyságlevél is – akkoriban az ilyen aviso névre hallgatott. A nemes nevetett. A kereskedő még jobban nevetett. Virágos jókedvükben megittak egy icce jóféle bort.
A kalmár újabb ládákat csináltatott, középen a szokott rejtekhellyel, és mindegyikbe öt-öt macskát tett. Lyukakat fúratott, hogy a cicák levegőhöz jussanak, de enni bizony nem adott nekik vagy két napig egy falatot se, mielőtt a vámházhoz vitte a ládákat. Hadd legyenek a macskák minél dühödtebbek.
Bizony, ugyanahhoz a vámházhoz ment, ahol a jó múltkorában megszégyenítették. Belül mosolygott, kívül meg igyekezett minél ügyefogyottabb képet vágni.
Már jött is a rókaképű osztrák vámtiszt, ádázul mosolyogva. Nini, a minapi sunyi kalmár. Ez most éppen jó hangulatban talál, akkora bírságot kap, hogy belegebed.
- Mi van ezekben a ládákban? – förmedt a kalmárra.
- Külföldi macskák, tiszt uram.
- Micsoda? Macskák?
- Igen, macskák. Drága külföldi jószágok.
- Szóval macskák? Olyan cirmosok-e, amik nyávognak?
- Olyanok, tiszt uram, csak ezek külhoniak, kényesek, drágák. Az alispán úr számára hozom őket messze idegenből. Huszonöt macska, darabja négy Frigyes-arany.
- Mennyi?
- Darabja négy Frigyes-arany.
- Nahát! Mik ezek, oroszlánkölykök.
- Dehogy, tiszt uram, macskák ezek, de külföldiek.
- Herkópáter se hallott róla, hogy a macskák ilyen drágák legyenek! Lóvá akar tenni kend?
- Jaj dehogy!
- Hazudik kend! A szeme se áll jól! Kibontjuk ezeket a ládákat!
- Ne tegye, tiszt uram! Lássa, ihol a bizonyságlevél.
A tiszt fogta a papirost, és végigfutott rajta. Külföldi macskák az alispán úrnak, értékük darabonként négy Frigyes-arany. Lóvá akarják tenni, semmi kétség. Valami tilos árucikk lehet ott, nem pedig macska.
- Felbontani a ládákat!
A marcona vámosok nekiestek, és kinyitották a ládák tetejét. A kalmár látszólag aggódott, valójában befelé mosolygott. Úgy állt, hogy lehetőleg ne az ő arcába ugorjanak majd a dühös, kiéhezett kandúrok.
- Ha a macskák megszöknek, tiszt uram és a hatóság abban a minutumban kártérítéssel tartozik nekem! – biztosította magát jó előre.
- Megkapja kend!
- Darabja négy Frigyes-arany!
- Megkapja kend, ha macska!
A vámtiszt vérszemet kapott, azt hitte, azért erősködik a kupec, mert nem szeretné, ha kibontatná a ládákat, tilos áru lesz abban, nem pedig macska.
- Kibontani!
A vámosok nem vártak tovább, feltépték a ládákat.
Nosza, lett nagy haddelhadd! Az éhes macskák borzalmas vernyogással röpültek ki a dobozokból, legtöbbje a vámosok szeme közé. Bizony, némelyiket nagyon megkarmolták a feldühödött állatok. Volt nagy ijedelem, közben pedig a huszonöt macska úgy eltűnt, bottal üthették a nyomukat.
A kalmár igyekezett leplezni elégedettségét, zord kifejezéssel lépett a vámtiszthez.
- Kérem, fogdostassa össze a portékámat! Ezek drága külföldi macskák!
A tiszt olyan képet vágott, mint aki tüstént elsírja magát.
- Összefogdostatni?
- Akkor kérem szépen az árukat. Darabja négy Frigyes-arany.
Jegyzőkönyv készült, a hatóság megfizette a „kárt”.
Így nyerte vissza a pénzét a kalmár kamatos kamattal – a vámosoktól.
Volt egyszer egy ravasz kalmár. Rendszeresen járt az áruival Magyarország határain túlra, leginkább Nagy Frigyes Poroszországát látogatta, és onnan rendszeresen olyan árukat hozott, amelyek idehaza jó pénzért értékesíthetett. Akkoriban a porosz piacokon itthon nehezen elérhető francia és angol árucikkek akadtak, de még olyanok is, amelyek hosszú hajóúton érkeztek a távoli Amerikából.
A külhoni áruk jó részét idehaza a cseh és osztrák iparosok érdekei miatt tilalmasnak minősítette Mária Terézia királynő törvénye. Ha ilyenre bukkantak, elkobozták, és a kereskedőre komoly bírságot sóztak.
Márpedig éppen az ilyen áruk hozták az igazi hasznot.
Kalmárunk roppant furfangos ládákat készíttetett, amelyek közepébe ügyesen elrejthette a tilalmas árucikkeket rejtő betéteket. Az ilyesmit akkoriban bugának nevezték.
Egy ideig jól bevált az ötlet, a kalmár két-három éven keresztül igen sok tilalmas cikket csempészett az országba, és ugyan jól keresett velük.
De addig jár a korsó a kútra…
Egyszer rajtavesztett. A túlbuzgó vámosok az orra alá dugták a tilos áruval teli bugát, és nem fogadták el a kenőpénzt. A drága külhoni árukat elkobozták, és még tetemes bírságot is kivetettek a peches kalmárra. Húsz porosz aranypénzt, akkori szóhasználattal húsz Frigyes-aranyat.
Vakargatta erre a kalmár ugyancsak a füle tövét. Húsz Frigyes-arany nagy pénz volt akkoriban, sokan egy év alatt se kerestek annyit. Mit tegyen? Hogyan szerezze vissza a pénzét.
A mi kalmárunkat nem ejtették a fejére. Ravasz tervet főzött ki.
Felkeresett egy környékbeli nemesembert. Az illető tunya vidéki uraság volt, a megyei alispán unokaöccse, őseitől örökölt kúriájában lakott egy falu közepén.
- Nem akarna-e tőlem valamit vásárolni az úr? – kérdezte egy pohár bor mellett a házigazdáját.
- Akarni biz akarnék, – felelt e nemes. – mert kegyelmed mindenkoron jó portékát szokott hozni, hanem pénzem az biz nincsen rá. Egy peták se.
- Nincs az úrnak semmije, ami eladó, vagy cserélhető?
A házigazda bizalmatlanul mérte végig. Mit akar tőle ez a minden hájjal megkent kupec?
- Semmim sincs.
- Dehogynincs – unszolta a kalmár, aki már jól körülnézett a portán, és pontosan tudta, mit akar.
A nemes pislogott meglepetésében. A lába elé nézett. Hájas, megtermett kandúr törleszkedett a csizmájához.
- Nincs, ha mondom! – makacskodott.
- Macskája sincs az úrnak?
- Macskám?
- Macskája!
- Hát macskám, az van! Abból nem szenvedek hiányt.
Szétnézett. Az udvarban hemzsegtek a macskák.
- Elad nekem néhányat?
- Hogy eladok-e? Viheti kegyelmed az összeset!
- Mennyit kíván darabjáért?
A nemes nagyot nézett. Csaknem kivágta, hogy viheti a kalmár ingyen is, de gyorsan meggondolta magát. Ha pénz üti a markát a nyavalyás nyávogó szörnyetegekért, annál jobb. De mennyit kérhet a haszontalan jószágokért.
- Odaadom őket egy-egy krajcárért.
A kalmár bólintott. Maga is így gondolta.
- Megadom értük az egy-egy krajcárt, de feltételeim vannak.
- Feltételek? Micsoda feltételek?
- Kérek az úrtól egy bizonyságlevelet. Abban az legyen, hogy ezek külföldi macskák, az alispán úr számára hozom őket, és darabjuk négy Frigyes-arany.
A nemes elvigyorodott. Kezdte érteni, mit is akar a kupec. Ő kapja a csontját, a vámosok isszák a levét.
- Ezen semmi sem múlik, ha fizet kegyelmed!
Nosza, kezet nyújtottak, áldomást ittak. A házigazda pillanatok alatt összefogatott a kalmár számára vagy huszonöt cirmost. A legmérgesebb kandúrokat választotta ki. Elkészült a bizonyságlevél is – akkoriban az ilyen aviso névre hallgatott. A nemes nevetett. A kereskedő még jobban nevetett. Virágos jókedvükben megittak egy icce jóféle bort.
A kalmár újabb ládákat csináltatott, középen a szokott rejtekhellyel, és mindegyikbe öt-öt macskát tett. Lyukakat fúratott, hogy a cicák levegőhöz jussanak, de enni bizony nem adott nekik vagy két napig egy falatot se, mielőtt a vámházhoz vitte a ládákat. Hadd legyenek a macskák minél dühödtebbek.
Bizony, ugyanahhoz a vámházhoz ment, ahol a jó múltkorában megszégyenítették. Belül mosolygott, kívül meg igyekezett minél ügyefogyottabb képet vágni.
Már jött is a rókaképű osztrák vámtiszt, ádázul mosolyogva. Nini, a minapi sunyi kalmár. Ez most éppen jó hangulatban talál, akkora bírságot kap, hogy belegebed.
- Mi van ezekben a ládákban? – förmedt a kalmárra.
- Külföldi macskák, tiszt uram.
- Micsoda? Macskák?
- Igen, macskák. Drága külföldi jószágok.
- Szóval macskák? Olyan cirmosok-e, amik nyávognak?
- Olyanok, tiszt uram, csak ezek külhoniak, kényesek, drágák. Az alispán úr számára hozom őket messze idegenből. Huszonöt macska, darabja négy Frigyes-arany.
- Mennyi?
- Darabja négy Frigyes-arany.
- Nahát! Mik ezek, oroszlánkölykök.
- Dehogy, tiszt uram, macskák ezek, de külföldiek.
- Herkópáter se hallott róla, hogy a macskák ilyen drágák legyenek! Lóvá akar tenni kend?
- Jaj dehogy!
- Hazudik kend! A szeme se áll jól! Kibontjuk ezeket a ládákat!
- Ne tegye, tiszt uram! Lássa, ihol a bizonyságlevél.
A tiszt fogta a papirost, és végigfutott rajta. Külföldi macskák az alispán úrnak, értékük darabonként négy Frigyes-arany. Lóvá akarják tenni, semmi kétség. Valami tilos árucikk lehet ott, nem pedig macska.
- Felbontani a ládákat!
A marcona vámosok nekiestek, és kinyitották a ládák tetejét. A kalmár látszólag aggódott, valójában befelé mosolygott. Úgy állt, hogy lehetőleg ne az ő arcába ugorjanak majd a dühös, kiéhezett kandúrok.
- Ha a macskák megszöknek, tiszt uram és a hatóság abban a minutumban kártérítéssel tartozik nekem! – biztosította magát jó előre.
- Megkapja kend!
- Darabja négy Frigyes-arany!
- Megkapja kend, ha macska!
A vámtiszt vérszemet kapott, azt hitte, azért erősködik a kupec, mert nem szeretné, ha kibontatná a ládákat, tilos áru lesz abban, nem pedig macska.
- Kibontani!
A vámosok nem vártak tovább, feltépték a ládákat.
Nosza, lett nagy haddelhadd! Az éhes macskák borzalmas vernyogással röpültek ki a dobozokból, legtöbbje a vámosok szeme közé. Bizony, némelyiket nagyon megkarmolták a feldühödött állatok. Volt nagy ijedelem, közben pedig a huszonöt macska úgy eltűnt, bottal üthették a nyomukat.
A kalmár igyekezett leplezni elégedettségét, zord kifejezéssel lépett a vámtiszthez.
- Kérem, fogdostassa össze a portékámat! Ezek drága külföldi macskák!
A tiszt olyan képet vágott, mint aki tüstént elsírja magát.
- Összefogdostatni?
- Akkor kérem szépen az árukat. Darabja négy Frigyes-arany.
Jegyzőkönyv készült, a hatóság megfizette a „kárt”.
Így nyerte vissza a pénzét a kalmár kamatos kamattal – a vámosoktól.
2012. március 17., szombat
Isten fortélya
Az Idő csorog,
Dühödt tél után tavasz andalog,
Elfogy a múlt, a jövő vánszorog,
Az az Isten hallgatagon
Mosolyog.
———
A feladat
Marad,
A Lét komótos léptekkel halad,
Mellette por szalad;
S a kitartásból csak
Közöny fakad.
——
A Lét a Hatalom;
Örök mosoly közömbös halmokon,
A Léten túl
Nem látszik oltalom,
S régen nem érdekel
A jutalom.
——-
Rovásra jöhet
Száz újabb rovás,
Már nem csap be sejtelmes látomás,
Nem lelkesít Kinyilatkozás;
S nem rémít más,
Csak Léten túli
Elszámoltatás.
——–
Isten fortélya: sok lépés előre;
Tán jó bor a Lét,
Tán csak ócska lőre.
——–
Rőt forróságon
Vagy ezüst fagyon;
Nem számít
Se glória,
Se vagyon.
——–
Isten fortélya;
Ezen a hegyen
Se rajongó se zsoldos ne legyen.
——–
Isten fortélya: közönyös való;
Nem számít, meddig ér a takaró.
——-
Az Idő csorog,
Dühödt tél után tavasz andalog,
Még él a test,
Madár dalol,
A Nap ragyog;
S az Isten egyre-egyre
Mosolyog…
Dühödt tél után tavasz andalog,
Elfogy a múlt, a jövő vánszorog,
Az az Isten hallgatagon
Mosolyog.
———
A feladat
Marad,
A Lét komótos léptekkel halad,
Mellette por szalad;
S a kitartásból csak
Közöny fakad.
——
A Lét a Hatalom;
Örök mosoly közömbös halmokon,
A Léten túl
Nem látszik oltalom,
S régen nem érdekel
A jutalom.
——-
Rovásra jöhet
Száz újabb rovás,
Már nem csap be sejtelmes látomás,
Nem lelkesít Kinyilatkozás;
S nem rémít más,
Csak Léten túli
Elszámoltatás.
——–
Isten fortélya: sok lépés előre;
Tán jó bor a Lét,
Tán csak ócska lőre.
——–
Rőt forróságon
Vagy ezüst fagyon;
Nem számít
Se glória,
Se vagyon.
——–
Isten fortélya;
Ezen a hegyen
Se rajongó se zsoldos ne legyen.
——–
Isten fortélya: közönyös való;
Nem számít, meddig ér a takaró.
——-
Az Idő csorog,
Dühödt tél után tavasz andalog,
Még él a test,
Madár dalol,
A Nap ragyog;
S az Isten egyre-egyre
Mosolyog…
2012. március 16., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 154.
SZÁZÖTVENNEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Elcsendesedtek. Ki tudja, miféle eseményre várhat a hibernált admirális a szintén hibernált törzskarával – ha ugyan jó az okoskodás.
Karen úgy érezte, nem képes most többre. A fedélzeti órára pillantott. Hát persze. Nem érzékelik ugyan a napszakok múlását, de késő éjszaka van.
- Lepihenünk! – szögezte le ellentmondást nem tűrően.
A két férfi megütközve bámult rá. Ed mondani akart volna valamit, de a szőke nő egy pillantással elhallgattatta. Helmut már nem is próbálkozott.
Karen pokolian fáradtnak érezte magát. Mikor kezdődött a mai nap? Egyáltalán volt kezdete? Mivel kezdődött?
Mosdott, átöltözött.
Az ágy előtt Ed Philips jelen meg, határozatlan kéréssel az arcán. Bezzeg, ha ezzel korábban próbálkozik, gondolta a nő.
- Nem! – vágta oda kurtán Karen.
A férfi elkotródott.
A szőke nő lehunyta a szemét, és próbálta összefoglalni magában a nap eseményeit. Elfogták a csatahajót. Admirális lett. A Rodney közepén felfedezték Dúvad Williams admirálist és a teljes törzskarát – hibernálva.
Úgy aludt el, hogy végig sem tudta gondolni.
A két férfi még javában aludt, amikor Karen felébredt. A szőke nő fürdőt készíttetett magának, és kéjesen, hosszan lubickolt a kádban. Utána hatalmas adag reggelit fogyasztott. A férfiak még mindig aludtak, Karen pedig leült, és végiggondolta a problémákat, igyekezvén megállapítani az előttük álló feladatokat.
A könnyűcirkálóval többször is tárgyalt, másod-harmadrangú ügyekről szóló jelentéseket fogadott. A térugrást egyelőre nem engedélyezte. Ezen az Isten háta mögötti helyen teljes biztonságban vannak.
Mit is tegyen hát? Melyek az aktuális problémák?
Elfogták, és uralmuk alá vonták a világegyetem egyik legfélelmetesebben felfegyverzett egységét, a Rodney csatahajót. Ki tudja, van-e egyáltalán még ezen kívül szolgálatban még egy ilyen félelmetes hadihajó.
A Rodney csatlakozásával ütőképes flottává váltak. A Rodney teljes fegyverzete aktivizálódott, ezt reggel jelentette a szőke nőnek a könnyűcirkáló. Félni valójuk többé senkitől sincs.
Dúvad Williams admirális és a törzse sokkal komolyabb gondot jelent. Nagyon valószínű, hogy mindannyian időutasok, akik valamilyen jövőből érkeztek. Azt azonban sejteni sem lehet, hogy milyen jövőből.
Nagyon valószínű az is, hogy azért hibernáltatták magukat, mert nem akartak újabb idősíkot nyitni, itt, ebben az időben akartak maradni.
De miért?
Ez az egyik legfogasabb kérdés.
Esetleg valami eseményt akarnak kivárni? Vagy valami egészen más okuk van rá? Jó lenen tudni.
Vagy egy másik fogas kérdés. Ki és hogyan akarja majd kiengedni a hibernálásból Dúvad Williams admirálist és a törzskarát?
Karen ezen percekig töprengett, de semmire se jutott.
Jó másfél óra is eltelt, mire a két férfi kinyitotta a szemét. Újabb óra elteltével ültek le reggelizni. Karen ugyan ezen már rég túl volt, de újra megéhezett, és – szokásától eltérően – úgy döntött, elfogyaszt egy második reggelit. Melléjük ült, és kedélyesen, jó hangulatban együtt étkezett velük.
- Még jó, hogy az egész legénység robotokból áll – dörmögte Helmut Schellenberg. – Azok sose zavarják meg a reggelit.
- Aha – dünnyögte rá Ed Philips.
Némán ettek ezután.
Ed lakott jól legelőször. Akkurátusan megtörölte a kezét, tányérját és evőeszközeit a mosogatóba tette, majd visszaült a többiek közé.
- Érdekes ez a hajókaja – jegyezte meg. – Elvileg akár évtizedekig friss marad, a hajó újra meg újra előállítja készleteiből, és megeteti a legénységet. Annak idején a legnagyobb gondok egyike volt, hogyan élelmezzék az űrhajósokat. Mára ez már sehol se probléma. A jól felszerelt hajók évtizedekig táplálják a legénységet. Vagy akár évszázadokig. Ki tudja, talán évezredekig.
Karen ízletes keménytojást evett, és éppen arra készült, hogy meghámozza a következőt. Ed szavainak hatására hirtelen letette a kést, és maga elé meredt.
Helmut vette észre.
- Mi történt, Karen?
- Évszázadokig – motyogta a szőke nő. – Akár évezredekig.
- Mi van?
Karen nem válaszolt azonnal, csak mereven nézett maga elé. Most már Ed Philips is felfigyelt.
- Mi az, Karen?
A szőke nő elmosolyodott.
- Üljetek le egy pillanatra!
Mindketten helyet foglaltak újra.
Karen mély lélegzetet vett.
- Megállapítottuk, hogy Dúvad Williams admirális és a törzskara semmiképpen sem képesek maguk felébreszteni magukat, illetve nem tudnak önállóan kijönni a hibernálásból.
Helmut bólintott, Ed is élénken helyeselt.
- Nem, Karen, semmiképpen.
- Igen – bólintott a szőke nő. – és azt is megbeszéltük, hogy egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valaki kiengedje őket.
- Hát igen – mondta Ed. – Lehetetlen arra számítani, hogy az illető hosszú évtizedek múlva él még, és módjában lesz a törzskart és az admirálist kihozni a hibernálásból. Annak sincs értelme, hogy ez valami hivatal vagy intézmény kötelessége legyen. Már kitudódott volna.
Karen rájuk mosolygott.
- Akkor csak egy megoldás létezik.
Mindketten a nőre meredtek.
- Egy megoldás? – kérdezte Helmut.
- Mi lenne az? – nézett fel Ed Philips is.
- A hajó! Maga a hajó kelti fel őket. Valamilyen módon beprogramozták a hajóba.
Mindketten a szőke nőre meredtek.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Elcsendesedtek. Ki tudja, miféle eseményre várhat a hibernált admirális a szintén hibernált törzskarával – ha ugyan jó az okoskodás.
Karen úgy érezte, nem képes most többre. A fedélzeti órára pillantott. Hát persze. Nem érzékelik ugyan a napszakok múlását, de késő éjszaka van.
- Lepihenünk! – szögezte le ellentmondást nem tűrően.
A két férfi megütközve bámult rá. Ed mondani akart volna valamit, de a szőke nő egy pillantással elhallgattatta. Helmut már nem is próbálkozott.
Karen pokolian fáradtnak érezte magát. Mikor kezdődött a mai nap? Egyáltalán volt kezdete? Mivel kezdődött?
Mosdott, átöltözött.
Az ágy előtt Ed Philips jelen meg, határozatlan kéréssel az arcán. Bezzeg, ha ezzel korábban próbálkozik, gondolta a nő.
- Nem! – vágta oda kurtán Karen.
A férfi elkotródott.
A szőke nő lehunyta a szemét, és próbálta összefoglalni magában a nap eseményeit. Elfogták a csatahajót. Admirális lett. A Rodney közepén felfedezték Dúvad Williams admirálist és a teljes törzskarát – hibernálva.
Úgy aludt el, hogy végig sem tudta gondolni.
A két férfi még javában aludt, amikor Karen felébredt. A szőke nő fürdőt készíttetett magának, és kéjesen, hosszan lubickolt a kádban. Utána hatalmas adag reggelit fogyasztott. A férfiak még mindig aludtak, Karen pedig leült, és végiggondolta a problémákat, igyekezvén megállapítani az előttük álló feladatokat.
A könnyűcirkálóval többször is tárgyalt, másod-harmadrangú ügyekről szóló jelentéseket fogadott. A térugrást egyelőre nem engedélyezte. Ezen az Isten háta mögötti helyen teljes biztonságban vannak.
Mit is tegyen hát? Melyek az aktuális problémák?
Elfogták, és uralmuk alá vonták a világegyetem egyik legfélelmetesebben felfegyverzett egységét, a Rodney csatahajót. Ki tudja, van-e egyáltalán még ezen kívül szolgálatban még egy ilyen félelmetes hadihajó.
A Rodney csatlakozásával ütőképes flottává váltak. A Rodney teljes fegyverzete aktivizálódott, ezt reggel jelentette a szőke nőnek a könnyűcirkáló. Félni valójuk többé senkitől sincs.
Dúvad Williams admirális és a törzse sokkal komolyabb gondot jelent. Nagyon valószínű, hogy mindannyian időutasok, akik valamilyen jövőből érkeztek. Azt azonban sejteni sem lehet, hogy milyen jövőből.
Nagyon valószínű az is, hogy azért hibernáltatták magukat, mert nem akartak újabb idősíkot nyitni, itt, ebben az időben akartak maradni.
De miért?
Ez az egyik legfogasabb kérdés.
Esetleg valami eseményt akarnak kivárni? Vagy valami egészen más okuk van rá? Jó lenen tudni.
Vagy egy másik fogas kérdés. Ki és hogyan akarja majd kiengedni a hibernálásból Dúvad Williams admirálist és a törzskarát?
Karen ezen percekig töprengett, de semmire se jutott.
Jó másfél óra is eltelt, mire a két férfi kinyitotta a szemét. Újabb óra elteltével ültek le reggelizni. Karen ugyan ezen már rég túl volt, de újra megéhezett, és – szokásától eltérően – úgy döntött, elfogyaszt egy második reggelit. Melléjük ült, és kedélyesen, jó hangulatban együtt étkezett velük.
- Még jó, hogy az egész legénység robotokból áll – dörmögte Helmut Schellenberg. – Azok sose zavarják meg a reggelit.
- Aha – dünnyögte rá Ed Philips.
Némán ettek ezután.
Ed lakott jól legelőször. Akkurátusan megtörölte a kezét, tányérját és evőeszközeit a mosogatóba tette, majd visszaült a többiek közé.
- Érdekes ez a hajókaja – jegyezte meg. – Elvileg akár évtizedekig friss marad, a hajó újra meg újra előállítja készleteiből, és megeteti a legénységet. Annak idején a legnagyobb gondok egyike volt, hogyan élelmezzék az űrhajósokat. Mára ez már sehol se probléma. A jól felszerelt hajók évtizedekig táplálják a legénységet. Vagy akár évszázadokig. Ki tudja, talán évezredekig.
Karen ízletes keménytojást evett, és éppen arra készült, hogy meghámozza a következőt. Ed szavainak hatására hirtelen letette a kést, és maga elé meredt.
Helmut vette észre.
- Mi történt, Karen?
- Évszázadokig – motyogta a szőke nő. – Akár évezredekig.
- Mi van?
Karen nem válaszolt azonnal, csak mereven nézett maga elé. Most már Ed Philips is felfigyelt.
- Mi az, Karen?
A szőke nő elmosolyodott.
- Üljetek le egy pillanatra!
Mindketten helyet foglaltak újra.
Karen mély lélegzetet vett.
- Megállapítottuk, hogy Dúvad Williams admirális és a törzskara semmiképpen sem képesek maguk felébreszteni magukat, illetve nem tudnak önállóan kijönni a hibernálásból.
Helmut bólintott, Ed is élénken helyeselt.
- Nem, Karen, semmiképpen.
- Igen – bólintott a szőke nő. – és azt is megbeszéltük, hogy egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valaki kiengedje őket.
- Hát igen – mondta Ed. – Lehetetlen arra számítani, hogy az illető hosszú évtizedek múlva él még, és módjában lesz a törzskart és az admirálist kihozni a hibernálásból. Annak sincs értelme, hogy ez valami hivatal vagy intézmény kötelessége legyen. Már kitudódott volna.
Karen rájuk mosolygott.
- Akkor csak egy megoldás létezik.
Mindketten a nőre meredtek.
- Egy megoldás? – kérdezte Helmut.
- Mi lenne az? – nézett fel Ed Philips is.
- A hajó! Maga a hajó kelti fel őket. Valamilyen módon beprogramozták a hajóba.
Mindketten a szőke nőre meredtek.
Folytatása következik.
2012. március 15., csütörtök
Szerelem és líra - XVII.
Tizenhetedik rész
Az előző részben arról beszéltem, hogy a Rómeo és Júlia a világirodalom legkövetkezetesebb alkotásai közé tartozik. Mindenképpen nagy dicsérete a kornak, hogy ez a dráma színpadra kerülhetett, és – tudtommal – a hatóságok soha semmilyen formában sem alkalmatlankodtak miatta.
A mű világában a szerelem jobb emberré, felelősségteljesebb, felnőttebb és boldogabb lénnyé tesz. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy férfi és nő gyakorlatilag egyenrangúak legyenek. Ennek következetes megvalósításával a mű minden patriarchális világszemléletnek engesztelhetetlen ellenfelévé lesz.
A Rómeo és Júlia a szerelem következetes védelme és képviselete érdekében ugyanilyen elszántsággal támadja az erőszak misztifikálását, az ököljogot is. A Montagu és Capulet családok magától értetődően hisznek abban, hogy a fegyverek igazságot tehetnek. Nem számít, hogy mit mondanak, a tetteik erre utalnak. Ha nem hinnének az erőszak igazságában, nem öldösnék egymást hosszú ideje úgy, hogy már nem is emlékeznek rá, mikor és miért indult közöttük a viszály.
Ez már önmagában érdekes szituáció. A mű előzményét képező novellák mind elítélik az abszurd, értelmetlen gyűlölködést, és a két fiatal szerelmét úgy fogják fel, mint az oktalan fegyveres viszály isteni büntetését. A fegyveres viszály, a háborúskodás ennek értelmében magasabb dimenzióba tartozik, mint a szerelem. Ez tipikus példa arra, hogy a szerelem értékét megkérdőjelezik. Az erőszak a „komoly dolgok”, a szerelem pedig alapvetően a „komolytalanságok” kategóriájába tartozik.
Az ököljog erkölcse ugyan – mi mást tehetne – elveti a teljesen parttalan erőszakot, a harc öncélú imádatát, de a fiatalokat mégis erre neveli. Az ilyen fiatalt is felvonultatja Shakespeare tragédiája, tipikus példája Tybalt.
Tybalt és Paris szerepeltetése jelzi az angol drámaíró koncepciójának mélységeit. Ezek a remekül kidolgozott, plasztikus karakterek a mű előzményét képező itáliai novellákban nem szerepelnek. Mindkettő Rómeóval nagyjából egyidős fiatalember, értékrendjük pontosan mintázza a patriarchális társadalomban lehetséges fiatal életfelfogások két igen jelentős típusát.
Tybalt a krakéler, kötekedő, egyedül a harcnak élő ifjú iskolapéldája. A fegyverforgatáson, a harci művészetek gyakorlásán kívül semmi más nem fontos számára ez életben. A középkori lovagok között tömegével lehettek ilyenek, de a típus ma sem ritkaság. Nem feltétlenül lesz belőle zsoldos, sőt a zsoldosok zöme nem is így gondolkodik. Tybalt nem anyagias, nem hatalomvágyó. Ő a harcra szomjazik. Valamikor ezt nagyon férfias jelenségnek tartották.
Tybalt számára a harci tudáson kívül a legfontosabb értékek a bátorság, illetve a büszkeség. A bátorság azonban az ő interpretációjában inkább vakmerőség, a büszkeség pedig ön- és közveszélyes hübrisz. Ok nélkül is kötekedik, Rómeo tartózkodását pedig gyávaságnak érzi. Az ő helyzetéből nézve a másik fiú viselkedésének természetesen nincs is más értelmezési lehetősége; ez jelzi a harci erkölcs eredendő korlátoltságát.
Tybalt büszkesége félelmetes, állandóan casus bellit keres és teremt maga körül. A Capulet család estélyén megölné, vagy megöletné Rómeót, harci dühét még a családfő is megsokallja.
Harcolni akar. Ellenfelet keres. Ha Rómeo nem óhajt verekedni vele, Mercutio is megteszi. Törvényszerű, hogy előbb vagy utóbb életét veszti egy párviadalban. Rómeo számára azonban ez egészen mást jelent, más dimenziót…
Tybalt tehát a patriarchális felfogásban mindig ott rejlő militarizmus leplezetlen képviselője. Az ilyen számára a szerelem eleve másodlagos, hiszen az örökös harcok és harci képzelgések között ilyenre nem nagyon jut alkalom. A mai terroristák világában is ritkaság a szerelem, gyakran még az orgazmus is. Freud – természetesen – a harci készség erőltetését valószínűleg a csökkent értékű szexualitás kompenzációjának tartaná.
A patriarchális erkölcsnek merőben más vonatkozásait testesíti meg Paris gróf. Ő nem krakéler és nem kötekedő. Mellesleg ő is mindenkor készen áll a harcra, de ez csak néhány – elvileg – mellékes megjegyzésből világlik ki. Csinos, jól öltözött és gazdag fiatalember, ő a veronai lányok álma. Amúgy pedig: igazi konformista. Állítólag szerelmes Júliába, de pontosan úgy cselekszik, ahogy ilyenkor a patriarchális erkölcs elvárja: megkéri Júlia kezét – az apjától. Afféle patriarchális mintagyerek; a fennálló elvárt erkölcs szerint róla csak jót lehet mondani.
Csak Rómeo szerelmével összevetve jöhetünk rá, hogy Paris gróf szerelme – üres. Nem igazi szerelem, csupán a patriarchális erkölcs fogalmazta szerelem megtestesülése.
Mesteri, hogy William Shakespeare fellépteti ezt a két karaktert. Merthogy a Rómeo és Júlia nem pusztán a két fiatal szerelmének rokonszenvező ábrázolásától lesz igazán forradalmi mű, hanem éppen ettől a két szereplőtől. A kontraszt köztük és a szerelmes Rómeo között a darab egyik legfontosabb eleme. Lényegében a mondanivaló gerincvonalának súlyát ez tartja.
Még ezzel sincs vége. A harmadik kulcsfontosságú mellékszereplő Mercutio. Érdemes tisztázni az ő szerepét is, hiszen Shakespeare-nél minden mellékszereplőnek igen jól meghatározható dramaturgiai funkciói vannak. Eszement rendezők hajlamosak kihúzni olykor némelyiket, de ezt kivétel nélkül mindig hibás koncepció alapján teszik.
Mercutio művelt és szellemes. Valóban nagyon szereti hallani a saját hangját, ahogy Rómeo mondja róla az egyik jelenetben. Csakhogy: szellemessége és műveltsége üres.
Mercutio szellemessége meddő. Ragyogóan idéz bárhonnan, gyorsan forog az esze kereke, de nem alkot. Nincs koncepciója az élet fontos dolgairól. Süket és vak. Sejtelme sincs róla, hogy a barátja szerelembe esett, ráadásul családja legnagyobb ellenségének leányával. Nem veszi észre, amit lehetetlen nem észrevenni. De van ennél súlyosabb fogyatékossága is.
Mercutio az alkalmatlan barát iskolapéldája. Először csodálkozunk, hogy Rómeo még vele, a legjobb baráttal sem osztja meg a boldogsága okát, aztán rádöbbenünk, mennyire igaza van. Mercutio méltatlan a bizalomra.
Mercutio lényegesen összetettebb jellemnek, még rokonszenvesebbnek az előző két karakternél, pedig ugyanúgy jellegzetes képviselője a patriarchális erkölcsnek, mint a másik kettő, csak vastagabb rajta a műveltség máza.
Mercutio éppen a darab egyik legfontosabb jelenetsorában lepleződik le. Amikor Tybalt hetykeségét Rómeo elhárítja, a magát szellemesnek, műveltnek és okosnak tartó Mercutio butának és rövidlátónak bizonyul.
Tybalt együgyű kötekedését Rómeo könnyedén elhárítja. Azt válaszolja neki, hogy voltaképpen szereti (mármint Tybaltot), mert oka van szeretni.
Ha csak ketten vennének részt a társalgásban, az önfejű és ostobán kötekedő Tybalt nevetségessé válna. Gyávának nevezhetné Rómeót – számára nyilván ez a létező legnagyobb sértések egyike – de ha Rómeo ettől nem inog meg, menthetetlenül komikussá válna. Miért is inogna meg?
Shakespeare koncepciója azonban egészen más. Rómeo és Tybalt párbeszédéből, Tybalt esetleges megszégyenüléséből csupán a Rómeo szerelmi erkölcse képviselte morál magasabbrendűsége derülhetne ki, amiről éppen az egész darab szól. Itt külön szájba rágni nincs miért.
Mercutio jelenlétével azonban a jelenet más hangsúlyt kap. Mercutióról lehull a műveltség és szellemesség jelmeze. Fel sem tételezi, hogy Rómeónak oka van rá, hogy ne akarjon verekedni Tybalttal. A szellemessége és a műveltsége nem képes oda eljuttatni, hogy az erőszak gyarlóságát felismerje. Nem bízik a barátjában sem. Pontosan azt gondolja Rómeóról, amit Tybalt, hogy az ifjú Montagu – gyáva. Tökéletesen kiviláglik, hogy ő és Tybalt ugyanazon típusnak egy-egy változata.
Mercutio számára fontosabb a belé nevelt sablon, a patriarchális ököljog, mint a barátja szava. Ha Rómeo gyáva, majd ő kiáll helyette. Shakespeare nem hagyja, hogy a szellemes ifjú komikussá váljon – meg kell halnia…
Tybalt, Paris, Mercutio…
Mindhárman meghalnak. Shakespeare mindhárom figura alakjával remekelt. A patriarchális társadalom semmivel sem biztonságosabb a hozzá hűségesek számára, mint a forradalmi erkölcsű szerelmeseknek.
Meghalnak, anélkül, hogy éltek volna. Anélkül, hogy megismerték volna a szerelmet. Rómeo és Júlia teljesebb életet éltek náluk.
Sok szamárságot hordtak már arról össze, miért is halnak meg a szerelmesek. Pedig nagyon egyszerű a magyarázat. Eddig a pillanatig Rómeo a kezében tartja a sorsát, még semmi veszve nincs, boldogan élhet Júliával akármeddig.
Egészen eddig a pillanatig.
Ha továbbra sem nyúl a fegyveréhez.
Egy percig kellett volna kitartania. Máris megjelentek ugyanis a Herceg emberei, hogy Tybaltot tömlöcbe vigyék.
Ez próbatétel Rómeo számára túl nehéz, az élmény túlságosan sokkoló. Egész életében azt tanulta, hogy a bosszú szent kötelesség.
Megöli Tybaltot. Olyat tesz, ami a szerelem erkölcsével nem férhet össze.
Eddig a kezében tartotta a sorsát, mostantól a végzet irányítja őt.
Folytatása következik.
Az előző részben arról beszéltem, hogy a Rómeo és Júlia a világirodalom legkövetkezetesebb alkotásai közé tartozik. Mindenképpen nagy dicsérete a kornak, hogy ez a dráma színpadra kerülhetett, és – tudtommal – a hatóságok soha semmilyen formában sem alkalmatlankodtak miatta.
A mű világában a szerelem jobb emberré, felelősségteljesebb, felnőttebb és boldogabb lénnyé tesz. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy férfi és nő gyakorlatilag egyenrangúak legyenek. Ennek következetes megvalósításával a mű minden patriarchális világszemléletnek engesztelhetetlen ellenfelévé lesz.
A Rómeo és Júlia a szerelem következetes védelme és képviselete érdekében ugyanilyen elszántsággal támadja az erőszak misztifikálását, az ököljogot is. A Montagu és Capulet családok magától értetődően hisznek abban, hogy a fegyverek igazságot tehetnek. Nem számít, hogy mit mondanak, a tetteik erre utalnak. Ha nem hinnének az erőszak igazságában, nem öldösnék egymást hosszú ideje úgy, hogy már nem is emlékeznek rá, mikor és miért indult közöttük a viszály.
Ez már önmagában érdekes szituáció. A mű előzményét képező novellák mind elítélik az abszurd, értelmetlen gyűlölködést, és a két fiatal szerelmét úgy fogják fel, mint az oktalan fegyveres viszály isteni büntetését. A fegyveres viszály, a háborúskodás ennek értelmében magasabb dimenzióba tartozik, mint a szerelem. Ez tipikus példa arra, hogy a szerelem értékét megkérdőjelezik. Az erőszak a „komoly dolgok”, a szerelem pedig alapvetően a „komolytalanságok” kategóriájába tartozik.
Az ököljog erkölcse ugyan – mi mást tehetne – elveti a teljesen parttalan erőszakot, a harc öncélú imádatát, de a fiatalokat mégis erre neveli. Az ilyen fiatalt is felvonultatja Shakespeare tragédiája, tipikus példája Tybalt.
Tybalt és Paris szerepeltetése jelzi az angol drámaíró koncepciójának mélységeit. Ezek a remekül kidolgozott, plasztikus karakterek a mű előzményét képező itáliai novellákban nem szerepelnek. Mindkettő Rómeóval nagyjából egyidős fiatalember, értékrendjük pontosan mintázza a patriarchális társadalomban lehetséges fiatal életfelfogások két igen jelentős típusát.
Tybalt a krakéler, kötekedő, egyedül a harcnak élő ifjú iskolapéldája. A fegyverforgatáson, a harci művészetek gyakorlásán kívül semmi más nem fontos számára ez életben. A középkori lovagok között tömegével lehettek ilyenek, de a típus ma sem ritkaság. Nem feltétlenül lesz belőle zsoldos, sőt a zsoldosok zöme nem is így gondolkodik. Tybalt nem anyagias, nem hatalomvágyó. Ő a harcra szomjazik. Valamikor ezt nagyon férfias jelenségnek tartották.
Tybalt számára a harci tudáson kívül a legfontosabb értékek a bátorság, illetve a büszkeség. A bátorság azonban az ő interpretációjában inkább vakmerőség, a büszkeség pedig ön- és közveszélyes hübrisz. Ok nélkül is kötekedik, Rómeo tartózkodását pedig gyávaságnak érzi. Az ő helyzetéből nézve a másik fiú viselkedésének természetesen nincs is más értelmezési lehetősége; ez jelzi a harci erkölcs eredendő korlátoltságát.
Tybalt büszkesége félelmetes, állandóan casus bellit keres és teremt maga körül. A Capulet család estélyén megölné, vagy megöletné Rómeót, harci dühét még a családfő is megsokallja.
Harcolni akar. Ellenfelet keres. Ha Rómeo nem óhajt verekedni vele, Mercutio is megteszi. Törvényszerű, hogy előbb vagy utóbb életét veszti egy párviadalban. Rómeo számára azonban ez egészen mást jelent, más dimenziót…
Tybalt tehát a patriarchális felfogásban mindig ott rejlő militarizmus leplezetlen képviselője. Az ilyen számára a szerelem eleve másodlagos, hiszen az örökös harcok és harci képzelgések között ilyenre nem nagyon jut alkalom. A mai terroristák világában is ritkaság a szerelem, gyakran még az orgazmus is. Freud – természetesen – a harci készség erőltetését valószínűleg a csökkent értékű szexualitás kompenzációjának tartaná.
A patriarchális erkölcsnek merőben más vonatkozásait testesíti meg Paris gróf. Ő nem krakéler és nem kötekedő. Mellesleg ő is mindenkor készen áll a harcra, de ez csak néhány – elvileg – mellékes megjegyzésből világlik ki. Csinos, jól öltözött és gazdag fiatalember, ő a veronai lányok álma. Amúgy pedig: igazi konformista. Állítólag szerelmes Júliába, de pontosan úgy cselekszik, ahogy ilyenkor a patriarchális erkölcs elvárja: megkéri Júlia kezét – az apjától. Afféle patriarchális mintagyerek; a fennálló elvárt erkölcs szerint róla csak jót lehet mondani.
Csak Rómeo szerelmével összevetve jöhetünk rá, hogy Paris gróf szerelme – üres. Nem igazi szerelem, csupán a patriarchális erkölcs fogalmazta szerelem megtestesülése.
Mesteri, hogy William Shakespeare fellépteti ezt a két karaktert. Merthogy a Rómeo és Júlia nem pusztán a két fiatal szerelmének rokonszenvező ábrázolásától lesz igazán forradalmi mű, hanem éppen ettől a két szereplőtől. A kontraszt köztük és a szerelmes Rómeo között a darab egyik legfontosabb eleme. Lényegében a mondanivaló gerincvonalának súlyát ez tartja.
Még ezzel sincs vége. A harmadik kulcsfontosságú mellékszereplő Mercutio. Érdemes tisztázni az ő szerepét is, hiszen Shakespeare-nél minden mellékszereplőnek igen jól meghatározható dramaturgiai funkciói vannak. Eszement rendezők hajlamosak kihúzni olykor némelyiket, de ezt kivétel nélkül mindig hibás koncepció alapján teszik.
Mercutio művelt és szellemes. Valóban nagyon szereti hallani a saját hangját, ahogy Rómeo mondja róla az egyik jelenetben. Csakhogy: szellemessége és műveltsége üres.
Mercutio szellemessége meddő. Ragyogóan idéz bárhonnan, gyorsan forog az esze kereke, de nem alkot. Nincs koncepciója az élet fontos dolgairól. Süket és vak. Sejtelme sincs róla, hogy a barátja szerelembe esett, ráadásul családja legnagyobb ellenségének leányával. Nem veszi észre, amit lehetetlen nem észrevenni. De van ennél súlyosabb fogyatékossága is.
Mercutio az alkalmatlan barát iskolapéldája. Először csodálkozunk, hogy Rómeo még vele, a legjobb baráttal sem osztja meg a boldogsága okát, aztán rádöbbenünk, mennyire igaza van. Mercutio méltatlan a bizalomra.
Mercutio lényegesen összetettebb jellemnek, még rokonszenvesebbnek az előző két karakternél, pedig ugyanúgy jellegzetes képviselője a patriarchális erkölcsnek, mint a másik kettő, csak vastagabb rajta a műveltség máza.
Mercutio éppen a darab egyik legfontosabb jelenetsorában lepleződik le. Amikor Tybalt hetykeségét Rómeo elhárítja, a magát szellemesnek, műveltnek és okosnak tartó Mercutio butának és rövidlátónak bizonyul.
Tybalt együgyű kötekedését Rómeo könnyedén elhárítja. Azt válaszolja neki, hogy voltaképpen szereti (mármint Tybaltot), mert oka van szeretni.
Ha csak ketten vennének részt a társalgásban, az önfejű és ostobán kötekedő Tybalt nevetségessé válna. Gyávának nevezhetné Rómeót – számára nyilván ez a létező legnagyobb sértések egyike – de ha Rómeo ettől nem inog meg, menthetetlenül komikussá válna. Miért is inogna meg?
Shakespeare koncepciója azonban egészen más. Rómeo és Tybalt párbeszédéből, Tybalt esetleges megszégyenüléséből csupán a Rómeo szerelmi erkölcse képviselte morál magasabbrendűsége derülhetne ki, amiről éppen az egész darab szól. Itt külön szájba rágni nincs miért.
Mercutio jelenlétével azonban a jelenet más hangsúlyt kap. Mercutióról lehull a műveltség és szellemesség jelmeze. Fel sem tételezi, hogy Rómeónak oka van rá, hogy ne akarjon verekedni Tybalttal. A szellemessége és a műveltsége nem képes oda eljuttatni, hogy az erőszak gyarlóságát felismerje. Nem bízik a barátjában sem. Pontosan azt gondolja Rómeóról, amit Tybalt, hogy az ifjú Montagu – gyáva. Tökéletesen kiviláglik, hogy ő és Tybalt ugyanazon típusnak egy-egy változata.
Mercutio számára fontosabb a belé nevelt sablon, a patriarchális ököljog, mint a barátja szava. Ha Rómeo gyáva, majd ő kiáll helyette. Shakespeare nem hagyja, hogy a szellemes ifjú komikussá váljon – meg kell halnia…
Tybalt, Paris, Mercutio…
Mindhárman meghalnak. Shakespeare mindhárom figura alakjával remekelt. A patriarchális társadalom semmivel sem biztonságosabb a hozzá hűségesek számára, mint a forradalmi erkölcsű szerelmeseknek.
Meghalnak, anélkül, hogy éltek volna. Anélkül, hogy megismerték volna a szerelmet. Rómeo és Júlia teljesebb életet éltek náluk.
Sok szamárságot hordtak már arról össze, miért is halnak meg a szerelmesek. Pedig nagyon egyszerű a magyarázat. Eddig a pillanatig Rómeo a kezében tartja a sorsát, még semmi veszve nincs, boldogan élhet Júliával akármeddig.
Egészen eddig a pillanatig.
Ha továbbra sem nyúl a fegyveréhez.
Egy percig kellett volna kitartania. Máris megjelentek ugyanis a Herceg emberei, hogy Tybaltot tömlöcbe vigyék.
Ez próbatétel Rómeo számára túl nehéz, az élmény túlságosan sokkoló. Egész életében azt tanulta, hogy a bosszú szent kötelesség.
Megöli Tybaltot. Olyat tesz, ami a szerelem erkölcsével nem férhet össze.
Eddig a kezében tartotta a sorsát, mostantól a végzet irányítja őt.
Folytatása következik.
2012. március 14., szerda
Egy régi március emlékezete
Valamikor egyszer régen,
Talán éppen
Most megy feledésbe…
——-
Valamikor régen,
Itt, Magyarországon,
Még a rügyek sem fakadtak ki az ágon,
S történelmet írt a Költő,
Meg a Népe…
Valamikor régen…
Tán ma is ez kéne…
Áldott az emléke.
——-
Valamikor egyszer régen…
Talán mégsem
Kéne elfeledni.
——-
Valamikor régen
Itt Magyarországon,
Úgy esett le a fekete-sárga járom,
Hogy nem folyt vér,
Sebesültek nem hörögtek,
Sortüzek helyett
Verssorok dübörögtek.
——–
Emlékidéző kedves márciusban
Öregedő szívünk is ifjan dobban.
——-
Március idusa: örök magyar,
Örök magyar, s örökre fiatal.
——-
A múltból, mint az isten, integet,
Talán valódi Jövőt rejteget.
——–
Amikor az országunk lelke tiszta,
Szent márciusnak szelleme tér vissza.
—–
Volt március bennünk ragyog,
Ettől is vagyunk magyarok.
——
Amíg csak a vers a fegyver,
Ellenség minket meg nem ver.
—–
Világ ujját szopva kérdi,
Európa ma se érti.
—–
Dzsidás tán letaposhatta,
Lényegét fel nem foghatta.
——
Haynau tán akaszthatott,
Márciust nem gyilkolhatott.
—–
Isten sose magyarázat;
Nagy túlerő – nagy gyalázat.
—-
Egyszer régen, földön-égen
Darabokra tört a szégyen.
—-
A Szabadság fegyvertelen,
Tűnő indulatban terem.
—-
Sose művi, sose sanda,
Sose fáradt propaganda.
—–
Nagy bizalommal születik,
S ott marad, ahol nevelik.
—–
Márciusunk, szabadságunk,
Erős bástyánk, hitünk, várunk.
—-
Sose fogjuk koncnak vetni,
Sose fogjuk elfeledni.
——-
Valamikor régen,
Itt, Magyarországon,
Még a rügyek sem fakadtak ki az ágon,
S történelmet írt a Költő,
Meg a Népe…
Valamikor régen…
Tán ma is ez kéne…
Áldott az emléke.
Talán éppen
Most megy feledésbe…
——-
Valamikor régen,
Itt, Magyarországon,
Még a rügyek sem fakadtak ki az ágon,
S történelmet írt a Költő,
Meg a Népe…
Valamikor régen…
Tán ma is ez kéne…
Áldott az emléke.
——-
Valamikor egyszer régen…
Talán mégsem
Kéne elfeledni.
——-
Valamikor régen
Itt Magyarországon,
Úgy esett le a fekete-sárga járom,
Hogy nem folyt vér,
Sebesültek nem hörögtek,
Sortüzek helyett
Verssorok dübörögtek.
——–
Emlékidéző kedves márciusban
Öregedő szívünk is ifjan dobban.
——-
Március idusa: örök magyar,
Örök magyar, s örökre fiatal.
——-
A múltból, mint az isten, integet,
Talán valódi Jövőt rejteget.
——–
Amikor az országunk lelke tiszta,
Szent márciusnak szelleme tér vissza.
—–
Volt március bennünk ragyog,
Ettől is vagyunk magyarok.
——
Amíg csak a vers a fegyver,
Ellenség minket meg nem ver.
—–
Világ ujját szopva kérdi,
Európa ma se érti.
—–
Dzsidás tán letaposhatta,
Lényegét fel nem foghatta.
——
Haynau tán akaszthatott,
Márciust nem gyilkolhatott.
—–
Isten sose magyarázat;
Nagy túlerő – nagy gyalázat.
—-
Egyszer régen, földön-égen
Darabokra tört a szégyen.
—-
A Szabadság fegyvertelen,
Tűnő indulatban terem.
—-
Sose művi, sose sanda,
Sose fáradt propaganda.
—–
Nagy bizalommal születik,
S ott marad, ahol nevelik.
—–
Márciusunk, szabadságunk,
Erős bástyánk, hitünk, várunk.
—-
Sose fogjuk koncnak vetni,
Sose fogjuk elfeledni.
——-
Valamikor régen,
Itt, Magyarországon,
Még a rügyek sem fakadtak ki az ágon,
S történelmet írt a Költő,
Meg a Népe…
Valamikor régen…
Tán ma is ez kéne…
Áldott az emléke.
2012. március 13., kedd
Davis újabb levelének részlete - XVI.
Igyekszem felidézni, milyen látvány tárulhat kívülről a tatárok szeme elé. Kietlen és kopár domb, rajta egy felrobbantott palánkvár sivár nyomai. Még a legsóvárabb és legostobább tatár sem hiheti, hogy a romok között akadhat bármi rabolni való.
Istenem, csak ne gondolja, hogy itt bármilyen értékes tárgy heverhet! Csak ne gondolja egy se!
Feszült pillanatok voltak. A tatár visszalovagolt a parancsnokához, és nyilván jelentette, hogy mit tapasztalt. A következő pillanatban az összes tatár hátat fordított a várnak, és lelovagoltak a folyópartra.
Tudtam, hogy a Mura mentén most egyetlen csónak, komp, vagy bármiféle vízi jármű sincs. Zrínyi gróf keményen parancsba adta, hogy az összeset el kell távolítani. A tatárnak ne legyen semmiféle átkelési alkalmatossága a pontonhídon kívül.
A parton nyilván észrevették a szigetet, és talán a halastó bejáratát is. Mostanra ott sem lehet senki emberfia, és semmiféle jármű. Még egy szál deszka se. A túlsó part is tökéletesen kihaltnak látszik, a malomhajónk feljebb van, egy kis öbölfélében lehorgonyozva, a folyópart és a bozót takarásában.
Feszülten figyeltem.
A tatárok lovagoltak még egy kicsit ide-oda, aztán elvonultak a vártól jó messzire, az úton és a volt palánkúton túlra, az erdőszélre. Ott leszálltak a lóról, levették a nyergeket, a lovakat kipányvázták, valamit elébük szórtak, maguk meg a nyergekre telepedtek. Úgy tűnt, nemigen akarnak onnan felkelni, amíg a zöm ide nem ér.
Az én legénységem ettől nagyon megkönnyebbült. Már-már újra kezdődött volna a délelőtti tréfálkozás, de Krisztics résen volt:
- Továbbra is teljes csönd! – suttogta parancsoló hangnemben. – Azok ott nemtörődömnek tűnnek. Azok is, mert azt hiszik, erre van okuk. Amíg ők ezt képzelik, biztonságban vagyunk. De mindenkit figyelmeztetek: azoknak ott olyan a fülük, mint a rókának, és ha csak egyszer is gyanút fognak, attól kezdve állandóan figyelnek! Aki hangoskodik, kettéhasítom! – a nyomaték kedvéért félig előhúzta a kardját.
Csönd lett.
Jó óra hosszáig sem történt semmi. A tatárok nyugodtan ücsörögtek, valószínűleg ettek, és tereferéltek.
Amikor az egyikük hirtelen amúgy szőrén a lovára pattant, és a vár felé indult, megijedtem. Mi történt? Meghallott volna valamit? Hiszen teljes csönd volt!
Megdermedtem a félelemtől.
A tatárnak azonban esze ágában sem volt a várhoz jönni, elkanyarodott balra, és eltűnt a szemem elöl. Néhány perc múlva visszatért. Valószínűleg parancsot kapott, nézze meg, közeledik-e már a zöm. Amikor fertályóra múlva egy másik tatár pattant fel ugyanígy szőrén a lovára, már nem ijedtem meg.
A harmadik alkalom azonban változást hozott. A felderítésből visszatért lovas kapkodva ugrott le a hátasáról, és a következő mozdulattal már tette is a lóra a nyerget. A többi is azonnal felpattant, szempillantás alatt felnyergeltek, és lóra kaptak.
Megértettem, hogy közeledik a zöm.
- Máris itt vannak!
- Mostantól teljes készültség! – suttogta Krisztics strázsamester.
Istenem, csak ne gondolja, hogy itt bármilyen értékes tárgy heverhet! Csak ne gondolja egy se!
Feszült pillanatok voltak. A tatár visszalovagolt a parancsnokához, és nyilván jelentette, hogy mit tapasztalt. A következő pillanatban az összes tatár hátat fordított a várnak, és lelovagoltak a folyópartra.
Tudtam, hogy a Mura mentén most egyetlen csónak, komp, vagy bármiféle vízi jármű sincs. Zrínyi gróf keményen parancsba adta, hogy az összeset el kell távolítani. A tatárnak ne legyen semmiféle átkelési alkalmatossága a pontonhídon kívül.
A parton nyilván észrevették a szigetet, és talán a halastó bejáratát is. Mostanra ott sem lehet senki emberfia, és semmiféle jármű. Még egy szál deszka se. A túlsó part is tökéletesen kihaltnak látszik, a malomhajónk feljebb van, egy kis öbölfélében lehorgonyozva, a folyópart és a bozót takarásában.
Feszülten figyeltem.
A tatárok lovagoltak még egy kicsit ide-oda, aztán elvonultak a vártól jó messzire, az úton és a volt palánkúton túlra, az erdőszélre. Ott leszálltak a lóról, levették a nyergeket, a lovakat kipányvázták, valamit elébük szórtak, maguk meg a nyergekre telepedtek. Úgy tűnt, nemigen akarnak onnan felkelni, amíg a zöm ide nem ér.
Az én legénységem ettől nagyon megkönnyebbült. Már-már újra kezdődött volna a délelőtti tréfálkozás, de Krisztics résen volt:
- Továbbra is teljes csönd! – suttogta parancsoló hangnemben. – Azok ott nemtörődömnek tűnnek. Azok is, mert azt hiszik, erre van okuk. Amíg ők ezt képzelik, biztonságban vagyunk. De mindenkit figyelmeztetek: azoknak ott olyan a fülük, mint a rókának, és ha csak egyszer is gyanút fognak, attól kezdve állandóan figyelnek! Aki hangoskodik, kettéhasítom! – a nyomaték kedvéért félig előhúzta a kardját.
Csönd lett.
Jó óra hosszáig sem történt semmi. A tatárok nyugodtan ücsörögtek, valószínűleg ettek, és tereferéltek.
Amikor az egyikük hirtelen amúgy szőrén a lovára pattant, és a vár felé indult, megijedtem. Mi történt? Meghallott volna valamit? Hiszen teljes csönd volt!
Megdermedtem a félelemtől.
A tatárnak azonban esze ágában sem volt a várhoz jönni, elkanyarodott balra, és eltűnt a szemem elöl. Néhány perc múlva visszatért. Valószínűleg parancsot kapott, nézze meg, közeledik-e már a zöm. Amikor fertályóra múlva egy másik tatár pattant fel ugyanígy szőrén a lovára, már nem ijedtem meg.
A harmadik alkalom azonban változást hozott. A felderítésből visszatért lovas kapkodva ugrott le a hátasáról, és a következő mozdulattal már tette is a lóra a nyerget. A többi is azonnal felpattant, szempillantás alatt felnyergeltek, és lóra kaptak.
Megértettem, hogy közeledik a zöm.
- Máris itt vannak!
- Mostantól teljes készültség! – suttogta Krisztics strázsamester.
2012. március 12., hétfő
Szigetvár néhai ura
Szigetvár néhai ura,
Nem hajlott gyáva alkura,
Mint némelyik puhány.
“Ne mentesíts, itt a helyem,
Nem kell királyi kegyelem,
Ha eljön a pogány.”
———
Ötvennyolc tisztes éve volt,
Jött érte oszmán hadi hold,
Augusztusi napon;
“Zrínyi gróf tán már elszaladt?”
“Dehogy szultánom! Itt maradt,
Ott áll a várfalon.”
——–
“Esküdjetek most, katonák,
Míg élünk, szultán nem tör át,
A becsület örök!
Én el nem hagylak titeket,
S míg az oszmán el nem temet,
Sziget nem lesz török!”
——–
Ellopták egyik zászlaját,
Ki is tűzték a sáncra hát,
Hadd lássa Zrínyi gróf;
Utána György fia helyett
Küldtek be hamis levelet:
“Jól figyelj, Zrínyi gróf!”
——–
“Édes, szerelmetes fiam,
Én meg nem adhatom magam,
Míg fegyvert foghatok,
Itt, Szigetvár falainál,
Az áradat végleg megáll,
Legfeljebb meghalok.”
——–
“Jelentsd, kutya, miképp esett,
Hogy Ali Portug elesett,
Sok vezérem suta!
És költsetek hitvány mesét,
Miért e szörnyű veszteség,
Mert megüt a guta!”
——–
Szigetvár dacos, jó ura
Még most se hajlik alkura,
Hogy bástyája törött;
Már belső várába szorul,
De harcol egyre, makacsul,
És pusztul a török.
——–
“Vigyázz, turbánod csupa vér!
Mogorva most a nagyvezér,
És terhes a titok:
Világhódítónk nem felel,
A dühe vitte tegnap el,
A szultánunk halott!”
——-
Zrínyi Miklós, a kapitány,
Páncélt, sisakot félre hány,
Már nincs mit mondani;
“A díszruhás, komor halál
Eljött, vitézek, jelre vár,
Menjünk elébe mi!”
—–
Fejetlen teteme hever,
Egy volt rabja temette el,
Ország siratja már;
Győrben már látszik érdeme,
És százezres had szégyene,
Hogy gyáva a király.
——–
Fejét kíséri bús sereg,
Harsona sír, a dob pereg,
Zokog a némaság;
Miatta nem jön egyhamar
Európára zivatar,
Lidérces sokaság.
—–
Az idő zordonan pereg,
Dédunokája írta meg,
Míg más csak hallgatott;
Szigetvár néhai ura,
Nem hajlott gyáva alkura
Csak élt, amíg tudott.
Nem hajlott gyáva alkura,
Mint némelyik puhány.
“Ne mentesíts, itt a helyem,
Nem kell királyi kegyelem,
Ha eljön a pogány.”
———
Ötvennyolc tisztes éve volt,
Jött érte oszmán hadi hold,
Augusztusi napon;
“Zrínyi gróf tán már elszaladt?”
“Dehogy szultánom! Itt maradt,
Ott áll a várfalon.”
——–
“Esküdjetek most, katonák,
Míg élünk, szultán nem tör át,
A becsület örök!
Én el nem hagylak titeket,
S míg az oszmán el nem temet,
Sziget nem lesz török!”
——–
Ellopták egyik zászlaját,
Ki is tűzték a sáncra hát,
Hadd lássa Zrínyi gróf;
Utána György fia helyett
Küldtek be hamis levelet:
“Jól figyelj, Zrínyi gróf!”
——–
“Édes, szerelmetes fiam,
Én meg nem adhatom magam,
Míg fegyvert foghatok,
Itt, Szigetvár falainál,
Az áradat végleg megáll,
Legfeljebb meghalok.”
——–
“Jelentsd, kutya, miképp esett,
Hogy Ali Portug elesett,
Sok vezérem suta!
És költsetek hitvány mesét,
Miért e szörnyű veszteség,
Mert megüt a guta!”
——–
Szigetvár dacos, jó ura
Még most se hajlik alkura,
Hogy bástyája törött;
Már belső várába szorul,
De harcol egyre, makacsul,
És pusztul a török.
——–
“Vigyázz, turbánod csupa vér!
Mogorva most a nagyvezér,
És terhes a titok:
Világhódítónk nem felel,
A dühe vitte tegnap el,
A szultánunk halott!”
——-
Zrínyi Miklós, a kapitány,
Páncélt, sisakot félre hány,
Már nincs mit mondani;
“A díszruhás, komor halál
Eljött, vitézek, jelre vár,
Menjünk elébe mi!”
—–
Fejetlen teteme hever,
Egy volt rabja temette el,
Ország siratja már;
Győrben már látszik érdeme,
És százezres had szégyene,
Hogy gyáva a király.
——–
Fejét kíséri bús sereg,
Harsona sír, a dob pereg,
Zokog a némaság;
Miatta nem jön egyhamar
Európára zivatar,
Lidérces sokaság.
—–
Az idő zordonan pereg,
Dédunokája írta meg,
Míg más csak hallgatott;
Szigetvár néhai ura,
Nem hajlott gyáva alkura
Csak élt, amíg tudott.
2012. március 11., vasárnap
Királyi furfang
Tegnap kezdtem, a Bibuczi Meseszínház számára készül. A csapat szokásos szcenikai igényei szerint készül.
Pakolcs vármegyében sanyargatják a népet. Mátyás útra kel.Utána megy hűséges Hollója is.
———-
Részlet:
——–
HOLLÓ:
A király országát járja,
Rajta van az álruhája.
Megnézzük mi is, gyerekek?
Varázslattal odamegyek,
S minden gonoszt kikémlelek.
Eljöttök velem, gyerekek?
(Varázsol.)
Csiribikem, csiribákom,
Ákombákom, szürke mákom,
Hollószárnyú nagykabátom,
Károgás a faluvégen;
Legyek Pakolcs vármegyében!
Nr. 3
Holló király után repülő dala
Vajon merre jár
Mátyás király?
Szárnyra kelünk,
Utánamegyünk!
Fenn a magasban árkon-bokron
Hamar túl leszünk,
Ahol a király,
Ott a helyünk!
Álruhában,
Gyalogszerrel
Bandukol most a király,
Menjünk utána,
Nézzünk szét,
Hogy éppen merre jár!
Álruhában,
Gyalogszerrel
Bandukol most a király,
Menjünk utána,
Nézzünk szét,
Hogy éppen merre jár!
Vajon merre jár
Mátyás király?
Szárnyra kelünk,
Máris repülünk.
Fenn a magasból nagyon gyorsan
Elé kerülünk,
Ahol a király,
Ott a helyünk!
Álruhában,
Gyalogszerrel
Bandukol most a király,
Menjünk utána,
Nézzünk szét,
Hogy éppen merre jár!
Vajon merre jár
Mátyás király?
Felrepülünk,
Utánamegyünk.
A magasból lecsapva
Majd elé kerülünk,
Ahol a király,
Ott a helyünk!
A magasból lecsapva
Majd elé kerülünk,
Ahol a király,
Ott a helyünk!
Pakolcs vármegyében sanyargatják a népet. Mátyás útra kel.Utána megy hűséges Hollója is.
———-
Részlet:
——–
HOLLÓ:
A király országát járja,
Rajta van az álruhája.
Megnézzük mi is, gyerekek?
Varázslattal odamegyek,
S minden gonoszt kikémlelek.
Eljöttök velem, gyerekek?
(Varázsol.)
Csiribikem, csiribákom,
Ákombákom, szürke mákom,
Hollószárnyú nagykabátom,
Károgás a faluvégen;
Legyek Pakolcs vármegyében!
Nr. 3
Holló király után repülő dala
Vajon merre jár
Mátyás király?
Szárnyra kelünk,
Utánamegyünk!
Fenn a magasban árkon-bokron
Hamar túl leszünk,
Ahol a király,
Ott a helyünk!
Álruhában,
Gyalogszerrel
Bandukol most a király,
Menjünk utána,
Nézzünk szét,
Hogy éppen merre jár!
Álruhában,
Gyalogszerrel
Bandukol most a király,
Menjünk utána,
Nézzünk szét,
Hogy éppen merre jár!
Vajon merre jár
Mátyás király?
Szárnyra kelünk,
Máris repülünk.
Fenn a magasból nagyon gyorsan
Elé kerülünk,
Ahol a király,
Ott a helyünk!
Álruhában,
Gyalogszerrel
Bandukol most a király,
Menjünk utána,
Nézzünk szét,
Hogy éppen merre jár!
Vajon merre jár
Mátyás király?
Felrepülünk,
Utánamegyünk.
A magasból lecsapva
Majd elé kerülünk,
Ahol a király,
Ott a helyünk!
A magasból lecsapva
Majd elé kerülünk,
Ahol a király,
Ott a helyünk!
2012. március 10., szombat
Mérleg - fél évszázad elmúltával
Ötven évem zuhant tova
Az Idő csúszdáján,
Magam is egy régi világ
Emléke vagyok tán.
——–
Akadt a fél évszázadnak
Jobb, nehezebb éve,
De olyan nem történt soha,
Amit bánni kéne.
——-
Lányainkat felneveltük,
Óvtuk, segítettük,
Közben talán a kenyerünk
Javát meg is ettük.
——–
Kint a gazdasági válság
Sohasem ért véget,
Kaptunk hát a szemünk közé
Özön hülyeséget.
——
Hitvány világ tengeréből
Hullt a tajték váltig:
Bokros Lajos csomagjától
Hoffmann Rózsikáig.
———
Az Élet lövészárkában
Kitartottam végig,
Ezután is; mindegy, hogyha
Csak por száll az égig.
——-
Látom, balekokat keres
A savanyú Végzet,
S hajléktalan jelmezben jár
Az öreg Enyészet.
——-
Jövő házának tetejét
Vihar horpasztotta,
S az öltönyös rablóbanda
Egyre fosztogatja.
——-
Hazánk romlik, elődeink
Műve semmivé lett,
S magán-exodusszerűen
Távozik az Élet.
——–
Elspórolta-bizniszelte
“Elitünk” a házat,
Semmi sem marad utánuk,
Csupán a gyalázat.
——–
Kinevezett költészetünk
A bajon nem enyhít,
Mondatonként csócsálgatja
A vasszürke Semmit.
—–
A díjazott irodalmunk
Lomhán tiritarka,
Elegánsan semmitmondó,
Se füle, se farka.
———
Rég tudom, hogy a világban
Rosszul jár az óra,
A baromság mindig eljön,
S várni kell a jóra.
——-
A kifosztott, rossz jövőnek
Minden nehéz éve
Úgy omlik majd az országra,
Mint a dohos kéve.
——–
Érdemes-e jobb jövőért
Sorompóba állni,
Nem jobb külföldre, nemlétbe
Máris dezertálni?
——-
Ostromlott vár a Jövendő,
Szultán áll előtte,
S a martalóc oszmán csürhe
Csaknem körbevette.
——–
Akinek ez nem szívügye,
Gyorsan meneküljön,
Létben vagy világban minél
Messzebbre kerüljön.
———
Az ostromverte jövendőnk
Léte véres, kormos,
S a várban a Szerelem az
Egyetlen seborvos.
——-
Rossz, spórolós magyar jelen
Hiány-konoksága,
Nincs ennél a nagyvilágnak
Nagyobb boldogsága.
———
Fél évszázad elmúltával
Csikorog az Élet,
Lövedékkel, infarktussal
Hamar véget érhet.
——–
S ha mégis tovább tartana,
Kissé hosszabb lenne,
Egyedül a kedvesemnek
Lesz érdeme benne.
Az Idő csúszdáján,
Magam is egy régi világ
Emléke vagyok tán.
——–
Akadt a fél évszázadnak
Jobb, nehezebb éve,
De olyan nem történt soha,
Amit bánni kéne.
——-
Lányainkat felneveltük,
Óvtuk, segítettük,
Közben talán a kenyerünk
Javát meg is ettük.
——–
Kint a gazdasági válság
Sohasem ért véget,
Kaptunk hát a szemünk közé
Özön hülyeséget.
——
Hitvány világ tengeréből
Hullt a tajték váltig:
Bokros Lajos csomagjától
Hoffmann Rózsikáig.
———
Az Élet lövészárkában
Kitartottam végig,
Ezután is; mindegy, hogyha
Csak por száll az égig.
——-
Látom, balekokat keres
A savanyú Végzet,
S hajléktalan jelmezben jár
Az öreg Enyészet.
——-
Jövő házának tetejét
Vihar horpasztotta,
S az öltönyös rablóbanda
Egyre fosztogatja.
——-
Hazánk romlik, elődeink
Műve semmivé lett,
S magán-exodusszerűen
Távozik az Élet.
——–
Elspórolta-bizniszelte
“Elitünk” a házat,
Semmi sem marad utánuk,
Csupán a gyalázat.
——–
Kinevezett költészetünk
A bajon nem enyhít,
Mondatonként csócsálgatja
A vasszürke Semmit.
—–
A díjazott irodalmunk
Lomhán tiritarka,
Elegánsan semmitmondó,
Se füle, se farka.
———
Rég tudom, hogy a világban
Rosszul jár az óra,
A baromság mindig eljön,
S várni kell a jóra.
——-
A kifosztott, rossz jövőnek
Minden nehéz éve
Úgy omlik majd az országra,
Mint a dohos kéve.
——–
Érdemes-e jobb jövőért
Sorompóba állni,
Nem jobb külföldre, nemlétbe
Máris dezertálni?
——-
Ostromlott vár a Jövendő,
Szultán áll előtte,
S a martalóc oszmán csürhe
Csaknem körbevette.
——–
Akinek ez nem szívügye,
Gyorsan meneküljön,
Létben vagy világban minél
Messzebbre kerüljön.
———
Az ostromverte jövendőnk
Léte véres, kormos,
S a várban a Szerelem az
Egyetlen seborvos.
——-
Rossz, spórolós magyar jelen
Hiány-konoksága,
Nincs ennél a nagyvilágnak
Nagyobb boldogsága.
———
Fél évszázad elmúltával
Csikorog az Élet,
Lövedékkel, infarktussal
Hamar véget érhet.
——–
S ha mégis tovább tartana,
Kissé hosszabb lenne,
Egyedül a kedvesemnek
Lesz érdeme benne.
2012. március 9., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 153.
SZÁZÖTVENHARMADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő a fejét ingatta.
- Még mindig nem értem, hogy miért, Ed? Amit elmondtál, abból miért következne, hogy ők itt – a tartályokra mutatott. – időutasok lennének? Még mindig enm értem a dolgok logikáját. Vagy nem teljesen értem.
Ed lendületesen beszélni kezdett volna, de Karen egy kézmozdulattal belefojtotta a szót.
- Várj! – mondta. – Összefoglalom. Azt mondtad: a különböző kormányok és hadseregek által a múltba menesztett katonák csak részben tudták a feladataikat teljesíteni, mert sem ők nem kerültek együvé, sem az eszközeik nem jutottak el hozzájuk. Ráadásul végképp elveszítették kommunikációs lehetőségeiket a jövőben tartózkodó feljebbvalóikkal, egészen egyszerűen azért, mert az illető feljebbvalók megszűntek létezni a számukra. Mindannyian egy teljesen új idősíkot hoztak létre, amelyen egyedül maradtak. Elvesztették a kapcsolatukat a jövővel, mert ők egy-egy önálló jövőt hoztak létre az ottlétükkel. Ezt állítod?
- Igen, ezt.
- Ebből miképpen következik, hogy Dúvad Williams és a társai időutazók lennének?
Ed Philips nagyot sóhajtott.
- Emlékszel rá, hogy az admirális és a társai voltaképpen nem léteznek a mi időnkben? Hogy nem azonosíthatók? Hogy egyiküknek sincs korábbi élete?
Karen bólintott.
- Igen. Ezzel kezdődött. Úgy értem, emiatt vetettük fel az időutazás lehetőségét.
Helmut Schellenberg mindkettőjük meglepetésére nagyot kiáltott.
- Igen! Értem! – egészen izgatottnak tűnt. – Most már én is értem!
Csodálkozva néztek rá.
- Mit értesz, Helmut?
- Dúvad Williams admirális és a társait.
- Mármint?
- A hibernáció gyerekcipőben jár, nagyon kockázatos, és emberen kipróbálni hallatlan kockázat. Hogy valaki megtegye, gyakorlatilag lehetetlen. Még önként jelentkező, jelentéktelen alakokkal sem kísérleteznének, még bunkó önkéntesekkel sem. Főleg nem fontos személyekkel. Egy admirálissal és a kísérletével. Milyen ostobák voltunk! Az első pillanatban rá kellett volna jönnünk!
Mindketten értetlenkedve méregették.
- Ha részleteznéd, Helmut…
- A Dúvad Williams halála körüli titokzatosság! A bizonytalanságok! Aztán ez a csatahajó. A tartályok. Miért nem fogtuk fel azonnal?
- De mit?
- A helyzet fonákságait.
- Fonákságait? – nézett rá Karen. – Igen kifinomultan fogalmazol, Helmut.
- Igen, a helyzet fonákságait. Megtaláljuk itt befagyasztva egy flotta teljes vezérkarát. Mi más értelme lehetne ennek?
- Más értelme?
- Nem lehet más értelme! Williams és a tisztjei időutasként kerülhettek ide! Valamiért részt vettek a háborúban, és győzelmet arattak. Ha ugyan valóban győzelmet arattak! Ki tudja, mi is volt igazából a Nagy Háború! Egymásnak ellentmondó információk tömkelege beszél róla! Nem stimmelnek a részletek.
Köhintett, aztán folytatta:
- Szóval a háború sem tiszta ügy. Apám sokat mesélt arról, hogy a résztvevők egészen mást mondtak, mint a hivatalos történetírás. Most pedig rátaláltunk az admirálisra, aki állítólag halott.
- És? – értetlenkedett ezúttal Ed Philips.
- Hát nem érted? Nem akarták megkockáztatni az időutazást, mert nem akartak újabb idősíkot létrehozni. Azzal is tisztában lehettek, hogy a jövő irányába az időutazás lehetetlen.
- És?
- És hibernálták magukat, hogy megérjenek valami eseményt! Tudták, hogy kockázatos, de nem láttak más lehetőséget!
- Valami eseményt? – kérdezte Ed.
- Igen, valami eseményt, ami az ő világukban bekövetkezett, és úgy vélik, hogy itt is megtörténik.
Karen Bozchana Kadlecikova bólintott.
- Jó lenne tudni, mi lehet az az esemény.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő a fejét ingatta.
- Még mindig nem értem, hogy miért, Ed? Amit elmondtál, abból miért következne, hogy ők itt – a tartályokra mutatott. – időutasok lennének? Még mindig enm értem a dolgok logikáját. Vagy nem teljesen értem.
Ed lendületesen beszélni kezdett volna, de Karen egy kézmozdulattal belefojtotta a szót.
- Várj! – mondta. – Összefoglalom. Azt mondtad: a különböző kormányok és hadseregek által a múltba menesztett katonák csak részben tudták a feladataikat teljesíteni, mert sem ők nem kerültek együvé, sem az eszközeik nem jutottak el hozzájuk. Ráadásul végképp elveszítették kommunikációs lehetőségeiket a jövőben tartózkodó feljebbvalóikkal, egészen egyszerűen azért, mert az illető feljebbvalók megszűntek létezni a számukra. Mindannyian egy teljesen új idősíkot hoztak létre, amelyen egyedül maradtak. Elvesztették a kapcsolatukat a jövővel, mert ők egy-egy önálló jövőt hoztak létre az ottlétükkel. Ezt állítod?
- Igen, ezt.
- Ebből miképpen következik, hogy Dúvad Williams és a társai időutazók lennének?
Ed Philips nagyot sóhajtott.
- Emlékszel rá, hogy az admirális és a társai voltaképpen nem léteznek a mi időnkben? Hogy nem azonosíthatók? Hogy egyiküknek sincs korábbi élete?
Karen bólintott.
- Igen. Ezzel kezdődött. Úgy értem, emiatt vetettük fel az időutazás lehetőségét.
Helmut Schellenberg mindkettőjük meglepetésére nagyot kiáltott.
- Igen! Értem! – egészen izgatottnak tűnt. – Most már én is értem!
Csodálkozva néztek rá.
- Mit értesz, Helmut?
- Dúvad Williams admirális és a társait.
- Mármint?
- A hibernáció gyerekcipőben jár, nagyon kockázatos, és emberen kipróbálni hallatlan kockázat. Hogy valaki megtegye, gyakorlatilag lehetetlen. Még önként jelentkező, jelentéktelen alakokkal sem kísérleteznének, még bunkó önkéntesekkel sem. Főleg nem fontos személyekkel. Egy admirálissal és a kísérletével. Milyen ostobák voltunk! Az első pillanatban rá kellett volna jönnünk!
Mindketten értetlenkedve méregették.
- Ha részleteznéd, Helmut…
- A Dúvad Williams halála körüli titokzatosság! A bizonytalanságok! Aztán ez a csatahajó. A tartályok. Miért nem fogtuk fel azonnal?
- De mit?
- A helyzet fonákságait.
- Fonákságait? – nézett rá Karen. – Igen kifinomultan fogalmazol, Helmut.
- Igen, a helyzet fonákságait. Megtaláljuk itt befagyasztva egy flotta teljes vezérkarát. Mi más értelme lehetne ennek?
- Más értelme?
- Nem lehet más értelme! Williams és a tisztjei időutasként kerülhettek ide! Valamiért részt vettek a háborúban, és győzelmet arattak. Ha ugyan valóban győzelmet arattak! Ki tudja, mi is volt igazából a Nagy Háború! Egymásnak ellentmondó információk tömkelege beszél róla! Nem stimmelnek a részletek.
Köhintett, aztán folytatta:
- Szóval a háború sem tiszta ügy. Apám sokat mesélt arról, hogy a résztvevők egészen mást mondtak, mint a hivatalos történetírás. Most pedig rátaláltunk az admirálisra, aki állítólag halott.
- És? – értetlenkedett ezúttal Ed Philips.
- Hát nem érted? Nem akarták megkockáztatni az időutazást, mert nem akartak újabb idősíkot létrehozni. Azzal is tisztában lehettek, hogy a jövő irányába az időutazás lehetetlen.
- És?
- És hibernálták magukat, hogy megérjenek valami eseményt! Tudták, hogy kockázatos, de nem láttak más lehetőséget!
- Valami eseményt? – kérdezte Ed.
- Igen, valami eseményt, ami az ő világukban bekövetkezett, és úgy vélik, hogy itt is megtörténik.
Karen Bozchana Kadlecikova bólintott.
- Jó lenne tudni, mi lehet az az esemény.
Folytatása következik.
2012. március 8., csütörtök
Szerelem és líra - XVI.
Tizenhatodik rész
A szerelem elleni eljárások közül eddig a szerelem tagadásával foglalkoztam leginkább. Fentebb már említettem a többit:
A szerelem értékének kétségbe vonása
A szerelemnek valamely uralgó eszmerendszerrel, dogmával, vallási elvvel való szembeállítása
A szerelem démonizálása
A szerelem betegségként való beállítása
A szerelem értékének kétségbe vonása részben a szerelem tudatosan csökevényes definícióján alapul. Ilyenkor a szerelem fogalmát vagy a puszta szexualitásra, vagy tapasztalatlannak és felületesnek beállított fiatalok kölcsönös vonzalmára redukálják, amelyet alkalmi és az élet realitásaival ellentétes múló szeszélynek igyekeznek felfogni.
Ez utóbbi persze visszafelé sülhet el. Shakespeare Rómeo és Júlia című örökbecsű tragédiájának olasz irodalmi előzményei sem a szerelem pártján állottak. A történetet novellába foglaló itáliai szerzők – Salernitano, Luigi da Porto és Matteo Bandello – általában kárhoztatják a fiatalokat, akik oktalanságukban és kárhozatos szerelmükben nem hallgattak a szüleik bölcsességére. Shakespeare vette azonban kézbe a történetet, drámájában felépítette ugyanazt a cselekményt – és filozófiai értelemben véve rendbe tette a dolgokat.
A Rómeo és Júlia a drámairodalom egyik legkövetkezetesebb remekműve. A két fiatal kezdetben semmiben sem különbözik a kortársaitól. Mindketten elfogadják a családi normákat, nem kételkedők és nem lázadók, pontosan követik azt az életmódot és gondolkodást, amit számukra a Montagu és Capulet (az olasz novellákban Montecci és Capelletti) család íratlan törvényei előírnak.
Semmivel sem emelkednek ki generációjuk fiatalságából mindaddig, amíg nem lesznek szerelmesek. Attól kezdve azonban jobb emberré válnak. Erről majd a reneszánsz neoplatonizmus kapcsán ejtenék szót.
A Rómeo és Júlia számára előírt patriarchális életfelfogás teljesen kizárja a szerelmet. A patriarchális világkép nemcsak a nőt tekinti másodrendű embernek, hanem az élet minden részét hierarchikusan építi fel. Ebben az önmagát Istentől elrendeltnek, egyenesen magasztosnak láttatni kívánt „szent” alá-és fölérendeltségi elv uralmában (A Corneille tragédiájában oly nagyon magasztalt „kötelesség” sem egyéb ennél) nemcsak kölcsönös vonzalomnak, egyáltalán semmiféle egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatnak sincs helye.
A patriarchális alapon álló „kötelesség” eszméje természetesen mindenütt és mindig riválist látott a szerelemben, dühödten utálta és acsarkodva félte.
Corneille „Horatius” című tragédiájában a két család fiait arra buzdítják, hogy a kötelesség – a két város vezetőinek ritka esztelen döntése – érdekében meg kell ölniük a húgaik férjeit és vőlegényeit. A női szereplők képviselte emberi igazsággal szemben a vén Horatius, az elvakult és szűk látókörű militarizmus képviselője kerül ki győztesen; a darab őt és az egyetlen életben maradt fiút igyekszik felmagasztalni, mert a hatalmi parancsnak engedelmeskedve sikerrel tették tönkre családjuk és önmaguk életét.
A francia drámairodalom egyik legnagyobb büszkeséggel emlegetett darabja, a „Cid” hősnője a kötelesség érdekében követeli – a szerelme kivégzését. Olyan elvetemült tirádákkal ostorozza közben tulajdon szerelmi érzéseit, hogy azt még a különben igen szűk emberi mozgásteret teremtő darab némely szereplője is megsokallja.
Azt gondolhatnánk, hogy némely régi irodalmi műalkotás szerzőjének fogalma sincs a szerelemről.
Újabb művekben is hajlamosak lebecsülni a szerelem jelentőségét. Gyakran a szerző maga sem veszi észre. Schiller Ármány és szerelem című tragédiájában – amelyet a szerző a Rómeo és Júlia párdarabjának szánt, valójában annak sok szempontból szöges ellentéte – egy nagyon primitív intrika, egy elhullajtott, alattomos szándékú levél elegendő arra, hogy a szerelmesek közötti bizalmat felborítsa.
Shakespeare tragédiájának értékét mutatja, hogy évszázadokkal később sem mert az írók zöme annyira merészen következetes lenni, mint az angol drámaíró. Még Goethe és Tolsztoj is visszariadt a darabtól, a magát felvilágosultnak képzelő Voltaire dühéről nem is beszélve.
Shakespeare gondosan ügyelt arra, hogy a műve ne a generációk harcáról szóljon. Rómeo versenytársa nem valami évtizedekkel idősebb, vénülő férfi – mint az évszázadokkal későbbi, sokkal gyávább szentimentális művek zömében – hanem Paris gróf, aki semmivel sem rosszabb Rómeónál, sőt akihez Júlia is örömmel nőül menne; ha nem volna már szerelmes Rómeóba. Így következetes. Az atya döntése akkor sem helyes, ha látszólag megfelelő házastársat talál a lányának. A lánynak magának kell választania. A patriarchális apai felfogás súlyos kritikája az a jelenet, amikor a „lányát úgy imádó atya” tüstént lekurvázza a gyermekét, amint az ellentmondani merészel neki.
Rómeo és Júlia pusztán őszinte, igaz szerelmük következtében kerülnek szembe családjaik patriarchális felfogásával. Shakespeare sokkal többet tud a szerelemről, mint sok nála későbbi író. Természetesen ebben Montaigne, illetve a nagy angol felé a tudomány jelenlegi felfogása szerint általa közvetített reneszánsz neoplatonizmus is részes, aligha vitatható.
A szerelem nemcsak a patriarchális felfogással ellentétes, hanem az ököljoggal és az erőszakkal is, hiszen eszménye nem a hódítás, nem mások leigázása, hanem a békés családi boldogság.
A militarizmus is arra kényszerül, hogy puszta önvédelemből megkísérelje kétségbe vonni a szerelem jelentőségét. A harci eszmények sem férnek meg a szerelemmel.
Folytatása következik.
A szerelem elleni eljárások közül eddig a szerelem tagadásával foglalkoztam leginkább. Fentebb már említettem a többit:
A szerelem értékének kétségbe vonása
A szerelemnek valamely uralgó eszmerendszerrel, dogmával, vallási elvvel való szembeállítása
A szerelem démonizálása
A szerelem betegségként való beállítása
A szerelem értékének kétségbe vonása részben a szerelem tudatosan csökevényes definícióján alapul. Ilyenkor a szerelem fogalmát vagy a puszta szexualitásra, vagy tapasztalatlannak és felületesnek beállított fiatalok kölcsönös vonzalmára redukálják, amelyet alkalmi és az élet realitásaival ellentétes múló szeszélynek igyekeznek felfogni.
Ez utóbbi persze visszafelé sülhet el. Shakespeare Rómeo és Júlia című örökbecsű tragédiájának olasz irodalmi előzményei sem a szerelem pártján állottak. A történetet novellába foglaló itáliai szerzők – Salernitano, Luigi da Porto és Matteo Bandello – általában kárhoztatják a fiatalokat, akik oktalanságukban és kárhozatos szerelmükben nem hallgattak a szüleik bölcsességére. Shakespeare vette azonban kézbe a történetet, drámájában felépítette ugyanazt a cselekményt – és filozófiai értelemben véve rendbe tette a dolgokat.
A Rómeo és Júlia a drámairodalom egyik legkövetkezetesebb remekműve. A két fiatal kezdetben semmiben sem különbözik a kortársaitól. Mindketten elfogadják a családi normákat, nem kételkedők és nem lázadók, pontosan követik azt az életmódot és gondolkodást, amit számukra a Montagu és Capulet (az olasz novellákban Montecci és Capelletti) család íratlan törvényei előírnak.
Semmivel sem emelkednek ki generációjuk fiatalságából mindaddig, amíg nem lesznek szerelmesek. Attól kezdve azonban jobb emberré válnak. Erről majd a reneszánsz neoplatonizmus kapcsán ejtenék szót.
A Rómeo és Júlia számára előírt patriarchális életfelfogás teljesen kizárja a szerelmet. A patriarchális világkép nemcsak a nőt tekinti másodrendű embernek, hanem az élet minden részét hierarchikusan építi fel. Ebben az önmagát Istentől elrendeltnek, egyenesen magasztosnak láttatni kívánt „szent” alá-és fölérendeltségi elv uralmában (A Corneille tragédiájában oly nagyon magasztalt „kötelesség” sem egyéb ennél) nemcsak kölcsönös vonzalomnak, egyáltalán semmiféle egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatnak sincs helye.
A patriarchális alapon álló „kötelesség” eszméje természetesen mindenütt és mindig riválist látott a szerelemben, dühödten utálta és acsarkodva félte.
Corneille „Horatius” című tragédiájában a két család fiait arra buzdítják, hogy a kötelesség – a két város vezetőinek ritka esztelen döntése – érdekében meg kell ölniük a húgaik férjeit és vőlegényeit. A női szereplők képviselte emberi igazsággal szemben a vén Horatius, az elvakult és szűk látókörű militarizmus képviselője kerül ki győztesen; a darab őt és az egyetlen életben maradt fiút igyekszik felmagasztalni, mert a hatalmi parancsnak engedelmeskedve sikerrel tették tönkre családjuk és önmaguk életét.
A francia drámairodalom egyik legnagyobb büszkeséggel emlegetett darabja, a „Cid” hősnője a kötelesség érdekében követeli – a szerelme kivégzését. Olyan elvetemült tirádákkal ostorozza közben tulajdon szerelmi érzéseit, hogy azt még a különben igen szűk emberi mozgásteret teremtő darab némely szereplője is megsokallja.
Azt gondolhatnánk, hogy némely régi irodalmi műalkotás szerzőjének fogalma sincs a szerelemről.
Újabb művekben is hajlamosak lebecsülni a szerelem jelentőségét. Gyakran a szerző maga sem veszi észre. Schiller Ármány és szerelem című tragédiájában – amelyet a szerző a Rómeo és Júlia párdarabjának szánt, valójában annak sok szempontból szöges ellentéte – egy nagyon primitív intrika, egy elhullajtott, alattomos szándékú levél elegendő arra, hogy a szerelmesek közötti bizalmat felborítsa.
Shakespeare tragédiájának értékét mutatja, hogy évszázadokkal később sem mert az írók zöme annyira merészen következetes lenni, mint az angol drámaíró. Még Goethe és Tolsztoj is visszariadt a darabtól, a magát felvilágosultnak képzelő Voltaire dühéről nem is beszélve.
Shakespeare gondosan ügyelt arra, hogy a műve ne a generációk harcáról szóljon. Rómeo versenytársa nem valami évtizedekkel idősebb, vénülő férfi – mint az évszázadokkal későbbi, sokkal gyávább szentimentális művek zömében – hanem Paris gróf, aki semmivel sem rosszabb Rómeónál, sőt akihez Júlia is örömmel nőül menne; ha nem volna már szerelmes Rómeóba. Így következetes. Az atya döntése akkor sem helyes, ha látszólag megfelelő házastársat talál a lányának. A lánynak magának kell választania. A patriarchális apai felfogás súlyos kritikája az a jelenet, amikor a „lányát úgy imádó atya” tüstént lekurvázza a gyermekét, amint az ellentmondani merészel neki.
Rómeo és Júlia pusztán őszinte, igaz szerelmük következtében kerülnek szembe családjaik patriarchális felfogásával. Shakespeare sokkal többet tud a szerelemről, mint sok nála későbbi író. Természetesen ebben Montaigne, illetve a nagy angol felé a tudomány jelenlegi felfogása szerint általa közvetített reneszánsz neoplatonizmus is részes, aligha vitatható.
A szerelem nemcsak a patriarchális felfogással ellentétes, hanem az ököljoggal és az erőszakkal is, hiszen eszménye nem a hódítás, nem mások leigázása, hanem a békés családi boldogság.
A militarizmus is arra kényszerül, hogy puszta önvédelemből megkísérelje kétségbe vonni a szerelem jelentőségét. A harci eszmények sem férnek meg a szerelemmel.
Folytatása következik.
2012. március 7., szerda
Rigmus - másodrendű állampolgároknak ajánlva
Kihirdette Öltönyisztán;
Nagy bűn lett a cigi – tisztán.
——–
Jön majd a bírságok sora;
Ilyen az öltöny – humora.
——–
Grasszálnak a bölcs törvények,
Felpuffasztott jövedékek.
—–
Elszánt
Álszent
Kikent
Kifent;
Tilt lent,
Jövedéket szed fent.
———
Fensőbbséges gőggel köszön
Nyakatekert tiltás-özön.
——-
Másodrendű sorsom élem;
Minden bagós a testvérem.
——-
Bámul ránk a dölyf dohogva,
S összetartunk mosolyogva.
——-
Megbolondulhat a világ;
Rágyújtunk – vidám cimborák.
Nagy bűn lett a cigi – tisztán.
——–
Jön majd a bírságok sora;
Ilyen az öltöny – humora.
——–
Grasszálnak a bölcs törvények,
Felpuffasztott jövedékek.
—–
Elszánt
Álszent
Kikent
Kifent;
Tilt lent,
Jövedéket szed fent.
———
Fensőbbséges gőggel köszön
Nyakatekert tiltás-özön.
——-
Másodrendű sorsom élem;
Minden bagós a testvérem.
——-
Bámul ránk a dölyf dohogva,
S összetartunk mosolyogva.
——-
Megbolondulhat a világ;
Rágyújtunk – vidám cimborák.
2012. március 6., kedd
Davis újabb levelének részlete - XV.
Reggel berendezkedtünk a várban. Tudtuk, hogy észrevétlennek kell maradnunk. Mindent megszerveztünk előre, még azt is, hogyan és hol végezzük el a szükségünket. Ez nem nevetséges, Jane, ilyen helyzetben az életünk múlhat rajta, hogy az ellenség ne fedezzen fel.
Előbb havas eső szállingózott, reggel még tovább hűlt a levegő, aztán verőfényes téli délelőtt lett. Valamelyest melegedett is az idő, de a fagyott tócsák nem engedtek fel.
A periszkóp mellett állandóan ült valaki, némelyik már unta, de nem engedtem meg a lazítást. Szerencsére Hansi se. Azonnal észre kellett vennünk, ha az ellenség megjelenik.
Egész délelőtt nem mutatkozott az ellenség. Az embereim türelmetlenkedni kezdtek, én pedig csitítgattam őket, magamban pedig örültem, előre tudván, hogy óriási feszültséget kelt majd az ellenség ittléte, minél később jönnek meg, annál jobb.
- Nem jönnek ezek soha – jegyezte meg valaki.
- Meg is unod majd őket! – vágtam rá.
Kedélyesen nevetgéltek, tréfálkoztak az emberek. Járkáltam körülöttük, és közben éreztem a mind növekvő feszültséget.
Délben szólt Krisztics strázsamester:
- Ha kegyelmednek lennék, most mindenkit elzavarnék elvégezni a szükségét.
- Miért?
- Mert ha a tatár megjön, mind egyszerre akar majd menni, és lárma lesz.
Megfogadtam a vén katona tanácsát. Amikor érvényt szereztem a javaslatának, odamentem hozzá, és megkérdeztem:
- Kegyelmed szerint mikor jön a tatár?
- Már úton van, alezredes úr. Még világosban ide kell érnie az elejének, meg a hídnak. Siethetnek, mert ilyenkor hamar sötétedik.
Még órákig várakoztunk, és az embereket kezdte elönteni a félsz. Ezen úgy segítettem, hogy gyakorlatozást rendeltem el; csendben megvizsgáltattam velük minden berendezést, különféle rendkívüli helyzeteket agyaltam ki, és megegyeztünk, hogy ilyenkor mi a teendő. Igazság szerint magam is eléggé ideges lehettem, mert előre nem látott helyzetek valóságos özöne tolakodott a fejembe, amelyek mind megoldást követeltek. Néha már magam is belebonyolódtam volna a teljesen vad feltételezésekbe, de ilyenkor Krisztics strázsamester higgadtsága mindig segített rajtam.
Már délután kettő is elmúlt, amikor a periszkóp mellett éppen ülő Dani – tizennyolc esztendős nemes ifjú, aki ki tudja mi módon lett Hansi cimborája – hirtelen elsápadt, és remegő szájjal megjegyezte:
- Itt vannak!
Magam távolabb tipródtam, de a törzsőrmester éppen mellette állt.
- Hadd lássam!
Kitessékelte a székből a gyereket, és maga nézett a periszkópba.
- Tíz tatár! Mostantól nincs hangos beszéd! Csak suttogni, csirkefogók! Aki hangosan megszólal, valagba rúgom!
A következő percben én is megszemléltem őket. Tíz tatár érkezett Szigetvár felől kényelmes ügetésben. Néztem, ahogy fegyelmezetten lovagolnak az úton. A vár alatt megálltak, felnéztek. Vezetékló nem volt velük.
A szívem a torkomban dobogott. A mellettem álló Krisztics ugyanazt gondolhatta:
- Ha feljönnek, eltakarítjuk őket!
Három lovas valóban közelebb léptetett. Éreztem, hogy folyik a víz a homlokomról.
A három tatár ellovagolt egészen a várárokig, ott azonban megálltak. Csak úgy, a nyeregből szemlélték a jókora árkot, végre az egyik rászánta magát, hogy leszálljon a lóról, az árok szélére lépett, és két vagy három percig szemlélte, közben látszott, hogy a többivel beszélget.
Odarúgtatott a parancsnok is, a mozdulataikból láttam, hogy beszélnek, aztán a tatár, aki eddig gyalog ácsorgott az árokparton, újra nyeregbe pattant. Utána lassú, ráérős tempóban végiglovagolt az árok mentén, nézegette, de nem szállt le többé a lóról.
Még mindig aggódtam. Tudtam, hogy az árokban semmit sem láthat, és nem is találhat akkor sem, ha leereszkedik oda. Ha eszébe jutna esetleg felásni az árkot, még akkor sem valószínű, hogy olyan helyen tenné, ahol bármit is lelhet. De ha átmászik az árkon, akkor a felfedeztetésünk veszélye szinte minden lépéssel növekedni fog.
A legrosszabb akkor történhet, ha ez a tíz gyanút fog, és visszamegy a zömhöz. Nem tudjuk megállítani őket, legfeljebb rájuk lőhetünk, de ahhoz túl messze vannak, hogy biztosra mehessünk.
Erre a változatra nem volt megfelelő forgatókönyvem, és még most sem tudom, mit cselekedtem volna. Bíztam benne, hogy a tatár nem fog vizsgálódni a várban.
Előbb havas eső szállingózott, reggel még tovább hűlt a levegő, aztán verőfényes téli délelőtt lett. Valamelyest melegedett is az idő, de a fagyott tócsák nem engedtek fel.
A periszkóp mellett állandóan ült valaki, némelyik már unta, de nem engedtem meg a lazítást. Szerencsére Hansi se. Azonnal észre kellett vennünk, ha az ellenség megjelenik.
Egész délelőtt nem mutatkozott az ellenség. Az embereim türelmetlenkedni kezdtek, én pedig csitítgattam őket, magamban pedig örültem, előre tudván, hogy óriási feszültséget kelt majd az ellenség ittléte, minél később jönnek meg, annál jobb.
- Nem jönnek ezek soha – jegyezte meg valaki.
- Meg is unod majd őket! – vágtam rá.
Kedélyesen nevetgéltek, tréfálkoztak az emberek. Járkáltam körülöttük, és közben éreztem a mind növekvő feszültséget.
Délben szólt Krisztics strázsamester:
- Ha kegyelmednek lennék, most mindenkit elzavarnék elvégezni a szükségét.
- Miért?
- Mert ha a tatár megjön, mind egyszerre akar majd menni, és lárma lesz.
Megfogadtam a vén katona tanácsát. Amikor érvényt szereztem a javaslatának, odamentem hozzá, és megkérdeztem:
- Kegyelmed szerint mikor jön a tatár?
- Már úton van, alezredes úr. Még világosban ide kell érnie az elejének, meg a hídnak. Siethetnek, mert ilyenkor hamar sötétedik.
Még órákig várakoztunk, és az embereket kezdte elönteni a félsz. Ezen úgy segítettem, hogy gyakorlatozást rendeltem el; csendben megvizsgáltattam velük minden berendezést, különféle rendkívüli helyzeteket agyaltam ki, és megegyeztünk, hogy ilyenkor mi a teendő. Igazság szerint magam is eléggé ideges lehettem, mert előre nem látott helyzetek valóságos özöne tolakodott a fejembe, amelyek mind megoldást követeltek. Néha már magam is belebonyolódtam volna a teljesen vad feltételezésekbe, de ilyenkor Krisztics strázsamester higgadtsága mindig segített rajtam.
Már délután kettő is elmúlt, amikor a periszkóp mellett éppen ülő Dani – tizennyolc esztendős nemes ifjú, aki ki tudja mi módon lett Hansi cimborája – hirtelen elsápadt, és remegő szájjal megjegyezte:
- Itt vannak!
Magam távolabb tipródtam, de a törzsőrmester éppen mellette állt.
- Hadd lássam!
Kitessékelte a székből a gyereket, és maga nézett a periszkópba.
- Tíz tatár! Mostantól nincs hangos beszéd! Csak suttogni, csirkefogók! Aki hangosan megszólal, valagba rúgom!
A következő percben én is megszemléltem őket. Tíz tatár érkezett Szigetvár felől kényelmes ügetésben. Néztem, ahogy fegyelmezetten lovagolnak az úton. A vár alatt megálltak, felnéztek. Vezetékló nem volt velük.
A szívem a torkomban dobogott. A mellettem álló Krisztics ugyanazt gondolhatta:
- Ha feljönnek, eltakarítjuk őket!
Három lovas valóban közelebb léptetett. Éreztem, hogy folyik a víz a homlokomról.
A három tatár ellovagolt egészen a várárokig, ott azonban megálltak. Csak úgy, a nyeregből szemlélték a jókora árkot, végre az egyik rászánta magát, hogy leszálljon a lóról, az árok szélére lépett, és két vagy három percig szemlélte, közben látszott, hogy a többivel beszélget.
Odarúgtatott a parancsnok is, a mozdulataikból láttam, hogy beszélnek, aztán a tatár, aki eddig gyalog ácsorgott az árokparton, újra nyeregbe pattant. Utána lassú, ráérős tempóban végiglovagolt az árok mentén, nézegette, de nem szállt le többé a lóról.
Még mindig aggódtam. Tudtam, hogy az árokban semmit sem láthat, és nem is találhat akkor sem, ha leereszkedik oda. Ha eszébe jutna esetleg felásni az árkot, még akkor sem valószínű, hogy olyan helyen tenné, ahol bármit is lelhet. De ha átmászik az árkon, akkor a felfedeztetésünk veszélye szinte minden lépéssel növekedni fog.
A legrosszabb akkor történhet, ha ez a tíz gyanút fog, és visszamegy a zömhöz. Nem tudjuk megállítani őket, legfeljebb rájuk lőhetünk, de ahhoz túl messze vannak, hogy biztosra mehessünk.
Erre a változatra nem volt megfelelő forgatókönyvem, és még most sem tudom, mit cselekedtem volna. Bíztam benne, hogy a tatár nem fog vizsgálódni a várban.
2012. március 5., hétfő
Bíbor égen sápadt telihold
Bíbor égen sápadt telihold,
Nagyapámnak egy kabátja volt.
——–
Anyám mindhalálig robotolt,
Halvány felhő esőkönnyet old.
——-
Ruhámon halomban állt a folt,
Bíbor égen sápadt telihold.
——–
Bíbor égen sápadt telihold,
A Tavasznak sok ünnepe volt.
——–
Amikor még élő volt a holt,
Ezüst égen felhő kóborolt.
——–
Életre kelt ezer tűz-kobold,
Amikor vidám Idő dalolt.
——–
Isten bennünk megköt és kiold
Bíbor égen sápadt telihold.
——-
Bíbor égen sápadt telihold,
Istennek is egy cipője volt.
——–
Míg szerelem édes vágyat olt,
“Van”-nak marad a majdani “volt”.
——–
Élet-folyamon vitorla-folt..
Bíbor égen sápadt telihold.
Nagyapámnak egy kabátja volt.
——–
Anyám mindhalálig robotolt,
Halvány felhő esőkönnyet old.
——-
Ruhámon halomban állt a folt,
Bíbor égen sápadt telihold.
——–
Bíbor égen sápadt telihold,
A Tavasznak sok ünnepe volt.
——–
Amikor még élő volt a holt,
Ezüst égen felhő kóborolt.
——–
Életre kelt ezer tűz-kobold,
Amikor vidám Idő dalolt.
——–
Isten bennünk megköt és kiold
Bíbor égen sápadt telihold.
——-
Bíbor égen sápadt telihold,
Istennek is egy cipője volt.
——–
Míg szerelem édes vágyat olt,
“Van”-nak marad a majdani “volt”.
——–
Élet-folyamon vitorla-folt..
Bíbor égen sápadt telihold.
2012. március 4., vasárnap
Ne rángasd a gyeplőt
Hagyjuk dolgozni azokat, akik értenek hozzá…
—-
A történet Széchenyi István naplójában olvasható. A dátum: 1848. március 18.
Hogy a történet hőse számos ismerősének elmesélte, arra bizonyság Kazinczy Gábor egy, 1848 júliusában írott levele, Itt Kazinczy azt mondja, Deák személyesen mesélte el neki.
A XIX. század későbbi időszakában a közismert Deák-anekdoták közt tartották számon…
Szóval…
——–
Deák Ferenc egy dunántúli birtokos vendége volt. A házigazdája kirándulni vitte, nyitott hintón. A vendéglátó hajtotta a fogatot.
A lovak valamiért megijedtek, és hirtelen megugrottak. Deák rémülten kapott a gyeplő után. A házigazda magából kikelve ordított rá:
- Hagyja békén!
Deák bizony megijedt az erélyes hangtól, tüstént elengedte a gyeplőt, de még a fejét is a nyaka közé húzta.
A házigazda szaporán megragadta a gyeplőt, megfékezte a lovakat, visszafordította a kocsit az útra, aztán megjegyezte:
- Ne bántsa más kocsiján a gyeplőt, Deák úr! Most én vagyok a hajtó. Ha hagyja tennem a dolgom, megmenekülünk. Ha kikapja a kezemből, egészen biztos, hogy felborulunk.
—-
A történet Széchenyi István naplójában olvasható. A dátum: 1848. március 18.
Hogy a történet hőse számos ismerősének elmesélte, arra bizonyság Kazinczy Gábor egy, 1848 júliusában írott levele, Itt Kazinczy azt mondja, Deák személyesen mesélte el neki.
A XIX. század későbbi időszakában a közismert Deák-anekdoták közt tartották számon…
Szóval…
——–
Deák Ferenc egy dunántúli birtokos vendége volt. A házigazdája kirándulni vitte, nyitott hintón. A vendéglátó hajtotta a fogatot.
A lovak valamiért megijedtek, és hirtelen megugrottak. Deák rémülten kapott a gyeplő után. A házigazda magából kikelve ordított rá:
- Hagyja békén!
Deák bizony megijedt az erélyes hangtól, tüstént elengedte a gyeplőt, de még a fejét is a nyaka közé húzta.
A házigazda szaporán megragadta a gyeplőt, megfékezte a lovakat, visszafordította a kocsit az útra, aztán megjegyezte:
- Ne bántsa más kocsiján a gyeplőt, Deák úr! Most én vagyok a hajtó. Ha hagyja tennem a dolgom, megmenekülünk. Ha kikapja a kezemből, egészen biztos, hogy felborulunk.
2012. március 3., szombat
Tavasz-nyitány
A Nap szép Kedvese
Ma megérkezett,
Ettől a világnak
Pompás kedve lett.
——
Napsugár-orgia,
Éled a világ;
Fényesen zenél a tavasz,
Mint egy szerenád.
———-
A Nap szép kedvese,
A víg Kikelet,
Az öreg Föld újra fényben
Fürdik, és nevet.
—–
Napsugár-orgia,
Elolvad a hó,
Talán mégis elhihetjük azt,
Hogy élni jó.
——–
A Nap szép kedvese
Végre hazatért,
Nem fogunk elveszíteni
Mindent semmiért.
——-
Napsugár-orgia,
Eloszlik a dér,
Ilyen az, ha Tavasz úrnő
Végre hazatér.
———
A nap szép Kedvese
Már megérkezett,
Újra meghódíthatja most
A Föld az Eget.
Ma megérkezett,
Ettől a világnak
Pompás kedve lett.
——
Napsugár-orgia,
Éled a világ;
Fényesen zenél a tavasz,
Mint egy szerenád.
———-
A Nap szép kedvese,
A víg Kikelet,
Az öreg Föld újra fényben
Fürdik, és nevet.
—–
Napsugár-orgia,
Elolvad a hó,
Talán mégis elhihetjük azt,
Hogy élni jó.
——–
A Nap szép kedvese
Végre hazatért,
Nem fogunk elveszíteni
Mindent semmiért.
——-
Napsugár-orgia,
Eloszlik a dér,
Ilyen az, ha Tavasz úrnő
Végre hazatér.
———
A nap szép Kedvese
Már megérkezett,
Újra meghódíthatja most
A Föld az Eget.
2012. március 2., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 152.
SZÁZÖTVENKETTEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő megcsóválta a fejét:
- Kérlek, Ed, fejezd be gyorsan. Túlságosan hosszúra nyúlik ez a megbeszélés, és nekünk el kell döntenünk, hogy mit teszünk azzal ott – a képernyőre bökött.
Helmut Schellenberg odanézett és megborzongott. A képernyőn látható fal mögött hatalmas tartályok rejtették Dúvad Williams admirális és a törzskarához tartozó tisztek hibernált testét. Az ifjabb Schellenberg sápadt arccal bámulta.
- Fejezd be, Ed – ismételte Karen. – mert hamarosan döntenünk kell. Minél hamarabb.
- Rendben – felelte Philips és megint ivott egy kortyot.
Néhány pillanatig közéjük telepedett a csend.
Karen szétnézett. Mióta is tart ez a rémálom? Három hete? Három hónapja? Három éve?
A világról alkotott korábbi felfogásából semmi, de semmi sem maradt meg. Egyetlen szilánk sem. A korábbi Karen Bozchana Kadlecikova hivatásos barátnő, a FreeMiss ügynökség tapasztalt alkalmazottja annak idején azt hitte, kemény világban él…
Karen a fejét rázta. Az egykori hivatásos barátnő világa a valósághoz képest egyszerű volt, átlátható, könnyen megérthető, és – biztonságos.
A nő egy könyncseppet törölt ki a szeme sarkából. Miez, talán szentimentalizmus? Nincs mit sajnálni, nincs mit fájlalni, nincs miért nosztalgiát érezni. Annak a világnak reménytelenül vége. Biztos volt benne, hogy nem megy vissa az ügynökséghez, sohasem lesz még egyszer hivatásos barátnő, nem fog kísérgetni többé semmiféle pénzes ügyfeleket sehová. A világ jóvátehetetlenül összeomlott, és ő hontalanná vált.
A világ rejtelmesebb, barátságtalanabb, összetettebb, és sokkal több titkot rejt, mint valaha gondolta volna. Furcsa módon éppen attól barátságtalanabb, hogy az emberi lények mégsem porszemek a mindenségben. Teret alkothatnak, időt hozhatnak létre. Éppen ettől azonban sokkal félelmetesebb a világ…
Sokkal, de sokkal félelmetesebb. Az egyes ember döntési lehetőségei sokkal messzebb terjednek annál, mint amit képes felfogni. Messzebb, mint a felelőssége. Mérhetetlenül messzebb. Isten nem úgy felügyeli a világot, ahogy korábban gondoltuk, mint egy zártláncú tévé képernyői előtt vigyázó biztonsági őr. Egészen máshonnan irányít. Másképpen. Ki tudja, hogyan…
Minden kuszább, esetlegesebb, zavarosabb. Minden sokkal nehezebben érthető. Felfoghatatlan.
Semmi sem kiszámítható, semmi sem állandó. Nincsenek a világ sorsát kérlelhetetlen következetességgel és megbízható személytelenséggel irányító végzetek. Egyáltalán semmi sincs. Csak az ember. Az ember, aki egyre kevésbé találja Istent. Az ember, aki mind bonyolultabbá teszi a világot önmaga számára.
- Fejezd be, Ed! – mondta türelmetlenül Helmut Schellenberg, mire a szőke nő is abbahagyta a töprengést.
- Mit mondjak még? – tárta szét a karját Ed Philips.
- Csak fejezd be – nézett rá Karen. – mondd el, amit még tartogatsz. Ne titkolj el semmit, ami fontos lehet. Egymásra vagyunk utalva.
Ed Philips keserű mosollyal nézett rá.
- Nem igazán tudom, mi az, ami itt fontos lehet – látszott, hogy most őszintén beszél.
- Azért mondj el mindent – felelte a szőke nő.
- A többi egészen úgy hangzik, mint valami rossz kalandregény.
- Valamikor mindannyian imádtuk a kalandregényeket.
Ed Philips csendesen bólintott.
- Rendben van – kezdte. – elmondom, amit hallottam. Meg ami eljutott hozzám, mint magas beosztású ügynökhöz.
Érdekes, gondolta, Karen, hogy Helmut ezen már meg se lepődik. Egy kicsit eltátja a száját, de már eszébe se jut firtatni, miféle magas beosztású ügynök is lehetett Ed Philips. Túl sok minden történt ahhoz, hogy ilyesmin még fennakadjon.
- És? – kérdezte angyali mosollyal az arcán Karen. – Mi jutott el hozzád?
- Nem sok.
- Mégis, mennyi?
- Jó, – adta meg magát Ed Philips. – voltaképpen a nagy részét már elmeséltem.
- A lényeg mégis abban van, amit elhallgattál.
Ed Philips felnevetett. Kicsit erőltetette, fülsértően.
- Igen, valóban.
- Elmondod?
- Hogy segítsek a memóriádnak, – fűzte hozzá epésen Helmut. – ott tartottál, hogy az időutas saját maga törli el a kort, amely őt a múltba visszaküldte.
- Igen, igen, valóban – bólogatott Ed Philips. – Valahogy így. Attól a pillanattól kezdve új kort nyit. Lényegében új életet kezd. Olyan új idősíkot alapít, ami addig a pillanatig egyáltalán nem létezett. Ezzel párhuzamosan pedig tovább létezik az is talán, ami őt a múltba juttatta, de kapcsolat közöttük nem lehetséges. Úgy mondják, végtelen számú idősík létezhet. Az időutas jövője még nem létezik, az általa elhagyott jövő más dimenzióba került, még csak nem is üzenhet neki. az idő palackpostájába zárt jelentéseit mások kapják meg. A saját voltaképpeni jövője. Amit maga alakít. Amihez az általa elhagyott jövőnek nincs köze, nincs kapcsolódása.
- Végtelen számú idősík? – kérdezte Helmut.
- Igen. A jövő nem létezhet előbb, mit a múlt. Az időutazás voltaképpen – abszurdum. Az idő mindenképpen lineáris, de képes többszörözni magát. Ezért a múltba küldött katonák jelentései sohase juthattak el az elöljáróikhoz, hanem – hozzánk. A mi világunkból küldött időutasok meg ezért nem jelenthetnek nekünk.
- Úgy érted, – kérdezte az ifjabb Schellenberg. – hogy ők egy másik idősíkra jutottak?
Ed Philips akkorát nevetett, hogy megzendült tőle a vezérlőterem.
- Igen! Azazhogy: nem. Nem egy másik, hanem ki tudja, hány másik idősíkra. Azok talán nem is hasonlítanak a mienkre.
- Nem hasonlítanak?
- Egyáltalán nem. A mienk sem hasonlít arra, ahonnan a mi időnkben felfedezett időutasokat küldték. Elemezték a hagyatékukat. Az összes együtt meglehetősen sok adattal szolgált a feletteseiről, kiküldőiről. Abban a világban nem ismerik az űrutazást. Illetve ismerik, de még nagyon a kezdetén járnak. Talán soha nem is jutnak előbbre. Lényegében még nem jutottak ki a Naprendszerből. A Holdon csak néhány kezdetleges bázis található, alig néhány égitestet vettek birtokba, és azon gatyáznak, hogyan tegyék lakhatóvá a naprendszer egyik bolygóját, a Marsot.
- Az nem lehet…- makogta Helmut.
- De lehet. Ott ez van. Más világ. Mások a problémák. Ezért vagyok biztos benne, hogy Dúvad Williams és a társai időutasok.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő megcsóválta a fejét:
- Kérlek, Ed, fejezd be gyorsan. Túlságosan hosszúra nyúlik ez a megbeszélés, és nekünk el kell döntenünk, hogy mit teszünk azzal ott – a képernyőre bökött.
Helmut Schellenberg odanézett és megborzongott. A képernyőn látható fal mögött hatalmas tartályok rejtették Dúvad Williams admirális és a törzskarához tartozó tisztek hibernált testét. Az ifjabb Schellenberg sápadt arccal bámulta.
- Fejezd be, Ed – ismételte Karen. – mert hamarosan döntenünk kell. Minél hamarabb.
- Rendben – felelte Philips és megint ivott egy kortyot.
Néhány pillanatig közéjük telepedett a csend.
Karen szétnézett. Mióta is tart ez a rémálom? Három hete? Három hónapja? Három éve?
A világról alkotott korábbi felfogásából semmi, de semmi sem maradt meg. Egyetlen szilánk sem. A korábbi Karen Bozchana Kadlecikova hivatásos barátnő, a FreeMiss ügynökség tapasztalt alkalmazottja annak idején azt hitte, kemény világban él…
Karen a fejét rázta. Az egykori hivatásos barátnő világa a valósághoz képest egyszerű volt, átlátható, könnyen megérthető, és – biztonságos.
A nő egy könyncseppet törölt ki a szeme sarkából. Miez, talán szentimentalizmus? Nincs mit sajnálni, nincs mit fájlalni, nincs miért nosztalgiát érezni. Annak a világnak reménytelenül vége. Biztos volt benne, hogy nem megy vissa az ügynökséghez, sohasem lesz még egyszer hivatásos barátnő, nem fog kísérgetni többé semmiféle pénzes ügyfeleket sehová. A világ jóvátehetetlenül összeomlott, és ő hontalanná vált.
A világ rejtelmesebb, barátságtalanabb, összetettebb, és sokkal több titkot rejt, mint valaha gondolta volna. Furcsa módon éppen attól barátságtalanabb, hogy az emberi lények mégsem porszemek a mindenségben. Teret alkothatnak, időt hozhatnak létre. Éppen ettől azonban sokkal félelmetesebb a világ…
Sokkal, de sokkal félelmetesebb. Az egyes ember döntési lehetőségei sokkal messzebb terjednek annál, mint amit képes felfogni. Messzebb, mint a felelőssége. Mérhetetlenül messzebb. Isten nem úgy felügyeli a világot, ahogy korábban gondoltuk, mint egy zártláncú tévé képernyői előtt vigyázó biztonsági őr. Egészen máshonnan irányít. Másképpen. Ki tudja, hogyan…
Minden kuszább, esetlegesebb, zavarosabb. Minden sokkal nehezebben érthető. Felfoghatatlan.
Semmi sem kiszámítható, semmi sem állandó. Nincsenek a világ sorsát kérlelhetetlen következetességgel és megbízható személytelenséggel irányító végzetek. Egyáltalán semmi sincs. Csak az ember. Az ember, aki egyre kevésbé találja Istent. Az ember, aki mind bonyolultabbá teszi a világot önmaga számára.
- Fejezd be, Ed! – mondta türelmetlenül Helmut Schellenberg, mire a szőke nő is abbahagyta a töprengést.
- Mit mondjak még? – tárta szét a karját Ed Philips.
- Csak fejezd be – nézett rá Karen. – mondd el, amit még tartogatsz. Ne titkolj el semmit, ami fontos lehet. Egymásra vagyunk utalva.
Ed Philips keserű mosollyal nézett rá.
- Nem igazán tudom, mi az, ami itt fontos lehet – látszott, hogy most őszintén beszél.
- Azért mondj el mindent – felelte a szőke nő.
- A többi egészen úgy hangzik, mint valami rossz kalandregény.
- Valamikor mindannyian imádtuk a kalandregényeket.
Ed Philips csendesen bólintott.
- Rendben van – kezdte. – elmondom, amit hallottam. Meg ami eljutott hozzám, mint magas beosztású ügynökhöz.
Érdekes, gondolta, Karen, hogy Helmut ezen már meg se lepődik. Egy kicsit eltátja a száját, de már eszébe se jut firtatni, miféle magas beosztású ügynök is lehetett Ed Philips. Túl sok minden történt ahhoz, hogy ilyesmin még fennakadjon.
- És? – kérdezte angyali mosollyal az arcán Karen. – Mi jutott el hozzád?
- Nem sok.
- Mégis, mennyi?
- Jó, – adta meg magát Ed Philips. – voltaképpen a nagy részét már elmeséltem.
- A lényeg mégis abban van, amit elhallgattál.
Ed Philips felnevetett. Kicsit erőltetette, fülsértően.
- Igen, valóban.
- Elmondod?
- Hogy segítsek a memóriádnak, – fűzte hozzá epésen Helmut. – ott tartottál, hogy az időutas saját maga törli el a kort, amely őt a múltba visszaküldte.
- Igen, igen, valóban – bólogatott Ed Philips. – Valahogy így. Attól a pillanattól kezdve új kort nyit. Lényegében új életet kezd. Olyan új idősíkot alapít, ami addig a pillanatig egyáltalán nem létezett. Ezzel párhuzamosan pedig tovább létezik az is talán, ami őt a múltba juttatta, de kapcsolat közöttük nem lehetséges. Úgy mondják, végtelen számú idősík létezhet. Az időutas jövője még nem létezik, az általa elhagyott jövő más dimenzióba került, még csak nem is üzenhet neki. az idő palackpostájába zárt jelentéseit mások kapják meg. A saját voltaképpeni jövője. Amit maga alakít. Amihez az általa elhagyott jövőnek nincs köze, nincs kapcsolódása.
- Végtelen számú idősík? – kérdezte Helmut.
- Igen. A jövő nem létezhet előbb, mit a múlt. Az időutazás voltaképpen – abszurdum. Az idő mindenképpen lineáris, de képes többszörözni magát. Ezért a múltba küldött katonák jelentései sohase juthattak el az elöljáróikhoz, hanem – hozzánk. A mi világunkból küldött időutasok meg ezért nem jelenthetnek nekünk.
- Úgy érted, – kérdezte az ifjabb Schellenberg. – hogy ők egy másik idősíkra jutottak?
Ed Philips akkorát nevetett, hogy megzendült tőle a vezérlőterem.
- Igen! Azazhogy: nem. Nem egy másik, hanem ki tudja, hány másik idősíkra. Azok talán nem is hasonlítanak a mienkre.
- Nem hasonlítanak?
- Egyáltalán nem. A mienk sem hasonlít arra, ahonnan a mi időnkben felfedezett időutasokat küldték. Elemezték a hagyatékukat. Az összes együtt meglehetősen sok adattal szolgált a feletteseiről, kiküldőiről. Abban a világban nem ismerik az űrutazást. Illetve ismerik, de még nagyon a kezdetén járnak. Talán soha nem is jutnak előbbre. Lényegében még nem jutottak ki a Naprendszerből. A Holdon csak néhány kezdetleges bázis található, alig néhány égitestet vettek birtokba, és azon gatyáznak, hogyan tegyék lakhatóvá a naprendszer egyik bolygóját, a Marsot.
- Az nem lehet…- makogta Helmut.
- De lehet. Ott ez van. Más világ. Mások a problémák. Ezért vagyok biztos benne, hogy Dúvad Williams és a társai időutasok.
Folytatása következik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
