SZÁZHARMINCADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
- Miért? –kérdezte újra Katen.
Schellenberg tanácstalanul vonogatta a vállát, hápogott is valami érthetetlen, Ed Philips azonban megcsóválta a fejét.
- Értem, Karen, – felelte. – de nem hiszem. Ha valami olyasmit akarsz sugallni, hogy Williams admirális és a társai valamiféle bioautomatákká váltak, abban nem hiszek.
Karen csodálkozott.
- Miért nem?
- Nem logikus, Karen. Ki kényszeríthetne negyvenkét embert – akik közül a többség a szövetségi haderő tisztje, és köztük van a vezénylő admirális – arra, hogy akaratuk ellenére hibernáltassák magukat? A hajó közben tele fegyveresekkel, és az admirálisnak ezer különféle fortélya lehet, hogy segítséget kérjen a legénységtől, ha bármilyen okból szorult helyzetbe kerül. Kik kényszeríthették volna? Negyvenkét ember van a tartályokban, hány emeber kellett volna a sakkban tartásukhoz, és hol fértek el ezek?
- Nem is így értettem.
- Tudom, Karen. Nem így értetted, hanem úgy, hogy akaratukat vesztett bioautomataként mentek a hibernátorba. Ez a gondolat az én fejemben is megfordult, de elvetettem. Ki tudna bioautomatává tenni negyvenkét embert? Meg mi az, hogy bioautomata? Ezzel kapcsolatban évszázadok óta vannak mendemondák, de bizonyíték szinte semmi.
- A tömegszuggesztióra van bizonyíték, Ed.
- Arra igen, Karen, de nem hinném, hogy a temérdek hibernátor egy szuggerált admirális parancsára került volna a csatahajóra. Azok nem tartoznak a Rodney rendes felszereléséhez, és nagyon drágák. Valaki idehozatta őket, és a legvalószínűbb, hogy ez maga Williams volt.
Hallgattak néhány pillanatig. A szőke nő gondolkodott, és magában kénytelen volt igazat adni Ed Philipsnek. Akkor meg hogyan történhetett.
- Williams admirális a szociálterroristák szemében egyfajta népi hőssé vált – vette át a szót Helmut Schellenberg. – Azt hirdetik róla, hogy élesen szembefordult a szövetségi haderőt ténylegesen irányító nagy univerzumcégekkel, és forradalomra készült a Földön. Semmi olyan adatot sem ismerek, ami ezt alátámasztaná, viszont sok olyat, ami azt mutatja, hogy az admirális teljesen egyetértett megbízóinak politikájával, és hűséges végrehajtó volt. Nem volt finom ember. Valamivel ki kellett érdemelnie a „Dúvad” gúnynevet.
Karen erre is csak bólintott. Egyre fáradtabbnak érezte magát. Ha az admirális maga hibernáltatta magát, miért tette volna? Mi volt a célja?
Valami újra szöget ütött a fejébe.
Valakinek ide kellett hozatnia a hibernátorokat.
- Admirális a hajónak! Kérem megállapítani, mikor és kinek a parancsára érkeztek a hibernátortartályok a Rodney fedélzetére!
„Hajó az admirálisnak! A parancsot teljesítem!”
Karen kurtán bólintott. Jó lenne minél hamarabb.
A két férfi halkan beszélgetett.
„Hajó az admirálisnak! Megtörtént a negyvenkét személy azonosítása.”
Ed és Helmut abbahagyták a beszélgetést.
- Admirális a hajónak! Mi az eredmény?
„Hajó az admirálisnak! A hibernált személyek közül harmincan voltak a szövetségi haderő tagjai. Mindannyian magas rangú tisztek. Az egyikük Williams admirális.”
Karen érezte, hogy kiszárad a torka.
- Admirális a hajónak! Kik a többiek?
„Hajó az admirálisnak! Azonosításuk folyamatban. Admirális, az azonosítás nem várt eredményt hozott. Jelenthetem?”
- Admirális a hajónak! Természetesen!
„Hajó az admirálisnak! A harminc tiszt flottakarrierje látszólag teljesen rendben van. Adatbázisunk segítségével követhető attól kezdve, hogyjelentkeztek a szövetségi erőkhöz. Amikor a teljes azonosítás céljából megkíséreltem visszakövetni az adatokat, hogy a tisztek előéletétm és családi kapcsolatait megnyugtatóan felderítsem, ismeretlen problémába ütköztem. A hibernált személyek egyikének az adatait sem sikerült visszaköveztnem.
- Admirális a hajónak! Ez mit jelent?
„Hajó az admirálisnak! Mielött a szövetségi erőkhöz jelentkeztek, a jelek szerint nem is léteztek, admirális.”
Folytatása következik.
2011. szeptember 30., péntek
2011. szeptember 29., csütörtök
Utópia, a Maradandóság Világa - II.
AZ UTÓPIÁK TÍPUSAI
A klasszikus utópia általában úti beszámoló. Többnyire egy eltévedt vagy balesetet szenvedett utazó számol be valamilyen egzotikus vidéken, többnyire egy szigeten átélt élményeiről. Már az ókorban, az úgynevezett milétoszi novellák között is igen sok ilyen történet akadt, a hatalmas arab gyűjtemény az Ezeregyéjszaka különböző változatainak meséi szintén százszámra tartalmaznak hasonló kalandokról szóló beszámolókat. A kalandos tengerésztörténetből akkor lesz utópia, amikor a kalandok helyett a hangsúly a szigeten élő társadalom berendezkedésére tevődik át.
Az utópia színhelyére a legtöbb esetben nem lehet szándékosan elutazni, oda csak rendkívüli körülmények – baleset, hajótörés – következtében kerül a főhős, aki általában egyes szám első személyű epikai hős, a szerző szócsöve. Az aktuális valóság világa és az utópia világa között sajátos törésvonal húzódik, az olvasó kikerül a mindennapokból. Utópia a hétköznapi valóságnak nem része, a térképeken nem található meg.
Az utazó egy, az ő világától jelentősen különböző társadalom viszonyait láthatja. A mondanivaló alapja az utópikus helyszín és az utazó saját hazájának olykor igen aprólékos egybevetése. A hosszabb leírások, sőt helyenként a cselekményes kalandok elbeszélése is egy-egy sarkalatos különbség kimerítő elemzésére ad alkalmat. Különös élmények gyakorta tanulságokkal fűszerezett sorozata következik, majd az utazó megérkezéséhez hasonló csodálatos körülmények között visszatér kiindulási országába.
Az utópia tehát a társadalombírálat egyik sajátos módszere: a másik világ fonákságai saját világunk megszokott, ezért természetesnek tartott viszonyait leplezik le. Ha a két világ – az utópia világa és az olvasó aktuális világa – közötti különbséget tekintjük, kétféle utópiatípust különböztethetünk meg.
A pozitív utópiákban a fiktív világ jobb, mint a létező, a negatív utópiában pedig fordítva. A megszokott szóhasználatban a pozitív utópiát egyszerűen utópiának, a másikat antiutópiának vagy disztópiának nevezzük. Stílusát tekintve mindkettő szinte bármilyen lehet, a disztópia igen gyakran alkalmazza az irónia eszközét.
Az utópiák és a disztópiák által ábrázolt világ gyakran meglepően hasonlít egymáshoz, a különbség sok esetben a szerző látásmódjában, helyeslésében vagy helytelenítésében található.
A furcsaságok eredetét tekintve szintén kétféle utópiáról beszélhetünk. Az első esetben valamilyen, a valóságban is ténylegesen létező — vagy a szerző által feltételezett — társadalmi, politikai, erkölcsi vagy egyéb tendencia teljesedik ki a másik világban, gyakran ad absurdum. Ilyen esetben az utópia célja, hogy figyelmeztessen, mintegy előre tételezve a közeljövő veszélyeit. Ebbe a kategóriába igen sok disztópia tartozik, a jelen valamely nemkívánatos vonásának eluralkodását bemutatva gyakran politikai vagy erkölcsi nézetek, jelenségek ellen tiltakozik. Az ilyen művek elemzése könnyen felderítheti az általuk sugallt megoldást, cselekvési alternatívát.
A másik esetben szó sincs különösebben aktuális jelenségről, a másik világban valami egészen sajátos értékrend vagy nézet kerül uralomra, gyakran olyan, ami a valóság világában elvont fogalomnak számít. Itt is érdekes összehasonlításra nyílik alkalom a valóság és a fikció világa között.
Az „utópia” kifejezés 1516 óta számít irodalmi fogalomnak. Ekkor — a Luther fellépése előtti esztendőben, ami talán maga is szimbolikusnak tekinthető — jelent meg Thomas More (Morus Tamás) Utópia című műve, a műfaj névadója.
Ezzel a könyvvel az irodalomban és a művelődéstörténetben új fogalom született. Az „utópia” egyben a műfaj megnevezése is. Mára az utópia zsánerbe sorolható művek száma a világirodalomban több ezerre rúg.
1516 óta az utópia kifejezés alatt olyan eszményi vagy negatív jellegű, a valóságban teljes egészében megvalósíthatatlan társadalomról szóló irodalmat értünk, amely rendre meghatározó szerephez jutott a politikai és társadalmi rendszerek bírálatában. A műfaj lehetővé teszi a fennálló társadalom radikális kritikáját még abban az esetben is, ha az egyébként nem vagy alig lehetséges, ha a fennálló társadalom jogi, kulturális vagy vallási intézményrendszere, a cenzúra, vagy bármi más az aktuális hatalom mindenfajta bírálatát tiltja. Ilyen szempontból az utópia funkcióban a fabulákhoz áll közel. Hasonlóan az állatmesékhez, az utópiák is kellően szabadon fejthetik ki bírálatukat, hiszen csak indirekt módon, egy elképzelt, fiktív világ, vagy a jövő társadalmát idealizálva kritizálják a fennálló politikai berendezkedést, mégpedig úgy, hogy jelzik a két világ közötti lényegi eltéréseket, és úgy tálalják, hogy az olvasó szemében mindenkor az utópikus jövő javára billenjen a mérleg nyelve. Ezzel kimondva-kimondatlanul alternatívákat is kínálnak az aktuális társadalmi és politikai intézmények megreformálásához.
Míg az ideológiák az össztársadalom érdekeiből és alternatíváiból indulnak ki, addig az utópiák sokkal inkább az egyéni jólét és boldogság feltételrendszerét, illetve azon keresztül az emberi vágyak, lehetőségek megvalósulását, társadalom és ember kapcsolatát vizsgálják.
Az utópiák általában irodalmi formában íródnak, de előfordultak ettől eltérő “műfajban” írott művek is, mint például a felvilágosodás korabeli Morelly[1] törvénygyűjteménye, vagy éppen Robert Owen leírása az Indiana államban 1824-27 között fennálló New Harmony nevű kommunájáról.[2]
Politikai irányultságukat tekintve vannak jobb- és baloldali utópiák is, de az első utópiák természetesen mentesek voltak minden modern értelemben vett politikai irányultságtól.
Számos utópia közösségi tulajdonra épülő társadalmakat tételez, ezzel összefüggésben egalitárius jellegű politikai rendszerekhez jutnak el. Akadnak monarchikus és diktatórikus társadalmi rendszereket bemutató utópiák is. Megkülönböztethetünk olyan utópiákat is, amelyek nem monarchikus rendszerűek, hanem valamely elit gyakorolja a hatalmat, ilyen például a platóni filozófusok, másutt a tudósok csoportja, de nagyiparosok is kezükben tarthatják a kormánypálcát.
Egészen más típusúak a modern utópiák, melyekben általában idealizált demokratikus rendszereket álmodnak meg a szerzők. A modern disztópiákban azonban de nem kizárt, hogy egy felsőbbrendű elit, — például valamely technokrata csoport, vagy politikai testület kezébe kerül a hatalom (Wells, Huxley).
Az utópiák minden esetben a fennálló társadalom problémáiból indulnak ki, azok elementáris hiányosságait, téveszméit igyekeznek kiküszöbölni.
Gyakran foglalkoztak a fiktív és a valóságos társadalom összehasonlításának ürügyén, miért nem tökéletes az emberi társadalom. Általában kétféle nézetet figyelhetünk meg az utópiákban. A pesszimista nézet szerint minden baj forrása az emberi természetből fakadó gonoszság, amit megfelelő intézmények felállításával közömbösíthetőnek tartanak.
A másik, az optimista vagy perfektibilista teória szerint azonban éppen az intézmények fogyatékossága a bajok oka, mert eltorzítják az ember természetes hajlamait, ezért liberálisabb és humánusabb intézményeket kell felállítani a jelenlegiek helyett. Fourier, Saint-Simon és az anarchisták is az antropológiai optimizmus eszméjéből indultak ki, de hatással volt ez a nézet a marxistákra és bizonyos tekintetben a feminizmus képviselőire is.
Vannak olyan utópiák is, amelyek a politikai életnek igen kis szerepet tulajdonítanak, sokkal fontosabbnak tekintik a tökéletes gazdasági és társadalmi intézmények által irányított államokat. Ezek általában vagy más államoktól elszigetelt rendszereket képzelnek el — például Morus szigete —, vagy pedig az utópiát az egész világra kiterjedőnek vélik. Az apolitikus utópiákra az is jellemző, hogy csak egy abszolút igazságot tételeznek fel, amit a jó élet érdekében realizálni is kell. Mivel ez a kizárólagos igazság nem képezheti vita tárgyát, így csak megvalósítani lehet, és erre kell szentelni minden energiát.
A XX. században igen erőteljesen megfogyatkoztak az utópiák, ami főleg azzal magyarázható, hogy a század totalitárius rendszerei által végrehajtott borzalmak — terror, népirtás, a személyiség totális ellenőrzése, kiszolgáltatottsága — miatt csökkent az ideális berendezkedésekkel kapcsolatos elméleti munkák iránti fogékonyság, illetve az ilyen művek hitele.
Születtek azonban disztópiák, ezek célja az utópiák kritikája, az utópikus gondolkodás, illetve az utópiákra épülő diktatórikus társadalmi rendszerek létjogosultságának megkérdőjelezése volt. Ilyen művek Zamjatyin Mi (1920)[3], Huxley Szép új világ (1932) és Orwell 1984 (1948) című munkája. Ezekben megjelenik a XX. századi ember viszonylag újkeletű félelme az elgépiesedéstől, illetve a gépek uralmától.
Nagy szerepet tulajdonítanak a disztópiák a gépek, a technicizált világ kritikájának, és ezzel szemben immunitást a természetes emberi ösztönöktől, érzelmektől, gondolatoktól, természetes emberi vágyaktól remélnek.
Egyúttal arra hívják is felhívják az antiutópiák a figyelmet, hogy ha az emberiség nem figyel fel az utópiák veszélyeire, akkor könnyen azok áldozatává válik. Erre kívánta felhívni a figyelmet Huxley is művének mottójával is, amely Bergyajevtől származik. “Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat? … Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy újabb évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé “tökéletes” és szabadabb.”
A tudásszociológia atyja, Mannheim Károly[4] igen érdekesen vázolja fel az utópikus tudat létjogosultságán keresztül a történelem menetrendjét: a történelem voltaképpen az egyik tópiától (rendtől) az utópián át a másik tópiáig tartó útvonal.
Mannheim szerint ugyanis az eddigi utópia-tudatformák — az újrakeresztelők orgiasztikus chiliazmusa; a liberális-humanitárius eszme; a konzervatív eszme; a szocialista-kommunista utópia) egyre jobban igazodnak a társadalmi, történeti folyamatokhoz, ám sohasem szűnnek meg. Eszme és valóság között konvergencia figyelhető meg, de sohasem találkoznak. Ezt látszanak igazolni sokak szerint napjaink feminista és ökoutópiái is.
Mannheim szerint az utópiák megszűnése az emberi sajátosságok felszámolását jelentené.
„Az utópia teljes eltűnése az egész emberré válás formáját átalakítaná. Az utópia eltűnése statikus tárgyiasságot hoz létre, amelyben az ember maga is dologgá válik. A legnagyobb paradoxon jönne így létre, ami csak elgondolható: a legracionálisabb önuralom embere az ösztönök emberévé válna, s az ember miután hosszú, áldozatos és hősies fejlődés révén eljutott a tudatosság legmagasabb fokára – ahol a történelem immár nem vak sors, hanem saját alkotás -, az utópia különböző formáinak megszűnésével elveszti történelemformáló akaratát és ezzel betekintését a történelembe is.”
[1] http://mek.niif.hu/02000/02003/html/nter1838.htm
[2] H. HARASZTI, Éva: Robert Owen kísérlete, Klió 2003/2
[3] George ORWELL 1946-ban tanulmányt írt róla, magyarul megtalálható az alábbi kötetben: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könyvkiadó, Budapest 1990.
[4] MANNHEIM, Károly: Ideológia és utópia, Atlantisz, Budapest, 1996.
A klasszikus utópia általában úti beszámoló. Többnyire egy eltévedt vagy balesetet szenvedett utazó számol be valamilyen egzotikus vidéken, többnyire egy szigeten átélt élményeiről. Már az ókorban, az úgynevezett milétoszi novellák között is igen sok ilyen történet akadt, a hatalmas arab gyűjtemény az Ezeregyéjszaka különböző változatainak meséi szintén százszámra tartalmaznak hasonló kalandokról szóló beszámolókat. A kalandos tengerésztörténetből akkor lesz utópia, amikor a kalandok helyett a hangsúly a szigeten élő társadalom berendezkedésére tevődik át.
Az utópia színhelyére a legtöbb esetben nem lehet szándékosan elutazni, oda csak rendkívüli körülmények – baleset, hajótörés – következtében kerül a főhős, aki általában egyes szám első személyű epikai hős, a szerző szócsöve. Az aktuális valóság világa és az utópia világa között sajátos törésvonal húzódik, az olvasó kikerül a mindennapokból. Utópia a hétköznapi valóságnak nem része, a térképeken nem található meg.
Az utazó egy, az ő világától jelentősen különböző társadalom viszonyait láthatja. A mondanivaló alapja az utópikus helyszín és az utazó saját hazájának olykor igen aprólékos egybevetése. A hosszabb leírások, sőt helyenként a cselekményes kalandok elbeszélése is egy-egy sarkalatos különbség kimerítő elemzésére ad alkalmat. Különös élmények gyakorta tanulságokkal fűszerezett sorozata következik, majd az utazó megérkezéséhez hasonló csodálatos körülmények között visszatér kiindulási országába.
Az utópia tehát a társadalombírálat egyik sajátos módszere: a másik világ fonákságai saját világunk megszokott, ezért természetesnek tartott viszonyait leplezik le. Ha a két világ – az utópia világa és az olvasó aktuális világa – közötti különbséget tekintjük, kétféle utópiatípust különböztethetünk meg.
A pozitív utópiákban a fiktív világ jobb, mint a létező, a negatív utópiában pedig fordítva. A megszokott szóhasználatban a pozitív utópiát egyszerűen utópiának, a másikat antiutópiának vagy disztópiának nevezzük. Stílusát tekintve mindkettő szinte bármilyen lehet, a disztópia igen gyakran alkalmazza az irónia eszközét.
Az utópiák és a disztópiák által ábrázolt világ gyakran meglepően hasonlít egymáshoz, a különbség sok esetben a szerző látásmódjában, helyeslésében vagy helytelenítésében található.
A furcsaságok eredetét tekintve szintén kétféle utópiáról beszélhetünk. Az első esetben valamilyen, a valóságban is ténylegesen létező — vagy a szerző által feltételezett — társadalmi, politikai, erkölcsi vagy egyéb tendencia teljesedik ki a másik világban, gyakran ad absurdum. Ilyen esetben az utópia célja, hogy figyelmeztessen, mintegy előre tételezve a közeljövő veszélyeit. Ebbe a kategóriába igen sok disztópia tartozik, a jelen valamely nemkívánatos vonásának eluralkodását bemutatva gyakran politikai vagy erkölcsi nézetek, jelenségek ellen tiltakozik. Az ilyen művek elemzése könnyen felderítheti az általuk sugallt megoldást, cselekvési alternatívát.
A másik esetben szó sincs különösebben aktuális jelenségről, a másik világban valami egészen sajátos értékrend vagy nézet kerül uralomra, gyakran olyan, ami a valóság világában elvont fogalomnak számít. Itt is érdekes összehasonlításra nyílik alkalom a valóság és a fikció világa között.
Az „utópia” kifejezés 1516 óta számít irodalmi fogalomnak. Ekkor — a Luther fellépése előtti esztendőben, ami talán maga is szimbolikusnak tekinthető — jelent meg Thomas More (Morus Tamás) Utópia című műve, a műfaj névadója.
Ezzel a könyvvel az irodalomban és a művelődéstörténetben új fogalom született. Az „utópia” egyben a műfaj megnevezése is. Mára az utópia zsánerbe sorolható művek száma a világirodalomban több ezerre rúg.
1516 óta az utópia kifejezés alatt olyan eszményi vagy negatív jellegű, a valóságban teljes egészében megvalósíthatatlan társadalomról szóló irodalmat értünk, amely rendre meghatározó szerephez jutott a politikai és társadalmi rendszerek bírálatában. A műfaj lehetővé teszi a fennálló társadalom radikális kritikáját még abban az esetben is, ha az egyébként nem vagy alig lehetséges, ha a fennálló társadalom jogi, kulturális vagy vallási intézményrendszere, a cenzúra, vagy bármi más az aktuális hatalom mindenfajta bírálatát tiltja. Ilyen szempontból az utópia funkcióban a fabulákhoz áll közel. Hasonlóan az állatmesékhez, az utópiák is kellően szabadon fejthetik ki bírálatukat, hiszen csak indirekt módon, egy elképzelt, fiktív világ, vagy a jövő társadalmát idealizálva kritizálják a fennálló politikai berendezkedést, mégpedig úgy, hogy jelzik a két világ közötti lényegi eltéréseket, és úgy tálalják, hogy az olvasó szemében mindenkor az utópikus jövő javára billenjen a mérleg nyelve. Ezzel kimondva-kimondatlanul alternatívákat is kínálnak az aktuális társadalmi és politikai intézmények megreformálásához.
Míg az ideológiák az össztársadalom érdekeiből és alternatíváiból indulnak ki, addig az utópiák sokkal inkább az egyéni jólét és boldogság feltételrendszerét, illetve azon keresztül az emberi vágyak, lehetőségek megvalósulását, társadalom és ember kapcsolatát vizsgálják.
Az utópiák általában irodalmi formában íródnak, de előfordultak ettől eltérő “műfajban” írott művek is, mint például a felvilágosodás korabeli Morelly[1] törvénygyűjteménye, vagy éppen Robert Owen leírása az Indiana államban 1824-27 között fennálló New Harmony nevű kommunájáról.[2]
Politikai irányultságukat tekintve vannak jobb- és baloldali utópiák is, de az első utópiák természetesen mentesek voltak minden modern értelemben vett politikai irányultságtól.
Számos utópia közösségi tulajdonra épülő társadalmakat tételez, ezzel összefüggésben egalitárius jellegű politikai rendszerekhez jutnak el. Akadnak monarchikus és diktatórikus társadalmi rendszereket bemutató utópiák is. Megkülönböztethetünk olyan utópiákat is, amelyek nem monarchikus rendszerűek, hanem valamely elit gyakorolja a hatalmat, ilyen például a platóni filozófusok, másutt a tudósok csoportja, de nagyiparosok is kezükben tarthatják a kormánypálcát.
Egészen más típusúak a modern utópiák, melyekben általában idealizált demokratikus rendszereket álmodnak meg a szerzők. A modern disztópiákban azonban de nem kizárt, hogy egy felsőbbrendű elit, — például valamely technokrata csoport, vagy politikai testület kezébe kerül a hatalom (Wells, Huxley).
Az utópiák minden esetben a fennálló társadalom problémáiból indulnak ki, azok elementáris hiányosságait, téveszméit igyekeznek kiküszöbölni.
Gyakran foglalkoztak a fiktív és a valóságos társadalom összehasonlításának ürügyén, miért nem tökéletes az emberi társadalom. Általában kétféle nézetet figyelhetünk meg az utópiákban. A pesszimista nézet szerint minden baj forrása az emberi természetből fakadó gonoszság, amit megfelelő intézmények felállításával közömbösíthetőnek tartanak.
A másik, az optimista vagy perfektibilista teória szerint azonban éppen az intézmények fogyatékossága a bajok oka, mert eltorzítják az ember természetes hajlamait, ezért liberálisabb és humánusabb intézményeket kell felállítani a jelenlegiek helyett. Fourier, Saint-Simon és az anarchisták is az antropológiai optimizmus eszméjéből indultak ki, de hatással volt ez a nézet a marxistákra és bizonyos tekintetben a feminizmus képviselőire is.
Vannak olyan utópiák is, amelyek a politikai életnek igen kis szerepet tulajdonítanak, sokkal fontosabbnak tekintik a tökéletes gazdasági és társadalmi intézmények által irányított államokat. Ezek általában vagy más államoktól elszigetelt rendszereket képzelnek el — például Morus szigete —, vagy pedig az utópiát az egész világra kiterjedőnek vélik. Az apolitikus utópiákra az is jellemző, hogy csak egy abszolút igazságot tételeznek fel, amit a jó élet érdekében realizálni is kell. Mivel ez a kizárólagos igazság nem képezheti vita tárgyát, így csak megvalósítani lehet, és erre kell szentelni minden energiát.
A XX. században igen erőteljesen megfogyatkoztak az utópiák, ami főleg azzal magyarázható, hogy a század totalitárius rendszerei által végrehajtott borzalmak — terror, népirtás, a személyiség totális ellenőrzése, kiszolgáltatottsága — miatt csökkent az ideális berendezkedésekkel kapcsolatos elméleti munkák iránti fogékonyság, illetve az ilyen művek hitele.
Születtek azonban disztópiák, ezek célja az utópiák kritikája, az utópikus gondolkodás, illetve az utópiákra épülő diktatórikus társadalmi rendszerek létjogosultságának megkérdőjelezése volt. Ilyen művek Zamjatyin Mi (1920)[3], Huxley Szép új világ (1932) és Orwell 1984 (1948) című munkája. Ezekben megjelenik a XX. századi ember viszonylag újkeletű félelme az elgépiesedéstől, illetve a gépek uralmától.
Nagy szerepet tulajdonítanak a disztópiák a gépek, a technicizált világ kritikájának, és ezzel szemben immunitást a természetes emberi ösztönöktől, érzelmektől, gondolatoktól, természetes emberi vágyaktól remélnek.
Egyúttal arra hívják is felhívják az antiutópiák a figyelmet, hogy ha az emberiség nem figyel fel az utópiák veszélyeire, akkor könnyen azok áldozatává válik. Erre kívánta felhívni a figyelmet Huxley is művének mottójával is, amely Bergyajevtől származik. “Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat? … Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy újabb évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé “tökéletes” és szabadabb.”
A tudásszociológia atyja, Mannheim Károly[4] igen érdekesen vázolja fel az utópikus tudat létjogosultságán keresztül a történelem menetrendjét: a történelem voltaképpen az egyik tópiától (rendtől) az utópián át a másik tópiáig tartó útvonal.
Mannheim szerint ugyanis az eddigi utópia-tudatformák — az újrakeresztelők orgiasztikus chiliazmusa; a liberális-humanitárius eszme; a konzervatív eszme; a szocialista-kommunista utópia) egyre jobban igazodnak a társadalmi, történeti folyamatokhoz, ám sohasem szűnnek meg. Eszme és valóság között konvergencia figyelhető meg, de sohasem találkoznak. Ezt látszanak igazolni sokak szerint napjaink feminista és ökoutópiái is.
Mannheim szerint az utópiák megszűnése az emberi sajátosságok felszámolását jelentené.
„Az utópia teljes eltűnése az egész emberré válás formáját átalakítaná. Az utópia eltűnése statikus tárgyiasságot hoz létre, amelyben az ember maga is dologgá válik. A legnagyobb paradoxon jönne így létre, ami csak elgondolható: a legracionálisabb önuralom embere az ösztönök emberévé válna, s az ember miután hosszú, áldozatos és hősies fejlődés révén eljutott a tudatosság legmagasabb fokára – ahol a történelem immár nem vak sors, hanem saját alkotás -, az utópia különböző formáinak megszűnésével elveszti történelemformáló akaratát és ezzel betekintését a történelembe is.”
[1] http://mek.niif.hu/02000/02003/html/nter1838.htm
[2] H. HARASZTI, Éva: Robert Owen kísérlete, Klió 2003/2
[3] George ORWELL 1946-ban tanulmányt írt róla, magyarul megtalálható az alábbi kötetben: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könyvkiadó, Budapest 1990.
[4] MANNHEIM, Károly: Ideológia és utópia, Atlantisz, Budapest, 1996.
2011. szeptember 28., szerda
Szeptemberi mosoly
Vén Szeptember tisztes vágyban,
Frissen hullott levél-ágyban
Öregfiús jó reménnyel
Nászra kél a verőfénnyel.
——–
Verőfényes őszi évek,
Mélyen megélt szenvedélyek,
Az ifjú nász: szilaj köröm;
Az őszi nász: fényes öröm.
——–
Ha mosolyog a Szeptember,
Életről beszél az ember,
Párnák, álmok, csókok közül
Érett lélekkel üdvözül.
——-
Ha a Szeptember mosolyog,
Megalkuvás gyomra korog,
Némulnak a varjú-rajok,
Gonosz jóslat foga sajog.
——-
Ha a Szeptember mosolyog,
Az öreg Föld újra forog,
S míg a mamlasz dekonstruál,
Az akarat glédába áll.
——-
Ha mosolyog a Szeptember,
Életről beszél az ember,
Nyújtózkodnak lelki javak,
Megifjodnak öreg szavak.
Frissen hullott levél-ágyban
Öregfiús jó reménnyel
Nászra kél a verőfénnyel.
——–
Verőfényes őszi évek,
Mélyen megélt szenvedélyek,
Az ifjú nász: szilaj köröm;
Az őszi nász: fényes öröm.
——–
Ha mosolyog a Szeptember,
Életről beszél az ember,
Párnák, álmok, csókok közül
Érett lélekkel üdvözül.
——-
Ha a Szeptember mosolyog,
Megalkuvás gyomra korog,
Némulnak a varjú-rajok,
Gonosz jóslat foga sajog.
——-
Ha a Szeptember mosolyog,
Az öreg Föld újra forog,
S míg a mamlasz dekonstruál,
Az akarat glédába áll.
——-
Ha mosolyog a Szeptember,
Életről beszél az ember,
Nyújtózkodnak lelki javak,
Megifjodnak öreg szavak.
2011. szeptember 27., kedd
Heti részlet - VII.
DRINÁPOLY KÖRNYÉKE, 1664. december 15. vasárnap
Mirza Aslam már kora hajnalban tovább indult. Ő vezette az elővédet. A sereg többi része is szedelődzködött, csak a vezérekre vártak. Mehmed Girej és a többi parancsnok kevés kísérettel bement a városba, a Szelim-mecsetben mohamedán istentiszteleten vettek részt, majd találkoztak a nagyvezír megbízottjával, a harmincéves Kara Musztafa kajmakámmal.
A fekete szakállas férfi kíséretében híres és jeles oszmán tisztek várták a kánt, közülük a legjobb benyomást egy albán származású katona, a körülbelül ötven esztendős Hodzsazade Abdurrahman Arnaut, a janicsárok kethüdája tette Mehmed Girejre.
- A többi csak puhány, bugyogós disznó! – mondta erre még Tuhaj Giraj is, pedig ritkán fordult elő, hogy ő és Mehmed Girej bármiben is egyetértsenek.
Igazából Kara Musztafa kajmakám javasolta Köprülü Ahmednek a tatár támadást, tüstént azután, hogy hírét vették a meghiúsult merényletnek. Cserébe Kara Musztafa kapta a feladatot a nagyvezírtől, hogy alaposan készítse elő a támadást. Ez idáig Ruméliát járta, megterveztea tatárok útvonalát, mindenütt élelmet és zabot halmoztatott fel irtózatos tömegben. A nyomorult ráják megérezték, pedig nem szabadott volna, hogy találgassanak, mert így mindenki sejti, hogy a török valamire készül. Kara Musztafa mindenütt kihirdette: karóba húzzák azt, aki fecsegni mer az előkészületekről. Sajnos nemcsak a ráják szószátyárságától kellett tartani, sőt nem is elsősorban ettől: maguk a muszlim hivatalnokok voltak azok, akiknek könnyen eljárt a szájuk; jó pénzért bármilyen információt eladtak. Hátha most, ebebn a csikorgó hidegben nem találnak vevőt.
Kalmár nem sok járt Rumélia tájain decemberben, de akit talált, mind vesztegzár alá helyeztette Kara Musztafa. Kódorgó katona viszont volt most is, velük nehezebben boldogult.
Az eleség és a lótáp felhalmozása mellett az összes hidak őrségét megkettőztette, és ahol kellett, ideiglenes hajóhídakat hozatott létre, hogy a tatárok minél gyorsabban haladhassanak. Nehezen ment, nem is sikerült mindenütt tökéletesen, de a gázlók mellé is őrségeket rendelt.
A költség nem számított, hiszen az iszlám egyik legnagyobb ellenségét, Zerinoglut kell elpusztítani, mit számíthat ilyenkor a pénz? A gyalázatos és félelmetes gyaur halála minden pénzt megér.
Mirza Aslam már kora hajnalban tovább indult. Ő vezette az elővédet. A sereg többi része is szedelődzködött, csak a vezérekre vártak. Mehmed Girej és a többi parancsnok kevés kísérettel bement a városba, a Szelim-mecsetben mohamedán istentiszteleten vettek részt, majd találkoztak a nagyvezír megbízottjával, a harmincéves Kara Musztafa kajmakámmal.
A fekete szakállas férfi kíséretében híres és jeles oszmán tisztek várták a kánt, közülük a legjobb benyomást egy albán származású katona, a körülbelül ötven esztendős Hodzsazade Abdurrahman Arnaut, a janicsárok kethüdája tette Mehmed Girejre.
- A többi csak puhány, bugyogós disznó! – mondta erre még Tuhaj Giraj is, pedig ritkán fordult elő, hogy ő és Mehmed Girej bármiben is egyetértsenek.
Igazából Kara Musztafa kajmakám javasolta Köprülü Ahmednek a tatár támadást, tüstént azután, hogy hírét vették a meghiúsult merényletnek. Cserébe Kara Musztafa kapta a feladatot a nagyvezírtől, hogy alaposan készítse elő a támadást. Ez idáig Ruméliát járta, megterveztea tatárok útvonalát, mindenütt élelmet és zabot halmoztatott fel irtózatos tömegben. A nyomorult ráják megérezték, pedig nem szabadott volna, hogy találgassanak, mert így mindenki sejti, hogy a török valamire készül. Kara Musztafa mindenütt kihirdette: karóba húzzák azt, aki fecsegni mer az előkészületekről. Sajnos nemcsak a ráják szószátyárságától kellett tartani, sőt nem is elsősorban ettől: maguk a muszlim hivatalnokok voltak azok, akiknek könnyen eljárt a szájuk; jó pénzért bármilyen információt eladtak. Hátha most, ebebn a csikorgó hidegben nem találnak vevőt.
Kalmár nem sok járt Rumélia tájain decemberben, de akit talált, mind vesztegzár alá helyeztette Kara Musztafa. Kódorgó katona viszont volt most is, velük nehezebben boldogult.
Az eleség és a lótáp felhalmozása mellett az összes hidak őrségét megkettőztette, és ahol kellett, ideiglenes hajóhídakat hozatott létre, hogy a tatárok minél gyorsabban haladhassanak. Nehezen ment, nem is sikerült mindenütt tökéletesen, de a gázlók mellé is őrségeket rendelt.
A költség nem számított, hiszen az iszlám egyik legnagyobb ellenségét, Zerinoglut kell elpusztítani, mit számíthat ilyenkor a pénz? A gyalázatos és félelmetes gyaur halála minden pénzt megér.
2011. szeptember 26., hétfő
A szépséges munkakedv
Hűséges jó Barátom,
Víg arcú cimbora;
Kitart, amíg csak élek,
Nem árul el soha.
——
Lehet nagy nyári hőség,
Vagy dermesztő a tél,
Az én kedves Barátom
Nagyon serényen él.
——
Az Élet mindig fényes,
Ha mellém áll vagy ül,
Az Öröm, ha Ő is itt van
Engem el nem kerül.
—–
Mert hivalkodni nem tud,
Ő arra rá nem ér,
Külsőség nem mutatja,
Hogy egy világot ér.
——-
Sosem lesz milliárdja,
Luxusra nem telik,
Az öltönyös világban
Őt úgysem ismerik.
——-
Egyik legjobb Barátom,
Hűséges cimbora,
Nem csábít tévutakra,
S nem árul el soha.
Víg arcú cimbora;
Kitart, amíg csak élek,
Nem árul el soha.
——
Lehet nagy nyári hőség,
Vagy dermesztő a tél,
Az én kedves Barátom
Nagyon serényen él.
——
Az Élet mindig fényes,
Ha mellém áll vagy ül,
Az Öröm, ha Ő is itt van
Engem el nem kerül.
—–
Mert hivalkodni nem tud,
Ő arra rá nem ér,
Külsőség nem mutatja,
Hogy egy világot ér.
——-
Sosem lesz milliárdja,
Luxusra nem telik,
Az öltönyös világban
Őt úgysem ismerik.
——-
Egyik legjobb Barátom,
Hűséges cimbora,
Nem csábít tévutakra,
S nem árul el soha.
2011. szeptember 25., vasárnap
Túl sokat keres a művész?
Tóth Vilmos volt az Andrássy-kormány harmadik belügyminisztere. Mivel erélyes embernek bizonyult, bársonyszékét a következő kormányok idején is megtartotta.
Takarékos, jószerivel fösvény ember volt, folyton azt nézte, melyik kiadásból mit lehet lefaragni.
1871 kora őszén éppen a minisztériumának irányítása alá tartozó pesti Nemzeti Színház pénzügyeit vizsgálgatta. Határozottan sokallotta az ország első színházának kiadásait.
- A művészek fizetése egy kissé sok – mondta az országgyűlésen. – Úgy vélem, nem kellene ennyit keresniük. Számos olyan van, akinek a fizetése meghaladja a miniszteri tanácsosét. Hárman egyenlő jövedelmet élveznek az államtitkárokkal, sőt egy olyan is van, aki csaknem annyi bért húz, mintha miniszter volna. Ezen változtatnunk kell, uraim, ez nagyon rossz tendencia. A miniszteri tanácsosok, államtitkárok és miniszterek rengeteget tanulnak, és utána évekig szerepelnek, taktikáznak, kampányokat vezetnek, várakoznak, és imádkoznak, amíg végre kezükbe kerül a kinevezés. Tűrhetetlen, hogy egy közönséges színész egyenlő jövedelmet élvezhessen velük.
A felszólalásból nagy sajtóvihar lett.
Kiderült, hogy az újságírók testülete, illetve a levelet író civilek zöme nem sokallja a művészek jövedelmét – a politikusokét azonban annál inkább. Személyesen Tóth Vilmos miniszter úrét is. Egy erdélyi levélíró egyenesen arról elmélkedett, hogy más dolog spórolni, és megint más az értéket elspórolni.
A Nemzeti Színház művészei nevében a legismertebb művészek egyike, Szigeti József – színész és drámaíró, a kor egyik legjobb színdarabja, A vén bakancsos, és fia, a huszár című vígjáték szerzője – rövid cikkben felelt a miniszter úrnak.
- A miniszter úr igazából nem tudja, miféle emberek dolgoznak a Nemzeti Színházban. Itt is van tanult, okleveles, több diplomával rendelkező, tapasztalt és képzett ember, még a kórusban is, ahol Tóth miniszter úr nem is gyanítja. Vannak drámaíróink, költőink, képzőművészeink, remek színészeink. Azt mondom a miniszter úrnak: a Nemzeti Színházban bőven vannak olyanok, akikből jó miniszter vagy államtitkár lehetne. Viszont biztos vagyok benne, hogy együttvéve az összes minisztériumban se akad egy olyan ember se, aki tisztességesen el tudná játszani a Vén bakancsosból a Fricit, pedig az nem is nehéz szerep.
Takarékos, jószerivel fösvény ember volt, folyton azt nézte, melyik kiadásból mit lehet lefaragni.
1871 kora őszén éppen a minisztériumának irányítása alá tartozó pesti Nemzeti Színház pénzügyeit vizsgálgatta. Határozottan sokallotta az ország első színházának kiadásait.
- A művészek fizetése egy kissé sok – mondta az országgyűlésen. – Úgy vélem, nem kellene ennyit keresniük. Számos olyan van, akinek a fizetése meghaladja a miniszteri tanácsosét. Hárman egyenlő jövedelmet élveznek az államtitkárokkal, sőt egy olyan is van, aki csaknem annyi bért húz, mintha miniszter volna. Ezen változtatnunk kell, uraim, ez nagyon rossz tendencia. A miniszteri tanácsosok, államtitkárok és miniszterek rengeteget tanulnak, és utána évekig szerepelnek, taktikáznak, kampányokat vezetnek, várakoznak, és imádkoznak, amíg végre kezükbe kerül a kinevezés. Tűrhetetlen, hogy egy közönséges színész egyenlő jövedelmet élvezhessen velük.
A felszólalásból nagy sajtóvihar lett.
Kiderült, hogy az újságírók testülete, illetve a levelet író civilek zöme nem sokallja a művészek jövedelmét – a politikusokét azonban annál inkább. Személyesen Tóth Vilmos miniszter úrét is. Egy erdélyi levélíró egyenesen arról elmélkedett, hogy más dolog spórolni, és megint más az értéket elspórolni.
A Nemzeti Színház művészei nevében a legismertebb művészek egyike, Szigeti József – színész és drámaíró, a kor egyik legjobb színdarabja, A vén bakancsos, és fia, a huszár című vígjáték szerzője – rövid cikkben felelt a miniszter úrnak.
- A miniszter úr igazából nem tudja, miféle emberek dolgoznak a Nemzeti Színházban. Itt is van tanult, okleveles, több diplomával rendelkező, tapasztalt és képzett ember, még a kórusban is, ahol Tóth miniszter úr nem is gyanítja. Vannak drámaíróink, költőink, képzőművészeink, remek színészeink. Azt mondom a miniszter úrnak: a Nemzeti Színházban bőven vannak olyanok, akikből jó miniszter vagy államtitkár lehetne. Viszont biztos vagyok benne, hogy együttvéve az összes minisztériumban se akad egy olyan ember se, aki tisztességesen el tudná játszani a Vén bakancsosból a Fricit, pedig az nem is nehéz szerep.
2011. szeptember 24., szombat
Szeptemberi idill
Érik a mézédes szőlő, és hullik a körte;
Kedvünket keresik bársonyos őszi napok.
——–
Lágyan zsong körülöttünk álmatag őszi verőfény;
Estefelé didereg, reszket az alkonyi táj.
——-
Szépséges kora őszi napon kacarászik a szellő;
Mint álmok szigetén: bőség, béke, derű.
——-
Szép adományok bő sorait kínálta az élet;
Két felnőtt gyermek; édes, jó Feleség.
——–
Fél évszázad alatt volt bőven részem örömben;
Otthon, béke, család, szent szerelem, s nyugalom.
——-
Szép szeptemberi hétvégén levegőt vesz az Élet;
Körtét rág a Jelen, s alszik a marcona Múlt.
——-
Vén totyakos Történelem otthon nézi a tévét;
Tán bölcs, s mégse tudom én irigyelni szegényt.
———
Nagy vagyonom sose lesz. Tudom én: vállat vonok erre;
Látom, akiknek van; s nem vágyom közibük.
——-
Öltönyös ércpofa diktátor se leszek soha én már;
Nem vonz külsőség, s az öltönyt sem szeretem.
——
Nem hat meg sose párt, vagy a gittegylet renoméja;
Túlkorosan, szabadon: régi balek maradok.
——-
Isten adott egy hazát nekem, itt van, ez Magyarország;
Elveim régiesek: s másikat nem keresek.
——
Áldott szeptember: sose volt ilyen édes az ősz még;
Nyár heve rég elszállt, s már a Nap is mosolyog.
———
Tegnapi szép, üde szeptember már mindig enyém lesz;
Gyógyszer a szép emlék, áldja meg Isten az őszt.
Kedvünket keresik bársonyos őszi napok.
——–
Lágyan zsong körülöttünk álmatag őszi verőfény;
Estefelé didereg, reszket az alkonyi táj.
——-
Szépséges kora őszi napon kacarászik a szellő;
Mint álmok szigetén: bőség, béke, derű.
——-
Szép adományok bő sorait kínálta az élet;
Két felnőtt gyermek; édes, jó Feleség.
——–
Fél évszázad alatt volt bőven részem örömben;
Otthon, béke, család, szent szerelem, s nyugalom.
——-
Szép szeptemberi hétvégén levegőt vesz az Élet;
Körtét rág a Jelen, s alszik a marcona Múlt.
——-
Vén totyakos Történelem otthon nézi a tévét;
Tán bölcs, s mégse tudom én irigyelni szegényt.
———
Nagy vagyonom sose lesz. Tudom én: vállat vonok erre;
Látom, akiknek van; s nem vágyom közibük.
——-
Öltönyös ércpofa diktátor se leszek soha én már;
Nem vonz külsőség, s az öltönyt sem szeretem.
——
Nem hat meg sose párt, vagy a gittegylet renoméja;
Túlkorosan, szabadon: régi balek maradok.
——-
Isten adott egy hazát nekem, itt van, ez Magyarország;
Elveim régiesek: s másikat nem keresek.
——
Áldott szeptember: sose volt ilyen édes az ősz még;
Nyár heve rég elszállt, s már a Nap is mosolyog.
———
Tegnapi szép, üde szeptember már mindig enyém lesz;
Gyógyszer a szép emlék, áldja meg Isten az őszt.
2011. szeptember 23., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 129.
SZÁZHUSZONKILENCEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karennek zúgott a feje.
- Az idő? Mi van az idővel?
- Gondolj csak bele! – magyarázta nagy hévvel Ed Philips. – Valaki itt hibernált néhány tucat embert. Nyilván azért, hogy egy adott időpillanatban majd felébressze őket. Ha a tartályok belülről nem nyithatók, az egyúttal azt is jelenti, hogy az illető uralkodik felettük. Lehet, hogy valamikor “Dúvad” Williams admirális volt a szövetségi haderő főparancsnoka, de ebben a játszmában nem ő a főnök. Itt az a főnök, aki elrendelheti, hogy az admirális, illetve a vele együtt hibernáltak felébredjenek, és folytassák az életüket. Aki eldönti, hogy ez milyen körülmények között történik majd, és legfőképpen: mikor.
Helmut arca megnyúlt.
- Ez nagyon érdekes nézőpont – makogta. – erre még nem is gondoltam.
- Voltaképpen annyi történt, – fejtegette tovább Ed. – hogy a számunkra egyelőre ismeretlen irányító úgy helyezte az uralma alá Williams admirálist és a vele együtt hibernáltakat, hogy eltolta őket az időben. Mivel tetemes anyagi áldozatot hozott, lehetetlennek tűnik, hogy a saját számára nem biztosított valami azt kompenzáló anyagi-gazdasági, vagy hatalmi hasznot.
- És?
- Nem értitek? Kell, hogy valamilyen módon hasznát lássa ennek a hibernálási akciónak. Ha pedig hasznát látja, akkor a megoldás csakis az idővel lehet kapcsolatos.
Csodálkozva néztek rá.
- Nem egészen értem – nyögte Helmut Schellenberg.
Ed Philips látható erőfeszítéssel az arcán folytatta:
- Tegyük fel, hogy valaki valamit el akar érni azal, hogy Williams admirálist és társait hibernálja. Ez azonban a dolgoknak csak az egyik fele. A másik az, hogy ő maga is eljusson a megfelelő időbe. Talán saját magát is hibernálja? Ezt nem nagyon hiszem. Valahogyan azonban mégis gondoskodnia kell arról, hogy ő is jelen legyen, amikor az emberei felébrednek. Épeszű ember nem bízhat abban, hogy ötven-hatvan évvel később még élni fog, és birtokában lesz a teljes cselekvőképességének.
Szünetet tartott. Helmut tágra nyílt szemmel meredt rá.
- Azt akarod mondani, hogy…
Karen torka kiszáradt. Nagyon is jól értette, mit akar mondani Ed Philips. Két olyan gondolat is volt, ami a szőke nőt nem hagyta nyugodtan.
„A tartályok méregdrágák.”
„Valaki az uralma alá vonta „Dúvad” Williams admirálist”
Mindez egy harmadik kérdést generált. Hangosan kimondta:
- Ezen a meglehetősen szűk helyen több tucat ember besétált a hibernáló helyiségbe, és tűrte, hogy lefagyasszák. Vajon hányan kényszerítették őket? Esetleg önmaguktól ballagtak be teljes nyugalommal?
Mély lélegzetet vett:
- Miért?
Mindkét férfi meglepődött.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Karennek zúgott a feje.
- Az idő? Mi van az idővel?
- Gondolj csak bele! – magyarázta nagy hévvel Ed Philips. – Valaki itt hibernált néhány tucat embert. Nyilván azért, hogy egy adott időpillanatban majd felébressze őket. Ha a tartályok belülről nem nyithatók, az egyúttal azt is jelenti, hogy az illető uralkodik felettük. Lehet, hogy valamikor “Dúvad” Williams admirális volt a szövetségi haderő főparancsnoka, de ebben a játszmában nem ő a főnök. Itt az a főnök, aki elrendelheti, hogy az admirális, illetve a vele együtt hibernáltak felébredjenek, és folytassák az életüket. Aki eldönti, hogy ez milyen körülmények között történik majd, és legfőképpen: mikor.
Helmut arca megnyúlt.
- Ez nagyon érdekes nézőpont – makogta. – erre még nem is gondoltam.
- Voltaképpen annyi történt, – fejtegette tovább Ed. – hogy a számunkra egyelőre ismeretlen irányító úgy helyezte az uralma alá Williams admirálist és a vele együtt hibernáltakat, hogy eltolta őket az időben. Mivel tetemes anyagi áldozatot hozott, lehetetlennek tűnik, hogy a saját számára nem biztosított valami azt kompenzáló anyagi-gazdasági, vagy hatalmi hasznot.
- És?
- Nem értitek? Kell, hogy valamilyen módon hasznát lássa ennek a hibernálási akciónak. Ha pedig hasznát látja, akkor a megoldás csakis az idővel lehet kapcsolatos.
Csodálkozva néztek rá.
- Nem egészen értem – nyögte Helmut Schellenberg.
Ed Philips látható erőfeszítéssel az arcán folytatta:
- Tegyük fel, hogy valaki valamit el akar érni azal, hogy Williams admirálist és társait hibernálja. Ez azonban a dolgoknak csak az egyik fele. A másik az, hogy ő maga is eljusson a megfelelő időbe. Talán saját magát is hibernálja? Ezt nem nagyon hiszem. Valahogyan azonban mégis gondoskodnia kell arról, hogy ő is jelen legyen, amikor az emberei felébrednek. Épeszű ember nem bízhat abban, hogy ötven-hatvan évvel később még élni fog, és birtokában lesz a teljes cselekvőképességének.
Szünetet tartott. Helmut tágra nyílt szemmel meredt rá.
- Azt akarod mondani, hogy…
Karen torka kiszáradt. Nagyon is jól értette, mit akar mondani Ed Philips. Két olyan gondolat is volt, ami a szőke nőt nem hagyta nyugodtan.
„A tartályok méregdrágák.”
„Valaki az uralma alá vonta „Dúvad” Williams admirálist”
Mindez egy harmadik kérdést generált. Hangosan kimondta:
- Ezen a meglehetősen szűk helyen több tucat ember besétált a hibernáló helyiségbe, és tűrte, hogy lefagyasszák. Vajon hányan kényszerítették őket? Esetleg önmaguktól ballagtak be teljes nyugalommal?
Mély lélegzetet vett:
- Miért?
Mindkét férfi meglepődött.
Folytatása következik.
2011. szeptember 22., csütörtök
Utópia, a Maradandóság Világa - I.
(A tanulmány rövidített változata az új Galaxis két egymást követő számában jelent meg. Itt teljes egészében közlöm – folytatásokban.)
—————–
UTÓPIA. A SZÓ JELENTÉSE
Etimológia
Az utópia szót Thomas More (Morus Tamás) használta először 1516-ban megjelent De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia (közismert rövidebb nevén „Utópia”) című könyve címében. Morus 1516-ban, egy távoli, általa kitalált sziget megnevezésére használta, és az Utópia megjelenése óta többé-kevésbé különbség nélkül ezzel a címmel foglalják össze minden idők olyan irodalmi, politikai és filozófiai műveit, amelyek dialógus, regény, vagy valamely más formában egy ideális, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan társadalomról szóltak és szólnak.
A szó eredete szerint görög. Az „utópia” kifejezés két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése „sehol sem” vagy „sehol-hely”. Olyan hely, amely nem lokalizálható, amely nem található sehol. A szót úgy alkották meg, hogy az eutopia — azaz jó hely — szóra is hasonlítson. Az eredeti kontextusban a szó mindkét jelentéstartalommal bírt.
Az „utópia” szó jelentései
Az utópia szó jelentése – a legjellemzőbb gondolati vonásokat megtartva – sokféle lehet. A mindennapi szóhasználatban az utópia illetve „utópisztikus” olyan vágyat, cselekvéstervet fejez ki, mely törekvés eredményessége, az álom megvalósítása felettébb kétséges. Az utópia illetve „utópisztikus” szó egyfelől tehát a „valószínűtlen”, „reménytelen” szinonimájaként jelentkezhet.
Az utópiát eredetileg nem a valóságtól időben, hanem a térben megkülönböztetve képzelték el. Nem a fennálló társadalom előtt álló elkerülhetetlen vagy kívánatos jövőként, hanem a társadalmon kívül elhelyezkedő, a társadalom mellett létező, nem lokalizálható terrénumként, esetleg szigetként jelent meg még maga a keresztény paradicsom és pokol is. Irodalmi szempontból szélesebb értelemben utópikusnak lehet nevezni minden olyan művet, amely az éppen adott társadalomnál – valamilyen vonatkozásban – tökéletesebb társadalom életének bizonyos mozzanatait mutatja be.
„Szűkebb értelemben utópiáról beszélünk akkor, ha – egy adott értékrendszer nézőpontjából – eszményien tökéletes, fiktív társadalom átfogó ábrázolásával találkozunk.”[1]
Az utópia mindenképpen olyan kitalált dimenzió, amelynek segítségével az irodalmi fikció eszközét használva a szerző megjelenít olvasói előtt egy olyan társadalmat, amely mentes kora társadalmának valós vagy vélt hibáitól, illetve amelyben azokat a problémákat, amelyeket ő a saját világában megoldhatatlanoknak vél, megoldották.
Irodalmi értelemben az utópia mindig közvetett társadalombírálat, amennyiben szerzője elsődlegesen saját kora társadalmából indul ki, annak fonákságait véli egy elképzelt helyen vagy elképzelt időben megoldani.
Az utópia a csalódás és a hiány műfaja.[2] A szerző saját társadalmának rossz közérzetét, hiányait próbálja feloldani; egyúttal utat mutatni a problémák megoldása felé – képzelt dimenzióban. Ilyen értelemben az utópia a kényszerű optimizmus műfaja.
Bizonyos esetekben nemcsak szépirodalmi, hanem filozófiai, esetleg tudományos célzatú művek is utópiává válhatnak.
AZ UTÓPIA ELŐKÉPEI
A túlvilág
Minden utópia egyik alapvető sajátossága, hogy nem azonos az érzékelhető valósággal. Vagyis nem érintkezik a valóságban létező intézményekkel, azoktól független. Egyfajta sajátos különálló térben és időben létezik.
Az elképzelés eredetét a túlvilágról alkotott hiedelmekben kell keresnünk. A néprajzi tudomány nem ismer oly népet, legyen az bár a művelődés még oly alacsony fokán, amelynek valamiféle képzete a halál után való létről ne lenne, ebből a képzetből önként következik a túlvilágról szóló hiedelem általános elterjedtsége.
Csakhogy e hiedelem még korántsem foglalja magában mindenütt a halál után való bűnhődés és jutalmazás olyanféle elképzelését, aminővel rendesen csak fejlettebb vallási és társadalmi életű népeknél találkozunk. A túlvilágról való hiedelmek szoros összefüggést mutatnak a halál utáni létről táplált felfogással és számos népnél egyéb megbízható adatok híján csak a temetkezési szokások és szertartások egyes jellemző részleteiből lehet rájok következtetni.
Tengerparti és szigetlakó népeknél, amelyeket előbb-utóbb a hajózás mind nagyobb távolságokba csábító mesterségére kapatott rá földrajzi helyzetük, a túlvilágot valami tengerentúli messze vidékére képzelik hitregéikben, mint például a régi görögök Hésziodosznál feljegyzett mítosza. Jegyezzük meg ezt, hiszen az irodalmi utópiák helyszíne is gyakorta egy-egy sziget.
A halál utáni élet a Földközi-tenger vidékén élő régi népek hiedelemvilágában még egyáltalán nem vonzó és nem ideális. Akhilleusz szelleme a következőket mondja a Hadészba látogató Odüsszeusznak:
„Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.”
(Homérosz, Odüsszeia, XI. 488-491, Devecseri Gábor fordítása)
A régi népek felfogása szerint a holtak tartózkodási helye az Alvilág. Vigasztalan és reménytelen, sivár helyszín, a minden távlat nélküli, üres lét jelképe. A holtak testét az anyaföld fogadja be — vagy a tűz — csupán árnyékuk kerül az Alvilágba. A zsidók Seolnak nevezték, a görögök Hadésznek vagy kezdetben Tartarosznak.[3] Utóbbi kifejezés később a Pokol egyik elnevezése lett.[4]
Ezen elképzelések a későbbiekben fejlődtek, differenciálódtak. A különlegesen kiváló emberek, az istenek rokonai — a hérosz, a hős jelentése nagyjából ez lehetett, hiszen az irodalom már akkor is hősnek nevezi némelyiket, amikor az még semmiféle hőstettet sem hajtott végre — számára kialakult egy különleges helynek, egyfajta túlvilági üdülőparadicsomnak a képzete. A görög mitológiában ez lett az Elíziumi Mezők, vagy a Boldogok Szigete (Szigetei).
A görög felfogás szerint távol a távoli óceánban fekvő szigetek, melyeken egyes kiváló hősök gondatlanul, boldogan élnek, és ahol nekik háromszoros termést hoz a föld. Az ilyen hősök nem csupán lelki, hanem testi életet is élnek, csakhogy tisztultabb testi életet. Így történhetett az meg, hogy az argoszi Heléné (a szép Heléna) halála után Akhilleusz felesége lett.
Míg tehát a közönséges halandóknak nagy tömege a Hadészba kerül, addig az olyan hősök, akik hatalmas istenek közeli rokonai, haláluk után a Boldogok Szigeteire jutottak. Nem istenek voltak, de halhatatlanok. Hésziodosz szerint a Trója és Thébai falainál harcolt hősök egy részét a Hadészba küldte Zeusz, másik részüket a Boldogok Szigeteire telepítette, ahol az istenek előző nemzedékének fejedelme, Kronosz uralkodik felettük.
Nevezik Elíziumnak, sőt elíziumi síkságnak. Akhilleusz Antilokhosszal, Patroklosszal és Aiásszal együtt Arktinos Aithiopis című műve szerint Leukén (Fehér vagy Fehér-sziget), a Pontos Euxeinosban (Fekete-tenger) lévő szigeten, a megboldogult hősök tartózkodási helyén lakik, Hésziodosz szerint csak általánosabban a Boldogok Szigetein.[5] Ide jut Homérosz szerint Meneláosz, itt élnek — egy attikai V. századi váza tanúsága szerint — Diomédész és (Arktinos szerint) Memnón. Hérodotosz csak egy Boldogok szigetét ismer, s azt a líbiai Oászisz városával azonosítja.[6]
A görög néphit főként nyugaton kereste őket. Nyilván azért, mert a Nap nyugtának irányában képzelték el az Alvilágot. Állítólag az egyiptomi siratóasszonyok is „Nyugat felé!” felkiáltással gyászolták halottaikat. Egyes ókori írók a Zöld-foki-[7] és Kanári-szigetekben[8] vélték a Boldogok Szigeteit megtalálni.
A messzi, távoli szigeteken rejtőző idilli világ képe tehát nem reneszánsz fikció, sokkal régebbi, ókori gyökerei vannak.
A Seol[9] a régi héberek hite szerint az a hely, ahol a halottak együtt vannak. A korai héber hiedelmekben csak egyféle Alvilág létezett. A kétféle Alvilág, a mennyország és a pokol képzete a tudomány szerint csak a babiloni fogság korában a perzsa vallási elképzelések hatására született meg.[10]
A perzsa Zoroaszter-vallás szerint világot majdan beborító tűzözönből csak a jó követői menekülnek meg, hogy új teremtésben részesüljenek. Amíg ez be nem következik, addig az elhunytak lelkei közül a jókat a Paradicsomba vezetik, a rosszakat pedig a pokolba. A zsidó — és nyomában a keresztény — vallás innen vette át a mennyország és a pokol —, a másvilági üdülőparadicsom, illetve a túlvilági koncentrációs tábor vagy javítóintézet elképzelését.
A talmudi irodalomban a Seol helyébe a Géhinnóm[11] kifejezés lépett (az új-testamentomi; gyehenna), és az alvilágból, ahová mind a halandók jutnak, a gonoszok bűnhődésének helye a pokol lett.
Meg kell jegyeznem, hogy a mennyország és a pokol elképzelése végleges formájában még az őskeresztény egyházban sem alakult ki. Erre példa Origenész vallásfilozófiája. Legismertebb gondolata mindeneknek a maguk eredeti, tisztán szellemi állapotába való visszaállítása. Azok lelkei, akik itt a földön bűnt követtek el, halál után tisztítótűznek vettetnek alá, miközben a jók bemennek a paradicsomba. Origenész számára nincs örökké tartó tűz, illetve pokolbeli büntetés.[12] Minden bűnös megmentetik, még a démonokat és magát a Sátánt is megtisztítja az Ige. Miután ez megtörtént, Krisztus visszaérkezik, és minden ember nem anyagi, hanem szellemi testben támad fel, és Isten lesz minden mindenekben. A világ teremtése ugyanis örökkévaló folyamat: a mi világunk előtt is voltak világok, és ezt is követik majd újabbak. A jelen látható világot egy másik előzte meg. Az emberi lelkek olyan szellemi létezők, akik elestek Istentől az előző világban, és ezért most anyagi testhez vannak kötve. A léleknek az előző világban elkövetett bűnei magyarázzák Istennek kegyelmének különböző mértékét, melyet itt a földön mindenkire külön-külön kiterjeszt. Ezt a gondolatot később kemény óegyházi bírálat érte.[13]
Az utópiák nyilvánvaló előképe a mennyország, a disztópiáké pedig — a pokol.
[1] SZILÁGYI VILMOS: Hová fog ez vezetni? Utópizmus és anti-utópizmus. In: Alföld, 1966. 11. sz. (továb-biakban: SZILÁGYI, 1966.) 59. p.
[2] FEKETE Sándor: Az utópia műfaj-karakteréről; http://mek.niif.hu/02100/02124/pdf/10_fekete_sandor2.pdf
[3] HÉSZIODOSZ: Theogonia; 133-152
[4] Egyébként Hésziodoszon kívül egyetlen fennmaradt írás sem szól a Tartaroszról, csak Danténál lehet olvasni róla.
[5] HÉSZIODOSZ: Munkák és napok 156-173
[6] HÉRODOTOSZ. III. 26
[7] A rómaiak Fortunatae Insulae néven emlegették
[8] Ezeket is.
[9] http://www.kereszteny.hu/biblia/showchapter.php?reftrans=1&abbook=Ez&numch=31
[10] A témáról részletesen: GRAVES, Robert – PATAI, Raphael: Héber mítoszok, BP, Gondolat, 1969.
[11] http://lexikon.katolikus.hu/M/messianizmus.html
[12] Órigenész: A princípiumokról; Kairosz Kiadó, 2003
[13] Bővebben róla: KRÁNITZ, Mihály: Origenész, a hit nagy mestere. A III. századi alexandriai egyházi író bemutatása, Kairosz Kiadó, Bp. 2008.
—————–
UTÓPIA. A SZÓ JELENTÉSE
Etimológia
Az utópia szót Thomas More (Morus Tamás) használta először 1516-ban megjelent De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia (közismert rövidebb nevén „Utópia”) című könyve címében. Morus 1516-ban, egy távoli, általa kitalált sziget megnevezésére használta, és az Utópia megjelenése óta többé-kevésbé különbség nélkül ezzel a címmel foglalják össze minden idők olyan irodalmi, politikai és filozófiai műveit, amelyek dialógus, regény, vagy valamely más formában egy ideális, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan társadalomról szóltak és szólnak.
A szó eredete szerint görög. Az „utópia” kifejezés két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése „sehol sem” vagy „sehol-hely”. Olyan hely, amely nem lokalizálható, amely nem található sehol. A szót úgy alkották meg, hogy az eutopia — azaz jó hely — szóra is hasonlítson. Az eredeti kontextusban a szó mindkét jelentéstartalommal bírt.
Az „utópia” szó jelentései
Az utópia szó jelentése – a legjellemzőbb gondolati vonásokat megtartva – sokféle lehet. A mindennapi szóhasználatban az utópia illetve „utópisztikus” olyan vágyat, cselekvéstervet fejez ki, mely törekvés eredményessége, az álom megvalósítása felettébb kétséges. Az utópia illetve „utópisztikus” szó egyfelől tehát a „valószínűtlen”, „reménytelen” szinonimájaként jelentkezhet.
Az utópiát eredetileg nem a valóságtól időben, hanem a térben megkülönböztetve képzelték el. Nem a fennálló társadalom előtt álló elkerülhetetlen vagy kívánatos jövőként, hanem a társadalmon kívül elhelyezkedő, a társadalom mellett létező, nem lokalizálható terrénumként, esetleg szigetként jelent meg még maga a keresztény paradicsom és pokol is. Irodalmi szempontból szélesebb értelemben utópikusnak lehet nevezni minden olyan művet, amely az éppen adott társadalomnál – valamilyen vonatkozásban – tökéletesebb társadalom életének bizonyos mozzanatait mutatja be.
„Szűkebb értelemben utópiáról beszélünk akkor, ha – egy adott értékrendszer nézőpontjából – eszményien tökéletes, fiktív társadalom átfogó ábrázolásával találkozunk.”[1]
Az utópia mindenképpen olyan kitalált dimenzió, amelynek segítségével az irodalmi fikció eszközét használva a szerző megjelenít olvasói előtt egy olyan társadalmat, amely mentes kora társadalmának valós vagy vélt hibáitól, illetve amelyben azokat a problémákat, amelyeket ő a saját világában megoldhatatlanoknak vél, megoldották.
Irodalmi értelemben az utópia mindig közvetett társadalombírálat, amennyiben szerzője elsődlegesen saját kora társadalmából indul ki, annak fonákságait véli egy elképzelt helyen vagy elképzelt időben megoldani.
Az utópia a csalódás és a hiány műfaja.[2] A szerző saját társadalmának rossz közérzetét, hiányait próbálja feloldani; egyúttal utat mutatni a problémák megoldása felé – képzelt dimenzióban. Ilyen értelemben az utópia a kényszerű optimizmus műfaja.
Bizonyos esetekben nemcsak szépirodalmi, hanem filozófiai, esetleg tudományos célzatú művek is utópiává válhatnak.
AZ UTÓPIA ELŐKÉPEI
A túlvilág
Minden utópia egyik alapvető sajátossága, hogy nem azonos az érzékelhető valósággal. Vagyis nem érintkezik a valóságban létező intézményekkel, azoktól független. Egyfajta sajátos különálló térben és időben létezik.
Az elképzelés eredetét a túlvilágról alkotott hiedelmekben kell keresnünk. A néprajzi tudomány nem ismer oly népet, legyen az bár a művelődés még oly alacsony fokán, amelynek valamiféle képzete a halál után való létről ne lenne, ebből a képzetből önként következik a túlvilágról szóló hiedelem általános elterjedtsége.
Csakhogy e hiedelem még korántsem foglalja magában mindenütt a halál után való bűnhődés és jutalmazás olyanféle elképzelését, aminővel rendesen csak fejlettebb vallási és társadalmi életű népeknél találkozunk. A túlvilágról való hiedelmek szoros összefüggést mutatnak a halál utáni létről táplált felfogással és számos népnél egyéb megbízható adatok híján csak a temetkezési szokások és szertartások egyes jellemző részleteiből lehet rájok következtetni.
Tengerparti és szigetlakó népeknél, amelyeket előbb-utóbb a hajózás mind nagyobb távolságokba csábító mesterségére kapatott rá földrajzi helyzetük, a túlvilágot valami tengerentúli messze vidékére képzelik hitregéikben, mint például a régi görögök Hésziodosznál feljegyzett mítosza. Jegyezzük meg ezt, hiszen az irodalmi utópiák helyszíne is gyakorta egy-egy sziget.
A halál utáni élet a Földközi-tenger vidékén élő régi népek hiedelemvilágában még egyáltalán nem vonzó és nem ideális. Akhilleusz szelleme a következőket mondja a Hadészba látogató Odüsszeusznak:
„Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.”
(Homérosz, Odüsszeia, XI. 488-491, Devecseri Gábor fordítása)
A régi népek felfogása szerint a holtak tartózkodási helye az Alvilág. Vigasztalan és reménytelen, sivár helyszín, a minden távlat nélküli, üres lét jelképe. A holtak testét az anyaföld fogadja be — vagy a tűz — csupán árnyékuk kerül az Alvilágba. A zsidók Seolnak nevezték, a görögök Hadésznek vagy kezdetben Tartarosznak.[3] Utóbbi kifejezés később a Pokol egyik elnevezése lett.[4]
Ezen elképzelések a későbbiekben fejlődtek, differenciálódtak. A különlegesen kiváló emberek, az istenek rokonai — a hérosz, a hős jelentése nagyjából ez lehetett, hiszen az irodalom már akkor is hősnek nevezi némelyiket, amikor az még semmiféle hőstettet sem hajtott végre — számára kialakult egy különleges helynek, egyfajta túlvilági üdülőparadicsomnak a képzete. A görög mitológiában ez lett az Elíziumi Mezők, vagy a Boldogok Szigete (Szigetei).
A görög felfogás szerint távol a távoli óceánban fekvő szigetek, melyeken egyes kiváló hősök gondatlanul, boldogan élnek, és ahol nekik háromszoros termést hoz a föld. Az ilyen hősök nem csupán lelki, hanem testi életet is élnek, csakhogy tisztultabb testi életet. Így történhetett az meg, hogy az argoszi Heléné (a szép Heléna) halála után Akhilleusz felesége lett.
Míg tehát a közönséges halandóknak nagy tömege a Hadészba kerül, addig az olyan hősök, akik hatalmas istenek közeli rokonai, haláluk után a Boldogok Szigeteire jutottak. Nem istenek voltak, de halhatatlanok. Hésziodosz szerint a Trója és Thébai falainál harcolt hősök egy részét a Hadészba küldte Zeusz, másik részüket a Boldogok Szigeteire telepítette, ahol az istenek előző nemzedékének fejedelme, Kronosz uralkodik felettük.
Nevezik Elíziumnak, sőt elíziumi síkságnak. Akhilleusz Antilokhosszal, Patroklosszal és Aiásszal együtt Arktinos Aithiopis című műve szerint Leukén (Fehér vagy Fehér-sziget), a Pontos Euxeinosban (Fekete-tenger) lévő szigeten, a megboldogult hősök tartózkodási helyén lakik, Hésziodosz szerint csak általánosabban a Boldogok Szigetein.[5] Ide jut Homérosz szerint Meneláosz, itt élnek — egy attikai V. századi váza tanúsága szerint — Diomédész és (Arktinos szerint) Memnón. Hérodotosz csak egy Boldogok szigetét ismer, s azt a líbiai Oászisz városával azonosítja.[6]
A görög néphit főként nyugaton kereste őket. Nyilván azért, mert a Nap nyugtának irányában képzelték el az Alvilágot. Állítólag az egyiptomi siratóasszonyok is „Nyugat felé!” felkiáltással gyászolták halottaikat. Egyes ókori írók a Zöld-foki-[7] és Kanári-szigetekben[8] vélték a Boldogok Szigeteit megtalálni.
A messzi, távoli szigeteken rejtőző idilli világ képe tehát nem reneszánsz fikció, sokkal régebbi, ókori gyökerei vannak.
A Seol[9] a régi héberek hite szerint az a hely, ahol a halottak együtt vannak. A korai héber hiedelmekben csak egyféle Alvilág létezett. A kétféle Alvilág, a mennyország és a pokol képzete a tudomány szerint csak a babiloni fogság korában a perzsa vallási elképzelések hatására született meg.[10]
A perzsa Zoroaszter-vallás szerint világot majdan beborító tűzözönből csak a jó követői menekülnek meg, hogy új teremtésben részesüljenek. Amíg ez be nem következik, addig az elhunytak lelkei közül a jókat a Paradicsomba vezetik, a rosszakat pedig a pokolba. A zsidó — és nyomában a keresztény — vallás innen vette át a mennyország és a pokol —, a másvilági üdülőparadicsom, illetve a túlvilági koncentrációs tábor vagy javítóintézet elképzelését.
A talmudi irodalomban a Seol helyébe a Géhinnóm[11] kifejezés lépett (az új-testamentomi; gyehenna), és az alvilágból, ahová mind a halandók jutnak, a gonoszok bűnhődésének helye a pokol lett.
Meg kell jegyeznem, hogy a mennyország és a pokol elképzelése végleges formájában még az őskeresztény egyházban sem alakult ki. Erre példa Origenész vallásfilozófiája. Legismertebb gondolata mindeneknek a maguk eredeti, tisztán szellemi állapotába való visszaállítása. Azok lelkei, akik itt a földön bűnt követtek el, halál után tisztítótűznek vettetnek alá, miközben a jók bemennek a paradicsomba. Origenész számára nincs örökké tartó tűz, illetve pokolbeli büntetés.[12] Minden bűnös megmentetik, még a démonokat és magát a Sátánt is megtisztítja az Ige. Miután ez megtörtént, Krisztus visszaérkezik, és minden ember nem anyagi, hanem szellemi testben támad fel, és Isten lesz minden mindenekben. A világ teremtése ugyanis örökkévaló folyamat: a mi világunk előtt is voltak világok, és ezt is követik majd újabbak. A jelen látható világot egy másik előzte meg. Az emberi lelkek olyan szellemi létezők, akik elestek Istentől az előző világban, és ezért most anyagi testhez vannak kötve. A léleknek az előző világban elkövetett bűnei magyarázzák Istennek kegyelmének különböző mértékét, melyet itt a földön mindenkire külön-külön kiterjeszt. Ezt a gondolatot később kemény óegyházi bírálat érte.[13]
Az utópiák nyilvánvaló előképe a mennyország, a disztópiáké pedig — a pokol.
[1] SZILÁGYI VILMOS: Hová fog ez vezetni? Utópizmus és anti-utópizmus. In: Alföld, 1966. 11. sz. (továb-biakban: SZILÁGYI, 1966.) 59. p.
[2] FEKETE Sándor: Az utópia műfaj-karakteréről; http://mek.niif.hu/02100/02124/pdf/10_fekete_sandor2.pdf
[3] HÉSZIODOSZ: Theogonia; 133-152
[4] Egyébként Hésziodoszon kívül egyetlen fennmaradt írás sem szól a Tartaroszról, csak Danténál lehet olvasni róla.
[5] HÉSZIODOSZ: Munkák és napok 156-173
[6] HÉRODOTOSZ. III. 26
[7] A rómaiak Fortunatae Insulae néven emlegették
[8] Ezeket is.
[9] http://www.kereszteny.hu/biblia/showchapter.php?reftrans=1&abbook=Ez&numch=31
[10] A témáról részletesen: GRAVES, Robert – PATAI, Raphael: Héber mítoszok, BP, Gondolat, 1969.
[11] http://lexikon.katolikus.hu/M/messianizmus.html
[12] Órigenész: A princípiumokról; Kairosz Kiadó, 2003
[13] Bővebben róla: KRÁNITZ, Mihály: Origenész, a hit nagy mestere. A III. századi alexandriai egyházi író bemutatása, Kairosz Kiadó, Bp. 2008.
2011. szeptember 21., szerda
A kései Nyár monológja
Még nem jött el a perc…
Amikor tovasurran az Élet;
Csendesülnek a zengő alkonyi fények,
S egykedvűen csüggeteg ősszé
Öregednek a tegnapi ifjú remények.
Még itt vagyok,
Öregedő napom nem szárnyal fent,
De még
Ragyog.
——-
Még nem jött el a perc…
Amikor fellegparipák dübörögnek;
Száraz falevél-halmok sóhajtva zörögnek,
S fagytól nyűgös pirkadatok csókért könyörögnek
A rejtéllyel teli Ködnek.
Még itt vagyok,
Nem tepertek le múló percek
Sem fagyok…
——
Még nem jött el a perc…
Ami eltáncol velem,
Nem gátolom,
És nem siettetem;
S míg az Idő vakvágányára el nem indulok;
Mindvégig teszem a dolgom,
S vagyok.
Amikor tovasurran az Élet;
Csendesülnek a zengő alkonyi fények,
S egykedvűen csüggeteg ősszé
Öregednek a tegnapi ifjú remények.
Még itt vagyok,
Öregedő napom nem szárnyal fent,
De még
Ragyog.
——-
Még nem jött el a perc…
Amikor fellegparipák dübörögnek;
Száraz falevél-halmok sóhajtva zörögnek,
S fagytól nyűgös pirkadatok csókért könyörögnek
A rejtéllyel teli Ködnek.
Még itt vagyok,
Nem tepertek le múló percek
Sem fagyok…
——
Még nem jött el a perc…
Ami eltáncol velem,
Nem gátolom,
És nem siettetem;
S míg az Idő vakvágányára el nem indulok;
Mindvégig teszem a dolgom,
S vagyok.
2011. szeptember 20., kedd
Heti részlet - VI.
LONDON, 1664. december 15. vasárnap
Csúf hideg volt odakint és szakadt az eső. A londoniak azért most is sűrűn jöttek-mentek az utcán, bár az ablakból látszott, hogy most nincs tömeg, aki tehette köpönyegbe, esőgallérba, vagy nagykendőbe burkolódzott, és behúzódott az épületek árkádjai alá. A sietősen elcsörömpölő fogatok vadul fröcskölték a vizet, időnként valóságos áradatot zúdítottak egy-egy figyelmetlen járókelő nyakába.
A teát most Tierney szolgálta fel; ezen az esős és ködös vasárnapon mindenki más szabadnapot kapott. Margaret hálásan mosolygott rá, az inas pedig szokásos végtelen türelmével kitöltötte a teát a csészékbe, aztán behozta úrnőjének az elmaradhatatlan délutáni csemegéket.
Rupert herceg egy órája tért haza, csapzottan és vizesen, komoly vitája volt valamelyik hadihajó ügyében; nem az általa javasolt rátermett tisztet nevezték ki kapitánynak, hanem valami ajánlóleveles pojácát.
Majd’ szétvetette a düh.
- Nyilvánvalóan igazam van, de nem tudok érvényt szerezni neki!
Margaret csillapítani próbálta, de a fekete hajú férfiban tovább forrt az indulat:
- Mit tudják ezek a hájfejű, keshedt elméjű lordok, hogy egy kapitánynak mire van szüksége, hogy helytállhasson a tengeren! De ellenem folytatnak majd megalázó vizsgálatokat, ha elveszítek egy hajót, és vízbe fúl a legénység!
Margaret egy szót sem felelt, csak átkarolta, és szinte lenyomta a karosszékbe a férfit. Rupert herceg lassan megnyugodott. Csendben magához szorította az asszonyt.
Akkor vette észre a levelet. Ott hevert a boríték az asztalán. Nyilván Margaret készítette oda, de nem szólt, mert tudja, milyen örömet szerez neki, amikor váratlanul rábukkan.
- Honnan jött? – közben már kézbe is vette. – A mestertől!
Margaret kibontakozott Rupert herceg öleléséből, és letelepedett a másik karosszékbe. Tudta, hogy a férfi tüstént megnyugszik, amint megkapja Comenius levelét.
Most azonban másképpen történt. A herceg tétován mozdult, aztán kezében a levéllel úgy merevedett meg, mintha valamely galád isten sóbálvánnyá változtatta volna.
- Nem olvasod el?
Rupert herceg talán nem is hallotta. Margaret ekkor vette észre a férfi szeme sarkában az apró könnycseppet.
Felállt és úgy cirógatta meg Rupert üstökét, mintha kisfiú lenne.
- Mi baj?
Csúf hideg volt odakint és szakadt az eső. A londoniak azért most is sűrűn jöttek-mentek az utcán, bár az ablakból látszott, hogy most nincs tömeg, aki tehette köpönyegbe, esőgallérba, vagy nagykendőbe burkolódzott, és behúzódott az épületek árkádjai alá. A sietősen elcsörömpölő fogatok vadul fröcskölték a vizet, időnként valóságos áradatot zúdítottak egy-egy figyelmetlen járókelő nyakába.
A teát most Tierney szolgálta fel; ezen az esős és ködös vasárnapon mindenki más szabadnapot kapott. Margaret hálásan mosolygott rá, az inas pedig szokásos végtelen türelmével kitöltötte a teát a csészékbe, aztán behozta úrnőjének az elmaradhatatlan délutáni csemegéket.
Rupert herceg egy órája tért haza, csapzottan és vizesen, komoly vitája volt valamelyik hadihajó ügyében; nem az általa javasolt rátermett tisztet nevezték ki kapitánynak, hanem valami ajánlóleveles pojácát.
Majd’ szétvetette a düh.
- Nyilvánvalóan igazam van, de nem tudok érvényt szerezni neki!
Margaret csillapítani próbálta, de a fekete hajú férfiban tovább forrt az indulat:
- Mit tudják ezek a hájfejű, keshedt elméjű lordok, hogy egy kapitánynak mire van szüksége, hogy helytállhasson a tengeren! De ellenem folytatnak majd megalázó vizsgálatokat, ha elveszítek egy hajót, és vízbe fúl a legénység!
Margaret egy szót sem felelt, csak átkarolta, és szinte lenyomta a karosszékbe a férfit. Rupert herceg lassan megnyugodott. Csendben magához szorította az asszonyt.
Akkor vette észre a levelet. Ott hevert a boríték az asztalán. Nyilván Margaret készítette oda, de nem szólt, mert tudja, milyen örömet szerez neki, amikor váratlanul rábukkan.
- Honnan jött? – közben már kézbe is vette. – A mestertől!
Margaret kibontakozott Rupert herceg öleléséből, és letelepedett a másik karosszékbe. Tudta, hogy a férfi tüstént megnyugszik, amint megkapja Comenius levelét.
Most azonban másképpen történt. A herceg tétován mozdult, aztán kezében a levéllel úgy merevedett meg, mintha valamely galád isten sóbálvánnyá változtatta volna.
- Nem olvasod el?
Rupert herceg talán nem is hallotta. Margaret ekkor vette észre a férfi szeme sarkában az apró könnycseppet.
Felállt és úgy cirógatta meg Rupert üstökét, mintha kisfiú lenne.
- Mi baj?
2011. szeptember 19., hétfő
Őszi telihold
Ilyen őszünk sose volt,
Tapsikol a telihold,
Izzad élő,
Dermed holt,
Ilyen őszünk sose volt.
——–
A kései hőség hörög,
A képzeletünk dübörög,
Lassú Idő gyorsan pörög,
A jövendő ege dörög.
———
Talányos a telihold,
Ilyen őszünk sose volt.
——
Az ország csontváza zörög,
Szorongatják brancs-kölcsönök,
Elfuserált lövészárkok,
S ködbe lopott milliárdok.
——-
Kárörvendő telihold,
Ilyen őszünk sose volt.
——
Falánk kamat jövőt ehet,
Hulla szavazatot vehet,
Ár silányat kinccsé tehet,
S még ennél is rosszabb lehet.
——–
Somolyog a telihold,
Ilyen őszünk sose volt.
——–
Összkomfortos brancs-utakon
Globalizált brancs-uralom;
Gigantikus kisszerűség
Nem mondana értünk misét.
———
Pipázik a telihold,
Ilyen őszünk sose volt.
——–
Fényességes telihold,
Nem lesz tündér a kobold;
Nem kastély az ócska bolt,
Ami élő: sose holt.
——-
Ilyen őszünk sose volt,
Tapsikol a telihold,
Izzad élő,
Dermed holt,
Ilyen őszünk sose volt.
Related posts:
Tapsikol a telihold,
Izzad élő,
Dermed holt,
Ilyen őszünk sose volt.
——–
A kései hőség hörög,
A képzeletünk dübörög,
Lassú Idő gyorsan pörög,
A jövendő ege dörög.
———
Talányos a telihold,
Ilyen őszünk sose volt.
——
Az ország csontváza zörög,
Szorongatják brancs-kölcsönök,
Elfuserált lövészárkok,
S ködbe lopott milliárdok.
——-
Kárörvendő telihold,
Ilyen őszünk sose volt.
——
Falánk kamat jövőt ehet,
Hulla szavazatot vehet,
Ár silányat kinccsé tehet,
S még ennél is rosszabb lehet.
——–
Somolyog a telihold,
Ilyen őszünk sose volt.
——–
Összkomfortos brancs-utakon
Globalizált brancs-uralom;
Gigantikus kisszerűség
Nem mondana értünk misét.
———
Pipázik a telihold,
Ilyen őszünk sose volt.
——–
Fényességes telihold,
Nem lesz tündér a kobold;
Nem kastély az ócska bolt,
Ami élő: sose holt.
——-
Ilyen őszünk sose volt,
Tapsikol a telihold,
Izzad élő,
Dermed holt,
Ilyen őszünk sose volt.
Related posts:
2011. szeptember 18., vasárnap
Tengeri szakértelem - a Dunán
A bécsi arzenál előtt hatalmas tömeg várakozott 1737 késő nyarának fülledt meleg napjaiban.
Most készült kifutni a Haditanács által elképesztő költséggel ápoltatott négy hatalmas dunai hadigálya.
A bécsi haditanács fixa ideája volt, hogy a török hajóhad ellen küzdő dunai flottánál külföldi tengerészeket kell alkalmazni. Sokan próbálták erről a Wiener Hofkriegsrat vezetőit lebeszélni – sikertelenül.
Hosszú évtizedek óta gondolkodtak így a bécsi hadügyek irányítói.
Már 1691-ben felkértek egy francia tengernagyot Fleury márkit a dunai hadműveletek irányítására. A francia tengerésztiszt javaslatára több tucat hatalmas, több fedélzetű, tornyos gályából álló flottát építettek, ezeket ágyúkkal rakták meg, és ezzel az armadával hajózott le Fleury admirális Nándorfehérvár alá.
Egy-egy óriás gálya építése, felszerelése és fenntartása annyiba került, amennyiből nyolc-tíz naszád vagy sajka felszerelhető és fenntartható lett volna – a legénység zsoldját is beleértve.
Szóval Fleury tengernagy úr Nándorfehérvár alá evezett…
Komoly sikert nem ért el.
Sőt semmiféle sikert sem ért el, túlméretezett, nehézkes hadihajói moccanni is alig tudtak a folyam hátán, a fürge török hadihajók játszva kitértek előlük, ami komoly fegyvertény a Duna vizén történt, azt a régi flottilla naszádjai és sajkái hajtották végre.
A török is alkalmazott a Dunán nagy hadi gályákat, de egyszerűen azért, mert nem akart külön flottát építeni a folyamra, és a tengeri hajóhadának egységeit vezényelte is. Gyakran sok száz hajóból álló flottákat vonultatott fel, de a folyami harcokban mindenkori túlerejének dacára kevés eredményt ért el.
A tizenöt éves háború után – és azt követően – a komáromi naszádosok sok borsot törtek az oszmánok orra alá…
Na, de térjünk vissza 1737 nyárutójához.
A bécsi hajósok keserűen mosolyogtak az épülő monstrumok láttán. Hogyan akarnak ezekkel manőverezni a Duna hátán. És egyáltalán ki olyan ostoba, hogy ezt elvállalja?
Erre a kérdésre hamar választ kaptak.
Egytől egyig külföldi tengerészekből állt a négy hatalmas gálya személyzete.
A császári Haditanács nagy európai kikötővárosokban: Liverpoolban, Southamptonban, Hamburgban és Rotterdamban toborozta a legénységet egykori haditengerészekből és tapasztalt matrózokból.
A bécsi hajósok megdöbbentek.
- Jó, jó – mondta a hajósok céhének vezetője. – de a folyamon mégiscsak egészen másképpen kell navigálni, mint a tengeren. A Duna áramlatai, örvényei, zátonyai sajátos szakértelmet igényelnek, a tengeri hajósoknak ezekről fogalmuk sincs.
A bécsi hajósok felajánlották: megtanítják a gályák külföldi legénységét a Duna titkaira.
Nemcsak elutasították, ki is nevették őket.
Hát mit képzelnek az unalmas bennszülöttek, mi olyat tudhatnak ők, amit a külföldiek nem tudnak? Csak maradjanak maguknak, játszadozzanak a ladikjaikkal, ez itt komoly dolog…
A külföldiek úgyis mindent jobban tudnak…
A szárazföldi seregnek igen nagy szüksége volt a folyami flotta támogatására, mivel a Dunán aggasztó fölénybe került a török. A négy hadigálya indulásra készen várakozott, ideje volt őket a dolgukra küldeni.
A Haditanács biztosította a főparancsnokot, hogy a négy hatalmas tákolmány egy héten belül megjelenik a hadszíntéren, és ripityára lövi a török flottát.
Hatalmas ünnepséget tartottak, a gályák indulásának tiszteletére volt szentmise, szabadtéri koncert, ünnepi beszéd és díszsortűz.
Aztán a roppant hadihajók végre elindultak lefelé a Dunán.
A tömeg lélegzet-visszafojtva figyelte őket…
A gályák száz métert se tettek meg. A Práterrel szembeni nagy homozátonyon fennakadtak. Sorban mind a négy.
A bécsi hajósok vezetői komoran bólogattak. Az igazi dunai hajósokkal sose esett meg ilyen csúfság.
Most bezzeg azonnal a Haditanácsba hívatták a bécsi hajósok céhének mesterét.
- Hogyan lehet lekormányozni a zátonyról a gályákat?
Az öreg mester elmosolyodott.
- Azokat, kérem, sehogy. Meg kell várni a magasabb vízállást, akkor ügyesen le kell velük a zátonyról evezni.
- Magasabb vízállás? Mikor lesz az?
- Talán a jövő héten. Ha Isten is úgy akarja. Ha nem, a jövő hónapban bizonyára.
A savanyú képű haditanácsnokok láttán a mester nem állta meg, hogy hozzá ne tegye:
- Ha lejönnek a zátonyról, jó volna, ha minden hajóra küldenének egy hozzáértő embert is a sok külföldi léhűtő mellé, mert csak Bécs alatt nyolc ilyen nagy homokzátony van még…
Most készült kifutni a Haditanács által elképesztő költséggel ápoltatott négy hatalmas dunai hadigálya.
A bécsi haditanács fixa ideája volt, hogy a török hajóhad ellen küzdő dunai flottánál külföldi tengerészeket kell alkalmazni. Sokan próbálták erről a Wiener Hofkriegsrat vezetőit lebeszélni – sikertelenül.
Hosszú évtizedek óta gondolkodtak így a bécsi hadügyek irányítói.
Már 1691-ben felkértek egy francia tengernagyot Fleury márkit a dunai hadműveletek irányítására. A francia tengerésztiszt javaslatára több tucat hatalmas, több fedélzetű, tornyos gályából álló flottát építettek, ezeket ágyúkkal rakták meg, és ezzel az armadával hajózott le Fleury admirális Nándorfehérvár alá.
Egy-egy óriás gálya építése, felszerelése és fenntartása annyiba került, amennyiből nyolc-tíz naszád vagy sajka felszerelhető és fenntartható lett volna – a legénység zsoldját is beleértve.
Szóval Fleury tengernagy úr Nándorfehérvár alá evezett…
Komoly sikert nem ért el.
Sőt semmiféle sikert sem ért el, túlméretezett, nehézkes hadihajói moccanni is alig tudtak a folyam hátán, a fürge török hadihajók játszva kitértek előlük, ami komoly fegyvertény a Duna vizén történt, azt a régi flottilla naszádjai és sajkái hajtották végre.
A török is alkalmazott a Dunán nagy hadi gályákat, de egyszerűen azért, mert nem akart külön flottát építeni a folyamra, és a tengeri hajóhadának egységeit vezényelte is. Gyakran sok száz hajóból álló flottákat vonultatott fel, de a folyami harcokban mindenkori túlerejének dacára kevés eredményt ért el.
A tizenöt éves háború után – és azt követően – a komáromi naszádosok sok borsot törtek az oszmánok orra alá…
Na, de térjünk vissza 1737 nyárutójához.
A bécsi hajósok keserűen mosolyogtak az épülő monstrumok láttán. Hogyan akarnak ezekkel manőverezni a Duna hátán. És egyáltalán ki olyan ostoba, hogy ezt elvállalja?
Erre a kérdésre hamar választ kaptak.
Egytől egyig külföldi tengerészekből állt a négy hatalmas gálya személyzete.
A császári Haditanács nagy európai kikötővárosokban: Liverpoolban, Southamptonban, Hamburgban és Rotterdamban toborozta a legénységet egykori haditengerészekből és tapasztalt matrózokból.
A bécsi hajósok megdöbbentek.
- Jó, jó – mondta a hajósok céhének vezetője. – de a folyamon mégiscsak egészen másképpen kell navigálni, mint a tengeren. A Duna áramlatai, örvényei, zátonyai sajátos szakértelmet igényelnek, a tengeri hajósoknak ezekről fogalmuk sincs.
A bécsi hajósok felajánlották: megtanítják a gályák külföldi legénységét a Duna titkaira.
Nemcsak elutasították, ki is nevették őket.
Hát mit képzelnek az unalmas bennszülöttek, mi olyat tudhatnak ők, amit a külföldiek nem tudnak? Csak maradjanak maguknak, játszadozzanak a ladikjaikkal, ez itt komoly dolog…
A külföldiek úgyis mindent jobban tudnak…
A szárazföldi seregnek igen nagy szüksége volt a folyami flotta támogatására, mivel a Dunán aggasztó fölénybe került a török. A négy hadigálya indulásra készen várakozott, ideje volt őket a dolgukra küldeni.
A Haditanács biztosította a főparancsnokot, hogy a négy hatalmas tákolmány egy héten belül megjelenik a hadszíntéren, és ripityára lövi a török flottát.
Hatalmas ünnepséget tartottak, a gályák indulásának tiszteletére volt szentmise, szabadtéri koncert, ünnepi beszéd és díszsortűz.
Aztán a roppant hadihajók végre elindultak lefelé a Dunán.
A tömeg lélegzet-visszafojtva figyelte őket…
A gályák száz métert se tettek meg. A Práterrel szembeni nagy homozátonyon fennakadtak. Sorban mind a négy.
A bécsi hajósok vezetői komoran bólogattak. Az igazi dunai hajósokkal sose esett meg ilyen csúfság.
Most bezzeg azonnal a Haditanácsba hívatták a bécsi hajósok céhének mesterét.
- Hogyan lehet lekormányozni a zátonyról a gályákat?
Az öreg mester elmosolyodott.
- Azokat, kérem, sehogy. Meg kell várni a magasabb vízállást, akkor ügyesen le kell velük a zátonyról evezni.
- Magasabb vízállás? Mikor lesz az?
- Talán a jövő héten. Ha Isten is úgy akarja. Ha nem, a jövő hónapban bizonyára.
A savanyú képű haditanácsnokok láttán a mester nem állta meg, hogy hozzá ne tegye:
- Ha lejönnek a zátonyról, jó volna, ha minden hajóra küldenének egy hozzáértő embert is a sok külföldi léhűtő mellé, mert csak Bécs alatt nyolc ilyen nagy homokzátony van még…
2011. szeptember 17., szombat
Ünneplő évtizedek
Tábortűznél évtizedek
Ünnepelnek minket,
S tábortűznél ünnepeljük
Évtizedeinket.
——-
Lobogó tűz lángjaiba
Elmerengve nézünk,
Hosszú, nehéz, boldog évek
Sora: osztályrészünk.
——-
Szeptemberi tábortűznek
Barátságos fénye;
Nem volt amaz ifjú párnak akkor
Csak: Reménye…
——–
Minden szónok ellenünk szólt,
Zörgött az ész bokra;
Milyen jó, hogy nem hallgattunk
A bölcs tanácsokra…
———
Kint a ványadt történelem
Fogát köszörülte,
De a csókok belső falát
Soha át nem törte.
——–
Tábortűznél évtizedek
Ünnepelnek minket,
Mi pedig a közben felnőtt
Két szép gyermekünket.
——–
Egykor kopár udvar helyén
Virít már a pázsit,
És a lusta Öröm gyakran
Az arcunkba ásít.
——-
A tábortűz idézi fel
A sok szép emléket;
Forró, intim reggeleket,
Szép hosszú estéket.
——-
Évtizedek ünnepelnek
Fénnyel a sötétben;
Neked vagyok, Te meg nekem
A végtelen Létben.
Ünnepelnek minket,
S tábortűznél ünnepeljük
Évtizedeinket.
——-
Lobogó tűz lángjaiba
Elmerengve nézünk,
Hosszú, nehéz, boldog évek
Sora: osztályrészünk.
——-
Szeptemberi tábortűznek
Barátságos fénye;
Nem volt amaz ifjú párnak akkor
Csak: Reménye…
——–
Minden szónok ellenünk szólt,
Zörgött az ész bokra;
Milyen jó, hogy nem hallgattunk
A bölcs tanácsokra…
———
Kint a ványadt történelem
Fogát köszörülte,
De a csókok belső falát
Soha át nem törte.
——–
Tábortűznél évtizedek
Ünnepelnek minket,
Mi pedig a közben felnőtt
Két szép gyermekünket.
——–
Egykor kopár udvar helyén
Virít már a pázsit,
És a lusta Öröm gyakran
Az arcunkba ásít.
——-
A tábortűz idézi fel
A sok szép emléket;
Forró, intim reggeleket,
Szép hosszú estéket.
——-
Évtizedek ünnepelnek
Fénnyel a sötétben;
Neked vagyok, Te meg nekem
A végtelen Létben.
2011. szeptember 16., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 128.
SZÁZHUSZONNYOLCADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen Bozchana Kadlecikova úgy érezte, elakad a lélegzete. Ez már nem hipotézis volt, nem holmi feltételezés, nem ötlet, nem találgatás. A bizonyosság állt előttük.
Nagyot sóhajtott.
Többé senki senki vitathatja, hogy “Dúvad” Williams admirálist és a törzskarát csakugyan hibernálták, méghozzá itt, ezen a csatahajón, amely most az ő parancsnoksága alá került. Ami elsőre őrült feltételezésnek tűnt, arról kiderült, hogy valóság. Itt, a Rodney csatahajó fedélzetén rejtették el a világ elől az egykori főparancsnokot, és vele másokat is; talán az egykori törzskarát. Vajon miért?
A csatahajó hivatalosan nem létezett, illetve eladták vagy szétbontották. Ennek ellenére teljes fegyverzetben hajt végre feladatokat, ráadásul olyanok kezébe került, akik a jelek szerint egyáltalán nem rokonszenveznek a Földdel.
Mi történhetett?
A szőke nő veszélyt érzett, és hirtelen nagyon éber lett. Talán mégsem igaz, hogy sok ideje van. Ki tudja, mi készülődik…
Számos ismeretlen tényezőnek kell itt lennie.
- Admirális a hajónk! Kérem a hibernált személyek azonosítását egytől egyig. Külön-külön mindegyikről meg kell állapítani, hogy tagja volt-e a szövetségi haderőnek, ha igen, ott mi volt a rangja, és mi volt a beosztása.
A két férfi szaporán bólogatott.
“Hajó az admirálisnak! A parancsot végrehajtom.”
Karen bólintott. Temérdek információra van ahhoz szüksége, hogy valamilyen döntést hozzon. Látszólag rengeteg ideje volt, valamiért mégis kezdte azt érezni, hogy sürgeti az idő.
Valamit még tudnia kell. Mit?
Valószínűleg Ed Philips is ugyanazt gondolta és érezte, amit a szőke nő.
- Valami lappang még itt a háttérben – mondta. – Próbáljunk együtt rájönni, mi lehet az.
Mindhárman a vezérlőpulthoz ültek.
Karen most nem akart taktikázni. A legkisebb mértékben sem. Azonnal elkezdte:
- Valaki komoly anyagi erőt és energiát fektetett be abba, hogy ezeket az embereket hibernálja. Nyilván valami célja van vele. Elképzelhetetlen, hogy ne akarja valamikor felébreszteni őket. Ki, miért és mikor?
- Fél évszázad telt el azóta – vetette ellen kissé fáradt hangon Helmut.
- És?
- Arra gondoltam, hátha azzal történt valami, aki felébresztené őket…
- Nem hiszem – csóválta meg a fejét Ed. – Túl jól szervezett akciónak tűnik ahhoz…
Ezzel azonban felbosszantotta Helmutot:
- Fél évszázad, Ed! Hány éves lehet azóta, aki ezt kifundálta?
- És ha Williams maga volt? – kérdezett közbe a szőke nő.
- Nem hinném. Akkor léteznie kellene valami olyan mechanizmusnak, ami belülről képes lenne felébreszteni, aztán kiengedni a hibernáltakat.
- És biztos vagy benne, hogy nincs ilyen?
- Száz százalékig – bólogatott Ed Philips. – Szerintem még a tartályból sem képesek kijönni külső segítség nélkül.
Mindketten meglepetten pillantottak rá.
- Ezt honnan tudod? – kérdezte a szőke nő.
- Mert ezt a tartálytípust tartják az egyik legmegbízhatóbbnak. A szakértők szerint az örökkévalóságig ki lehet bírni benne. Minden ismert fegyvernek ellenáll. Feltörhetetlen. Erőszakkal gyakorlatilag lehetetlen felnyitni. Még egy atomrobbanást is átvészel, ha nincs a közvetlen epicentrumban. Mellesleg szólva: meglehetősen drága is. De belülről nem nyitható.
Helmutnak tátva maradt a szája. Karen is meglepődött.
- Sohasem mondtad, hogy értesz a hibernációhoz.
Ed Philips álszerény mosollyal az arcán meghajolt.
- És sem gondoltam volna – nyögte Helmut. – Ezek szerint szakértő vagy.
- Talán – felelte Ed. – Egyébként meg itt van a típus prospektusa – és megnyitott a vezérlőpulton egy állományt.
Karen hangosan felnevetett, Helmut megütközve bámult Philipsre.
“Hajó az admirálisnak. Tökéletesen felkészültünk a térugrásra.”
A szőke nő határozott mozdulattal megrázta a fejét. Térugrás? Szó sem lehet róla! Túlságosan sok a tisztázatlanság.
- Admirális a hajónak! Térugrás bizonytalan ideig elhalasztva, rá való készültség fenntartandó!
“Hajó az admirálisnak! A parancsot megértettem!”
Karen a két férfire nézett.
- Ott tartottunk, hogy a hibernátor tartálya belülről nem nyitható.
- Nem – erősítette meg Ed Philips. – A katalógus szerint az lehetetlen.
Tanácstalanul néztek egymásra Néhány pillanat múlva Helmut megismételte korábbi megjegyzését:
- Gondoljátok el, eltelt egy fél évszázad. Rég halott, aki ezt kieszelte. Azok odabent élő halottak. Soha senki sem fogja kinyitni a koporsójukat.
Karen ebben nem volt biztos. Igazából csak egyetlen gondolat lebegett az agyában, azt ízlelgette, boncolgatta:
A hibernátortartály meglehetősen drága. És itt több tucat van belőle.
- Aki ezt kieszelte – hajtogatta Helmut. – már régen nincs, és ezek a nyomorult tartályok csak sodródnak a semmiben. Megjárták.
Egy pillanatnyi csend támadt.
- Nem hiszem – mondta aztán Ed Philips. És az idő? Gondoljatok az időre.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen Bozchana Kadlecikova úgy érezte, elakad a lélegzete. Ez már nem hipotézis volt, nem holmi feltételezés, nem ötlet, nem találgatás. A bizonyosság állt előttük.
Nagyot sóhajtott.
Többé senki senki vitathatja, hogy “Dúvad” Williams admirálist és a törzskarát csakugyan hibernálták, méghozzá itt, ezen a csatahajón, amely most az ő parancsnoksága alá került. Ami elsőre őrült feltételezésnek tűnt, arról kiderült, hogy valóság. Itt, a Rodney csatahajó fedélzetén rejtették el a világ elől az egykori főparancsnokot, és vele másokat is; talán az egykori törzskarát. Vajon miért?
A csatahajó hivatalosan nem létezett, illetve eladták vagy szétbontották. Ennek ellenére teljes fegyverzetben hajt végre feladatokat, ráadásul olyanok kezébe került, akik a jelek szerint egyáltalán nem rokonszenveznek a Földdel.
Mi történhetett?
A szőke nő veszélyt érzett, és hirtelen nagyon éber lett. Talán mégsem igaz, hogy sok ideje van. Ki tudja, mi készülődik…
Számos ismeretlen tényezőnek kell itt lennie.
- Admirális a hajónk! Kérem a hibernált személyek azonosítását egytől egyig. Külön-külön mindegyikről meg kell állapítani, hogy tagja volt-e a szövetségi haderőnek, ha igen, ott mi volt a rangja, és mi volt a beosztása.
A két férfi szaporán bólogatott.
“Hajó az admirálisnak! A parancsot végrehajtom.”
Karen bólintott. Temérdek információra van ahhoz szüksége, hogy valamilyen döntést hozzon. Látszólag rengeteg ideje volt, valamiért mégis kezdte azt érezni, hogy sürgeti az idő.
Valamit még tudnia kell. Mit?
Valószínűleg Ed Philips is ugyanazt gondolta és érezte, amit a szőke nő.
- Valami lappang még itt a háttérben – mondta. – Próbáljunk együtt rájönni, mi lehet az.
Mindhárman a vezérlőpulthoz ültek.
Karen most nem akart taktikázni. A legkisebb mértékben sem. Azonnal elkezdte:
- Valaki komoly anyagi erőt és energiát fektetett be abba, hogy ezeket az embereket hibernálja. Nyilván valami célja van vele. Elképzelhetetlen, hogy ne akarja valamikor felébreszteni őket. Ki, miért és mikor?
- Fél évszázad telt el azóta – vetette ellen kissé fáradt hangon Helmut.
- És?
- Arra gondoltam, hátha azzal történt valami, aki felébresztené őket…
- Nem hiszem – csóválta meg a fejét Ed. – Túl jól szervezett akciónak tűnik ahhoz…
Ezzel azonban felbosszantotta Helmutot:
- Fél évszázad, Ed! Hány éves lehet azóta, aki ezt kifundálta?
- És ha Williams maga volt? – kérdezett közbe a szőke nő.
- Nem hinném. Akkor léteznie kellene valami olyan mechanizmusnak, ami belülről képes lenne felébreszteni, aztán kiengedni a hibernáltakat.
- És biztos vagy benne, hogy nincs ilyen?
- Száz százalékig – bólogatott Ed Philips. – Szerintem még a tartályból sem képesek kijönni külső segítség nélkül.
Mindketten meglepetten pillantottak rá.
- Ezt honnan tudod? – kérdezte a szőke nő.
- Mert ezt a tartálytípust tartják az egyik legmegbízhatóbbnak. A szakértők szerint az örökkévalóságig ki lehet bírni benne. Minden ismert fegyvernek ellenáll. Feltörhetetlen. Erőszakkal gyakorlatilag lehetetlen felnyitni. Még egy atomrobbanást is átvészel, ha nincs a közvetlen epicentrumban. Mellesleg szólva: meglehetősen drága is. De belülről nem nyitható.
Helmutnak tátva maradt a szája. Karen is meglepődött.
- Sohasem mondtad, hogy értesz a hibernációhoz.
Ed Philips álszerény mosollyal az arcán meghajolt.
- És sem gondoltam volna – nyögte Helmut. – Ezek szerint szakértő vagy.
- Talán – felelte Ed. – Egyébként meg itt van a típus prospektusa – és megnyitott a vezérlőpulton egy állományt.
Karen hangosan felnevetett, Helmut megütközve bámult Philipsre.
“Hajó az admirálisnak. Tökéletesen felkészültünk a térugrásra.”
A szőke nő határozott mozdulattal megrázta a fejét. Térugrás? Szó sem lehet róla! Túlságosan sok a tisztázatlanság.
- Admirális a hajónak! Térugrás bizonytalan ideig elhalasztva, rá való készültség fenntartandó!
“Hajó az admirálisnak! A parancsot megértettem!”
Karen a két férfire nézett.
- Ott tartottunk, hogy a hibernátor tartálya belülről nem nyitható.
- Nem – erősítette meg Ed Philips. – A katalógus szerint az lehetetlen.
Tanácstalanul néztek egymásra Néhány pillanat múlva Helmut megismételte korábbi megjegyzését:
- Gondoljátok el, eltelt egy fél évszázad. Rég halott, aki ezt kieszelte. Azok odabent élő halottak. Soha senki sem fogja kinyitni a koporsójukat.
Karen ebben nem volt biztos. Igazából csak egyetlen gondolat lebegett az agyában, azt ízlelgette, boncolgatta:
A hibernátortartály meglehetősen drága. És itt több tucat van belőle.
- Aki ezt kieszelte – hajtogatta Helmut. – már régen nincs, és ezek a nyomorult tartályok csak sodródnak a semmiben. Megjárták.
Egy pillanatnyi csend támadt.
- Nem hiszem – mondta aztán Ed Philips. És az idő? Gondoljatok az időre.
Folytatása következik.
2011. szeptember 15., csütörtök
A szabad akaratról - XXVII.
A szabad akarat a szabadság legfontosabb megnyilvánulása, az emberi autonómia alapja. Ezt megalapozni a gazdaság vagy a politika nem képes, ezek legfeljebb biztosíthatják a szabad akarat gyakorlásának számos szükséges, de nem elégséges feltételét. Szabad akaratának gyakorlására kizárólag az egyén képes, ez nem társadalmi, és nem közösségi aktus, de a szabad akaratot gyakorló emberek közössége, társadalma jóval fejlődőképesebb, mint a szabad akaratuk gyakorlásáról lemondó embereké.
A szabad akarat nem függ az állam- vagy kormányformától. A legnagyobb zsarnokság idején is elképzelhető, hogy valaki szabad akaratát gyakorolva cselekszik, és egy viszonylagosan demokratikus államrendben is milliók mondhatnak le szabad akaratuk gyakorlásáról.
A szabad akarat nem azonos a liberális szabadságjogokkal. Ezek megléte – illetve viszonylagosan nagyobb arányú megléte, mert a meglétük mindig viszonylagos – természetesen kedvezhet a szabad akaratnak, de nem pótolhatja az annak gyakorlásához szükséges egyéni lelki érettséget.
A pénz jelentősen korlátozhatja a külső cselekvés lehetőségét, de nem a szabad akarat gyakorlását. A szabad akarat nem anyagi, hanem erkölcsi-lelki kategória. A pénz megléte vagy hiánya nem gyakorolhat rá olyan hatást, mint például az újabban már a hagyományos liberális szabadságjogokkal együtt emlegetett szabad utazás kategóriájára – utóbbi természetesen pénzfüggő külső cselekvés, és mint ilyen, alapjában jelszószerű, illuzórikus és hamis.
Szabad akaratból erőszak nem fakadhat. A háború, amely a történelem régebbi korszakaiban az élet egyik lehetséges kerete volt, mára alapvetően erkölcstelen fogalommá vált. “A háború lehetetlenségének hirdetése értelmiségi kötelesség.” (ECO, U. 1998: 22.)
Szintén nem fakadhat szabad akaratból semmiféle bosszúállás. A háború és a bosszú elvének elvetése a két legfontosabb elv, amelyekkel az elmúlt XX. század az emberiség fejlődéséhez hozzájárult. Igaza csak annak van — és szabad akarattal is az rendelkezik — aki képes a megbocsátásra. A megbocsátás elve önmagunkra is vonatkozik; meg kell tudnunk önmagunknak bocsátani azokat a dolgokat, amelyek önvádként nyomasztják a lelkiismeretünket. Nekünk és a többi embernek ez is közös érdekünk. Ahogy a végzet semmiféle formája nem létezik, ugyanúgy nem létezik “örök életre” tönkretett lelkiismeret, és nem létezik “végképp elrontott” élet; az ember lehetőségei határtalanok.
Szabad akaratból fakadó szabad cselekvés minden olyan emberi megnyilvánulás, amely összhangban van az emberiség morális egységének és a szeretetnek az elvével. Ezen kereteken belül az ember egyetemes mozgástérrel rendelkezik; megvalósíthatja és kiteljesítheti önmagát, részesülhet a kommunikáció és a közösségi élet által létrehozott dologi és nem dologi természetű javakból, alkothat és boldog lehet.
Mindannyian magunkban hordozzuk a szabad akaratot és az ahhoz szükséges erkölcsi megfontolás képességét. “…cselekedd azt, ami méltóvá tesz rá, hogy boldog légy.” (KANT, I. 1995: 607.)
VÉGE
A szabad akarat nem függ az állam- vagy kormányformától. A legnagyobb zsarnokság idején is elképzelhető, hogy valaki szabad akaratát gyakorolva cselekszik, és egy viszonylagosan demokratikus államrendben is milliók mondhatnak le szabad akaratuk gyakorlásáról.
A szabad akarat nem azonos a liberális szabadságjogokkal. Ezek megléte – illetve viszonylagosan nagyobb arányú megléte, mert a meglétük mindig viszonylagos – természetesen kedvezhet a szabad akaratnak, de nem pótolhatja az annak gyakorlásához szükséges egyéni lelki érettséget.
A pénz jelentősen korlátozhatja a külső cselekvés lehetőségét, de nem a szabad akarat gyakorlását. A szabad akarat nem anyagi, hanem erkölcsi-lelki kategória. A pénz megléte vagy hiánya nem gyakorolhat rá olyan hatást, mint például az újabban már a hagyományos liberális szabadságjogokkal együtt emlegetett szabad utazás kategóriájára – utóbbi természetesen pénzfüggő külső cselekvés, és mint ilyen, alapjában jelszószerű, illuzórikus és hamis.
Szabad akaratból erőszak nem fakadhat. A háború, amely a történelem régebbi korszakaiban az élet egyik lehetséges kerete volt, mára alapvetően erkölcstelen fogalommá vált. “A háború lehetetlenségének hirdetése értelmiségi kötelesség.” (ECO, U. 1998: 22.)
Szintén nem fakadhat szabad akaratból semmiféle bosszúállás. A háború és a bosszú elvének elvetése a két legfontosabb elv, amelyekkel az elmúlt XX. század az emberiség fejlődéséhez hozzájárult. Igaza csak annak van — és szabad akarattal is az rendelkezik — aki képes a megbocsátásra. A megbocsátás elve önmagunkra is vonatkozik; meg kell tudnunk önmagunknak bocsátani azokat a dolgokat, amelyek önvádként nyomasztják a lelkiismeretünket. Nekünk és a többi embernek ez is közös érdekünk. Ahogy a végzet semmiféle formája nem létezik, ugyanúgy nem létezik “örök életre” tönkretett lelkiismeret, és nem létezik “végképp elrontott” élet; az ember lehetőségei határtalanok.
Szabad akaratból fakadó szabad cselekvés minden olyan emberi megnyilvánulás, amely összhangban van az emberiség morális egységének és a szeretetnek az elvével. Ezen kereteken belül az ember egyetemes mozgástérrel rendelkezik; megvalósíthatja és kiteljesítheti önmagát, részesülhet a kommunikáció és a közösségi élet által létrehozott dologi és nem dologi természetű javakból, alkothat és boldog lehet.
Mindannyian magunkban hordozzuk a szabad akaratot és az ahhoz szükséges erkölcsi megfontolás képességét. “…cselekedd azt, ami méltóvá tesz rá, hogy boldog légy.” (KANT, I. 1995: 607.)
VÉGE
2011. szeptember 14., szerda
Nincspénzország
Szegény hazám:
Nincspénzország;
Életmorzsák,
Élmánytorzsák
Szűk vidéke,
Gyáva halál menedéke.
——-
Kapzsi hordák
Széjjelhordták,
Ami maradt:
Nincspénzország.
—–
Régi kripta
Bűzös titka
Mérgezi meg a levegőt,
Szívja el a hitet, erőt;
Üres síkon szellem-porták;
Újra éled
Nincspénzország.
——-
Régi sóher, rongy időben
Török, tatár akadt bőven,
S nem volt pénz hazát védeni…
—–
Elvágták a haza torkát,
Testét ették, mint a tortát,
Ott született
Nincspénzország.
—–
Mai sóher rongy időben,
Becsület a temetőben;
Imádkozik a hazugság,
Savanykodik Nincspénzország.
—–
Török papucs,
Német csizma,
Pénzes lakájok arcizma
Megszokta a cipőtalpat;
S a lopott kincs holtan hallgat.
———-
Osztrák bürokrata-falka,
Izzadságszagú pufajka,
Reklámbanyák szikkadt ajka
Védelmében lopni lehet,
S toprongyos lelkiismeret
Szapul hazát,
Tagad hitet.
——-
Sunyi, sóher pénzes rabság
Álneve lett a szabadság,
Szegény hazám:
Nincspénzország.
——–
Fonnyadt kapor,
Tolvaj lator;
Döglött kutya szőre,
Pénzesedik
Szegény kincstár őre.
——–
Nincspénzország,
Szegény ország,
A gyáva álmok mogorvák,
Leépülünk agyba-főbe,
Gazdagodunk: temetőbe.
——-
Nincspénzország beteg népe,
Szutykos rongyban jár a béke,
Sosincs pénz, amire kéne,
Takarékos lesz a vége.
—–
Kölcsön kamatába nyelve,
Külföldre elbizniszelve,
Multi-haverhez happolva,
Leépítve,
Elspórolva…
——-
Száraz ágú Jelen zörög,
Vad tatárjáró kölcsönök
Száguldanak véres pályán;
S fekete-fehér szivárvány
Marad a jövőből – pányván…
——–
Addig marad Nincspénzország,
Míg félénk akarat-morzsák
Nem fognak egymással kezet;
S el nem hisszük, azt, hogy
Lehet…
Nincspénzország;
Életmorzsák,
Élmánytorzsák
Szűk vidéke,
Gyáva halál menedéke.
——-
Kapzsi hordák
Széjjelhordták,
Ami maradt:
Nincspénzország.
—–
Régi kripta
Bűzös titka
Mérgezi meg a levegőt,
Szívja el a hitet, erőt;
Üres síkon szellem-porták;
Újra éled
Nincspénzország.
——-
Régi sóher, rongy időben
Török, tatár akadt bőven,
S nem volt pénz hazát védeni…
—–
Elvágták a haza torkát,
Testét ették, mint a tortát,
Ott született
Nincspénzország.
—–
Mai sóher rongy időben,
Becsület a temetőben;
Imádkozik a hazugság,
Savanykodik Nincspénzország.
—–
Török papucs,
Német csizma,
Pénzes lakájok arcizma
Megszokta a cipőtalpat;
S a lopott kincs holtan hallgat.
———-
Osztrák bürokrata-falka,
Izzadságszagú pufajka,
Reklámbanyák szikkadt ajka
Védelmében lopni lehet,
S toprongyos lelkiismeret
Szapul hazát,
Tagad hitet.
——-
Sunyi, sóher pénzes rabság
Álneve lett a szabadság,
Szegény hazám:
Nincspénzország.
——–
Fonnyadt kapor,
Tolvaj lator;
Döglött kutya szőre,
Pénzesedik
Szegény kincstár őre.
——–
Nincspénzország,
Szegény ország,
A gyáva álmok mogorvák,
Leépülünk agyba-főbe,
Gazdagodunk: temetőbe.
——-
Nincspénzország beteg népe,
Szutykos rongyban jár a béke,
Sosincs pénz, amire kéne,
Takarékos lesz a vége.
—–
Kölcsön kamatába nyelve,
Külföldre elbizniszelve,
Multi-haverhez happolva,
Leépítve,
Elspórolva…
——-
Száraz ágú Jelen zörög,
Vad tatárjáró kölcsönök
Száguldanak véres pályán;
S fekete-fehér szivárvány
Marad a jövőből – pányván…
——–
Addig marad Nincspénzország,
Míg félénk akarat-morzsák
Nem fognak egymással kezet;
S el nem hisszük, azt, hogy
Lehet…
2011. szeptember 13., kedd
Heti részlet - V.
OZALJ, 1664. december 14. szombat
Száva szombat kora hajnalban került egy horvát őrjárat kezére. Igazából a helyzet korántsem volt veszélytelen; a katonák pányvakötelet hajítottak a fiú nyakába, és kevésen múlt, hogy török gúnyája miatt agyon nem csapták. Utána is kémnek nézték, a lovára kötözték, és bevitték egy apró nádtetős viskókból álló faluba. Ekkor kezdett világosodni, de a lusta téli Napnak még híre-hamva sem volt. Szávának szerencséje volt, a faluban valaki felismerte. A katonák kezdtek hitelt adni a szavának.
Amikor kiderült, hogy Péter gróf számára hozott fontos üzenetet egyenesen Sztambulból, barátságosan megpofozgatták, és belediktáltak egy korty pálinkát.
- Petar Zrinski[1] urat keresem! – hajtogatta Száva makacsul.
Elszalajtottak valakit Péter grófhoz. Száva ekkor már annyira fáradt volt, hogy csaknem összeesett. A legszívesebben lefeküdt volna az éjszaka hullott, vékony hóba aludni. Nagyon rossz bőrben volt a lova is.
Még reggel hét előtt megjött Péter gróf válasza: vigyék a jövevényt Ozalj várába. Szávát pihent lóra ültették, és megindultak. A fiú végig a kezében tartotta a másik ló kantárszárát, a hátasát azonban egy katona vezette.
- Talán fel kellene kötözni a nyeregbe! – morogta egy vén horvát huszár.
Csípős hidegben léptettek be a vár kapuján. Száva már aludt, arra riadt fel, hogy valami hídon lovagol egy barátságos, piros tetejű torony felé. Hátranézett hű társára, az elgyötört paripára, amely Konstantinápolytól egészen idáig cipelte. A szerencsétlen állat alig vonszolta magát.
Zrínyi Péter maga jött le a fiú fogadására. A herkulesi termetű grófot négy-öt prémes mentébe vagy hosszú kabátba öltözött férfi kísérte. Száva leugrott a nyeregből, lekapta a fejéről, és elhajította a török turbánt. Meg is hajolt volna, de csaknem összeroskadt, ketten is elkapták a könyökénél fogva.
- Ki vagy, fiam?
- Száva Raduljevics vagyok nagyságod szolgálatára. Brankovics György deák küldött üzenettel Isztambulból.
- Mi az üzenet? – Péter gróf jól szemügyre vette, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú még mindig a lova kantárszárát tartja.
Száva híven elismételte, amit Brankovics György deák a lelkére kötött.
Zrínyi Péter uram arca előbb elsápadt, aztán kivörösödött a dühtől. Az volt az általános vélemény, hogy Péter gróf félelmetesen széles pengéjű szablyája sokkal gyorsabban jár az elméjénél, de a most hallott hír és a belőle levonható következtetés annyira egyértelmű volt, hogy még a lomha eszűnek mondott Zrínyi Péter is azonnal megértette.
- A kirelejzumát! – ordította azon a bivalybőgéshez hasonló hangján, ami a vágtató lovasság robaját is képes volt túldübörögni. – A pogány kutya mindenségit!
[1] Zrínyi Péter neve horvátul (a szerző jegyzete)
Száva szombat kora hajnalban került egy horvát őrjárat kezére. Igazából a helyzet korántsem volt veszélytelen; a katonák pányvakötelet hajítottak a fiú nyakába, és kevésen múlt, hogy török gúnyája miatt agyon nem csapták. Utána is kémnek nézték, a lovára kötözték, és bevitték egy apró nádtetős viskókból álló faluba. Ekkor kezdett világosodni, de a lusta téli Napnak még híre-hamva sem volt. Szávának szerencséje volt, a faluban valaki felismerte. A katonák kezdtek hitelt adni a szavának.
Amikor kiderült, hogy Péter gróf számára hozott fontos üzenetet egyenesen Sztambulból, barátságosan megpofozgatták, és belediktáltak egy korty pálinkát.
- Petar Zrinski[1] urat keresem! – hajtogatta Száva makacsul.
Elszalajtottak valakit Péter grófhoz. Száva ekkor már annyira fáradt volt, hogy csaknem összeesett. A legszívesebben lefeküdt volna az éjszaka hullott, vékony hóba aludni. Nagyon rossz bőrben volt a lova is.
Még reggel hét előtt megjött Péter gróf válasza: vigyék a jövevényt Ozalj várába. Szávát pihent lóra ültették, és megindultak. A fiú végig a kezében tartotta a másik ló kantárszárát, a hátasát azonban egy katona vezette.
- Talán fel kellene kötözni a nyeregbe! – morogta egy vén horvát huszár.
Csípős hidegben léptettek be a vár kapuján. Száva már aludt, arra riadt fel, hogy valami hídon lovagol egy barátságos, piros tetejű torony felé. Hátranézett hű társára, az elgyötört paripára, amely Konstantinápolytól egészen idáig cipelte. A szerencsétlen állat alig vonszolta magát.
Zrínyi Péter maga jött le a fiú fogadására. A herkulesi termetű grófot négy-öt prémes mentébe vagy hosszú kabátba öltözött férfi kísérte. Száva leugrott a nyeregből, lekapta a fejéről, és elhajította a török turbánt. Meg is hajolt volna, de csaknem összeroskadt, ketten is elkapták a könyökénél fogva.
- Ki vagy, fiam?
- Száva Raduljevics vagyok nagyságod szolgálatára. Brankovics György deák küldött üzenettel Isztambulból.
- Mi az üzenet? – Péter gróf jól szemügyre vette, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú még mindig a lova kantárszárát tartja.
Száva híven elismételte, amit Brankovics György deák a lelkére kötött.
Zrínyi Péter uram arca előbb elsápadt, aztán kivörösödött a dühtől. Az volt az általános vélemény, hogy Péter gróf félelmetesen széles pengéjű szablyája sokkal gyorsabban jár az elméjénél, de a most hallott hír és a belőle levonható következtetés annyira egyértelmű volt, hogy még a lomha eszűnek mondott Zrínyi Péter is azonnal megértette.
- A kirelejzumát! – ordította azon a bivalybőgéshez hasonló hangján, ami a vágtató lovasság robaját is képes volt túldübörögni. – A pogány kutya mindenségit!
[1] Zrínyi Péter neve horvátul (a szerző jegyzete)
2011. szeptember 12., hétfő
Leltár
Van, aki nagy vagyonnal
Maradt nyűgös gyerek,
Sorsüldözött pofával,
Örökké szenveleg.
—
(Jobbnál jobbra törekedve
Mézet fitymál balga medve.)
—–
Van, aki unalomtól
Száz holtágra szakad,
S dühében másról képzel
Magában rosszakat.
—-
(Aki folyton rosszat kutat;
Szebbet a tükör se mutat.)
——-
Van, aki hősi pózban
Lefényképezkedik,
Mert hátha nő az ára,
Ha megvesztegetik.
—-
(Mindenről a piac tehet,
Aki fél, külföldre mehet.)
—–
A szó-téglából épült
Város határtalan,
Vajon mitől lesz egyre
Több a hajléktalan?
—-
(Kint rossz adók, rossz kölcsönök,
Varjú károg, szarka csörög.)
—–
Gazdag túlélő kesereg;
Perelne holt szegényeket.
—-
Álhumánum egén szálldos
Gengszterváltó milliárdos.
—-
Száradnak tavalyi rügyek,
Zsémbeskednek agg ürügyek.
—–
Fent mindent csupaszra gyalul,
Úgyis megfizetnek – alul.
—–
Miért nem lelkes senki,
Mért nincs gaudium?
Pedig akad megmentőnk;
Egész panoptikum.
——–
A becsület nagyon drága,
Leépíti sok nagysága.
—–
Piacfüggő eszmék hatnak;
Nincs szaga a szavazatnak.
—–
Készül a hazánk a sírba,
Nekrológja meg van írva.
—-
És mégis
Mégis;
Bár röhög ránk az ég is -
Ha az őszi hajnal
Fél is;
Alulról és méltósággal;
Békés komoly igazsággal
Lehet jövőnk
Mégis.
Maradt nyűgös gyerek,
Sorsüldözött pofával,
Örökké szenveleg.
—
(Jobbnál jobbra törekedve
Mézet fitymál balga medve.)
—–
Van, aki unalomtól
Száz holtágra szakad,
S dühében másról képzel
Magában rosszakat.
—-
(Aki folyton rosszat kutat;
Szebbet a tükör se mutat.)
——-
Van, aki hősi pózban
Lefényképezkedik,
Mert hátha nő az ára,
Ha megvesztegetik.
—-
(Mindenről a piac tehet,
Aki fél, külföldre mehet.)
—–
A szó-téglából épült
Város határtalan,
Vajon mitől lesz egyre
Több a hajléktalan?
—-
(Kint rossz adók, rossz kölcsönök,
Varjú károg, szarka csörög.)
—–
Gazdag túlélő kesereg;
Perelne holt szegényeket.
—-
Álhumánum egén szálldos
Gengszterváltó milliárdos.
—-
Száradnak tavalyi rügyek,
Zsémbeskednek agg ürügyek.
—–
Fent mindent csupaszra gyalul,
Úgyis megfizetnek – alul.
—–
Miért nem lelkes senki,
Mért nincs gaudium?
Pedig akad megmentőnk;
Egész panoptikum.
——–
A becsület nagyon drága,
Leépíti sok nagysága.
—–
Piacfüggő eszmék hatnak;
Nincs szaga a szavazatnak.
—–
Készül a hazánk a sírba,
Nekrológja meg van írva.
—-
És mégis
Mégis;
Bár röhög ránk az ég is -
Ha az őszi hajnal
Fél is;
Alulról és méltósággal;
Békés komoly igazsággal
Lehet jövőnk
Mégis.
2011. szeptember 11., vasárnap
Rákóczi marsallja
Pályázatra írom.
Sokkal nehezebb, mint a tavalyi munkám, hiszen ez a téma nem adja magát olyan nyilvánvalóan.
Az anyaggyűjtés ebben az esetben is meglehetősen szórakoztató volt. Két hét alatt akkor is végeznem kell vele, ha hétköznap egy árva betűt sem tudok írni.
Rövid részlet:
”
RÁKÓCZI:
Voltál már itt, Lackó? Mondd neked valamit az, hogy sub rosa?
Bercsényi nem válaszol, és kissé elpirul.
RÁKÓCZI:
Íme, a rózsa!
Felmutat, a festett boltozat legfőbb díszére, a rózsára.
RÁKÓCZI:
Tudod, milyen hagyomány fűződik a rózsához?
Bercsényi tovább hallgat. Látjuk, hogy kínosan érzi magát.
Édesapám és a nagyapám tárgyaltak ebben a kis kerek erkélyszobácskában. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Péter. Rajtuk kívül még Wesselényi nádor, gróf Nádasdy országbíró és talán még Frangepán Ferenc, a nagyanyám testvérbátyja. Itt döntötték el, hogy a gyalázatos vasvári béke miatt szembeszállnak Leopolddal, és fellázadnak a császár ellen.
Csend. Rákóczi Bercsényit méregeti.
RÁKÓCZI:
A nagyapámat, Nádasdy országbírót és Frangepán Ferencet ezért kivégezték.
Bercsényi elpirul.
BERCSÉNYI:
Bécsújhelyen! Ahol nagyságodat is…
Zavartan elhallgat.
RÁKÓCZI:
Igen, engem is, fiam. Engem is ott tartottak fogságban, és ugyanúgy halálra ítéltek, ahogy a nagyapámat. Természetesen ki is végeztek volna.
BERCSÉNYI:
Isten nem engedte, nagyságos fejedelem.
RÁKÓCZI:
A labanc becsület engedte volna, fiam. A labanc becsület szerint Zrínyi Péter nagyapám bűnös volt, és becstelen halált érdemelt.
BERCSÉNYI:
A kuruc becsület szerint azonban ők a magyar nemzet hősei, nagyságos fejedelem.
RÁKÓCZI:
Igen, fiam, a kuruc becsület szerint igen. Isten előtt azonban csak egyféle becsület van, és ha igaz lélekkel akarunk élni és halni, meg kell találnunk annak az egyfélének az útját. Ha a haza sorsával törődni valóban erkölcsös, akkor a kuruc becsület útját kell járnunk, mert csak így élhetünk tiszta lelkiismerettel. De ha nem az, akkor mi mindnyájan bolondok és bűnösök vagyunk, fiam. Te hogy’ gondolod?
BERCSÉNYI:
Kétségbeesetten néz a fejedelemre.
RÁKÓCZI:
Te mit gondolsz erről, fiam?
BERCSÉNYI:
Azt gondolom, hogy a kuruc becsület az igazi becsület, nagyságos fejedelem.
RÁKÓCZI:
De miért, fiam?
BERCSÉNYI:
Hallgat.
RÁKÓCZI:
Mert apádurad is azon a párton van. És én is? Ez neked kevés, fiam. Te nem egyszerű harcos leszel, akinek a kobakjában néha annyi sincs, mint egy tyúknak, és ha nem ügyelnek rá, tíz perc alatt elissza a zsoldját, utána meg zabolátlanul tombol, dúl, meg gyilkol is. Kemény fegyelem nélkül hasznavehetetlen, csapás az országra és a népre. Te tiszt leszel, fiam, idővel talán generális, sok ezer katona parancsnoka. Tanulnod kell, fiam.
BERCSÉNYI:
Nagyságos fejedelem, én…
RÁKÓCZI:
Mi mindannyian állandóan tanulunk, Lackó fiam. Holtig, mint a papok. Csak a szatócsok részeges lapaj kölyke képzelheti, hogy valaha is kijárhatja az iskolát. Apádurad nem mondta, hogy tanulnod kell?
Bercsényi csendesen lehajtja a fejét.”
Sokkal nehezebb, mint a tavalyi munkám, hiszen ez a téma nem adja magát olyan nyilvánvalóan.
Az anyaggyűjtés ebben az esetben is meglehetősen szórakoztató volt. Két hét alatt akkor is végeznem kell vele, ha hétköznap egy árva betűt sem tudok írni.
Rövid részlet:
”
RÁKÓCZI:
Voltál már itt, Lackó? Mondd neked valamit az, hogy sub rosa?
Bercsényi nem válaszol, és kissé elpirul.
RÁKÓCZI:
Íme, a rózsa!
Felmutat, a festett boltozat legfőbb díszére, a rózsára.
RÁKÓCZI:
Tudod, milyen hagyomány fűződik a rózsához?
Bercsényi tovább hallgat. Látjuk, hogy kínosan érzi magát.
Édesapám és a nagyapám tárgyaltak ebben a kis kerek erkélyszobácskában. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Péter. Rajtuk kívül még Wesselényi nádor, gróf Nádasdy országbíró és talán még Frangepán Ferenc, a nagyanyám testvérbátyja. Itt döntötték el, hogy a gyalázatos vasvári béke miatt szembeszállnak Leopolddal, és fellázadnak a császár ellen.
Csend. Rákóczi Bercsényit méregeti.
RÁKÓCZI:
A nagyapámat, Nádasdy országbírót és Frangepán Ferencet ezért kivégezték.
Bercsényi elpirul.
BERCSÉNYI:
Bécsújhelyen! Ahol nagyságodat is…
Zavartan elhallgat.
RÁKÓCZI:
Igen, engem is, fiam. Engem is ott tartottak fogságban, és ugyanúgy halálra ítéltek, ahogy a nagyapámat. Természetesen ki is végeztek volna.
BERCSÉNYI:
Isten nem engedte, nagyságos fejedelem.
RÁKÓCZI:
A labanc becsület engedte volna, fiam. A labanc becsület szerint Zrínyi Péter nagyapám bűnös volt, és becstelen halált érdemelt.
BERCSÉNYI:
A kuruc becsület szerint azonban ők a magyar nemzet hősei, nagyságos fejedelem.
RÁKÓCZI:
Igen, fiam, a kuruc becsület szerint igen. Isten előtt azonban csak egyféle becsület van, és ha igaz lélekkel akarunk élni és halni, meg kell találnunk annak az egyfélének az útját. Ha a haza sorsával törődni valóban erkölcsös, akkor a kuruc becsület útját kell járnunk, mert csak így élhetünk tiszta lelkiismerettel. De ha nem az, akkor mi mindnyájan bolondok és bűnösök vagyunk, fiam. Te hogy’ gondolod?
BERCSÉNYI:
Kétségbeesetten néz a fejedelemre.
RÁKÓCZI:
Te mit gondolsz erről, fiam?
BERCSÉNYI:
Azt gondolom, hogy a kuruc becsület az igazi becsület, nagyságos fejedelem.
RÁKÓCZI:
De miért, fiam?
BERCSÉNYI:
Hallgat.
RÁKÓCZI:
Mert apádurad is azon a párton van. És én is? Ez neked kevés, fiam. Te nem egyszerű harcos leszel, akinek a kobakjában néha annyi sincs, mint egy tyúknak, és ha nem ügyelnek rá, tíz perc alatt elissza a zsoldját, utána meg zabolátlanul tombol, dúl, meg gyilkol is. Kemény fegyelem nélkül hasznavehetetlen, csapás az országra és a népre. Te tiszt leszel, fiam, idővel talán generális, sok ezer katona parancsnoka. Tanulnod kell, fiam.
BERCSÉNYI:
Nagyságos fejedelem, én…
RÁKÓCZI:
Mi mindannyian állandóan tanulunk, Lackó fiam. Holtig, mint a papok. Csak a szatócsok részeges lapaj kölyke képzelheti, hogy valaha is kijárhatja az iskolát. Apádurad nem mondta, hogy tanulnod kell?
Bercsényi csendesen lehajtja a fejét.”
2011. szeptember 10., szombat
Kacsamese
(Kedves Balatoniwiw-es Barátaim kérésére)
Egyszer volt, hol nem volt, valahol Közép-Európa sűrű erdei és mosolygó síkságai felett röpködött egy vadkacsacsalád. A meleg nyarakon önfeledten vitorláztak a levegőég hűvösében, a szelíden lengedező szellők szárnyain.
Máskor meg a vadul dühöngő északnyugati szelet próbálták megnyergelni, és ha nem sikerült, jó messzire, délre menekültek előle, de tüstént visszatértek, amikor a meseszép dunántúli dombvidék felett újra visszaszerezte uralmát a nyár.
A gyönyörű tó, a Balaton valamelyik nehezen megközelíthető nádas partjának egy védett szögletében július végének egyik verőfényes szép napján új élet kopogtatott.
A kopogtatást szó szerint kell érteni; egy vékony fal belső oldalán szólalt meg egy kicsi csőröcske, hosszan erőlködött, amíg végre a tojás héja kezdett szétszakadozni, hogy kidughassa csapzott fejecskéjét a napvilágra Rózsi, a legifjabb kiskacsa. Öt testvére már javában tollászkodott Kacsamama tollsátra alatt, mire a kis Rózsi nagy üggyel-bajjal a napfényre vergődött.
Milyen különös világ! Micsoda fények!
A Nap nagyot kacsintott felé, de a hunyorgó szemű kis Rózsi nem is vette észre. Első hápogásával gyomrocskája korgását panaszolta.
Amikor végre jóllakott, kezdte magát nagyon jól érezni a fészekben. Kacsamama példás szeretettel gondoskodott kis fiókáiról, fentről barátságosan integetett az alkonyi napsugár, aranyhíd feszült a balatoni ég fölé, körülöttük lágyan susogott a nád, és szelíden hullámzott a magyar tenger.
Kacsamamának sok gondot okozott Rózsi nevelése. A szeleburdi kiskacsa ritkán fogadott szót, folyton másfelé úszkált, mint kellett volna, mindenre kíváncsi volt, és alig lehetett szemmel tartani.
Egy kellemesen langyos nyári alkonyon Rózsi bizony nagyon elcsatangolt. Ismeretlen partokon, sosem látott nádasokban találta magát, és már éppen kezdett volna kétségbe esni, amikor hatalmas, kecses hófehér magár úszott elébe.
- Hát te, kiskacsa? Mit keresel itt? Talán bizony elcsavarogtál?
Rózsi az első pillanatban szóhoz sem jutott a csodálattól. Micsoda gyönyörű, pazar tollazat! Micsoda elegancia. Még sosem látott ilyen ellenállhatatlanul szép, óriási, hófehér kacsát.
A nagy madár a fejét csóválta.
- Elkóboroltál otthonról, kiskacsa?
- Nagyon szép fehér kacsának tetszik lenni – felelte Rózsi, és igyekezett minél barátságosabb hangot megütni.
A nagy madár jóindulatúan felnevetett:
- Nem vagyok kacsa, gyermekem – mondta barátságosan. – A nevem: Hattyú Apó. Gyere, hazaviszlek.
A meggondolatlan kiskacsát maga előtt terelve tíz perc alatt megtalálta Rózsi családjának fészkét.
Kacsamama már nagyon nyugtalankodott, és nem győzött hálálkodni:
- Nagyon szépen köszönöm, Hattyú úr, hogy hazahozta ezt a csavargó fiókát!
- Igazán nincs mit, kedves asszonyom!
Hanem azon a nyáron Rózsi többször is találkozott Hattyú Apóval. Amikor cseperedni kezdett, néha már szándékosan is meglátogatta a hatalmas madarat. Megtudta, hogy sokan úgy vélekednek Hattyú Apóról, hogy ő a Balaton Bölcse.
Mások persze eltérő véleményen voltak.
- Dehogyis bölcs! – károgta egy süldő varjú. – Mindenféle szellemekről meg tündérekről beszél, pedig azok nincsenek, ezt még a verebek is tudják! Különben is: ha bölcs volna, fekete lenne a színe!
Egyesek szerint azonban – ide tartozott az örökké fontoskodó szajkó és a magát doktornak címeztető bagoly – a hattyú nem is létezik.
- Ilyen madár egyáltalán nincs, csak a babonások hisznek benne – torkollta le Rózsit az egyik nyári lúd. – Elég okos vagyok hozzá, hogy tudjam.
Telt-múlt az idő, Rózsi felcseperedett, megtanult úszni és repülni. Ősszel Kacsamama vezetésével csatlakoztak egy vándor récecsapathoz, sok napig repültek egyfolytában, amíg barátságos vidékre értek.
Azért annyira nem volt barátságos. Egy hatalmas, gyíkszerű lény egy ízben csaknem leharapta szegény Rózsi fejét valami Nílus nevű folyóvíz mellett.
Egyéb kalandjai is voltak a kacsalánynak, de csak ezt az egyet jegyezte meg.
A következő tavasszal aztán Rózsi immár úgy érkezett vissza a Balaton partjára, mint tapasztalt, világot látott kacsa. Férjhez is ment, mégpedig egy Sápi nevű kacsa-suhanchoz, akinek a hangja egy kissé rekedtes volt, de a széles világon mégsem tudta senki olyan szépen hápogni, hogy:
- Szeretlek!
Amúgy Sápi igen vonzó legény volt, ráadásul az egyik farktolla bordó színben ragyogott – a rossz csőrök szerint Rózsi éppen ezért választotta.
Hamar elérkezett a pillanat, amikor Rózsi megértette: hamarosan maga is Kacsamamává lesz. Hol keressen helyet a hápogó kicsi örökösöknek?
Éppen a széplaki Balaton-part fölött repkedett, amikor a szemébe ötlött valami egészen szép bíbor, vagy bordó felület. Ez a szín mindig is Rózsi gyengéje volt.
Gyönyörű sötét bordó felület, fehér csíkkal a közepén. A Tojások Istene is költésre teremtette!
Sápi azonban nem volt elragadtatva:
- Szerintem ez egy hajónak a teteje. Érte jönnek majd az emberek, és beúsztatják a tóra. Nem való fészeknek.
Rózsi megharagudott a férjére:
- Márpedig én akkor is oda fogok költeni! – jelentette ki dacosan.
Hattyú Apótól kellene tanácsot kérni. Vajon merre lehet?
Rózsi estefelé talált rá a bölcs öregre.
- Miféle bordó felület? – kérdezte Hattyú Apó a kis nádas sziget mélyén.
- Az igazat megmondva nem tudom, valami hajóhoz tartozik, de nem nyüzsögnek körülötte emberek.
- Nyilván a hajó vitorlazsákja. Eszedbe ne jusson oda költeni, Rózsi!
A kacsa dühös lett. Ját már Hattyú Apóban sem bízhat? Hát már a vén fehér madár sem támogatja?
Mindegy, akkor is oda fog költeni! Arra a szép bordó felületre.
- Költs ahová akarsz, engem nem érdekel! – hápogta dühösen Sápi és elrepült. Rózsi napokig nem is látta.
Elérkezett a költés napja.
Csendes nyári alkonyat volt, békésen susogtak a közeli fák és bokrok, és az öböl nyugodt vizén peckesen sétálgatott a holdsugár.
Aludtak a hajók és csónakok, szellő sem rebbent.
Ember nem volt a közelben.
Rózsi nem tudta, hogy az általa kiválasztott hajónak Hableány a neve. Azt se, hogy a jolle típusba tartozik. Ő csak a gyönyörű, sötét bordó felületet látta, amely hívogatta, csalogatta, ámítgatta őt.
Sápi még az utolsó pillanatban is megpróbálta lebeszélni asszonyát, de Rózsa ellenszegült, sőt még meg is csípte kissé pipogya férjét.
- Tégy, amit akarsz! – vágta oda dühösen a férje, és elrepült.
Rózsi boldogan vackolta el magát a Hableány grószvitorlájának bordó színű zsákján. Senkinek sem lesz ilyen gyönyörű fészke!
Hamarosan öt takaros, zöldes színű tojás sorakozott a zsák tetején. Rózsi átszellemülten hápogva fogott a költés felelősségteljes feladatának. Rövidesen Kacsamama lesz…
Reggel visszatért Sápi.
- Rózsikám, – hápogta kissé félénken. – el kell vinnünk innen a tojásokat, itt nem biztonságos.
- Ne okoskodj, inkább hozz valami ennivalót!
- Nem érted, hogy nem biztonságos?
- Takarodj innen!
Rózsi két napig egyfolytában kotlott a tojásain. Sápi nem mutatkozott. Most, költés közben már egyáltalán nem tűnt olyan ragyogó ötletnek, hogy itt a fészke, mint amikor a gyönyörű bordó felületet megpillantotta. A költés kényelmetlen volt, a tojásoknak rossz helyet talált, és rosszul érezte magát maga Rózsi is.
De nem megy el innen. Azért se.
Pedig kimondottan rosszul választotta meg a helyet. Maga is nehezen jutott táplálékhoz, hogyan fogja majd etetni a kicsinyeket, amint a tojásból kikelnek?
Rengeteg ember járt arra, de nem bántották. Sőt, éppenséggel nagyon kedvesek voltak hozzá, ennivalót hoztak, napestig nézegették. Néha valamilyen fényeket villantottak, Rózsi nem is sejtette, mit műveltek, de nem ártottak vele.
Három vagy négy napig tartott a verőfényes, szép nyári idő, az emberek valósággal csodájára jártak a vitorlazsákra fészkelt kacsának.
Rózsi azonban egyre kevésbé élvezte. Bizony, jobb lett volna, ha a fészke a nádas mélyén van, ahol mindig talál árnyékot a vadul tűző nyári nap perzselő heve elől. Így azonban csak tikkadt és szomjazott.
Újabb néhány nap elteltével kora délután ijesztően elsötétedett az ég. Rózsi elsőre örült a változásnak, mert valamivel hűvösebb, elviselhetőbb lett a levegő. Ahogy azonban felnézett az égre, meghűlt benne a vér. Nem volt nagyon tapasztalt kacsa, de az előjelek még az ő számára is világossá tették: eső közeleg. Most mihez kezdjen.
A következő percben már zuhogott. Rózsi összehúzta magát, igyekezett a szárnyai alá gyűjteni a tojásokat, és kétségbeesve tűrte a zápor csapkodását. Pillanatokon belül tócsa volt körülötte. Mi lesz a tojásokkal?
Szakadt az eső a szürke égből, és patakszámra csorgott le a vitorlazsákról. Lent a mindig szelíd Balaton hullámai valósággal őrjöngve fodrozódtak. Rózsi sírni szeretett volna. A kacsák azonban nem tudnak sírni…
Szegény Rózsi! Nem sejtette, hogy a java csak most következik…
Hatalmas dörrenés hallatszott, akkora, hogy Rózsi csaknem belesüketült, és körülöttük vad fények cikáztak. Egymást követték az újabb és újabb dördülések, miközben könyörtelenül ömlött tovább az eső.
Rózsi rettenetesen félt, azt hitte, vége a világnak. Sohasem látott még zivatart, és sohasem volt még ennyire kiszolgáltatva semmilyen viharnak. Félholt volt az aggodalomtól, miközben a szél belekapott a tollaiba, és csaknem lelökte a vitorlazsákról. Rettegve hápogott, próbálta összekapkodni a guruló tojásokat, és fojtogatta a pánik. Valami lecsúszott mellőle, és nagyot loccsant a hajó fedélzetén. Rózsi nem érzékelte, lassan már azt se tudta, hol van…
Mindennek vége. Ki segíthet? Segíthet-e valaki egyáltalán?
Rózsi összeszorította a csőrét. Az eső mindent eltakart, semmit sem látott.
Hattyú Apó! Hattyú Apó! Segíts! Kérlek, segíts! Elpusztulnak a tojásaim, odalesznek a fiókáim! Talán már szét is loccsantak ennek az emberi hajónak a fedélzetén…
Hattyú Apó! Hattyú Apó, segíts!
Rózsi később csak arra emlékezett, hogy álmot látott. Talán nem is egyet.
Hattyú Apó mellette termett, hatalmas madarak kísérték, a csőrükben elfértek a tojások. Gyengéden fogták meg őket, Rózsit pedig maga Hattyú Apó vonszolta magával…
A másik álom merőben más volt. Rózsi nem volt benne biztos, hogy jól emlékszik a sorrendre. Lehet, hogy ez volt az első.
Továbbra is szakadt az eső, és emberek érkeztek csuklyás köpönyegekbe. Rózsi hirtelen azt vette észre, hogy az egyik ember a hosszú, görbülő ujjú szárnyával megragadja, és felemeli őt. Rózsi megijedt, verdesett a szárnyával, de nem tudott kiszabadulni. Más emberek a tojásokat szedték össze óvatosan…
Rózsi fészke egy kis nádasban volt, jó és nehezen megközelíthető helyen, közel ahhoz a kis öbölhöz, ahol ő maga született. Tudta, hogy ostobaságot követett el, és végtelenül hálás volt Hattyú Apónak, amiért segített rajta…
A következő napok egyikén Sápi is visszatért. Mire a kis jövevények kikászálódtak a tojásból, a szülők el is felejtették a korábbi veszekedést. Meg a vihart is. A kacsák nem szeretnek emlékezni a távoli múltra.
Az élet a jelenben zajlik…
Esténként a kis család önfeledten úszkált a nádas öböl nyugodt vizén. A fiókák gyorsan tanultak, de azért sok gond volt velük.
Rózsi gyakran elmondta Sápinak:
- Az egyik szemed mindig Rózán legyen. Ő a legkisebb és a legszeleburdibb.
Sápi így állandóan a legkisebb kacsára vigyázott. Sohasem merte elhápogni, hogy szerinte az hasonlít a legjobban a feleségére.
Egyszer volt, hol nem volt, valahol Közép-Európa sűrű erdei és mosolygó síkságai felett röpködött egy vadkacsacsalád. A meleg nyarakon önfeledten vitorláztak a levegőég hűvösében, a szelíden lengedező szellők szárnyain.
Máskor meg a vadul dühöngő északnyugati szelet próbálták megnyergelni, és ha nem sikerült, jó messzire, délre menekültek előle, de tüstént visszatértek, amikor a meseszép dunántúli dombvidék felett újra visszaszerezte uralmát a nyár.
A gyönyörű tó, a Balaton valamelyik nehezen megközelíthető nádas partjának egy védett szögletében július végének egyik verőfényes szép napján új élet kopogtatott.
A kopogtatást szó szerint kell érteni; egy vékony fal belső oldalán szólalt meg egy kicsi csőröcske, hosszan erőlködött, amíg végre a tojás héja kezdett szétszakadozni, hogy kidughassa csapzott fejecskéjét a napvilágra Rózsi, a legifjabb kiskacsa. Öt testvére már javában tollászkodott Kacsamama tollsátra alatt, mire a kis Rózsi nagy üggyel-bajjal a napfényre vergődött.
Milyen különös világ! Micsoda fények!
A Nap nagyot kacsintott felé, de a hunyorgó szemű kis Rózsi nem is vette észre. Első hápogásával gyomrocskája korgását panaszolta.
Amikor végre jóllakott, kezdte magát nagyon jól érezni a fészekben. Kacsamama példás szeretettel gondoskodott kis fiókáiról, fentről barátságosan integetett az alkonyi napsugár, aranyhíd feszült a balatoni ég fölé, körülöttük lágyan susogott a nád, és szelíden hullámzott a magyar tenger.
Kacsamamának sok gondot okozott Rózsi nevelése. A szeleburdi kiskacsa ritkán fogadott szót, folyton másfelé úszkált, mint kellett volna, mindenre kíváncsi volt, és alig lehetett szemmel tartani.
Egy kellemesen langyos nyári alkonyon Rózsi bizony nagyon elcsatangolt. Ismeretlen partokon, sosem látott nádasokban találta magát, és már éppen kezdett volna kétségbe esni, amikor hatalmas, kecses hófehér magár úszott elébe.
- Hát te, kiskacsa? Mit keresel itt? Talán bizony elcsavarogtál?
Rózsi az első pillanatban szóhoz sem jutott a csodálattól. Micsoda gyönyörű, pazar tollazat! Micsoda elegancia. Még sosem látott ilyen ellenállhatatlanul szép, óriási, hófehér kacsát.
A nagy madár a fejét csóválta.
- Elkóboroltál otthonról, kiskacsa?
- Nagyon szép fehér kacsának tetszik lenni – felelte Rózsi, és igyekezett minél barátságosabb hangot megütni.
A nagy madár jóindulatúan felnevetett:
- Nem vagyok kacsa, gyermekem – mondta barátságosan. – A nevem: Hattyú Apó. Gyere, hazaviszlek.
A meggondolatlan kiskacsát maga előtt terelve tíz perc alatt megtalálta Rózsi családjának fészkét.
Kacsamama már nagyon nyugtalankodott, és nem győzött hálálkodni:
- Nagyon szépen köszönöm, Hattyú úr, hogy hazahozta ezt a csavargó fiókát!
- Igazán nincs mit, kedves asszonyom!
Hanem azon a nyáron Rózsi többször is találkozott Hattyú Apóval. Amikor cseperedni kezdett, néha már szándékosan is meglátogatta a hatalmas madarat. Megtudta, hogy sokan úgy vélekednek Hattyú Apóról, hogy ő a Balaton Bölcse.
Mások persze eltérő véleményen voltak.
- Dehogyis bölcs! – károgta egy süldő varjú. – Mindenféle szellemekről meg tündérekről beszél, pedig azok nincsenek, ezt még a verebek is tudják! Különben is: ha bölcs volna, fekete lenne a színe!
Egyesek szerint azonban – ide tartozott az örökké fontoskodó szajkó és a magát doktornak címeztető bagoly – a hattyú nem is létezik.
- Ilyen madár egyáltalán nincs, csak a babonások hisznek benne – torkollta le Rózsit az egyik nyári lúd. – Elég okos vagyok hozzá, hogy tudjam.
Telt-múlt az idő, Rózsi felcseperedett, megtanult úszni és repülni. Ősszel Kacsamama vezetésével csatlakoztak egy vándor récecsapathoz, sok napig repültek egyfolytában, amíg barátságos vidékre értek.
Azért annyira nem volt barátságos. Egy hatalmas, gyíkszerű lény egy ízben csaknem leharapta szegény Rózsi fejét valami Nílus nevű folyóvíz mellett.
Egyéb kalandjai is voltak a kacsalánynak, de csak ezt az egyet jegyezte meg.
A következő tavasszal aztán Rózsi immár úgy érkezett vissza a Balaton partjára, mint tapasztalt, világot látott kacsa. Férjhez is ment, mégpedig egy Sápi nevű kacsa-suhanchoz, akinek a hangja egy kissé rekedtes volt, de a széles világon mégsem tudta senki olyan szépen hápogni, hogy:
- Szeretlek!
Amúgy Sápi igen vonzó legény volt, ráadásul az egyik farktolla bordó színben ragyogott – a rossz csőrök szerint Rózsi éppen ezért választotta.
Hamar elérkezett a pillanat, amikor Rózsi megértette: hamarosan maga is Kacsamamává lesz. Hol keressen helyet a hápogó kicsi örökösöknek?
Éppen a széplaki Balaton-part fölött repkedett, amikor a szemébe ötlött valami egészen szép bíbor, vagy bordó felület. Ez a szín mindig is Rózsi gyengéje volt.
Gyönyörű sötét bordó felület, fehér csíkkal a közepén. A Tojások Istene is költésre teremtette!
Sápi azonban nem volt elragadtatva:
- Szerintem ez egy hajónak a teteje. Érte jönnek majd az emberek, és beúsztatják a tóra. Nem való fészeknek.
Rózsi megharagudott a férjére:
- Márpedig én akkor is oda fogok költeni! – jelentette ki dacosan.
Hattyú Apótól kellene tanácsot kérni. Vajon merre lehet?
Rózsi estefelé talált rá a bölcs öregre.
- Miféle bordó felület? – kérdezte Hattyú Apó a kis nádas sziget mélyén.
- Az igazat megmondva nem tudom, valami hajóhoz tartozik, de nem nyüzsögnek körülötte emberek.
- Nyilván a hajó vitorlazsákja. Eszedbe ne jusson oda költeni, Rózsi!
A kacsa dühös lett. Ját már Hattyú Apóban sem bízhat? Hát már a vén fehér madár sem támogatja?
Mindegy, akkor is oda fog költeni! Arra a szép bordó felületre.
- Költs ahová akarsz, engem nem érdekel! – hápogta dühösen Sápi és elrepült. Rózsi napokig nem is látta.
Elérkezett a költés napja.
Csendes nyári alkonyat volt, békésen susogtak a közeli fák és bokrok, és az öböl nyugodt vizén peckesen sétálgatott a holdsugár.
Aludtak a hajók és csónakok, szellő sem rebbent.
Ember nem volt a közelben.
Rózsi nem tudta, hogy az általa kiválasztott hajónak Hableány a neve. Azt se, hogy a jolle típusba tartozik. Ő csak a gyönyörű, sötét bordó felületet látta, amely hívogatta, csalogatta, ámítgatta őt.
Sápi még az utolsó pillanatban is megpróbálta lebeszélni asszonyát, de Rózsa ellenszegült, sőt még meg is csípte kissé pipogya férjét.
- Tégy, amit akarsz! – vágta oda dühösen a férje, és elrepült.
Rózsi boldogan vackolta el magát a Hableány grószvitorlájának bordó színű zsákján. Senkinek sem lesz ilyen gyönyörű fészke!
Hamarosan öt takaros, zöldes színű tojás sorakozott a zsák tetején. Rózsi átszellemülten hápogva fogott a költés felelősségteljes feladatának. Rövidesen Kacsamama lesz…
Reggel visszatért Sápi.
- Rózsikám, – hápogta kissé félénken. – el kell vinnünk innen a tojásokat, itt nem biztonságos.
- Ne okoskodj, inkább hozz valami ennivalót!
- Nem érted, hogy nem biztonságos?
- Takarodj innen!
Rózsi két napig egyfolytában kotlott a tojásain. Sápi nem mutatkozott. Most, költés közben már egyáltalán nem tűnt olyan ragyogó ötletnek, hogy itt a fészke, mint amikor a gyönyörű bordó felületet megpillantotta. A költés kényelmetlen volt, a tojásoknak rossz helyet talált, és rosszul érezte magát maga Rózsi is.
De nem megy el innen. Azért se.
Pedig kimondottan rosszul választotta meg a helyet. Maga is nehezen jutott táplálékhoz, hogyan fogja majd etetni a kicsinyeket, amint a tojásból kikelnek?
Rengeteg ember járt arra, de nem bántották. Sőt, éppenséggel nagyon kedvesek voltak hozzá, ennivalót hoztak, napestig nézegették. Néha valamilyen fényeket villantottak, Rózsi nem is sejtette, mit műveltek, de nem ártottak vele.
Három vagy négy napig tartott a verőfényes, szép nyári idő, az emberek valósággal csodájára jártak a vitorlazsákra fészkelt kacsának.
Rózsi azonban egyre kevésbé élvezte. Bizony, jobb lett volna, ha a fészke a nádas mélyén van, ahol mindig talál árnyékot a vadul tűző nyári nap perzselő heve elől. Így azonban csak tikkadt és szomjazott.
Újabb néhány nap elteltével kora délután ijesztően elsötétedett az ég. Rózsi elsőre örült a változásnak, mert valamivel hűvösebb, elviselhetőbb lett a levegő. Ahogy azonban felnézett az égre, meghűlt benne a vér. Nem volt nagyon tapasztalt kacsa, de az előjelek még az ő számára is világossá tették: eső közeleg. Most mihez kezdjen.
A következő percben már zuhogott. Rózsi összehúzta magát, igyekezett a szárnyai alá gyűjteni a tojásokat, és kétségbeesve tűrte a zápor csapkodását. Pillanatokon belül tócsa volt körülötte. Mi lesz a tojásokkal?
Szakadt az eső a szürke égből, és patakszámra csorgott le a vitorlazsákról. Lent a mindig szelíd Balaton hullámai valósággal őrjöngve fodrozódtak. Rózsi sírni szeretett volna. A kacsák azonban nem tudnak sírni…
Szegény Rózsi! Nem sejtette, hogy a java csak most következik…
Hatalmas dörrenés hallatszott, akkora, hogy Rózsi csaknem belesüketült, és körülöttük vad fények cikáztak. Egymást követték az újabb és újabb dördülések, miközben könyörtelenül ömlött tovább az eső.
Rózsi rettenetesen félt, azt hitte, vége a világnak. Sohasem látott még zivatart, és sohasem volt még ennyire kiszolgáltatva semmilyen viharnak. Félholt volt az aggodalomtól, miközben a szél belekapott a tollaiba, és csaknem lelökte a vitorlazsákról. Rettegve hápogott, próbálta összekapkodni a guruló tojásokat, és fojtogatta a pánik. Valami lecsúszott mellőle, és nagyot loccsant a hajó fedélzetén. Rózsi nem érzékelte, lassan már azt se tudta, hol van…
Mindennek vége. Ki segíthet? Segíthet-e valaki egyáltalán?
Rózsi összeszorította a csőrét. Az eső mindent eltakart, semmit sem látott.
Hattyú Apó! Hattyú Apó! Segíts! Kérlek, segíts! Elpusztulnak a tojásaim, odalesznek a fiókáim! Talán már szét is loccsantak ennek az emberi hajónak a fedélzetén…
Hattyú Apó! Hattyú Apó, segíts!
Rózsi később csak arra emlékezett, hogy álmot látott. Talán nem is egyet.
Hattyú Apó mellette termett, hatalmas madarak kísérték, a csőrükben elfértek a tojások. Gyengéden fogták meg őket, Rózsit pedig maga Hattyú Apó vonszolta magával…
A másik álom merőben más volt. Rózsi nem volt benne biztos, hogy jól emlékszik a sorrendre. Lehet, hogy ez volt az első.
Továbbra is szakadt az eső, és emberek érkeztek csuklyás köpönyegekbe. Rózsi hirtelen azt vette észre, hogy az egyik ember a hosszú, görbülő ujjú szárnyával megragadja, és felemeli őt. Rózsi megijedt, verdesett a szárnyával, de nem tudott kiszabadulni. Más emberek a tojásokat szedték össze óvatosan…
Rózsi fészke egy kis nádasban volt, jó és nehezen megközelíthető helyen, közel ahhoz a kis öbölhöz, ahol ő maga született. Tudta, hogy ostobaságot követett el, és végtelenül hálás volt Hattyú Apónak, amiért segített rajta…
A következő napok egyikén Sápi is visszatért. Mire a kis jövevények kikászálódtak a tojásból, a szülők el is felejtették a korábbi veszekedést. Meg a vihart is. A kacsák nem szeretnek emlékezni a távoli múltra.
Az élet a jelenben zajlik…
Esténként a kis család önfeledten úszkált a nádas öböl nyugodt vizén. A fiókák gyorsan tanultak, de azért sok gond volt velük.
Rózsi gyakran elmondta Sápinak:
- Az egyik szemed mindig Rózán legyen. Ő a legkisebb és a legszeleburdibb.
Sápi így állandóan a legkisebb kacsára vigyázott. Sohasem merte elhápogni, hogy szerinte az hasonlít a legjobban a feleségére.
Őszelő
Elmegy a vén Nyár. Kincsek halmát hagyta az őszre;
Ámde a rossz sáfár mindent elpazarol.
——–
Csípős hajnali szellő jelzi az ősz közeledtét;
Hull a levél szaporán, s elkomorulnak a fák.
——-
Elköszön immár reggeleinktől a nyári verőfény;
Kurtább lesz a napunk, s éjjel a Hold didereg.
——-
Körforgásban száll az Idő, és telnek az évek;
Elmúlt szép nyarakat új tavaszok követik.
——-
Jelzik az évszakok is, hogy mozgás, ritmus az Élet;
Tél, tavasz, ősz és nyár: ünnepi szívdobogás.
—–
Minden öregszik, mégsem vénül a Földön az Élet;
Minden másodperc új öröm, új születés.
——-
Életöröm, szeretet, művészet az emberi lényeg;
Friss szellem jegyese szemtelen ifjú mese.
——–
Baj, ha a kánon már születésekor is koravén volt;
Poshadt művészet nem terem új dalokat.
——-
Még kiderül, hogy mégis, itt is ritmus az élet;
Lesznek új versek, új dalok, új tavaszok.
Ámde a rossz sáfár mindent elpazarol.
——–
Csípős hajnali szellő jelzi az ősz közeledtét;
Hull a levél szaporán, s elkomorulnak a fák.
——-
Elköszön immár reggeleinktől a nyári verőfény;
Kurtább lesz a napunk, s éjjel a Hold didereg.
——-
Körforgásban száll az Idő, és telnek az évek;
Elmúlt szép nyarakat új tavaszok követik.
——-
Jelzik az évszakok is, hogy mozgás, ritmus az Élet;
Tél, tavasz, ősz és nyár: ünnepi szívdobogás.
—–
Minden öregszik, mégsem vénül a Földön az Élet;
Minden másodperc új öröm, új születés.
——-
Életöröm, szeretet, művészet az emberi lényeg;
Friss szellem jegyese szemtelen ifjú mese.
——–
Baj, ha a kánon már születésekor is koravén volt;
Poshadt művészet nem terem új dalokat.
——-
Még kiderül, hogy mégis, itt is ritmus az élet;
Lesznek új versek, új dalok, új tavaszok.
2011. szeptember 9., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 126.
SZÁZHUSZONHATODIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen észbe kapott. A bejárat! Ki kellene nyitni, tisztázni kellene végre, mi is van odabent, de egyáltalán nem fűlött hozzá a foga. Mi van, ha valóban beindul a dehibernációs folyamat? Akkor mihez kezdenek?
„Hajó az admirálisnak! A csatahajó teljes fegyverzete aktiválva.”
- Köszönöm! – felelte kurtán Karen. Egyrészt nagyon is rendjén van, hogy mostantól senkitől sincs félnivalójuk, de ebben a pillanatban egészen mással volt elfoglalva. Mihez kezdjen ezzel a bejárattal?
A férfiak is ezen töprengtek.
- Nem biztos, hogy ki kellene nyitnunk, Karen – mondta Ed Philips csaknem félénken, és Helmut is bólogatott rá.
Valamit azonban tenni kell. Mindenképpen.
A szőke nő mély lélegzetet vett:
- Admirális a hajónak! Ismételten kérem a behatolási lehetőségek elemzését!
Helmut Schellenberg idegesen fújtatott, Ed Philips sápadtan járkált fel-alá.
„Hajó az admirálisnak! A behatolás egyszerű eszközökkel és könnyen végrehajtható, különösebb előkészületeket sem igényel. A legújabb elemzések és a tudomásomra jutott legfrissebb adatok azonban arra utalnak, hogy talán nincs is szükség a behatolásra, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
Karen meghökkent, a férfiak azonban láthatóan megkönnyebbültek.
- Admirális a hajónak! Ezt hogy’ értsem?
„Hajó az admirálisnak! Sikerült megfejteni és helyreállítani a vizsgált időszakban titkosított állományok egyikét, egy galériát. Százhetvenhárom digitális felvételt tartalmaz. Ha parancsot ad rá, azonnal megjelenítem őket a panorámaképernyőn, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!
Erre még Ed Philips is abbahagyta a járkálást. Helmut mohón a képernyőre meredt.
Karennek, ahogy a két férfire nézett, akaratlanul is el kellett mosolyodnia.
- Admirális a hajónak! Látni akarom a képeket!
„Hajó az admirálisnak! Teljesítem a parancsot!”
A következő pillanatban fényképek tömege jelent meg a könnyűcirkáló panorámaképernyőjén. A felvételek minden helyet betöltöttek.
Ed Philips szinte leroskadt a képernyő elé, Helmut izgalmában feldöntötte az egyik széket, mire akkurátusan felemelte, a képernyő elé húzta, és lehuppant rá.
Karennek elakadt a lélegzete. Remegett a keze, amikor helyet foglalt a képernyő előtt.
Minden gyanúja visszavonhatatlanul beigazolódott.
A fényképeken hatalmas, tartályszerű, részben átlátszó fehér dobozok sorakoztak. Összesen negyvenkettő. Meg sem kellett őket számolni, hiszen hatalmas, jól olvasható számozás volt mindegyiken.
Egymás mellett sorakoztak a jókora tartályok, a felvételek ezeket mutatták oldalról, szemből és felülről. Egyenként mindet.
„Dúvad” Williams admirális a középsők egyikében feküdt. Övé volt a harminckettes. Azonosítása meglehetősen egyértelmű volt, hiszen a számozás mellett jókora betűkkel ez állt:
George Lloyd Duncan Williams
Admirális
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen észbe kapott. A bejárat! Ki kellene nyitni, tisztázni kellene végre, mi is van odabent, de egyáltalán nem fűlött hozzá a foga. Mi van, ha valóban beindul a dehibernációs folyamat? Akkor mihez kezdenek?
„Hajó az admirálisnak! A csatahajó teljes fegyverzete aktiválva.”
- Köszönöm! – felelte kurtán Karen. Egyrészt nagyon is rendjén van, hogy mostantól senkitől sincs félnivalójuk, de ebben a pillanatban egészen mással volt elfoglalva. Mihez kezdjen ezzel a bejárattal?
A férfiak is ezen töprengtek.
- Nem biztos, hogy ki kellene nyitnunk, Karen – mondta Ed Philips csaknem félénken, és Helmut is bólogatott rá.
Valamit azonban tenni kell. Mindenképpen.
A szőke nő mély lélegzetet vett:
- Admirális a hajónak! Ismételten kérem a behatolási lehetőségek elemzését!
Helmut Schellenberg idegesen fújtatott, Ed Philips sápadtan járkált fel-alá.
„Hajó az admirálisnak! A behatolás egyszerű eszközökkel és könnyen végrehajtható, különösebb előkészületeket sem igényel. A legújabb elemzések és a tudomásomra jutott legfrissebb adatok azonban arra utalnak, hogy talán nincs is szükség a behatolásra, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
Karen meghökkent, a férfiak azonban láthatóan megkönnyebbültek.
- Admirális a hajónak! Ezt hogy’ értsem?
„Hajó az admirálisnak! Sikerült megfejteni és helyreállítani a vizsgált időszakban titkosított állományok egyikét, egy galériát. Százhetvenhárom digitális felvételt tartalmaz. Ha parancsot ad rá, azonnal megjelenítem őket a panorámaképernyőn, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!
Erre még Ed Philips is abbahagyta a járkálást. Helmut mohón a képernyőre meredt.
Karennek, ahogy a két férfire nézett, akaratlanul is el kellett mosolyodnia.
- Admirális a hajónak! Látni akarom a képeket!
„Hajó az admirálisnak! Teljesítem a parancsot!”
A következő pillanatban fényképek tömege jelent meg a könnyűcirkáló panorámaképernyőjén. A felvételek minden helyet betöltöttek.
Ed Philips szinte leroskadt a képernyő elé, Helmut izgalmában feldöntötte az egyik széket, mire akkurátusan felemelte, a képernyő elé húzta, és lehuppant rá.
Karennek elakadt a lélegzete. Remegett a keze, amikor helyet foglalt a képernyő előtt.
Minden gyanúja visszavonhatatlanul beigazolódott.
A fényképeken hatalmas, tartályszerű, részben átlátszó fehér dobozok sorakoztak. Összesen negyvenkettő. Meg sem kellett őket számolni, hiszen hatalmas, jól olvasható számozás volt mindegyiken.
Egymás mellett sorakoztak a jókora tartályok, a felvételek ezeket mutatták oldalról, szemből és felülről. Egyenként mindet.
„Dúvad” Williams admirális a középsők egyikében feküdt. Övé volt a harminckettes. Azonosítása meglehetősen egyértelmű volt, hiszen a számozás mellett jókora betűkkel ez állt:
George Lloyd Duncan Williams
Admirális
Folytatása következik.
2011. szeptember 8., csütörtök
A szabad akaratról - XXVI.
Az ember nem anyagiságában, hanem szellemi mivoltában fogalmazható meg: az ember elsődlegesen lélek, és csak másodlagosan test. “A lélek halhatatlansága szellemi és társadalmi természetű. Aki lelket teremt magának , aki művet hagy maga után, az benne él, s rajta keresztül a többi emberben, az emberiségben is mindaddig él, míg az él. Így lehet élni a történelemben.” (UNAMUNO, M. 1997:25.) Az ember tehát alapvetően lelki-szellemi lény, felelősséggel bíró és történetiséggel rendelkező lény. Ilyen minőségben evilágiságában is halhatatlan. “Kierkegaard él a halálban, mivel igazolja minden ember redukálhatatlan egyediségét a történelemhez képest…” (SARTRE, J. P. 1976: 323.)
Nemcsak Sören Kierkegaard, minden ember tovább él az őt szeretők szeretetében és a világ emlékezetében; és minél több szeretetet osztott szét másoknak, annál tovább. Egyedül születünk és halunk meg, de életünket az emberiség közösségében éljük le. Ember és ember közötti kapcsolatnak egyetlen emberhez méltó formája van: a szeretet. Minden egyetemes erkölcsi érték alapvető elve a minden emberi lényre kiterjedő szeretet. Ez minden emberi erkölcs alapvető mércéje. Minden emberi tevékenységnek — a nevelést is beleértve — ezen kell alapulnia. “Mindig a szeretet és a megértés maradjon a nevelés középpontjában, mintsem az akármilyen technikák, eljárások és elméletek. De a szeretetet ki kell mutatni és a megértést érthetően ki kell fejezni.” (KLINE, P. 1997: 18.)
A szeretet hiteles kommunináció nélkül nem is igazi szeretet. “Akik nem mutatják ki a szeretetet, nem szeretnek” (“They do not love that do not show their love.” SHAKESPEARE).
Szeretet és szabadság összetartozó dolgok, egyik a másik nélkül nem létezhet. “A szabadságszeretet egyben embertársaink, az egész világ szabadságának tiszteletben tartásával lehet csak valódi szeretete a szabadságnak. A szabadság szeretete megköveteli, hogy tiszteletben tartsuk embertársaink, az egész világ szabadságát. Csak így lehet a mi szabadságunk igazi szabadság.” (LENGYEL, J. 1989: 263.) Szabadság és szeretet szorosan összetartoznak; a szeretet egyben az ember szabad akaratának egyetlen mértéke. “Az emberi akarat arbitrium sensitivum ugyan, de nem brutum, hanem liberum, mert az érzékek nem kényszerítik ki szükségszerűen a működését: az emberben benne lakozik a képesség, hogy az érzéki hajlandóságok ösztökélésétől függetlenül határozza meg önmagát.” (KANT, I. 1995: 428.)
Az ember szabad akarattal rendelkező lény, képes a szabad elhatározásra és a szabad cselekvésre. “Az akarat merőben állati (arbitrium brutum), ha kizárólag érzéki ösztönzések határozzák meg, azaz patologikus. Ellenben szabad az akarat, (arbitrium liberum), ha független az érzéki ösztökéléstől, tehát olyan mozgatóokok határozzák meg, melyekről kizárólag az ész alkothat képzetet, és gyakorlatinak nevezünk mindent, ami a szabad akarattal — akár mint alap, akár mint következmény — összefügg. A gyakorlati szabadság tapasztalati úton bizonyítható.” (KANT, I. 1995: 603.)
A szabad akarattal rendelkező ember célja a boldogság. A boldogság azonban csak akkor lehetséges, ha az önmagával azonos ember a világgal és önmagával harmóniában tud cselekedni; más szóval: ha szabad akarata van. “A boldogság indítékán nyugvó gyakorlati törvényt pragmatikus törvénynek (az okosság szabályának) nevezem, ellenben morális törvénynek (az erkölcs törvényének) nevezem azt a törvényt — ha létezik ilyen —, mely nem alapul más indítékon, mint azon, hogy méltók legyünk a boldogságra.” (KANT, I. 1995: 605-606.)
Az erkölcs törvényének alapja a szeretet. Csak akkor vagyok méltó a boldogságra, ha szeretet vezérel. Feltételeznünk kell, hogy az ember nem egy vak, anyagi, az erkölcs iránt tökéletesen közömbös univerzumban, hanem egy morális világban él. “Morális világnak nevezem a világot, amennyiben minden erkölcsi törvénnyel összhangban van (egy ilyen világ az eszes lények szabadsága alapján létezhet, az erkölcsösség szükségszerű törvényei alapján pedig léteznie kell). A morális világot pusztán intelligibilis világként gondoljuk el, mert elvonatkoztatunk benne az erkölcsösség minden feltételétől (céljától), mi több, valamennyi akadályától is (az emberi természet gyarló avagy hamis voltától). Ennyiben tehát a morális világ puszta idea, de gyakorlati idea, mely valóban hatással lehet — és hatással is kell lennie — az érzéki világra, hogy azt a lehetőségekhez mérten összhangba hozza ezen ideával.” (KANT, I. 1995: 607.)
A morális világ elve tehát nem más, mint önmagunk erkölcsiségének a világra való kiterjesztése, mert az ember csakis egy morális világban tud ember módjára élni. Az erkölcsiségnek a világra való kiterjesztése magában foglalja az erkölcsiségnek önmagamból minden más emberre való kiterjesztését is. A morális világ alapja az emberiség morális egysége. Ezen erkölcsi egység cselekvő egység. A szabad akarat és a szabad cselekvés ezen keretek közt létezhet.
Folytatása következik.
Nemcsak Sören Kierkegaard, minden ember tovább él az őt szeretők szeretetében és a világ emlékezetében; és minél több szeretetet osztott szét másoknak, annál tovább. Egyedül születünk és halunk meg, de életünket az emberiség közösségében éljük le. Ember és ember közötti kapcsolatnak egyetlen emberhez méltó formája van: a szeretet. Minden egyetemes erkölcsi érték alapvető elve a minden emberi lényre kiterjedő szeretet. Ez minden emberi erkölcs alapvető mércéje. Minden emberi tevékenységnek — a nevelést is beleértve — ezen kell alapulnia. “Mindig a szeretet és a megértés maradjon a nevelés középpontjában, mintsem az akármilyen technikák, eljárások és elméletek. De a szeretetet ki kell mutatni és a megértést érthetően ki kell fejezni.” (KLINE, P. 1997: 18.)
A szeretet hiteles kommunináció nélkül nem is igazi szeretet. “Akik nem mutatják ki a szeretetet, nem szeretnek” (“They do not love that do not show their love.” SHAKESPEARE).
Szeretet és szabadság összetartozó dolgok, egyik a másik nélkül nem létezhet. “A szabadságszeretet egyben embertársaink, az egész világ szabadságának tiszteletben tartásával lehet csak valódi szeretete a szabadságnak. A szabadság szeretete megköveteli, hogy tiszteletben tartsuk embertársaink, az egész világ szabadságát. Csak így lehet a mi szabadságunk igazi szabadság.” (LENGYEL, J. 1989: 263.) Szabadság és szeretet szorosan összetartoznak; a szeretet egyben az ember szabad akaratának egyetlen mértéke. “Az emberi akarat arbitrium sensitivum ugyan, de nem brutum, hanem liberum, mert az érzékek nem kényszerítik ki szükségszerűen a működését: az emberben benne lakozik a képesség, hogy az érzéki hajlandóságok ösztökélésétől függetlenül határozza meg önmagát.” (KANT, I. 1995: 428.)
Az ember szabad akarattal rendelkező lény, képes a szabad elhatározásra és a szabad cselekvésre. “Az akarat merőben állati (arbitrium brutum), ha kizárólag érzéki ösztönzések határozzák meg, azaz patologikus. Ellenben szabad az akarat, (arbitrium liberum), ha független az érzéki ösztökéléstől, tehát olyan mozgatóokok határozzák meg, melyekről kizárólag az ész alkothat képzetet, és gyakorlatinak nevezünk mindent, ami a szabad akarattal — akár mint alap, akár mint következmény — összefügg. A gyakorlati szabadság tapasztalati úton bizonyítható.” (KANT, I. 1995: 603.)
A szabad akarattal rendelkező ember célja a boldogság. A boldogság azonban csak akkor lehetséges, ha az önmagával azonos ember a világgal és önmagával harmóniában tud cselekedni; más szóval: ha szabad akarata van. “A boldogság indítékán nyugvó gyakorlati törvényt pragmatikus törvénynek (az okosság szabályának) nevezem, ellenben morális törvénynek (az erkölcs törvényének) nevezem azt a törvényt — ha létezik ilyen —, mely nem alapul más indítékon, mint azon, hogy méltók legyünk a boldogságra.” (KANT, I. 1995: 605-606.)
Az erkölcs törvényének alapja a szeretet. Csak akkor vagyok méltó a boldogságra, ha szeretet vezérel. Feltételeznünk kell, hogy az ember nem egy vak, anyagi, az erkölcs iránt tökéletesen közömbös univerzumban, hanem egy morális világban él. “Morális világnak nevezem a világot, amennyiben minden erkölcsi törvénnyel összhangban van (egy ilyen világ az eszes lények szabadsága alapján létezhet, az erkölcsösség szükségszerű törvényei alapján pedig léteznie kell). A morális világot pusztán intelligibilis világként gondoljuk el, mert elvonatkoztatunk benne az erkölcsösség minden feltételétől (céljától), mi több, valamennyi akadályától is (az emberi természet gyarló avagy hamis voltától). Ennyiben tehát a morális világ puszta idea, de gyakorlati idea, mely valóban hatással lehet — és hatással is kell lennie — az érzéki világra, hogy azt a lehetőségekhez mérten összhangba hozza ezen ideával.” (KANT, I. 1995: 607.)
A morális világ elve tehát nem más, mint önmagunk erkölcsiségének a világra való kiterjesztése, mert az ember csakis egy morális világban tud ember módjára élni. Az erkölcsiségnek a világra való kiterjesztése magában foglalja az erkölcsiségnek önmagamból minden más emberre való kiterjesztését is. A morális világ alapja az emberiség morális egysége. Ezen erkölcsi egység cselekvő egység. A szabad akarat és a szabad cselekvés ezen keretek közt létezhet.
Folytatása következik.
2011. szeptember 7., szerda
Bölcs kora ősz
Bölcs kora ősz…
A nyári nosztalgiát élni hagyja,
Arcunkat
Napfénnyel
Simogatja;
És holdas éjjelen
Szép álmot lát
A vénülő
Jelen.
——-
Bölcs kora ősz…
A körtét és a szőlőt érleli,
Keze mindig ajándékkal teli,
És csendes hajnalon
Remény szikrázik
Minden házfalon.
——
Bölcs kora ősz…
Derűje: méltóságteljes patak;
Mert mindent lát: szeret és hallgatag.
Alkonnyal méri
Szép napjai hosszát,
És látja,
Hogy jó hazatérni
Hozzád.
A nyári nosztalgiát élni hagyja,
Arcunkat
Napfénnyel
Simogatja;
És holdas éjjelen
Szép álmot lát
A vénülő
Jelen.
——-
Bölcs kora ősz…
A körtét és a szőlőt érleli,
Keze mindig ajándékkal teli,
És csendes hajnalon
Remény szikrázik
Minden házfalon.
——
Bölcs kora ősz…
Derűje: méltóságteljes patak;
Mert mindent lát: szeret és hallgatag.
Alkonnyal méri
Szép napjai hosszát,
És látja,
Hogy jó hazatérni
Hozzád.
2011. szeptember 6., kedd
Heti részlet - IV.
VARSÓ, 1664. december 13. péntek
- Ugye, nem babonás, hetman úr?
Sobieski összerezzent. Valóban: tizenharmadika van és péntek. Talán puszta véletlen. Megszokta, hogy ne tulajdonítson különösebb jelentőséget az előjeleknek, babonáknak, és hasonlóknak. Élénken megrázta busa fejét:
- Nem, felség. A legkevésbé sem.
- Foglaljon helyet, hetman úr!
A király nyugodtan visszatette kis polcára a Bibliát, és helyet foglalt vendégével szemben.
Sobieski alaposan szemügyre vette uralkodóját. A király láthatóan kipihente magát az utóbbi napokban, arca teltebb lett, vonásai némileg kisimultak, és most nyoma sem volt rajta annak a paposságnak, ami miatt mindig úgy aggódtak a királypárti nemesek. Micsoda különös király! Jezsuita volt, bíborosi kalapot kapott Ince pápától, aztán felmentette magát a papi fogadalom alól, és kötelességtudóan elfogadta a felkínált koronát. Soha szinte egyetlen előnyét sem élvezte uralkodói státuszának. Mindig csak szolgált. Összeszorított fogakkal, sok igyekezettel, kevés pompával.
Mindenki azt hitte, összeomlik majd az ország katasztrófáját látva. Özönvíz zúdult a lengyelek hazájára¸nem volt elég a kozákok hatalmas lázadása, meg a moszkoviták elleni háború, s svéd király is támadást indított – János Kázmér rokona. Mindenki azt gondolta, ez már a kegyelemdöfés. A svédek sorra hódították meg a lengyel tartományokat, több főnemes átpártolt, sőt, országos főméltóságok is. A vilnai vajda. Még ez sem volt elég. Megjelent az erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György, mint a svédek szövetségese – János Kázmér koronájáért. Erdély sose volt Lengyelhon ellensége; most azzá lett. Vándor szerzetesek hirdették. Eljött az apokalipszis. Lengyelországnak vége.
Azokban a napokban János Kázmér király csodálatra méltó helytállást tanúsított. Nem hátrált meg, nem csüggedt el, nem menekült külországba. Kitartott betegen is, még ő lelkesítette a csüggedőket. Lengyelország puszta név volt, talpalatnyi területre szorult össze, de nem hagyta fel magát, nem adta fel – és minden ellensége felett diadalmaskodott. Sobieski megtanulta tisztelni János Kázmér királyt.
Megnézte még egyszer János Kázmér arcát. A király láthatóan kipihente magát, és láthatóan majd’ kicsattant az energiától.
És még valamit észrevett uralkodóján Jan Sobieski hetman: János Kázmér király széles arcával, tar koponyájával, tömött bajszával olyan igazi lengyeles jelenség volt most, hogy a hetman szíve belesajdult. Ott ragyogott rajta az a nyíltsággal párosult robusztus erő, egyben a kíméletesség, érzelemgazdagság; meg a hagyományokhoz, a hazához való mély, áldozatkész ragaszkodás, ami a világ számára a lengyelek ismertetőjegye. Jan Sobieski e pillanatban büszke volt uralkodójára. János Kázmér; Lengyelország királya.
- Nagyon feldúltnak látszik, hetman úr.
Sobieski ültében fejet hajtott.
- Sajnos, csak rossz hírekkel tudok szolgálni ezen a napon, felség.
Meglepetésére a király elmosolyodott.
- Felesleges elismételnie mindet, kedves Sobieski hetman úr, tudom magam is. Mindenütt látszanak Lubomirski marsall lázadásának előjelei – felemelte a kezét, amikor látta, hogy Sobieskiből még mindig kikívánkozna a mondandó. – Kérem, nyugodjon meg, inkább igyon velem egy török kávét.
Az ital már ott gőzölgött előtte, az egyik findzsát a hetman elé tolta.
- A fekete leves, hetman úr – mosolygott. – Így nevezi a török. Higgye el, tudom, hogy Lubomirski minden követ megmozgat, hogy legyőzhessen engem a harcmezőn, és rám kényszeríthesse a feltételeit. Azt is tudom, hogy nagy hangon ágál a nemesi szabadságról, és sokan hisznek is neki. Tudom, hogy tatárokat és kozákokat hoz majd ránk nagy tömegben. Nem is erről akartam önnel beszélni.
Szünetet tartott, kortyolt a kávéjából.
- Kérem, tegyen meg mindent, hogy a jó érzésű lengyelek megértsék, miről is van itt szó. Nem az én uralmi képzelgéseimről, nem az én hatalmamról, és nem is az én személyemről. Ha nálam jobb uralkodót találnak, örömmel lemondok, és szolgálom az új királyt. Akár szerzetesként is. Nem a saját egyéni ambícióm mondatja velem, amit mondok. Lubomirski a lengyel királyság sírásója. Meg kell erősítenünk a lengyel királyi hatalmat, de minél hamarabb, hetman úr. Egy özönvizet túlélt az ország. Többet nem fog. Szinte minden irányban ellenség. A svédek. A moszkoviták. A török. Amikor szorult a kapca, még Erdély is ellenünk jött. A császárban sem bízhatunk. Főleg, ha nem olyan király ül a trónon, amilyet ő szeretne.
Elhallgatott, köhintett egyet. Könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Sobieski megbabonázva figyelte.
- Az özönvíz Isten figyelmeztetése volt, hetman úr. Önerőnkből, Isten adta szabad akaratunkból ki kell emelnünk fejünket az önhitt fegyelmezetlenség zsarnoki igájából, az önzésből, és tennünk kell magunkért, a hazánkért. Legyen a példa: Magyarország. Valaha hatalmas, baráti állam volt, mi lett belőle? Mivé tette a rendek önzése? Közönséges hadszíntér, két birodalom játékszere. Mi is azzá leszünk, ha nem állunk meg a lejtőn. Ez a leendő háború tétje, hetman uram.
- Ugye, nem babonás, hetman úr?
Sobieski összerezzent. Valóban: tizenharmadika van és péntek. Talán puszta véletlen. Megszokta, hogy ne tulajdonítson különösebb jelentőséget az előjeleknek, babonáknak, és hasonlóknak. Élénken megrázta busa fejét:
- Nem, felség. A legkevésbé sem.
- Foglaljon helyet, hetman úr!
A király nyugodtan visszatette kis polcára a Bibliát, és helyet foglalt vendégével szemben.
Sobieski alaposan szemügyre vette uralkodóját. A király láthatóan kipihente magát az utóbbi napokban, arca teltebb lett, vonásai némileg kisimultak, és most nyoma sem volt rajta annak a paposságnak, ami miatt mindig úgy aggódtak a királypárti nemesek. Micsoda különös király! Jezsuita volt, bíborosi kalapot kapott Ince pápától, aztán felmentette magát a papi fogadalom alól, és kötelességtudóan elfogadta a felkínált koronát. Soha szinte egyetlen előnyét sem élvezte uralkodói státuszának. Mindig csak szolgált. Összeszorított fogakkal, sok igyekezettel, kevés pompával.
Mindenki azt hitte, összeomlik majd az ország katasztrófáját látva. Özönvíz zúdult a lengyelek hazájára¸nem volt elég a kozákok hatalmas lázadása, meg a moszkoviták elleni háború, s svéd király is támadást indított – János Kázmér rokona. Mindenki azt gondolta, ez már a kegyelemdöfés. A svédek sorra hódították meg a lengyel tartományokat, több főnemes átpártolt, sőt, országos főméltóságok is. A vilnai vajda. Még ez sem volt elég. Megjelent az erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György, mint a svédek szövetségese – János Kázmér koronájáért. Erdély sose volt Lengyelhon ellensége; most azzá lett. Vándor szerzetesek hirdették. Eljött az apokalipszis. Lengyelországnak vége.
Azokban a napokban János Kázmér király csodálatra méltó helytállást tanúsított. Nem hátrált meg, nem csüggedt el, nem menekült külországba. Kitartott betegen is, még ő lelkesítette a csüggedőket. Lengyelország puszta név volt, talpalatnyi területre szorult össze, de nem hagyta fel magát, nem adta fel – és minden ellensége felett diadalmaskodott. Sobieski megtanulta tisztelni János Kázmér királyt.
Megnézte még egyszer János Kázmér arcát. A király láthatóan kipihente magát, és láthatóan majd’ kicsattant az energiától.
És még valamit észrevett uralkodóján Jan Sobieski hetman: János Kázmér király széles arcával, tar koponyájával, tömött bajszával olyan igazi lengyeles jelenség volt most, hogy a hetman szíve belesajdult. Ott ragyogott rajta az a nyíltsággal párosult robusztus erő, egyben a kíméletesség, érzelemgazdagság; meg a hagyományokhoz, a hazához való mély, áldozatkész ragaszkodás, ami a világ számára a lengyelek ismertetőjegye. Jan Sobieski e pillanatban büszke volt uralkodójára. János Kázmér; Lengyelország királya.
- Nagyon feldúltnak látszik, hetman úr.
Sobieski ültében fejet hajtott.
- Sajnos, csak rossz hírekkel tudok szolgálni ezen a napon, felség.
Meglepetésére a király elmosolyodott.
- Felesleges elismételnie mindet, kedves Sobieski hetman úr, tudom magam is. Mindenütt látszanak Lubomirski marsall lázadásának előjelei – felemelte a kezét, amikor látta, hogy Sobieskiből még mindig kikívánkozna a mondandó. – Kérem, nyugodjon meg, inkább igyon velem egy török kávét.
Az ital már ott gőzölgött előtte, az egyik findzsát a hetman elé tolta.
- A fekete leves, hetman úr – mosolygott. – Így nevezi a török. Higgye el, tudom, hogy Lubomirski minden követ megmozgat, hogy legyőzhessen engem a harcmezőn, és rám kényszeríthesse a feltételeit. Azt is tudom, hogy nagy hangon ágál a nemesi szabadságról, és sokan hisznek is neki. Tudom, hogy tatárokat és kozákokat hoz majd ránk nagy tömegben. Nem is erről akartam önnel beszélni.
Szünetet tartott, kortyolt a kávéjából.
- Kérem, tegyen meg mindent, hogy a jó érzésű lengyelek megértsék, miről is van itt szó. Nem az én uralmi képzelgéseimről, nem az én hatalmamról, és nem is az én személyemről. Ha nálam jobb uralkodót találnak, örömmel lemondok, és szolgálom az új királyt. Akár szerzetesként is. Nem a saját egyéni ambícióm mondatja velem, amit mondok. Lubomirski a lengyel királyság sírásója. Meg kell erősítenünk a lengyel királyi hatalmat, de minél hamarabb, hetman úr. Egy özönvizet túlélt az ország. Többet nem fog. Szinte minden irányban ellenség. A svédek. A moszkoviták. A török. Amikor szorult a kapca, még Erdély is ellenünk jött. A császárban sem bízhatunk. Főleg, ha nem olyan király ül a trónon, amilyet ő szeretne.
Elhallgatott, köhintett egyet. Könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Sobieski megbabonázva figyelte.
- Az özönvíz Isten figyelmeztetése volt, hetman úr. Önerőnkből, Isten adta szabad akaratunkból ki kell emelnünk fejünket az önhitt fegyelmezetlenség zsarnoki igájából, az önzésből, és tennünk kell magunkért, a hazánkért. Legyen a példa: Magyarország. Valaha hatalmas, baráti állam volt, mi lett belőle? Mivé tette a rendek önzése? Közönséges hadszíntér, két birodalom játékszere. Mi is azzá leszünk, ha nem állunk meg a lejtőn. Ez a leendő háború tétje, hetman uram.
2011. szeptember 5., hétfő
Vihar a szeptemberi nyárban
Lonc, Lonc,
Sivár konc,
Jövő nyakán kőkolonc,
Futó szél-lobonc…
———
Villám villan,
Elkésett nyári zivatar sistereg;
Koldus Jövő vén Jelennel
Enyeleg.
——-
Lánc, lánc,
Eszterlánc,
Beomlik a régi sánc,
Elmélyül a ránc.
——-
Eső veri
A körtefát, az udvart és a padot,
Igyekszik elsöpörni
A tegnapot.
——–
Onty, ponty,
Asszonykonty,
Sír az árva kis poronty,
A Jövő-poronty.
—–
Szeptemberi vad zivatar,
A Föld mégis
Jövőt akar.
—–
A bosszút sose kívánja,
A hatalmasokat – szánja.
Sivár konc,
Jövő nyakán kőkolonc,
Futó szél-lobonc…
———
Villám villan,
Elkésett nyári zivatar sistereg;
Koldus Jövő vén Jelennel
Enyeleg.
——-
Lánc, lánc,
Eszterlánc,
Beomlik a régi sánc,
Elmélyül a ránc.
——-
Eső veri
A körtefát, az udvart és a padot,
Igyekszik elsöpörni
A tegnapot.
——–
Onty, ponty,
Asszonykonty,
Sír az árva kis poronty,
A Jövő-poronty.
—–
Szeptemberi vad zivatar,
A Föld mégis
Jövőt akar.
—–
A bosszút sose kívánja,
A hatalmasokat – szánja.
Kertész Ákos és az amerikai magyar nép szava...
Mondtak ilyet már rólunk, magyarokról mások is. Íróemberek is, magukat többé-kevésbé annak tekintő közéleti hatalmasságok is – Lobkowitz herceg őkegyelmességétől Sztálin marsall elvtársig.
(Meg utána is, de nem szeretném leírni a nevüket.)
A gond csak az: akik ilyeneket mondtak, azokkal a Kossuth-díjas Kertész Ákos nem érzi magát egy kategóriába tartozónak, akikkel meg igen, azok nem mondtak ilyesmit.
(Meg utána is, de nem szeretném leírni a nevüket.)
A gond csak az: akik ilyeneket mondtak, azokkal a Kossuth-díjas Kertész Ákos nem érzi magát egy kategóriába tartozónak, akikkel meg igen, azok nem mondtak ilyesmit.
2011. szeptember 4., vasárnap
Magyar Mese Ünnepe
Itt a vén muskétás beszél
Just another SFblogs.net weblog
« Meseünnep (A gyulai vár udvara, 2011. szeptember 3.)
Magyar Mese Ünnepe
Igen hangulatosra sikeredett a tegnapi nap, sok írótárssal ismerkedtem meg a magyar nyelvterület minden részéből. A legfiatalabb tizenkilenc éves volt, a legidősebb bőven túl a nyolcvanon.
A megjelent kötet nagyon szép, gyermekkorom mesekönyveit idézi, rendes papírra nyomva, megfelelő nagyságú betűkkel, szépséges fekete-fehér illusztrációkkal.
A kötet a dévai Corvin Kiadó szerkesztőjének Padurean Gabinak a munkáját dicséri.
Balról jobbra: Padurean Gabriella, Tölgyesi Lívia (író, zsűritag), Galbács Mihály, Gyula város alpolgármestere, a mikrofonnál Mester Györgyi (író, zsűritag) jobbra a pályázat megálmodója és szervezője: Bódai- Soós Judit
A kötetek hatalmas halomban álltak az asztalon, mellőlük beszéltem.
A sok jó között a legjobb, a győztes az erdélyi Ozsdoláról érkező, újságírói diplomával rendelkező környezetvédelem szakos hallgató, Tőrös-Szőke Enikő lett. A fődíjnyertes mese címe:
A három testvérfalu.
A kötetbe a pályázók közül hatvannégy szerző meséi kerülhettek be. Azt gondolom, a könyv kiválóan sikerült, a tartalma kimondottan erős. Színvonala állja a versenyt bármely meseantológiával – a többségüknél sokkal jobb.
Kénytelen vagyok itt is helyesbíteni egy (szokásos) média-birkaságot. A képen látható Exner Veronika, a Keszthelyről szóló mese szerzője nem sarkadi, hanem Sarkad Város Különdíjának nyertese.
Gratulálok Mindenkinek, aki ennek részese volt. Legfőképpen Judittinek – valami példátlan munkát végzett, aminek eredményeképpen a teljes magyar nyelvterület megmozdult.
Juditti érdeme, hogy senki sem távozott üres kézzel.
Gratulálok a zsűri minden tagjának a lelkiismeretes munkához. Kevés pályázatra érkezik ilyen irdatlan mennyiségű pályamű, és még kevesebb az olyan, ahol időbeli csúszás nélkül oldják meg…
Gratulálok a gyulai szervezőknek, leginkább Ildikónak – és Mindenki másnak.
Büszkék lehetünk az eredményre.
A bejegyzés kelte: 2011. szeptember 4., vasárnap - 5:34 du., témája: Megtörtént, Mese, közélet. A bejegyzésre érkező hozzászólások hírcsatornája: RSS 2.0. Szólj hozzá Te is, vagy hivatkozz a bejegyzésre a saját oldaladról! Bejegyzés módosítása.
Mondd el a véleményedet!
lnpeters néven jelentkeztél be. Kijelentkezés »
SFblogs.net - A sci-fi & fantasy blog * WordPress * SFportal.hu - A sci-fi & fantasy oldal
Készíts egy új blogot!
Bejegyzés (RSS) Komment (RSS).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
