Mint archaikus fejszobor
Arcán a torz vigyor,
A vén Tél haldokolva bár,
De vihog valahol.
———–
Kaptunk hát újra bősz fagyot,
És temérdek havat,
A vereség előtt a Tél
Még bosszúsakkot ad.
——–
Sápadt a táj. Halottfehér
Kripta a hólepel,
S a rosszkedvűen szürke ég
Előtte térdepel.
——–
Tán újraéled most a Tél,
S reményünk elveszi?
Csak akkor járhatunk mi jól,
Ha nem hiszünk neki.
—-
Ezer jelmezben bujdokol
Világok közt a Tél,
Ezer fényévről érzi meg,
Ha tőle bárki fél.
———
Pénz, kényszer, harc és hatalom
Ezernyi álneve,
Csak annyit árthat, amennyit
Mi gondolunk vele.
——-
A Szerelem a Lét oka,
Hitünk abból ered,
Makacs idei Tél koma,
Immár Isten veled.
2011. február 28., hétfő
2011. február 27., vasárnap
Guszti bácsi szentenciái - I.
Guszti bácsi nyolcvanas évei elején jár. Egész életében kétkezi munkát végzett. Ma is gyakran látni még némelyik építkezésen, a földeken, vagy egy lovaskocsi bakján.
- Nem vagyok csóró! – figyelmezteti újdonsült ismerősét, ha az szemrevételezi a rajta lévő elhanyagolt munkásruhát. – Három házam van!
Ütött-kopott kerékpárján estefelé mindennap elkarikázik a kocsmába. Tájékozott a világ dolgairól, de nincs jó véleménye.
- Ez buggyant világ! – állapítja meg naponta százszor is.
—————-
Jókedvűen int, megáll előttem. Cigarettával kínál, rágyújt maga is. Jólesően szívja a cigit.
- Hallotta, hogy be fogják tiltani a kocsmában a dohányzást? – kérdem tőle.
Gúnyosan elmosolyodik.
- Álszent dolog ez, uram. Nagy hangon tiltják a bagót, de zokon vennék, ha valóban nem szívnánk tovább, mert csimborasszói bevételt jelent állambátyó számára - felmutatta a dobozt. – Egy ilyen pakli fillérekbe kerül, de vagyonokért adják el. Ha tényleg mind letennénk, a tévé fő műsoridőben próbálna rávenni bennünket, hogy vegyük fel újra. akkor azt hirdetnék, hogy a dohányzás egészséges. Valamikor az emberek egy része orvosi javaslatra kezdte a dohányzást, megint az jönne. Ha a dohányzásellenes propaganda apostolai hirtelen kenyér nélkül maradnának, rögvest más dalt kezdenének hegedülni. Buggyant világ ez, uram.
Kiköpött.
- A kocsmát a régi időkben arra találták ki, hogy a piások ott vedeljenek, ne botránkoztassák a népet az utcán. Majd ezután kijönnek, mert szinte mind dohányzik. A régi öregek azt tartották, nem szabad olyan törvényt hozni, amit a népek nem akarnak betartani.
Nagyot szívott a cigiből.
- Ja! A Parlamentben mikor tiltják be a cigit?
- Nem vagyok csóró! – figyelmezteti újdonsült ismerősét, ha az szemrevételezi a rajta lévő elhanyagolt munkásruhát. – Három házam van!
Ütött-kopott kerékpárján estefelé mindennap elkarikázik a kocsmába. Tájékozott a világ dolgairól, de nincs jó véleménye.
- Ez buggyant világ! – állapítja meg naponta százszor is.
—————-
Jókedvűen int, megáll előttem. Cigarettával kínál, rágyújt maga is. Jólesően szívja a cigit.
- Hallotta, hogy be fogják tiltani a kocsmában a dohányzást? – kérdem tőle.
Gúnyosan elmosolyodik.
- Álszent dolog ez, uram. Nagy hangon tiltják a bagót, de zokon vennék, ha valóban nem szívnánk tovább, mert csimborasszói bevételt jelent állambátyó számára - felmutatta a dobozt. – Egy ilyen pakli fillérekbe kerül, de vagyonokért adják el. Ha tényleg mind letennénk, a tévé fő műsoridőben próbálna rávenni bennünket, hogy vegyük fel újra. akkor azt hirdetnék, hogy a dohányzás egészséges. Valamikor az emberek egy része orvosi javaslatra kezdte a dohányzást, megint az jönne. Ha a dohányzásellenes propaganda apostolai hirtelen kenyér nélkül maradnának, rögvest más dalt kezdenének hegedülni. Buggyant világ ez, uram.
Kiköpött.
- A kocsmát a régi időkben arra találták ki, hogy a piások ott vedeljenek, ne botránkoztassák a népet az utcán. Majd ezután kijönnek, mert szinte mind dohányzik. A régi öregek azt tartották, nem szabad olyan törvényt hozni, amit a népek nem akarnak betartani.
Nagyot szívott a cigiből.
- Ja! A Parlamentben mikor tiltják be a cigit?
2011. február 26., szombat
Parázslik vagy lánggal ég
Parázslik vagy lánggal ég?
Van-e szép szó, lesz-e még?
Az emberi szó zenéje
Élni fog,
Vagy tótágast áll majd az Ég?
——-
Parázslik vagy lánggal ég?
Van-e ritmus, lesz-e még?
Zenél majd,
Vagy lesz helyette
Posztmodern szalámivég?
———
Parázslik vagy lánggal ég?
Rend és strófa lesz-e még?
Lesz-e öröm a sorokban,
Vagy semmiért
Mind elég?
——–
Parázslik vagy lánggal ég?
Hit és haza lesz-e még?
Nem jöhet a világvége,
Míg az otthon
Barátságos lángja
Ég.
Van-e szép szó, lesz-e még?
Az emberi szó zenéje
Élni fog,
Vagy tótágast áll majd az Ég?
——-
Parázslik vagy lánggal ég?
Van-e ritmus, lesz-e még?
Zenél majd,
Vagy lesz helyette
Posztmodern szalámivég?
———
Parázslik vagy lánggal ég?
Rend és strófa lesz-e még?
Lesz-e öröm a sorokban,
Vagy semmiért
Mind elég?
——–
Parázslik vagy lánggal ég?
Hit és haza lesz-e még?
Nem jöhet a világvége,
Míg az otthon
Barátságos lángja
Ég.
2011. február 25., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - XCVIII.
KILENCVENNYOLCADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen körülnézett. A kutter belülről pontosan ugyanolyan volt, mint az, amelyiken annak idején elhurcolták a könnyűcirkálóról a csatahajóra. Lehetett akár ugyanaz is.
Kutter. A legkisebb mesterséges gravitációval rendelkező űrhajótípus. Térugrásra képtelen, a számítógépe és a többi berendezés is roppant ásatagnak számít; ennek ellenére rendkívüól népszerű. Eredetileg minden kutter hadihajó volt, a szövetségi flotta kisegítő hajói voltak, afféle mindenesek. A nagy egységek közötti kapcsolattartásban, valamint különféle ügyes-bajos napi feladatok ellátásában nélkülözhetetlennek bizonyultak.
A szőke nő tudta, hogy ennek a típusnak a gyártását Földön legalább ötven éve beszüntették, Ed Philips azonban egyszer azt mondta neki, hogy a kutterek gyártását több helyen is felújították. Ebben a felfordult világban kevés a valódi innováció, új űrhajótípusról talán egyről sem tud, de a régi eszközöket több helyen is újra gyártani kezdik. A kutter hosszú utakra alkalmatlan, de helikopterek és repülőgépek kiváltására olcsósága miatt nagyon is megfelel.
A berendezés a legszükségesebbnél is kevesebb. Elhasználódóban lévő borítások, kopott berakás, elhanyagolt vezérlőpult.
Karen néhány pillantással felmérte a kuttert.
Honnan induljon? Hol nyisson átjárót? Biztos volt benen, hogy az sem mindegy. Mert ha az átjáró egyszer már üzemel, akkor mások is használhatják. Esetleg olyanok is, akik ellenséges szándékkal érkeznek ide.
Hol nyissa?
Nem tudott dönteni.
- Egyes!
Az egyes számú robotharcos előlépett.
- Igenis, kapitány!
- Hol nyissak átjárót? – Karen közben a robotra nézett. Meg mert volna esküdni rá, hogy a hatalmas gépezet felhúzta a szemöldökét.
(Ennek a típusnak semmiféle olyan alkatrésze nincs, ami a szemöldökhöz hasonlít, vagy annak értelmezhető.)
- Nem egészen értem a kérdést, kapitány! – felelte egykedvűen a robot.
Karen csak egy pillanatig bizonytalanodott el. A kutter fedélzetén is kapcsolatba tudott lépni a könnyűcirkálóval.
- Kapitány a hajónak! Kérlek, adj megfelelő információt a robotnak!
„Hajó a kapitánynak. Természetesen informálom a parancsnoki egységet, a kérdésre azonban magam válaszolok, Karen Bozhana Kadlecikova kapitány.
Az átjáró legalkalmasabb helye a kutter vezérlője melletti nagy üres szoba, amit raktérnek használtak. Ide koncentrálom a védelmi rendszereket, kapitány.”
Karennek eszébe jutott valami.
- Kapitány a hajónak. A konspiráció értelmében gondoskodj arról is, hogy a visszaérkezéskor azonnal információt kapjak, ha közben bármilyen kedvezőtlen változás állna be a hajó fedélzetén.
„Hajó a kapitánynak. Természetesen, Karen Bozhana Kadlecikova kapitány!”
M ost már semmi akadálya sem volt az indulásnak. Karen a kijelölt helyre vezette a robotjait.
- Szorosan egymás mellé! Fegyvereket készenlétbe!
Összpontosított. Elképzelte az Ekhidna felszínét. New Acropolist. A főnök szobáját.
Roppant íróasztal terpeszkedik a szoba közepén, rajta számítógép és monitor. Jobbról és balról szép vonalú mahagóni szekrények, a polcokon elefántcsont szobrocskák. Mindegyik egy-egy meztelen fiúcskát ábrázol.
Az íróasztal mögötti magas támlájú főnöki székben ellenszenves férfit. Legfeljebb negyvenöt éves. Gondosan fésült, festett galambősz hajjal, ingujjban, rózsaszínű nyakkendőben. Hosszú körmei rózsaszínre festve, szája rúzsozva, szeme vastagon kihúzva.
A kutter padlózata megremegett. Karen ösztönösen az egyes számú robotba kapaszkodott.
A következő pillanatban ott volt előtte a hatalmas íróasztal, a számítógép és a monitor. A mahagóni edények és az elefántcsont szobrocskák.
Meg a rózsaszín nyakkendős főnök.
Sóbálvánnyá meredve bámult rájuk.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen körülnézett. A kutter belülről pontosan ugyanolyan volt, mint az, amelyiken annak idején elhurcolták a könnyűcirkálóról a csatahajóra. Lehetett akár ugyanaz is.
Kutter. A legkisebb mesterséges gravitációval rendelkező űrhajótípus. Térugrásra képtelen, a számítógépe és a többi berendezés is roppant ásatagnak számít; ennek ellenére rendkívüól népszerű. Eredetileg minden kutter hadihajó volt, a szövetségi flotta kisegítő hajói voltak, afféle mindenesek. A nagy egységek közötti kapcsolattartásban, valamint különféle ügyes-bajos napi feladatok ellátásában nélkülözhetetlennek bizonyultak.
A szőke nő tudta, hogy ennek a típusnak a gyártását Földön legalább ötven éve beszüntették, Ed Philips azonban egyszer azt mondta neki, hogy a kutterek gyártását több helyen is felújították. Ebben a felfordult világban kevés a valódi innováció, új űrhajótípusról talán egyről sem tud, de a régi eszközöket több helyen is újra gyártani kezdik. A kutter hosszú utakra alkalmatlan, de helikopterek és repülőgépek kiváltására olcsósága miatt nagyon is megfelel.
A berendezés a legszükségesebbnél is kevesebb. Elhasználódóban lévő borítások, kopott berakás, elhanyagolt vezérlőpult.
Karen néhány pillantással felmérte a kuttert.
Honnan induljon? Hol nyisson átjárót? Biztos volt benen, hogy az sem mindegy. Mert ha az átjáró egyszer már üzemel, akkor mások is használhatják. Esetleg olyanok is, akik ellenséges szándékkal érkeznek ide.
Hol nyissa?
Nem tudott dönteni.
- Egyes!
Az egyes számú robotharcos előlépett.
- Igenis, kapitány!
- Hol nyissak átjárót? – Karen közben a robotra nézett. Meg mert volna esküdni rá, hogy a hatalmas gépezet felhúzta a szemöldökét.
(Ennek a típusnak semmiféle olyan alkatrésze nincs, ami a szemöldökhöz hasonlít, vagy annak értelmezhető.)
- Nem egészen értem a kérdést, kapitány! – felelte egykedvűen a robot.
Karen csak egy pillanatig bizonytalanodott el. A kutter fedélzetén is kapcsolatba tudott lépni a könnyűcirkálóval.
- Kapitány a hajónak! Kérlek, adj megfelelő információt a robotnak!
„Hajó a kapitánynak. Természetesen informálom a parancsnoki egységet, a kérdésre azonban magam válaszolok, Karen Bozhana Kadlecikova kapitány.
Az átjáró legalkalmasabb helye a kutter vezérlője melletti nagy üres szoba, amit raktérnek használtak. Ide koncentrálom a védelmi rendszereket, kapitány.”
Karennek eszébe jutott valami.
- Kapitány a hajónak. A konspiráció értelmében gondoskodj arról is, hogy a visszaérkezéskor azonnal információt kapjak, ha közben bármilyen kedvezőtlen változás állna be a hajó fedélzetén.
„Hajó a kapitánynak. Természetesen, Karen Bozhana Kadlecikova kapitány!”
M ost már semmi akadálya sem volt az indulásnak. Karen a kijelölt helyre vezette a robotjait.
- Szorosan egymás mellé! Fegyvereket készenlétbe!
Összpontosított. Elképzelte az Ekhidna felszínét. New Acropolist. A főnök szobáját.
Roppant íróasztal terpeszkedik a szoba közepén, rajta számítógép és monitor. Jobbról és balról szép vonalú mahagóni szekrények, a polcokon elefántcsont szobrocskák. Mindegyik egy-egy meztelen fiúcskát ábrázol.
Az íróasztal mögötti magas támlájú főnöki székben ellenszenves férfit. Legfeljebb negyvenöt éves. Gondosan fésült, festett galambősz hajjal, ingujjban, rózsaszínű nyakkendőben. Hosszú körmei rózsaszínre festve, szája rúzsozva, szeme vastagon kihúzva.
A kutter padlózata megremegett. Karen ösztönösen az egyes számú robotba kapaszkodott.
A következő pillanatban ott volt előtte a hatalmas íróasztal, a számítógép és a monitor. A mahagóni edények és az elefántcsont szobrocskák.
Meg a rózsaszín nyakkendős főnök.
Sóbálvánnyá meredve bámult rájuk.
Folytatása következik.
2011. február 24., csütörtök
Huszonnyolcmillió a jósnőnek
A szememben az összes szőke nős viccet íbereli az alábbi történet:
Egy harmincas éveiben járó békéscsabai hölgy három részletben összesen huszonnyolc millió forintot adott egy jósnőnek, mert a derék szibilla meggyőzte róla, hogy a pénzen rontás van, megtisztítás céljából egy szent helyre kell vinni. Amit ő önzetlenül vállal.
A pénz persze még mindig a jósnőnél van. A jósnő ismeretlen helyen. A pénz szentelődik. Tisztul (mármint nyilván mosódik).
A hölgy állítólag szerelmi bánat miatt fordult a jósnőhöz. Utóbbinak meg biztos anyagi gondjai voltak. Hopp, hát nem elcserélték? A jósnőnek most valószínűleg nincsenek anyagi gondjai.
Lehet, hogy a hölgy szerelmi bánata is elmúlt.
És nem lehetetlen, hogy most meg anyagi gondjai vannak.
———
Érezzük azért, hogy ez már nem a hétköznapi mezei hülyeség kategóriájába tartozik.
Nem érdekel, hogy jutott a nő a most elherdált huszonnyolcmillióhoz. Mondjuk örökölte.
Jósnőhöz fordul. Szerelmi bánata van. A szibilla előbb legombol róla tízezret. Közben nyilván érzékeli, miféle különleges intellektussal hozta össze a jósorsa.
Megjön az étvágya.
Jelentkezik és közli: a hölgyön roppant erős rontás van, ami pénzzel kapcsolatos. El kell vinni a pénzt egy szent helyre, és meg kell tisztítani.
Személyesen találkoznak. A hölgy ki vesz a bankból és a jósnőnek ad kétmillió forintot.
Ez messze több annál, mint amire az együgyű követelés kapcsán számíthatott.
Félénkebb szélhámos máris felkötné a nyúlcipőt. Ez nem. Vérszemet kap. Érzi, hogy ő most a szerencse lánya. Újra jelentkezik. A rontás nagyon erős. Több pénz kell.
Síbol. Jó sokat.
Még mindig nem hagyja abba. Harmadszor is megjelenik. A maradékot is elviszi. A három alkalommal összesen huszonnyolcmilliót.
A kuncsaft meg várja, hogy visszakapja a megtisztított pénzét.
Kedves hölgyem, talán nem kellene annyira csodálkozni azon, hogy a jósnő felszívódott.
———
Mégis…
Mégis…
Mennyire kell ahhoz hibbantnak lenni, hogy valaki ilyen helyzetben akár egy fillért is a jósnőnek adjon?
Még pillanatnyi elmezavarról sem beszélhetünk, hiszen három különböző alkalommal is hagyta, hogy majmot csináljon belőle az a némber.
A butaság óceánjának olyan beláthatatlan mélységeibe merült alá, ahová batiszkáffal se lehetne követni.
——-
Huszonnyolcmillió…
Hány módon lehetne értelmes célra felhasználni?
Egy harmincas éveiben járó békéscsabai hölgy három részletben összesen huszonnyolc millió forintot adott egy jósnőnek, mert a derék szibilla meggyőzte róla, hogy a pénzen rontás van, megtisztítás céljából egy szent helyre kell vinni. Amit ő önzetlenül vállal.
A pénz persze még mindig a jósnőnél van. A jósnő ismeretlen helyen. A pénz szentelődik. Tisztul (mármint nyilván mosódik).
A hölgy állítólag szerelmi bánat miatt fordult a jósnőhöz. Utóbbinak meg biztos anyagi gondjai voltak. Hopp, hát nem elcserélték? A jósnőnek most valószínűleg nincsenek anyagi gondjai.
Lehet, hogy a hölgy szerelmi bánata is elmúlt.
És nem lehetetlen, hogy most meg anyagi gondjai vannak.
———
Érezzük azért, hogy ez már nem a hétköznapi mezei hülyeség kategóriájába tartozik.
Nem érdekel, hogy jutott a nő a most elherdált huszonnyolcmillióhoz. Mondjuk örökölte.
Jósnőhöz fordul. Szerelmi bánata van. A szibilla előbb legombol róla tízezret. Közben nyilván érzékeli, miféle különleges intellektussal hozta össze a jósorsa.
Megjön az étvágya.
Jelentkezik és közli: a hölgyön roppant erős rontás van, ami pénzzel kapcsolatos. El kell vinni a pénzt egy szent helyre, és meg kell tisztítani.
Személyesen találkoznak. A hölgy ki vesz a bankból és a jósnőnek ad kétmillió forintot.
Ez messze több annál, mint amire az együgyű követelés kapcsán számíthatott.
Félénkebb szélhámos máris felkötné a nyúlcipőt. Ez nem. Vérszemet kap. Érzi, hogy ő most a szerencse lánya. Újra jelentkezik. A rontás nagyon erős. Több pénz kell.
Síbol. Jó sokat.
Még mindig nem hagyja abba. Harmadszor is megjelenik. A maradékot is elviszi. A három alkalommal összesen huszonnyolcmilliót.
A kuncsaft meg várja, hogy visszakapja a megtisztított pénzét.
Kedves hölgyem, talán nem kellene annyira csodálkozni azon, hogy a jósnő felszívódott.
———
Mégis…
Mégis…
Mennyire kell ahhoz hibbantnak lenni, hogy valaki ilyen helyzetben akár egy fillért is a jósnőnek adjon?
Még pillanatnyi elmezavarról sem beszélhetünk, hiszen három különböző alkalommal is hagyta, hogy majmot csináljon belőle az a némber.
A butaság óceánjának olyan beláthatatlan mélységeibe merült alá, ahová batiszkáffal se lehetne követni.
——-
Huszonnyolcmillió…
Hány módon lehetne értelmes célra felhasználni?
Huszonnyolcmillió a jósnőnek
A szememben az összes szőke nős viccet íbereli az alábbi történet:
Egy harmincas éveiben járó békéscsabai hölgy három részletben összesen huszonnyolc millió forintot adott egy jósnőnek, mert a derék szibilla meggyőzte róla, hogy a pénzen rontás van, megtisztítás céljából egy szent helyre kell vinni. Amit ő önzetlenül vállal.
A pénz persze még mindig a jósnőnél van. A jósnő ismeretlen helyen. A pénz szentelődik. Tisztul (mármint nyilván mosódik).
A hölgy állítólag szerelmi bánat miatt fordult a jósnőhöz. Utóbbinak meg biztos anyagi gondjai voltak. Hopp, hát nem elcserélték? A jósnőnek most valószínűleg nincsenek anyagi gondjai.
Lehet, hogy a hölgy szerelmi bánata is elmúlt.
És nem lehetetlen, hogy most meg anyagi gondjai vannak.
———
Érezzük azért, hogy ez már nem a hétköznapi mezei hülyeség kategóriájába tartozik.
Nem érdekel, hogy jutott a nő a most elherdált huszonnyolcmillióhoz. Mondjuk örökölte.
Jósnőhöz fordul. Szerelmi bánata van. A szibilla előbb legombol róla tízezret. Közben nyilván érzékeli, miféle különleges intellektussal hozta össze a jósorsa.
Megjön az étvágya.
Jelentkezik és közli: a hölgyön roppant erős rontás van, ami pénzzel kapcsolatos. El kell vinni a pénzt egy szent helyre, és meg kell tisztítani.
Személyesen találkoznak. A hölgy ki vesz a bankból és a jósnőnek ad kétmillió forintot.
Ez messze több annál, mint amire az együgyű követelés kapcsán számíthatott.
Félénkebb szélhámos máris felkötné a nyúlcipőt. Ez nem. Vérszemet kap. Érzi, hogy ő most a szerencse lánya. Újra jelentkezik. A rontás nagyon erős. Több pénz kell.
Síbol. Jó sokat.
Még mindig nem hagyja abba. Harmadszor is megjelenik. A maradékot is elviszi. A három alkalommal összesen huszonnyolcmilliót.
A kuncsaft meg várja, hogy visszakapja a megtisztított pénzét.
Kedves hölgyem, talán nem kellene annyira csodálkozni azon, hogy a jósnő felszívódott.
———
Mégis…
Mégis…
Mennyire kell ahhoz hibbantnak lenni, hogy valaki ilyen helyzetben akár egy fillért is a jósnőnek adjon?
Még pillanatnyi elmezavarról sem beszélhetünk, hiszen három különböző alkalommal is hagyta, hogy majmot csináljon belőle az a némber.
A butaság óceánjának olyan beláthatatlan mélységeibe merült alá, ahová batiszkáffal se lehetne követni.
——-
Huszonnyolcmillió…
Hány módon lehetne értelmes célra felhasználni?
Egy harmincas éveiben járó békéscsabai hölgy három részletben összesen huszonnyolc millió forintot adott egy jósnőnek, mert a derék szibilla meggyőzte róla, hogy a pénzen rontás van, megtisztítás céljából egy szent helyre kell vinni. Amit ő önzetlenül vállal.
A pénz persze még mindig a jósnőnél van. A jósnő ismeretlen helyen. A pénz szentelődik. Tisztul (mármint nyilván mosódik).
A hölgy állítólag szerelmi bánat miatt fordult a jósnőhöz. Utóbbinak meg biztos anyagi gondjai voltak. Hopp, hát nem elcserélték? A jósnőnek most valószínűleg nincsenek anyagi gondjai.
Lehet, hogy a hölgy szerelmi bánata is elmúlt.
És nem lehetetlen, hogy most meg anyagi gondjai vannak.
———
Érezzük azért, hogy ez már nem a hétköznapi mezei hülyeség kategóriájába tartozik.
Nem érdekel, hogy jutott a nő a most elherdált huszonnyolcmillióhoz. Mondjuk örökölte.
Jósnőhöz fordul. Szerelmi bánata van. A szibilla előbb legombol róla tízezret. Közben nyilván érzékeli, miféle különleges intellektussal hozta össze a jósorsa.
Megjön az étvágya.
Jelentkezik és közli: a hölgyön roppant erős rontás van, ami pénzzel kapcsolatos. El kell vinni a pénzt egy szent helyre, és meg kell tisztítani.
Személyesen találkoznak. A hölgy ki vesz a bankból és a jósnőnek ad kétmillió forintot.
Ez messze több annál, mint amire az együgyű követelés kapcsán számíthatott.
Félénkebb szélhámos máris felkötné a nyúlcipőt. Ez nem. Vérszemet kap. Érzi, hogy ő most a szerencse lánya. Újra jelentkezik. A rontás nagyon erős. Több pénz kell.
Síbol. Jó sokat.
Még mindig nem hagyja abba. Harmadszor is megjelenik. A maradékot is elviszi. A három alkalommal összesen huszonnyolcmilliót.
A kuncsaft meg várja, hogy visszakapja a megtisztított pénzét.
Kedves hölgyem, talán nem kellene annyira csodálkozni azon, hogy a jósnő felszívódott.
———
Mégis…
Mégis…
Mennyire kell ahhoz hibbantnak lenni, hogy valaki ilyen helyzetben akár egy fillért is a jósnőnek adjon?
Még pillanatnyi elmezavarról sem beszélhetünk, hiszen három különböző alkalommal is hagyta, hogy majmot csináljon belőle az a némber.
A butaság óceánjának olyan beláthatatlan mélységeibe merült alá, ahová batiszkáffal se lehetne követni.
——-
Huszonnyolcmillió…
Hány módon lehetne értelmes célra felhasználni?
2011. február 23., szerda
Februári rigmus
Hideg este, hideg égbolt,
Hideg csillagok,
Entrópia örvényében
Nemlét imbolyog.
——
Odafent a matéria
Hideg, zord ege,
Bennünk s felettünk az Élet
Félénk melege.
——–
Sokat vitatkoznak, hogy
Az Élet mit jelent;
Csupán az az Élet,
Ami Életet teremt.
——-
Halál minden pesszimista
Élet-fóbia;
Ellenben a Csók maga
A Negentrópia.
——-
Manapság fennen grasszál
A mesterkélt halál,
Míg az élet kis pénzből él,
S gyakran sorba áll.
——
Műanyag handabandából
Csak halál terem,
Míg az Élet természetes,
Igaz szerelem.
——–
Nem bajuszos Mona Lisa -
Hogyha lesz jövő -
Szerelem teszi a Létet:
Férfi és a Nő.
Hideg csillagok,
Entrópia örvényében
Nemlét imbolyog.
——
Odafent a matéria
Hideg, zord ege,
Bennünk s felettünk az Élet
Félénk melege.
——–
Sokat vitatkoznak, hogy
Az Élet mit jelent;
Csupán az az Élet,
Ami Életet teremt.
——-
Halál minden pesszimista
Élet-fóbia;
Ellenben a Csók maga
A Negentrópia.
——-
Manapság fennen grasszál
A mesterkélt halál,
Míg az élet kis pénzből él,
S gyakran sorba áll.
——
Műanyag handabandából
Csak halál terem,
Míg az Élet természetes,
Igaz szerelem.
——–
Nem bajuszos Mona Lisa -
Hogyha lesz jövő -
Szerelem teszi a Létet:
Férfi és a Nő.
2011. február 22., kedd
Hűtlen kezelés
- Vezessék be az őrizetest! – keményen csattant a tiszt hangja, mire a két fegyőr felállította, és a bírói szoba felé indította a foglyot.
John Phrix nem volt megbilincselve. Nyilván nem tartanak veszélyes bűnözőnek, gondolta, de ez az impresszió már nem jelentett különösebb reménységet, már nem tudott belékapaszkodni, ahogy tette azt három hónappal korábban, kálváriájának kezdetén. Akkoriban még minden ilyesmit pozitív előjelnek értelmezett, és naiv arccal reménykedett, hátha jobbra fordul mégis az ügy, hátha visszakapja szabadságát, talán még a munkáját is. A remény aztán kopni kezdett, akár a ceruza hegye; és fogyatkozásával mindinkább eltompult a férfi lelke is. Befelé fordulóvá, hallgataggá vált. Elfogyott a remény, semmibe hanyatlottak a célok.
Vádat fognak emelni, ez már biztos, hiszen rabruhában hozták ide. Ha pedig vádat emelnek, el is ítélik. Erről már a vizsgálat során meggyőződött. Ebben a szerencsétlen helyzetben többé már senki és semmi nem mentheti meg.
Hűtlen kezelés? Esetleg különösen nagy kárt okozó hanyag kezelés? Számára most már egyre megy.
Narancssárga rabruhájában tökéletesen közönyös arccal lépkedett a fegyőrök között. Fel a lépcsőn, végig a folyosón, aztán balra a díszkorlát mellett, aztán megint balra, és a díszes folyosón egyenesen előre. Már eszébe sem jutott, hogy annak idején éppen az ő utasítására fejezték be ezt az épületet soron kívül, fél évvel hamarabb a tervezettnél. Még azt is ő rendelte el, hogy a főbíró hivatala legyen sokkal előkelőbb, díszesebb a korábbinál. Lenézett a vörös szőnyegre. Ő hozatta. Keserűen elmosolyodott.
Csak semmi pánik, semmi látható letargia. Sztoikus közöny, szótlanság, önuralom. Most közlik majd, hogy vád alá helyezik. Utána hamarosan elítélik. Mindezt sztoikus közönnyel kell tűrnie. Végig. Bármi is történik, nem ragadtathatja el magát. Egyszer sem. Végig árgus szemekkel fogják figyelni. Ha rájönnek, vagy ha akár csak gyanút is fognak, hogy az öngyilkosság gondolatát forgatja a fejében, sohasem lesz rá alkalma. Akkor a Pszichológiai Tanács gondoskodik róla, hogy se éjjel, se nappal ne lehessen szakszerű felügyelet nélkül. A Pszichológiai Tanács, és annak elnöke. A mostohaanyja.
Néhány kishivatalnok kihívó tekintettel méregette. Rájuk se hederített.
Persze, bőven akadtak kíváncsiak, akik a folyosóra tódultak, hogy rabságban láthassák a volt kormányzót. Szájtátva bámultak, de nem szóltak egy árva szót se, mert volt ebben a menetben valami komoran ünnepélyes. A fogoly szánalmas törékenységében, kiszolgáltatott sápadtságában, hallgatag egykedvűségében sokkal több méltóság volt, mint amit a körülmények indokoltak volna. Pisszenés se hallatszott, amerre elhaladt.
Egy takarítónő mondta ki a jobb érzésűek magától értetődő gondolatát:
- John Phrix ártatlan. – de aztán elővigyázatosan hozzátette. – De ne szólj szám, nem fáj fejem! – fogta a takarítóeszközeit, és gyorsan elvonult a súrolás biztonságába.
A folyosó végén a titkárnők nem tudták vagy nem akarták érzékelni a rab méltóságát. A szélelbélelt fejű fruskák és a megkérgesedett lelkű csatalovak pimaszul bámultak az arcába. Előbbiek gügyén vihogtak, utóbbiak kárörvendő csikorgással mosolyodtak el. John Phrix ügyet sem vetett rájuk.
Sardonix főbírójának hivatala a hosszú díszes folyosó legvégén volt. Ceruti főbíró állva fogadta a foglyot. Éppen úgy, mint régen. Amikor még kormányzóként látogatta meg.
Giulio Ceruti a hatvanas éveinek végén járt. Nemrég olvasta végig újra a fogoly személyi anyagát és a nyomozási jegyzőkönyveket. John Phrix. Genetikailag szabályszerű. A bíró a homlokát ráncolta. Minden idők egyik legjobb kormányzója. Sardonix nagyon sokat köszönhet neki. Gyakorlatilag ő a gyarmat alapítója. Az elsők közt érkezett ide, frissen végzett beosztott terraformátorként, és vezéregyéniséggé vált. Utána ő lett a kontinens kormányzója. A többiek szabad választásával. Öt évig látta el a feladatát közmegelégedésre. Még mindig nagyon fiatal. Harmincnyolc éves. Makulátlan jellemű embernek ismerték –egészen mostanáig. Most azonban csaknem kiéheztette a rábízott kontinenst. Miért?
A Sardonix talaja csak lassan, lépésről lépésre kezdett alkalmassá válni az emberi kultúrnövények termesztésére¸vagy az emberi élelmiszernövényeknek egyelőre nem sikerült kinemesíteni az itteni termesztésre leginkább alkalmas változatait. Nézőpont kérdése. A lényeg: nagyon alacsony terméshozamok voltak, sohasem tudtak még félretenni vetőmagot. Azt mindig kintről kellett behozni nagy költséggel. Kintről, azaz másik égitestről. A közösség jövedelmének zöme erre ment el, hiszen köztudott, hogy semmi sem olyan drága a távoli gyarmatokon, mint az élelem.
Az idén példátlan katasztrófa történt: az összes vetőmag tönkrement. Egyetlen mag sem kelt ki. Minden vésztartalékot összegyűjtve, sebtében kellett újra vetőmagot vásárolni, hogy legyen elég élelem huszonnégymillió ember számára.
Ezért valakinek felelnie kell. Az egyetlen felelős személy a kormányzó.
A főbíró a fejét csóválta. Érthetetlen. A mindeddig feddhetetlen vezető hirtelen ki akarja éheztetni a vezetésére bízott embereket. Ha másutt hallaná, egyszerűen nem hinné el. Itt azonban el kell hinnie, hiszen a tényekre nincs más magyarázat. Érthetetlen.
A bíró sokadszorra lapozott a képernyőjére hozott iratok között. Ez nem normális ügy. Biztos, hogy ez az ember pszichológiailag szabályszerű? Ha nem lenne az, minden érthetővé válna. Egy évszázaddal ezelőtt az emberiségnek az az ostoba rögeszméje támadt, hogy játszadozhat a génekkel. Ennek borzalmas következményeire csak a közelmúltban derült fény. A genetikailag szabálytalan emberek számos tekintetben tehetségesek, kreatívak, a betegségekkel szemben ellenállóbbak voltak, de a legtöbbjükről kiderült, hogy erkölcsi vagy pszichológiai értelemben instabilak, megmagyarázhatatlan vétségeket követnek el, és az esetek többségében olyan fogyatékosságokkal rendelkeznek, hogy állandó és következetes pszichológiai ellenőrzésre van szükségük. Ezért kapott az új gyarmatok zömén kivételes hatalmat a Pszichológiai Tanács.
John Phrix ellen éppen a Pszichológiai Tanács elnöke tett feljelentést. Aki történetesen éppen a mostohaanyja, pontosabban a volt mostohaanyja – de ennek az ügyre nézve természetesen semmi jelentősége nincs.
Ivan Szolovjev ügyész napokig töprengett azon, mi is legyen a vád. Hűtlen kezelés? Vagy talán különösen nagy kárt okozó hanyag kezelés? Melyik a kettő közül?
Végül a hűtlen kezelésre szavazott. Abból indult ki, hogy a vetőmag vásárlása, szállítása, és kiosztása körül minden pontosan úgy történt, ahogy az előző esztendőkben. Közönséges hanyag kezelésről nem lehetett szó, valakinek be kellett avatkoznia. Ez pedig csak a kormányzó lehetett, hiszen senki másnak nem volt hozzá sem hatalma, sem áttekintése.
Ezzel csak egy baj volt. A hűtlen kezelés kizárólag szándékos lehet.
A főbíró sóhajtott. Valahogy mégis jobban esett volna, ha az ügyész az enyhébb vádat emeli a volt kormányzó ellen. Hátha mégis az igazolódik be. Hátha ez a nyomorult ember csak valami fatális, ostoba hibát követett el.
Miért nincs családja? Miért nőtlen? Talán valami fogyatékossága van? Állítólag ideje sem volt magánéletre, agyondolgozta magát, mára tipikus munkamániássá vált. Lárifári. Hátha ezen a vonalon lappang valami probléma. Megvizsgálta ezt a szálat valaki? Hátha mégis kiderül, hogy pszichológiailag szabálytalan.
Itt tartott, amikor bevezették az őrizetest. John Phrix őrizetes – néhány hónapja még a kontinens kormányzója – feszes vigyázzban, színtelen, sápadt, kifejezéstelen arccal állt meg a főbíró asztala előtt.
Giulio Ceruti néhány pillanatig habozott.
- Üljön le! – mondta aztán.
Nehezére esett. Jobban szerette volna azt mondani, hogy foglaljon helyet, uram.
A fogoly kissé meglepett arccal pillantott fel. Az egyik fegyőr a főbíró fülébe súgta:
- A szabályzat szerint az őrizetesnek állva kell maradnia, uram.
Ceruti szégyellte a baklövést.
- Maradjon állva! – rivallt a rabra.
Az nem mozdult, továbbra is feszes tartásban állt az asztal előtt.
- John Phrix. Harmincnyolc éves, nőtlen, volt kormányzó. A bíróság vádat emel ön ellen, John Phrix. A vád: hűtlen kezelés. John Phrix vádlott! A vádirat szerint ön tönkretette a kontinens közösségének élelmezését szolgáló vetőmagot.
- Vádlott, tudomásul vette?
- Igen, uram!
- Amennyiben a vád beigazolódik, ön öttől tizenöt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. Vádlott, tudomásul vette?
- Igen, uram!
- Vádlott, minek vallja magát?
- Ártatlannak, uram! – olyan zengése volt a hangjának, hogy a bíró csodálkozva nézett fel. Dacos fény villant a szemében. Ehhez ragaszkodik semmit sem követett el. Igazából fogalma sincs, mi történhetett.
A főbíró szeme megakadt valamin:
- A vizsgálat során önmagát képviselte?
- Igen, uram!
- Nos, a dolgok komolyra fordultak, John Phrix vádlott. Ideje volna ügyvédet választani. Van jelöltje?
- Nincs, uram!
A főbíró egy pillanatig a fogoly arcát méregette.
- Jegyzőkönyvön kívül: azt ajánlom, hogy legyen.
John Phrix még csak a száját sem húzta el. Voltak ügyvéd barátai, de egyiket sem akarta kitenni a nyilvánvaló kudarcnak. Az ügy tökéletesen reménytelen. Csak hadd rendeljenek ki
hivatalból valami öntelt, jópofáskodásra hajlamos kezdőt. Legalább nevelődik.
- Van jelöltje a védőügyvéd személyére, vádlott?
- Nincs, uram.
- Akar valakit?
- Senkit, uram.
A főbíró a szemébe nézett. Közöny. Feneketlen, mély közöny. Tökéletes fatalizmus. Látott már ilyet: ez az ember meghalni megy a börtönbe. Nem nagyon gyakori, de előfordul. Az ilyenek általában meg is halnak a büntetésük kitöltése előtt. Váratlan baleset, hirtelen betegség, esetleg öngyilkosság.
Na, nem, ezt mégsem, ehhez nem asszisztál.
- Ebben az esetben kénytelen vagyok ön mellé hivatalból kirendelni egy védőügyvédet.
- Tudomásul vettem, uram.
Ceruti tehetetlennek érezte magát. Elhatározta, még ma körbetelefonálja néhány ügyvéd ismerősét. Agyafúrt fickók, akárhány bűvésznél több mutatványra képesek. Hátha van valami mentő körülmény. Esetleg kiderülhet a vádlott ártatlansága. Ha valamelyik vállalja a volt kormányzó védelmét, megbeszéli vele, hogy hivatalból fogja kirendelni.
A fogolyra nézett. Az továbbra is egykedvű arccal, feszes vigyázzban állt.
- Vezessék el!
Az egyik fegyőr a bíróhoz fordult:
- Jelenthetek, uram?
- Jelentsen!
- Jelentem, a Pszichológiai Tanács elnöke a bírósági palota pszichológiai rendelőjében tartózkodik. Az a kérése, hogy vezessük hozzá az őrizetest, ha önnél végzett; amennyiben engedélyezi, uram.
- Engedélyezem!
- Értettem, uram!
A fegyőr a fogolyra rivallt:
- Őrizetes, vigyázz! Hátra arc! Irány az egyenes, lépés, indulj!
Carla Ina Phrix-Bailey, a Pszichológiai Tanács elnök asszonya mosolyogva fogadta a foglyot. A volt kormányzó egykedvű, közönyös arccal állt meg apja özvegye előtt.
Igyekezett nem nézni a nőre. Apa valamiért Carla Inát vette feleségül anya halála után. Biztos jó oka volt rá, én sohasem szenvedhettem.
Carla Ina önelégülten mosolygott.
- Maguk elmehetnek! – intett a fegyőröknek. – Kint a büfé, fogyasszanak valamit a költségemre!
- Ez ellentétes a szabályzattal, asszonyom!
- Ne törődjenek a szabályzattal!
Amikor kettesben maradtak, a nő kihívóan megállt John előtt.
- Tudod mi vár rád? Véged van, John Phrix!
A férfi egykedvű arccal hallgatott.
- Dacolsz, mi? A kemény fiú! Na, majd megtörjük a dacodat, John! Ezt is megtörjük benned. Fogsz te még térden állva rimánkodni apró kedvezményekért!
John hallgatott.
- Tudod, hogy nem a vagyonodért teszem? Hozzá sem nyúlok. De neked véged, John.
Amikor az őrizetest elvezették, Carla fütyürészni szeretett volna, mint kislánykorában. Akkoriban fiús szokásai voltak.
Szép hely ez a Sardonix. Most főleg. Végre elbánt az undok, nyavalyás kölyökkel, aki miatt sohasem tudta igazán birtokba venni a férjét. John jobban szerette a fiát, mint őt. Valahol mindig az útjába állt, és a fiú közönyös tekintete mögül csúfondáros pofával röhögött a szeme közé rég halott anyja, az egykori világszépe, Susan Bosch, az a szuka. Aki miatt húsz évig kellett várakoznia Johnra. Hát most megmutatja nekik. Mind a kettőnek. A fiúnak is, de legfőképpen az anyjának!
Micsoda bolygó ez! A kihasználatlan lehetőségek Amerikája! John ostoba fia még csak tisztességesen meg sem gazdagodott. Majd ő!
Csak ne volna itt a tél olyan elmondhatatlanul hideg. A januári középhőmérséklet mínusz tizenhét fok. Az év tizenhárom hónapból áll, és háromszázkilencven napos. A Földön száz-százhúsz évig élnek az emberek, itt nyilván rövidebb ideig. A napok is hosszabbak, ezért időnként szökőórák vannak beiktatva. Február 31-én például két teljes óra.
Elvigyorodott. Nem olyan rossz hely ez. El kell ismerni, hogy a terraformálás területén John fattya valóban remek munkát végzett.
Carla Ina töltött némi frissítőt, és teasüteményt majszolt hozzá. Az ablak éppen a távoli Minya Erdőre nyílt. Csodálatos látvány. Mérföldekre volt, de Carla Ina így is jól láthatta a hatalmas tűzifenyőket, a világmindenség leghatalmasabb fáit. Egyenként jól látszottak. Hatalmasabbak minden mamutfenyőnél. Törzsük átmérője húsz-huszonöt méter, koronájuk ezerkétszáz méternél is magasabbra nyúlik. Fűtőértékük elképesztő. Másra nem használhatók, de fűtésben verhetetlenek. A hatalmas fűtőműben roppant vastálcákra helyezve izzítják a tűzifenyők törzsének szeleteit. Lassan izzanak, igen sokáig tartják a parazsat, hőfokuk hihetetlen. Néhány másfél méteres szeletük napokig fűti a várost. Elképesztő. Ráadásul igen gyorsan nőnek; a százéves fa már nyolcszáz méterre magasodik.
A buta kölyök persze egyet sem engedett eladni, pedig bőven van belőlük. Majd ő megmutatja. Milliárdosként fog visszatérni a Földre.
Az épület előtt csípős tavaszi szél csapta meg John arcát. Kint állt a meszelt ablakú légpárnás, ami visszaviszi. Vissza a börtönbe. Megállt, és vetett egy pillantást a városra.
Tudta, hogy a fővárosnak most éppen nincs neve. Valamikor róla nevezték el, most azonban névtelen. Ha őt elítélik, a negyvenezer lakos nyilván talál a városnak másik nevet.
Balra magasodott a fűtőmű roppant épülettömbje. Egyik főműve. Akkor is fűteni fogja a várost, amikor őt már régen eltemették.
Nyugodtan beszállt a légpárnásba.
Amikor a jármű elindult, Felix Anseo jutott az eszébe. A fűtőmű vezetője. Tudta róla, hogy pszichológiailag szabálytalan, ezt maga Felix vallotta be neki. John azonban tisztelte Felix munkabírását és hatalmas memóriáját. Rajta kívül senki más nem helyezte volna a fekete hajú férfit pszichológiailag szabálytalan létére ilyen magas beosztásba. Aki pszichológiailag szabálytalan, az egyben pszichológiailag problematikus személy is.
John vállat vont. Na és? Felix bizonyított. Senki sem tudná összezavarni, gonosz cselekedetekre bírni. Legfeljebb Carla Ina.
A légpárnás nagy sebességgel robogott a börtön felé.
Giulio Ceruti főbíró asztalán megszólalt a telefon. Hirtelen nem tudta hová tenni a tisztes ősz haj keretezte arcot, aztán felkiáltott a meglepetéstől.
- Brett Wilson? Ez nem lehet igaz! Hogy’ kerülsz ide? Még aktív vagy? Persze, hiszen a Földön hetvenöt év a nyugdíjkorhatár!
- Tudnál most fogadni?
- Egyenesen a Földről jöttél?
- Van rá mód, hogy átvegyem John Phrix védelmét?
Brett Wilson félóra múlva Giulio Ceruti irodájában volt.
- Nehéz eset lesz, Brett. Szükségét érzed a pályafutásod végén egy hatalmas kudarcnak?
- Nem olyan egyértelmű ez, Giulio. Tudod, az idősebb John Phrix egyszer nagy szolgálatot tett nekem, és sohasem volt alkalmam viszonozni. Jó barátok voltunk, aztán feleségül vette azt a szörnyű némbert, azt a Carla Ina Bailey-t. Egy boszorkányban is több empátia van. Akkor eltávolodtunk egymástól.
- Carla Ina Phrix-Bailey? Tudod, hogy ő itt a Pszichológiai Tanács elnöke?
Brett Wilson szeme összeszűkült.
John minden akaraterejével igyekezett önmagába sulykolni azt a viselkedést, amit eltervezett. Hallgatag közöny, készséges parancsteljesítés, kevés, vagy semmi beszéd. Így néhány éven belül alkalma lehet az öngyilkosságra.
Csak egy kísérlet van, annak kell sikerülnie. Nem szabad sem elhamarkodni, sem halogatni. Egyetlen más embernek sem kell ártani; a világot kell megszüntetni, annak pedig ez az egyetlen hatékony módja. Hogy a világ a többi ember számára esetleg tovább működhet, az egyrészt bizonyítatlan hipotézis, másrészt érdektelen feltételezés.
- John Phrix őrizetes! – állt meg a cella ajtajában a fegyőr. – Beszélőre! Megjött a védője!
John elmosolyodott. Valami nagy önbizalmú mamlasz huszonéves. Előre sajnálta.
Wilson láttára a fogolynak földbe gyökerezett a lába.
- Emlékszel rám, fiam?
- Brett bácsi?
A megbeszélés után Wilson elég kedvetlenül lapozta fel a szállodájában a kinyomtatott dossziét. Nem az ügy nehézsége zavarta, hanem John Phrix szeme. A fickó semmit sem akar tenni magáért.
Carla Ina két nap alatt talált exportőrt a tűzifenyőre. Abból a fából korlátlan mennyiséget lehet eladni hatalmas pénzért. Egyelőre azonban várni kellett, hiszen még mindig John Phrix a kormányzó, az ő aláírása nélkül semmiféle ügylet nem lehet érvényes.
Járt a fűtőműnél is. nagyon zavarta Felix Anseo személye. Hátha mégis? A fickót sürgősen el kell távolítani erről a bolygóról, valami veszélytelen helyre.
Persze, ez is csak akkor lehetséges, ha John fattyát végre leültetik.
Mikor ítélik már végre el azt a férget?
Wilsonnak egyre kevésbé tetszett az ügy. Mi nem stimmel itt? Minden egyszerűen és szabályosan történt. Túl egyszerűen és szabályosan. Megérkezett a vetőmag, a szokás szerint átvizsgálták, utána pedig a közélelmezési biztos átvette, és kiosztotta a kontinens tartományai között. Mindez dokumentálva szinte percről percre.
Ki is a közélelmezési biztos? Felix Anseo. Hol találkozott már ezzel a névvel? Megvan! Ő a fűtőmű igazgatója. Hogy is van ez?
Sürgősen beszélnie kell vele.
Tehát ő vette át, és osztotta szét. Mindez február 31-én történt.
Brett Wilson megszerezte az előző évek dokumentációját, és pontról pontra összevetette az ideivel. Minden pontosan egyezett. Csak a nevek nem. Az idei dokumentumon három új név is szerepelt. Mindegyik mellett ez a megjegyzés állt: Társadalmi munkában. Tehát három elhivatott, önzetlen és tiszta lelkű önkéntes, akik ingyen vállalták a vetőmag körüli nehéz munkát. Kik ezek? Hol dolgoznak, amikor nem társadalmi munkát végeznek.
Kiderítette.
Mindhárman a Pszichológiai Tanács munkatársai.
Felix Anseo fekete hajú, villogó szemű negyvenes volt. Töviről hegyire elmesélte, mi történt február 31-én. Brett Wilson láthatóan le volt nyűgözve.
- Mondja, hogy’ emlékezhet mindenre ilyen részletességgel?
Anseo arca elkomorodott.
- Nem kertelek, ügyvéd úr – mondta lassan, megfontoltan. – Ön John Phrix-nek akar segíteni, aki a barátom, és ártatlan, ezért elmondom. Pszichológiailag szabálytalan vagyok. Az apámék lexikonfejű csemetét akartak, ezért olyan a memóriám, mint egy számítógépnek. Mindenre emlékszem, ha kell, ha nem. Szenvedek is miatta eleget.
- Ez remek adomány lehet.
- Néha az. Máskor meg átok. Félek is nagyon, amióta itt van ez a Carla Inó nevű nőszemély.
Brett Wilson elgondolkodva nézte.
A köpcös fickó vigyora a foltos hiéna kacagásához hasonlított:
- Ezér’ aztán tejelni köll ám, ügyvédkém! Ezér’jó sok suska köll ám!
Brett Wilson mondott egy összeget. A Földön annyiért legfeljebb elhanyagolt falusi házat vásárolhatna. A köpcös képe azonban felderült.
- Meglesz, ügyvédkém! Annyiér’ meglesz!
- Minden tartományból! Gondosan külön csomagolva, dokumentálva, pecsétes iratokkal ellátva!
A földművesszövetség elnöke harsányan felröhögött.
- Meglesz, ügyvédkém! Annyiér’ meglesz!
- Ezt a letargikus pofát soha többé nem akarom látni, John! Kormányzó vagy!
- Csak voltam, Brett bácsi.
- Meg leszel is!
A szálloda gondnoka telefonált.
- Carla Ina Phrix-Bailey asszony szeretne találkozni önnel, Mr. Wilson.
Brett Wilson hiúzmosollyal az arcán válaszolt.
- Kérem, várakoztassa bő öt percig a hölgyet, utána kísérje fel!
- Természetesen, uram.
Carla Ina a Földről érkezett, gondolta Brett. Végre bejött az utcámba.
Gondosan előkészített mindent, hogy feltűnés nélkül rögzíthesse a beszélgetést.
Carla Ina mélyen dekoltált ruhában érkezett, és olyan csábmosollyal az arcán, mintha egy egész evezős válogatottra vetette volna ki a hálóját.
Vajon megismer, gondolta Brett. Perceken belül nyilvánvalóvá vált, hogy nem.
- Tudja, nagyon sajnálom, hogy rossz útra tévedt a mostohafiam, mondtam is sokszor a férjemnek, hogy szigorúbban kellene fognia, de sajnos ilyen a természete, a vér szerinti anyjától örökölte.
- Tehát rosszak a génjei?
Carla Ina csaknem kiesett a szerepéből.
- Jaj, dehogy! Nem! Tudja, szegény férjem mindig gondban volt, mert az előző neje könnyelműsége…
Brett Wilson pontosan három percig hallgatta még a szóáradatot, aztán megszólalt. Előtte magára öltötte a legegyügyűbb mosolyát, amellyel már jó néhány ügyészt sikerült hamis diadalmámorba ringatnia. Bárgyú vén vidéki parasztember karakterét öltötte magára.
- Segítene nekem, kedves asszonyom?
- Miben? – kérdezte Carla Ina még gyankodva.
- Tudja, én nem vagyok idevalósi – olyan ostobán vigyorodott el, amennyire csak képes volt.
Carla Ina tekintetében fölény villant.
- Hogyne. Természetesen. Miről van szó?
- Tudja nekem, ez a világ olyan idegen, mint iszlám fanatikusnak a keresztény mennyország. Nem igazodom ki.
- Mondja csak bátran, Mr. Wilson – fuvolázta a nő.
- Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, kedves asszonyom.
- Mondja csak bátran!
- Tudja, arról van szó, hogy nem nagyon fogom fel ennek a vetőmag-dolognak a jelentőségét. Kaptam róla egy leírást, hogyan történt az átvétel, meg mifene. Ez nekem kínaiul van. Megtenné nekem, hogy átnézi?
- Hogyne örömmel! – elnéző mosoly ragyogott Carla Ina arcán.
Wilson közben árgus szemekkel figyelte a nőt.
- Magának itt nagy tekintélye van, kedves asszonyom. Mélységes tisztelet övezi.
- Úgy gondolja?
- Megtenné, hogy aláírja? Ha az ön nevét látják, nemigen fognak velem akadékoskodni.
- Ezer örömmel!
Carla Ina átszellemült tekintettel, szinte fél méterrel a talaj felett libbent ki a szállodából. Ettől a vén birkától igazán nem kell tartania.
Wilson nagy távolságú beszélgetést jegyeztetett elő. Az ilyesmi itt egy vagyonba került, nem is emlékeztek rá, hogy mikor is vette igénybe valaki ezt a szolgáltatást.
A hívott fél egy bizonyos Robert Hollis volt.
- Részletes pszichológiai térkép kellene egy bizonyos Felix Anseóról.
Örült a hallottaknak. Kezdett elrendeződni a fejében valamiféle terv. Még hiányos volt ugyan a mozaik, de most már kezdte önmagát kirakni, ami biztos jele az érlelődő győzelemnek.
A zuhany alatt jutott eszébe.
Hogy’ is nevezte Carla Inát Felix?
Carla Inó!
Vajon ez elszólás volt?
Ahogy felszáradt, rákattintott egy netlexikonra.
Valami motoszkált a fejében. Február 31. Errefelé minden hónap hosszabb, az a dátum a Földön komikusan hangzana. Február harmincegyedike éppen vasárnapra esett. A fűtőműnek zárva kellett lennie.
Ideje szétnézni ott is.
Kérésére Anseo körbevezette a fűtőmű területén. Közben sok ártatlannak tűnő kérdést tett fel. Közben éberen figyelt. Számos vén nyomozó ismerőse volt odahaza, és sokat tanult tőlük. Ahol a mechanika is, az idő is probléma, ott a manipuláció sohasem lehet tökéletes. Hol a gyenge pont? Lennie kell.
Végre odaértek. A fűtőmű órája. Hatalmas, mechanikus szerkezet. Brett Wilson ajkán megjelent a hiúzmosoly.
Amikor kilépett az épületből, már tudta, mit keres. A kocsma húsz méterre se volt a kaputól. Ha szerencséje van, most is ott találja. Alkalmi munkából élő, lerongyolódott, de még jó erőben lévő férfi.
Félóra múlva hosszas beszélgetésbe bonyolódott egy Harry Boswell nevű alakkal. A fickó jót ivott az ügyvéd költségén.
Wilson másnap megjelent a főbírónál.
- Három új tanút szeretne megidézni a védelem.
A tárgyalás kezdetén Szolovjev ügyész gyanakodva szemlélgette Brett Wilsont. Miben bízik az öreg? Miért nem aggódik? Úgy ül, mint a szfinx a sivatagban.
Carla Ina Phrix-Bailey tanúvallomására a tárgyalás harmadik napján került sor. Brett Wilson addig egyetlen tanútól sem kérdezett semmit. A helyi kollégák már összenevettek a háta mögött.
Most is türelmesen kivárta, amíg az ügyész befejezi. Közben feljegyzett néhány dolgot. Védence csüggedten, fátyolos tekintettel ült a vádlottak padján. Sebaj, a végén kell nevetni.
- A védelem óhajt-e keresztkérdéseket feltenni a tanúnak?
- Igen, bíró úr! – állt fel az öreg ügyvéd.
Erre még a teremőr is felijedt eddigi szendergéséből.
Brett Wilson gyászosan jámbor képet vágott, papírlapot vett a kezébe, és bocsánatkérő mosollyal fordult Carla Inához.
- Szeretném, ha felelne nekem a február harmincegyedikén történt eseményekkel kapcsolatos kérdéseimre.
- Természetesen, ügyvéd úr. – búgta megbocsátó leereszkedéssel a dáma.
Brett kínos lassúsággal, egyenként felolvasta a papírlapról az eseményeket, és mindegyik után szertartásos lassúsággal megkérdezte:
- Így történt, asszonyom?
A nő mindenre azt felelte:
- Igen, ügyvéd úr.
Szolovjev ügyész már a közepén elunta:
- Szükséges ez, ügyvéd úr?
- Természetesen.
- Hát akkor csinálja!
Az ügyész hátradőlt, és elszunyókált. A bíró is nehezen maradt ébren.
Aztán Brett Wilson letette a papírlapot.
- Ezek történtek azon a napon, asszonyom?
- Igen, ügyvéd úr.
- Mi is az aznapi dátum? Tudja, nekem, földinek szokatlan.
- Február harmincegyedike, ügyvéd úr. – felelte gúnyos mosollyal a nő.
- Tehát mindez február harmincegyedikén történt?
- Igen, ügyvéd úr.
- Ezen kívül más nem történt aznap?
- Nem ügyvéd úr.
- Tehát kimerítettük óráról órára a február harmincegyedikén történteket?
- Igen, ügyvéd úr.
Brett egy pillanatnyi szünetet tartott.
- Mi is a dátum? Tudja, feledékeny vagyok.
- Február 31. – fuvolázta megsemmisítő gúnnyal Carla Ina.
- Véletlenül nem aznap kell két szökőórát hozzátenni a naphoz? Ezen két óra alatt mi történt, asszonyom?
Carla Ina arca holtsápadt lett. Síri csönd volt a tárgyalóteremben.
Anseó következett.
- Mr. Anseo, – kérdezte Brett Wilson. – önnek ugye, kiváló a memóriája?
- Igen, uram.
- Soha semmit nem felejt el?
- Nem, uram.
- Az olvasmányaira is részletesen emlékszik?
- Igen, uram.
- Olvasott ön valaha a görög mitológiáról?
- Igen, uram.
- Próbára tehetjük az ön memóriáját?
- Természetesen, uram.
- Mondja meg kérem, ki volt Inó?
- Athamasz felesége. Gyűlölte a férjének az első házasságából született gyermekeit.
- Bármelyik napjáról részletesen be tud számolni, Mr. Anseo?
- Igen, uram.
- Elmesélné nekünk mondjuk a február harmincegyedikét?
- Természetesen, uram.
Anseo megtette. Wilson türelmesen kivárta a végét, aztán elébe tett egy papírlapot.
- Kérem, vessen erre egy pillantást. Ezt az ön munkahelyének óraberendezéséhez kötött számítógép rögzítette. Tud magyarázatot adni az eltérésekre, Mr. Anseo?
A fekete hajú férfi őszintén csodálkozott.
- Nem, uram. Nem tudok magyarázatot adni.
- Szólítom a tanúk padjára Mr. Hollist!
Moraj futott végig a termen.
- Mi a foglalkozása, Mr. Hollis?
- Pszichológus vagyok.
- Hol dolgozik.
- Tanszékvezető egyetemi tanár vagyok a bostoni Harvard Egyetemen.
- Miért van itt?
- Az ön kérésére pszichológiai térképet készítettem Mr. Felix Anseóról.
- Megosztaná velünk?
- Hogyne. Mr. Anseo születése előtt a génjein módosításokat végeztek. Erről felkérésemre Dr. Ethel Schneider, egyetemünk genetikus professzora részletes jelentést írt.
- Csatoltuk az iratokhoz, bíró úr. – tette hozzá Brett.
- Mr. Anseo – folytatta Hollis. – emlékezete a hétköznapi értelemben csaknem tökéletes. Olyan részletességgel emlékszik mindenre, ahogy mi, többiek, nem vagyunk képesek. Az emlékezet ilyen működése a hipnotikus állapothoz hasonló. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ébren nem emlékszünk arra, amit a hipnózis alatt mondtunk. Mr. Anseo emlékezete is így működik; bár mindenre részletesen emlékszik, emlékei tökéletesen törölhetők.
- Ki képes ezt vele megtenni?
- Egy jól képzett pszichológus.
Kovács Mihály mérnök volt a védelem második tanúja.
- Ez egy vizsgálat eredménye Mr. Kovács. Ki végezte ezt el?
- Én személyesen, ügyvéd úr.
- Kinek a felkérésére?
- Az ön megbízásából, ügyvéd úr.
- Mit vizsgált, ügyvéd úr?
- Gabonamagvakat, ügyvéd úr. Ezeket a földművesszövetség elnöke személyesen adta át nekem. Az idei vetés kiásott magvait kellett megvizsgálnom annak eldöntésére, miért nem keltek ki. A magvak kontinensünk tartományaiból származnak.
- Az erre vonatkozó hatósági igazolásokat csatoltuk. – mondta a bírónak Brett Wilson, majd újra a tanúhoz fordult. – Milyen eredményre vezetett a vizsgálat? Miért nem kelt ki a gabona?
- Mert hőhatás érte, uram.
- A talajban?
- Nem, uram. Előtte.
Döbbent csend támadt a teremben.
- Szólítom a tanúk padjára Mr. Harry Boswellt.
A kocsmatöltelék most józan volt, és viszonylag jól öltözött, de így is furcsán festett a tárgyalóteremben.
- Mi a foglalkozása, Mr. Boswell?
- Alkalmi munkákból élek, ügyvéd úr.
- Hol dolgozott idén február harmincegyedikén?
- A fűtőműben, ügyvéd úr.
- Nem volt aznap vasárnap, Mr. Boswell?
- De igen, ügyvéd úr.
- Úgy tudtam, a fűtőműben a vasárnap munkaszüneti nap. Aznap nem a hétköznapokról tartalékolt energiával fűtenek?
- De igen, ügyvéd úr.
- Akkor mit csinált vasárnap a fűtőműben, Mr. Boswell.
- Gabonát pörköltem, ügyvéd úr.
- Részletezné ezt nekünk?
- Hívtak dógozni, hogy a másik kontinensre pörkölt gabonát küldünk. Följebb kellett állítani a tepsiket, hogy meg ne süljön, aztán a hidraulikus szállítórendszerrel beömleszteni a rengeteg magot. Utána meg visszaömleszteni. Jól fizettek. Én a takarítást is vállaltam. Egy szem se maradhatott. Azér’ is jól fizettek.
Az ügyész olyan mozdulatot tett, mint aki levegő után kapkod.
Aznap éjszaka Carla Ina Phrix-Bailey asszony – a Pszichológiai Tanács volt elnöke – narancssárga rabruhát viselt.
John Phrix-et másnap visszahelyezték a kormányzói tisztségbe.
- Meg kellene végre nősülnöd, fiam – mondta neki a kis ünnepség után Bett Wilson.
- Hogyan hálálhatom ezt meg, Brett bácsi?
- Még nem láttad a költségszámlámat, fiam.
John Phrix nem volt megbilincselve. Nyilván nem tartanak veszélyes bűnözőnek, gondolta, de ez az impresszió már nem jelentett különösebb reménységet, már nem tudott belékapaszkodni, ahogy tette azt három hónappal korábban, kálváriájának kezdetén. Akkoriban még minden ilyesmit pozitív előjelnek értelmezett, és naiv arccal reménykedett, hátha jobbra fordul mégis az ügy, hátha visszakapja szabadságát, talán még a munkáját is. A remény aztán kopni kezdett, akár a ceruza hegye; és fogyatkozásával mindinkább eltompult a férfi lelke is. Befelé fordulóvá, hallgataggá vált. Elfogyott a remény, semmibe hanyatlottak a célok.
Vádat fognak emelni, ez már biztos, hiszen rabruhában hozták ide. Ha pedig vádat emelnek, el is ítélik. Erről már a vizsgálat során meggyőződött. Ebben a szerencsétlen helyzetben többé már senki és semmi nem mentheti meg.
Hűtlen kezelés? Esetleg különösen nagy kárt okozó hanyag kezelés? Számára most már egyre megy.
Narancssárga rabruhájában tökéletesen közönyös arccal lépkedett a fegyőrök között. Fel a lépcsőn, végig a folyosón, aztán balra a díszkorlát mellett, aztán megint balra, és a díszes folyosón egyenesen előre. Már eszébe sem jutott, hogy annak idején éppen az ő utasítására fejezték be ezt az épületet soron kívül, fél évvel hamarabb a tervezettnél. Még azt is ő rendelte el, hogy a főbíró hivatala legyen sokkal előkelőbb, díszesebb a korábbinál. Lenézett a vörös szőnyegre. Ő hozatta. Keserűen elmosolyodott.
Csak semmi pánik, semmi látható letargia. Sztoikus közöny, szótlanság, önuralom. Most közlik majd, hogy vád alá helyezik. Utána hamarosan elítélik. Mindezt sztoikus közönnyel kell tűrnie. Végig. Bármi is történik, nem ragadtathatja el magát. Egyszer sem. Végig árgus szemekkel fogják figyelni. Ha rájönnek, vagy ha akár csak gyanút is fognak, hogy az öngyilkosság gondolatát forgatja a fejében, sohasem lesz rá alkalma. Akkor a Pszichológiai Tanács gondoskodik róla, hogy se éjjel, se nappal ne lehessen szakszerű felügyelet nélkül. A Pszichológiai Tanács, és annak elnöke. A mostohaanyja.
Néhány kishivatalnok kihívó tekintettel méregette. Rájuk se hederített.
Persze, bőven akadtak kíváncsiak, akik a folyosóra tódultak, hogy rabságban láthassák a volt kormányzót. Szájtátva bámultak, de nem szóltak egy árva szót se, mert volt ebben a menetben valami komoran ünnepélyes. A fogoly szánalmas törékenységében, kiszolgáltatott sápadtságában, hallgatag egykedvűségében sokkal több méltóság volt, mint amit a körülmények indokoltak volna. Pisszenés se hallatszott, amerre elhaladt.
Egy takarítónő mondta ki a jobb érzésűek magától értetődő gondolatát:
- John Phrix ártatlan. – de aztán elővigyázatosan hozzátette. – De ne szólj szám, nem fáj fejem! – fogta a takarítóeszközeit, és gyorsan elvonult a súrolás biztonságába.
A folyosó végén a titkárnők nem tudták vagy nem akarták érzékelni a rab méltóságát. A szélelbélelt fejű fruskák és a megkérgesedett lelkű csatalovak pimaszul bámultak az arcába. Előbbiek gügyén vihogtak, utóbbiak kárörvendő csikorgással mosolyodtak el. John Phrix ügyet sem vetett rájuk.
Sardonix főbírójának hivatala a hosszú díszes folyosó legvégén volt. Ceruti főbíró állva fogadta a foglyot. Éppen úgy, mint régen. Amikor még kormányzóként látogatta meg.
Giulio Ceruti a hatvanas éveinek végén járt. Nemrég olvasta végig újra a fogoly személyi anyagát és a nyomozási jegyzőkönyveket. John Phrix. Genetikailag szabályszerű. A bíró a homlokát ráncolta. Minden idők egyik legjobb kormányzója. Sardonix nagyon sokat köszönhet neki. Gyakorlatilag ő a gyarmat alapítója. Az elsők közt érkezett ide, frissen végzett beosztott terraformátorként, és vezéregyéniséggé vált. Utána ő lett a kontinens kormányzója. A többiek szabad választásával. Öt évig látta el a feladatát közmegelégedésre. Még mindig nagyon fiatal. Harmincnyolc éves. Makulátlan jellemű embernek ismerték –egészen mostanáig. Most azonban csaknem kiéheztette a rábízott kontinenst. Miért?
A Sardonix talaja csak lassan, lépésről lépésre kezdett alkalmassá válni az emberi kultúrnövények termesztésére¸vagy az emberi élelmiszernövényeknek egyelőre nem sikerült kinemesíteni az itteni termesztésre leginkább alkalmas változatait. Nézőpont kérdése. A lényeg: nagyon alacsony terméshozamok voltak, sohasem tudtak még félretenni vetőmagot. Azt mindig kintről kellett behozni nagy költséggel. Kintről, azaz másik égitestről. A közösség jövedelmének zöme erre ment el, hiszen köztudott, hogy semmi sem olyan drága a távoli gyarmatokon, mint az élelem.
Az idén példátlan katasztrófa történt: az összes vetőmag tönkrement. Egyetlen mag sem kelt ki. Minden vésztartalékot összegyűjtve, sebtében kellett újra vetőmagot vásárolni, hogy legyen elég élelem huszonnégymillió ember számára.
Ezért valakinek felelnie kell. Az egyetlen felelős személy a kormányzó.
A főbíró a fejét csóválta. Érthetetlen. A mindeddig feddhetetlen vezető hirtelen ki akarja éheztetni a vezetésére bízott embereket. Ha másutt hallaná, egyszerűen nem hinné el. Itt azonban el kell hinnie, hiszen a tényekre nincs más magyarázat. Érthetetlen.
A bíró sokadszorra lapozott a képernyőjére hozott iratok között. Ez nem normális ügy. Biztos, hogy ez az ember pszichológiailag szabályszerű? Ha nem lenne az, minden érthetővé válna. Egy évszázaddal ezelőtt az emberiségnek az az ostoba rögeszméje támadt, hogy játszadozhat a génekkel. Ennek borzalmas következményeire csak a közelmúltban derült fény. A genetikailag szabálytalan emberek számos tekintetben tehetségesek, kreatívak, a betegségekkel szemben ellenállóbbak voltak, de a legtöbbjükről kiderült, hogy erkölcsi vagy pszichológiai értelemben instabilak, megmagyarázhatatlan vétségeket követnek el, és az esetek többségében olyan fogyatékosságokkal rendelkeznek, hogy állandó és következetes pszichológiai ellenőrzésre van szükségük. Ezért kapott az új gyarmatok zömén kivételes hatalmat a Pszichológiai Tanács.
John Phrix ellen éppen a Pszichológiai Tanács elnöke tett feljelentést. Aki történetesen éppen a mostohaanyja, pontosabban a volt mostohaanyja – de ennek az ügyre nézve természetesen semmi jelentősége nincs.
Ivan Szolovjev ügyész napokig töprengett azon, mi is legyen a vád. Hűtlen kezelés? Vagy talán különösen nagy kárt okozó hanyag kezelés? Melyik a kettő közül?
Végül a hűtlen kezelésre szavazott. Abból indult ki, hogy a vetőmag vásárlása, szállítása, és kiosztása körül minden pontosan úgy történt, ahogy az előző esztendőkben. Közönséges hanyag kezelésről nem lehetett szó, valakinek be kellett avatkoznia. Ez pedig csak a kormányzó lehetett, hiszen senki másnak nem volt hozzá sem hatalma, sem áttekintése.
Ezzel csak egy baj volt. A hűtlen kezelés kizárólag szándékos lehet.
A főbíró sóhajtott. Valahogy mégis jobban esett volna, ha az ügyész az enyhébb vádat emeli a volt kormányzó ellen. Hátha mégis az igazolódik be. Hátha ez a nyomorult ember csak valami fatális, ostoba hibát követett el.
Miért nincs családja? Miért nőtlen? Talán valami fogyatékossága van? Állítólag ideje sem volt magánéletre, agyondolgozta magát, mára tipikus munkamániássá vált. Lárifári. Hátha ezen a vonalon lappang valami probléma. Megvizsgálta ezt a szálat valaki? Hátha mégis kiderül, hogy pszichológiailag szabálytalan.
Itt tartott, amikor bevezették az őrizetest. John Phrix őrizetes – néhány hónapja még a kontinens kormányzója – feszes vigyázzban, színtelen, sápadt, kifejezéstelen arccal állt meg a főbíró asztala előtt.
Giulio Ceruti néhány pillanatig habozott.
- Üljön le! – mondta aztán.
Nehezére esett. Jobban szerette volna azt mondani, hogy foglaljon helyet, uram.
A fogoly kissé meglepett arccal pillantott fel. Az egyik fegyőr a főbíró fülébe súgta:
- A szabályzat szerint az őrizetesnek állva kell maradnia, uram.
Ceruti szégyellte a baklövést.
- Maradjon állva! – rivallt a rabra.
Az nem mozdult, továbbra is feszes tartásban állt az asztal előtt.
- John Phrix. Harmincnyolc éves, nőtlen, volt kormányzó. A bíróság vádat emel ön ellen, John Phrix. A vád: hűtlen kezelés. John Phrix vádlott! A vádirat szerint ön tönkretette a kontinens közösségének élelmezését szolgáló vetőmagot.
- Vádlott, tudomásul vette?
- Igen, uram!
- Amennyiben a vád beigazolódik, ön öttől tizenöt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. Vádlott, tudomásul vette?
- Igen, uram!
- Vádlott, minek vallja magát?
- Ártatlannak, uram! – olyan zengése volt a hangjának, hogy a bíró csodálkozva nézett fel. Dacos fény villant a szemében. Ehhez ragaszkodik semmit sem követett el. Igazából fogalma sincs, mi történhetett.
A főbíró szeme megakadt valamin:
- A vizsgálat során önmagát képviselte?
- Igen, uram!
- Nos, a dolgok komolyra fordultak, John Phrix vádlott. Ideje volna ügyvédet választani. Van jelöltje?
- Nincs, uram!
A főbíró egy pillanatig a fogoly arcát méregette.
- Jegyzőkönyvön kívül: azt ajánlom, hogy legyen.
John Phrix még csak a száját sem húzta el. Voltak ügyvéd barátai, de egyiket sem akarta kitenni a nyilvánvaló kudarcnak. Az ügy tökéletesen reménytelen. Csak hadd rendeljenek ki
hivatalból valami öntelt, jópofáskodásra hajlamos kezdőt. Legalább nevelődik.
- Van jelöltje a védőügyvéd személyére, vádlott?
- Nincs, uram.
- Akar valakit?
- Senkit, uram.
A főbíró a szemébe nézett. Közöny. Feneketlen, mély közöny. Tökéletes fatalizmus. Látott már ilyet: ez az ember meghalni megy a börtönbe. Nem nagyon gyakori, de előfordul. Az ilyenek általában meg is halnak a büntetésük kitöltése előtt. Váratlan baleset, hirtelen betegség, esetleg öngyilkosság.
Na, nem, ezt mégsem, ehhez nem asszisztál.
- Ebben az esetben kénytelen vagyok ön mellé hivatalból kirendelni egy védőügyvédet.
- Tudomásul vettem, uram.
Ceruti tehetetlennek érezte magát. Elhatározta, még ma körbetelefonálja néhány ügyvéd ismerősét. Agyafúrt fickók, akárhány bűvésznél több mutatványra képesek. Hátha van valami mentő körülmény. Esetleg kiderülhet a vádlott ártatlansága. Ha valamelyik vállalja a volt kormányzó védelmét, megbeszéli vele, hogy hivatalból fogja kirendelni.
A fogolyra nézett. Az továbbra is egykedvű arccal, feszes vigyázzban állt.
- Vezessék el!
Az egyik fegyőr a bíróhoz fordult:
- Jelenthetek, uram?
- Jelentsen!
- Jelentem, a Pszichológiai Tanács elnöke a bírósági palota pszichológiai rendelőjében tartózkodik. Az a kérése, hogy vezessük hozzá az őrizetest, ha önnél végzett; amennyiben engedélyezi, uram.
- Engedélyezem!
- Értettem, uram!
A fegyőr a fogolyra rivallt:
- Őrizetes, vigyázz! Hátra arc! Irány az egyenes, lépés, indulj!
Carla Ina Phrix-Bailey, a Pszichológiai Tanács elnök asszonya mosolyogva fogadta a foglyot. A volt kormányzó egykedvű, közönyös arccal állt meg apja özvegye előtt.
Igyekezett nem nézni a nőre. Apa valamiért Carla Inát vette feleségül anya halála után. Biztos jó oka volt rá, én sohasem szenvedhettem.
Carla Ina önelégülten mosolygott.
- Maguk elmehetnek! – intett a fegyőröknek. – Kint a büfé, fogyasszanak valamit a költségemre!
- Ez ellentétes a szabályzattal, asszonyom!
- Ne törődjenek a szabályzattal!
Amikor kettesben maradtak, a nő kihívóan megállt John előtt.
- Tudod mi vár rád? Véged van, John Phrix!
A férfi egykedvű arccal hallgatott.
- Dacolsz, mi? A kemény fiú! Na, majd megtörjük a dacodat, John! Ezt is megtörjük benned. Fogsz te még térden állva rimánkodni apró kedvezményekért!
John hallgatott.
- Tudod, hogy nem a vagyonodért teszem? Hozzá sem nyúlok. De neked véged, John.
Amikor az őrizetest elvezették, Carla fütyürészni szeretett volna, mint kislánykorában. Akkoriban fiús szokásai voltak.
Szép hely ez a Sardonix. Most főleg. Végre elbánt az undok, nyavalyás kölyökkel, aki miatt sohasem tudta igazán birtokba venni a férjét. John jobban szerette a fiát, mint őt. Valahol mindig az útjába állt, és a fiú közönyös tekintete mögül csúfondáros pofával röhögött a szeme közé rég halott anyja, az egykori világszépe, Susan Bosch, az a szuka. Aki miatt húsz évig kellett várakoznia Johnra. Hát most megmutatja nekik. Mind a kettőnek. A fiúnak is, de legfőképpen az anyjának!
Micsoda bolygó ez! A kihasználatlan lehetőségek Amerikája! John ostoba fia még csak tisztességesen meg sem gazdagodott. Majd ő!
Csak ne volna itt a tél olyan elmondhatatlanul hideg. A januári középhőmérséklet mínusz tizenhét fok. Az év tizenhárom hónapból áll, és háromszázkilencven napos. A Földön száz-százhúsz évig élnek az emberek, itt nyilván rövidebb ideig. A napok is hosszabbak, ezért időnként szökőórák vannak beiktatva. Február 31-én például két teljes óra.
Elvigyorodott. Nem olyan rossz hely ez. El kell ismerni, hogy a terraformálás területén John fattya valóban remek munkát végzett.
Carla Ina töltött némi frissítőt, és teasüteményt majszolt hozzá. Az ablak éppen a távoli Minya Erdőre nyílt. Csodálatos látvány. Mérföldekre volt, de Carla Ina így is jól láthatta a hatalmas tűzifenyőket, a világmindenség leghatalmasabb fáit. Egyenként jól látszottak. Hatalmasabbak minden mamutfenyőnél. Törzsük átmérője húsz-huszonöt méter, koronájuk ezerkétszáz méternél is magasabbra nyúlik. Fűtőértékük elképesztő. Másra nem használhatók, de fűtésben verhetetlenek. A hatalmas fűtőműben roppant vastálcákra helyezve izzítják a tűzifenyők törzsének szeleteit. Lassan izzanak, igen sokáig tartják a parazsat, hőfokuk hihetetlen. Néhány másfél méteres szeletük napokig fűti a várost. Elképesztő. Ráadásul igen gyorsan nőnek; a százéves fa már nyolcszáz méterre magasodik.
A buta kölyök persze egyet sem engedett eladni, pedig bőven van belőlük. Majd ő megmutatja. Milliárdosként fog visszatérni a Földre.
Az épület előtt csípős tavaszi szél csapta meg John arcát. Kint állt a meszelt ablakú légpárnás, ami visszaviszi. Vissza a börtönbe. Megállt, és vetett egy pillantást a városra.
Tudta, hogy a fővárosnak most éppen nincs neve. Valamikor róla nevezték el, most azonban névtelen. Ha őt elítélik, a negyvenezer lakos nyilván talál a városnak másik nevet.
Balra magasodott a fűtőmű roppant épülettömbje. Egyik főműve. Akkor is fűteni fogja a várost, amikor őt már régen eltemették.
Nyugodtan beszállt a légpárnásba.
Amikor a jármű elindult, Felix Anseo jutott az eszébe. A fűtőmű vezetője. Tudta róla, hogy pszichológiailag szabálytalan, ezt maga Felix vallotta be neki. John azonban tisztelte Felix munkabírását és hatalmas memóriáját. Rajta kívül senki más nem helyezte volna a fekete hajú férfit pszichológiailag szabálytalan létére ilyen magas beosztásba. Aki pszichológiailag szabálytalan, az egyben pszichológiailag problematikus személy is.
John vállat vont. Na és? Felix bizonyított. Senki sem tudná összezavarni, gonosz cselekedetekre bírni. Legfeljebb Carla Ina.
A légpárnás nagy sebességgel robogott a börtön felé.
Giulio Ceruti főbíró asztalán megszólalt a telefon. Hirtelen nem tudta hová tenni a tisztes ősz haj keretezte arcot, aztán felkiáltott a meglepetéstől.
- Brett Wilson? Ez nem lehet igaz! Hogy’ kerülsz ide? Még aktív vagy? Persze, hiszen a Földön hetvenöt év a nyugdíjkorhatár!
- Tudnál most fogadni?
- Egyenesen a Földről jöttél?
- Van rá mód, hogy átvegyem John Phrix védelmét?
Brett Wilson félóra múlva Giulio Ceruti irodájában volt.
- Nehéz eset lesz, Brett. Szükségét érzed a pályafutásod végén egy hatalmas kudarcnak?
- Nem olyan egyértelmű ez, Giulio. Tudod, az idősebb John Phrix egyszer nagy szolgálatot tett nekem, és sohasem volt alkalmam viszonozni. Jó barátok voltunk, aztán feleségül vette azt a szörnyű némbert, azt a Carla Ina Bailey-t. Egy boszorkányban is több empátia van. Akkor eltávolodtunk egymástól.
- Carla Ina Phrix-Bailey? Tudod, hogy ő itt a Pszichológiai Tanács elnöke?
Brett Wilson szeme összeszűkült.
John minden akaraterejével igyekezett önmagába sulykolni azt a viselkedést, amit eltervezett. Hallgatag közöny, készséges parancsteljesítés, kevés, vagy semmi beszéd. Így néhány éven belül alkalma lehet az öngyilkosságra.
Csak egy kísérlet van, annak kell sikerülnie. Nem szabad sem elhamarkodni, sem halogatni. Egyetlen más embernek sem kell ártani; a világot kell megszüntetni, annak pedig ez az egyetlen hatékony módja. Hogy a világ a többi ember számára esetleg tovább működhet, az egyrészt bizonyítatlan hipotézis, másrészt érdektelen feltételezés.
- John Phrix őrizetes! – állt meg a cella ajtajában a fegyőr. – Beszélőre! Megjött a védője!
John elmosolyodott. Valami nagy önbizalmú mamlasz huszonéves. Előre sajnálta.
Wilson láttára a fogolynak földbe gyökerezett a lába.
- Emlékszel rám, fiam?
- Brett bácsi?
A megbeszélés után Wilson elég kedvetlenül lapozta fel a szállodájában a kinyomtatott dossziét. Nem az ügy nehézsége zavarta, hanem John Phrix szeme. A fickó semmit sem akar tenni magáért.
Carla Ina két nap alatt talált exportőrt a tűzifenyőre. Abból a fából korlátlan mennyiséget lehet eladni hatalmas pénzért. Egyelőre azonban várni kellett, hiszen még mindig John Phrix a kormányzó, az ő aláírása nélkül semmiféle ügylet nem lehet érvényes.
Járt a fűtőműnél is. nagyon zavarta Felix Anseo személye. Hátha mégis? A fickót sürgősen el kell távolítani erről a bolygóról, valami veszélytelen helyre.
Persze, ez is csak akkor lehetséges, ha John fattyát végre leültetik.
Mikor ítélik már végre el azt a férget?
Wilsonnak egyre kevésbé tetszett az ügy. Mi nem stimmel itt? Minden egyszerűen és szabályosan történt. Túl egyszerűen és szabályosan. Megérkezett a vetőmag, a szokás szerint átvizsgálták, utána pedig a közélelmezési biztos átvette, és kiosztotta a kontinens tartományai között. Mindez dokumentálva szinte percről percre.
Ki is a közélelmezési biztos? Felix Anseo. Hol találkozott már ezzel a névvel? Megvan! Ő a fűtőmű igazgatója. Hogy is van ez?
Sürgősen beszélnie kell vele.
Tehát ő vette át, és osztotta szét. Mindez február 31-én történt.
Brett Wilson megszerezte az előző évek dokumentációját, és pontról pontra összevetette az ideivel. Minden pontosan egyezett. Csak a nevek nem. Az idei dokumentumon három új név is szerepelt. Mindegyik mellett ez a megjegyzés állt: Társadalmi munkában. Tehát három elhivatott, önzetlen és tiszta lelkű önkéntes, akik ingyen vállalták a vetőmag körüli nehéz munkát. Kik ezek? Hol dolgoznak, amikor nem társadalmi munkát végeznek.
Kiderítette.
Mindhárman a Pszichológiai Tanács munkatársai.
Felix Anseo fekete hajú, villogó szemű negyvenes volt. Töviről hegyire elmesélte, mi történt február 31-én. Brett Wilson láthatóan le volt nyűgözve.
- Mondja, hogy’ emlékezhet mindenre ilyen részletességgel?
Anseo arca elkomorodott.
- Nem kertelek, ügyvéd úr – mondta lassan, megfontoltan. – Ön John Phrix-nek akar segíteni, aki a barátom, és ártatlan, ezért elmondom. Pszichológiailag szabálytalan vagyok. Az apámék lexikonfejű csemetét akartak, ezért olyan a memóriám, mint egy számítógépnek. Mindenre emlékszem, ha kell, ha nem. Szenvedek is miatta eleget.
- Ez remek adomány lehet.
- Néha az. Máskor meg átok. Félek is nagyon, amióta itt van ez a Carla Inó nevű nőszemély.
Brett Wilson elgondolkodva nézte.
A köpcös fickó vigyora a foltos hiéna kacagásához hasonlított:
- Ezér’ aztán tejelni köll ám, ügyvédkém! Ezér’jó sok suska köll ám!
Brett Wilson mondott egy összeget. A Földön annyiért legfeljebb elhanyagolt falusi házat vásárolhatna. A köpcös képe azonban felderült.
- Meglesz, ügyvédkém! Annyiér’ meglesz!
- Minden tartományból! Gondosan külön csomagolva, dokumentálva, pecsétes iratokkal ellátva!
A földművesszövetség elnöke harsányan felröhögött.
- Meglesz, ügyvédkém! Annyiér’ meglesz!
- Ezt a letargikus pofát soha többé nem akarom látni, John! Kormányzó vagy!
- Csak voltam, Brett bácsi.
- Meg leszel is!
A szálloda gondnoka telefonált.
- Carla Ina Phrix-Bailey asszony szeretne találkozni önnel, Mr. Wilson.
Brett Wilson hiúzmosollyal az arcán válaszolt.
- Kérem, várakoztassa bő öt percig a hölgyet, utána kísérje fel!
- Természetesen, uram.
Carla Ina a Földről érkezett, gondolta Brett. Végre bejött az utcámba.
Gondosan előkészített mindent, hogy feltűnés nélkül rögzíthesse a beszélgetést.
Carla Ina mélyen dekoltált ruhában érkezett, és olyan csábmosollyal az arcán, mintha egy egész evezős válogatottra vetette volna ki a hálóját.
Vajon megismer, gondolta Brett. Perceken belül nyilvánvalóvá vált, hogy nem.
- Tudja, nagyon sajnálom, hogy rossz útra tévedt a mostohafiam, mondtam is sokszor a férjemnek, hogy szigorúbban kellene fognia, de sajnos ilyen a természete, a vér szerinti anyjától örökölte.
- Tehát rosszak a génjei?
Carla Ina csaknem kiesett a szerepéből.
- Jaj, dehogy! Nem! Tudja, szegény férjem mindig gondban volt, mert az előző neje könnyelműsége…
Brett Wilson pontosan három percig hallgatta még a szóáradatot, aztán megszólalt. Előtte magára öltötte a legegyügyűbb mosolyát, amellyel már jó néhány ügyészt sikerült hamis diadalmámorba ringatnia. Bárgyú vén vidéki parasztember karakterét öltötte magára.
- Segítene nekem, kedves asszonyom?
- Miben? – kérdezte Carla Ina még gyankodva.
- Tudja, én nem vagyok idevalósi – olyan ostobán vigyorodott el, amennyire csak képes volt.
Carla Ina tekintetében fölény villant.
- Hogyne. Természetesen. Miről van szó?
- Tudja nekem, ez a világ olyan idegen, mint iszlám fanatikusnak a keresztény mennyország. Nem igazodom ki.
- Mondja csak bátran, Mr. Wilson – fuvolázta a nő.
- Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, kedves asszonyom.
- Mondja csak bátran!
- Tudja, arról van szó, hogy nem nagyon fogom fel ennek a vetőmag-dolognak a jelentőségét. Kaptam róla egy leírást, hogyan történt az átvétel, meg mifene. Ez nekem kínaiul van. Megtenné nekem, hogy átnézi?
- Hogyne örömmel! – elnéző mosoly ragyogott Carla Ina arcán.
Wilson közben árgus szemekkel figyelte a nőt.
- Magának itt nagy tekintélye van, kedves asszonyom. Mélységes tisztelet övezi.
- Úgy gondolja?
- Megtenné, hogy aláírja? Ha az ön nevét látják, nemigen fognak velem akadékoskodni.
- Ezer örömmel!
Carla Ina átszellemült tekintettel, szinte fél méterrel a talaj felett libbent ki a szállodából. Ettől a vén birkától igazán nem kell tartania.
Wilson nagy távolságú beszélgetést jegyeztetett elő. Az ilyesmi itt egy vagyonba került, nem is emlékeztek rá, hogy mikor is vette igénybe valaki ezt a szolgáltatást.
A hívott fél egy bizonyos Robert Hollis volt.
- Részletes pszichológiai térkép kellene egy bizonyos Felix Anseóról.
Örült a hallottaknak. Kezdett elrendeződni a fejében valamiféle terv. Még hiányos volt ugyan a mozaik, de most már kezdte önmagát kirakni, ami biztos jele az érlelődő győzelemnek.
A zuhany alatt jutott eszébe.
Hogy’ is nevezte Carla Inát Felix?
Carla Inó!
Vajon ez elszólás volt?
Ahogy felszáradt, rákattintott egy netlexikonra.
Valami motoszkált a fejében. Február 31. Errefelé minden hónap hosszabb, az a dátum a Földön komikusan hangzana. Február harmincegyedike éppen vasárnapra esett. A fűtőműnek zárva kellett lennie.
Ideje szétnézni ott is.
Kérésére Anseo körbevezette a fűtőmű területén. Közben sok ártatlannak tűnő kérdést tett fel. Közben éberen figyelt. Számos vén nyomozó ismerőse volt odahaza, és sokat tanult tőlük. Ahol a mechanika is, az idő is probléma, ott a manipuláció sohasem lehet tökéletes. Hol a gyenge pont? Lennie kell.
Végre odaértek. A fűtőmű órája. Hatalmas, mechanikus szerkezet. Brett Wilson ajkán megjelent a hiúzmosoly.
Amikor kilépett az épületből, már tudta, mit keres. A kocsma húsz méterre se volt a kaputól. Ha szerencséje van, most is ott találja. Alkalmi munkából élő, lerongyolódott, de még jó erőben lévő férfi.
Félóra múlva hosszas beszélgetésbe bonyolódott egy Harry Boswell nevű alakkal. A fickó jót ivott az ügyvéd költségén.
Wilson másnap megjelent a főbírónál.
- Három új tanút szeretne megidézni a védelem.
A tárgyalás kezdetén Szolovjev ügyész gyanakodva szemlélgette Brett Wilsont. Miben bízik az öreg? Miért nem aggódik? Úgy ül, mint a szfinx a sivatagban.
Carla Ina Phrix-Bailey tanúvallomására a tárgyalás harmadik napján került sor. Brett Wilson addig egyetlen tanútól sem kérdezett semmit. A helyi kollégák már összenevettek a háta mögött.
Most is türelmesen kivárta, amíg az ügyész befejezi. Közben feljegyzett néhány dolgot. Védence csüggedten, fátyolos tekintettel ült a vádlottak padján. Sebaj, a végén kell nevetni.
- A védelem óhajt-e keresztkérdéseket feltenni a tanúnak?
- Igen, bíró úr! – állt fel az öreg ügyvéd.
Erre még a teremőr is felijedt eddigi szendergéséből.
Brett Wilson gyászosan jámbor képet vágott, papírlapot vett a kezébe, és bocsánatkérő mosollyal fordult Carla Inához.
- Szeretném, ha felelne nekem a február harmincegyedikén történt eseményekkel kapcsolatos kérdéseimre.
- Természetesen, ügyvéd úr. – búgta megbocsátó leereszkedéssel a dáma.
Brett kínos lassúsággal, egyenként felolvasta a papírlapról az eseményeket, és mindegyik után szertartásos lassúsággal megkérdezte:
- Így történt, asszonyom?
A nő mindenre azt felelte:
- Igen, ügyvéd úr.
Szolovjev ügyész már a közepén elunta:
- Szükséges ez, ügyvéd úr?
- Természetesen.
- Hát akkor csinálja!
Az ügyész hátradőlt, és elszunyókált. A bíró is nehezen maradt ébren.
Aztán Brett Wilson letette a papírlapot.
- Ezek történtek azon a napon, asszonyom?
- Igen, ügyvéd úr.
- Mi is az aznapi dátum? Tudja, nekem, földinek szokatlan.
- Február harmincegyedike, ügyvéd úr. – felelte gúnyos mosollyal a nő.
- Tehát mindez február harmincegyedikén történt?
- Igen, ügyvéd úr.
- Ezen kívül más nem történt aznap?
- Nem ügyvéd úr.
- Tehát kimerítettük óráról órára a február harmincegyedikén történteket?
- Igen, ügyvéd úr.
Brett egy pillanatnyi szünetet tartott.
- Mi is a dátum? Tudja, feledékeny vagyok.
- Február 31. – fuvolázta megsemmisítő gúnnyal Carla Ina.
- Véletlenül nem aznap kell két szökőórát hozzátenni a naphoz? Ezen két óra alatt mi történt, asszonyom?
Carla Ina arca holtsápadt lett. Síri csönd volt a tárgyalóteremben.
Anseó következett.
- Mr. Anseo, – kérdezte Brett Wilson. – önnek ugye, kiváló a memóriája?
- Igen, uram.
- Soha semmit nem felejt el?
- Nem, uram.
- Az olvasmányaira is részletesen emlékszik?
- Igen, uram.
- Olvasott ön valaha a görög mitológiáról?
- Igen, uram.
- Próbára tehetjük az ön memóriáját?
- Természetesen, uram.
- Mondja meg kérem, ki volt Inó?
- Athamasz felesége. Gyűlölte a férjének az első házasságából született gyermekeit.
- Bármelyik napjáról részletesen be tud számolni, Mr. Anseo?
- Igen, uram.
- Elmesélné nekünk mondjuk a február harmincegyedikét?
- Természetesen, uram.
Anseo megtette. Wilson türelmesen kivárta a végét, aztán elébe tett egy papírlapot.
- Kérem, vessen erre egy pillantást. Ezt az ön munkahelyének óraberendezéséhez kötött számítógép rögzítette. Tud magyarázatot adni az eltérésekre, Mr. Anseo?
A fekete hajú férfi őszintén csodálkozott.
- Nem, uram. Nem tudok magyarázatot adni.
- Szólítom a tanúk padjára Mr. Hollist!
Moraj futott végig a termen.
- Mi a foglalkozása, Mr. Hollis?
- Pszichológus vagyok.
- Hol dolgozik.
- Tanszékvezető egyetemi tanár vagyok a bostoni Harvard Egyetemen.
- Miért van itt?
- Az ön kérésére pszichológiai térképet készítettem Mr. Felix Anseóról.
- Megosztaná velünk?
- Hogyne. Mr. Anseo születése előtt a génjein módosításokat végeztek. Erről felkérésemre Dr. Ethel Schneider, egyetemünk genetikus professzora részletes jelentést írt.
- Csatoltuk az iratokhoz, bíró úr. – tette hozzá Brett.
- Mr. Anseo – folytatta Hollis. – emlékezete a hétköznapi értelemben csaknem tökéletes. Olyan részletességgel emlékszik mindenre, ahogy mi, többiek, nem vagyunk képesek. Az emlékezet ilyen működése a hipnotikus állapothoz hasonló. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ébren nem emlékszünk arra, amit a hipnózis alatt mondtunk. Mr. Anseo emlékezete is így működik; bár mindenre részletesen emlékszik, emlékei tökéletesen törölhetők.
- Ki képes ezt vele megtenni?
- Egy jól képzett pszichológus.
Kovács Mihály mérnök volt a védelem második tanúja.
- Ez egy vizsgálat eredménye Mr. Kovács. Ki végezte ezt el?
- Én személyesen, ügyvéd úr.
- Kinek a felkérésére?
- Az ön megbízásából, ügyvéd úr.
- Mit vizsgált, ügyvéd úr?
- Gabonamagvakat, ügyvéd úr. Ezeket a földművesszövetség elnöke személyesen adta át nekem. Az idei vetés kiásott magvait kellett megvizsgálnom annak eldöntésére, miért nem keltek ki. A magvak kontinensünk tartományaiból származnak.
- Az erre vonatkozó hatósági igazolásokat csatoltuk. – mondta a bírónak Brett Wilson, majd újra a tanúhoz fordult. – Milyen eredményre vezetett a vizsgálat? Miért nem kelt ki a gabona?
- Mert hőhatás érte, uram.
- A talajban?
- Nem, uram. Előtte.
Döbbent csend támadt a teremben.
- Szólítom a tanúk padjára Mr. Harry Boswellt.
A kocsmatöltelék most józan volt, és viszonylag jól öltözött, de így is furcsán festett a tárgyalóteremben.
- Mi a foglalkozása, Mr. Boswell?
- Alkalmi munkákból élek, ügyvéd úr.
- Hol dolgozott idén február harmincegyedikén?
- A fűtőműben, ügyvéd úr.
- Nem volt aznap vasárnap, Mr. Boswell?
- De igen, ügyvéd úr.
- Úgy tudtam, a fűtőműben a vasárnap munkaszüneti nap. Aznap nem a hétköznapokról tartalékolt energiával fűtenek?
- De igen, ügyvéd úr.
- Akkor mit csinált vasárnap a fűtőműben, Mr. Boswell.
- Gabonát pörköltem, ügyvéd úr.
- Részletezné ezt nekünk?
- Hívtak dógozni, hogy a másik kontinensre pörkölt gabonát küldünk. Följebb kellett állítani a tepsiket, hogy meg ne süljön, aztán a hidraulikus szállítórendszerrel beömleszteni a rengeteg magot. Utána meg visszaömleszteni. Jól fizettek. Én a takarítást is vállaltam. Egy szem se maradhatott. Azér’ is jól fizettek.
Az ügyész olyan mozdulatot tett, mint aki levegő után kapkod.
Aznap éjszaka Carla Ina Phrix-Bailey asszony – a Pszichológiai Tanács volt elnöke – narancssárga rabruhát viselt.
John Phrix-et másnap visszahelyezték a kormányzói tisztségbe.
- Meg kellene végre nősülnöd, fiam – mondta neki a kis ünnepség után Bett Wilson.
- Hogyan hálálhatom ezt meg, Brett bácsi?
- Még nem láttad a költségszámlámat, fiam.
2011. február 21., hétfő
Settenkedő télutó
Mogorva lett az est megint,
Az éj kopár, rideg;
Alattomosan visszatért
A sompolygó hideg.
——–
Tán még a Hold is megfagyott,
Sápadtan szendereg,
Halottra vált az utcakő,
S a járda didereg.
—–
Settenkedik a télutó,
S amíg a fagy dagad,
Nem adja fel; egy kis zavar,
És végleg itt marad.
——-
Settenkedik a Végzet is,
Amíg esélye van,
Ha sodródunk bénán-vakon
Azonnal ránk rohan.
——-
Nem fékezhetjük a telet,
A Végzetet? Talán.
Csak ne üthessen rést soha
Az Akarat falán.
Az éj kopár, rideg;
Alattomosan visszatért
A sompolygó hideg.
——–
Tán még a Hold is megfagyott,
Sápadtan szendereg,
Halottra vált az utcakő,
S a járda didereg.
—–
Settenkedik a télutó,
S amíg a fagy dagad,
Nem adja fel; egy kis zavar,
És végleg itt marad.
——-
Settenkedik a Végzet is,
Amíg esélye van,
Ha sodródunk bénán-vakon
Azonnal ránk rohan.
——-
Nem fékezhetjük a telet,
A Végzetet? Talán.
Csak ne üthessen rést soha
Az Akarat falán.
2011. február 20., vasárnap
Mesejátékaim a Bibuczi Meseszínház előadásában
Megvolt a Snufi, a művész-bűvész bemutatója – éppen január 28-án, amikor én javában viaskodtam a vírussal, és gyakorlatilag egész nap ájultan vagy félájultan hevertem.
Hallottam a sikerről.
Ildikó, Misi, és Mindenki, akinek része van benne: szeretettel gratulálok és köszönöm!
Képeim még nincsenek. Látom, hogy a honlapotokon sem. Ezért egy régebbi közös darabunk előadásairól emlékezem meg.
Legyen a Nagyotmondó Tóbiás.
Remélem, ezután is sok örömet szerzünk majd a gyerekeknek.
A többi darabról majd máskor.
2011. február 19., szombat
Szürke est
Leszáll a szürke est,
Mindent szürkére fest;
A szürkeségben elmosódik
Mind, ami kerek,
A világ didereg.
-------
Mint lomha méla test,
Ásít a szürke est;
A lusta ködben
Olvadozva
Megmozdulni
Rest.
--------
Szürke idő pereg,
És eső szemereg;
Meghitt szobában
Bújnak össze
Boldog
Emberek.
-------
A szürke ég alatt
Szürke Idő halad;
De színt nyer
Megszentelve
Minden boldog
Pillanat.
-------
Kívül matéria,
Szürke entrópia;
De belül az Ember
Szerelme,
Lánya,
És Fia.
------
Kívül a szürkeség,
A Kezdet és a Vég;
De éltünk fényes napvilágán
Mindig kék
Az Ég.
Mindent szürkére fest;
A szürkeségben elmosódik
Mind, ami kerek,
A világ didereg.
-------
Mint lomha méla test,
Ásít a szürke est;
A lusta ködben
Olvadozva
Megmozdulni
Rest.
--------
Szürke idő pereg,
És eső szemereg;
Meghitt szobában
Bújnak össze
Boldog
Emberek.
-------
A szürke ég alatt
Szürke Idő halad;
De színt nyer
Megszentelve
Minden boldog
Pillanat.
-------
Kívül matéria,
Szürke entrópia;
De belül az Ember
Szerelme,
Lánya,
És Fia.
------
Kívül a szürkeség,
A Kezdet és a Vég;
De éltünk fényes napvilágán
Mindig kék
Az Ég.
2011. február 18., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - XCVII.
KILENCVENHETEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Befejezte a kávézást, közben újra végiggondolta, amit tenni akart. Kezdett ideges lenni. Az erőszak nem kenyere, a fegyveres kaland meg különösen nem. Amire most készül: mindkettőnek nevezhető. Leginkább attól tartott, hogy ügyefogyottságában követ el valami jóvátehetetlen hibát.
Idegesítette a tapasztalatlansága. A robottal való beszélgetésből megértette, hogy ügyetlenül és ostobán tervezett. Talán vissza kellene lépnie?
Mi lenne, ha hagyná az egészet, inkább eltűnne a könnyűcirkálóval valami biztonságos helyre, ahol évtizedekig nyugodtan lapulhat? Nem volna egyszerűbb?
Hát nem! Semmiképpen sem hagyhatja sorsukra a barátait, ha módjában áll segíteni rajtuk.
Összerázkódott. Tudta, hogy fél. Nagyon fél. Talán a férfiak, a katonák, a tapasztalt harcosok, a kalandorok nem félnek, de neki efféle ügyekben a legkevesebb tapasztalata sincs, hogyne félne?
Ed Philips és Erich Schellenberg. A barátai. Voltaképpen csak ők vannak, esetleg a (talán csalóka) biztonságot ígérő Masterland. Meg valahol a nagyon-nagyon távoli világban Robert…
Ed és Erich. Meg kell mentenie őket.
Vágjunk bele!
Kilépett a kapitány kajütjéből. A robotkatonák már felsorakozva várták. A szőke nő magához intette az egyes számú robotot, az pedig ismertette vele a tervét. Karennek el kellett ismernie, hogy az sokkal talpraesettebbnek tűnt az övénél. Bólintott, és a robothoz fordult:
- Védőfelszerelést kérek, és valamilyen fegyvert!
Meglepetésére a robot csaknem úgy bólintott, mintha ember volna:
- Természetesen, kapitány!
A hatalmas, szögletes szerkezet termetét meghazudtoló fürgeséggel lépett arrébb, és pillanatokon belül visszatért egy formásan összehajtogatott vastag, zsákszerű kevlárpáncéllal, meg két különböző fegyverrel. Karen egyiket sem látta még soha, de biztos volt benne: emberek használatára készültek. Ahogy a páncél is.
Kezébe fogta a kevlárból készült öltözéket. Akár egy szőrcsuha. Hogyan kell ezt felvenni?
- Segítek, kapitány.
Karen tiltakozni akart, dehogy érjen hozzá kardszerű kezeivel a vaskos robotharcos, még összetöri a végén – de mire kinyitotta a száját, a robot már félig rá is adta a páncélt. Meglepően finoman tudott bánni erőteljes gépkarjaival a harcra készített szerkezet.
Karen vetett egy pillantást a fegyverekre. Egy könnyebb és egy nehezebb. Az egyiket az oldalára övezheti, a másikat a kezébe veheti.
- Nem tudok bánni velük. – mondta tárgyilagosan. Emiatt nem aggódott különösebben; egyrészt tizenkét felfegyverzett robot lesz vele, másrészt valószínűleg éppen elegendő lesz a fegyverek látványa.
- Segítek, kapitány.
Elvonultak az egyik oldalkamrába, és a robot nyugodt egykedvűséggel megtanította a szőke nőt a fegyverek kezelésére. Karennek sem telt sok fáradságába; voltaképpen mindkettő nagyon könnyen kezelhető volt. Gyaníthatóan ezért választotta a robot éppen ezeket.
- Rendben van. Kapitány a hajónak! Megkezdem a küldetés végrehajtását. A távollétemben maradjon teljes védelmi készenlét!
„Hajó a kapitánynak! A parancsot megértettem, és végrehajtom! Sok szerencsét a küldetéshez, Karen Bozchana Kadlecikova kapitány!”
Karen a robotok hoz fordult:
- Indulunk! Gyerünk utánam!
Három percen belül elérték a kuttert.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Befejezte a kávézást, közben újra végiggondolta, amit tenni akart. Kezdett ideges lenni. Az erőszak nem kenyere, a fegyveres kaland meg különösen nem. Amire most készül: mindkettőnek nevezhető. Leginkább attól tartott, hogy ügyefogyottságában követ el valami jóvátehetetlen hibát.
Idegesítette a tapasztalatlansága. A robottal való beszélgetésből megértette, hogy ügyetlenül és ostobán tervezett. Talán vissza kellene lépnie?
Mi lenne, ha hagyná az egészet, inkább eltűnne a könnyűcirkálóval valami biztonságos helyre, ahol évtizedekig nyugodtan lapulhat? Nem volna egyszerűbb?
Hát nem! Semmiképpen sem hagyhatja sorsukra a barátait, ha módjában áll segíteni rajtuk.
Összerázkódott. Tudta, hogy fél. Nagyon fél. Talán a férfiak, a katonák, a tapasztalt harcosok, a kalandorok nem félnek, de neki efféle ügyekben a legkevesebb tapasztalata sincs, hogyne félne?
Ed Philips és Erich Schellenberg. A barátai. Voltaképpen csak ők vannak, esetleg a (talán csalóka) biztonságot ígérő Masterland. Meg valahol a nagyon-nagyon távoli világban Robert…
Ed és Erich. Meg kell mentenie őket.
Vágjunk bele!
Kilépett a kapitány kajütjéből. A robotkatonák már felsorakozva várták. A szőke nő magához intette az egyes számú robotot, az pedig ismertette vele a tervét. Karennek el kellett ismernie, hogy az sokkal talpraesettebbnek tűnt az övénél. Bólintott, és a robothoz fordult:
- Védőfelszerelést kérek, és valamilyen fegyvert!
Meglepetésére a robot csaknem úgy bólintott, mintha ember volna:
- Természetesen, kapitány!
A hatalmas, szögletes szerkezet termetét meghazudtoló fürgeséggel lépett arrébb, és pillanatokon belül visszatért egy formásan összehajtogatott vastag, zsákszerű kevlárpáncéllal, meg két különböző fegyverrel. Karen egyiket sem látta még soha, de biztos volt benne: emberek használatára készültek. Ahogy a páncél is.
Kezébe fogta a kevlárból készült öltözéket. Akár egy szőrcsuha. Hogyan kell ezt felvenni?
- Segítek, kapitány.
Karen tiltakozni akart, dehogy érjen hozzá kardszerű kezeivel a vaskos robotharcos, még összetöri a végén – de mire kinyitotta a száját, a robot már félig rá is adta a páncélt. Meglepően finoman tudott bánni erőteljes gépkarjaival a harcra készített szerkezet.
Karen vetett egy pillantást a fegyverekre. Egy könnyebb és egy nehezebb. Az egyiket az oldalára övezheti, a másikat a kezébe veheti.
- Nem tudok bánni velük. – mondta tárgyilagosan. Emiatt nem aggódott különösebben; egyrészt tizenkét felfegyverzett robot lesz vele, másrészt valószínűleg éppen elegendő lesz a fegyverek látványa.
- Segítek, kapitány.
Elvonultak az egyik oldalkamrába, és a robot nyugodt egykedvűséggel megtanította a szőke nőt a fegyverek kezelésére. Karennek sem telt sok fáradságába; voltaképpen mindkettő nagyon könnyen kezelhető volt. Gyaníthatóan ezért választotta a robot éppen ezeket.
- Rendben van. Kapitány a hajónak! Megkezdem a küldetés végrehajtását. A távollétemben maradjon teljes védelmi készenlét!
„Hajó a kapitánynak! A parancsot megértettem, és végrehajtom! Sok szerencsét a küldetéshez, Karen Bozchana Kadlecikova kapitány!”
Karen a robotok hoz fordult:
- Indulunk! Gyerünk utánam!
Három percen belül elérték a kuttert.
Folytatása következik.
2011. február 17., csütörtök
Változatok a tragikomikumra
A tragikomikum nem pusztán szomorú és víg elegye. Az rendjén van, hogy tragikum és komikum szimbiózisából keletkezett esztétikai minőség; de felettébb nehéz definiálni – holott rögtön felismerjük, ha szembejön velünk az utcán.
A tragikomikum igazából sokkal bonyolultabb, mint a tragikum vagy a komikum. Részben mindkettőnél életszerűbb, részben életszerűtlenebb.
Mert a tragikomikum mindig a harmónia megbomlásának jele. Ezer arca van.
Lássunk néhány anekdotikus példát:
——–
Ha a szabad akarat, illetve annak tárgya nem egy dimenzióban vannak:
Képzeljük el, hogy valamikor 1730 körül a Székelyföld egyik eldugott falucskájában egész nyáron szakad az eső. A derék lófők elkeseredetten tocsognak az özönvízben, és csüggedten konstatálják, hogy gabonájuk is, szénájuk is elrohad a mezőn.
Hajaj!
Nagy a baj!
Egyre jobban zúgolódik a nép. Tenni kéne valamit.
Nosza, röffentsünk össze egy jó kis falugyűlést.
Összejönnek, megvitatják, határozatot hoznak: ezután legyen mindig jó száraz idő.
Néhányan érzik, hogy valami nem stimmel.
Erről újra tanácskoznak. Mi az, ami nem pászol? Ha előbb beszéltek, hát most hallgatnak egy sort.
- Hátha mégis esni fog? – mondja végre bátortalanul az egyik góbé.
- Úgy a’! – helyesel a másik.
- Úgy biz a’! – vágja rá a harmadik.
Döbbenten néznek egymásra.
- Akkor mit tegyünk?
Nosza, újrakezdik a tanácskozást. Most már vége-hossza nincs. Egészen estig eltart.
Sötétedéskor a bíró ünnepélyesen kimondja a falugyűlés végzését:
Ezután vagy jó száraz idő legyen, vagy semmi se legyen!
—————–
Shakespeare valahol azt mondja: ahol nem mutatják a szeretetet, ott nem is érzik.
Ahol azonban csak formálisan mutatják – ott sem.
Nagybeteg a gazda asszonya.
A ház ura a tornácon tipródik, hol felteszi a kalapját, hol meg újra leveszi. Végre bemegy a nejéhez.
- Hogy vagy, asszony?
- Nem látja, kegyelmed? Rosszul. Nagyon rosszul.
Az atyafi felteszi a kalapját.
- Akkor megyek a templomba, imádkozni érted.
Az asszony sírva fakad.
- Lehet, hogy jobb volna meghalnom!
- Igen? No, akkor nem állok az utadba, itthon maradok.
Azzal újra leveszi a kalapot.
————
A kicsinyes szituáció forrása a kicsinyes értékrend. A szeretet nélküliség egyik oldalról nézve gonosz, a másikról – röhejes.
Péter gazda elmélyülten ferblizik a csárdában. Éppen most rendel egy kancsó bort a kártyatársaságnak.
Izgatottan és csapzottan ront be a lánya:
- Gyűjjék haza, édesapám, anyámasszony fiút szült!
- No! – néz rá a példás családapa. – nem köllök én oda!
Veri tovább a blattot a többiekkel.
Félóra múlva a szolgálólánya esik be az ajtón:
- Gyűjjék haza, gazduram, a gazdasszonyom két fiút szült!
- Ejha! Még egy kancsó bort! – mondja a boldog új atya. – Eridj haza, segíts a gazdasszonyodnak!
Kártyázik tovább rendíthetetlenül.
Elfut egy újabb óra.
Akkor benyit maga a bábaasszony.
- Menjen kend üstöllést haza! Három fiút szült a felesége.
Péter gazda kezében megáll a kártyalap.
- Hijnye! Piros ász oszt, nem oszt!
Letöröl a bajszáról egy csöpp bort.
- Mégse – már szedelődzködik. – Haza kell mennem, mert ennek reggelig se lesz vége!
——–
A szubrett és a táncos komikus – a való életben:
Jenő pitymallatkor lopakodik haza. Nem sikerül észrevétlen behatolnia, az ajtó mögött sodrófával a kezében várakozik amazontermészetű neje, Lujza.
Az első csapás előtti rituális szóváltásra készül. Mondja az előkészített replikát:
- Hol csavarogtál, gazember? Már hajnalodik!
Ha itthon lettem volna, akkor is hajnalodna!
————–
Amikor a kiüresedett forma abszurdba torkollik:
A férj éppen megkapta az utolsó kenetet. A pap távoztával jobban lesz, kikiált betegágyából a konyhába:
- Mit főzöl, anyjukom?
- Egy kis túrós csuszát!
- Jaj, az Isten is megáld, hozz belőle nekem egy tányérral!
- Nem lehet! Kell a halotti torodba!
A tragikomikum igazából sokkal bonyolultabb, mint a tragikum vagy a komikum. Részben mindkettőnél életszerűbb, részben életszerűtlenebb.
Mert a tragikomikum mindig a harmónia megbomlásának jele. Ezer arca van.
Lássunk néhány anekdotikus példát:
——–
Ha a szabad akarat, illetve annak tárgya nem egy dimenzióban vannak:
Képzeljük el, hogy valamikor 1730 körül a Székelyföld egyik eldugott falucskájában egész nyáron szakad az eső. A derék lófők elkeseredetten tocsognak az özönvízben, és csüggedten konstatálják, hogy gabonájuk is, szénájuk is elrohad a mezőn.
Hajaj!
Nagy a baj!
Egyre jobban zúgolódik a nép. Tenni kéne valamit.
Nosza, röffentsünk össze egy jó kis falugyűlést.
Összejönnek, megvitatják, határozatot hoznak: ezután legyen mindig jó száraz idő.
Néhányan érzik, hogy valami nem stimmel.
Erről újra tanácskoznak. Mi az, ami nem pászol? Ha előbb beszéltek, hát most hallgatnak egy sort.
- Hátha mégis esni fog? – mondja végre bátortalanul az egyik góbé.
- Úgy a’! – helyesel a másik.
- Úgy biz a’! – vágja rá a harmadik.
Döbbenten néznek egymásra.
- Akkor mit tegyünk?
Nosza, újrakezdik a tanácskozást. Most már vége-hossza nincs. Egészen estig eltart.
Sötétedéskor a bíró ünnepélyesen kimondja a falugyűlés végzését:
Ezután vagy jó száraz idő legyen, vagy semmi se legyen!
—————–
Shakespeare valahol azt mondja: ahol nem mutatják a szeretetet, ott nem is érzik.
Ahol azonban csak formálisan mutatják – ott sem.
Nagybeteg a gazda asszonya.
A ház ura a tornácon tipródik, hol felteszi a kalapját, hol meg újra leveszi. Végre bemegy a nejéhez.
- Hogy vagy, asszony?
- Nem látja, kegyelmed? Rosszul. Nagyon rosszul.
Az atyafi felteszi a kalapját.
- Akkor megyek a templomba, imádkozni érted.
Az asszony sírva fakad.
- Lehet, hogy jobb volna meghalnom!
- Igen? No, akkor nem állok az utadba, itthon maradok.
Azzal újra leveszi a kalapot.
————
A kicsinyes szituáció forrása a kicsinyes értékrend. A szeretet nélküliség egyik oldalról nézve gonosz, a másikról – röhejes.
Péter gazda elmélyülten ferblizik a csárdában. Éppen most rendel egy kancsó bort a kártyatársaságnak.
Izgatottan és csapzottan ront be a lánya:
- Gyűjjék haza, édesapám, anyámasszony fiút szült!
- No! – néz rá a példás családapa. – nem köllök én oda!
Veri tovább a blattot a többiekkel.
Félóra múlva a szolgálólánya esik be az ajtón:
- Gyűjjék haza, gazduram, a gazdasszonyom két fiút szült!
- Ejha! Még egy kancsó bort! – mondja a boldog új atya. – Eridj haza, segíts a gazdasszonyodnak!
Kártyázik tovább rendíthetetlenül.
Elfut egy újabb óra.
Akkor benyit maga a bábaasszony.
- Menjen kend üstöllést haza! Három fiút szült a felesége.
Péter gazda kezében megáll a kártyalap.
- Hijnye! Piros ász oszt, nem oszt!
Letöröl a bajszáról egy csöpp bort.
- Mégse – már szedelődzködik. – Haza kell mennem, mert ennek reggelig se lesz vége!
——–
A szubrett és a táncos komikus – a való életben:
Jenő pitymallatkor lopakodik haza. Nem sikerül észrevétlen behatolnia, az ajtó mögött sodrófával a kezében várakozik amazontermészetű neje, Lujza.
Az első csapás előtti rituális szóváltásra készül. Mondja az előkészített replikát:
- Hol csavarogtál, gazember? Már hajnalodik!
Ha itthon lettem volna, akkor is hajnalodna!
————–
Amikor a kiüresedett forma abszurdba torkollik:
A férj éppen megkapta az utolsó kenetet. A pap távoztával jobban lesz, kikiált betegágyából a konyhába:
- Mit főzöl, anyjukom?
- Egy kis túrós csuszát!
- Jaj, az Isten is megáld, hozz belőle nekem egy tányérral!
- Nem lehet! Kell a halotti torodba!
2011. február 16., szerda
Miért ne?
Tél uralja még a jelent,
Február;
Mégis, mégis
Egyszer úgyis
Jön
A Nyár.
——–
Lehet, hogy a jelen íze
Keserű,
Mégis, mégis
Egyszer itt is
Lesz
Derű.
——-
Talán mégis kiderül, hogy
Élni jó,
Tán nemcsak frázisból áll
Az Unió.
——-
Talán a világ mégiscsak
Mendegél,
Nem vagyunk jobbak-rosszabbak
Senkinél.
——–
Talán nem tart örökre
A Zivatar,
Talán mégis túlélheti
A Magyar.
—–
Hogy az Élet
Hogy a Munka
Megérte;
Egyszer mégis
Elmondhatjuk,
Miért ne?
Február;
Mégis, mégis
Egyszer úgyis
Jön
A Nyár.
——–
Lehet, hogy a jelen íze
Keserű,
Mégis, mégis
Egyszer itt is
Lesz
Derű.
——-
Talán mégis kiderül, hogy
Élni jó,
Tán nemcsak frázisból áll
Az Unió.
——-
Talán a világ mégiscsak
Mendegél,
Nem vagyunk jobbak-rosszabbak
Senkinél.
——–
Talán nem tart örökre
A Zivatar,
Talán mégis túlélheti
A Magyar.
—–
Hogy az Élet
Hogy a Munka
Megérte;
Egyszer mégis
Elmondhatjuk,
Miért ne?
2011. február 15., kedd
Átjáróház
A legelső kocsi utast vett fel, a többi taxi eggyel előrébb hajtott a kocsisorban. Zoltán is előrébb gurult a Passat-tal. Közben az órára nézett.
21 óra 57.
Bőven van még ideje éjfélig. Járókelő – főleg utas – a kevésnél is kevesebb. A borongós téli időben pára ülte meg az ablakokat, és a hatalmas Keleti pályaudvar úgy szunnyadt odakint ködös magányában, mint valami roppant, lusta mesebeli óriás.
2004. január harmadika, szombat volt. Az év első szombatja. Az utcákon alig voltak járókelők, a legtöbbje talán még mindig nem heverte ki a szilvesztert.
Mínusz hat-hét fok lehetett. Csendben szállingózott a hó.
Az előtte álló sárga Opel nem mozdult. Zoltán bekapcsolta a rádiót.
„Hírek. Ma landolt a Spirit űrszonda a Mars bolygó felszínén. A NASA illetékesei szerint a leszállás sikeres volt, a Spirit hamarosan megkezdi tevékenységét, és a tudósok reményei szerint számos vitás kérdésre választ adhat a vörös bolygóval kapcsolatban. A következő űrszonda a tervek szerint három hét múlva száll le a Marson.
Lezuhant le a Flash Airlines Boeing 737-es típusú repülőgépe. A gép fedélzetén 135 francia utassal, egy hét fős egyiptomi csoporttal és hat főnyi kiszolgáló személyzettel 2 perccel a felszállás után mintegy 15 kilométerre a Sharm el-Sheikh-i reptértől a tengerbe csapódott. Túlélők a jelentés szerint nincsenek.”
Micsoda szörnyűség. Zoltán arrébb tekerte a rádiót. Onnan meg olyan rossz zene üvöltött fel, hogy inkább elzárta.
Hopp, a sárga Opel megmozdult. Zoltán is gázt adott, és előrébb gurult.
Most már ő áll az első helyen, figyelni kell. Mégiscsak lesz utasa még éjfél előtt?
- Szabad a kocsi?
Zoltán hátrapillantott. Sötétkék kabátot viselő negyvenes férfi huppant a hátsó ülésre.
- Természetesen. Hová vihetem?
- Rákóczi út 8/A
Zoltán kissé csalódottan indított. Ez nem lesz valami nagy fuvar. Ráadásul mindenki tudja, hogy a Keletitől egyenesen kell a Rákóczi útra menni, nem kanyaroghat a vendéggel kedve szerint.
- Ugye, ma január harmadika van?
- Igen, uram.
A Passat kilőtt nyílként száguldott a csaknem teljesen kihalt úton a Blaha Lujza tér felé.
Az utas köhintett, Zoltán a visszapillantó tükörből látta, hogy valamin elgondolkodik. Komoly gondja lehet, lesír róla. Csak nehogy a fizetés körül támadjanak zűrök.
Zoltán összerándult. Valami nincs rendben ezzel az utassal. Nem szerette az ilyesmit. A nyolcadik éve taxizott, történtek már furcsa esetek. Ezzel vajon mi a baj? Időnként a tükörből vizsgálgatta. Támadni aligha fog, de nincs rendben a szénája. Talán csak magánügy.
Váratlanul megszólalt az utas:
- Ugye, 2004 van?
- Természetesen. – hagyta rá a sofőr.
Csak zavart ez az ember, vagy valami egyéb baja van?
- Ugye, Magyarország köztársaság?
Zoltán meglepetésében csaknem a fékbe taposott. Hogy mi van?
- Ugye, Magyarország köztársaság?
- Igen, az. Külföldről jött?
Az utas nem válaszolt.
A lámpa zöldre váltott, Zoltán átrobogott a Nagykörúton.
- Ugye, a víz száz Celsius fokon forr?
- Ühüm.
Zoltán elhúzta a száját. Miféle kérdések ezek? Gyengeelméjű lenne? Ideje megszabadulni tőle.
Robogott tovább.
- Ugye, nem Muzsnaynak hívják a miniszterelnököt?
- Mi van? – lepődött meg Zoltán. – Nem, más a neve.
Nagy sóhaj a hátsó ülésen. Zoltán finoman odalesett, nem készül-e dühöngeni a különös utas. A jelek szerint nem. Látta, hogy a férfi valami szokatlan tárgyat szorongat a markában. Mi az, üveggolyó? Nem, inkább valami műanyag prizma. Vagy mégis üveg? Mindegy, hamarosan kiszáll, és elindul a feledés felé.
Gyalogos sétált át ráérősen az úttesten, Zoltán lassított.
- Ugye, a köztársasági elnök se Muzsnay?
- Hogy mi van?
- Ugye, a köztársasági elnök se Muzsnay?
Dilis ez a fickó? Ki az ördög az a Muzsnay?
Zoltán megállt, kiengedte a buszt, közben az órára nézett. Huszonkét óra harmincöt perc. Egyre sűrűbb pelyhekben hullt a hó.
- Kérem, válaszoljon! Muzsnaynak hívják a köztársasági elnököt?
Zoltán nagyot sóhajtott. Nem szabad hergelni a rögeszméseket.
- Nem, nem úgy hívják.
Az idegen láthatóan megkönnyebbült. Csak nyugalom, barátocskám, fizess, aztán tűnj el a kocsimból.
Zoltán csaknem rádudált egy idétlenkedő Opel Corsára, de a csapott formájú kiskocsi vezetője valahogy mégis megemberelte magát, és Zoltán beállhatott a Rákóczi út 8/A-hoz, valami pizzéria vagy hamburgerbár elé. Már mondani akarta a díjat, amikor a férfi egy húszezres bankjegyet nyújtott előre.
- Kérem, várakozzon. Bemegyek ide, és harmadmagammal jövök ki. Utána el kellene vinnie bennünket egy másik címre. Tíz perc, legfeljebb egy negyedóra.
Zoltán a kezébe vette a bankót, és pimasz nyugalommal megnézte, valódi-e. Az volt. Zoltán vállat vont. Várakozni? Örömmel, ha így fizet a kedves vendég. Ha nem áll szándékában csalni, szívesen megvárom.
- Természetesen, uram, várom önöket.
- Önnél hagyhatom a táskámat?
- Hogyne, csak tessék!
A férfi kikászálódott a hátsó ülésről, és bement a kapualjba. Huszonkét óra negyvenegy perc. Zoltán hátradőlt, lebonyolított néhány hívást, rádión csevegett a kollégáival. Eseménytelen téli szombat este volt egyre sűrűsödő hóeséssel.
Néhány perc múlva rendőrautó húzott el mellette csaknem araszolva. A járőrkocsiban ülők jól ismerték Zoltánt, intettek is neki.
Teltek-múltak a percek. Zoltán elővette a termoszt, ivott egy pohár kávét. Így is álmos maradt. Mi lenne, ha szundítana egyet? Hasonló esetekben gyakran megtette. Ha az utas visszatér, azonnal felébred. Huszonkét óra negyvenkilenc perc. Ez hamarosan jönni fog, de ha egy-két percet bóbiskol, az is valami.
Behunyta a szemét.
Amikor felébredt, tüstént az órára pillantott. Huszonhárom óra tíz perc. Jól elszunyókált! Az utas? Sehol. Ejnye, már régen itt kellene lennie.
Ki is az utas? Eszébe jutott. Elég gyámoltalan fickó, talán nem is ismeri ki magát. Lehet, hogy a kapuhoz sem talál vissza – külföldiekkel előfordult már.
Meg az is, hogy váratlanul rosszul lettek. Az utas legfeljebb középkorú, de ki tudja, miféle nyavalyában szenved. Ha bajban van, senki mástól nem remélhet segítséget.
Zoltán látta, hogy az emeletek fényárban úsznak, de az udvar sötét. Hosszú nyelű zseblámpát húzott elő, egy kisebbet meg a zsebébe süllyesztett. Egy zseblámpa nem zseblámpa.
Az utas holmija a széken. Zoltán elhúzta a kis oldalzseben a cipzárt. Igazolvány. Mégis magyar lenne? A félhomályban úgy tűnik, bár egy kicsit furcsa. Hogy hívják a pasast? Rávilágított a zseblámpával.
Velkey Ulászló. Micsoda név.
Zoltán sóhajtott. Ideje szétnézni a lépcsőházban.
Kiszállt, felvette a dzsekijét, sapkáját, kesztyűjét. Hideg volt, a fejébe húzta a kapucnit. Bezárta a kocsit, és a zseblámpával a kapualjba lépett.
Szürke kövezeten át jutott a nyitott udvarba, ahol már bokáig állt a hó. Sehol egy lélek. Felment volna egy lakásba az utas? Valószínű, hiszen valakiket keresett. Zoltán körbevilágított. Nemrég festett, halovány sárga falak, két vagy három emelet.
Hol keresse ezt a Velkeyt?
Roppant fekete pók terpeszkedett a falakon, Zoltán az első pillanatban megrémült. Mi az? A következő pillanatban nevetségesnek érezte tulajdon ijedelmét. Hát persze: hatalmas, kopasz fa nyújtózkodott az udvar közepén az ég felé.
Mindegy, az emberének valahol itt kell lennie. Először az udvart kell végignéznie, utána találomra becsönget néhány lakásba.
Gyorsan körbevillantotta a lámpa fényét a falak mentén. Sehol senki, nyom sincs. Akkor középen.
A fa tövére világított, és valami megütötte a szemét. Mi az?
Valaki volt a fa tövében.
Valaki ott ült, vagy inkább félig feküdt a fa törzsére támasztott háttal, kinyújtott lábakkal. Zoltán az arcába világított. Különös, bokáig érő, szürke kockás felöltőt viselő, idősebb férfi volt. Velkey? Legfeljebb az apja. Ugyanazok az arcvonások, de ez lényegesen idősebb férfi. Az öltözék sem stimmel.
Zoltán egyre a férfi arcába világított, de annak a szeme se rebbent. Erről az a véres szélű, kerek lyuk tehetett, ami a homloka közepén tátongott. Üveges szeme már semmit sem látott.
Zoltán elővette a mobilját, és hívta a rendőrséget.
Hajdu Pál rendőr főhadnagy a holtteste mellett guggolt. Két igazolványt tartott a kezében. Mindkettő Velkey Ulászló névre szólt.
Hajdu főhadnagy Zoltánra pillantott. Régi ismerősök voltak, még a középiskolából.
- Nem lehetsz, hogy ez mégis ugyanaz az ember?
- Nem Pali, – a taxisofőr a fejét rázta. – az legfeljebb negyvenöt lehetett. Ez idősebb.
- Hetven körül lehet – szólt közbe a rendőrorvos.
- Hallottál lövést?
Zoltán ismét a fejét rázta.
- Nem. De a tettesnek még itt kell lennie. Senki sem távozott a házból. – elbizonytalanodott, eszébe jutott, hogy elaludt.
A főhadnagy fanyarul elmosolyodott.
- Dehogynem – intett a másik irányba. Átjáróház. Az ott a Dohány utca 5/A. Régen felszívódhatott a tettes.
Cselényi hadnagy félrevonta Hajdu Pált.
- Nézd meg a születési időt! Mindkét igazolványban!
1988. március 23.
- Tizenhat éves gyerek volna? Nevetséges. Próbáljatok találni valamit. A hó megőrzi a nyomokat.
- Vagy betemeti.
- Nézzetek szét alaposan, és rögzítsétek, ami van.
Zoltán a holttest kezét nézte. Üres volt a hólepte tenyér, de mintha azok a begörbített ujjak korábban markoltak volna valamit.
Zoltánnak eszébe jutott a különös prizma.
Hajdu főhadnagy napok óta az átjáróházi gyilkosság ügyén dolgozott.
- Rendben van, hogy az ujjlenyomat és a DNS semmit sem adott, az áldozat nem szerepel a bűnügyi nyilvántartóban. De valami nyomon el kell indulnunk. Ez a név, hogy Velkey Ulászló, nem lehet ritkaság. Nézz utána, hányan viselik!
Délutánra megvolt az eredmény:
- Egyetlen Velkey Ulászló él az országban, az pedig az Apáczai Csere János Gimnázium tízedik osztályos tanulója.
- Születési adatai?
- Született Budapesten, 1988. március 23-án.
- Uramisten!
Döbbenten néztek egymásra.
- Ezredes úr, szeretném kihallgatni azt a fiatalembert!
- Szó se lehet róla, Pali, felejtsd el! Egy nyilvánvalóan hamis igazolvány miatt nem zaklatunk fiatalkorúakat!
2004-ben nem oldódott meg az átjáróházi gyilkosság ügye.
Január harmadika 2005-ben hétfőre esett.
Zoltán ma is szolgálatban volt, de alig akadt utasa. Kora délután akadt valami nehezen tolerálható, anyósféle nőszemély, később meg egy ismert sportoló. Ennyi volt az egész. Aztán nyolc óra után egy kétségbeesett feleség:
- Azonnal vigyen Ferihegyre! A férjem itthon felejtette az iratait, meg a repülőjegyét!
Végül tíz után végzett az utassal, utána lassan poroszkált a Rákóczi úton. Forgalom a viszonylag enyhe időben bőven volt, de nem lehetett veszélyesnek mondani. Az utak szárazak voltak, bár foltokban ereszkedett lefelé a köd.
A Rákóczi út elején ismerős taxi állt; régi évjáratú bordó 525-ös BMW. Az öreg Povázsai kocsija; ilyen taxija errefelé másnak nincs.
Zoltán tovább lassított, hogy kényelmesen üdvözölhesse a kollégát.
Ekkor pillantotta meg.
A BMW-ből negyvenes, sötétkék ruhát viselő férfi szállt ki, és a kapualj felé indult. Zoltán csak egy pillanatra látta az arcát, és úgy elképedt, hogy kevés híján belerohant az öreg Povázsai kocsijába.
Ugyanaz a fickó!
Nézte, egyre nézte. Még a prizma, vagy mi a csuda is ott a kezében!
Megpróbált megállni, de nem volt a közelben szabad parkoló. Zoltán idegesen keresgélt, kétszer is rádudáltak, mire több száz méternyire leállíthatta a kocsit.
Legalább tíz perc telt el!
Menet közben hívta a főhadnagyot.
Lihegve állt meg Povázsai kolléga BMW-je mellett.
- Azonnal! Figyelj csak…
A joviális arcú Povázsai szép lassan leeresztette az ablakot.
- Mi van veled, Pali? Megbuggyantál?
Öt percbe telt, mire elmagyarázta neki. Akkor se értette meg.
- Rémeket látsz, Palikám! Menj haza, aludd ki magad. Ez egy másik ürge volt, és kész. Mindjárt hozza a rokonait, vagy kiket.
- Két embert?
- Igen, kettőt! Tizenöt percet mondott, de lehet, hogy meg is vacsorázik, volt már ilyenre példa. Odabent – intett a ház felé. – valahol valami lövöldözős filmet néznek a népek.
Zoltán faképnél hagyta, és berohant az udvarba.
A holttest a hasán feküdt. Sokkal fiatalabb volt, mint a tavalyi, de hasonlított. Harmincnál nem sokkal lehetett öregebb.
Szitává lőtték a felsőtestét. Valamilyen nagy kaliberű gépfegyverrel. Épen maradt tenyere úgy görbült, mintha markolni akarna valamit.
Később a ballisztikus azt jelentette, hogy a nyomorult áldozatra legalább öt különböző gépfegyverből nyitottak tüzet.
- Ezredes úr, újabb holttest. Az iratai szerint ő is Velkey Ulászló, aki Budapesten született 1988. március 23-án. Szeretném kihallgatni a városunkban élő egyetlen Velkey Ulászlót, aki valóban 1988. március 23-án született.
- Egy tizenegyedik osztályos gimnáziumi tanulót, főhadnagy úr?
- Igen ezredes úr. Egy tizenegyedik osztályos gimnáziumi tanulót.
- Nem gondol arra, hogy az igazolványok hamisak?
- Nem ezredes úr, nem hamisak.
A rendőrkapitány csuklott egyet.
- Micsoda? – kérdezte, és mélyen ülő malacszemei dühödten pásztázták Hajdu főhadnagy arcát.
- Nem hamisak ezredes úr. A DNS-vizsgálat szerint a két áldozat azonos személy. Illegálisan szereztem DNS-mintát a budapesti gimnazistától is. Ezredes úr: a vizsgálat eredménye szerint a tizenhét éves gimnáziumi tanuló azonos a két áldozattal.
Az ezredes csaknem lefordult a székről.
Hajdu Pál főhadnagy másnap nem hivatalosan kihallgatta Ulászlót. A fiú teljesen kiborult a hallottaktól.
Két nap múlva Ulászló telefonált, találkozót kért a rendőrtiszttől.
- Főhadnagy úr, azt mondta nekem, hogy az első áldozat hülyeségeket kérdezett a taxistól. Megtudhatnám, pontosan mik voltak azok a hülyeségek?
Az átjáróházi gyilkosságok ügye 2005-ben sem oldódott meg.
2006-ban a január harmadika keddre esett.
Kora délután Zoltán a megbeszélt helyen várta Hajdu főhadnagyot. Ulászló kicsit később érkezett.
- Valóban ezt akarjátok?
- Igen, Zoltán. Vedd fel, és vidd el oda.
- Valóban kiköltöztettétek az összes lakót?
- Igen. Bármi is ez, legyen vége.
Mindketten a fiúra pillantottak.
- Mit gondolsz, Ulászló?
Ragyogó kék szemekkel nézett rájuk. Ulászló eleven eszű, kedves és szellemes fiatalember volt, nagyon megkedvelték.
- Elég fegyveres lesz ott, Pali bátyám?
- Egész kommandós alegység.
- Nem biztos, hogy elég.
Amikor a kék kabátos, negyvenes férfi beszállt a Passat hátsó ülésére, Zoltán majd’ felrobbant az izgalomtól.
Nagyon kellett figyelnie, az út tele volt autókkal. Közben igyekezett értelmesen válaszolni az utas kérdéseire.
- Ugye, a köztársasági elnök se Muzsnay?
- Nem uram – megköszörülte a torkát. – Ki az a Muzsnay?
Az idegen meglepetten nézett rá.
- Nem hallott még róla?
- Nem én, soha.
- Akkor nagyon jó magának!
Már nyújtotta is a húszezrest. Amint elmondta a mondókáját, Zoltán fürgén elkapta a karját.
- Maga honnan jött?
Az idegen talányosan elmosolyodott.
- Miért érdekli?
- Mert már harmadszor jön ide január harmadikán.
Az idegen erre alig észrevehetően elsápadt, és nem felelt.
- Honnan jött?
A negyven körüli, Velkey Ulászló névre szóló igazolvánnyal rendelkező férfi erre csöndesen így válaszolt:
- Kedves uram, a maga világában, ugye, Magyarországot darabokra szakította a trianoni béke?
Zoltán türelmetlenül bólintott. Hogy’ jön ez ide?
- Az enyémben viszont, – mondta az idegen. – IV. Ulászló király megállította az orosz birodalom terjeszkedését. Sok dolgok vannak földön és égen, Horatio… – újra elmosolyodott. – De Shakespeare mindenütt Shakespeare.
Hirtelen visszafordult.
- Akar segíteni?
Zoltán habozás nélkül válaszolt:
- Akarok!
- Fogja! – pisztolyt nyomott a meglepett sofőr kezébe. – tud vele bánni? Ha nem, improvizáljon, szükség lehet rá. Látja ezt? – felmutatta a prizmát. – Három ilyennek kellene egyesülni, vagy hozzám kerülnie egy negyediknek, ami egyedül felel meg ennek a háromnak. Ha nem sikerül, akkor valami igazán nagy baj történik, ami idővel önökre is kihathat. Na habozzon, ha lőni kell, lőjön.
Besétált a kapualjba. Zoltán némi habozás után követte. A kezében remegett a pisztoly.
Akkor már ugattak a fegyverek az udvarban. Fekete ruhát viselő fegyveresek özönlöttek elő valamilyen sötét sarok rejtelmes torkából. Fentről a kommandósok vadul tűz alá vették őket, amit ők nagy erővel viszonoztak.
A kommandósok valóban nem voltak elegen. Bár az idegenek tucatjával estek el, egyik kommandós a másik után zuhant alá az udvar vérmocskos kövezetére. Percek alatt elfogytak.
Zoltán bambán áll, mint a sóbálvány. Nemhogy elsütni, felemelni sem merte a pisztolyt.
Utasának kezét két idegen hátra csavarta. Az egyik elkiáltotta magát.
- Muzsnay generalisszimusz!
A férfi, aki érkezett, hatalmas volt, komor külsejű és brutális.
- Na, édes fiam, végre megvagy! – ordította, és pofon verte a negyvenes Ulászlót. – Megvárjuk a másik kettőt is!
- Uram, Velkey prizmája! – nyújtotta át neki az egyik fegyverese.
- Innentől egyedül is elboldogulok! – mondta Muzsnay generalisszimusz, mire az emberei eltűntek. Csak a holtak feküdtek egykedvűen a kövön.
- Ma végre meglesz mind a három! – röhögött Muzsnay. – Mind a három Velkey. Többé egy se dacol egy idősíkon sem az Istentől rendelt uralkodó akaratával. – Imádkoztál? – rivallt a foglyára.
Zoltán ijedtében elejtette a fegyvert. Összerezzent, de Muzsnay generalisszimusz nem figyelt fel a zajra.
- Ha nem imádkoztál, az se baj. – röhögött a generalisszimusz, és halántékon lőtte a rabot.
A negyvenes Velkey Ulászló holtan rogyott össze.
Ekkor újabb lövés dördült. Muzsnay generalisszimusz döbbenten megállt, hitetlenkedve meredt a sötétségbe, homloka vérbe borult – aztán eldőlt, mint a zsák.
Zoltán jobbra nézett. A tizenhét éves Velkey Ulászló remegett mellette az ő elejtett pisztolyával a kezében.
Hirtelen mélyről jövő nyugalmat érzett a szörnyű vágóhíd közepén.
- Ne félj, Ulászló! – mondta a síró fiúnak. – Azt hiszem, vége.
Ulászló lassan felemelt egy jókora prizmát.
2007-ben a január eleje az évszakhoz képest igen meleg volt. Harmadika szerdára esett.
Zoltán most nyugodtan várakozott. Az volt az érzése, hogy a negyvenes Velkey most valóban visszatér a két társával.
Úgy is lett. Vele volt a hetvenes szürke felöltős, meg a huszonnyolc év körül Velkey. Meg még valaki. A tizennyolc éves Velkey Ulászló.
A kocsiban a kék kabátos negyvenes beszélt.
- Mi mindannyian ugyanazok vagyunk, Zoltán. Most találkozunk utoljára. Nem csak ez a három van meg – a prizmákra mutatott. – hanem ez is:
A Muzsnay egykori prizmáját is felmutatta.
- Nem lesz több átjárás, mindegyik sík nyugodtan fejlődik. Te meg – a legifjabbra nézett. – már tudod, mit nem szabad feltalálnod.
A kis Ulászló megfontoltan bólintott.
A Károly körút 5. előtt szálltak ki.
- Ez is átjáróház. Az egyiken jöttünk, a másikon távozunk. Bonyolult lenne elmagyarázni.
Hajdú százados és Zoltán másnap beültek egy kávézóba.
- Szerinted mi volt ez?
- Próbálom felfogni. Tudod, hogy nálunk is volt Muzsnay Jácint? Hetvennyolcban részegen a Balatonba fulladt.
Hallgattak egy sort.
- De azért, – folytatta a főhadnagy – arról fogalmam sincs, hogyan zárjam le az ügyet.
21 óra 57.
Bőven van még ideje éjfélig. Járókelő – főleg utas – a kevésnél is kevesebb. A borongós téli időben pára ülte meg az ablakokat, és a hatalmas Keleti pályaudvar úgy szunnyadt odakint ködös magányában, mint valami roppant, lusta mesebeli óriás.
2004. január harmadika, szombat volt. Az év első szombatja. Az utcákon alig voltak járókelők, a legtöbbje talán még mindig nem heverte ki a szilvesztert.
Mínusz hat-hét fok lehetett. Csendben szállingózott a hó.
Az előtte álló sárga Opel nem mozdult. Zoltán bekapcsolta a rádiót.
„Hírek. Ma landolt a Spirit űrszonda a Mars bolygó felszínén. A NASA illetékesei szerint a leszállás sikeres volt, a Spirit hamarosan megkezdi tevékenységét, és a tudósok reményei szerint számos vitás kérdésre választ adhat a vörös bolygóval kapcsolatban. A következő űrszonda a tervek szerint három hét múlva száll le a Marson.
Lezuhant le a Flash Airlines Boeing 737-es típusú repülőgépe. A gép fedélzetén 135 francia utassal, egy hét fős egyiptomi csoporttal és hat főnyi kiszolgáló személyzettel 2 perccel a felszállás után mintegy 15 kilométerre a Sharm el-Sheikh-i reptértől a tengerbe csapódott. Túlélők a jelentés szerint nincsenek.”
Micsoda szörnyűség. Zoltán arrébb tekerte a rádiót. Onnan meg olyan rossz zene üvöltött fel, hogy inkább elzárta.
Hopp, a sárga Opel megmozdult. Zoltán is gázt adott, és előrébb gurult.
Most már ő áll az első helyen, figyelni kell. Mégiscsak lesz utasa még éjfél előtt?
- Szabad a kocsi?
Zoltán hátrapillantott. Sötétkék kabátot viselő negyvenes férfi huppant a hátsó ülésre.
- Természetesen. Hová vihetem?
- Rákóczi út 8/A
Zoltán kissé csalódottan indított. Ez nem lesz valami nagy fuvar. Ráadásul mindenki tudja, hogy a Keletitől egyenesen kell a Rákóczi útra menni, nem kanyaroghat a vendéggel kedve szerint.
- Ugye, ma január harmadika van?
- Igen, uram.
A Passat kilőtt nyílként száguldott a csaknem teljesen kihalt úton a Blaha Lujza tér felé.
Az utas köhintett, Zoltán a visszapillantó tükörből látta, hogy valamin elgondolkodik. Komoly gondja lehet, lesír róla. Csak nehogy a fizetés körül támadjanak zűrök.
Zoltán összerándult. Valami nincs rendben ezzel az utassal. Nem szerette az ilyesmit. A nyolcadik éve taxizott, történtek már furcsa esetek. Ezzel vajon mi a baj? Időnként a tükörből vizsgálgatta. Támadni aligha fog, de nincs rendben a szénája. Talán csak magánügy.
Váratlanul megszólalt az utas:
- Ugye, 2004 van?
- Természetesen. – hagyta rá a sofőr.
Csak zavart ez az ember, vagy valami egyéb baja van?
- Ugye, Magyarország köztársaság?
Zoltán meglepetésében csaknem a fékbe taposott. Hogy mi van?
- Ugye, Magyarország köztársaság?
- Igen, az. Külföldről jött?
Az utas nem válaszolt.
A lámpa zöldre váltott, Zoltán átrobogott a Nagykörúton.
- Ugye, a víz száz Celsius fokon forr?
- Ühüm.
Zoltán elhúzta a száját. Miféle kérdések ezek? Gyengeelméjű lenne? Ideje megszabadulni tőle.
Robogott tovább.
- Ugye, nem Muzsnaynak hívják a miniszterelnököt?
- Mi van? – lepődött meg Zoltán. – Nem, más a neve.
Nagy sóhaj a hátsó ülésen. Zoltán finoman odalesett, nem készül-e dühöngeni a különös utas. A jelek szerint nem. Látta, hogy a férfi valami szokatlan tárgyat szorongat a markában. Mi az, üveggolyó? Nem, inkább valami műanyag prizma. Vagy mégis üveg? Mindegy, hamarosan kiszáll, és elindul a feledés felé.
Gyalogos sétált át ráérősen az úttesten, Zoltán lassított.
- Ugye, a köztársasági elnök se Muzsnay?
- Hogy mi van?
- Ugye, a köztársasági elnök se Muzsnay?
Dilis ez a fickó? Ki az ördög az a Muzsnay?
Zoltán megállt, kiengedte a buszt, közben az órára nézett. Huszonkét óra harmincöt perc. Egyre sűrűbb pelyhekben hullt a hó.
- Kérem, válaszoljon! Muzsnaynak hívják a köztársasági elnököt?
Zoltán nagyot sóhajtott. Nem szabad hergelni a rögeszméseket.
- Nem, nem úgy hívják.
Az idegen láthatóan megkönnyebbült. Csak nyugalom, barátocskám, fizess, aztán tűnj el a kocsimból.
Zoltán csaknem rádudált egy idétlenkedő Opel Corsára, de a csapott formájú kiskocsi vezetője valahogy mégis megemberelte magát, és Zoltán beállhatott a Rákóczi út 8/A-hoz, valami pizzéria vagy hamburgerbár elé. Már mondani akarta a díjat, amikor a férfi egy húszezres bankjegyet nyújtott előre.
- Kérem, várakozzon. Bemegyek ide, és harmadmagammal jövök ki. Utána el kellene vinnie bennünket egy másik címre. Tíz perc, legfeljebb egy negyedóra.
Zoltán a kezébe vette a bankót, és pimasz nyugalommal megnézte, valódi-e. Az volt. Zoltán vállat vont. Várakozni? Örömmel, ha így fizet a kedves vendég. Ha nem áll szándékában csalni, szívesen megvárom.
- Természetesen, uram, várom önöket.
- Önnél hagyhatom a táskámat?
- Hogyne, csak tessék!
A férfi kikászálódott a hátsó ülésről, és bement a kapualjba. Huszonkét óra negyvenegy perc. Zoltán hátradőlt, lebonyolított néhány hívást, rádión csevegett a kollégáival. Eseménytelen téli szombat este volt egyre sűrűsödő hóeséssel.
Néhány perc múlva rendőrautó húzott el mellette csaknem araszolva. A járőrkocsiban ülők jól ismerték Zoltánt, intettek is neki.
Teltek-múltak a percek. Zoltán elővette a termoszt, ivott egy pohár kávét. Így is álmos maradt. Mi lenne, ha szundítana egyet? Hasonló esetekben gyakran megtette. Ha az utas visszatér, azonnal felébred. Huszonkét óra negyvenkilenc perc. Ez hamarosan jönni fog, de ha egy-két percet bóbiskol, az is valami.
Behunyta a szemét.
Amikor felébredt, tüstént az órára pillantott. Huszonhárom óra tíz perc. Jól elszunyókált! Az utas? Sehol. Ejnye, már régen itt kellene lennie.
Ki is az utas? Eszébe jutott. Elég gyámoltalan fickó, talán nem is ismeri ki magát. Lehet, hogy a kapuhoz sem talál vissza – külföldiekkel előfordult már.
Meg az is, hogy váratlanul rosszul lettek. Az utas legfeljebb középkorú, de ki tudja, miféle nyavalyában szenved. Ha bajban van, senki mástól nem remélhet segítséget.
Zoltán látta, hogy az emeletek fényárban úsznak, de az udvar sötét. Hosszú nyelű zseblámpát húzott elő, egy kisebbet meg a zsebébe süllyesztett. Egy zseblámpa nem zseblámpa.
Az utas holmija a széken. Zoltán elhúzta a kis oldalzseben a cipzárt. Igazolvány. Mégis magyar lenne? A félhomályban úgy tűnik, bár egy kicsit furcsa. Hogy hívják a pasast? Rávilágított a zseblámpával.
Velkey Ulászló. Micsoda név.
Zoltán sóhajtott. Ideje szétnézni a lépcsőházban.
Kiszállt, felvette a dzsekijét, sapkáját, kesztyűjét. Hideg volt, a fejébe húzta a kapucnit. Bezárta a kocsit, és a zseblámpával a kapualjba lépett.
Szürke kövezeten át jutott a nyitott udvarba, ahol már bokáig állt a hó. Sehol egy lélek. Felment volna egy lakásba az utas? Valószínű, hiszen valakiket keresett. Zoltán körbevilágított. Nemrég festett, halovány sárga falak, két vagy három emelet.
Hol keresse ezt a Velkeyt?
Roppant fekete pók terpeszkedett a falakon, Zoltán az első pillanatban megrémült. Mi az? A következő pillanatban nevetségesnek érezte tulajdon ijedelmét. Hát persze: hatalmas, kopasz fa nyújtózkodott az udvar közepén az ég felé.
Mindegy, az emberének valahol itt kell lennie. Először az udvart kell végignéznie, utána találomra becsönget néhány lakásba.
Gyorsan körbevillantotta a lámpa fényét a falak mentén. Sehol senki, nyom sincs. Akkor középen.
A fa tövére világított, és valami megütötte a szemét. Mi az?
Valaki volt a fa tövében.
Valaki ott ült, vagy inkább félig feküdt a fa törzsére támasztott háttal, kinyújtott lábakkal. Zoltán az arcába világított. Különös, bokáig érő, szürke kockás felöltőt viselő, idősebb férfi volt. Velkey? Legfeljebb az apja. Ugyanazok az arcvonások, de ez lényegesen idősebb férfi. Az öltözék sem stimmel.
Zoltán egyre a férfi arcába világított, de annak a szeme se rebbent. Erről az a véres szélű, kerek lyuk tehetett, ami a homloka közepén tátongott. Üveges szeme már semmit sem látott.
Zoltán elővette a mobilját, és hívta a rendőrséget.
Hajdu Pál rendőr főhadnagy a holtteste mellett guggolt. Két igazolványt tartott a kezében. Mindkettő Velkey Ulászló névre szólt.
Hajdu főhadnagy Zoltánra pillantott. Régi ismerősök voltak, még a középiskolából.
- Nem lehetsz, hogy ez mégis ugyanaz az ember?
- Nem Pali, – a taxisofőr a fejét rázta. – az legfeljebb negyvenöt lehetett. Ez idősebb.
- Hetven körül lehet – szólt közbe a rendőrorvos.
- Hallottál lövést?
Zoltán ismét a fejét rázta.
- Nem. De a tettesnek még itt kell lennie. Senki sem távozott a házból. – elbizonytalanodott, eszébe jutott, hogy elaludt.
A főhadnagy fanyarul elmosolyodott.
- Dehogynem – intett a másik irányba. Átjáróház. Az ott a Dohány utca 5/A. Régen felszívódhatott a tettes.
Cselényi hadnagy félrevonta Hajdu Pált.
- Nézd meg a születési időt! Mindkét igazolványban!
1988. március 23.
- Tizenhat éves gyerek volna? Nevetséges. Próbáljatok találni valamit. A hó megőrzi a nyomokat.
- Vagy betemeti.
- Nézzetek szét alaposan, és rögzítsétek, ami van.
Zoltán a holttest kezét nézte. Üres volt a hólepte tenyér, de mintha azok a begörbített ujjak korábban markoltak volna valamit.
Zoltánnak eszébe jutott a különös prizma.
Hajdu főhadnagy napok óta az átjáróházi gyilkosság ügyén dolgozott.
- Rendben van, hogy az ujjlenyomat és a DNS semmit sem adott, az áldozat nem szerepel a bűnügyi nyilvántartóban. De valami nyomon el kell indulnunk. Ez a név, hogy Velkey Ulászló, nem lehet ritkaság. Nézz utána, hányan viselik!
Délutánra megvolt az eredmény:
- Egyetlen Velkey Ulászló él az országban, az pedig az Apáczai Csere János Gimnázium tízedik osztályos tanulója.
- Születési adatai?
- Született Budapesten, 1988. március 23-án.
- Uramisten!
Döbbenten néztek egymásra.
- Ezredes úr, szeretném kihallgatni azt a fiatalembert!
- Szó se lehet róla, Pali, felejtsd el! Egy nyilvánvalóan hamis igazolvány miatt nem zaklatunk fiatalkorúakat!
2004-ben nem oldódott meg az átjáróházi gyilkosság ügye.
Január harmadika 2005-ben hétfőre esett.
Zoltán ma is szolgálatban volt, de alig akadt utasa. Kora délután akadt valami nehezen tolerálható, anyósféle nőszemély, később meg egy ismert sportoló. Ennyi volt az egész. Aztán nyolc óra után egy kétségbeesett feleség:
- Azonnal vigyen Ferihegyre! A férjem itthon felejtette az iratait, meg a repülőjegyét!
Végül tíz után végzett az utassal, utána lassan poroszkált a Rákóczi úton. Forgalom a viszonylag enyhe időben bőven volt, de nem lehetett veszélyesnek mondani. Az utak szárazak voltak, bár foltokban ereszkedett lefelé a köd.
A Rákóczi út elején ismerős taxi állt; régi évjáratú bordó 525-ös BMW. Az öreg Povázsai kocsija; ilyen taxija errefelé másnak nincs.
Zoltán tovább lassított, hogy kényelmesen üdvözölhesse a kollégát.
Ekkor pillantotta meg.
A BMW-ből negyvenes, sötétkék ruhát viselő férfi szállt ki, és a kapualj felé indult. Zoltán csak egy pillanatra látta az arcát, és úgy elképedt, hogy kevés híján belerohant az öreg Povázsai kocsijába.
Ugyanaz a fickó!
Nézte, egyre nézte. Még a prizma, vagy mi a csuda is ott a kezében!
Megpróbált megállni, de nem volt a közelben szabad parkoló. Zoltán idegesen keresgélt, kétszer is rádudáltak, mire több száz méternyire leállíthatta a kocsit.
Legalább tíz perc telt el!
Menet közben hívta a főhadnagyot.
Lihegve állt meg Povázsai kolléga BMW-je mellett.
- Azonnal! Figyelj csak…
A joviális arcú Povázsai szép lassan leeresztette az ablakot.
- Mi van veled, Pali? Megbuggyantál?
Öt percbe telt, mire elmagyarázta neki. Akkor se értette meg.
- Rémeket látsz, Palikám! Menj haza, aludd ki magad. Ez egy másik ürge volt, és kész. Mindjárt hozza a rokonait, vagy kiket.
- Két embert?
- Igen, kettőt! Tizenöt percet mondott, de lehet, hogy meg is vacsorázik, volt már ilyenre példa. Odabent – intett a ház felé. – valahol valami lövöldözős filmet néznek a népek.
Zoltán faképnél hagyta, és berohant az udvarba.
A holttest a hasán feküdt. Sokkal fiatalabb volt, mint a tavalyi, de hasonlított. Harmincnál nem sokkal lehetett öregebb.
Szitává lőtték a felsőtestét. Valamilyen nagy kaliberű gépfegyverrel. Épen maradt tenyere úgy görbült, mintha markolni akarna valamit.
Később a ballisztikus azt jelentette, hogy a nyomorult áldozatra legalább öt különböző gépfegyverből nyitottak tüzet.
- Ezredes úr, újabb holttest. Az iratai szerint ő is Velkey Ulászló, aki Budapesten született 1988. március 23-án. Szeretném kihallgatni a városunkban élő egyetlen Velkey Ulászlót, aki valóban 1988. március 23-án született.
- Egy tizenegyedik osztályos gimnáziumi tanulót, főhadnagy úr?
- Igen ezredes úr. Egy tizenegyedik osztályos gimnáziumi tanulót.
- Nem gondol arra, hogy az igazolványok hamisak?
- Nem ezredes úr, nem hamisak.
A rendőrkapitány csuklott egyet.
- Micsoda? – kérdezte, és mélyen ülő malacszemei dühödten pásztázták Hajdu főhadnagy arcát.
- Nem hamisak ezredes úr. A DNS-vizsgálat szerint a két áldozat azonos személy. Illegálisan szereztem DNS-mintát a budapesti gimnazistától is. Ezredes úr: a vizsgálat eredménye szerint a tizenhét éves gimnáziumi tanuló azonos a két áldozattal.
Az ezredes csaknem lefordult a székről.
Hajdu Pál főhadnagy másnap nem hivatalosan kihallgatta Ulászlót. A fiú teljesen kiborult a hallottaktól.
Két nap múlva Ulászló telefonált, találkozót kért a rendőrtiszttől.
- Főhadnagy úr, azt mondta nekem, hogy az első áldozat hülyeségeket kérdezett a taxistól. Megtudhatnám, pontosan mik voltak azok a hülyeségek?
Az átjáróházi gyilkosságok ügye 2005-ben sem oldódott meg.
2006-ban a január harmadika keddre esett.
Kora délután Zoltán a megbeszélt helyen várta Hajdu főhadnagyot. Ulászló kicsit később érkezett.
- Valóban ezt akarjátok?
- Igen, Zoltán. Vedd fel, és vidd el oda.
- Valóban kiköltöztettétek az összes lakót?
- Igen. Bármi is ez, legyen vége.
Mindketten a fiúra pillantottak.
- Mit gondolsz, Ulászló?
Ragyogó kék szemekkel nézett rájuk. Ulászló eleven eszű, kedves és szellemes fiatalember volt, nagyon megkedvelték.
- Elég fegyveres lesz ott, Pali bátyám?
- Egész kommandós alegység.
- Nem biztos, hogy elég.
Amikor a kék kabátos, negyvenes férfi beszállt a Passat hátsó ülésére, Zoltán majd’ felrobbant az izgalomtól.
Nagyon kellett figyelnie, az út tele volt autókkal. Közben igyekezett értelmesen válaszolni az utas kérdéseire.
- Ugye, a köztársasági elnök se Muzsnay?
- Nem uram – megköszörülte a torkát. – Ki az a Muzsnay?
Az idegen meglepetten nézett rá.
- Nem hallott még róla?
- Nem én, soha.
- Akkor nagyon jó magának!
Már nyújtotta is a húszezrest. Amint elmondta a mondókáját, Zoltán fürgén elkapta a karját.
- Maga honnan jött?
Az idegen talányosan elmosolyodott.
- Miért érdekli?
- Mert már harmadszor jön ide január harmadikán.
Az idegen erre alig észrevehetően elsápadt, és nem felelt.
- Honnan jött?
A negyven körüli, Velkey Ulászló névre szóló igazolvánnyal rendelkező férfi erre csöndesen így válaszolt:
- Kedves uram, a maga világában, ugye, Magyarországot darabokra szakította a trianoni béke?
Zoltán türelmetlenül bólintott. Hogy’ jön ez ide?
- Az enyémben viszont, – mondta az idegen. – IV. Ulászló király megállította az orosz birodalom terjeszkedését. Sok dolgok vannak földön és égen, Horatio… – újra elmosolyodott. – De Shakespeare mindenütt Shakespeare.
Hirtelen visszafordult.
- Akar segíteni?
Zoltán habozás nélkül válaszolt:
- Akarok!
- Fogja! – pisztolyt nyomott a meglepett sofőr kezébe. – tud vele bánni? Ha nem, improvizáljon, szükség lehet rá. Látja ezt? – felmutatta a prizmát. – Három ilyennek kellene egyesülni, vagy hozzám kerülnie egy negyediknek, ami egyedül felel meg ennek a háromnak. Ha nem sikerül, akkor valami igazán nagy baj történik, ami idővel önökre is kihathat. Na habozzon, ha lőni kell, lőjön.
Besétált a kapualjba. Zoltán némi habozás után követte. A kezében remegett a pisztoly.
Akkor már ugattak a fegyverek az udvarban. Fekete ruhát viselő fegyveresek özönlöttek elő valamilyen sötét sarok rejtelmes torkából. Fentről a kommandósok vadul tűz alá vették őket, amit ők nagy erővel viszonoztak.
A kommandósok valóban nem voltak elegen. Bár az idegenek tucatjával estek el, egyik kommandós a másik után zuhant alá az udvar vérmocskos kövezetére. Percek alatt elfogytak.
Zoltán bambán áll, mint a sóbálvány. Nemhogy elsütni, felemelni sem merte a pisztolyt.
Utasának kezét két idegen hátra csavarta. Az egyik elkiáltotta magát.
- Muzsnay generalisszimusz!
A férfi, aki érkezett, hatalmas volt, komor külsejű és brutális.
- Na, édes fiam, végre megvagy! – ordította, és pofon verte a negyvenes Ulászlót. – Megvárjuk a másik kettőt is!
- Uram, Velkey prizmája! – nyújtotta át neki az egyik fegyverese.
- Innentől egyedül is elboldogulok! – mondta Muzsnay generalisszimusz, mire az emberei eltűntek. Csak a holtak feküdtek egykedvűen a kövön.
- Ma végre meglesz mind a három! – röhögött Muzsnay. – Mind a három Velkey. Többé egy se dacol egy idősíkon sem az Istentől rendelt uralkodó akaratával. – Imádkoztál? – rivallt a foglyára.
Zoltán ijedtében elejtette a fegyvert. Összerezzent, de Muzsnay generalisszimusz nem figyelt fel a zajra.
- Ha nem imádkoztál, az se baj. – röhögött a generalisszimusz, és halántékon lőtte a rabot.
A negyvenes Velkey Ulászló holtan rogyott össze.
Ekkor újabb lövés dördült. Muzsnay generalisszimusz döbbenten megállt, hitetlenkedve meredt a sötétségbe, homloka vérbe borult – aztán eldőlt, mint a zsák.
Zoltán jobbra nézett. A tizenhét éves Velkey Ulászló remegett mellette az ő elejtett pisztolyával a kezében.
Hirtelen mélyről jövő nyugalmat érzett a szörnyű vágóhíd közepén.
- Ne félj, Ulászló! – mondta a síró fiúnak. – Azt hiszem, vége.
Ulászló lassan felemelt egy jókora prizmát.
2007-ben a január eleje az évszakhoz képest igen meleg volt. Harmadika szerdára esett.
Zoltán most nyugodtan várakozott. Az volt az érzése, hogy a negyvenes Velkey most valóban visszatér a két társával.
Úgy is lett. Vele volt a hetvenes szürke felöltős, meg a huszonnyolc év körül Velkey. Meg még valaki. A tizennyolc éves Velkey Ulászló.
A kocsiban a kék kabátos negyvenes beszélt.
- Mi mindannyian ugyanazok vagyunk, Zoltán. Most találkozunk utoljára. Nem csak ez a három van meg – a prizmákra mutatott. – hanem ez is:
A Muzsnay egykori prizmáját is felmutatta.
- Nem lesz több átjárás, mindegyik sík nyugodtan fejlődik. Te meg – a legifjabbra nézett. – már tudod, mit nem szabad feltalálnod.
A kis Ulászló megfontoltan bólintott.
A Károly körút 5. előtt szálltak ki.
- Ez is átjáróház. Az egyiken jöttünk, a másikon távozunk. Bonyolult lenne elmagyarázni.
Hajdú százados és Zoltán másnap beültek egy kávézóba.
- Szerinted mi volt ez?
- Próbálom felfogni. Tudod, hogy nálunk is volt Muzsnay Jácint? Hetvennyolcban részegen a Balatonba fulladt.
Hallgattak egy sort.
- De azért, – folytatta a főhadnagy – arról fogalmam sincs, hogyan zárjam le az ügyet.
2011. február 14., hétfő
Köszönet és hála
Drága Anikómnak
Köszönet és hála!
Lelke és Szerelme
Lelkem felé tárva,
Ebben a világban
Nem lehetek árva,
Drága Anikómnak
Köszönet és hála!
——-
Drága Lányaimnak
Köszönet és hála,
Megszülettek hozzám
Erre a világra,
Általuk lelhettem
Magamban apára,
Drága Lányaimnak
Köszönet és hála!
——–
Drága Szüleimnek
Köszönet és hála,
Míg létem vékony volt,
Nem szakadt a szála,
Ők hoztak el engem
Az élet házába,
Drága Szüleimnek
Köszönet és hála.
—–
Jóbarátaimnak
Köszönet és hála,
Úgy állnak mellettem,
Mint megannyi szálfa,
A barátság mindig
A halál halála.
Drága Barátaim,
Köszönet és hála.
——
Tanítványaimnak
Köszönet és hála,
Huncut modernkedés
Műanyag korába’
Egyetlen percet sem
Élhettem hiába,
Tanítványaimnak
Köszönet és hála.
——
Drága Anikómnak
Szeretet és hála,
A vállamhoz feszül
A Kedvesem válla,
Otthonomra leltem
Mindörökre nála,
Drága Anikómnak
Szerelem és hála.
Köszönet és hála!
Lelke és Szerelme
Lelkem felé tárva,
Ebben a világban
Nem lehetek árva,
Drága Anikómnak
Köszönet és hála!
——-
Drága Lányaimnak
Köszönet és hála,
Megszülettek hozzám
Erre a világra,
Általuk lelhettem
Magamban apára,
Drága Lányaimnak
Köszönet és hála!
——–
Drága Szüleimnek
Köszönet és hála,
Míg létem vékony volt,
Nem szakadt a szála,
Ők hoztak el engem
Az élet házába,
Drága Szüleimnek
Köszönet és hála.
—–
Jóbarátaimnak
Köszönet és hála,
Úgy állnak mellettem,
Mint megannyi szálfa,
A barátság mindig
A halál halála.
Drága Barátaim,
Köszönet és hála.
——
Tanítványaimnak
Köszönet és hála,
Huncut modernkedés
Műanyag korába’
Egyetlen percet sem
Élhettem hiába,
Tanítványaimnak
Köszönet és hála.
——
Drága Anikómnak
Szeretet és hála,
A vállamhoz feszül
A Kedvesem válla,
Otthonomra leltem
Mindörökre nála,
Drága Anikómnak
Szerelem és hála.
2011. február 13., vasárnap
Egy híján ötven
Ma beleléptem az félszázadikba. Semmi különös, a Nap is ugyanúgy kelt fel. Anikó és Lilla nagyszerű születésnapot teremtettek nekem.
—————
Köszönöm a jókívánságaitokat; jó volt erre ébredni. Már csaknem Mindenkinek válaszoltam…
A legszebb köszöntést Anikómtól kaptam: örömmel bajlódna velem még ugyanennyit. Ha Ő benne van, én is. Anikó a legcsodálatosabb és legszeretnivalóbb asszony a világon – bár talán nem túlságosan okos dolog sok születésnapot gyűjteni hanyatló korban…
Amennyi lesz annyi lesz. Nyugdíjba úgyse megyünk soha, az már nincs, korábban meg is írtam – nagyjából akkor szállt el, amikor a tizenharmadik havi fizetés (ami ellen persze, mint egy demokratikus vívmány megsemmisítése ellen, a demokratikus média hosszú és szívós kampányt folytatott. Vagy mégse? Ejnye-bejnye…)
Szóval: egyelőre gyűjtöm a születésnapokat. Még nincs belőle különösebben számottevő mennyiség.
——
Ötvenedikbe lépvén hátrafelé is kell tekinteni, legalább egy pillanatra, hiszen a kenyerem javát (valószínűleg) már megettem.
Mit értem el?
Azt hiszem, mindent, ami fontos.
Pár évvel ezelőtt a könyvbemutatómról Szőke Margit Peters tanár úr ékszere címmel számolt be. A képen alatta ketten vagyunk Lillával (ő festette a borítót), kezünkben a könyv.
Estiseim látták a cikket, be is hozták, és félreérthetetlenül közölték, kit tartanak az én “ékszeremnek”. Nem a könyvet.
Szerelem.
Csodálatos család.
Egyre több írás.
Kőkemény frontmunka.
Mi kell még?
——————————–
Ha valami nincs, az csak anyagi természetű vagy pénzfüggő dolog, és ebben osztozom hazám lakosságának döntő többségével. Semmiképpen sem lehetek komprádor - azt nehezen viselném el. Az én véleményem olyan, amire populizmust szokott vonítani a média. Az valami szégyenletes és elvetendő, gyorsan le kell lőni – különben megkérdőjelezi a fenti célok hasznosságát – egy igazán fontos szemszögből, a kisember megélhetésének szemszögéből nézve.
A demokrácia eszméjében hiszek, de abban, hogy jelenleg – vagy az előző kormány idején, vagy bármikor – megvalósult volna, abban nem. A választások idején legfeljebb egyik oligarchia váltja a másikat.
Továbbra is azt gondolom, hogy az előrelépés egyetlen záloga a társadalmi kontroll lenne. Üstökön kellene ragadnunk végre elbitangolt, rossz társaságba keveredett, a családot mindenféle gyanús idegenekkel bizniszelve kifizethetetlen kölcsönökbe verő kölkünket, a politikát. Ha nem tesszük, sohasem jutunk ki a kátyúból.
Ilyen szempontból a világ egyik legfontosabb pontján élek. Mert szó sincs arról, hogy bármikor utolérhetjük a nyugatot, a trend nem erről szól. Amazok fognak “beérni” minket, ha előtte el nem iszlamizálódnak a végsőkig – ami az európai kulturális értékek totális megsemmisítését jelentené, Bécstől Galsgow-ig lobogó könyvmáglyákkal, Korán-őrülettel. Ez nem esélytelen – és nemcsak azért nem az, mert a francia elnök mondta. Az iszlám kirobbanóan életképes kultúra, az európai demokrácia meg a jelek szerint sápadt és életképtelen…
————
Roppant konzervatív jelenség lehetek ebben a mai világban. Keresztény (katolikus), heteroszexuális, családos, a filozófiai értelemben vett szabad akarat híve, hazaszerető magyar és ilyen is maradok.
Ráadásul fontosnak érzem a magyar kultúra ápolását ebben a gyors züllésnek indult nyomorult félgyarmati országban, olyan korban, amikor éppen sunyi demagógiává silányul a korábban szép napokat látott liberalizmus. Még a határainkat övező, Illyés Gyula-féle gyűlöletgyűrűt sem sikerült lebontani, pedig legfőbb ideje volna a szomszédainkkal konszolidálni a viszonyunkat, mert nehéz napok jöhetnek. Persze, nem az önfeladás alapján, azt már kipróbáltuk, nem megy. Nem is agresszivitással, fegyverkezéssel, az soha semmit meg nem old – arról nem is beszélve, hogy az mégúgy se megy.
Amos Comenius
Zrínyi Miklós
Kossuth Lajos
Mindhárman azt gondolták, hogy Európának ezen régiójában valamiféle okosan kigondolt konföderáció kellene, különben mindig akad nagyhatalom, aki felelőtlenül játszadozik ezekkel a népekkel és országokkal…
Az egyesült Európában (egyelőre) nem hiszek.
A globalizációban mégúgy se.
A Duna-mellett élő népek konföderációjában azonban igen.
————–
Mi nincs még?
Csupa olyan, ami valószínűleg nem is lesz.
Karrier?
Aligha.
Túl érdes vagyok hozzá, beszólongatós, nulla simulékonysággal, kevés érzékkel a felfelé irányuló kapcsolatteremtés iránt. Egy volt főnököm azt írta rólam, túl kérges vagyok, és nem a megfelelő irányba...
Vagy harminc éve ajánlgatják nekem különféle emberek, hogy (íróként) kövessem (értsd: utánozzam) ezt avagy amazt. Kövesse a radai rosseb.
Úgy írok, ahogy tetszik, arról, ami jön. Nyilván sokat átvettem-átveszek azoktól, akik nekem tetszenek. Ez megint nem sokat segít, mert az értékrendem egyéni. Nálam a XIX. század legszebb magyar nyelven alkotó írója Mikszáth Kálmán, a huszadiké meg Laczkó Géza. A lírában vagy a drámában bonyolultabb a helyzet, most nem fejteném ki.
Öntörvényű vagyok – az is maradok.
Öreg vagyok én már megalkuvónak.
———-
Díjak? Akad olyan is. Ha lesz még, örülök neki, ha meg nem – kisnyúl.
———-
Most pedig válaszoljak néhány feltett kérdésre:
———
Annak aki azt kérte, tegyek ki egy részletes önéletrajzot, hátha meg kell írnia a nekrológomat:
Bájos, de nem eredeti. Kazinczy Ferenc volt a magyar irodalmi élet azon szerkesztője, aki legendás tapintatlanságával ezt írta több szerzőnek is – a kedves Kérdező nyilván őt követte.
Ne siesd el a nekrológomat, kedves jó, aranyos Kérdező; de ha mégis úgy hozná, a neten kevés fáradsággal összegereblyézheted, ami kell. Ahhoz van fent elég adat. Aki keres, megtalál.
———
Másik kérdés:
Miféle gyűjteményből húzom elő a novelláimat, amelyeket kedd éjjelenként teszek fel a blogra?
Nincs ilyen gyűjtemény. Év elején határoztam el, hogy minden kedd éjjel felteszek egy vadonatúj SF, vagy ahhoz közeli zsánerbe tartozó novellát.
Vasárnap jön az ötlet, hétfő hajnalban a buszon szundikálva (vagy a tömény zsúfoltságban ácsorogva) a történet váza, haza-busz után hétfő este megírom az elejét. A bumlinak minden nemét rühellem, ez nagyszerű elfoglaltság ellene. Régi kollégista létemre ki tudom kapcsolni a háttérmiliőt (a százféle MP-3 lejátszón óbégató százegy rossz zenét stb.), és dolgozom. Régebben fejben sakkoztam, ahhoz már nincs partner, és ki is jöttem belőle húsz éve.
Kedd este a kőkemény ügyeleti nap után remek kikapcsolódás megírni a novellát. Azon melegében teszem is fel.
Most vasárnap este van, már tudom a következő címét. A történet még csak mozaikos.
Kedd éjjel elkészül, szerdán olvashatod.
——–
Melyik a kedvenc versem az elmúlt negyvenkilencedik évből?
Kapásból talán ez:
——
ÉJFÉL UTÁN
Éjfél után könyökére
Támaszkodik a csend,
És a világ – mint jó család -
Elnyugszik odabent.
——-
Ha csőstül jöttek a bajok,
Délelőtt, s délután,
Talán pizsamát öltenek
E csendes éjszakán.
——
Széllel vajúdik a jövő,
S míg az eső szitál,
Az álmos Hold felleg ölén
Hálóhelyet csinál.
—–
Valahol mindig születik
A Földön valaki,
Valahol mindig ép jövő
Tör a napfényre ki.
—–
Halál portyázik valahol,
Sötétben ügyködő,
Valahol mindig elindul
Vagy megáll az idő.
——
Valahol mindig helyreáll
Éjfél után a Rend,
S éjfél után régi regét
Mesél a régi Csend.
———————–
Végül az utolsó:
Hol tartok a regényben?
Itt:
—————-
(Az időpont: 1664. november 24. Ez a tanácskozás a valódi történelemben éppen Zrínyi halála miatt elmaradt. Nálam Zrínyi tovább él, tanácskozás is van.)
———
- Frieden von Eisenburg…
Zrínyi elmosolyodott. A vasvári béke neve németül valóban jobban hangzik, mint magyarul. Emellett a németek között akad, aki hasznát látja, a magyarok számára azonban csak kára és veszedelme van.
A titkár közben rájött, hogy az előzetes utasítások ellenére a békeokmány német nyelvű példányát kezdte olvasni. A rosszalló pillantások kereszttüzében zavarba jött, ostobán elvigyorodott, aztán gyorsan kicserélte az iratot, és fennhangon olvasni kezdte a latin szöveget.
Zrínyi Miklós figyelt. A megállapodás alapját nyilvánvalóan az egykori zsitvatoroki béke szövege alkotta, de ez az ötvennyolc esztendővel korábbi békekötéshez képest néhány új ponttal is kiegészült – amelyek a császárra és országára nézve egytől egyig súlyos hátrányt jelentettek. Ezek a következők voltak:
Zrínyi-Újvár nem épül újjá. Erről nem vagyok meggyőződve.
A császári csapatokat Erdély területéről ki kell vonni. II. Rákóczi György és Kemény János – a török ellen harcoló erdélyi fejedelmek – családjából soha többé senki sem kerülhet Erdély trónjára, az ország uralkodója Apafi Mihály marad. Ami az ügyünkre nézve egyáltalán nem olyan hátrányos, ahogy azt Isztambulban gondolják.
Erdélyben a török sem állomásoztat semmiféle katonaságot. Ki tudja, miképpen maradhatott benne ez a pont az egyébként csapnivaló békeszerződésben, de lehet, hogy ennek még nagy jelentősége lesz a későbbiek folyamán.
Székelyhíd várát le kell rombolni. Az nagy csapás lenne. Apafi uram önmagában ez ellen a verdikt ellen ugyan semmit sem tehet, legfeljebb halasztgathatja egy ideig a megvalósítását. Ha azonban semmi sem történik, legkésőbb a jövő évben fel kell robbantania a várat.
Székelyhídnak korábban nem volt nagy jelentősége, ezt még az öreg Rákóczi György fejedelem erősítette meg, aki sikerrel vont üstököt a törökkel. Ha jól meg van erősítve, és megfelelő védősereggel ellátva, megakadályozhatja, hogy a budai pasa hadjáratot vezessen Erdély ellen. Ezért csípi a török szemét.
Most jön a súlyosabbja:
Török kézen maradhat Érsekújvár és Várad.
Ezt nem szabadott volna megengedni. A szentgotthárdi csata után a török Érsekújvárt némi alku után örömmel visszaadta volna. Várad természetesen más, de ha a császári sereg folytatja a hadjáratot, és a török főerő nem tudja megállítani, a nagyvezír maga ajánlotta volna fel a visszaadását. A súlyos vereség helyett a Porta örvendett volna, hogy a harc a háború előtti status quo-val ér véget.
És még ez is hazaárulás lett volna.
Akkor mit mondjunk erről a békéről?
A török kézen lévő Érsekújvár olyan, mint egy Bécs torkának szegezett kés. Erődíteni kell vele szemben Komáromot és Győrt. A várat bázisul használó török portyázók így is szinte bármikor a császárváros közelébe juthatnak. Ezt talán nem fogják sűrűn megtenni – legalábbis egyelőre – hiszen a szentgotthárdi szomorú tapasztalatok ettől óva intik őket – de nekik megfelelő időben bármikor megtehetik. A császári kormányzat csak akkor fog rádöbbenni, hogy micsoda szarvashibát követett el, amikor török kézen hagyta ezt a fontos várat.
Várad török kézen hagyása még nagyobb veszedelemmel fenyeget – ha a rövidlátó császári stratégák számára talán nem is ennyire nyilvánvaló – és isteni szerencse, hogy a török most kénytelen Velence és Perzsia ellen is hadakozni, különben nagyon nagy baj keletkezne az ország egyik legfontosabb várának elvesztéséből.
Gután, valamint Szabolcs és Szatmár vármegye erősségeiben császári őrség maradhat.
Ezt az udvari tisztviselők nagy győzelemnek igyekeznek felfújni, pedig jelentéktelen ügy, nem is siker. Egyszerűen a török számára sokkal kedvezőbb és olcsóbb, ha a néhai Rákóczi György ezen bázisait császári hadak tartják megszállva, mintha a Rákóczi família valamelyik tagja, esetleg a halott fejedelem valamelyik befolyásos híve kerítené őket a birtokába, és rájuk támaszkodva Erdély elfoglalására készülne. Egyébre nem valók. Bármely komolyabb háború fő hadszíntereitől messze vannak, fenntartásuk költséges. A török legfontosabb hadműveleti irányait nem zavarják, és nem különösebben erősek.
Császári helyőrség maradhat a hajdú kerületben is.
Ez sem jelentős vívmány. A császári katonaság ott inkább a hajdúk féken tartását, semmint a védelmét szolgálja. Emellett azt is tudni kell, hogy Bocskai óta a hajdú kerület katonai potenciálja erősen megcsappant. Az utolsó háborúban a hajdúk nagy veszteséget szenvedtek. Jelenleg onnan egy harcképes ezredet sem lehetne kiállítani. A török jelentéktelennek tartja a hajdúság erejét, és ebben sajnos igaza van. A térség legfontosabb városa, Debrecen azonban továbbra is a szultánnak adózik.
A török tulajdonába kerül Lugos, Karánsebes és Jenő vára.
Ez viszont megint nagyon nagy baj. Az említett várak Erdélyt védelmezték a törökkel szemben. Oszmán megszállásuk teljesen kiszolgáltatottá teszi a fejedelemséget, Apafi uram nem is moccanhat, mert a három vár együttes török helyőrsége eleve nagyobb, mint amit ő sebtében fegyverbe tud állítani. Erdély mozgástere tehát a korábbinak a töredékére szűkült; egy esetleges háborúban csak akkor számíthatunk rá, ha már megroppantottuk a török erejét.
A császár Gutánál új erődöt építhet.
Aminek haszna aligha lesz. Félreeső helyen van, fontosabb útra nem ügyel, a benne lévő őrség sok vizet nem zavar, de utánpótlás szempontjából nagyon messze van.
A szultán új erődöket emelhet Párkány és Érsekújvár, illetve Pest és Hatvan között.
Eben gubát cseréltünk ezzel is. Amennyire haszontalan lenne nekünk a gutai vár, annyira hasznos a török számára ez a rendelkezés. Biztosíthatja az összeköttetést Érsekújvárral, és újabb erődök hálózatával veheti körül Budát – éppen a legveszélyesebb irányokban. Arról nem is beszélve, hogy az új várak őrségével legalább négy-ötezerrel növekedne az állandóan Magyarországon állomásozó török katonaság létszáma.
Azonnali kereskedelmi egyezmény köttetik Őfelsége és az Oszmán birodalom között.
Erre nemcsak a magyarok, hanem néhány jelenlévő osztrák tábornok is gúnyosan elhúzta a száját. Portia látta, és közbeszólt:
- Ezen kereskedelmi egyezmény nagy fontosságú a birodalom számára, uraim! Reményeink szerint megtölti az üres kincstárat.
Erre még Auersperg arcán is undorodó kifejezés jelent meg. Nem volt szokás ilyen nyíltan beszélni a pénzügyekről – legalábbis nem ebben a körben.
Ha a birodalom kincstárát nem is, az egyezmény kiagyalóinak a zsebét mindenesetre megtölti, gondolta Zrínyi bán, és kihívó pillantást lövellt Hocher felé. A volt ügyvéd látta, és belevörösödött.
Portia kevélyen körüljáratta a tekintetét, és Zrínyi arcán állapodott meg. A bán szeméből semmit sem tudott kiolvasni, egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd sorra szemügyre vette a többi magyart is.
Lippay érsek. Némi fokozódó ingerültség, de a hivatali fegyelem láthatóan diadalmaskodott. Az érsek gondolatai rejtve maradtak a Titkos Tanács elnöke előtt.
Wesselényi nádor. Joviális, már-már bamba tekintet. Portia már régen nem adott hitelt a nádor ostobaságáról szóló vélekedéseknek; most meg különösen nem. Magyarország nádora – közjogi értelemben a király után következő második személy – szívesen játszotta az ostobát, ha időt akart nyerni. Ez nyilvánvalóan most is így van.
Nádasdy országbíró. Kellemes diplomatamosoly, kiismerhetetlen tekintet. Nádasdy meg éppen az udvarban iskolázódott, az arca semmit sem árult el.
Lipót őfelsége unatkozva dobolt mutatóujjával az asztalon.
Portia herceg lemondóan sóhajtott. Hosszúra nyúlt a csend. Ezek az ádáz magyarok megvárják, amíg a titkár a mondandójának a végére ér. Akkor sem biztos, hogy tüstént színt vallanak; márpedig pontosan kellene tudni, hányadán állnak velük. Valóban úgy van, ahogy egyesek suttogják? Valóban lázadás fenyeget Magyarországon, vagy valami módon mégis megegyezésre lehet jutni velük?
Portia fásultan leült, és intett a titkárnak: folytassa.
A fickó nagy torokköszörülések közepette újra a kezébe vette a paksamétát, szürcsölve kortyolt egy-kettőt a valakitől kapott vizespohárból, és tovább olvasott.
Lipót császárnak nem kell adót fizetnie a Porta számára, de a két udvar egymásnak 200-200 ezer aranyforint értékű ajándékot küld.
Nem hívják adónak, gyakorlatilag mégis az. A Portán adóként fogják nevezni, azzal meg a szultán nem sokat törődik, hogy ajándékot küldözget a császárnak, hiszen van miből.
A török sokat nyert ezzel a békével, mi pedig csak vesztettünk vele. A szultán békét köthet a perzsákkal, és minden felszabaduló erejével Velence ellen fordulhat. Ha megtöri a Serenissimát, újra erősödhet, és hosszú időre elköszönhetünk a reménytől, hogy valaha is megszabadulhatunk tőle.
Lippay érsek rosszallóan nézi Nádasdyt, mert azt hiszi, az országbírónak része volt a béke létrehozásában. Tudom, hogy ezzel vádolja, éreztette is vele. Szerintem Nádasdynak ebben a békében része nincs, bár én is bizalmatlan vagyok vele.
A béke húsz esztendőre szól.
Mire kivénülünk. Az egész nemzedékünk minden munkája, a hazának tett összes szolgálat semmivé válik, ha ez a békesség érvényben marad.
A titkár hirtelen befejezte az olvasást, utána pedig csak állt némán, ostoba arckifejezéssel, időnként laposakat pislogva gazdája, Portia felé. Csaknem egy teljes percet tartott a kongóan kínos és nyomorúságosan szürke csend.
Lipót elégelte meg, és valamit súgott Portia fülébe.
- Elmehet, titkár úr! – mondta a herceg.
A fickó kicsoszogott, lassan és nehézkesen, időnként fújtatva. Igyekezni próbált, de esetlenség lett belőle; az ajtóban még ki is ejtette kezéből az iratcsomót. Ijedten kezdte felszedegetni a földről, és amikor látta, hogy maga a császár nézi rosszallóan, teljesen megzavarodott, és újra kihullt az öléből minden.
- Bocsánat! – hebegte. – Bocsánat, bocsánat…
Portia herceg vasvillatekintettel meredt rá, Lipót császár a fejét csóválgatta. A szerencsétlen még percekig ügyetlenkedett a papirosokkal, utána többszörös hajlongással hátrált volna ki, de akkor meg nekiment az ajtófélfának. Előbb feljajdult, aztán hideglelős kínnal elmosolyodott. Többen csodálkozva méregették, a császár idegesen vihogott, Portia magába temetkezve ült.
Amikor a titkár végre elhagyta a termet, többen is felsóhajtottak. Portia herceg elgyötört arccal felemelkedett.
—————-
Mindenkinek nagyon boldog Valentin-napot kívánok!
—————
Köszönöm a jókívánságaitokat; jó volt erre ébredni. Már csaknem Mindenkinek válaszoltam…
A legszebb köszöntést Anikómtól kaptam: örömmel bajlódna velem még ugyanennyit. Ha Ő benne van, én is. Anikó a legcsodálatosabb és legszeretnivalóbb asszony a világon – bár talán nem túlságosan okos dolog sok születésnapot gyűjteni hanyatló korban…
Amennyi lesz annyi lesz. Nyugdíjba úgyse megyünk soha, az már nincs, korábban meg is írtam – nagyjából akkor szállt el, amikor a tizenharmadik havi fizetés (ami ellen persze, mint egy demokratikus vívmány megsemmisítése ellen, a demokratikus média hosszú és szívós kampányt folytatott. Vagy mégse? Ejnye-bejnye…)
Szóval: egyelőre gyűjtöm a születésnapokat. Még nincs belőle különösebben számottevő mennyiség.
——
Ötvenedikbe lépvén hátrafelé is kell tekinteni, legalább egy pillanatra, hiszen a kenyerem javát (valószínűleg) már megettem.
Mit értem el?
Azt hiszem, mindent, ami fontos.
Pár évvel ezelőtt a könyvbemutatómról Szőke Margit Peters tanár úr ékszere címmel számolt be. A képen alatta ketten vagyunk Lillával (ő festette a borítót), kezünkben a könyv.
Estiseim látták a cikket, be is hozták, és félreérthetetlenül közölték, kit tartanak az én “ékszeremnek”. Nem a könyvet.
Szerelem.
Csodálatos család.
Egyre több írás.
Kőkemény frontmunka.
Mi kell még?
——————————–
Ha valami nincs, az csak anyagi természetű vagy pénzfüggő dolog, és ebben osztozom hazám lakosságának döntő többségével. Semmiképpen sem lehetek komprádor - azt nehezen viselném el. Az én véleményem olyan, amire populizmust szokott vonítani a média. Az valami szégyenletes és elvetendő, gyorsan le kell lőni – különben megkérdőjelezi a fenti célok hasznosságát – egy igazán fontos szemszögből, a kisember megélhetésének szemszögéből nézve.
A demokrácia eszméjében hiszek, de abban, hogy jelenleg – vagy az előző kormány idején, vagy bármikor – megvalósult volna, abban nem. A választások idején legfeljebb egyik oligarchia váltja a másikat.
Továbbra is azt gondolom, hogy az előrelépés egyetlen záloga a társadalmi kontroll lenne. Üstökön kellene ragadnunk végre elbitangolt, rossz társaságba keveredett, a családot mindenféle gyanús idegenekkel bizniszelve kifizethetetlen kölcsönökbe verő kölkünket, a politikát. Ha nem tesszük, sohasem jutunk ki a kátyúból.
Ilyen szempontból a világ egyik legfontosabb pontján élek. Mert szó sincs arról, hogy bármikor utolérhetjük a nyugatot, a trend nem erről szól. Amazok fognak “beérni” minket, ha előtte el nem iszlamizálódnak a végsőkig – ami az európai kulturális értékek totális megsemmisítését jelentené, Bécstől Galsgow-ig lobogó könyvmáglyákkal, Korán-őrülettel. Ez nem esélytelen – és nemcsak azért nem az, mert a francia elnök mondta. Az iszlám kirobbanóan életképes kultúra, az európai demokrácia meg a jelek szerint sápadt és életképtelen…
————
Roppant konzervatív jelenség lehetek ebben a mai világban. Keresztény (katolikus), heteroszexuális, családos, a filozófiai értelemben vett szabad akarat híve, hazaszerető magyar és ilyen is maradok.
Ráadásul fontosnak érzem a magyar kultúra ápolását ebben a gyors züllésnek indult nyomorult félgyarmati országban, olyan korban, amikor éppen sunyi demagógiává silányul a korábban szép napokat látott liberalizmus. Még a határainkat övező, Illyés Gyula-féle gyűlöletgyűrűt sem sikerült lebontani, pedig legfőbb ideje volna a szomszédainkkal konszolidálni a viszonyunkat, mert nehéz napok jöhetnek. Persze, nem az önfeladás alapján, azt már kipróbáltuk, nem megy. Nem is agresszivitással, fegyverkezéssel, az soha semmit meg nem old – arról nem is beszélve, hogy az mégúgy se megy.
Amos Comenius
Zrínyi Miklós
Kossuth Lajos
Mindhárman azt gondolták, hogy Európának ezen régiójában valamiféle okosan kigondolt konföderáció kellene, különben mindig akad nagyhatalom, aki felelőtlenül játszadozik ezekkel a népekkel és országokkal…
Az egyesült Európában (egyelőre) nem hiszek.
A globalizációban mégúgy se.
A Duna-mellett élő népek konföderációjában azonban igen.
————–
Mi nincs még?
Csupa olyan, ami valószínűleg nem is lesz.
Karrier?
Aligha.
Túl érdes vagyok hozzá, beszólongatós, nulla simulékonysággal, kevés érzékkel a felfelé irányuló kapcsolatteremtés iránt. Egy volt főnököm azt írta rólam, túl kérges vagyok, és nem a megfelelő irányba...
Vagy harminc éve ajánlgatják nekem különféle emberek, hogy (íróként) kövessem (értsd: utánozzam) ezt avagy amazt. Kövesse a radai rosseb.
Úgy írok, ahogy tetszik, arról, ami jön. Nyilván sokat átvettem-átveszek azoktól, akik nekem tetszenek. Ez megint nem sokat segít, mert az értékrendem egyéni. Nálam a XIX. század legszebb magyar nyelven alkotó írója Mikszáth Kálmán, a huszadiké meg Laczkó Géza. A lírában vagy a drámában bonyolultabb a helyzet, most nem fejteném ki.
Öntörvényű vagyok – az is maradok.
Öreg vagyok én már megalkuvónak.
———-
Díjak? Akad olyan is. Ha lesz még, örülök neki, ha meg nem – kisnyúl.
———-
Most pedig válaszoljak néhány feltett kérdésre:
———
Annak aki azt kérte, tegyek ki egy részletes önéletrajzot, hátha meg kell írnia a nekrológomat:
Bájos, de nem eredeti. Kazinczy Ferenc volt a magyar irodalmi élet azon szerkesztője, aki legendás tapintatlanságával ezt írta több szerzőnek is – a kedves Kérdező nyilván őt követte.
Ne siesd el a nekrológomat, kedves jó, aranyos Kérdező; de ha mégis úgy hozná, a neten kevés fáradsággal összegereblyézheted, ami kell. Ahhoz van fent elég adat. Aki keres, megtalál.
———
Másik kérdés:
Miféle gyűjteményből húzom elő a novelláimat, amelyeket kedd éjjelenként teszek fel a blogra?
Nincs ilyen gyűjtemény. Év elején határoztam el, hogy minden kedd éjjel felteszek egy vadonatúj SF, vagy ahhoz közeli zsánerbe tartozó novellát.
Vasárnap jön az ötlet, hétfő hajnalban a buszon szundikálva (vagy a tömény zsúfoltságban ácsorogva) a történet váza, haza-busz után hétfő este megírom az elejét. A bumlinak minden nemét rühellem, ez nagyszerű elfoglaltság ellene. Régi kollégista létemre ki tudom kapcsolni a háttérmiliőt (a százféle MP-3 lejátszón óbégató százegy rossz zenét stb.), és dolgozom. Régebben fejben sakkoztam, ahhoz már nincs partner, és ki is jöttem belőle húsz éve.
Kedd este a kőkemény ügyeleti nap után remek kikapcsolódás megírni a novellát. Azon melegében teszem is fel.
Most vasárnap este van, már tudom a következő címét. A történet még csak mozaikos.
Kedd éjjel elkészül, szerdán olvashatod.
——–
Melyik a kedvenc versem az elmúlt negyvenkilencedik évből?
Kapásból talán ez:
——
ÉJFÉL UTÁN
Éjfél után könyökére
Támaszkodik a csend,
És a világ – mint jó család -
Elnyugszik odabent.
——-
Ha csőstül jöttek a bajok,
Délelőtt, s délután,
Talán pizsamát öltenek
E csendes éjszakán.
——
Széllel vajúdik a jövő,
S míg az eső szitál,
Az álmos Hold felleg ölén
Hálóhelyet csinál.
—–
Valahol mindig születik
A Földön valaki,
Valahol mindig ép jövő
Tör a napfényre ki.
—–
Halál portyázik valahol,
Sötétben ügyködő,
Valahol mindig elindul
Vagy megáll az idő.
——
Valahol mindig helyreáll
Éjfél után a Rend,
S éjfél után régi regét
Mesél a régi Csend.
———————–
Végül az utolsó:
Hol tartok a regényben?
Itt:
—————-
(Az időpont: 1664. november 24. Ez a tanácskozás a valódi történelemben éppen Zrínyi halála miatt elmaradt. Nálam Zrínyi tovább él, tanácskozás is van.)
———
- Frieden von Eisenburg…
Zrínyi elmosolyodott. A vasvári béke neve németül valóban jobban hangzik, mint magyarul. Emellett a németek között akad, aki hasznát látja, a magyarok számára azonban csak kára és veszedelme van.
A titkár közben rájött, hogy az előzetes utasítások ellenére a békeokmány német nyelvű példányát kezdte olvasni. A rosszalló pillantások kereszttüzében zavarba jött, ostobán elvigyorodott, aztán gyorsan kicserélte az iratot, és fennhangon olvasni kezdte a latin szöveget.
Zrínyi Miklós figyelt. A megállapodás alapját nyilvánvalóan az egykori zsitvatoroki béke szövege alkotta, de ez az ötvennyolc esztendővel korábbi békekötéshez képest néhány új ponttal is kiegészült – amelyek a császárra és országára nézve egytől egyig súlyos hátrányt jelentettek. Ezek a következők voltak:
Zrínyi-Újvár nem épül újjá. Erről nem vagyok meggyőződve.
A császári csapatokat Erdély területéről ki kell vonni. II. Rákóczi György és Kemény János – a török ellen harcoló erdélyi fejedelmek – családjából soha többé senki sem kerülhet Erdély trónjára, az ország uralkodója Apafi Mihály marad. Ami az ügyünkre nézve egyáltalán nem olyan hátrányos, ahogy azt Isztambulban gondolják.
Erdélyben a török sem állomásoztat semmiféle katonaságot. Ki tudja, miképpen maradhatott benne ez a pont az egyébként csapnivaló békeszerződésben, de lehet, hogy ennek még nagy jelentősége lesz a későbbiek folyamán.
Székelyhíd várát le kell rombolni. Az nagy csapás lenne. Apafi uram önmagában ez ellen a verdikt ellen ugyan semmit sem tehet, legfeljebb halasztgathatja egy ideig a megvalósítását. Ha azonban semmi sem történik, legkésőbb a jövő évben fel kell robbantania a várat.
Székelyhídnak korábban nem volt nagy jelentősége, ezt még az öreg Rákóczi György fejedelem erősítette meg, aki sikerrel vont üstököt a törökkel. Ha jól meg van erősítve, és megfelelő védősereggel ellátva, megakadályozhatja, hogy a budai pasa hadjáratot vezessen Erdély ellen. Ezért csípi a török szemét.
Most jön a súlyosabbja:
Török kézen maradhat Érsekújvár és Várad.
Ezt nem szabadott volna megengedni. A szentgotthárdi csata után a török Érsekújvárt némi alku után örömmel visszaadta volna. Várad természetesen más, de ha a császári sereg folytatja a hadjáratot, és a török főerő nem tudja megállítani, a nagyvezír maga ajánlotta volna fel a visszaadását. A súlyos vereség helyett a Porta örvendett volna, hogy a harc a háború előtti status quo-val ér véget.
És még ez is hazaárulás lett volna.
Akkor mit mondjunk erről a békéről?
A török kézen lévő Érsekújvár olyan, mint egy Bécs torkának szegezett kés. Erődíteni kell vele szemben Komáromot és Győrt. A várat bázisul használó török portyázók így is szinte bármikor a császárváros közelébe juthatnak. Ezt talán nem fogják sűrűn megtenni – legalábbis egyelőre – hiszen a szentgotthárdi szomorú tapasztalatok ettől óva intik őket – de nekik megfelelő időben bármikor megtehetik. A császári kormányzat csak akkor fog rádöbbenni, hogy micsoda szarvashibát követett el, amikor török kézen hagyta ezt a fontos várat.
Várad török kézen hagyása még nagyobb veszedelemmel fenyeget – ha a rövidlátó császári stratégák számára talán nem is ennyire nyilvánvaló – és isteni szerencse, hogy a török most kénytelen Velence és Perzsia ellen is hadakozni, különben nagyon nagy baj keletkezne az ország egyik legfontosabb várának elvesztéséből.
Gután, valamint Szabolcs és Szatmár vármegye erősségeiben császári őrség maradhat.
Ezt az udvari tisztviselők nagy győzelemnek igyekeznek felfújni, pedig jelentéktelen ügy, nem is siker. Egyszerűen a török számára sokkal kedvezőbb és olcsóbb, ha a néhai Rákóczi György ezen bázisait császári hadak tartják megszállva, mintha a Rákóczi família valamelyik tagja, esetleg a halott fejedelem valamelyik befolyásos híve kerítené őket a birtokába, és rájuk támaszkodva Erdély elfoglalására készülne. Egyébre nem valók. Bármely komolyabb háború fő hadszíntereitől messze vannak, fenntartásuk költséges. A török legfontosabb hadműveleti irányait nem zavarják, és nem különösebben erősek.
Császári helyőrség maradhat a hajdú kerületben is.
Ez sem jelentős vívmány. A császári katonaság ott inkább a hajdúk féken tartását, semmint a védelmét szolgálja. Emellett azt is tudni kell, hogy Bocskai óta a hajdú kerület katonai potenciálja erősen megcsappant. Az utolsó háborúban a hajdúk nagy veszteséget szenvedtek. Jelenleg onnan egy harcképes ezredet sem lehetne kiállítani. A török jelentéktelennek tartja a hajdúság erejét, és ebben sajnos igaza van. A térség legfontosabb városa, Debrecen azonban továbbra is a szultánnak adózik.
A török tulajdonába kerül Lugos, Karánsebes és Jenő vára.
Ez viszont megint nagyon nagy baj. Az említett várak Erdélyt védelmezték a törökkel szemben. Oszmán megszállásuk teljesen kiszolgáltatottá teszi a fejedelemséget, Apafi uram nem is moccanhat, mert a három vár együttes török helyőrsége eleve nagyobb, mint amit ő sebtében fegyverbe tud állítani. Erdély mozgástere tehát a korábbinak a töredékére szűkült; egy esetleges háborúban csak akkor számíthatunk rá, ha már megroppantottuk a török erejét.
A császár Gutánál új erődöt építhet.
Aminek haszna aligha lesz. Félreeső helyen van, fontosabb útra nem ügyel, a benne lévő őrség sok vizet nem zavar, de utánpótlás szempontjából nagyon messze van.
A szultán új erődöket emelhet Párkány és Érsekújvár, illetve Pest és Hatvan között.
Eben gubát cseréltünk ezzel is. Amennyire haszontalan lenne nekünk a gutai vár, annyira hasznos a török számára ez a rendelkezés. Biztosíthatja az összeköttetést Érsekújvárral, és újabb erődök hálózatával veheti körül Budát – éppen a legveszélyesebb irányokban. Arról nem is beszélve, hogy az új várak őrségével legalább négy-ötezerrel növekedne az állandóan Magyarországon állomásozó török katonaság létszáma.
Azonnali kereskedelmi egyezmény köttetik Őfelsége és az Oszmán birodalom között.
Erre nemcsak a magyarok, hanem néhány jelenlévő osztrák tábornok is gúnyosan elhúzta a száját. Portia látta, és közbeszólt:
- Ezen kereskedelmi egyezmény nagy fontosságú a birodalom számára, uraim! Reményeink szerint megtölti az üres kincstárat.
Erre még Auersperg arcán is undorodó kifejezés jelent meg. Nem volt szokás ilyen nyíltan beszélni a pénzügyekről – legalábbis nem ebben a körben.
Ha a birodalom kincstárát nem is, az egyezmény kiagyalóinak a zsebét mindenesetre megtölti, gondolta Zrínyi bán, és kihívó pillantást lövellt Hocher felé. A volt ügyvéd látta, és belevörösödött.
Portia kevélyen körüljáratta a tekintetét, és Zrínyi arcán állapodott meg. A bán szeméből semmit sem tudott kiolvasni, egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd sorra szemügyre vette a többi magyart is.
Lippay érsek. Némi fokozódó ingerültség, de a hivatali fegyelem láthatóan diadalmaskodott. Az érsek gondolatai rejtve maradtak a Titkos Tanács elnöke előtt.
Wesselényi nádor. Joviális, már-már bamba tekintet. Portia már régen nem adott hitelt a nádor ostobaságáról szóló vélekedéseknek; most meg különösen nem. Magyarország nádora – közjogi értelemben a király után következő második személy – szívesen játszotta az ostobát, ha időt akart nyerni. Ez nyilvánvalóan most is így van.
Nádasdy országbíró. Kellemes diplomatamosoly, kiismerhetetlen tekintet. Nádasdy meg éppen az udvarban iskolázódott, az arca semmit sem árult el.
Lipót őfelsége unatkozva dobolt mutatóujjával az asztalon.
Portia herceg lemondóan sóhajtott. Hosszúra nyúlt a csend. Ezek az ádáz magyarok megvárják, amíg a titkár a mondandójának a végére ér. Akkor sem biztos, hogy tüstént színt vallanak; márpedig pontosan kellene tudni, hányadán állnak velük. Valóban úgy van, ahogy egyesek suttogják? Valóban lázadás fenyeget Magyarországon, vagy valami módon mégis megegyezésre lehet jutni velük?
Portia fásultan leült, és intett a titkárnak: folytassa.
A fickó nagy torokköszörülések közepette újra a kezébe vette a paksamétát, szürcsölve kortyolt egy-kettőt a valakitől kapott vizespohárból, és tovább olvasott.
Lipót császárnak nem kell adót fizetnie a Porta számára, de a két udvar egymásnak 200-200 ezer aranyforint értékű ajándékot küld.
Nem hívják adónak, gyakorlatilag mégis az. A Portán adóként fogják nevezni, azzal meg a szultán nem sokat törődik, hogy ajándékot küldözget a császárnak, hiszen van miből.
A török sokat nyert ezzel a békével, mi pedig csak vesztettünk vele. A szultán békét köthet a perzsákkal, és minden felszabaduló erejével Velence ellen fordulhat. Ha megtöri a Serenissimát, újra erősödhet, és hosszú időre elköszönhetünk a reménytől, hogy valaha is megszabadulhatunk tőle.
Lippay érsek rosszallóan nézi Nádasdyt, mert azt hiszi, az országbírónak része volt a béke létrehozásában. Tudom, hogy ezzel vádolja, éreztette is vele. Szerintem Nádasdynak ebben a békében része nincs, bár én is bizalmatlan vagyok vele.
A béke húsz esztendőre szól.
Mire kivénülünk. Az egész nemzedékünk minden munkája, a hazának tett összes szolgálat semmivé válik, ha ez a békesség érvényben marad.
A titkár hirtelen befejezte az olvasást, utána pedig csak állt némán, ostoba arckifejezéssel, időnként laposakat pislogva gazdája, Portia felé. Csaknem egy teljes percet tartott a kongóan kínos és nyomorúságosan szürke csend.
Lipót elégelte meg, és valamit súgott Portia fülébe.
- Elmehet, titkár úr! – mondta a herceg.
A fickó kicsoszogott, lassan és nehézkesen, időnként fújtatva. Igyekezni próbált, de esetlenség lett belőle; az ajtóban még ki is ejtette kezéből az iratcsomót. Ijedten kezdte felszedegetni a földről, és amikor látta, hogy maga a császár nézi rosszallóan, teljesen megzavarodott, és újra kihullt az öléből minden.
- Bocsánat! – hebegte. – Bocsánat, bocsánat…
Portia herceg vasvillatekintettel meredt rá, Lipót császár a fejét csóválgatta. A szerencsétlen még percekig ügyetlenkedett a papirosokkal, utána többszörös hajlongással hátrált volna ki, de akkor meg nekiment az ajtófélfának. Előbb feljajdult, aztán hideglelős kínnal elmosolyodott. Többen csodálkozva méregették, a császár idegesen vihogott, Portia magába temetkezve ült.
Amikor a titkár végre elhagyta a termet, többen is felsóhajtottak. Portia herceg elgyötört arccal felemelkedett.
—————-
Mindenkinek nagyon boldog Valentin-napot kívánok!
2011. február 12., szombat
Csillag fénye kóborol
Csillag fénye kóborol,
Lomha ég kéken dalol,
A vén Hold mesél,
Ibolyaszín álmot hint a szél.
——
Tél dereka hajladoz,
Sír a régi vén koboz,
Felhő-hegedű,
Fakorona csúcsán halk derű.
——–
Magányos a február,
Télanyó-jelöltre vár,
Fagy a kerítő,
Homlokát ráncolja a Jövő.
——-
Csillag fénye kóborol,
Régi nótákat sorol,
Elolvad a hó,
Hajnali dér mosolya fakó.
——-
Csillag fénye féktelen,
Útja fényes, végtelen,
Kerek a világ,
Tavaszért imádkozik az ág.
———
Fent a fények halmaza,
Lent a fáradt, szép haza,
Fagy szablyája vág,
Nyílik-e majd a kis hóvirág?
——–
Fent a fényes sejtelem,
Lent az édes szerelem,
Álom az Idő,
Féltékenyen duzzog a Jövő.
——
Egyszer minden hajnalon
Fény tör át a ködfalon
Boldog-komolyan,
És a Remény újra megfogan.
———
Reggel-gyermek lépeget,
Számolja a fényeket,
Nap az égre kel,
Az Életnek mindig élni kell.
Lomha ég kéken dalol,
A vén Hold mesél,
Ibolyaszín álmot hint a szél.
——
Tél dereka hajladoz,
Sír a régi vén koboz,
Felhő-hegedű,
Fakorona csúcsán halk derű.
——–
Magányos a február,
Télanyó-jelöltre vár,
Fagy a kerítő,
Homlokát ráncolja a Jövő.
——-
Csillag fénye kóborol,
Régi nótákat sorol,
Elolvad a hó,
Hajnali dér mosolya fakó.
——-
Csillag fénye féktelen,
Útja fényes, végtelen,
Kerek a világ,
Tavaszért imádkozik az ág.
———
Fent a fények halmaza,
Lent a fáradt, szép haza,
Fagy szablyája vág,
Nyílik-e majd a kis hóvirág?
——–
Fent a fényes sejtelem,
Lent az édes szerelem,
Álom az Idő,
Féltékenyen duzzog a Jövő.
——
Egyszer minden hajnalon
Fény tör át a ködfalon
Boldog-komolyan,
És a Remény újra megfogan.
———
Reggel-gyermek lépeget,
Számolja a fényeket,
Nap az égre kel,
Az Életnek mindig élni kell.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
