Szőke nő zűrben az űrben - XLXIX.

HATVANKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Miss Satana hadnagy megjelenése egészen egyszerűen félelmetes volt. A nő jó három fejjel magasabb volt Karennél, messze két méter fölötti termettel, hatalmas, drabális testtel. Férfi díjbirkózónak is figyelemre méltó lett volna. Fekete trikója kiemelte roppant karizmait.

Karen először a hajától rettent meg. Nem, ez nem szőke. Fehér. Hófehér. Bizony: Satana hadnagy albínó volt. Rücskös, szeplős és zsíros bőre láttán Karen utálattal rezzent össze. De nem is ez volt benne a legbaljóslatúbb. Hanem a szeme. A közönyös, kifejezéstelen tekintet, amivel Karent méregette.

A szőke nő csaknem rosszul lett ettől a tekintettől. Ez a némber egyetlen parancsra bármikor ugyanezzel a közönnyel agyonlőné, vagy akár fel is trancsírozná őt. Egyáltalán emberi lény ez?

Fegyver is volt ennél a nemét messze meghaladóan brutális és marcona jelenségnél. Bőven. Egy a kezében, kettő az övében, egy lazán lógott a vállán, kettő a hátára szíjazva. Akár egy két lábon dülöngélő fegyverraktár. Elképesztő.

Satana hadnagy bizony sátáni jelenség volt. Méltó a nevéhez. Karen nem tudott hozzászokni a jelenlétéhez, szinte másodpercről másodpercre jobban félt tőle. Mit kezd majd egy ilyen kísérővel? Hogy menekül meg? Kétsége sem volt afelől, hogy ez a némber azonnal kivégzi őt, amint a küldetést teljesítette. Hogyan lesz képes lerázni?

Karen közel járt hozzá, hogy teljesen összeroppanjon. Érezte, ahogy terjed benne a pánik, ahogy kezdi elveszíteni a hitét, a reményeit, ahogy a kitörni készülő pánikroham vad vihara tépázza belülről a lelkét, ahogy vágyni kezd valami hamis békére, valami halálos nyugalomra; hogy már készülődik a vihart lecsendesítő komorfekete, a szivárvány helyét bitorolni készülő halálfelhő: a teljes önmegadás, a megváltoztathatatlanba való belenyugvás. Nincs remény, nincs jövő, nincs perspektíva. Rábízták erre a vaskos, bivalyerős, démonikusan közönyös nőnemű kivégzőre, erre a rezzenéstelen, érzelmeket hírből sem ismerő végrehajtóra, erre a bioautomatára. Ennek hiába is könyörögne, ezt hiába próbálná megvesztegetni, ez a küldetés befejeztével azonnal tarkón fogja lőni, mert ez talán nem is emberi lény.

Mit tegyen? Valóban oda minden remény?

Az öntelt, ingujas, rózsaszín nyakkendős nagyfőnök a maga szempontjából jobban tette volna, ha hallgat. De nem olyan fából faragták. A tábornoki uniformist viselő férfi kifejezéstelen képpel csendben maradt, de a suhanc idétlenül felnyerített. Ettől a nagyfőnök is vihogni kezdett.

Vihorászás közben végigjártatta tekintetét a nyomorult szőke nőn. Ez a szerencsétlen ribanc olyan, mint a kapituláció szobra. Nem hagyhatta szó nélkül.

- Csak nem megijedt Satana hadnagytól, Miss Kadlecikova? – kérdezte vihogva. – Van is miért megijednie! A hadnagy kemény katona! A Különleges Erő egyik legkiválóbb tagja!

Karen úgy érezte, hályog szakadt le a szeméről. Mi az, hogy Különleges Erő? Létezik ilyen alakulat? Nyilván létezik, de a földi hatóságok számára merőben illegálisan.

A pánikroham azonban megpróbálta szívósan védelmezni percekkel korábban meghódított állásait. Na és? Akkor mi van? Mit nyer vele? Nyer vele valamit egyáltalán? Így is úgyi is megölik, akár legálisa, akár illegálisan.

Ez nem egészen így van. A helyzet sokkal bonyolultabb. Ez a fickó itt valószínűleg teljhatalmú főnök, de nem egészen azt teszi, amit a Földről parancsolnak neki, ezt pedig valahogyan ki lehetne használni. De hogyan?

Hallgatni kell, elkeseredett képet kell vágni, hátha ez a pojáca tovább folytatja.

De nem folytatta. Elhallgatott és vigyorgott. Akkor hát: ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból. Minél ostobább kérdéssel.

- Uram, - rebegte a tőle telhető legnagyobb alázattal a hangjában Karen. – ha esetleg véletlenül a Földre jutnánk… mármint, úgy értem, a térmanipulátor segítségével.

A vigyor elhalt, az arcok megdermedtek.

- Micsoda? – üvöltötte magából kikelve a rózsaszín nyakkendős hűbérúr. – Maga a Földre akar jutni? Megtiltom! Ne merészelje! – egészen lila lett a nyaka az erőlködéstől.

Karen alig hallhatóan felsóhajtott. Egy null a javára. De ha a fickó ennyire vehemensen tiltja, az nem jelenthet egyebet, mint azt, hogy neki igazából lenne lehetősége a Földre jutni.

Ennek utána kell járni. Még egy kérdés.

Együgyű képet vágott.

- Kapok kiképzést a térmanipulátor használatára, uram? – jámbornak szánt, valójában gyilkos kérdés volt. Ha a nagyfőnök észnél van, feltétlenül észre kell vennie a hátsó szándékot. Karen igazából nem is tőle, hanem a tábornoktól tartott, de az most éppen babrált valamit az egyik számítógépen. A nyerítő suhanc nem számított.

- Maga hülyébb, mint gondoltam! – vágta rá gondolkodás nélkül a főnök. – Mindenki tudja, hogy a térmanipulátor akarati paranccsal működik. Maga szerencsétlen ostoba liba!

Karen felbátorodott. Nem olyan biztos a dolgában ez az alak, csak őt akarja megfélemlíteni.

Mintha az albínó debella is elbizonytalanodott volna.

Karen magához tért. Túl fogja élni.

De mit kezd majd ezzel a nőnemű rémséggel?

Folytatása következik.