Szőke nő zűrben az űrben - LXVII.

HATVANHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Akinek a szakterülete a távolról irányítható elektronikus szerkezetek…

Tűnés innen!

Karen határozottan előre indult, a férfiak alig tudtak lépést tartani vele. Dr. Hussein undorító alak, nem kívánt találkozni vele. Éppen eleget hallott róla a többi lánytól.

A szőke nő egy lendülettel ment a folyosó végéig, és benyitott az ajtón. Hátrahőkölt. Elegáns, gondozott márványlépcső állt előtte, valahová felfelé vezetett. Megtorpant.

- Csak nyugodtan előre, hölgyem! – mondta Alonso, és megfogta Karen könyökét. – Fel a lépcsőn!

Felmásztak legalább harminc lépcsőfokot. Újabb ajtó állt előttük. Alonso kinyitotta, és maga előtt tuszkolta a szőke nőt.

Régimódi előkelőséggel berendezett előcsarnokban találták magukat. Szertartásos viselkedésű fiatal férfi lépett eléjük.

Karen nagy szemeket meresztett rá. Hogy is hívják ezt a cicomásan régies öltözéket? Megvan: libéria. Valaki nagyon szereti itt a rongyot rázni.

- Kérem, jelentsen be az úrnak, James! – mondta a libériás házimajomnak Alonso. – Meghoztam Miss Kadlecikovát.

- Igenis, uram! – a rokokó jelmez eltűnt.

Karen szétnézett. Mint valami régi uralkodó fogadószalonja. Vagy váróterme. Arrébb még egy szertartásos képű libériás, az ajtóban két őr, fegyveresen, csillogó búzavirágkék operett uniformisban, magas medvebőr kucsmában. Miféle jelmeztár ez?

A két medvebőr kucsmás díszkatona összecsapta csizmás bokáját, és kinyitotta az ajtót. Hatalmas dolgozószoba tárult fel. A szőke nő belépett, Alonso a nyomában. A katonák kötelességszerűen kívül maradtak.

Roppant íróasztal terpeszkedett a szoba közepén, rajta számítógép és monitor. Jobbról és balról szép vonalú mahagóni szekrények, a polcokon elefántcsont szobrocskák. Mindegyik egy-egy meztelen fiúcskát ábrázolt.

Az íróasztal mögötti magas támlájú főnöki székben ülő férfit Karen még soha életében nem látta. Legfeljebb negyvenöt éves lehetett gondosan fésült, festett galambősz hajjal, ingujjban, rózsaszínű nyakkendőben. Hosszú körmei rózsaszíne festve, szája rúzsozva, szeme vastagon kihúzva. Karen összerázkódott az undortól.

Még ketten ültek a szobában, a nagy íróasztal két oldalán egy-egy fotelben. Tagbaszakadt, mord tekintetű férfi volt az egyik, tábornoki uniformisban. Ezt a nadrágján végigfutó vörös csíkról gondolta Karen, mert a rangjelzéseket nem ismerte.

A másik pattanásos képű kamasz volt méregdrága öltönyben és olcsó fülbevalóban. Unott képpel piszkálgatta rosszul szabályozott fogsorát.

Karen szeme újból az íróasztal mögött ülő férfire tévedt. Próbálta felmérni.

A félelem szinte magától keletkezett, jött a semmiből, enyhén megroggyantotta a szőke nő lábát, hideg érintéssel kúszott felfelé a testén, egészen a nyakáig. Ott megállapodott, és vadul fojtogatni kezdte a nőt. Karen elsápadt, sírni szeretett volna.

Minden emberismerete riadót vert, belseje háborgott, mint a megvadult folyó. Ha volt a világon emberi tulajdonság, amitől félt, reszketett, ha volt tekintet, amelynek a gazdájával sohasem akart farkasszemet nézni, az mind az ilyen üres közönyben testesült meg, ami ennek a férfinak az arcáról bambult rá. A milliók munkáját és életét alamuszi mesterkedéseivel tönkre tevő hülye pénzügyi atyaisten, a benne bízókat szemrebbenés nélkül eláruló jellemtelen politikus, az ezreket egyetlen kézmozdulattal értelmetlen halálba vezérlő idióta tábornok mind-mind ehhez a típushoz tartozott.

Karen újra összerázkódott az undortól. Már nem a fickó megjelenése miatt viszolygott, hanem a savószínű szempár, a nyegle vigyor fedezéke mögött rejtőző süket közönytől. Ettől az embertől semmi jót sem várhat. Egy sorozatgyilkosban is több az emberség, az sem öl meg mindenkit; nem is beszélve bármilyen állatról, ragadozóról – az meg akkor eszik, ha éhes.

Ez az ember nem ilyen. Az ilyen egyszerűen sohasem jön rá, hogy mások is élnek rajta kívül, hogy a többi ember munkája megélhetése, élete, szerelme, boldogsága fontos, hogy nem hagyható figyelmen kívül a hozzá hasonlók dilettáns hatalmi és gazdasági játszadozása érekében. Karennek egyszer egy pszichológus ismerőse azt mondta, hogy az ilyen ember erkölcsi fogyatékos, és ha az emberiség egyszer valóban képes lesz egy, csak egyetlen újabb lépést megtenni az emberré válás felé, gondoskodik majd róla, hogy az ilyesféle fogyatékosok gondos ápolásban részesüljenek, és sohase dönthessenek másokat érintő kérdésekben.

Most azonban nagyon is döntési helyzetben van.

Karen az unott képű kamaszra nézett. Napnál világosabb, miféle minőségben van jelen a kölyök. Az ostoba tekintet, a fogpiszkálás, a sunyi szempár, a drága öltöny és az ócska fülbevaló. Szexuális rabszolga, de – amilyen feneketlenül buta – sohasem jön rá. Nem az arca és nem az agya miatt van itt, és nem végleg. Csak addig, amíg fel nem váltja egy másik szerencsétlen suhanc. Némi játszadozásért meg szeszélyeskedésért cserébe kiszolgáltatta magát ennek a közönyös hóhérnak.

Karen újra megrázkódott az undortól.

A nagyfőnök Karenre nézett.

- Üljön le! – mondta kurtán.

Karen nem mozdult. Egyszer egy rendőr ismerőse elmesélte, hogy amikor először akart kihallgatni valami gyanúsítottat, és azzal kezdte, hogy „Foglaljon helyet!”, a kollégái elmagyarázták neki, hogy ezt nem így kell. Csak annyit szabad mondani, hogy Üljön le!”ez a felszólítás éppen ilyen volt.

- Nem hallja? Üljön le! – hörrent rá ismét a főnök. Nem tartotta szükségesnek, hogy bemutatkozzék.

Karen lehuppant az asztal elé készített egyszerű, támlátlan székre. Milyen rafináltnak érzi magát ez a gazember. Gondosnak. A főnöki szék és a fotelek mellé képes volt idehozatni egy közönséges hokedlit. A szőke nő megvetően elhúzta a száját.

A férfi elégedetten köhintett. Gatyába rázta, alaposan előkészítette a további megdolgozásra ezt a kis ribancot. Nemigen érzékelte, hogy a szőke nőből süt a megvetés.

- Mindent tudunk magáról! – vigyorgott. – Azt is, amit maga nem is gondol, még csak nem is tud saját magáról.

Fenét, gondolta Karen, nem tudtok ti rólam semmit, ami igazán lényeges.

- Például tudjuk, hogy maga nem szociálterrorista. – röhögött a férfi. – Ezer szerencséje!

Karen most nehezen állta meg, hogy fel ne nevessen. Vajon hány hangyaszorgalmú és fogyatékos értelmű ügynök kutatott meddő szorgalommal, kék lángokat füstölő fenékkel hosszú és fárasztó napokon keresztül, éjt nappallá téve, hogy ezt a banális igazságot eme tökfej most az arcába vághassa?

- Maga konspirált egy kínai könnyűcirkálóval. Látja: ezt is tudjuk. Ne is próbáljon mellébeszélni!

Karen nem próbált. Szót se szólt. Még a száját sem húzta el ezen a bárgyúságon.

- Elmegy, és megkeresi nekünk Morgensohn doktort. Még ma indul.

Karen könnyű szívvel bólintott. Mindez annyira nyilvánvaló. De – a buta szőke nő szerepének kedvéért – megkérdezte:

- Mi lesz, ha nem találom?

Sunyi fintor futott keresztül a méltóságos főnöki tekinteten.

Karen értett belőle. Ha nem találom meg Morgensohnt, meghalok.

És ha megtalálom?

Akkor is meghalok.

Folytatása következik.