L. N. Peters: Uballit háza - Részlet a regényből

Frazer sejtette. Túl olcsó volna, ha azonnal szemtanúra bukkannának. Mindazonáltal lehetnek szemtanúk, és a főfelügyelőnek már volt ötlete, miként keríti őket elő.
— Rendben van, Paolo atya, folytassuk! Így esett össze a bíboros úr?
— Igen! Azazhogy…nem. Valami másképp történt.
— Mi volt az?
— Sajnos nem tudom!
— Kérem, próbáljon visszaemlékezni!
— Ne haragudjon, nem megy! Bocsásson meg, nagyon rossz megfigyelő vagyok!
Frazer erre élénken megrázta a fejét.
— Egyáltalán nem! Ön igazából a kiváló szemtanúk közé tartozik, Paolo atya! — mondta, majd, látván, hogy a plébános belevörösödik a dicséretbe, még hozzátette: — Úgy érzi, valamilyen momentum még hiányzik?
— Igen, igen!
— Még egyszer játsszam el, hogy összeesem?
— A világért se!
A főfelügyelőnek váratlanul támadt egy ötlete.
— Figyeljen! — hirtelen megmerevedett, elsápadt, szeme kidülledt, és a jobbjával a nyakához kapott. Paolo atya élénken helyeselt.
— Igen! Igen, így történt!
— Tehát a bíboros úr a nyakához kapott?
— Igen
Ideje összefoglalni, gondolta Frazer. A korábbi ügyei megoldásánál legalább annyi hasznát vette a fantáziának, mint a logikának. Bátran igénybe vette a képzeletét most is. A bíboros a plébánossal beszélgetve kilépett a templomból. Elhaladtak az árkádok alatt, és kiértek a szabadba. Enyhe szögben balra fordultak, és elsétáltak a szökőkút mellett. A gyilkos ott várt rájuk valamelyik lépcsőn ülve. Talán nem is egyedül. Egy cinkosa biztosan volt, lehetett több is. Például azzal a feladattal, hogy a téren vagy éppen a lépcsőn tartózkodó idegenek elől eltakarja a gyilkos fegyvert. Erre nagyon alkalmas lehet egy gesztikulálással kísért hangos szóváltás, de más is. Például egy csók. Az emberek többsége nem bámulja meg a csókolózó párokat, inkább elkapja róluk a tekintetét. A csók örve alatt pedig szinte bármit tehetnek. Igen, ez a legvalószínűbb. Egy csókolózó pár. Egy férfi és egy nő. Lopva a szökőkút lépcsőjére lesett. Kapásból legalább három csókolózó pár, de ha figyelmesebben odanézne, alighanem találhatna többet is. Egy újabb pár fel se tűnne. Ilyen helyen egyik szerelmespár olyan, mint a másik. Valószínűleg így történt: egy nem feltűnő külsejű fiatal férfi és egy ugyanabba a kategóriába tartozó nő ült itt, a lépcsőn. Látszólag éppen úgy festettek, mint a többi szerelmespár. Csakhogy ezek éberen figyeltek. Az egyikük a gyilkos fegyvert kezelte — jó lenne tudni, mi volt az — a másik falazott neki. Lehet, hogy nem először csinálták, valószínűleg könyörtelen, hivatásos gyilkosok mindketten. Harmadik cinkosuk gondoskodott róla, hogy a bíboros megálljon, és ezzel eszményi célpontot nyújtson a fegyver számára. A lövés — vagy bármi hasonló — eltalálta Matakumba bíboros nyakát. Patrice kardinális a nyakához kapott, méghozzá jobbjával a nyaka jobb oldalához; a füle alatt, kissé hátul. Frazer vigyázott, hogy pontosan így játssza el az áldozatot, Paolo atya reakciója pedig bizonyossá tette a számára, hogy így történt. Hogy a bíboros mit érezhetett, az már sohasem fog kiderülni; lehetett éles fájdalom, hirtelen szúrás, csípés. Kiáltani nem kiáltott; vagy azért, mert nem tudott, vagy egyszerűen azért, mert az érzés hirtelen volt, és Patrice bíboros reflexei így működtek. A becsapódási szögből ítélve — boncolási jegyzőkönyv és ballisztikai vizsgálati eredmények nélkül a főfelügyelőnek ilyen módszerrel kellett ezt rekonstruálnia — bizonyos, hogy a lövedék sehonnan máshonnan nem érkezhetett, csak a lépcső felől. Milyen nyitott kérdés van még? Megvan! A kézitáska!
— Mondja, Paolo atya, — fordult a plébánoshoz. — amikor a bíboros úr felemelte a jobb kezét, még nála volt a kézitáska?
— Nem tudom, főfelügyelő úr. — meresztett nagy szemeket a pap.
— Próbáljon emlékezni! — sulykolta Frazer, majd hirtelen a jobbjával újra a nyaka jobb hátsó részéhez kapott.
— Igen! — nyögte Paolo atya. — Nála volt! A táska szinte a levegőbe röppent!
— Szinte? — kérdezte élesen a főfelügyelő.
— Azazhogy… teljesen a levegőbe emelkedett. Bocsásson meg főfelügyelő úr, talán ostobaságokat mondok.
— Nem, egyáltalán nem. — nyugtázta elégedetten Sir Robert. — Válságos pillanatokban, ha egyszerre több azonos időben történő dolgot észlelünk, óhatatlanul szelektálunk. Ön a bíboros úrral törődött, és teljesen jogosan feledkezett meg a táskáról. Ön egyszerre látta, amint a bíboros úr szeme megüvegesedik, aztán összeesik, illetve azt, hogy a táska kirepül a kezéből.
Erős és kellőképpen intenzív lehetett a lövedék becsapódása, gondolta Sir Robert. Matakumba bíboros a hirtelen fájdalomhoz, szúráshoz vagy égési érzethez közelebbi kezével automatikusan a nyakához kapott. Közben elejtette a táskát. Vajon a gyilkos ezt is előre számításba vette? Nem lenne meglepő. Valószínűleg pontosan ismerte a fegyvere hatását. Talán arra is felkészült, hogy a bíboros halála keltette felfordulásban felveszi a táskát és elmenekül.
— Paolo atya!
— Parancsoljon, főfelügyelő úr!
— Látta később a fickót, aki átvágott önök előtt?
— Nem, többé nem láttam!
— Ha látná, felismerné?
— Nem! — felelte rövid gondolkodás után a plébános. Látszott, maga is nehezen érti, amit mond. — Azt hiszem, nem. Voltaképpen nem is láttam az arcát. A hátizsák mindent eltakart. Nem láttam egyebet, csak a hosszú hajat.
Ami vendéghaj is lehetett, gondolta Sir Robert. Az elkövetők profik. Valószínűleg sejtették, hogy Matakumba bíboros halála ügyében szabályos rendőrségi nyomozás nem lesz. Ha azonban mégis bárki szimatolna, gondoskodtak róla, hogy az esetleges szemtanúk ne adhassanak semmiféle támpontot. A hagyományos rendőrségi kihallgatók fele nem is értesült volna a hátizsákos férfi epizódjáról. A fickók profik. Frazer agya a szokott módon jelzett: valamire rá kell jönnie. Valamit nem vettek figyelembe a tettesek. De mit?

————
A regény rövidesen megvásárolható lesz a bookmania.eu oldalán.