Falus András: szinte féláron – a tudományos közbeszédről és az oktatásról

Azt írja a hogyishívják:

http://www.fn.hu/tudomany/20100227/falus_andras_szinte_felaron/

“Vészharangot kell kongatni az oktatásban, mert ha nem változik sürgősen meg a magyar iskola, akkor az ország további rohamos balkanizálódása elkerülhetetlen.”

Ezek Falus András akadémikus gondolatai. Nehéz volna vele nem egyetérteni. A balkanizálódást nap mint nap látjuk, érezzük. Ezt minden frontpedagógus látja; csak az tagadja, akinek érdeke van benne, vagy akinek fogalma sincs a valóságról.

Falus András Rubik Ernőt idézi:

„A jó iskola az nem csodát tesz, semmi mást nem tesz, mint hogy segít abban, hogy mindenki olyan legyen, amilyen tud lenni. Senkit nem lehet tehetségesre nevelni, tehát nem lehet tehetséget egy injekcióval belénk plántálni. Viszont a bennünk rejlő különböző tehetséget igenis lehet támogatni és segíteni kifejlődni. Tulajdonképpen az iskolának a legdöntőbb feladatát én abban látom, és azt hiszem, hogy talán ebben a legkevésbé eredményes, hogy segítsen megtalálni önmagunkat.”

A mai magyar iskola igen messze áll attól, hogy a fentebbi követelményeknek megfeleljen. Lényegében vegetál, arra is egyre kevesebb az ereje, hogy önmagát megoltalmazza.

“Sokan és sokszor hangoztatták, hogy tragédiaközeli a mai magyar középiskolai oktatás helyzete, és azonnali változások esetén is évekig kell majd várnunk, míg valami pozitív változás jelét látjuk.”

Ez bizony így van. Nyolc-tíz éve sem volt éppen kedvező állapotban, de a puszta működőképessége akkor még nem volt veszélyben. Az elmúlt évek számos ostoba rendelkezése, meg a hihetetlenül hülye takarékossági kampányok mostanra az anyagi, szellemi és erkölcsi csőd szélére juttatták.

A problémakupac kiterjedése nehezen mérhető fel.

“Egy sor felelőtlen, voluntarista döntés miatt a természettudományi tárgyakat tanító tanárnak jelentkezők száma soha nem látott mélypontra került. Az ELTE-re tavaly, tudomásom szerint egy (!!!) fő jelentkezett fizikatanárnak és a vidéki egyetemeken sem jobb a helyzet.”

Igen, a sok idióta döntés közül egynek ez lett a következménye. Ha minden hatökör intézkedés ilyen módon bosszulná meg magát, az egész világot elöntené a magyar oktatási kormányzat “ihlette” bohózatok tömkelege.

“Az egyetemi felvételiknél zavaros helyzetet teremt az emelt és nem emelt szintű érettségi körüli feltételrendszer átgondolatlansága. Például ott, ahol a biológia kiemelt, ott a kémia nem, ami a tudományok egymásra épülése miatt jelentős dilettantizmusra utal.”

Sajnos a “jelentős dilettantizmus” a témakör minden szegmentumából nagy lendülettel acsarkodik elő.

“A középiskolás tankönyvek (például a biológia) sok esetben az önálló gondolkodásra, testünk ismeretére, a bioszféra teljességének szemléletére való eligazodás helyett teljesen felesleges (és sokszor rég valótlannak bizonyult) részletekkel tömi meg a 14-18 éves fiatalok fejét.”

Ez is igaz, bár nem a tananyag a legnagyobb gond. Már nem.

” Nem úgy kell fejleszteni a középiskolai oktatás színvonalát, hogy átemelünk anyagrészeket az egyetemi oktatásból a középiskolába!”

Hát nem! A tananyag pedig évtizedről évtizedre nagyjából így bővült-srófolódott felfelé - mígnem mostanra lényegében elveszítette a jelentőségét.

A jó tananyag ideje akkor jön el, amikor megfelelő körülmények között adható tovább az azt befogadni akaró tanulóknak.

Hogy ebből a formulából manapság hány tényező hibádzik? Többé-kevésbé mind.

Már az sem érvényes, amit tavaly írtam; a helyzet elképesztő gyorsasággal romlik.

“Egy értelmes középszintű oktatás gondolkodni, eligazodni, kérdezni és kritikusan szűrni tanítja meg a tizenéveseket. Ez a megközelítés szemléleti alapokat teremt, erre az egyetemek, főiskolák rakják majd rá a saját specifikusabb tudásanyagukat.”

Így van. Most azonban már nem lehet itt kezdeni; lejjebb kell menni.

Öt évvel ezelőtt a fentebbi idézet szellemében átszervezhető lett volna a magyar középfokú oktatás, most azonban igen sok teendő akadna külső körökben és bugyrokban, amíg egyáltalán eljuthatunk oda, hogy ez problémaként vetődhessen fel.

“Külön tragédia a politikai (és költségvetési) döntéshozók botrányos alul- (és félre-) informáltsága.”

Szívemből szól. Ki tehet erről?

“Létkérdés a tanártovábbképzés állandósítása, persze ez sosem lesz hatásos (nemkülönben vonzó), a tanárok hatalmas adminisztratív terhelése árnyékában.”

Ez valóban komoly kérdés, de messze nem a legnagyobb probléma. Az iskola lerombolt presztízsét kell helyreállítani - ha még lehet. Ami a tanárok valóban hatalmas adminisztratív megterheltségét illeti; azt az érdemi munka érdekében minimum a felére kellene csökkenteni.

Manapság teljesen az adminisztrációra tevődött át a munka súlypontja. Azt ellenőrizgetik, de szinte hetente. Nem az oktatás minőségét, az oktatók felkészültségét, nem az iskola állapotát, a nebulók tanulási szokásait és kultúráját, tehát nem azt, ami valóban fontos. Hanem:be van-e írva a tavalyelőtti napló, és Kovács Jancsi TAJ-száma szerepel-e a rubrikában. Nem vicc. Ezeket ellenőrizgetik, de örökösen. Az ellenőrsűrűség akkora, hogy - alföldi szólással élve - ha kutyát akarunk botozni, ellenőrt találunk.

Sejtem, hogy miért.

Hogy is szól a közkeletű vicc?

- Miniszterelnök úr vagy egy jó és egy rossz hírem?

- Mi a rossz?

- Önnek rosszindulatú daganata van.

- És mi a jó?

- Fotoshoppal el tudom tüntetni.

Elvégre: ha adminisztratíve minden jól jön le, nincs is semmi probléma a magyar oktatásban…
“Vészharangot kell kongatni? Igen! Ha nem teszünk a középszintű oktatás terén azonnal radikális lépéseket, a húszas, harmincas évek majdani gondolkodó, korszerűen alkotó értelmisége drámaian felhígul egy diplomás konzumidióta réteggel, amely Magyarország további rohamos balkanizálódásához és a gazdasági szférán túl mentális kiszolgáltatottsághoz fog vezetni.”

A folyamat már elindul.

“Ezer Kinizsi sem

Térülhet elébe”?

Majd meglátjuk…

Tavaszváró

Bízzunk benne, hogy érkezik,

És minket itt talál;

Jön vele illat, új remény,

Zengő szín, friss határ.

—-

Higgyünk benne, hogy a Tavasz

Megint megérkezik;

S eltűnnek a Tél árnyai,

Amint hírét veszik.

—-

A hűséges gólyasereg

Már úton van haza,

Remélik, hogy a Hazának

Most is lesz tavasza.

——-

Ha ők is tudnak bízni még,

Nekünk kötelező ;

Szemünk fényében a jelen,

Kezünkben a jövő.

——

Míg tartunk néhány csepp reményt,

S van hitünk: egy arasz;

Addig még kelni fog a Nap;

S addig még lesz tavasz.

Szőke nő zűrben az űrben - XLVII.

A KÖDKÜRT

A jéghideg víztükör közepén, távol minden szárazföldtől, rendületlen kitartással vártuk esténként a köd érkeztét, és amint eljött az ideje, rögvest megolajoztuk a sárgarézből készült szerkezetet, és begyújtottuk a kőtorony ködlámpáját. McDunn-nal a fakószürke égen verdeső apró madaraknak éreztük magunkat, miközben a vörös, majd fehér, majd megint vörös színben pompázó fénnyel újabb és újabb pillantást vetettünk a magányos hajókra. És ha a jelzéseinket nem is látták, a Hangunkat mindig hallhatták, hiszen jól ismert Ködkürtünk zengő basszusa könnyedén áthatolt a ködfoszlányokon, hogy aztán mint kártyapaklikat zilálja szét a parton veszteglő sirályokat, és korbácsolja magasra a tajtékos hullámokat.
– Magányos élet ez, de hozzá lehet szokni, nem igaz? – kérdezte egyszer McDunn.
– Hozzá – feleltem. – Hála az égnek, magának jó a beszélőkéje.
– Holnap viszont rajtad a sor, fiam – mosolygott McDunn –, hogy megtáncoltasd a hölgyeket és igyad a gint.
– McDunn, min gondolkodik, amikor magára hagyom?
– A tenger titkain. – McDunn meggyújtotta a pipáját. Egyike volt ez a hűvös novemberi estéknek, és valamivel hét óra után járhattunk. A fűtés kitartóan melegített bennünket, miközben a fénysugár száz meg száz irányba csóválta farkát, a Ködkürt pedig egyre csak bömbölt a torony tetején tátongó szájból. Vagy százötven kilométerre volt tőlünk a legközelebbi város, mindössze egy elhagyatott út tekergőzött át a holt vidéken a tengerhez, magányos sziklánkat háromezer méternyi jeges víz választotta el a szárazföldtől, a hajók pedig ritka vendégnek számítottak mifelénk.
– A tenger titkain – ismételte meg a gondolataiba veszett McDunn. – Tudtad, hogy ez az átkozott óceán a világ legnagyobb hópelyhe? Ezernyi formát és színt képes feltölteni, miközben ide-oda hullámzik. Nincs hozzá hasonló. Egészen különös. Egy este, évekkel ezelőtt, egyedül voltam itt, amikor a tenger összes hala kiúszott idáig. Valami az öbölbe kergethette őket, és szinte reszketve bámulták a tornyot, ami hol vörös, hol fehér, hol vörös, hol fehér színt vetett a riadt kis arcukra. Megfagyott az ereimben a vér. Olyan volt, mintha egy hatalmas páva farkát alkotnák, éjfélig csapkodtak össze-vissza. Aztán egyszer csak hang nélkül eltűntek, mind egy szálig. Máig azt gondolom, hogy ez az egész valamiféle furcsa tiszteletadás lehetett. Egészen különös. Gondold csak végig, minek is láthatták ők ezt a tornyot, ami több mint húsz méter magasba emelkedik a víz fölé, a tetején lévő isteni szem folyamatosan pislog, ráadásul mindeközben valamiféle szörnyeteg-hang bömböl belőle. A halak nem is jöttek vissza soha, de ki tudja, számukra talán egy rövid időre úgy tűnhetett, hogy valamiféle isteni jelenlétet élveznek.
Megborzongtam, majd kinéztem a végeláthatatlan szürke pázsitként a semmibe nyúló tengerre.
– Hát igen, rejtélyek dolgában a tenger kifogyhatatlan. – McDunn nyugtalanul pislogott és pöfékelt a pipájából. Egész nap feszült volt, de nem mondta meg, miért. – Lehet nekünk ezer hajónk meg olyan tengeralattjárónk, de még vagy tízezer évszázadnak kell eltelnie, mire tényleg lábunkat vetjük az elsüllyedt földek igazi fenekén, az ottani csodavilágban, és megtudjuk, mi a valódi iszonyat. Gondold csak végig, fiam, odalenn még mindig Krisztus előtt 300 000-et írnak. Miközben mi mindenféle trombitával parádéztunk, és nyesegettük egymás fejét és országait, addig ezek a lények ott éltek a tenger felszíne alatt húsz kilométerre lévő fagyban, egy korban, ami olyan vén, mint az üstökös szakálla.
– Tényleg öreg világ lehet.
– Gyere csak. Van itt valami különleges, amit már régóta meg akarok neked mutatni.
Ráérősen, halkan diskurálva felbaktattunk a nyolcvan lépcsőn. Amint megérkeztünk a torony tetejére, McDunn lekapcsolta a helyiség világítását, hogy ne tükröződjön a fény a táblaüvegen előttünk. A világítótorony jelzéseit szolgáltató hatalmas szem halk hümmögéssel forgott olajozott üregében. A Ködkürt tizenöt másodpercenként vehemensen tülkölt egyet.
– Mintha egy állat hangja lenne, nemde? – McDunn bólintással válaszolta meg saját kérdését. – Mintha egy hatalmas, magányos állat sírdogálna az éjszakában. Csak üldögél itt, a tíz billió év peremén, és odakiált a Mélységnek, hogy „Itt vagyok, itt vagyok!” A Mélység pedig válaszol neki. Johnny, már vagy három hónapja ügyelsz velem, úgyhogy itt az ideje, hogy felkészítselek arra, amit látni fogsz. Minden évben eljön a nap, amikor – McDunn itt előrébb hajolt, hogy végigpásztázza a ködtől sűrű homályt – valami meglátogatja a világítótornyot.
– A halraj, amiről az előbb beszélt?
– Nem, fiam, ez valami más. Mostanáig nemigen akartam előrukkolni vele, mert tartottam tőle, hogy kótyagos öregúrnak fogsz tartani. De nem halogathatom tovább, mert ha hihetek a naptáramnak, ami tavaly ilyenkor is megbízhatóan jelzett, akkor ez a valami ma este jön el újra. Nem akarok belemenni a részletekbe, látnod kell a saját szemeddel, úgyhogy ülj csak le ide mellém. Ha aztán úgy tartja majd kedved, holnap csomagolhatod is a düftin nadrágodat, a motorcsónakkal elhajózhatsz a partfoknál lévő mólóhoz, berámolhatsz a kocsidba és kereshetsz magadnak valami helyre kis szárazföldi városkát, ahol éjjelente melegedhetsz a dunyha alatt. Nem foglak én se kérdőre vonni, se hibáztatni. Csak hát ez a valami az elmúlt három évben mindig eljött, és mostanáig senki sem volt velem, aki igazolhatta volna, hogy nem hülyültem még el teljesen. Úgyhogy várj és figyelj.
A következő fél órában csak pár kósza suttogást váltottunk egymás között. Amikor belefáradtunk a várakozásba, McDunn elkezdte ecsetelni néhány megfigyelését és elméletét. Magáról a Ködkürtről is volt mit mondania.
– Egy sok évvel ezelőtti napon egy férfi végigsétált a part mentén, megállt a tengerágon, és a napfény-hiánytól hűvös parton a következőket mondta: „Szükségünk volna egy hangra, ami a vízen keresztül figyelmeztetni tudja a hajókat. Készítek hát valamit, ami képes kiadni magából ezt a hangot. Olyan hang lesz ez, ami legyőzi az időt és a ködöt, ami úgy várja az embert, akár egy üres ágy az éjszakában, egy üres ház az ajtónyitás után, vagy a levélfosztott fák ősz idején. Olyan keserves hangot ad majd ki, mint a délnek tartó madarak, mint a novemberi szél, vagy mint a kemény és hűvös partot mardosó tenger. Fájdalmasan magányos hang lesz ez, ami senki figyelmét nem kerülheti el, és hatására sok házban fognak zokogni, a kandallók forróbban izzanak majd, és a messzi városok összes lakója boldog lesz, hogy zárt ajtók mögül hallgatja ezt a távoli hangot. Készítek hát egy eszközt, ami képes kiadni magából ezt a hangot, Ködkürtnek hívják majd, és mindenkit, aki csak meghallja, emlékeztetni fog az öröklét szomorúságára és az emberélet rövidségére.”
Erre a Ködkürt megszólalt.
– Csak azért találtam ki ezt a történetet – folytatta McDunn halkan –, hogy valamennyire talán megmagyarázzam, miért jön vissza ez a valami a világítótoronyhoz minden évben. Én egészen biztos vagyok benne, hogy a Ködkürt hívja, és amikor megérkezik…
– De… – próbáltam közbevágni.
– Csitt! – teremtett le McDunn. – Ott van! – kiáltott, és a Mélység irányába mutatott.
Valami a világítótorony felé úszott.
Mint mondtam, ezen a ritka hűvös éjszakán csontig hatoló hideg volt a toronyban, a fények szüntelenül villogtak, a Ködkürt pedig újra meg újra felszántotta a kusza homályt. Nem láthattunk se messze, se tisztán, az ólomszürke tenger mindenesetre háborítatlan nyugalommal hullámzott az éj csendjében, mi pedig kétszemélyes magányunkban figyeltük a torony magasából, ahogy a messzeségben vízfodor képződik, ami hullámmá, aztán buborékként felfúvódó tajtékká dagad. Végül jókora, sötét színű, mérhetetlen nagy szemeknek otthont adó fej emelkedett ki a jéghideg tenger felszínéből, nyomában egy végtelennek tetsző nyakkal. A fő vagy tizenkét méterre magasodott fel ezen a kecses és éjszínű nyakon. Csak ezután következett a test, ami egy fekete korallokból, kagylókból és langusztákból álló apró, szakadatlanul csöpögő szigetként emelkedett ki a mélyből. Végül aztán fellibbent egy farok is. A fej búbjától a farok végéig olyan harminc méter hosszúnak becsültem a szörnyeteget.
Mondtam valamit, de már nem emlékszem, mit.
– Nyugalom, fiú, nyugalom – suttogta erre McDunn.
– De ez lehetetlen! – szakadt ki belőlem.
– Nem, Johnny, a mi létezésünk lehetetlen. Ez olyan, mint amilyen mindig is volt, tíz millió év alatt nem változott semmit. Mi és a föld változtunk, mi lettünk lehetetlenek. Nem ő!
A bestia lassan és behemót alkatához illő borongós méltósággal úszkált a fagyos vízben, messze tőlünk. Ahogy a köd körbefogta irdatlan testét, a lény átmenetileg alaktalanná vált. A kolosszus egyik szeme elfogta, megtartotta és visszatükrözte világítótornyunk sűrű, vörös, fehér, vörös, fehér sugarát, akár a magasba emelt lemez, ha fényjelzésre használják. A bestia különben éppen olyan néma volt, mint a köd, amit átszelt.
– Ez valamiféle dinoszaurusz! – nyögtem, majd a lépcsőkorlátba kapaszkodva leguggoltam.
– Igen, bizonyára közéjük tartozik.
– De azok kihaltak!
– Ez nem halt ki, csak elrejtőzött a Mélységben. Mélyen, egészen mélyen a legmélyebb mélységben. Igaz is, Johnny, mélység, ez aztán a kifejező szó. Már magában is milyen hideg, sötét és feneketlen.
– És most mit tegyünk?
– Hogy mit tegyünk? Ideköt a munkánk, nem mehetünk el innen. Különben meg nagyobb biztonságban vagyunk itt, mint egy csónakban, ami a szárazföld felé igyekszik. Az a bestia akkora, és majdnem olyan gyors, mint egy torpedóromboló.
– De miért pont ide jön?
A következő pillanatban megkaptam a választ.
A Ködkürt megszólalt.
A szörnyeteg pedig válaszolt.
A kiáltás egymillió évnyi vízen és ködön túlról érkezett. Olyan gyötrelmes és magányos hang volt ez, hogy borzongás járta át tőle minden egyes porcikám. A szörnyeteg ismét kiáltott a toronynak. A Ködkürt megint válaszolt. A szörnyeteg újra felbőgött. A Ködkürt ezúttal is válaszolt. A szörnyeteg kitátotta hatalmas, fogakkal teli száját, és pont olyan hang szakadt ki belőle, mint amilyet a Ködkürt adott ki. Magányos volt, mérhetetlen és távoli. A remetelét, a határtalan tenger, a hűvös éjszaka, a végtelen elhagyatottság keserves hangját hallottuk.
– Érted már – suttogta McDunn –, miért pont ide jön?
Bólintottam.
– Johnny, ez a szerencsétlen szörnyeteg, ami a parttól ezer kilométerre, több mint két és fél ezer méterrel a felszín alatt éldegél egymagában, legalább egy millió éves. Gondolj csak bele, milyen lehet ennyi időn át várakozni. Fiam, te képes lennél erre? Ki tudja, lehet, hogy ez a bestia fajának utolsó példánya. Én hiszem, hogy az. Képzeld magad a helyébe. Öt évvel ezelőtt emberek érkeznek erre a vidékre, felépítik ezt a világítótornyot, megszólaltatják a Ködkürtjüket, az pedig csak bömböl és bömböl, egyenesen afelé, ahol te az igazak álmát alszod, és eltemetkezel egy olyan világ tengermélyi emlékeibe, amelyben több ezer hozzád hasonló lény élt, de most egyedül vagy, egyes-egyedül egy olyan világban, ami már nem nyújt neked otthont, csak bujkálásra kényszerít.
A Ködkürt viszont újra meg újra megszólal, te pedig összerezzensz a Mélység iszapágyában, és kinyitod a fél méter átmérőjű kameralencsékre emlékeztető szemed, majd megmozdulsz, de őrületesen lomhán mozogsz, mert egy egész óceánnyi víztömeg súlya nyomja a vállad. A Ködkürt távoli, de ismerős hangja ezer kilométer messzeségből is elér, mire a bendődben rejlő kohóban felizzik a tűz, és gyötrelmes lassúsággal elindulsz a felszín felé. Irdatlan étvágyadat megszámlálhatatlanul sok tőkehallal, csellével és több rajnyi medúzával csillapítod, majd egészen lassan emelkedni kezdesz az őszi hónapokon át, elhagyod szeptembert, amiben a köd formálódni kezdett, áthaladsz októberen, amiben a köddel együtt a kürt hívószava is erősebbé vált, majd eljön november vége, amikor továbbra is nap nap után egyre magasabbra küzdöd magad, és már majdnem eléred a felszínt, a szíved pedig változatlan sebességgel ver. De muszáj lassan haladnod, mert ha egyből a felszínre törnél, felrobbannál. Úgyhogy három teljes hónapig tart, mire eléred a víztükröt, és újabb pár napba telik, hogy a jeges vízen át eljuss a világítótoronyhoz. Ott vagy tehát, Johnny, kinn az éjszakában, te vagy a létező leghatalmasabb fenevad, ami valaha a világra jött. A világítótorony pedig egyre csak hív, a nyaka éppúgy a magasba emelkedik a vízből, akár a tiéd, alkatában is rád emlékeztet, és a legfontosabb, hogy a hangja is olyan, mint a tiéd. Érted már, Johnny?
A Ködkürt megszólalt.
A szörnyeteg válaszolt.
Láttam és megértettem mindent: hogy milyen lehet egy millió éven át egyedül várni, hogy visszajöjjön valaki, aki soha nem jöhet vissza. Felfogtam, milyen lehet a millió évig tartó tengermélyi magány, a vízfenéken töltött végtelen idő tébolya; rádöbbentem, milyen lehet átélni mindezt úgy, hogy közben az égről eltűnnek a repkedő ősszárnyasok, a szárazföldeken kiszáradnak a lápok, a lajhárok és a kardfogúak a nekik jutott idő leteltével kátrányvermekbe süppednek, az emberek pedig termeszekként szaladgálnak fel-alá a dombok között.
A Ködkürt újra megszólalt.
– Tavaly – folytatta McDunn – a lény egész éjjel körözött, egy percre sem állt meg. Nem jött túl közel, gondolom, kissé összezavarodott. Ki tudja, lehet, hogy félt. Talán még dühös is volt, amiért egészen idáig úszott, hiába. Másnap meg a köd váratlanul feloszlott, és előbújt a Nap, az égbolt pedig olyan kék lett, akár a festményeken. A szörnyeteg viszont nem bírta a forróságot és a csendet, úgyhogy elúszott, és vissza se jött. Gondolom, elvonult egy évre emésztgetni az élményt, elrejtőzött, hogy a lehető legalaposabban végiggondolhassa.
A szörnyeteg már alig százméternyire járt tőlünk, de a közte és a Ködkürt között zajló párbeszéd tovább folytatódott. A fénysugár újra meg újra megvilágította a bestia szemét, amiben mintha egyfolytában tűz és jég kavargott volna.
– Micsoda élet ez – sóhajtott McDunn. – Kitartóan várni valakit, aki soha nem jön vissza hozzád. Jobban szeretni azt a valakit, mint amennyire az a valaki szeret téged. Egy idő után már legszívesebben elpusztítanád ezt a valakit, csak hogy ne okozzon neked több fájdalmat.
A szörnyeteg a világítótorony felé száguldott.
A Ködkürt változatlanul bömbölt.
– Próbáljunk ki valamit – mondta McDunn, és kikapcsolta a Ködkürtöt.
A csend ezt követően olyan erővel tört ránk, hogy a torony ablaküvegei mögött a kenőzsírral bevont lámpa lomha forgása mellett saját szívverésünket is hallhattuk.
A szörnyeteg mintha megfagyott volna. Jókora lámpás-szemével csak pislogott, óriási barlang-száját tátva hagyta. Vulkánok hangjára emlékeztető morajlás tört fel belőle. Jobbra-balra tekergette a fejét, akárha a ködbe veszett hang forrását kutatná. Aztán a világítótoronyra emelte a tekintetét, és újabb morajló hangot adott ki. Szemében végül felizzott a tűz, aztán a vizet szántva a toronynak rontott, és ekkor megláttam, hogy a tekintetében már kínnal vegyülő düh lüktet.
– McDunn! – kiáltottam. – Kapcsolja vissza a kürtöt!
McDunn babrálni kezdett a kapcsolóval, és bár újra életre keltette a Ködkürtöt, a fenevad nem tágított. Egy pillanatra megláttam gigantikus mancsait, és a tornyot megcélzó, ujjszerű nyúlványok között a csillogó halpikkelyes hártyát. A kolosszus fájdalomtól gyötört jobb szeme úgy csillant fel előttem, akár egy katlan, amibe egy óvatlan pillanatban metsző halálsikollyal belezuhanhatok. A torony megremegett. A Ködkürt felsírt, a szörnyeteg pedig megismételte a hangot, majd fogcsikorgatva nekirontott az üvegnek, ami szilánkesőként ránk zúdult.
McDunn ekkor karon ragadott és felüvöltött: – A pincébe!
A tornyon újabb remegés futott végig, az épület kezdte megadni magát. A Ködkürt és a fenevad egyaránt ordított. Mi elbotlottunk, és félútig legurultunk a lépcsőn. – Gyorsan! – sürgetett McDunn.
Éppen csak elértük a föld szintjét, amikor a torony összeroskadt. Gyorsan beugrottunk a lépcső alól nyíló szűkös kőpincébe. A hirtelen meginduló sziklaesőt végtelennek tűnő rázkódás kísérte. A Ködkürt hirtelen elnémult. A szörnyeteg rohama sikeres volt. McDunn és én meg csak guggoltunk a földön, szorosan egymás mellett, miközben a világ körülöttünk darabjaira hullt.
Aztán az egész véget ért, és nem maradt más, csak a sötétség meg a borotvaéles szikláknak csapódó tenger robaja.
Meg az a másik hang.
– Hallgasd csak – suttogta McDunn.
Eltelt egy perc, mire engem is elért a hang. Először csak a vákuumhatással járó levegővétel hangját hallottam, majd a szörnyeteg jajveszékelését, a zavartságáról és magányáról árulkodó őrjítő üvöltést, ami teljesen beborított minket, a bestia elviselhetetlen bűze megtöltötte a levegőt, és éreztük, hogy a fenevad a pince-cellánktól mindössze sziklafalnyi távolságra van. A lény csak tátogott és bömbölt. A torony semmivé lett, és vele együtt a fénysugár is. Végleg odaveszett az, ami egy millió esztendőn átívelő hangjával felébresztette a tengermély remetéjét. A szörnyeteg nagyra tátotta a száját, és újra meg újra felkiáltott, akárha a Ködkürt szólt volna. A messzi tenger felszínét szelő hajók pedig nem láthatták a fényt, nem láthattak semmit, elhaladtunkban csupán arra gondolhattak ezen a késő éji órán, hogy „Igen, ez a Magányos Öböl ködkürtjének a hangja. Akkor minden rendben. Megkerültük a hegyfokot.”
A szörnyeteg egész éjjel bömbölt.

Másnap délután, amikor a mentőcsapat megérkezett, hogy kiásson bennünket a sziklákkal betemetett pincéből, a nap teljes erejével ragyogott.
– Egyszerűen csak összedőlt – magyarázta McDunn komoran. – Jött pár erősebb hullámcsapás, és nem bírta tovább. – McDunn itt megcsípte a karom.
Más magyarázatot hiába is kerestek volna. Az óceán nyugodt volt, az ég kéken fénylett, egyedül az algáéra emlékeztető, átható bűz lehetett volna gyanús, amelyet az összedőlt torony romjait és a part menti sziklákat borító zöld anyag árasztott,. Máskülönben csak az ismerős légy-döngicsélés hallatszott. A sziklákat verdeső hullámok semmit sem vetettek partra.
A következő évben új világítótornyot építettek, de addigra már a parttól nem messze lévő városkában dolgoztam, volt feleségem és egy békés házam, ami az őszi éjszakákon sárgás fénnyel ragyogott, miközben nejemmel a zárt ajtók mögött melegedtünk, és a kémény némán pöfékelt. McDunn természetesen elvállalta a felügyeletet az új világítótoronyban is, amit saját kénye-kedve szerint építtetett, acéllal megerősített beton felhasználásával. – Biztos, ami biztos – mondta.
Az új világítótorony novemberre készen is állt. Egyik este elhajtottam az épülethez egymagam, leparkoltam, kinéztem az ónszínű vizekre, és meghallgattam az új kürtöt, amint magányában percenként egyszer, kétszer, háromszor, négyszer is megszólítja a messzeséget.
A szörnyeteg?
Az soha nem jött vissza.
– Végleg elment – panaszolta McDunn. – Visszaúszott a Mélységbe. Megtanulta, hogy ebben a világban semmit sem érdemes túlságosan szeretni. Elbújt a legmélyebb Mélységben, hogy újabb millió évig várjon. Szegény szerencsétlen! Ő csak vár, miközben az ember jön és megy ezen a szánalmas kis bolygón. Ő csak vár és vár.
Sokáig üldögéltem az autóban, és közben kitartóan hallgatóztam. Nem láttam sem a világítótornyot, sem a Magányos Öböl éjszakai fényjelzését. Egyedül a Kürtöt hallottam, semmi mást. Olyan volt a hangja, mintha a szörnyeteg bömbölne a távolból.
Csak ültem ott, és azt kívántam, bár tudnék mit mondani.

Roboz Gábor fordítása

X. gróf úr keringője

Liszt Ferenc egy alkalommal előkelő bécsi szalon vendége volt. Vacsora után váratlanul bejelentette valaki, hogy következik az est (Liszt mellett) másik díszvendége, X. gróf, aki tulajdon keringőjét adja elő a zeneszobában.

A társaság átvonult, udvariasan helyet foglalt, a méltóságos X. gróf pedig ihletett arccal klimpírozta el a z ünnepélyesen beharangozott valcert.

A nagyságos úr kalimpálását Liszt Ferenc kiismerhetetlen mosollyal hallgatta végig, és utána sem kapcsolódott be a társalgásba.

A vendégek lelkesen dicsérték a gróf úr briliáns játékát, áradoztak a fantasztikus zenemű felülmúlhatatlan mélységeiről, volt sok “ó” meg “ah”, az urak rajongva, a hölgyek ájuldozva méltatták a grófi zeneművészetet.

Liszt Ferenc ekkor már komoran hallgatott. Felállni és távozni nagy modortalanság lett volna, inkább diszkréten elhelyezkedett egy sarokban.

Az egyik hölgy így is lerohanta:

- Ön nem lelkesedik a keringőért, maestro? vagy talán már ismeri.

- Igen, hölgyem, - felelte rezignált hangon a mester. - már ismerem. Négy vagy öt éve hallottam először. Igaz, akkor még valaki másnak a szerzeménye volt.

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Kényes dolgok

Kényes dolog a becsület,

És nem pótolható;

Sose hagyd el,

A piacon csak bóvli kapható.

—–

Kényes dolog a szeretet,

Hisz pazarolni kell,

Ha spórolni próbálsz vele;

Semmibe oszlik el.

—–

Kényes dolog a szerelem,

Nem tudni, hogy’ terem,

S ha kísérleteznek vele;

Eltűnik hirtelen.

——

Kényes dolog az akarat,

Ha nem lehet szabad,

Végzetként hal meg a jelen,

És jövő nem marad.

Politikai kocsma. Vitassuk meg

Politikai kocsma. Vitassuk meg címmel rovatot indítottam a bookmania.eu-n.

Várom minden világnézethez tartozó írók, közírók és szónokok gyűlölködéstől mentes, de tisztességesen odamondogató cikkeit, bejegyzéseit és hozzászólásait. A szenvedélyesség és az érzelmi azonosulás megengedett, az anyázás nem.

Szándékomban áll minél több cikket feltenni, és komoly vitákat gerjeszteni.

Egyelőre az a gondom, hogy - bár több személyt is megpróbáltam rá felkérni - még senkitől nem találtam amolyan jó kis véresszájú, de tisztességes baloldali cikket. Most ilyenre vadászom.
——-

Csak vita lesz, veszekedés, harc nem.

Ez egy ilyen kocsma, kérem tisztelettel. A felek leülnek egymással, kezet fognak - talán még koccintanak is.

Harc legfeljebb egyféle lehet(ne) ebbe a virtuális kocsmában:

“Aszonta az öreg Tímár,

Ez az ulti nem ultí-már!”

——-

Bárki nyer vagy veszít; az irodalom, az irodalmi élet és az irodalmi közösség fontosabb holmi politikánál.

Az író nem aljasodik politikussá, mert neki a haza, az emberiség, valamint tulajdon ígéretei - szent dolgok…

Ehhez tartjuk magunkat.

Kamasz capriccio

Tanulni unalmas dolog,

Én csavarogni akarok,

Van lődörgés, kocsma, buli,

Pusztulj el, bilincses suli!

A világ csábítással van tele,

Szórakozás az élet veleje,

Az ifjúság szekere égbe fut,

Zárjuk be a kaput!

—–

Az élet oly keveset ér,

Adjuk zálogba semmiért!

Híg jövővel vér felesel;

Pusztulni, vagy röhögni kell!

Ha engem ifjan elnyel a salak,

Gyermekeim, a gazdátlan falak,

Mert szekerük a semmi légbe fut,

Majd sírva döngetik a zárt kaput…

Korrupció - és láthatatlan láb

Azt írja a hogyishívják:

http://www.fn.hu/tudomany/20100219/lathatatlan_lab_szuntetne_meg/Egy új, akár a magyar viszonyokra is alkalmazható antikorrupciós megközelítésre hívja föl a figyelmet az fn.hu két tudós alkalmi szerzője: Szántó Zoltán és Tóth István János.

—–

Ha korrupció-ellenes tervekre és ötletekre van szükség, az csak egyet jelez: létezik a korrupció, és az ellene vívott harc eddig fiaskóval végződött.

——-

A cikk hosszasan és igen érdekesen értekezik a korrupció-ellenes intézkedésekről.

“Az antikorrupciós közpolitikai reformoknak három hagyományos típusa van.”

Kisebb egyeztetési hiba ‘típusuk van’ volna a helyes, de nem ez a lényeg. Ha a korrupció elhárítására törő reformnak nem is egy, hanem - urambocsá - már három típusa is van, mindenképpen arra utal, hogy a korrupció elleni küzdelem már tiszteletre méltó múlttal rendelkezik, de - mivel a korrupció elleni fellépésre ma is szükség van - eredeti célját, a korrupció leküzdését nem tudta megvalósítani.

A második típus nyilván azért alakult ki, mert az első nem volt elég hatékony, a harmadik pedig az első kettő felváltására született.

Lássuk, mi az a három:

“Az első megközelítés a korrupció elleni stratégiák középpontjába a repressziót (elnyomást) állítja: az ellenőrzés erősítését, a felderítési arányok növelését, másrészt a feltárt korrupciós cselekményekhez kapcsolódó büntetési tételek szigorítását.”

Ennek a sikerében nemigen hiszek, de a cikk szerzője sem:

“Ennek a megoldásnak az általános érvényességét mindenesetre megkérdőjelezik azoknak az országoknak a tapasztalatai, amelyek alacsony represszió mellett alacsony, illetve magas represszió mellett magas korrupciós szintet mutatnak.”

Láttunk már karón varjút. Meg korrupció elleni fellépést. Meg üvegzsebet. Meg hallgattunk már ígéreteket. Általában bagoly mondta, hogy nagyfejű - egy másik bagolynak.

Szóval az első menüpont: a bürokrácia további növelése (ugyan, hová?), meg a szigorítás, meg a miegymás, meg a büntetés szigorítása nálunk nem jön. be.

Már Damjanich ismerte a mesét a kis és a nagy tolvajokról. gyermekkorunkban Harsányi Gábor dalt énekelt róla (vö. magyar mesefilm: A palacsintás király).

Az ellenőrzés szigorítása nálunk a legtöbbször azt jelenti, hogy szigorúan megnézik, mi van a papírra írva. Hasonló pszeudo-tevékenységekből már ma is több van a kelleténél, szaporítani őket fölösleges, mert hogy a korrupciónak ez (nálunk) nem gyógyszere, az tapasztalati tény.

Lássuk a másodikat:

“A második álláspont a megelőzést helyezi középpontba. Ennek eszközei mindenekelőtt olyan hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak együtt. Másrészt a gazdasági szereplők ösztönzésére, felvilágosítására és etikai felkészítésére irányuló lépések tartoznak ide.”

Ez így nekem túl eklektikus.

A korrupció megelőzése? Hm… Hm…. Ilyenről már sokat és sokszor beszéltek, magam is sokat és sokszor hallottam, de arra nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatban valaha bármi értelmeset mondtak volna.

Vajon mit takar a “hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak” formula?

Miféle intézményi és szabályozási feltételek járnak eleve alacsony korrupciós kockázatokkal? Tudtommal ilyen csak egy van: a vasfegyelem. A hatékonyan fegyelmezett hadseregekben valóban igen alacsony a korrupciós kockázat, mert tüstént agyonlövik, aki olyan cselekményre vetemedik, ami a békebeli korrupció háborús megfelelője.

Az agyonlövés békebeli analógiája kirúgás, vagyonelkobzás, hosszú börtönbüntetés, halálos ítélet stb…
Bizony, a szépen és ártatlanul hangzó hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak címke mögött feltehetőleg durva és kemény gyakorlat rejtőzik; egyszerűen nem éri meg korruptnak lenni. A durva és azonnal ítélkező törzsi társadalomban a korrupció szintje nyilván nagyon alacsony…

Hol lehetnek vajon ettől eltérő hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak?

Talán a multiknál? Kötve hiszem. Hiszen a lobbizás, ami olyannyira jellemző rájuk világszerte, voltaképpen nem más, mint a korrupció többé-kevésbé legális válfaja. Amellett meg a leghírhedtebb korrupciós sztorikegy évszázada róluk szólnak - szerte a világban.

—–

Mi lehet a harmadik?

“A harmadik nézőpont az átláthatóság fontosságát emeli ki. A sajtónyilvánosság – még akkor is, ha esetenként méltánytalan és részrehajló – kétségtelenül visszatartó erőt jelent a politikusok és közhivatalnokok számára a korrupcióval összefüggésben.”

Igen, elvben valóban ez az eddigi legjobb. Feltéve, ha a sajtó nem korrupt…

Meg…

Meg…

De mivel itt a mi kis Magyarországunkban éppen azt tapasztaltuk, hogy a sajtó a leglehetetlenebb hülyeséget is képes igen sok ember agyába sulykolni, főleg akkor, ha egy rendszer önmagáról alkotott elképzeléseiről van szó, kételkednék ebben a receptben is.

——-

Akkor hát?

“Ezekhez a hagyományos elképzelésekhez képest újszerű koncepciót és javaslatot fogalmaz meg Johann Graf Lambsdorff, német közgazdász, a Transparency International jól ismert korrupcióészlelési indexének kifejlesztője..”

Hát, lássuk a medvét.

(Újszerű koncepciókra a legtöbb esetben akkor van szükség, ha a régiek nem váltak be.)

Kénytelen vagyok a cikket hosszabban idézni:
“A közgazdasági gondolkodás a láthatatlan kéz Adam Smith nevéhez kötődő koncepciójával kezdődött: az egyéni érdekek követése – nem szándékolt módon – a piaci verseny során a közérdeket szolgálja. A korrupció elleni küzdelem során azonban nem működik hasonló önszabályozó mechanizmus.

Valami azonban mégis közel áll ehhez: a korrupt szereplők késztetése arra, hogy cserbenhagyják egymást. Ezt az árulási hajlandóságot nevezi Lambsdorff a láthatatlan láb alapelvének.

A kenőpénzt felkínálók és elfogadók ugyanis tudathasadásos viszonyba kerülnek a tisztességgel és az őszinteséggel. Elárulják a feletteseiket és a társadalmat, ugyanakkor őszinte kölcsönösséget és bizalmat próbálnak garantálni egymásnak, s ebben gyakran kudarcot vallanak. A korrupciós tranzakciók egyik legbizonytalanabb eleme, hogy a korrumpálók gyakran nem tudják pontosan, hogy mire számíthatnak a kenőpénz fejében. Éppen ez az egyik legsebezhetőbb pontjuk azoknak a személyeknek, akik hajlamosak korrupciós tranzakciókat kezdeményezni.

Lambsdorff megoldása: helyezzünk aszimmetrikus büntetéseket kilátásba a korrupciós tranzakciók részvevői számára. A korrumpált esetében: enyhe büntetés a kenőpénz elfogadásáért, de szigorú büntetés a korrupciós szolgáltatás nyújtásáért. A korrumpáló esetében: szigorú büntetés a kenőpénz felkínálásáért, de enyhe büntetés a korrupciós szolgáltatás elfogadásáért.”

Láthatatlan láb?

Talán ez fogja seggbe rúgni a korrupciót?
Mi tagadás, kissé mesterkéltnek tűnik…

Ez valami olyasmi, mintha a terrorizmus ellen ellen-terrorizmussal, a túszszedés ellen meg valamiféle ellen-túszszedéssel küzdenénk. A túszok meggyilkolásával fenyegetődző terrorista hirtelen meglátná a képernyőn a saját feleségét, gyerekét vagy anyját,amint a hatóság emberei pisztolyt szegeznek a halántékának… Érdekesnek érdekes…

(Nem vennék rá mérget, hogy sohasem fog megtörténni.)

Ez lenne a megoldás?

——

Az összes abból indul ki, hogy a korrupció voltaképpen egyéni jellemhiba, amin a megfelelő intézkedés úrrá lehet.

Nemigen.

Úgy gondolom, a korrupció a rendszer szerves része. Rajta keresztül (is) nyilvánulnak meg a tényleges hatalmi viszonyok. Nem az ideológia, hanem az általa álcázott tényleges rendszer. Az igazi. Ami nem szabad, nem független és nem demokratikus - de valóságos.

Kettős igazság vagyon ezen világban, egy ideológiai a szavazónak és az adófizetőnek - akik eltartják az egész hóbelevancot - meg egy tényleges…

A szónoklat az adófizető számára deklarált világhoz, a kinyilatkoztatás síkjához tartozik, a korrupció a valóságoshoz.
Sok minden van - ami nincs.

Halálbüntetés is van, de nem az ideológiai, hanem csak a valóságos, a nem hivatalos síkon.

Sok mással is ez a helyzet.

——-

A Fukuyama-féle ideológusok úgy tesznek, mintha az ideológia síkja a valóság lenne. Pedig nem, és a történelem sem ért véget.

——-

Hogyan lehet felszámolni a korrupciót?

Valódi társadalmi kontrollal.

Nem kinyilatkoztatottal, nem névlegessel, valódival.

Ami által a világ egy picit demokratikusabb is lehetne.

——-

Vagy dugjuk a fejünket a homokba…

A murányi Vénusz

Egyharmad tulajdonrészből

Egészet csinálni?

Lehet, csak a megfelelő

Oldalra kell állni.

—

Közönséges árulásnak

Néha nagy az ára:

Pénz, vagyon, becsület, hírnév,

Magas Murány vára.

—-

A jó Széchy Máriának

Nyomába ki érhet?

Megmutatta, hogy’ kell fogni

Fiatalabb férjet.

——

Már csak a jó média kell,

Hogy megmagyarázza,

Házi poétát hozatnak,

Aki kicifrázza.

—-
Ez nem csak “belső utalás”,

S nem öncélú rébusz:

Napjainkban is megélne

A murányi Vénusz.

Szőke nő zűrben az űrben - XLVI.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Az egész testet takaró fekete öltözéket viselő idegenek láthatóan valamennyien férfiak voltak, és mindegyik tagbaszakadt. Láthatóan a legkisebb is nagyobb darab volt, mint Bundy Cassidy.

Keményen, harciasan mozogtak. Helmut Schellenberg összerezzent a láttukra.

- Nyugalom! – súgta neki Ed Philips. – Ha harcolni akarnának, már tűz alatt lennénk. Talán már nem is élnénk! Nyugalom!

Erich, Helmuth habozást látva határozottan előrelépett.

- Én vagyok a vezető! – és kezét nyújtotta az ismeretlenek felé.

A középen érkező idegen – helyzetéből láthatóan ő volt a vezetőjük - erre gépies mozdulattal a sisakjához nyúlt, és valamit hátrataszított, mire előbukkant az arca. Az idegenek sisakja a középkori lovagokéhoz hasonlóan rostélyos szerkezetű volt, sorra hátratolták.

Az ismeretlenek vezetője, vagy inkább parancsnoka – elfogadta Erich kézfogását. Ötven év körüli, szúrós tekintetű férfi volt.

- Joachim Adler ezredes! – mondta pattogó hangon.

Erich is bemutatkozott.

- Szóval te vagy a vezető?

Az egyik ismeretlen közbevágott:

- Nem! Rendes körülmények között te lennél a vezető, Erich, de most itt van veletek a fiatalabbik Schellenberg is! – a parancsnokára nézett, és szabályszerűen jelentett neki:

- Ezredes úr, pontosan úgy van, ahogy az előbb mondtam. Illetve jelentettem. – rövid szünetet tartott. - Jelentem, ezek mindannyian a Monsterland-ról valók. Ez a férfi itt – mutatott Helmutra. – Az egyik híres ottani földbirtokos, Schellenberg fia. Schellenbergék mind közül a legemberségesebb ültetvényesek a Monsterlandon.

- Már meséltél róluk, őrmester! A többi kicsoda?

- Schellenbergék fegyveresei, nyilván szökött rabszolga nyomán indultak el, ezredes úr. Ők maguk is rabszolgák voltak. Ez itt Erich, ez meg itt Bundy. Ezt a férfit – Ed Philipsre mutatott. – és a nőt nem ismerem.

Karen jól megnézte magának a fickót. Tömzsi és mozgékony sárga bőrű férfi volt, húszas éveinek vége felé járhatott.

- Tehát rabszolgavadászok vagytok? – kérdezte Adler ezredes.

- Helmut Schellenberg. – lépett elő Helmut, és kezet nyújtott. – Ti kik vagytok?

- Mondtam már: Joachim Adler ezredes!

- Miféle hadsereg ezredese?

- Itt mi kérdezünk, Helmut Schellenberg. Magyarázza el neki, őrmester!

- Értettem, ezredes úr! – mondta a fickó, és Helmuthoz fordult. – Mark Thores őrmester vagyok! Valaha rabszolga Monsterlandban. A Volterra-ültetvényen.

Helmut bólintott, és láthatóan megkönnyebbült. Egy szökött rabszolga, aki megtalálta a számítását. Nincs miért félnie tőle, hiszen soha egyetlen rabszolgával szemben sem követett el embertelenséget.

- Mi tudjuk, kik vagytok, Helmut Schellenberg, de nektek semmi közötök hozzá, hogy mi kik vagyunk.

A többi ismeretlen súlyosan bólintott.

- El kell indulnotok visszafelé az ösvényen! – mondta parancsoló hangon Adler ezredes. – Ez itt magánterület. Az egész bolygó. Nem maradhattok itt!

- Magánterület? – suttogta Karen szinte csak maga elé.

Ed meghallotta.

- Hallottam már pletykákat magánbolygókról. – súgta vissza Ed. – Ezek szerint léteznek.

- Ki a tulajdonos? – kérdezte Erich, mire Adler szúrósan végigmérte.

- Mi gondod vele? Rátok annyi tartozik, hogy nem maradhattok itt. Meg kell várnotok a következő ugrást.

- A következő ugrást? – kérdezte Karen.

Adler a nőre nézett, mire az egyik eddig néma ismeretlen mondott valamit az ezredesnek, amit Helmut és társai nem hallottak.

- Persze, - nézett az expedíció tagjaira Adler. – hiszen nektek fogalmatok sincs róla, miképp is működik ez a dolog. Őrnagy úr!

- Parancs! – lépett elő a megszólított.

- Kérem, röviden magyarázza meg ezeknek a civileknek!

- Igenis, ezredes úr. – az őrnagy borostás arcú, marcona tekintetű ember volt. – Uraim és hölgyem! Ez az ösvény a térnek igen különösen viselkedő része. Nem tudjuk, miféle jelenség tette azzá. Az ösvény egy nagyjából hatvan kilométeres szakasza egyetlen térhez sem tartozik, mégis a része lehet csaknem mindegyiknek. Körülbelül hatóránként helyeződik át máshová, de csak akkor, ha valaki használja. Ha senki sem közlekedik rajta, nem is történik semmi különös.

Ed elképedt.

- Ha senki sem közlekedik rajta…?

- Úgy van! Csak akkor történnek különleges dolgok, ha emberek mozognak az ösvényen.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

A nagy hadvezér

663-ban Érsekújvár kapitánya, Forgács Ádám éppen elkeseredett küzdelmet vívott a várat ostromló török túlerővel. A császári főparancsnok, Raimondo Montecuccoli, akinek a bajban lévő vár segítségére kellett volna sietnie, a Csallóközben különféle methódikus hadmozdulatokkal szórakoztatta önmagát, és esténként sohasem felejtette el megcsodálni a térképen tulajdon csodaszép meneteit.

Montecuccoli nagy hadvezérnek tartotta magát, sokszor elmondta bölcs mottóját: Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.

A nagyszerű szárny-és oldalmenetek nem keltették fel a török érdeklődését; a tudatlan barbárok ügyet sem vetettek a büszke generális hadmozdulataira, hanem tehetségtelen pogány módjára tovább vívták Érsekújvárt. A védők helyzete egyre súlyosabbá vált.

Zrínyi Miklós is felkereste Montecuccolit, hogy valamiféle aktivitásra bírja a tényleges harcmezőkön. Montecuccoli büszkén kitartott, hiszen a barbár magyarnak olyan ostoba hadvezetési elvei voltak, mint aktivitás és gyorsaság (activité, vitesse; ugyanezeket az elveket vallja majd Bonaparte Napóleon, aki 106 évvel később fog megszületni).

Amikor Érsekújvár eleste kezdett elkerülhetetlenné válni, a derék Montecuccoli főparancsnokot a Rajnai Szövetség által küldött csapatok parancsnoka, Wolfgang Julius von Hohenlohe is felkereste, hogy jobb belátásra bírja.

Montecuccoli szomjúhozta a kiváló katona elismerését. Büszkén mutogatta a térképet.

- Igazán remekül állítottam fel a csapataimat, nem gondolja, Hohenlohe gróf? Az ellenség nem képes megzavarni a hadmozdulataimat - a legkisebb mértékben sem.

Hohenlohe megcsóválta a fejét.

- Van a felállásnak egy komoly hibája, tábornok.

- Mi lenne az?

- Hogy az ön hadmozdulatai sem zavarják az ellenséget - a legkisebb mértékben sem.

——–

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Az élet: ritmus és remény

Az élet: ritmus és remény,

Verssor, ütem, zene,

A ritmus él; a néma rend

A halál egy neme.

——-

Az élet: ritmus és remény,

Dallam, melódia,

Ott élet sincs, ahol sosem

Lehet harmónia.

—–

Az élet: ritmus és remény,

Végtelen akarat,

Minden halál csak epizód:

Az Élet megmarad.

Hogyan lehet vásárolni a bookmania.eu-n?

Mivel számos észrevétel érkezett, megpróbálom beavatni az olvasót a bookmania.eu-n történő e-könyv-vásárlás rejtelmeibe.

Egy-egy kötet ára 500 Ft. Tudomásom szerint ennél olcsóbban új könyv e pillanatban sehol sem kapható, még e-könyv sem. Mielőtt ezt a bejegyzést írtam volna, gyorsan körbenéztem a hasonló oldalakon. Ötszáz forintosnál olcsóbb könyvet nem találtam, olyat se sokat. 6-800 Ft-os áron már több helyen is találtam letölthető e-book-ot; meg attól drágábban is.

Nézzük:

Tegyük fel, meg akarjuk vásárolni a bookmania.eu-n Vasi Szabó János barátom A Kárhozat Földjén című kitűnő kötetét. A könyv nemcsak tőlem kapott igen jó kritikákat, 500 Ft nem tűnik érte soknak.

——–

Ha rákattintunk, a következő képernyőoldallal találkozunk:

Vasi Szabó János: A Kárhozat Földjén

Mi van a Rettenet, az Ítélet, a Világpusztulás után? Vasi Szabó János hősei a civilizáció pusztulása után élnek. Mentik, ami menthető. Próbálnak gátat vetni a szörnyű Járványnak, halottakat temetnek, mentik és továbbadják a tudást – a mindössze hatezer fős lakosságú Londonban, a mediterrán sivatagban, vagy az egykori Közép-Európa helyén burjánzó szubtrópusi szavannán. A megformáltság, a gondolatok mélysége Ray Bradbury műveit idézi.

Szerző egyéb műve:
A Kárhozat Földjén (részlet),

Olvasson bele a rövid ízelítőbe!

A könyv ára: 500 HUF

Bejelentkezés / Regisztráció

———

A vásárláshoz - ha nem vagyunk bejelentkezve - természetesen a Bejelentkezés a vásárláshoz gombra kell kattintanunk.

——–

Utána ezzel találkozunk:

Visszatérő vásárló: Új vásárló:
Nick name:

Jelszó:




———-

A vásárláshoz mindenképpen regisztrálnunk kell - nemcsak itt, másutt is.

A regisztráció után a következő jelenik meg:



A vásárolt könyv adatai

Könyv szerző: Vasi Szabó János

Könyv címe: A Kárhozat Földjén

A könyv ára: 500 HUF

Belefogtunk tehát a vásárlás folyamatába. Alul a következő feliratot láthatjuk:

A Vásárlás gombra kattintva Ön a biztonságos PayPal rendszeren keresztül vásárolhatja meg a kiválasztott könyvet.

Amennyiben bármi probléma merül fel a vásárlás során vegye fel velünk a kapcsolatot az alábbi e-mail címen: bookmaniateam@gmail.com

A PayPal rendszert Európa-szerte az egyik legbiztonságosabbnak mondják. Következzék a:

Kattintsunk rá.

Kétféleképpen vásárolhatunk:

1. Bankkártyával

2. PayPal accounttal.

Utóbbihoz természetesen meg kell adnunk a bankszámlaszámunkat, amint azt minden nem készpénzes és nem kártyás vásárlás esetében megtesszük.

Elvileg van egy harmadik lehetőségünk is: Ha PayPal számlával rendelkezünk, vagy nyitunk egyet - úgy annak segítségével a legegyszerűbben fizethetünk.

Az egyszer már megvásárolt e-könyvet a bookmania.eu-ról tetszőlegesen bármikor újra letölthetjük -immáron ingyen.

A magyar közvélemény

Híres tarokkpartijai egyike alatt Mikszáth Kálmán valamelyik képviselőtársa hosszan értekezett a magyar közvélemény tulajdonságairól, a magyarok igazságérzékéről, igazságszeretetéről.

A nagy palóc csak hümmögött.

A másik tovább szónokolt. Hogy az író semmit sem reagált, alaki a parti végeztével megkérdezte:

- Ön mit gondol a magyarok igazságszeretetéről?

Mikszáth kedélyesen mosolyogva válaszolt:

A magyar ember szenvedélyesen szereti keresni, kutatni az igazságot - de nem örül neki, amikor végül megtalálja.

——

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Mondóka - Valentin-napon

Tél fagyába meleget,

Tűzből, fényből eleget,

Mosoly-parton áradást,

Lelki fagyra olvadást

Adjon Valentin-nap.

—-

Egy napon vagy ötven centin

Nem múlhat ám egy Valentin;

Hogyha majd Paul helyet Pál int;

Lesz a Valentinból: Bálint

—-
Nyugati szél röpítette

Óceánon túlról ide,

Paprika, puliszka, kása,

Nem volt háza, se lakása,

Nem vágyódott a híg sárba,

Beköltözött februárba.

——
Hogy mások ne csalják jégre,

Felszállott a szürke égre.

Tölgyfa vállán hókorona,

Február a fagy otthona,

Valentin-napnak is, noha

Már van ott egy fagyott hona,

Itt is fagy lett az otthona.

——

Hozzon a Népnek sült ökröt,

Politikusoknak tükröt,

Nagy országos teli bendőt,

Békés jelent, szép jövendőt.

—–

Valentin-nap és február:

Szeretetünk ostromlott vár;

Itt a világ nagyon árva;

Hozz örömöt februárra.

Én már többé nem engedek a negyvennyolcból

Bizony, ennél már csak több lehet…

——–

Kint fantasztikus hóesésben fürdik a kisváros; az út hószínben fénylik, szitáló fehér stroboszkóp mögé rejtőzött az utca túloldala. Kissé balra egészen sejtelmesen ragyognak a hóesésben és a mögötte ásító ködös sötétben a kecses kis templom körvonalai.

Szemben a fák koronái a köd jóvoltából plasztikusan kirajzolódnak a térből, és a derengő holdfényben hol álmos-szürkék, hol meg vakítóan fehérek.

Téli pompa. Káprázatosan szép - de hideg. Pompázatos - de élettelen.

—–

Magyar író vagyok, semmiféle kisebbséghez nem tartozom (ha tartoznék, most egészen biztosan letagadnám), és megalkuvónak még egy évvel öregebb.

A héten fizettem be az adómat; állambratyó kapzsiságának mértéke a mértéktelenség, az arány abszurd és gyalázatos. Az adó az akkortájt írott versembe is beszivárgott, valakinek meg is jegyeztem, hogy ebbe Sheenard biztos megpróbál belekötni. Úgy is lett.

Magyar íróként igazi frontkorszakban élek; kultúránk perspektívái elgondolkodtatóak. A mindenre nehéz istenátokként terpeszkedő anglománia persze vékony álbőr, ami alkalomadtán vedléssel is eltávolítható. Volt már példa hasonlóra. A század második felében majd talán chinománia lesz…

A külföldimádó sznobizmus is inkább bosszantó, mint veszélyes jelenség. Hordozói csak többé-kevésbé tartoznak a magyar kultúrához, felesleges bántani őket, számon kérni rajtuk meg még kevésbé érdemes bármit is. Túléltünk már nagyobb veszteséget is.
A magyar kultúra csapást csapás után szenved el, elsekélyesítésére és tönkre tételére viszont komoly üzleti és kormányzati erőfeszítések történnek. A sznobizmus csepp a tengerben.

Sokkal komolyabb a baj, ha mindez hatalommal, gazdasági érdekkel párosul és komprádor magatartással fejeződik ki.

——-

A kormányváltás önmagában semmit sem fog megoldani. Talán valamelyest alább hagy majd a kapkodó dilettantizmus, háttérbe húzódik a komprádor profitdüh és megalkuvás, a nemzeti érdekek nyílt semmibe vétele. A fő problémák rovására előtérbe sulykolt részletkérdések talán kevésbé zavarják majd a tisztánlátást…

Talán kicsit nagyobb becsülete lesz a munkának…

Talán kipukkad majd némelyik a groteszk baromságok millió halmaza közül…

De a korrupció aligha. Mert az talán lényegi sajátossága ennek a demokrácia fedőnevű berendezkedésnek…

—-

Legalább egy tucat olyan cikket olvastam, amelyek azt bizonygatják, hogy nem létezik sajátos magyar út. Szerzőik figyelmen kívül hagyják, hogy minden lényeges társadalmi újítás sajátos helyi kezdeményezésből jött létre a földműveléstől kezdve.

Előbb vagy utóbb valaki meglépi majd, de most nálunk időszerű.

Társadalmi kontroll. A politika társadalmi ellenőrzése a megfelelő intézményeken keresztül.

- visszahívhatóság

- vétójoggal rendelkező népképviselet

- társadalmi ellenőrzés.

Még ez se lesz demokratikus, de a jelenlegi lobbikáosznál sokkal demokratikusabb lehet.

——-

Lássunk kellemesebb dolgokat…

Születésnaposhoz híven, igen szeszélyesen válogatok:

——

Mátyás király

Az idegen trónkövetelő számítása nem válik be.

RÉSZLET:

1. Jelenet

Narrátor, Kázmér



NARRÁTOR: Nyitra várában Kázmér egyre azt várja,

Mikor ér el hozzá a hódolok árja.

Készenlétben tartja a legszebb díszruhát,

Abban legyen, hogyha hozzák a koronát.



KÁZMÉR: (Imádkozik.)



NARRÁTOR: Mert reggeltől estig sokat unatkozik,

Mi mást is tehetne, hosszan imádkozik.

Meghagyta, hogy ebben ne zavarják soha,

Csak akkor, ha megérkezett a korona.

Egyszer aztán két ima közben azt hallja,

A Szent Koronát ugyan senki se hozza,

Viszont katonákat láttak közeledni,

Akikkel nagyon rossz volna kikezdeni,

Mert felette igen marcona legények,

És hollós címert viselnek — ez a lényeg!



Kázmér — amint látjuk — igen szontyolodik,

Úgy véli, jobb, ha még egyet imádkozik,

Aztán a papához haza takarodik.



(Kázmér el.)

———

Választott haza

Gröber százados 1849-ben megvesszőztette Maderspach századost. Húsz év alatt a dlogo talán feledésbe merült…

RÉSZLET:

1. Jelenet

Gröber, Maderspach



MADERSPACH:

Köszönöm az útba igazítást!



GRÖBER:

Szóval ez Versec. Jó német város lenne egyébként, de németnek túlságosan magyar. Hülye egy ország ez, fiatalember.



MADERSPACH:

Azt mondja?



GRÖBER:

Azt bizony! Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzak: Gröber őrnagy vagyok, őfelsége a császár és király hadseregéből, immáron nyugállományban.



MADERSPACH:

Az én nevem Maderspach.



(Kínos csend.)



GRÖBER:

Hogy mondta?



MADERSPACH:

Az én nevem Maderspach. Mit gondol, mért hoztam magammal kutyakorbácsot?



(Előveszi az ostort.)



GRÖBER:

Na, de kérem!



MADERSPACH:

Emlékszik, mit tett az édesanyámmal? Éppen ma húsz esztendeje. Most odamegyünk, ahová annak idején a maga parancsára kötözték. Még csak pribékekre sincs szükségem, hogy lefogjam, maga gazember.



(Megragadja.)



GRÖBER:

Jaj! Segítség!



MADERSPACH:

Viselje férfiasan! Próbáljuk is ki!



(Végigver Gröberen a korbáccsal.)



GRÖBER:

Jaj!



MADERSPACH:

Férfiasabban, maga hernyó! Ez Magyarország, itt a ganéról mindig kiderül, hogy gané. Akkor is, ha virágcsokorba ültetik. Csak idő kell hozzá.



GRÖBER:

Kérem, én parancsra! Csakis parancsra! Haynau táborszernagy úr! Őfelsége, a császár!



MADERSPACH:

Őfelsége bármilyen parancsot adhat! Haynau is. De aki végrehajtja: gazember.



GRÖBER:

Jaj! Kegyelem! Irgalom!



MADERSPACH:

A kegyelmet előbb gyakoroljuk, csak utána kérjük. Na gyerünk, ne húzzuk az időt!



(Kirángatja Gröbert. Mindketten el.)



(Hallatszik az ütemes csattogás és Gröber siránkozása.)

——-

Végül pedig.

Ezt írom most.

Történettudományunk elméleti alapja az utóbbi évtizedekben a minden szükségszerűen történt úgy, ahogy történet formula jegyében foglalható össze.

Egyszerű és kényelmes: a végzet felment a felelősség alól. A szükségszerűen úgy történt azt jelenti; ma is minden szükségszerűen történik…

Nem hiszek a történelmi végzetben. Kanonizálja a gyávaságot, a kapzsiságot és az idegen érdekek szolgálatát.

Csak az első oldalt teszem ide - cím és minden komment nélkül:

(Időpont: 1664. november 18.)

KANDIA

05 15



Francesco Morosini főparancsnok mégiscsak elküldte Aldo Contarini kapitányt, a Tízek Tanácsa egykori híres rendbiztosát abba a távol északon elterülő ködös és hideg tartományba, amely valamikor nagyon régen a büszke Magyarország nevet viselte.



Az országot ugyan még mindig így hívták, de már árnyéka sem volt egykori híres önmagának. Bő évszázada mardosta a közepét a török, mint földre döntött szarvas húsát a sakál. Hajdan állítólag a Serenissima[1] egyik legveszedelmesebb ellensége volt, a krónikák szerint előfordult, hogy a magyar seregek pusztulással fenyegették a Köztársaságot.



Hol van az a hajdani Magyarország? Egyedül Isten a megmondhatója. A mai hozzá képest tépett kadáver, madárijesztőnek kitett egykori díszes kabát, szemétdombon rozsdásodó páncél. Olyan, mintha már meg is halt volna.



Amikor gondolataiban idáig jutott, Francesco Morosini élénken megrázta a fejét. Nem, egyáltalán nem halott. Ha az volna, semmi értelme sincs Contarinit odaküldeni. Contarini kapitányból éppen tizenkettőt neveznének egy tucatnak, de Contarini rendbiztos fogalom volt annak idején Velencében. Annak idején. Tizenhat évvel ezelőtt, amikor kitört ez az átkozott háború. Contarinit, a kapitányt Morosini nélkülözni tudja, a török a távolléte miatt aligha veszi be Kandiát. Contarini rendbiztosra van most sürgős szüksége; most a rendbiztos tehet szolgálatokat a Serenissimának.



Mégpedig Magyarországon.



Most ott kell megvédelmezni a Köztársaságot.





Kinézett az ablakon, ahonnan jól látszottak a kikötőt uraló hatalmas erőd, a Rocca del Mare roppant, csipkézett falai. A robusztus falak úgy vigyázták Kandia kikötőjét, mint élelmiszerraktárt a megtermett szelindek. Morosini tudta, hogy a falakon most is égő kanóccal őrködnek a velencei tüzérek, ámbár ez már teljesen feleslegessé vált, amióta a töröknek nincs flottája.



A velencei gályák szelíden sorakoztak a kikötő védett öblének áldott, mélykék vizén. Egy másik velencei hajóhad a Dardanellák bejáratánál állomásozik, kellemetlen blokádot von a szultán városa köré, és a fényességes padisah már nem mer az ablakához menni, mert folyton csuklania kell, ha Szent Márk[2] hadiflottájának árbocait megpillantja.



Kréta szigetén sem érzi már jól magát az ide küldött török sereg. Az évek alatt Husszein pasa daliás martalócból aranyeres, fogatlan, vén haramiává vénült, haja fogy, potroha gyarapodik, a szakállát maga tépdesi ki. Túlereje fogyatkozik, eredmény semmi, az ellenőrzése alatt álló terület mind kisebb. Nagyon meggondolja most már ő pasasága, mikor rohanja meg ismét megszokott hebehurgyaságával a San Michelli emelte falakat. Már régen nem engedhet meg magának olyan veszteségeket, mint legutóbb a Mortinengo-bástya előtt. Nem tetszettünk nekik…



Most már a török számára szorul a kapca.



De meddig?


[1] A velencei Köztársaság ( a szerző jegyzete)

[2] Velence védőszentje. Velence Szent Márk Köztársasága (a szerző jegyzete)

Szőke nő zűrben az űrben - XLV.

NEGYVENÖTÖDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Erich azonnal megállította a menetet.
- Milyen irányban halad?
- Keresztben vágott át az ösvényen nagyjából észak-déli irányban.
- Valami munkagép?
- Elég méretes. A lánctalp méretéből és nyomából a jármű össztömegét negyven-ötventonnányira becsüljük.
Erich füttyentett.
- Azannya! Az valóban jókora! Esetleg szállított valamit?
- Nem hinném. – felelte higgadtan Bundy. – öt méternél nem volt hosszabb, és nem húzott semmiféle vontatmányt. Egy roppant nehéz, ismeretlen rendeltetésű lánctalpas.
Ed Philips arca elkomorodott.
- Harci jármű volt. – mondta mély meggyőződéssel.
Csend támadt.
- Sok helyen gyártanak kerekes vagy lánctalpas harci járműveket, - fejtegette Ed. – bár még sohasem hallottam ehhez hasonló méretű monstrumról. Valószínűleg nagy erejű lézer vagy másféle fegyver van ráépítve. Esetleg ágyú. Attól nagyon súlyos lehet.
Percek múlva ott álltak a jármű nyomai mellett. Karen elszörnyedt. A lánctalp brutális méreteiből ítélve jókora jármű düböröghetett át az ösvényen. A bozótot szinte letarolta, néhány kisebb fát meg egyszerűen kidöntött.
Schellenberg félrevonta Edet.
- Mit tegyünk?
- Óvatosan induljunk előre.
- Helyezzük üzembe az impulzusfegyvert?
- Használtátok már valaha?
- Csak gyakorlatoztunk vele. Szimulált körülmények között. Működik.
Ed Philips elgondolkodott. Saknem egy perc telt el.
- Úgy gondolom: még ne. – felelte aztán az állítólagos mezőgazdasági instruktor. – Sok légierőnél folytatnak kutatásokat arra nézve, hogyan lehet időben észlelni az impulzusfegyvert. Elképzelhető, hogy vannak már erre szolgáló eszközök. Ez mindenképpen az idegek harca, és a levegőből nem könnyű bennünket észrevenni.
- Rendben van, kikapcsolva hagyjuk.
- Meddig tart üzembe helyezni?
- Négy-öt másodperc.
- Legyen készenlétben.
Szinte lopakodva indultak el az úton. Erich az egyik Huskyt látótávolságra előreküldte, és erősen lelassította a menetet. A kézi radarokat bekapcsolták, és igyekeztek éberen figyelni.
Az erdő neszei, gondolta Karen. Ha volnának neszek. Talán könnyebb lenne…
Legalább egy kilométert haladtak. Újabb nyomokat nem találtak, és a radarok sem jeleztek semmit. Egyszer tartottak rövid pihenőt. Erich, Ed, sőt még Karen is igyekeztek viccelődéssel, mosollyal elűzni a feszültséget, de a hangulat egyre nyomottabbá vált.
Amikor újra elindultak, az emberek gondolataikba mélyedve hallgatagon, komoran baktattak egymás mögött.
Erich és Helmut Schellenberg szinte egyszerre torpantak meg.
- A radar! Elsötétült a képernyő!
Többen ijedten kapkodtak a kézi eszközökhöz. Egyetlen radar sem működött.
- Miféle üzemzavar ez?
Ed próbált higgadt maradni, de az ő kézi radarja is elsötétült, és ettől csaknem pánikba esett.
Karen elkapta Erich vállát.
- Működik valami egyáltalán?
- Nem. – döbbent rá a férfi. – Szerintem vissza kellene vonulnunk, uram!
Már nem volt rá idő. A hangszóró brutális erővel reccsent rájuk a bozót sűrűjéből:
- Ne mozduljanak! Maradjanak, ahol vannak! Ne mozduljanak! Maradjanak, ahol vannak!
Néhányan a fegyverükhöz kaptak, de Erich leintette őket.
- Ne! Senkinek se jusson eszébe fegyvert használni!
- Kik ezek uram?
- Azonnal megtudjuk!
Nem kellett sokáig várni.
- Ne nyúljanak a fegyvereikhez! A legkisebb provokációra tüzet nyitunk!
Senki sem mozdult.
-Figyelem, tárgyalni akarunk! Öt személyt küldjenek előre ötvenméternyire az ösvényen fegyvertelenül! A tárgyalás alatt a többiek maradjanak, ahol vannak. Ha nem mozdulnak a helyükről, fegyverszünet van, ha bárki bármilyen irányba elindul: háború. Minden provokációra figyelmeztetés nélkül tüzet nyitunk!
Ed lassú mozdulatokkal lerakta a fegyverét, és Schellenbergre nézett.
- Menjünk, Helmut!
Erich ráruházta valakire a parancsnokságot, és melléjük lépett. Jött Bundy Cassidy is. Karen is csatlakozott, ő lett az ötödik.
Elindultak az ösvényen előre. Nagyjából ötven lépés után megálltak. Néhány pillanat múlva balról megzörrent a bozót, és öt ismeretlen lépett az ösvényre sisakban, fekete harci öltözékben.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Ne bántsd a magyart

Ozalj és Kursanec között

Élt

Negyvenöt

Évet.

A két pogány között

Parányi élet.

—–

A kurta akkor is kapart,

Jelent, jövőt felhő takart,

Mindig kézügyben volt a kard,

És ő le merte írni,

Hogy

Ne bántsd a magyart!

——

Magyar romlásnak százada,

Ország sincs már, csak látszata,

Felállni többé nincs erő,

Belföldön többé nincs jövő,

És pusztul a magyar;

Török rabszíjon menetel

Évente több, mint tízezer,

Budán van iszlám gajdolás,

Pozsonyban németmajmolás,

Harács, adó,

Balsors, fakó,

Hol apák sírja lehetett,

Az puszta lett,

Vagy rengeteg,

És mocsaras a part;

De

Ne bántsd a magyart!

—-

Csáktornya: sejtelmes ködök,

Közel portyázik a török,

Magányos Zrínyi mit tehet,

Erőt pogányon hogy’ vehet?

Mert:

Ne bántsd a magyart!

——-

Jó horvát volt

És jó magyar,

Verte ezernyi zivatar,

Látta kíváncsi telihold,

Piros mentében lovagolt,

Hada nagy port kavart;

Hogy

Ne bántsd a magyart.

—-

Azt mondták: vadkan jött elő,

Estére meghalt a jövő;

Éjjel már néma cinterem,

Fehér mentében holttetem,

Gazdátlan lett a kard;

….

Ne bántsd a magyart…

——

Költő volt, ember és magyar,

Emléke bánatos, fanyar,

Hol van, amit akart…

Hogy

Ne bántsd a magyart…

L. N. Peters: Uballit háza - Részlet a regényből

Frazer sejtette. Túl olcsó volna, ha azonnal szemtanúra bukkannának. Mindazonáltal lehetnek szemtanúk, és a főfelügyelőnek már volt ötlete, miként keríti őket elő.
— Rendben van, Paolo atya, folytassuk! Így esett össze a bíboros úr?
— Igen! Azazhogy…nem. Valami másképp történt.
— Mi volt az?
— Sajnos nem tudom!
— Kérem, próbáljon visszaemlékezni!
— Ne haragudjon, nem megy! Bocsásson meg, nagyon rossz megfigyelő vagyok!
Frazer erre élénken megrázta a fejét.
— Egyáltalán nem! Ön igazából a kiváló szemtanúk közé tartozik, Paolo atya! — mondta, majd, látván, hogy a plébános belevörösödik a dicséretbe, még hozzátette: — Úgy érzi, valamilyen momentum még hiányzik?
— Igen, igen!
— Még egyszer játsszam el, hogy összeesem?
— A világért se!
A főfelügyelőnek váratlanul támadt egy ötlete.
— Figyeljen! — hirtelen megmerevedett, elsápadt, szeme kidülledt, és a jobbjával a nyakához kapott. Paolo atya élénken helyeselt.
— Igen! Igen, így történt!
— Tehát a bíboros úr a nyakához kapott?
— Igen
Ideje összefoglalni, gondolta Frazer. A korábbi ügyei megoldásánál legalább annyi hasznát vette a fantáziának, mint a logikának. Bátran igénybe vette a képzeletét most is. A bíboros a plébánossal beszélgetve kilépett a templomból. Elhaladtak az árkádok alatt, és kiértek a szabadba. Enyhe szögben balra fordultak, és elsétáltak a szökőkút mellett. A gyilkos ott várt rájuk valamelyik lépcsőn ülve. Talán nem is egyedül. Egy cinkosa biztosan volt, lehetett több is. Például azzal a feladattal, hogy a téren vagy éppen a lépcsőn tartózkodó idegenek elől eltakarja a gyilkos fegyvert. Erre nagyon alkalmas lehet egy gesztikulálással kísért hangos szóváltás, de más is. Például egy csók. Az emberek többsége nem bámulja meg a csókolózó párokat, inkább elkapja róluk a tekintetét. A csók örve alatt pedig szinte bármit tehetnek. Igen, ez a legvalószínűbb. Egy csókolózó pár. Egy férfi és egy nő. Lopva a szökőkút lépcsőjére lesett. Kapásból legalább három csókolózó pár, de ha figyelmesebben odanézne, alighanem találhatna többet is. Egy újabb pár fel se tűnne. Ilyen helyen egyik szerelmespár olyan, mint a másik. Valószínűleg így történt: egy nem feltűnő külsejű fiatal férfi és egy ugyanabba a kategóriába tartozó nő ült itt, a lépcsőn. Látszólag éppen úgy festettek, mint a többi szerelmespár. Csakhogy ezek éberen figyeltek. Az egyikük a gyilkos fegyvert kezelte — jó lenne tudni, mi volt az — a másik falazott neki. Lehet, hogy nem először csinálták, valószínűleg könyörtelen, hivatásos gyilkosok mindketten. Harmadik cinkosuk gondoskodott róla, hogy a bíboros megálljon, és ezzel eszményi célpontot nyújtson a fegyver számára. A lövés — vagy bármi hasonló — eltalálta Matakumba bíboros nyakát. Patrice kardinális a nyakához kapott, méghozzá jobbjával a nyaka jobb oldalához; a füle alatt, kissé hátul. Frazer vigyázott, hogy pontosan így játssza el az áldozatot, Paolo atya reakciója pedig bizonyossá tette a számára, hogy így történt. Hogy a bíboros mit érezhetett, az már sohasem fog kiderülni; lehetett éles fájdalom, hirtelen szúrás, csípés. Kiáltani nem kiáltott; vagy azért, mert nem tudott, vagy egyszerűen azért, mert az érzés hirtelen volt, és Patrice bíboros reflexei így működtek. A becsapódási szögből ítélve — boncolási jegyzőkönyv és ballisztikai vizsgálati eredmények nélkül a főfelügyelőnek ilyen módszerrel kellett ezt rekonstruálnia — bizonyos, hogy a lövedék sehonnan máshonnan nem érkezhetett, csak a lépcső felől. Milyen nyitott kérdés van még? Megvan! A kézitáska!
— Mondja, Paolo atya, — fordult a plébánoshoz. — amikor a bíboros úr felemelte a jobb kezét, még nála volt a kézitáska?
— Nem tudom, főfelügyelő úr. — meresztett nagy szemeket a pap.
— Próbáljon emlékezni! — sulykolta Frazer, majd hirtelen a jobbjával újra a nyaka jobb hátsó részéhez kapott.
— Igen! — nyögte Paolo atya. — Nála volt! A táska szinte a levegőbe röppent!
— Szinte? — kérdezte élesen a főfelügyelő.
— Azazhogy… teljesen a levegőbe emelkedett. Bocsásson meg főfelügyelő úr, talán ostobaságokat mondok.
— Nem, egyáltalán nem. — nyugtázta elégedetten Sir Robert. — Válságos pillanatokban, ha egyszerre több azonos időben történő dolgot észlelünk, óhatatlanul szelektálunk. Ön a bíboros úrral törődött, és teljesen jogosan feledkezett meg a táskáról. Ön egyszerre látta, amint a bíboros úr szeme megüvegesedik, aztán összeesik, illetve azt, hogy a táska kirepül a kezéből.
Erős és kellőképpen intenzív lehetett a lövedék becsapódása, gondolta Sir Robert. Matakumba bíboros a hirtelen fájdalomhoz, szúráshoz vagy égési érzethez közelebbi kezével automatikusan a nyakához kapott. Közben elejtette a táskát. Vajon a gyilkos ezt is előre számításba vette? Nem lenne meglepő. Valószínűleg pontosan ismerte a fegyvere hatását. Talán arra is felkészült, hogy a bíboros halála keltette felfordulásban felveszi a táskát és elmenekül.
— Paolo atya!
— Parancsoljon, főfelügyelő úr!
— Látta később a fickót, aki átvágott önök előtt?
— Nem, többé nem láttam!
— Ha látná, felismerné?
— Nem! — felelte rövid gondolkodás után a plébános. Látszott, maga is nehezen érti, amit mond. — Azt hiszem, nem. Voltaképpen nem is láttam az arcát. A hátizsák mindent eltakart. Nem láttam egyebet, csak a hosszú hajat.
Ami vendéghaj is lehetett, gondolta Sir Robert. Az elkövetők profik. Valószínűleg sejtették, hogy Matakumba bíboros halála ügyében szabályos rendőrségi nyomozás nem lesz. Ha azonban mégis bárki szimatolna, gondoskodtak róla, hogy az esetleges szemtanúk ne adhassanak semmiféle támpontot. A hagyományos rendőrségi kihallgatók fele nem is értesült volna a hátizsákos férfi epizódjáról. A fickók profik. Frazer agya a szokott módon jelzett: valamire rá kell jönnie. Valamit nem vettek figyelembe a tettesek. De mit?

————
A regény rövidesen megvásárolható lesz a bookmania.eu oldalán.

Huszáros problémák

Az egyes életfelfogások egészen különbözőek lehetnek…

——

Az első világháború idején valahol egy kocsma udvarán katonák iszogatnak. Mindannyian megjárták már a front poklát, az alakulatukat pihentetésre és feltöltésre vonták hátra. Együtt ül az asztalnál egy tüzér, egy gyalogos és egy huszár.

A tüzér megtapogatja lapos zsebét.

- Nincs annál rosszabb, amikor pénz nélkül vagy!

- Van! - vágta rá a gyalogos. - Ha elesel a fronton!

- Rosszabb is akad! - dörmögte a huszár.

Mindketten egyszerre fordultak felé.

- Ugyan, micsoda?

- Ha kilövik alólam a lovat!

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A jövő nagykövetei

Az AVANA – Magyar Tudományos Fantasztikus Művészetért Országos Egyesület pályázatot hirdet „A jövő nagykövetei” címmel.

A pályázat célja, hogy a „követek” LEVÉL, ESSZÉ vagy NOVELLA formában fogalmazzanak meg üzeneteket 2110-ben élő utódainknak. A „Jövő nagyköveteinek” feladata, hogy a megadott témákban ( a témák kombinálhatók), szabadon választott stílusban, üzeneteket fogalmazzanak meg.

Két korosztály műveit várjuk: 14-19 év, 19 éven felüliek.

Témák:
1. A bizalom, és a barátság viszonyai száz év múlva.
2. Érzelmek, gondolatok, spiritualitás a kollektív tudattalanban. Mit tudnak majd erről akkor?
3. Mit tesznek a média és az Internet befolyásolása ellen?
4. Milyen jeleket használnak majd a nyelv kiegészítésére?
5. Hogyan oldják meg konfliktusaikat száz év múlva?
6. Milyen új társadalmat hoznak létre utódaink?
7. Mit tettek, amivel megmentették a Föld élőlényeit, bioszféráját?
8. Hogyan építették át lakóhelyüket, hol élnek és hogyan?
9. Megőrizték-e a magyarság tudatát? Képességeiket, tehetségüket hogyan kamatoztatták?
10. Hogyan tolerálják majd azonosságokat és a különbségeket? Tolerálják-e a másságot?

Levél és esszé formában írt üzenetek:
A művek szóljanak a választott témában, jelenünkről, jelen társadalmunkról, annak bármely szegmenséről, de fogalmazzon meg elképzeléseket arról, hogy 100 év elteltével minderről, hogyan vélekednek majd az emberek. Írja le, figyelmeztetéseit, hogy véleménye szerint mire kell vigyázniuk utódainknak, ha meg szeretnék óvni a civilizációt a rá váró katasztrófától.

Novella formában írt üzenetek:
Olyan fantasztikus történeteket várunk, melyek 2110-ben játszódnak.
Milyen lesz a jövő embere? Miféle változásokon kell keresztül mennie, hogy létrejöhessen az új ember? Szükség van változásra egyáltalán? Ez új ember, mennyire fogja úgy érezni, hogy képes befolyásolni az életét, a társadalmat, melyben él? Vagy elveszíti biztonságérzetét, a hitét? Megőrzi-e majd az ősi mítoszát? Hogyan fogja átalakítani környezetét, életét, és önmagát? Érzi majd, hogy tetteinek vannak következményei? Milyen emberi értékeket kell megőriznie a jövő emberének, hogy becsületes és tiszta maradjon? Vagy elnyelik majd a kozmikus távlatok, a technika, a tudomány fejlődése, és eltörpül jelentősége? Milyen veszélyeket rejt a jövő, az emberiség számára?

A művek terjedelme 2-15 gépelt oldal. Nyomtatott vagy elektronikus (lehetőleg M.Word) formában.
Beküldési határidő: 2010. március 31.
Cím: Tóthné Baranyai Judit 7025, Bölcske, József Attila u. 1.
E-mail: jucidanus @ citromail.hu

Kérjük feltüntetni a következőket: név, életkor, postai- és E-mail cím.

A beérkezett, kiválasztott üzeneteket az írók közreműködésével korrektúrázzuk és zsűrizzük. Az elbírálási rostán átesett, legsikerültebb alkotásokat, az Avana Arcképcsarnok kiadványunk különszámában „Üzeneteink 2110-be” címmel megjelentetjük.

A szerelem télen

Nem megszokott, de mégsem idegen

A Szerelem

Minden estén

És reggelen

Eme szent helyen.

Magamhoz húzom, alszom Hozzá bújva;

És boldoggá tesz minden reggel

Újra.

—-

Ott kint némán felkiált

A dermesztő hideg;

Hogyan lehet,

Hogy emberek

Melegszenek…

—–
Sosem szokom meg, hogy a Szerelem

Velem lakik,

Itt él velem

Eme szent helyen.

Eljött hozzám, itt van, maga az Élet,

És velem marad már, amíg csak

Élek.

——

Kint nagy pelyhekben hull a hó,

Csikorog az adó;

Jégbe fúlt a büszke tó,

A könnytől áradó;

Téllel bélelve a mező,

Dermed a határ;

Fosztogat a vad, cinikus

Nyakkendős tatár,

Akkor is, ha nyilaitól

Holnap meghalunk,

A számára mindörökre

Rejtély maradunk.

Akinek csak időtöltés,

Játék a Tavasz;

Sosem tudja megérteni

Igazán, mi az;

Lehet pénze:

Mégsem kukorékol a malac;

A Szerelemből

Ki van rekesztve a piac.

—–

Száguld velünk az Idő:

A rozzant, vén batár,

A Szerelem számára

A tél sose halál.

A világ jobb lehetne

A világ jobb lehetne,

Ha lennénk csodák,

Ha körmét visszahúzná

A nyegle kapzsiság.

—–

Nem lesz magántulajdon

Soha a nyár, s a tél,

Mivel az összes ember

Közös világban él.

—

A világ jobb lehetne,

Ha lenne értelem,

És pénz helyébe lépne

Őszinte érzelem.

——

Nem lesz privatizálva

A hajnal és az est,

Pénzért cserébe sem fog

Megifjodni a test.

—-

A világ jobb lehetne,

Bár az Idő suhan;

A gazdag jobb, ha tudja:

A labda nála van.

–

A világ jobb lehet, ha

Nyitunk Egymás felé.

Vagy együtt változunk át

Neandervölgyivé…

Creative Blogger

Így fest Chellovektől újítva.

http://chelloveck.sfblogs.net/2010/02/05/kollarik-ujitotta-kreativblogger-kituntetes/?utm_source=feedburner&utm_medium=email&utm_campaign=Feed%3A+sfblogsnet-kiemelt+(SFblogs.net+-+kiemelt+blogok)
Magam Chellovektől kaptam, ő pedig Nitától.

Az eredeti.



http://konyvgalaxis.freeblog.hu/
Ezennel átveszem a stafétabotot, és kísérletet teszek a vele járó kötelezettségek teljesítésére.

Péter: köszönöm, hogy rám gondoltál!

Írnom kell magamról hét dolgot. Lássuk:

1. Az első scifi, amit életemben olvastam, A Föld nővére volt; lehettem úgy nyolc-kilencéves.

2. Az egykori Varsói Szerződés utolsónak felavatott tartalékos tisztjeinek csoportjába tartozom.

3. Édesszájú vagyok, alkoholt viszont egyáltalán nem fogyasztok.

4. Hiszek az élethosszig (vagy tovább) tartó szerelemben és a szabad akaratban

5. Számos begépeletlen regénykéziratom van.

6. Túlkoros idealista és éretlen garabonciás vagyok; világéletemben imádtam Shakespeare-t, a szép verseket, izgalmas regényeket, a jó kajákat és a kerek női popsikat.

7. Öreg vagyok már megalkuvónak; feladni sose késő és - szex a lelke mindennek!

——-

Most pedig tovább kell adnom hét blogtársamnak.

Itt annyiban újítok, hogy nemcsak sfblogs.-os, hanem blogteres társaknak is továbbadom.

Lássuk a névsort!

Sheenard!

Onsai!

Bellamaria!

Raves!

Évi!

Seafalcon!

La Amante!

Veselkedjetek neki!

Szőke nő zűrben az űrben - XLIV.

NEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Elindultak tehát az ösvényen újra, és megint kelet felé. Az erdő körülöttük teljesen ugyanolyan volt, mint eddig, de a hőmérséklet melegebb voltak, az illatok fűszeresebbek és idegenebbek, a napfény szikrázóbb, az árnyékok élesebbek. A lombkoronák közül időnként elő-elővillanó ég valami olyan őrülten kék volt, amilyennek még soha sehol nem látták.

- Ez a hely szép és barátságos, de nem nekünk. – motyogta Bundy Cassidy.

A többiek közül néhányan helyeslően bólogattak rá.

A Huskykat Erich előreküldte, és a menet egyre lendületesebben haladt az ösvényen. Az idegi fáradtsághoz egyelőre nem társult fizikai kimerültség, az emberek szerettek volna minél gyorsabban végére járni a helyzetnek – esetleg hazakerülni.

A következő órában nyolc-tíz kilométert is megtehettek, a nap egyre erőteljesebben tűzött át a lombok sátorán. Dél körül Helmut megállította a menetet, az emberek letáboroztak és ebédeltek.

- Mennyi élelmünk maradt még, Erich?

- Két-három napra elegendő, uram. Kevesebben vagyunk, de az összes élelem nálunk. Egy részét a helikopternél akartam hagyatni, de megfeledkeztem rla, és magunkal hoztuk.

Helmut Schellenberg nagyot sóhajtott. Jobban állnak, mint remélte.

Ed és Karen egy fa tövében ülve csendesen diskuráltak. Philipset idegesítette a haladás tempója. Az ebéd végeztével oda is lépett a fiatal Schellenberghez:

- Lassabban kellene haladnunk, és nagyobb elővigyázattal. Egy Husky menjen jó négy-ötszáz méterrel előre, és állítsd passzív keresési üzemmódra.

Helmut türelmetlenül rántott egyet a vállán.

- Elegem van a különös dolgokból, Ed. Szeretnék a végére járni ennek a disznóságnak, de minél hamarabb!

- Így nem fogsz, Helmut! Csak veszélybe sodorsz bennünket!

- Miféle veszélybe?

- Ne feledkezz meg róla, valaki levágta annak a nyomorultnak a végtagjait. Attól tartok, az ösvény sokkal forgalmasabb annál, mint amilyennek eddig tűnt.

Helmut Schellenberg összerázkódott.

- Rendben van! Erich!

- Uram?

- Lassítanunk kell a meneten!

- Már éppen javasolni akartam, uram!



Karen valahogyan készített néhány csésze erős kávét, és megkínálta vele Ed Philipset. A férfi hálásan kortyolgatta.

- Köszönöm! – kedvtelve nézegette a nőt. – Tudod, Karen, nagyon jó, hogy itt vagy. Hogy velem vagy. Köszönöm a kávét, és minden mást is. Legszívesebben megcsókolnálak! – és szégyenlősen arrébb lépett.

Karen döbbenten bámult rá. Hát ezt meg hogy’ kell értelmezni?



Az egyik Husky passzív keresési üzemmódraállítva előregurult ötszáz méterre, a másik valamivel a menet előtt haladt.

Egyhangúan sorjáztak előttük a fák, ugyanaz a halott erdő, az állatok és madarak nélküli fasivatag, mint eddig. Karen számára egyre sivárabbnak tűnt.

Először kora délután állt meg a menet.

- Jelzés a Huskytól, uram! – jelentkezett az elöl haladó felderítő. – Radarkapcsolat!

Helmut és Erich egyszerre torpantak meg.

- Miféle radarkapcsolat?

- A Husky szerint bemérték, uram!

- Ki mérte be?

Ostoba kérdés volt, Helmut nem is várt rá választ.

- Megállni!

- Uram! – hangott a felderítő hangja sokkal idegesebben. – A Husky szerint célba vették!

- Azonnal kikapcsolni minden berendezését! Minden radarzavarót üzembe helyezni azonnal!

Elkéstek, és ezt még Karen is sejtette. Ki tudja honnan; egyszerűen biztos volt benne. Gondolkodott, miből fakad ez az érzés, de nem okoskodott ki semmit. Talán Schellenberg hangjából; Helmut maga sem bízott benne, hogy megmentheti a kis felderítő robotot.

- Elnémult, uram!

- A többit azonnal visszavonni ide! Radarzavarás!

Helmut öles léptekkel indult volna előre, de Erich elszántan elébe állt.

- Nem, uram! Majd én Bundyval! Ti gyertek csak utánam! – és előrelódult.

A többi Husky begurult a menet közepére, ahol a Jack Stamp – a radarzavaró berendezés kezelője – által létrehozott radarvédelmi ernyő alá került.

- Meddig tudod ezt fenntartani? – kérdezte a hallgatag, aggodalmas képű férfitől Karen.

- Legfeljebb néhány óráig.

A helyzet nem volt túl rózsás. Sietve loholtak előre, még Ed Philips sem tiltakozott az újabb sietség ellen.

Öt perc alatt odaértek.

A kis Huskyból csak egy összezúzott fémtömeg maradt. Mintha valami titáni ököl csapott volna le rá. Agyonverve, kilapítva lapult a fű között.

- Mi tehette ezt vele?

- Nem tudom, uram. Azt sem, mivel lőttek rá, és azt sem, honnan. Szerintem a levegőből.

Karen arca elkomorodott. Szinte ösztönösen lépett be az egyik fakorona fedezékébe.

Helmut félrehívta Ed Philipset.

- Valamit tudnod kell. A Schellenberg család rendelkezik két példánnyal a Fulcanelli-féle impulzusfegyverből. Tudom, hogy illegális, de most el kellett mondanom.

Ed Philips szeme felragyogott.

- Itt van?

- Csak az egyik. Apám ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam, mert azt a birkát a levegőből vágták vagy harapták ketté. Itt van velünk, három tartalék akkumulátor is van hozzá. Hozzájárulsz, hogy beüzemeljem?

- Természetesen. Örülök neki.

Helmut parancsokat osztogatott, mire három férfi nekiállt kicsomagolni, és összeszerelni valamit.

Bundy Cassidy három emberével előrement, mint mondta, egy kicsit körülszaglászni.

- Mi a csuda az a Fulcanelli-féle impulzusfegyver? – kérdezte Karen.

Ed elvigyorodott.

- A birtoklásáért legalább tíz év börtön jár, mégis sokaknak van. A világegyetem talán legkeresettebb árucikke. Feltalálója egy bizonyos Fulcanelli, akiről senki sem tudja, kicsoda, DNS-e, ujjlenyomata vagy arcképe egyetlen nyilvántartásban sem szerepel. A fegyvert hivatalosan senki sem gyártja.

- Annyira illegális?

- Még annál is illegálisabb. Nyilván több titkos gyarmaton is gyártják, de a műszaki leírását hivatalosan mégsem ismeri senki. Van néhány kormány is, ami nagyon szeretné birtokolni.

- Mire való?

- Megvéd a légicsapás ellen. Amikor tucatjával kezdtek kialakulni az illegális gyarmatok, a hatóságok – előbb a földi, majd mindenféle egyéb hatóságok – időnként durva eszközökkel próbálták meghódítani öket. A telepesek sehol sem adták meg magukat egykönnyen, és keményen védekeztek. Hamar megtapasztalták, hogy a legfélelmetesebb dolog a világon: a légierő. Az elől nem lehet elbújni, ellene nem lehet védekezni.

- És a Fulcanelli-féle impulzusfegyver…

- Hatékonyan véd a légicsapás ellen. Fulcanelli – ha ugyan ez az igazi neve – létrehozott egy pokoli szerkezetet. Ez lézer és egyéb impulzusok sokmilliónyi tömegét bocsátja a levegőbe. Ezek nem tesznek különbséget, a Fulcanelli nem ismer barátot és ellenséget. Minden harci gépen felrobbantja az ott tárolt bombákat, rakétákat és egyéb lövedékeket. Ha ötszáz harci gép akar légicsapást végrehajtani, hát mind az ötszáznak annyi. Nagy rakás kiégett ócskavasként zuhannak le mind.

Közben visszatért Bundy Cassidy és három embere. Karen és Ed abbahagyták a beszélgetést.

- Nyomot találtunk. – jelentette Bundy. – Elég nyugtalanító nyomot.

- Mi az?

- Hatalmas lánctalpas jármű. Legfeljebb egy órája járhatott előttünk.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Aki másnak...

Aki másnak etyepetye, maga bele potty! - mondja a régi szingaléz közmondás…

——–

Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet a kortársai magányosnak, illetve magának való embernek tartotték.

Első felesége, Károlyi Zsuzsanna halála után ötvenéves kora körül politikai házasságot között; második asszonya egy huszonkétéves lány, Brandenburgi Katalin lett.

Sikerületlen frigy volt. Az új asszony németül és franciául tudott; amely nyelveket a fejedelem nem beszélte. Tolmács nélkül sohasem tudtak egymással társalogni. Bethlen Gábornak a kortársak többsége szerint a politika és a hadakoás volt a szenvedélye.

Katalin hamar megunta a mellőzöttséget; csintalankodni kezdett…

A magányos Bethlen leghűségesebb barátja egy öreg vadászkutya volt. A bizalmas státuszú eb igazi bennfentes módjára szeretett naphosszat a trónszéken heverészni. Bethlennek nem volt szíve kikergetni onnan. Egy idő után azonban megkérte bizalmas emberét, Kemény Jánost, próbálja valahogy leszoktatni a kutyust arról, hogy a trónszékben lustálkodjon.

Kemény sem állt a helyzet magaslatán. Jobb ötlete nem lévén azt fundálta ki, hogy tucatnyi tűt helyezett a trónszékbe, hátha jobb belátásra bírják a kutyát. A blöki megszúrja magát, aztán többet nem heverészik a trónon…

Egycsapásra (pardon, egyszúrásra) meg is oldja a problémát.
Várta, mikor ugrik fel a kutya a trónra.

Csalódott.

Maga a fejedelem huppant a trónszékébe, jó nagy lendülettel…

A következő pillanatban üvöltve pattant fel.

Mi történt? Az életére törtek? Bocskai hadainak főparancsnoka, Homonnai Drugeth Bálint éppen így halt meg: méreggel itatták át a nyergét, és elsorvadt az alsóteste…

Valamiféle összeesküvés? A török? A német? A szultán? A Habsburgok? Vagy valaki más?

Kemény János ijedten magyarázta a bizonyítványt. Bethlen fájdalmas arccal nézte. Valóban csak ennyi történt? Csupán Kemény volt kirívóan ostoba, és senki sem követett el ellene merényletet?

Kiáltson farkast?
Bethlen Gábor fejedelem bölcs ember volt. Nem, nem hihető, hogy bárki is meg akarta volna ölni. Sokkal valószínűbb, hogy Kemény butasága tréfálta meg, amelynek oka, tulajdon maga.

- Maradjon köztünk! - mondta Keménynek.

—–

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Idill a télben

A világot szorongatja

Fehér takaró,

Fantasztikus örvénylésben

Gomolyog a hó.

—-
Rettentő fagy közepében

Havas házikó,

Hazavár a Feleségem;

Drága Anikó.

—

Kint ünnepi halál, és az

Élet didereg;

Bent kályha van, Anikó,

És meghitt, jó meleg.

—-

Este, mikor félig holtan

Hazaérkezek,

Anikó szent szerelmében

Újjászületek.

Hm... Hm... - 1.

“Köszönöm annak a két személynek, aki megtapsolt!” - mondta Nicolas Sarkozy Davosban, miután alaposan beolvasott a bankároknak.

A gazdasági válságról azt mondta, hogy az valójában a globalizáció válságát jelenti, amelyet alapvetően a pénzügyi kapitalizmus okozott, és amely bármikor megismétlődhet, ha nem sikerül új, mindenki által elfogadott erkölcsi alapokra helyezni a pénzügyi rendszer működését.

(Jó arra gondolni, hogy ez egy politikusnak is eszébe jut, és már el is mondja.)

“Ártalmasan a túlságosan magas vezetői jövedelmek. A közvélemény immár nem fogadja el a meg nem érdemelt fizetéseket. Amikor egyesek minden lépéssel milliókat keresnek, ott már nem lehet piacgazdaságról beszélni”.

(Szerettem volna közben látni a zordonan duzzogó globalizált pofikájukat.)

“A feladata nem a spekuláció, hanem az, hogy felmérjék a hitelek kockázatát és finanszírozzák a reálgazdaságot. A gazdasági válság azért következhetett be, mert a bankárok nem végezték rendesen a dolgukat.”

“Eddig az ember szolgálta a kapitalizmust. A XXI. század kérdése: szolgálhatja-e a kapitalizmus az embert?”
—–

Hm…

Hm..

Hm… Hm..

Lehet benne valami.

Suttog a Tél

Suttog a téli, derengő, sápadt alkonyi szellő;

Tél foga mindent rág, fagy hona lett a világ.

Reszket az éj; didereg dermedten, elkeseredve;

Jégbe rekesztve magát önmaga börtöne lett.

—

Most már pattog a tűz, a vizes fánk végre feladta;

Kályhánk élteti már létünk kis szigetét.

Kint őrjöng a hideg tél, fagyban dermed az udvar;

Kint a való ridege, bent a meleg, meg az élet.

——

Egyszer eljön a zsongó, vágyteli szép tavasz újra;

Enyhül kint a hideg, s jó lesz élni megint.

Lesz még szép kikeletben részed, jó Magyarország;

Jobb kort fogsz látni egyszer, drága hazám!