33. Rész
Nagy sportegyesületünk területén elvárják a fiataloktól, hogy minden felnőttnek előre köszönjenek, ráadásul
a létesítmény egész területén tilos a
fülhallgató. Ugyanakkor a tévéből gügye reklám üvölti a fülünkbe, hogy
„hallgass zenét bárhol és bármikor”. Ez a két példa jellemzi szent és profán
alapvető különbségét a hétköznapok szintjén. A reklám a felelőtlenség terméke,
semmi egyéb nem érdekli, csak az, hogy minél nagyobb számban adhassa el a
portékáját. Ha a világot fülhallgatós idióták népesítik be, azokat kell vevővé
tenni; tevékenységének következményei nem érdeklik – ami a felelőtlenség
tipikus esete.
Ezzel szemben a sportegyesületben tudják, hogy eredményes munka csak ott folyhat, ahol
gátat vetnek a profán közönynek, a bunkóságnak.
Mi is hát a profán?
A profán látszólag mindenben a szakrális pontos ellentéte,
de ez így helytelen megfogalmazás, hiszen a
két fogalom egyáltalán nincs ugyanabban a dimenzióban.
A profán alapja a
közöny. Ha valamit profánnak tekintek, azzal szemben teljesen közömbös vagyok,
iránta sem kötelességet, sem felelősséget nem érzek. Nem számít, hogy
létezik-e, vagy sem. A profán maga a
parttalan értékcsökkenés. Ami profán, az megunható, elhajítható,
lecserélhető. Jellemző rá az érzelmi viszony teljes hiánya. Természetesen nem lehetséges,
hogy egy társadalomban minden kapcsolat szakrális legyen, az meg főleg nem,
hogy mindig minden tárgyat és dolgot szentnek tekintsünk. A többi emberrel való
kapcsolatunk sem lehet mindig szakrális jellegű. A társadalom mindig szent és profán valamiféle egyensúlya mentén képes
működni, ennek megbomlása súlyos zavarokkal jár. Ha az egyensúly a
tárgykultúra terén a szent javára tolódik el, a társadalom esetleg
bálványimádóvá lesz, vagy a hétköznapi élet válik lehetetlenné a mindent
megbéklyózó, az élet összes területére kiterjedő szakrális kötöttségek és a
velük járó örökös szertartások tömkelegében. A mai európai és észak-amerikai társadalmak zömében az egyensúly
egyértelműen a profán javára tolódott el.
A profán szemlélet mögött megbújó közöny számos társadalmi
probléma okai közé tartozik. Ilyenek például:
v Alkoholizmus
v Kábítószer
v Öngyilkosság
v Válások elszaporodása
v Elmagányosodás
v Emberi kapcsolatok kiüresedése
Az önmagunkkal és másokkal szembeni közöny eleve
lehetetlenné tesz mindenféle tartalmas közösségi életet. Az ember ilyenkor
kapcsolataiban degenerálódik. A profán létmód – erkölcsi és érzelmi értelemben
véve vegetatív, primitív létmód. A túlságosan sok szertartás béklyózza az
embert, a rítusok teljes megszűnése
azonban tartalmatlanná, céltalanná teszi az életet.
A teljesen profán
ember nem képes többé sem igazi örömre, sem ünnepre. Voltaképpen nincsenek
is ünnepei; születésnap, karácsony, nemzeti ünnep mind ugyanazt jelenti a
számára: alkoholvedelést. Az ivászaton kívül semmi egyéb módon „ünnepelni” nem
képes.
„Úgy berúgok, hogy…”
Halljuk gyakran valami ünnep közeledtével az ilyen
nyomorultaktól. Az ünnep csak ürügy a számukra ahhoz, hogy a közöny legalpáribb
válfajába meneküljenek. A közöny a
profán élet minden szegletét megszállja, a távlatokat nemcsak tagadja,
pusztítja is.
Mit nyújt a közöny világa a profán módon létezőknek?
A profán létmódban az emberi életnek semmi más
célja nincs, mint a fogyasztás.
A világgazdaságot uraló tőke alapvetően profán szemlélete
még olyan helyeken is erősen érezteti hatását, ahol a profán gondolkodásmód az
emberek nagy tömegeitől merőben idegen. Elsősorban a tradicionális közösségek bomlásában és a szakrális eltorzulásában. Hatalmas
iszlám tömegek özönlötték el Európát, és a múlt század hetvenes éveitől egyre
hangosabb azon mohamedán „próféták” szava, akik a kontinens eliszlámosodását
jósolják. A jelen helyzetben ez korántsem lehetetlen.
Az agresszív vallási
fundamentalizmus a szakrális torzulásának, szakrális és profán torz
keveredésének eredménye. Az öngyilkos merénylők, a terroristák elvben
foggal-körömmel ragaszkodnak saját kultúrájuk szakrális értékrendjéhez, de
cselekvésükben már a profán logikáját követik, amikor fizikailag próbálják
megsemmisíteni az ellenséget – itt a Földön. Kilépnek a transzcendensből,
voltaképpen el is árulják azt, és közönséges, profán háborút vívnak. Az
öngyilkos merénylet egyáltalán nem a szakralitás, csak a profán fanatizmus
eszköze, ahogy az minden gyilkosság és gyilkos önfeláldozás.
Az erőszak nem fér
össze a szakralitás lényegével.
Ez akkor is igaz, ha az erőszak látszólag „szakrális”
célokat követ. Nem tekintem szakrális cselekvésnek a következőket:
v A dzsihád, a „szent háború”, vagy a
keresztes háború minden megnyilvánulása.
v Erőszakos hittérítés
v Inkvizíció
v Eretneküldözés
Sem ezeket, sem ezek bármely fajtáját.
Ezek egyike sem tekinthető a közösségért és az élet
érdekében végzett felelősségteljes cselekvésnek, akkor sem, ha vallásos, sőt
dogmatikus szentesítést kapnak. Valójában a hatalom megszerzésének vagy
fenntartásának eszközei, céljaik profánok és – undorítóak.
Lehet-e a költészet –
profán?
Honnét is jött, és mit jelent a líra profanizálódása?
Folytatása
következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése