A vadkanra fogott gyilkosság - 35. Rész

35. Rész

Most ugorjunk vissza 1664-be.

Úgy gondolom, a brancs számára a szentgotthárdi diadal minden eddiginél nagyobb félelmet jelentett. A háború folytatásában saját bukását látta.

Miért?

A harc sikeres folytatása esetén mit támogat a Rajnai Szövetség, a pápa és a francia király? Meg az esetleges többi szövetséges, Velence és Lengyelország?

A harc folytatása és a török kiűzése 1664-ben (vagy a rá következő években) a helyreállított Magyar Királyság és a vele talán perszonálunióba kerülő Erdélyi Fejedelemség (szóba sem jöhetett volna semmiféle „egyesítés!) súlyának megnövekedését vonta volna maga után. Most jön a lényeg.

Ebben az esetben elkerülhetetlenné vált volna a Habsburg birodalom súlypontjának keletre tolódása. A franciák ezt tudták, reménykedtek is benne. Ha a császár Budára költözik, magyar udvartartást tart, a birodalomban a magyar rendi alkotmányosságnak kell érvényesülnie. Valószínűleg ez lett volna a Habsburgok örökös uralkodóvá nyilvánításának, a szabad királyválasztásról való törvényes lemondásnak az ára.

Zrínyi s a magyar rendi vezetők elvben nem ellenezték a királyi hatalom megnövelését, az abszolutizmust sem, de csak akkor, ha az ország érdekeit szolgálja. Pontosan tudták, milyen rendi bűnök vezettek Mohácshoz, és Mátyás központosított királysága volt a politikai ideáljuk. A magyar központhoz és az állam magyar jellegéhez mindenképpen ragaszkodtak volna. Ez milyen következményekkel jár?

A Cseh Királyság örökös tartományi státuszának felszámolásával. Ez elkerülhetetlen. A magyar rendek már csak a magyar törvényesség védelmében sem tűrhették volna tovább a rendi értelemben vett törvénytelenséget. A rendi alkotmányossággal rendelkező Magyarország és az ugyancsak rendi alkotmányossággal rendelkező Csehország egymással perszonálunióba kerültek volna, ahogy Mohács előtt is volt.

És Ausztria? Gyaníthatóan ott is más szelek fújtak volna.

Ezeknek a változásoknak csak egyetlen politikai vesztese lehetett: a korábbi Habsburg adminisztráció. A brancs. Elveszítették volna hivatalaikat, politikai súlyukat, rablási lehetőségeiket. A rendi alkotmányosságon alapuló hivatali rendszer lép a helyükbe. Nem vagyok meggyőződve, hogy néhány év elteltével nem indul vizsgálat korábbi viselt dolgaik miatt. Panasztévő akadt volna bőségesen. Ebben az esetben néhányan közülük aligha menekülnek meg a börtöntől. Vagy az akasztófától. Ettől félt a brancs. Ezért kellett suttyomban békét kötni, ezért „érte meg” hozzájárulni Nagyvárad, Érsekújvár, ezer újabb magyar falu elvesztéséhez.

Csakhogy…

Számíthattak rá, hogy a magyar rendek szemében végképp lelepleződtek. Ellenállásra kell felkészülniük. A magyar rendek félelmetes, egész Európa által tisztelt vezetővel rendelkeznek: Zrínyi Miklós.

Ezért kellett Zrínyit meggyilkolni

Most már csak részletkérdések maradtak.

Kik bérelték fel Zrínyi gyilkosait?

A Habsburg adminisztráció néhány vezető tagja, valószínűleg a gyenge uralkodó tudta nélkül.
Hogy utólag közölték-e vele a gyilkosságot, nem tudom. Vannak érvek mellette is, ellene is. Lipót egész életében imádkozott…

Hogy kik voltak a személyek?

Erre csak tippelni tudok. Mindenképpen személyekről beszélek, nem hinném, hogy a merénylet pénzelésének felelősségét egyetlen személy vállalta volna magára. Ha valakit gyanúsítani kellene, semmiképpen sem mellőzném Wenzel Eusebius Lobkowitz urat. Jelleme, tevékenysége erősen valószínűsíti a bűntényben való részvételét. Alattomos, hidegvérű, ravasz ember. A brancs egyik vezetője. Jellemző, hogy a Wesselényi-féle összeesküvés vezetőinek kivégzése után megúszta a hazaárulást, azt, hogy francia zsoldba lépett.

Ő az első számú gyanúsítottam. A második: Johann Paul Hocher. Őt főleg az utóélete teszi gyanússá.

Még merült fel kérdés:

Miért nem kiabálták világgá a gyilkosságot?

Zrínyi György halála kapcsán már említettem, a korban a magyarok inkább titokban tartották, ha valamelyik hozzátartozójuk halála mögött a bécsi adminisztráció kezét sejtették.

Itt azonban van egy sokkal súlyosabb ok is, ami tüstént az első sokk után következik:
Ha bárki gyilkost kiált, nyíltan szembeszegül a Habsburg adminisztrációval. A branccsal. Kard ki kard! Azonnal. Harcra készületlenül.

De ez még mindig hagyján. Aki gyilkost kiált, óhatatlanul Zrínyi helyébe lép.  Visszavonhatatlanul magának vindikálja a rendi mozgalom vezéri szerepét. Mégpedig azonnal…

Ki vállalhatta volna ennek a felelősségét?

Maradt a „hivatalos” vadkan verzióba való színlelt belenyugvás, annak látszólagos elfogadása. Utána meg szánalmas, dilettáns főúri összeesküvés.

Mit veszítettünk?

Történelmünk egyik legnagyobb lehetőségét. Minden elbukott szabadságharcunk esetében vissza-visszatérő refrén:

„A nemzetközi erőviszonyok nem kedveztek.”

Ebben az esetben a nemzetközi viszonyok nekünk kedveztek volna. A magyar történelem kedvezőtlen irányba fordult. Következett a meddő Habsburg-ellenes felkelések kora, aztán az ország még az eddigieknél is inkább hadszíntérré vált a század végének nagy háborújában. Közben elpusztult, elnéptelenedett, jobban, mint a tatárjárás idején.

Így léptünk az újkorba. A lehető legkedvezőtlenebb folytatás követte Zrínyi halálát.

A történettudomány hozzáállása

Tudományunk dogmatikusan, megdöbbentő csökönyösséggel tart ki a vadkan mítosza mellett. Ez sokkal kényelmesebb, mint számot vetni a valósággal. A szakma dühét sem vonja magára.
A magyar történettudomány „örökölte” a sertés-mítoszt, és ragaszkodik hozzá, mint öreganyó a régi kacatokhoz. Nem hinném, hogy ebbeli vonzalmában meg lehetne ingatni. Tanújelét adta, hogy az utolsó töltényig védi a sertést.

A legkomikusabb az volt, hogy a tudós szerzők szakorvosokkal konzultálva ábrát tettek közzé Zrínyi sebeiről, és írásba tétették a doktorral, hogy a haldokló horvát bán elmondhatta ama ominózus mondatot:

„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Elolvasták ezt a rettenetes mondatot? Nemhogy Zrínyi, BÁRKI mondana ilyet azokkal a sebekkel?

Bármelyik színész agyvérzést kapna, ha ezt a színpadon el kellene mondania, mert a próbafolyamat elején felfogná, hogy lélektanilag nem hiteles. Követelné, hogy a szerző azonnal írja át. Komolyan gondolják, hogy valóban ezt mondta? Ezért kár volt szakértőt felkérni, elég lett volna gondolkodni. Mit is mond ez a fránya mondat?

„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Mit közöl?

Semmi egyebet azon kívül, hogy alibit szolgáltat a gyilkosoknak. Sulykolja a vadkan meséjét, és magyarázatot ad rá, miért véresek a tettesek. Az ostoba „fácska” ötlet a gyilkosok leleménye. Miért nem ezt mondja?

„Szorítókötést a sebeimre azonnal!”

Nehogy bárki azt mondja, hogy „akkor nem volt”, a szorítókötést már az ókorban ismerték.
Maga Zrínyi írja a Szigeti veszedelem egyik strófájában:

„Szép vitéz szókkal sebeseket biztatják,
Kötözik sebeit, szánják és ohajtják.”

(Kiemelés tőlem, Pete László Miklós)

Véletlenül se ezt írja:

„Sebeire tesznek vérzés oltó fácskát,”

Mert ez ökörség.

Vajúdnak a hegyek. Tudós orvos szakértő „bizonyítja, hogy Zrínyi „elmondhatta volna” ezt az irdatlan baromságot:

„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Az eset tanulságos példája annak, hogy milyen szélsőségekig képes elmenni a dogmatikus tudomány, hogy magyarázza a magyarázhatatlant.

Folytatása következik.