34. Rész
A múlt század elején az avantgárd minden idők
leglátványosabb lázadását indította a művészet és irodalom hagyományai, illetve
intézményrendszere ellen. A lázadás az előző évtizedek alatt helyenként valóban
dogmatikussá merevedett akadémista hagyományrendszert támadta elsősorban, igen
széles arcvonalon. Az egyes irányzatok egymással is ellentmondásban voltak,
helyenként igen zagyva kiáltványokat és manifesztumokat tettek közzé, egymással
és a tradíciókkal vívott harcuk során a művészet és irodalom státusza mind
zavarosabbá vált, és a mai napig az is maradt.
Nem véletlen, hogy az
avantgárd egyetlen jelentős, világirodalmi érvényű alkotást sem volt képes
létrehozni. Olyan művek születtek, és váltak világirodalmi értékké, amelyek
többé-kevésbé magukon viselik az avantgárd hatásait, de olyan remekmű azonban
egy sincs, amely teljesen az avantgárd elvei szerint íródott volna.
Az avantgárd a pusztítás jelszavait hangoztatta, és ebben
minden értelmes határon túl is ment. Lerombolta egyebek között:
v A hagyományos poétika elvrendszerét
v A líra erkölcsi megalapozottságát.
Mindkettőért nagy kár. A poétika ismerete voltaképpen a
költő mesterségbeli tudásának fokmérője. A XX. századig magától értetődő volt,
hogy a nagy költők egyúttal a költői
mesterség legjobb művelői is. Olyan eddig fel sem merült, hogy a költőnek –
nem kell tudnia verset írni…
A korszak jelentős költői különböző mértékben építették be
életművükbe az avantgárd elemeit, és ezek segítségével, de a líra hagyományos
értékeire támaszkodva tudtak szintézist alkotni. A magyar költészetben erre József Attila életműve a legjobb példa.
A vers olyan kötött szövegforma, amelynek az európai
kultúrában több ezer éves története van. Természetesen létezik a világban az
európai verstől eltérő verselési rendszer, nem is egy, de azoknak is megvan a
maguk hagyománya.
A szabadvers nem azonos az avantgárd verseléssel, korábbi
fejlemény, kialakítása még az amerikai költő, Walt Whitman nevéhez fűződik.
Whitman műveire még nem jellemző a „modern szabadvers” riasztó túlírtsága, még
nem olyan izzadságszagú rémségekkel terhelt, képzavaros szövegrengeteg, amivé
emez napjainkban vált.
A szabadverset ma is igen sok verstan kárhoztatja – nem
véletlenül. A líra alapvető értéke a
formált tartalom. A formátlanság – ahogy a szabadverset a legtöbb művelője
gyakorlatuk alapján értelmezi – a legtöbb esetben a tartalmat is felhígítja.
Ennek példáit ma gyakorta láthatjuk.
Whitman verseiben mindig van valamiféle ritmus, valami
szabályosság, ezeknek a műveknek van szerkezetük. Annyira, hogy nála a
szabadvers voltaképpen a hagyományoktól eltérő, új verselési rendszernek is
értelmezhető. Az avantgárd nyomán elharapódzó szabadversek zöme azonban
formátlansággal, káosszal pótolta – a formát. A verses forma, a kötött szöveg a maga szigorú szabályaival erőteljes
tömörségre nevel. A költőnek meg kell a formával küzdenie, ami forma,
tartalom, nyelvi kifejező eszközök és versforma állandó harcát jelenti alkotás
közben. Ebből fakadnak a jó versek
eredeti képei, szokatlan kifejezései. A jó vers a benne foglalt üzenet
koncentrációjához képest rendkívül tömör, ez adja erejét.
Az avantgárd által napjainkra divatossá tett szabadvers az
esetek többségében „megmenti” a költőt a formával vívott közdelemtől. A
végeredmény általában szánalmasan túlírt, nyúlós-nyálkás prózaszerű
szöveg-egyveleg.
A forma tönkretételével együtt járt a líra erkölcsi
talapzatának megsemmisítése. A kettő együtt lapjaiban támadta meg – és támadja
ma is – a költészetet.
Az erkölcsi alapzat tönkretétele a szubjektivitás irányából
érkezett. A versben élő szubjektum hatalmasra puffaszkodott, minden tekintetben
túllépte önnön határait – és nem jutott sehová. A lírai én semmiféle
felelősséggel sem tartozik, nem is hasonló viselni egy mákszemnyit sem, még
saját szövegével szemben sem. Az expresszionizmusból eredő „automatikus írás” –
az irodalomtörténet legnagyobb tévedéseinek egyike – még tovább torzította a
líra elveit (is). A fogalom André Bretontól
származik. A tudatalatti spontán kivetítésével akart valamiféle „esztétikai
szabadságra” szert tenni. az erkölcsöt pusztán levetendő konvenciónak
tekintette.[1]
Elképesztő írói melléfogás. Hatása máig tart. Ma is él a
központozatlanság nyegle „művészi” divatjában. Amikor látjuk, milyen komikusan
küszködik némelyik kanonizált költő a saját központozatlan szóhalmazával,
jusson eszünkbe, mikor esett irodalom és líra torkának ez az ostobaság.
Alkohol, kábítószer „ihletet adó szerepéről” nem szólnék
különösebben, a benne foglalt emeletes butaságot csak az nem veszi észre, aki
nem akarja.
Az avantgárd a líra számára egyértelműen zsákutcának
bizonyult. Különösen máig ívelő kihatásaiban. „Megdöntötte” a lírának szinte
összes fontos alapelvét, létrehozott egy sajátos antiköltészetet, amely az
irodalmi életben hatalomra jutva a mai napig akadályozza az igazi líra
fejlődését.
Emellett viszont azt is el kell ismerni, hogy az avantgárd
számos olyan újítást is hozott a lírába, amelyeket ma már lehetetlen nem
tudomásul venni, és nem alkalmazni. A leendő magyar költészetnek integrálnia
kell belőle mindent, ami hasznosítható, és ilyen nem kevés van. Nem egyszerűen
a múlthoz akarunk visszatérni, hanem tartalom
és forma összhangja és a közönséggel való kommunikáció visszaállítása mellett
korszerűen újra kell fogalmaznunk mindent, ami fontos.
Például:
v Szerelem
v Szeretet
v Család
v Emberség
v Hazafiság
Hogy csak a legfontosabbakat említsem.
A korábbi korszakok egyetlen költője vagy esztétája sem
fogadhatná el a mai kanonizált líra „elveit”. Sok más nép mai költői és
gondolkodói sem fogadják el. Ahol még tekintélye van a tradicionális nemzeti
lírának, ott ezeket magától értetődően utasítják el. Lehet, hogy nálunk
különösen szélsőséges kizárólagossággal kerültek uralomra az avantgárd
elindította „eszmék”, számos európai országban is elhangzanak néha olyan
vélemények, hogy a tőlünk érkező szövegek „nem alkalmasak a kommunikációra”, de
a kanonizált költészet másutt is ugyanezen elvek alapján működik.
Intézményrendszere kiterjed az egész világra, és nem nehéz felismerni, hogy
miféle politikai csoportokhoz áll a legközelebb.
A kanonizált líra
intézményrendszere sajátos szövetséget alkot mindenféle más lírával, és a
tradícióval szemben is.
Ennek magyarázatául nem elég az, hogy a jelenlegi kanonizált
líra poétikáját és esztétikai elvrendszerét semmilyen korábbi korszak
poétikájából és esztétikájából sem lehet levezetni. Ezen még túlteszik magukat
a „fejlődéselv” hangoztatásával, ami gyakorlatilag – goebbelsi típusú
propaganda „érv”. Ha összevetjük mai kanonizált líránk alkotásait bármely
megelőző kor lírájának tisztes átlagával, nemigen hisszük, hogy előbbi az utóbbihoz
képest „fejlődést” jelez, akkor sem, ha gyakran ismétlik. Ezt mára a kanonizált
költészet mögött álló infrastruktúra is megértette, és az irodalomtörténet
szinte teljes szétverésével válaszolt. Antiköltészethez
anti-irodalomtörténetnek kell járulnia.
Mindez mára lett igazán világos.
Még a hetvenes években is azzal védekezett szinte minden
kritika ellen a kánon, hogy „a költészet nem szállhat le, nem alacsonyodhat le
a tömeg szintjére”. Mára már mindenki tudja, hogy ennek a lírának a
„színvonala” csak képzelt magaslat, virtuális dombocska. A kanonizált líra nem a Parnasszuson van, hanem a kommunikáció
vakfoltjában. A Lótuszevők szigetén felejtette magát.
A neoavantgárd uralmát felváltó posztmodern talán ezért
próbálkozik némelyik klasszikus versforma felújításával – a parttalan
szubjektivitás azonban megmaradt.
A lényeg nem változott, hiszen a kanonizált líra egyfajta
ellenköltészet, és csakis ehhez való eszközökkel őrizheti meg hivatali
hegemóniáját.
Hivatali hegemónia?
A hagyományos líra
alapja az emberi lényegben összpontosul, amelynek nincs kézzelfogható valósága.
Belső emberi tartalmak, érzelmek, akarat, gondolatok, remények, félelmek. Az
avantgárd parttalan szubjektivitásával széttörte ezt, és nem tudott mást a
helyébe állítani, mint valami konkrétan „evilágit”. Ha a költészetnek nincs
a világban küldetése, akkor nem is áll meg önmagában. Ha belső emberi támasza
nincs, hatalmi támaszra van szüksége. „Lírai
műalkotás az, amit a líra intézményrendszere annak nyilvánít.”
Az erkölcsi megalapozottság helyébe így jöhetett az
intézményi-hivatali „elv” – mert nem jöhetett más. Így állhatott elő olyan
helyzet, hogy „korszakos jelentőségűnek” lehet minősíteni olyan alkotókat,
akiknek a műveit a nagyközönség zöme nemcsak egyöntetűen elutasítja, hanem igazából
figyelemre se méltatja.
A hivatali költészet
csak profán költészet lehet. Ennek természete pedig az önmagába zárkózás,
önfelszámolás. A parttalan szubjektivitás elefántcsonttornya.
A líra feladata az
emberi lényeg, a belső emberi tartalmak kifejezése. Ez anyagi, nem
kézzelfogható. Nem is piacosítható. Valami más, több attól.
Folytatása
következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése