A vadkanra fogott gyilkosság - 34. Rész

34. Rész

Még mielőtt nekivágnék, valamit le kell szögeznem: a vasvári békét nem Lipót császár és a birodalom érdekében, hanem annak ellenére kötötték meg. Hogy aztán elfogadtatták a császárral, az már más kérdés. Talán ez (is) tartott másfél hónapig – ennyi idő telt el a békekötés és annak nyilvánosságra hozatala között. Lehet, hogy nem volt könnyű meggyőzni a máskor könnyen befolyásolható Lipótot.

Ez nem a jó király-rossz tanácsadók modell, annál sokkal több. Lipót tehetségtelen uralkodó, korlátozott információkkal, ahogy korábban is láttuk. Az adminisztráció egy része mellette önálló életet él.

Talán ezért javasolta Zrínyi főparancsnoknak a császárt! Nem Lipót katonai tehetségében bízott. A császárnak olyan nem volt, és ezt Zrínyi tudta. Abban bízhatott, hogy az uralkodót a táborban katonák vennék körül, teljesen elszakítanák a kártékony adminisztrációtól, és lehetetlen volna a háta mögött békét kötni. Ebben lett volna igazság…

Miféle állam az, ahol az állami adminisztráció hangadó része állandó jelleggel és hosszan szembehelyezkedhet országa és állama érdekeivel? Hogy is hívták? Ausztria? Habsburg birodalom? Jellemző, hogy a török diplomácia a császárságot komolytalannak tartotta, és a bécsi uralkodóval kizárólag, mint magyar királlyal állt szóba.

Miféle uralkodó a bécsi császár, és hogyan vált azzá?

Amikor annak idején császárrá választották a Habsburg család első fontos tagját, Rudolfot, nem az ereje és a tekintélye miatt ítélték neki a koronát, hanem éppen gyengesége és jelentéktelensége miatt. Mindenki belefáradt a nagy interregnumba, most már a császári hatalmat leverő pápaság is új császárt akart. A birodalmi nagyurak azért választották császárrá a jelentéktelen tiroli grófocskát, mert biztosak voltak benne, hogy sohasem tud velük szemben érvényt szerezni a címének, azaz sohasem lesz a császári hatalom tényleges birtokosa.

A Habsburgok pontosan tisztában voltak császárságuk természetével. Meg sem próbálták kiharcolni a németországi hegemóniát. Rájöttek azonban, hogy van az erőszaknál hatásosabb fegyverük: a házasság. Ez a család mindent így kaparintott meg. A Babenbergek kihalása után megkaparintották Ausztriát. Mindvégig ez maradt a legfontosabb birtokuk.

Ausztriával egyetlen probléma van. Ez az egykori Ostmark, a frank birodalom volt keleti tartománya. Önálló birodalmi tradíciókkal nem rendelkezik. Ezt jegyezzük meg, nagyon fontos. A mai, hagyományt tagadni akaró korszakban nem árt tudni, hogy az államok legfontosabb összetartó erői közé tartozik a tradíció. A házasságokkal összerakosgatott Habsburg birodalom sohasem rendelkezett igazi tradíciókkal, mindig tákolmány volt. Arra sem volt alkalmas, hogy a keretei között új tradíciók jöjjenek létre. Minden korban a meglévő és a születő tradíciók egyik fő európai ellensége maradt.

A Habsburgok nagyhatalmi státusza a mi Mátyás királyunk halála után alakult ki, és a Habsburg világhatalom őse Őrült Johanna. A Spanyolországot egyesítő királyi pár egyetlen gyermekét kapta feleségül (Szép) Fülöp herceg, két fiúk (Károly és Ferdinánd) idején jutott tetőpontjára a Habsburg hatalom.

Őfelsége, V. Károly spanyol királyként pályázott a német-római császári címre. Minden idők egyik legkorruptabb „választásán” kaparintotta meg. Talán van valami törvényszerű abban, hogy a tradíció nélküli Habsburg hatalom összefogott a szintén tradíció nélküli pénzhatalom képviselőivel, a Fuggerekkel.

A Habsburgok – birtokaik és koronáik révén – Európa meghatározó erejévé váltak.
V. Károly monumentálisan tehetségtelen ember volt. Megpróbált a német birodalomban érvényt szerezni a Habsburg hegemóniának. Talán élete végéig nem jött rá, hogy a törekvéseit nem a reformáció akadályozta önmagában, hanem a német államok zömének természetes önvédelme. Őfelsége azt képzelte, hogy a császár Európa uralkodója. A középkori német-római császárok is így vélekedtek, de a császári hatalmi igény felett ekkorra már eljárt az idő. Károly előtt Nagy Károly példája lebeghetett, de ami annak idején természetes módon tartozott a frank birodalomba, most nagyon nem akart „egyesülni” a Habsburg impérium alatt. Károly voltaképpen a „belső” ellenségeivel sem bírt.

Jellemző, hogy a pápa sem támogatta Károly hatalmi képzelgéseit. Fel is dúlták a császári zsoldosok emiatt egyszer Rómát. (Jellemző, hogy az Örök Város történetében azóta is példátlan gazemberségként tartják ezt nyilván és Sacco di Roma néven emlegetik. A rómaiak hozzánk képest szerencsések, a császári seregek hasonló mértékű pusztításai nálunk úgyszólván mindennaposak voltak.)

Külső ellensége kettő volt Károlynak: Franciaország és az oszmán birodalom. A franciák felett számos meddő győzelmet aratott, egyszer a királyt is foglyul ejtette, de nem tudta megtörni a fejlődő Franciaországot. Harcai ugyanolyan értelmetlennek bizonyultak, mint a hegemóniáért vívott németországi küzdelmei.

A végén Károly felismerte, hogy céljai értelmetlenek, kolostorba vonult, birodalmát pedig fia és öccse között osztotta fel. A fiának Spanyolország jutott, azt meg lehetett volna tartani nagyhatalomnak. Ferdinánd öccsére hagyta Károly a problematikus többit…

Így ragadt Bécsben a császárság.

Talán V. Károly koncepciója lehetett kezdetben az, hogy Magyarországon védekezni, a német birodalomban és a francia fronton pedig támadni kell. A viselkedése erre vall. Nagyon ódzkodott attól, hogy magyar földön harcoljon a török ellen. Pedig maga ígérte meg minden kényszer nélkül, hogy csapatokat küld, mégpedig a kettős királyválasztás előtt, a Mohácsot követő őszön. A magyar rendek sokáig emlékeztek erre.

Maga személyesen csak egyszer járt itt, 1532-ben, három évvel azután, hogy a török egyszer már megostromolta Bécset. Károly őfelsége hatalmas birodalmi sereg élén várta a törököt. A szultán azonban komikus módon elakadt a jelentéktelen Kőszeg vára alatt. Seregével megsemmisíthette volna Szulejmán hadát, ami megváltoztathatta volna a magyar történelem menetét. Semmit sem tett, ez lett aztán a Habsburg uralkodók magatartásmodellje.

Ha V. Károly koncepciója volt, hogy Magyarországon csak védekezni kell, rá vall. Ritka impotens elképzelés volt. Konzerválta a török hódoltságot.

Úgy gondolom, Károly lemondása után a bécsi Habsburg adminisztráció még nem mondott le Magyarország esetleges visszavételéről. Becsületesen erődítették a legfontosabb várakat, szervezték a védelmet, készültek egy esetleges támadó háborúra.

Tagadhatatlan fejlődés is volt a megmaradt országban. A magyar marhakivitel körülbelül az 1580-as években érhette el a csúcspontját.

Mikor kezdett a kormányzati adminisztráció önálló életet élni?

Úgy gondolom, ekkor még nem. A tevékenységük ekkor sem mentes az ellentmondásoktól, csírái már jelentkeztek a későbbi alattomosságnak, de a magyar megyéket örökké hadszíntérnek megtartani akarók ekkor még kisebbségben lehettek.

Jellemző, hogy a kor számos igen fontos magyar arisztokratája – végvári harcok hősei, mint Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc, Zrínyi György és mások – éppen ekkor gondolta úgy, hogy a Habsburg uralkodó helyett talán a lengyel királyt, Báthory Istvánt kellene meghívni a magyar trónra.

Felnőtt egy új magyar arisztokrata generáció, ennek tagjai már katonák voltak. Példátlan lelkesedéssel vetették magukat a század végének tizenötéves háborújába. Kezdetben hatalmas reményekkel. Valóban felcsillant a lehetőség, és az első években a győzelmek sem maradtak el. Ráadásul Erdély is csatlakozott a törökellenes fronthoz. Úgy tűnt, a török uralom napjai meg vannak számlálva.

Következett a végzetes 1596-os esztendő. A török Mezőkeresztes mellett legyőzte a csapnivalóan vezetett szövetséges hadat. A fegyelmezetlen zsoldosok túl korán kezdtek fosztogatni, és nem volt, aki ráncba tudta volna szedni őket. Ráadásul a vereséget újabb katasztrófa követte; Eger, „a végek tüköre”, a legutóbbi ostrom óta alaposan megerősített, nagy létszámú őrséggel ellátott Eger, az ország egyik legfontosabb vára – török kézre került.
Az osztrák hadvezetés ellaposodott. A korábban elveszített Győr várát Pálffy Miklós bravúros rajtaütéssel még visszavette a töröktől, de ettől kezdve jórészt meddő harcok és vereségek következtek, amíg Bocskai István közvetítésével sikerült véget vetni az értelmetlenné vált háborúnak.

Úgy gondolom, valamikor ekkortájt kezdődhetett. Itt lehet a fordulópont. Számos jel utal rá. Az uralkodó, Rudolf Prágába vonult vissza, és zömmel kedvteléseinek élt. Az egymással torzsalkodó, intrikáló főhercegek között magára maradt az adminisztráció. Csupa kalandor. Osztrákok, németek, csehek, spanyolok, olaszok, franciák. Eddig is alakulgathatott már közöttük valamiféle dacszövetség, és most szabad kezet kaptak. Megszületett a brancs. Az öncélú kozmopolita brancsok egyik első példája.

A források jelentős része igen korruptnak nevezi a Habsburg birodalom hivatalrendszerét, közigazgatását. Ennek a katonai adminisztráció is szerves része volt. Talán ezekben az években alakultak ki tipikus magatartásformái: a slamposság álarca mögött lassítani, kivárásra játszani, látszólagos ügybuzgalommal vagy nemtörődömséggel akadályokat támasztani, csendben elaltatni, meggátolni, finoman elszabotálni mindent, ami a brancsnak nem tetszik, de segíteni mindent, ami a brancs érdekeivel egybevág.

Ne gondoljuk, hogy ez valami összeesküvés lett volna. Hasonló brancsoknál ma is így történik. Jön a füles, összebeszélünk, megértjük, elszabotáljuk. Esetleg hangosan tiltakozunk, hivatkozunk mindenféle divatos értékre. Semmibe se kerül. A brancs nem az összeesküvés, hanem a mimikri elvén működik. A tag mindig tudja, kinek a viselkedését kell utánoznia, hogy a többi jóindulatát megőrizze.

Sokan írják, milyen nehéz volt külső embernek ebbe a rendszerbe bekerülni. Meghiszem. Ajánlólevél, protekció, urambátyám-kapcsolatok. Ezek nélkül hasonló körben nem lehet boldogulni. Elvileg a kapcsolatrendszer nem létezik, tagjai eskü alatt is bármikor letagadhatják.

A rendszer a szatmári béke után magyarokat is integrált, a kiegyezéssel azonban végképp elhatalmasodott nálunk is. A mai napig. Hivatalosan persze sose létezett, de arra ne adjunk. Az ilyesféle maffia jellegű kapcsolatrendszerek lényege a deklarált és a tényleges hatalmi viszonyok között a gyakorlatban létező, olló módjára nyíló különbség. Megszállnak fontos pozíciókat, nyugodtan építgetik karrierjüket, szinte észrevétlenül javítják anyagi helyzetüket.

Pénz soha nincs. A kincstár mindig deficites. Sajnáljuk. Erre nem telik. Arra se. Semmi olyanra, ami nem a brancsot segíti. A birodalmi kincstár üres, de a kezelői egyre gazdagabbak. Tipikus szituáció.

Úgy vélem az adminisztrációnak ez a maffiás kapcsolatrendszere a tizenöt éves háború 1596. utáni éveiben kövesedhetett bele a birodalom társadalmába. Gyorsan vérszemet is kapott. Rájött, hogy a háború nagyszerű üzlet. Az egymással vetélkedő Habsburg főhercegek között ragyogóan lehet egyensúlyozni. A császár messze van. Most, ezekben az években „alapozzák meg a szerencséjüket”. A brancs számára a háború: égi manna. Sohasem lehet ellenőrizni, miből mi vándorol a feneketlen zsebekbe. Minden ezzel kapcsolatos forrás tőlük származik.

Egyre pimaszabbak lettek. Koncepciós felségárulási pereket indítottak magyar előkelőségek ellen. Tipikus brancs jellegű ötlet. Hamis tanú mindig annyi van, amennyit az urak parancsolnak. Kell a magyar vagyon. Jut is, marad is. A háború mindenre jó ürügy.

Vizsgálta valaki már „alaptól” a felségsértési perek eredendő törvénytelenségét? Egy alkotmányos államrendszerben minden ilyesmi bajos. Nem mondom azt, hogy teljességgel lehetetlen, de bajos. Ott azonban, ahol az alkotmányosság szelleme nem érvényesül, a brancsnak mindent lehet. Ha pedig mindent lehet: mindent szabad.

Egyet nem szabad elfelejtenünk: a korban az „alkotmányosság” fogalma még mindig a rendiséget, a rendi törvényességet jelenti. Ezt szorítják háttérbe Nyugat-Európában is, a legfejlettebb országokban is. A brancs legfőbb ellenfele ekkor a rendi törvényesség, a rendi alkotmányosság.

Nem számoltak a magyar rendi alkotmányosság erejével.

Kezdetben úgy tűnt, sikerrel járnak. Illésházy Lengyelországba menekült, a magyar urak féltek. Elég, ha kimondunk egy nevet, az illető menekül, a vagyona a miénk.

A brancs azonban könnyen el is veti a sulykot, főleg, ha vérszemet kap. A brancs mindig Danaidák hordója, soha semmi sem lehet elég. Valamelyik brancs zseninek az a remek ötlete támadt, hogy Bocskai István vagyonát is meg lehetne szerezni. Nosza!

Pofára estek. Bocskai nem menekült, hanem maga mellé állította a hajdúkat, szabadságharcot indított és győzött. A brancs nem számolt a magyar rendi alkotmányosság erejével. Ettől vezettetve ezrével fordultak a magyarok szembe a törvénytelenül eljáró hatalommal. Nemcsak a hajdúk. A nemesség, a városok is Bocskai mellé sorakoztak.

És még valamivel nem számolt a brancs. A nemzeti gondolat erejével. Lehet, hogy nem ugyanazt jelentette, amit ma. Lehet, hogy a nemzeti eszme még modern formájában nem létezik. Ennek ellenére a források igen sűrűn emlegetik a nemzetet és a hazát. Az édes hazát.

Ez a kor a nemzeti gondolkodás születésének kezdete. Nyugat-Európa országai a nemzetállamiság felé fejlődnek. A Habsburg birodalom sohasem lesz nemzetállam, sőt a nemzetállamiság legelszántabb ellensége marad mindvégig. Egyetlen dinasztia ellen sem vívtak a népek annyi nemzeti szabadságharcot, mint a Habsburgok ellen. Azt gondolom, ezek előidézésében a leggyakrabban az adminisztráció volt a ludas. A nemzeti eszme minden megnyilvánulásától rettegett minden korban a Habsburg állam közigazgatása, hiszen az egészen más rendszert akar kiépíteni, az ő kozmopolita bürokratizmusuktól merőben eltérőt.

Miféle államférfiakat termelhetett ki a brancs?

Lobkowitz…

Kaunitz…

Metternich…

A brancs először Bocskai szabadságharca idején szenvedett vereséget az alkotmányosságtól. Nem felejtette el. Bocskai helyreállította a rendi alkotmányosságot, egyúttal az erdélyi államot is. Lezárta a hosszú háborút.

Kivizsgálták valaha hivatalból a felségsértési perek mögött rejlő törvénytelenségeket?
A brancs megúszta. A főpróba nem sikerült. Sebaj, valamikor sor kerülhet az előadásra. Így is többet nyertek a maguk szempontjából, mint amennyit veszítettek.

Folytatódott a főhercegek vetélkedése a nemtörődöm Rudolffal a háttérben. Mindenki tudta, hogy Mátyás főherceg lehet a jövő embere. Ki tudja, kivel miféle alkut kötött a trón felé vezető úton. De nem ez nyomott legtöbbet a latban. Mátyás főherceg 1608-ban az országgyűlésen megállapodást kötött a magyar rendekkel. Ez volt a XVII. századi magyar történelem egyik legfontosabb egyezménye.

Azt gondolom, az adminisztráció ettől kezdve leírta Magyarországot. Ott nincs keresnivalója, ott semmit sem érhet el, mert ott a rendi alkotmányosság érvényesül. Semmi egyébre sem való, csak hadszíntérnek. Maradjon is az, amíg végképp el nem néptelenedik! A brancs él és virul. Hamarosan sor kerülhet az előadásra.

A cseh rendek a szabad királyválasztás jogával élve meg akarnak szabadulni a Habsburg uralomtól. A fehérhegyi vereség után az osztrák hadigépezet legázolja Csehországot, megszüntetik a cseh rendi alkotmányosságot és a nagy múltú európai országot osztrák örökös tartománnyá fokozzák le. A brancs diadalt ül. Tagjai közül néhányan cseh gróffá és báróvá avanzsálnak. A szabad rablás mértéke példátlan.

A magyar rendek pontosan észben tartják, mit művelt a Habsburg adminisztráció Csehországban, sűrűn emlegetik is. Voltaképpen példátlan ostobaság volt a csehek legázolása, ellenkezett az uralkodó érdekeivel. A bölcs győztes nem megtapossa, hanem talpra segíti a vesztest. Az osztrák Habsburgok koronái közül 1618-ban közjogi értelemben mindenképpen a cseh királyi cím volt a legértékesebb. Ausztriával ellentétben igen komoly tradíciókkal rendelkezett, és nem csak üres rendfokozat volt, mint a német-római császárság.

Az uralkodó érdeke a közkegyelem, a vallási türelem gyakorlása és az ország mielőbbi békés konszolidációja lett volna. Ez viszont megkövetelte volna a cseh törvényesség maradéktalan helyreállítását. Kínos helyzet akadt volna bőven a szabad királyválasztás semmibe vétele miatt, de ez volt az ára Csehország megtartásának. A brancs a szabad rablás érdekében, saját korlátlan hatalma érdekében eltékozolta Csehországot. Talán annyira ostoba emberekből állt, ne tudta volna, hogy egy nagy múltú országban az alkotmányosság igénye évszázadok elteltével is fennmarad? Hogy Csehország így csak erőszakkal hódított tartomány lesz, amely tüstént elszakad, mihelyt megteheti? Talán tudta, de nem érdekelte. A brancstól ne várjunk filozófiát. Nincs neki, ahogy magasabb értelemben célja sincs.

Hát persze, hogy az abszolutizmust támogatja! Tehetségtelen uralkodó mellett „abszolút” azt művel, amit akar.

Folytatása következik.