2017. március 23., csütörtök

Uballit háza - XVI.



LIX Assur-Uballit sápadtan, vad tekintettel nézett maga elé, a nyakán kidagadtak az erek. A boltozatos homlok mögött ketten viaskodtak egymással: a nagyapa és a király.
Joshua Tukulti-Irons mindeddig alázatosan hallgatott, és igyekezett, hogy még egy apró mozdulattal, még túlságosan hangos lélegzetvétellel se zavarja meg a király csendes elmélkedését. Csaknem egy óra telt el. Eddig a király csendesen elmélkedett, most azonban az uralkodó indulatba jött. Joshua riadtan figyelte, nagyon félt Assur-Uballit dühkitöréseitől. Nem voltak gyakoriak, eddig talán kétszer produkált emlékezetes dührohamot a király, azaz átlag tíz évre sem jutott egy. De az a kettő félelmetes volt, soha senki sem felejtette el, aki átélte.
Joshua egyre jobban aggódott. Biztos volt benne, hogy Theodoráról van szó. Féltette a lányt, és irigyelte a bátorságáért. Ő maga is megszökött volna — ha mert volna. A sikeres szökés a lehetetlennel volt határos. Hogyan hagyhatná el valaki azt a borzalmasan hideg, hóval borított, kopár völgykatlant? Halálra fagyna fél napon belül. Ha meg véletlenül sikerülne, hogyan boldogul a kinti világban? Hogyan igazodik el? Biztos volt benne, hogy a Pohárnok Gárda napokon belül lemészárolja a lányt Rusztemmel együtt.
Joshua felnézett, és megdöbbent. A hatalmas király, LIX. Assur-Uballit szeme sarkában könny csillogott.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése