Uballit háza - XVII.

VASÁRNAP

Május 16.

08 25

Westerhoven

Eindhoventől 15 kilométerre délnyugatra

Hollandia

Pieter Brouwers rendőrtiszt a fejét vakargatta. Két évtizedig szolgált a rotterdami bűnügyi rendőrségnél, messze több tapasztalata volt, mint bárkinek Westerhovenben. Családostul költözött ide, ingatlant vásároltak, és nagyon örült az áthelyezésnek. Nyugdíj felé közeledvén ideje volt, hogy nyugalmasabb legyen a munkája. Már nem volt benne biztos, hogy jól döntött, mert egyre több volt a bosszúság. Például most.

A nő nem hazudik, és nem dilis. Ez valami csúnya ügy, a hölgy azért hívta fel magára így a figyelmet, mert a védelmüket kéri. Minél hamarabb el kellene szállítani Eindhovenbe. Vagy bárhová, ahol nagyobb biztonságban van.

—A bevásárlóközpontban szándékos demonstrációt rendezett. — magyarázta immár harmadszor, nagyon higgadtan. — Nem idegroham volt, nem exhibicionizmus, és nem is egy elmebeteg akciója.

—Nem hát! — bólogatott Wim van Rooij, a rendőrőrs parancsnoka. — Vasárnap reggel bunkóval agyonvágja az ember hétvégéjét. Lehet, hogy fogadásból tette. Ha szorul a kapca, kiderül, hogy méregdrága ügyvédje van.

—Tegnap állandóan visszatért ide, főnök! — vágott közbe a fiatal Claes. — Könyörgött, hogy tartóztassuk le.

—Az nem megy olyan könnyen! — legyintett a parancsnok. — Kiderül, hogy valami emberjogi aktivista, és tarthatom a hátam.

—Nem lehet emberjogi aktivista! — vakkantott közbe Claes. — Örmény útlevele van!

—Ez a nő tudja, mit akar. — vette vissza a szót Brouwers. — Egyáltalán nem akart lopni. Azt akarta, hogy behozzuk.

—El is érte. Közbotrányokozás, rablási kísérlet.

—Nem, Wim. — folytatta Brouwers megtévesztően türelmesen. — Felszólította a bevásárlóközpontban jelenlévőket, tanúsítsák, hogy lopni akar. Arra kért mindenkit, gyorsan hívják ki a rendőrséget. Egyetlen épeszű rabló se tenne ilyet.

—Te mit tennél? — nézett rá a parancsnok.

—Eindhovenbe vitetném! Bajlódjanak vele ott!

—Lehet, hogy igazad van, — nézett rá a parancsnok. — de én kihallgatom. Ha már vasárnap bejöttem miatta, szeretném jól megnézni magamnak. Hozzátok ide!

A nő perceken belül a rendőrőrs parancsnoka előtt állt. Nem lehetett különösebben csinosnak mondani. Harminc-harmincöt év körül járt, hosszú, egyenes szálú fekete haja, fekete szeme volt. A viseltes öltözet és az elhanyagolt külső azonban egyfajta álca volt; Brouwers azonnal észrevette: a nő valaha szebb napokat láthatott.

Van Rooij a lehető leghivatalosabb arcát öltötte.

—Neve? — kérdezte ridegen.

A nő nem is nyikkant.

— Főnök, — hajolt a parancsnok füléhez Claes. — angolul!

—Ja! — biccentett van Rooij, és angolra váltott: — Neve?

—Zoé Vaganyan. — felelte meglepően élesen csengő hangon az őrizetes. — Legalábbis az irataim szerint. Valójában csak Zoé vagyok, nincs más nevem. Zoé.

—Mi az, hogy csak Zoé?

—Az irataim hamisak.

—Micsoda?

—Hamis iratokkal rendelkezem.

—Igen? — van Rooij nagyot nyelt. — Milyen állampolgár?

—Egyetlen országnak sem vagyok az állampolgára.

Van Rooijnak fennakadt a szeme. Mit halandzsázik ez a nő?

—Ne hazudozzon nekem!

—Főnök, ne így! — vetette közbe Brouwers hollandul. — Szerintem menj haza, és engedd át nekem!

Van Rooij roppant ingerült arckifejezéssel nézett idősebb kollégájára. Mit képzel ez az alak? Mert Rotterdamból jött, mindenkinél okosabb? Ideje ráncba szedni. Kap olyan szolgálati beosztást, hogy attól koldul. De előbb ez a nő. Miféle csavargó liba, és honnan szalasztották?

—Nem hazudozok, uram. — mondta közben nagyon szelíd hangon Zoé.

—Akkor mondja meg, milyen állampolgár!

Claes sápadtan hallgatott, Brouwers a fejét csóválgatta.

—Parancsnok úr! — vett mély lélegzetet a nő. — Engem üldöznek, és a segítségüket kérem. Hat társammal együtt szöktem meg egy pokoli helyről, és közülük néhányat már elfogtak az üldözőink. Megölték és megnyúzták őket. Bizonyára hallott az esetekről, uram.

Pieter Brouwersnek egyszerre melege lett. Meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a zakóját, közben megakadt a keze a hónaljtokon. Ott lapult a revolver, amely húsz éve vele volt minden áldott nap. Rossz sejtelmek rohanták meg. Ösztönösen előhúzta, és kibiztosította a fegyvert. Csak reménykedni tudott benne, hogy vaklárma, de a benne lakozó vén kopó mást mondott. Hányan vannak szolgálatban odakint? Ketten? Szét kellene nézni a környéken. Elhatározta: néhány perc múlva talál rá ürügyet, hogy elhagyja a szobát, és diszkréten szemrevételezze a környéket.

Wim van Rooij elhúzta a száját. Micsoda feltűnési viszketegségben szenved ez a nő? Nyilván hajléktalan, és így szeretne néhány napig kellemes életkörülményekhez jutni a rendőrségi fogdában. Meg érdekessé válni. Ha a sajtó tudomást szerez róla, lecsap rá és ez a hervadó csataló tücsköt-bogarat összehord majd nekik.

—Higgyen nekem, uram! — erősködött a nő. — Ha elfognak, engem is megnyúznak! Kérem, hallgasson meg!

Fülsiketítő robbanás hallatszott odakintről. Pieter Brouwers felpattant.

—Azonnal fedezékbe! — üvöltötte.

—Mi van veled, Brouwers, megbuggyantál? — méltatlankodott van Rooij.

Brouwers nem törődött vele. Fürgén félreugrott, felborította a szoba sarkában álló vaskos szekrényt, és beugrott mögé.

—Ide mindenki azonnal!

—Brouwers! — nézett rá döbbenten a parancsnok.

Ekkor már tisztán hallatszott a fegyverropogás. Claes határozatlanul felállt, van Rooij vasvillatekintettel bámult Brouwersre. Claes a szekrény felé mozdult.

Ebben a pillanatban vad döndüléssel kivágódott az ajtó, Zoé rémülten felsikított, az ajtóból torkolattüzek villantak. Claes a falhoz csapódott, elsodorta az ajtó.

Brouwers már pisztoly tartott a kezében, de a támadás vad brutalitása őt is meglepte. Álarcos alakot látott, és egy vadul tüzelő gépfegyvert. Kábán lesett a fegyver felé, és szinte kívülállóként figyelte, hogy Wim van Rooijt, a parancsnokát szitává lövi egy álarcos idegen. Moccanni sem tudott, csak döbbent tanácstalansággal figyelte a borzalmas jelenetet. Wim van Rooij már egy vértócsában hevert a földön, de a fegyver még mindig tüzelt. Brouwers a fegyver típusát is felismerte: egy XM8-as rohamkarabély volt. Egyedül az Egyesült Államok fegyveres erőinél volt rendszeresítve — rajtuk kívül legfeljebb szervezett bűnözők elit körei használták. Brouwers szinte hipnotizáltan figyelte.

Ekkor a támadó előrelépett, és hajánál fogva durván megragadta az egyfolytában sikoltozó Zoét. Brouwersről egyszeriben lehullt a döbbenet láthatatlan, bénító hálója. Végtelen nyugalom szállta meg. Felemelte a fegyvert, célzott, akár a rendőrségi lövészeten, és kétszer belelőtt a Zoét rángató álarcos koponyájába. A fickó azonnal összeesett. Vér fröccsent még a mennyezetre is.

Az ajtó felől újabb torkolattüzek villantak, vad robajjal csattantak, puffantak a lövedékek szinte mindenütt. Brouwers a szekrény mögé lapult, és arrébb araszolt. Érzékelte, hogy tőle jobbra valaki egy pisztolyból tüzel — talán Claes.

Két vagy három álarcos támadó robbant a szobába, és tüzet nyitottak mindenre. Bútorok borultak fel, polcok tartalma omlott a földre, ahogy végigvert rajtuk egy-egy sorozat. A vad zajban Brouwers ijedten lapult a szekrényhez, igyekezett fedezékben maradni. Figyelt, hátha lövéshez juthatna, de nem kockáztatott. Ha kidugná a fegyvert, a kezével együtt kaszálnák le. Így is hajszálon múlt az élete. A lehulló, szétlőtt polcokról különböző tárgyak záporoztak a szoba közepére. Brouwers a szekrény és egy nagy csattanással leszakadó polc mögé húzódott, és összegömbölyödött, mint egy kismacska. Új rejtekhelyéről semmit sem látott, csak egy fekete bakancs orra lépett időnként a látómezejébe. Rálőjön? A halálos ítélete volna. Félt rettenetesen. Maga előtt tartotta a pisztolyt. Ha bárki félrehúzza a polcot, kilövi rá az egész tárat. Irtózatos hangzavar volt, mint valami rockkoncerten. Valami tompán puffant a fején, és minden elsötétült.

Két-három perc múlva kinyitotta a szemét, és óvatosan kihúzta a fejét a rázuhant mappák és dossziék közül. Szokatlanul nagy, már-már ijesztő volt a csend; Brouwers agyában még mindig visszhangot vertek a gépfegyversorozatok, és az azokat kísérő őrült lárma.

Néhány másodpercig hallgatózott, aztán megpróbált körbekémlelni. Senki. Nehézkesen előmászott a rejtekhelyről. Zoé eltűnt. A halott támadó is. Akárkik voltak, az elesett társukat magukkal vitték. A szoba úgy festett, mintha hurrikán dúlta volna fel, és minden merő vér. Brouwers irtózva nézte. Wim van Rooij hullája groteszk szögben kicsavarodva hevert nagyjából ott, ahol negyedórával korábban ült a karosszékben. A fotel darabokban. A parancsnok fél arca helyén semmi, csak vér és húscsomók. Brouwers összerándult az undortól és az iszonyattól.

Valahonnan nyöszörgés hallatszott. Brouwers fürgén megfordult. Az asztal és néhány szék roncsai között Claes hevert. Brouwers tapasztalt tekintettel mérte végig. Claes még élt, de alighanem több sebet is kapott. Hogy ezek mennyire veszélyesek, azt orvosnak kell eldöntenie, de ha nem kap segítséget, a fiatalember nyilvánvalóan elvérzik.

Brouwers előkotorta a mobilját, és kibotorkált a szobából. A két egyenruhás rendőrkolléga holtteste a folyosón hevert egy-egy vértócsa közepén. Brouwers látta, hogy a gazemberek nem takarékoskodtak a lövedékkel, pedig egyik rendőrnél sem volt fegyver.

A bejárati ajtót kifordították a sarkából. A hatalmas, nehéz ormótlan ajtót. Brouwers hitetlenkedve bámult rá egy fél másodpercig. Ki lehetett ilyen rettenetes erőfeszítésre képes? Még sohasem hallott Arshakról.

Közvetlenül a bejárat előtt egy újabb halott feküdt. Egy fiatal, legfeljebb huszonéves rendőrnő civil ruhában, farmerben és pólóban. Brouwers tompa lélekkel nézte. A hölgy nem is volt szolgálatban, talán valamiért beszaladhatott valamelyik kollégához. Nála viszont fegyver volt; szolgálati revolvert szorongatott a kezében.

Mentő kell azonnal. Segítséget kell hívni. Üldözőbe kell venni a gazembereket!