Uballit háza - XIII.

Hol is tartott? Nem hagytak-e hátra valami akaratlan üzenetet? Egyikük sem annyira tapasztalt, hogy teljes mértékben képes legyen elrejteni a szándékait! Valamivel biztosan elárulták magukat, csak meg kell találni! Lássuk! Éppen Theodora kis kézitáskája volt soron.

—Kiüríteni!

Rúzsok, szemceruzák, női pipereholmik hullottak elő.

—A belső részeit is!

Zipzárak zörrentek, és megint kiesett néhány apróság. Ninurta sorra végignézte őket. Értéktelen kacatok!

—Más nincs benne?

Kifordították az összes belső zsebet. Semmi egyéb. Következett Theodora prémes kiskabátja. Ninurta felfigyelt. Az ilyesmiről a nők elég nehezen mondanak le. Nehezebben, mint a női táskájukról. A táskájukat sokkal sűrűbben lecserélik, mint azt a felületes szemlélő gondolná. Az ilyen — különféle divatokkal szemben viszonylag semleges — ruhadarabjaikhoz viszont ragaszkodnak. Mert jól áll, kényelmes, meleg és praktikus. Ha egy ilyet megszerettek, nehezen találnak hasonlót. Ha Theodora ezt is itt hagyta, jelent valamit. De mit?

—Tovább!

Kis nejlonzsákba gyűjtve a szennyes. Ninurta egyenként kiszedette, aztán legyintett. Semmi érdekes.

—Mi van még?

Pulóverek, pólók, nadrágok.

—Zsebeket kifordítani!

Az egyik nadrágzsebből papírfecni hullott a földre. Három kéz kapott utána. Az egyik elsimította, és megmutatta Ninurtának. Számla az egyik áruházból. Meglehetősen nagy összeget hagytak ott. Ninurta töprengve nézi. Valamit ez is jelent. De mit?

—Tovább!

Frissen mosott, szépen összehajtogatott fehérneműk. Az egyik halomban férfi, a másikban női alsóruhák. Ninurta megütközve nézi. Kimosta, de nem vitte magával? Melyik nő tesz ilyet?

—A szemetest!

Kiborítják. Két férfi turkál benne, minden tárgyat megmutatnak Ninurtának, aki újra és újra megrázta a fejét. Semmi érdekes.

—A folyosóról is! Minden szemetest, amely az útjukba kerülhetett kifelé menet!

Hárman rohantak eszeveszett tempóban. Sorra kiöntik Ninurta elé az összeset. Újra semmi. Szinte megállás nélkül jönnek a szemétkukák. Ninurta időnként megjegyzi:

—Mindent rakj vissza, és tedd a helyére!

A férfiak kapkodva összeszedik a hulladékot, és a szemetes helyett azonnal egy másik kerül Ninurta elé.

— Nincs több, uram!

—De van! Valahol Theodora megállt, elszaladt egy legfeljebb tíz méterre lévő szemeteshez, és valamit beledobott! Hozzátok ide mindet!

Tovább sorakoznak a szemetesek. A férfiak zokszó nélkül, fegyelmezetten ürítik Ninurta lába elé egyiket a másik után. Sorra egyenként megmutatják az összes tárgyat, a papírdarabokat szétsimítják, az eltört holmik darabjait egybeillesztik. Még mindig semmi.

A következő pillanatban a keresés eredménnyel járt. Ninurta maga is meglepődött. Theodora örmény útlevele került a szeme elé. Ninurta nagyot sóhajtott. Tipikus női hiba. Nem kellett volna ennyire igyekeznie azzal, hogy eldobja. Kihajíthatta volna az autó ablakából száz kilométerre innen. Mondjuk egy hídon. Sohasem találták volna meg. Így viszont… Mit is jelent mindez?

        Összeáll a kép! A kiskabát, a frissen mosott fehérnemű, és most a kártya! Személyiséget cseréltek. Új papírokra tettek szert, méghozzá itt! Tours-ban!

—Dan!

—Uram!

—Hamis papírokat készíttettek valakivel itt, Tours-ban. Keresd meg!

—Uram…

—Az illető pénzért dolgozik, pénzért beszélni is fog! Ha Rustemnek sikerült megtalálnia, te is megleled! Egy napot kapsz rá! Nekik se volt több idejük!

Dan elviharzott.

—Mindent rendezzetek vissza! Pontosan olyan legyen a szoba, amilyennek hagyták!

Egyszerre négy ember látott munkához. Ninurta elnézte a lázas, de pontos tevékenységet, aztán az ablakhoz lépett.

Ekkor csörrent meg a telefonja. Ninurta a kijelzőre nézett, és meghökkent. A Trónörökös? Ilyenkor? New Yorkban alig múlt reggel hét. Eddig későnkelőnek ismerte Uballit Trónjának várományosát. Elfordult, amikor meglátta, hogy Arshak merően nézi.  A hatalmas termetű férfi tekintete nem sok jót ígért.

—Hódolattal jelentkezem, felséges uram! Itt Ninurta!

—Megvannak a szökevények?

—Sajnos nem mind, felséges uram!

—Jelents, Ninurta!

—Igenis, Felséges uram! Gregory-n, Aramon, Tigranon és Aaron-on végrehajtottuk az ítéletet.

—Lenyúztátok a bőrüket?

—Igen, felséges uram!

—A fejük?

—Gregory-é és Aramé már a Szégyenudvarban, karóra tűzve. A másik kettő útban van oda, felséges uram!

—A többiek?

—Zoé, Theodora és Rustem még szökésben vannak, felséges uram!

—Mi tudtok róluk?

—Zoé valószínűleg Hollandiában van! Theodora és Rustem tartózkodási helyéről egyelőre nincs tudomásunk, felséges uram!

—Hogy veszíthettétek el a nyomukat?

—Nincs követhető implantjuk, felséges uram! Szabad legyen emlékeztetnem rá, hogy…

—Tudom! — szakította félbe durván a másik. — Azt kérdeztem: hogyan veszíthettétek el a nyomukat?

—Csak egy módon történhetett, felséges uram!

—Halljam!

—Tours-ból éjszaka jöttek ki, és éppen arrafelé, amerről mi megérkeztünk. Amboise irányába. A többi kifelé vezető utat már figyeltük. Összesen kilenc kocsi jött velünk szemben.

—Hibáztál, Ninurta!

—Igen, hibáztam, felséges uram! — felelte minden indulat nélkül a könyörtelen tekintetű férfi.

—Nem szeretem a hibákat!

—Tisztában vagyok vele, felséges uram!

—Mit teszel, hogy ismét a nyomukra akadj?

—Itt Tours-ban csináltattak hamis iratokat, felséges uram. Hamarosan fülön csípem a hamisítót. Tudni fogom az új nevüket és az állampolgárságukat, felséges uram.

—Rendben van, de minél hamarabb!

—Igenis, felséges uram!

—Értesíts, ha tudod az új nevüket!

—Igenis, felséges uram!

—Ha Theodorát elfogtad, azonnal hívj fel!

—Igenis, felséges uram!

—Addig hívj fel, amíg a nő életben van!

—Igenis, felséges uram!

—A hívatlan látogatókkal mi van?

Ninurta meglepődött. Miért tőle kérdezi ezt a Trónörökös, amikor ahhoz neki semmi köze? Azt a Trónörökös maga intézi!

—Mindannyian odaátra költöztek, felséges uram! — ment bele a játékba.

—Ennek örülök. Szívroham érte őket?

—Mind a hét esetben, felséges uram! Legalábbis így tudom!

—A hatóságok?

—Tudtommal egyetlen esetben sem fogtak gyanút, felséges uram. — nagyon remélte, hogy így van.

—A küldemények?

—Mind a hetet megszerezték, és egyenként megsemmisítették, felséges uram! A te megbízottaid. — a vonal végén dühös morranás hallatszott. Ninurta nem értette, miért tukmálja rá az ügynek ezt a részét is a Trónörökös.

—Egyik sem vont be bámészkodót?

—Egyelőre nem tudunk ilyenről, felséges uram! — ugyan honnan tudnának?

—Figyelj rájuk!

—Igenis, felséges uram! — már értette. A Trónörökös azt akarta, vegye át ebben is az ügyek intézését.

—Ha akad bámészkodó, költöztesd át!

—Igenis, felséges uram!

—Vérontás nélkül. Kapjon szívrohamot!

—Igenis, felséges uram! Bátorkodom azonban megjegyezni…

—Végeztem!

Ninurta most nem hagyta lerázni magát:

—Bátorkodom megjegyezni, felséges uram, hogy az átköltöztetés azon módjához nekem se emberem, se eszközöm nincs!

—Végeztem!

—Hódolattal elköszönök, felséges uram!

Ninurta letette a telefont, és ösztönösen elfordult az embereitől. Pontosan tudta, miként fest, és nem akarta, hogy a többiek észrevegyék. Nem kell látniuk, hogy a félelmetes, kérlelhetetlen Ninurtának — remeg a szája széle. Azt sem, hogy a könyörtelen szempár — könnybe lábad. Mit akar még tőle a Trónörökös? Ha azt akarja, hogy „szívrohamot” idézzen elő bizonyos embereknél, miért nem rendeli alá a megbízottait? Miért nem adja ide azt a német bandát, amelyiknek ez a specialitása? Nyilván azért nem, mert azok nem tartoznak Uballit házának kötelékébe, azokat a Trónörökös maga bérelte fel. Nehéz a Trónörökös iránti köteles hűség! Nagyon nehéz.