ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ
Egy Pribék Lázár nevű
görögkeleti vallású rab, aki korábban a topcsiknál, a török tüzérségnél
szolgált, felajánlotta, hogy szabadulása fejében hajlandó a török ellen
harcolni. A várkapitány levetette a rabról a bilincseket, tanúk előtt,
ünnepélyesen feleskette, és beosztotta az ágyúk mellé.
Pribék Lázár nélkülözhetetlennek bizonyult a továbbiakban.
Első lövésével azonnal telibe találta és megsemmisítette az egyik
legveszélyesebb ellenséges ostromlöveget. Végül kitűnően használta az ágyúkat,
közben új tüzéreket képezett ki, de a különféle gyújtó és robbanó eszközök
készítésében is mesternek bizonyult. Segédje egy végvári katona, Nagy Balázs lett.
Közben azonban a török töltések egyre közelebb jöttek a vár
két déli szögletbástyájához. Az építők százával hullottak a védők tüzében, de a
pasát ez nem zavarta. Augusztus huszadika után már homokzsákokkal magasította a
török a két töltést. A pasa a zsákok beszerzését a várostromban nem használható
lovasságra, a szpáhikra bízta. Ezeknek normaszerűen, botbüntetés terhe mellett
kellett megfelelő mennyiségű homokkal töltött zsákról gondoskodniuk.
„Valamelyik
meg nem szörözhetné az meghagyott napra, száz pálcát vesznek rajta”
Nyilván ők is a nyomorult magyar falusiakat terhelték ezzel
is, akik pedig a töltések építését is végezték – robotmunkában.
„az föld
népét mindenfelől felmozdítják, kelletlen kergetik”.
A magyar jobbágy nyögött, ő és állatai végezték a munka
javát.
„Egynéhányezer
szekér hordja a vágott fát és kévékbe kötött fát”
Sokat remélt a pasa a két töltéstől.
„minden
faltörő álgyúnál az Sziget elveszésében többet árt”.
Ebben a töröknek teljesen igaza volt, de ezt a várbeliek is
tudták. Igyekeztek hát akadályozni a munkát, időnként fergeteges tűzzel. Ettől
is csak a nyomorult, munkára hajtott magyarok szenvedtek, a töltések pedig
lassan, de biztosan haladtak a vár felé.
Hasonlóan nagy baj volt, hogy a török tüzérség most már
pontosan tudta, mit kell tennie a palánkfalakkal. Négy éve, Eger ostrománál a
topcsik szemből tüzeltek a palánkra, amivel azt érték el, hogy az ágyúlövedékek
betapadtak a fonadékba, és erősítették a falat.
Itt most a török tüzérség rézsútosan lőtte a palánkfalakat.
A sövényfonat sártapasztása kezdett leperegni, ami azzal a veszéllyel
fenyegetett, hogy a palánk szabadra kerülő száraz faanyagát felgyújtják.
A palánkfalaknak ez volt a gyengéjük. Ha a fal leég, a vár
többé nem tekinthető erődnek.
Egyik-másik ponton szabadra került a faanyag. A védők is
érzékelték a veszedelmet, lövészeket sorakoztattak fel a szabadra kerülő
fagerendák védelmére.
„Azon
valának, hogy meggyújtanák szénnel az falt, sommát is ígértek annak… az ki
először meggyújthatja, de igön elunták…”
Az „igön elunták” nem
azt jelenti, hogy puszta lustaságból hagytak volna fel a kísérletezéssel a
törökök. Az izzó faszénparazsat nem lehet kilőni sem ágyúból, sem puskából,
azzal oda kell lopakodni a gerendákhoz.
Miután a falat védő lövészek végeztek néhány próbálkozóval,
a többiek nem mertek tovább kísérletezni.
A török ostromtábor egyszerű katonái nem úgy gondolkodtak,
mint a parancsnokuk. Kezdtek demoralizálódni.
Az ostrom tizennyolcadik napján a várkapitány egyik kéme ezt
jelentette róluk:
„az
köznép örömest kész volna elhagyni, de a fejedelem nem akarja…”
A katonák szívesen abbahagynák az ostromot, de a pasa nem
engedi.
A tizenkilencedik napon, június huszonkilencedikén megnyíltak
az ég csatornái, és a zápor három napig áztatta az ostromlókat. Ez nagyon
fontos momentum volt, talán a siker egyik fontos tényezője volt ez a háromnapos
esős idő.
A védők időt nyertek.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése