2015. augusztus 14., péntek

A Nap ugyanúgy ragyog - XVI.


TIZENHATODIK RÉSZ

Diadaljel voltunk vész és vereség idején, fénylő csillag a sötét éjszakában. Asztlant rég lemondott pompás Hírnök nevű hajójáról. A világ végén rekedt, ellenséges bennszülöttek kaparintották meg, vagy névtelen vízsivatagok mélyén merült a hullámsírba. Tengerészeinek jelképes temetést rendeztek, szeretteik gyászruhát öltöttek, és hangosan elsiratták őket. csupán Maxitana kapitány tiszteletre méltó, hallgatag asszonya nem volt hajlandó gyászba borulni, hanem rendíthetetlen lelkierővel várakozott egyre. Várta, várta haza férjét. Várta törhetetlen hűséggel, hosszú-hosszú napokon és véget érni nem akaró hónapokon át.

A hazai parthoz közeledvén elkomorultak az arcok a Hírnök fedélzetén. Mindenütt látszottak a fenyegető katasztrófa előjelei, amelyeket a kérlelhetetlen elemek könyörtelen keze írt az ismerős asztlanti tájra. A hetyke sziklák és nyurga hegygerincek alacsonyabbak lettek, jeléül annak, hogy immáron magasabbra rugaszkodott fel rájuk a tenger. A partok némely része vészt hozó zátonnyá vált. Hajdani parti sziklák szigetként meredeztek a környező vízben, mint Asztlant gyengülő Tengeristenének az egeket vádoló ujjai. A korábbi domboldalak alacsony parttá törpültek. A nagy és gyönyörű sziget egyre csak zsugorodott.

Asztlant áldott hazai partja bizony ismeretlen kikötővé torzult a Hírnök tengerészei számára. Ismeretlen volt, szomorú, és szörnyű veszélyek hordozója. Ezért idegen tengerésztisztek jöttek a Hírnök fedélzetére, nehogy az ezer viszontagságon diadalmaskodó, a világ túlsó feléről épségben hazatérni képes hajó éppen itt, útja végcélján legyen a tenger martaléka.

Örömtől hullámzó, harsogva éljenző sokaság fogadott minket a kikötőben. Cseppnyi boldogságot, enyhülést hoztunk ennek a borzalmas előérzetek jégtáblái között vergődő népnek. Parányi győzelem voltunk a mindent elsöprő vereség árjában. Évek, hónapok, fekete szárnyú, könyörtelen napok önemésztő halálfélelmében a bizalom első aranyágacskája. Az első üde, zöld reménykoszorú, komor téljóslatokat szertefoszlató első tavaszi fecske. Hosszú idő óta az első kedvező előjel.

-         A Hírnök visszatért!
-         Megérkezett a Hírnök!
-         A Hírnök újra a kikötőben!
-         A Hírnök visszatért Asztlantba! A fedélzeten mindenki ép és sértetlen! Gyorsan a kikötőbe! Visszatért a Hírnök!

Ez harsant mindenünnen, és látásunkra ezrével tódultak az emberek, mi pedig újra és újra megfürödtünk Asztlant népének mindent elsöprő szeretetében. Mire a fénylő Nap pihenni tért, szikrázva csillámlottak a várost övező hegyoldalak. Amerre a szem ellátott, örömtüzek lángocskáinak vidáman cikázó csillagai táncoltak vibrálva a szelíd alkonyi szélben.

Hajósok Asztlantban emberemlékezet óta nem részesültek ilyen ünneplésben. Üdvözlésünkre a beteges, fiatal Király is megjelent. Lázban égő csillagszemeit áhítatosan ránk függesztve hősökként köszöntött, majd beköltöztetett minket néhány napra a város egyik legszebb palotájába. Ló vontatta királyi fogatok hordták ide a tengerészek megtiszteltetésekkel elhalmozott családtagjait a sziget minden részéből. Itt aztán örömkönnyektől ázó arcú anyák és felségek tucatjai mondtak forró köszönetet Maxitana kapitánynak, hogy fiaikat és férjeiket épségben hozta vissza Asztlantba a világ végéről.

Jómagam különösen nevezetes emberré váltam. Hiszen voltaképpen miattam tett meg a Hírnök mérhetetlen távolságokat, miattam küzdött meg az elemekkel, miattam diadalmaskodott a Végső Fok rettenetes viharain és hullámain, miattam hajtott végre olyan hőstettet, amilyet előtte soha egyetlen hajó; hogy engem, az építőmestert Asztlantba hozzon.

Akkor pedig én nem lehetek akármilyen építőmester! Az egyetlen vagyok, aki olyan mérhetetlenül messziről hajlandó voltam Asztlant szigetére jönni, az egyetlen hajó fedélzetén, amelynek sikerült abból az irdatlan messzeségből hazajutnia.

Felém fordult tehát az érdeklődés. Általános volt a vélemény, hogy a Hírnök sikeres útja olyan csoda, amely megmutatja a Tengeristen akaratát. Ő személyesen küldte Asztlantba a Medve nevű, hatalmas termetű építőmestert. Én vagyok tehát a Kiválasztott, a Tengeristen Kegyeltje, akit a tengerek és határtalan messzeségek ura azért küldött Asztlantba, hogy végre sikeresen befejezze a Tornyot. A Tornyot, amely záloga volt Asztlant fennmaradásának.

Ezen őszintén meglepődtem, és meghatódtam, hiszen még elevenen élt bennem az emlék: egy előző életben ellenségként tettem a lábam a sziget földjére. Most pedig voltaképpen nem is ide készültem, csupán azért keltem útra a Hírnök fedélzetén, mert úgy véltem, Asztlantból könnyűszerrel megtalálom a módját annak, hogy apám házába hazatérjek.

Csakhogy a hosszú hajóút során sok minden megváltozott bennem. Remek bajtársakra és igaz barátokra leltem a Hírnök legénységében, a hajó az otthonommá vált, az emberek közvetlensége és bátorsága pedig őszinte rokonszenvet ébresztett Asztlant iránt. Lehetetlen volt, hogy rútul cserbenhagyjam őket. már ez is elégséges ok volt arra, hogy a szigeten maradjak. Amellett a feladat is egyre jobban izgatott. Talán mégiscsak én vagyok, az építőmester, aki képes felépíteni a Tornyot. Miért ne? Miért ne sikerülhetne? Hiszen nekem, a hosszú emlékezetűnek, a varázsló fiának mégiscsak több esélyem van rá, mint akármilyen közönséges építőmesternek! Volt a Torony építésében valami fölemelően grandiózus, ami minden nyilvánvaló esztelensége ellenére is lenyűgözően nagyszerűvé tette a feladatot – és nem engedte, hogy sorsára hagyjam Asztlantot.

Készen álltam tehát, hogy gyakoroljam eme életembeli hivatásomat: hogy éket vájjak a kőbe, mérhetetlen darabokat hasítsak ki a hegyek testéből, szobrot állítsak, követ csiszoljak, domborművet faragjak, téglát rakjak a téglára, követ a kőre, hogy legjobb tudásom szerint részt vegyek a Torony építésében.

Viszont minél többet gondolkodtam felőle, annál képtelenebbnek találtam az egész tervet. Tudtam ugyan, hogy a lehetséges dolgok köre mérhetetlen messzeségekre terjed – jóval tovább, mint azt bármely kor hétköznapi kicsinyhitűsége képzeli – de a természeten erőszakot tenni azért mégsem lehet. ember csak addig lehet sikeres, amíg alkalmazkodik a világ nála hatalmasabb erőihez. Amikor ezektől elrugaszkodik, vagy – ami még rosszabb – ezek folyamataiba felelőtlenül beleavatkozik, törvényszerűen következik be a fiaskó. Nem feltétlenül azonnal, de mindig elkerülhetetlenül.

Ezeken tépelődtem, amikor Asztlant ifjú Királya meglátogatott a palotában, ahol szállásom volt. nem kísérte, csak néhány testőr, meg a kecskeszakállas vén Mertli, aki magát varázslónak nevezte.

-         Építőmester, – nézett rám komoly tekintettel az uralkodó, miközben lázrózsás arca verítékben úszott. – tudnom kell, mit tartasz a Torony építéséről. – a betegség önemésztő tüzében égő, nedvesen csillogó szemei rám szegeződtek.
-         Nem ismerem még a pontos terveidet, felséges uram – próbáltam kitérni az egyenes válasz elől.
-         Akkor elmondom neked! – kezdte, és lázas szemeiben máris felvillant az eltökéltség fénye. – Asztlant szigetét hamarosan elnyelik a vizek, és néhány aprócska kis szigetnél egyéb nem fog belőle megmaradni az óceán színén. Ezért elhatároztam: a legmagasabb hegyek vidékén óriási Tornyot építtetek, amely akkor is a víz felszínén marad, ha Asztlantot végképp elnyeli a tenger. Tornyot, amely lakhely lesz és menedék, hogy népemet megóvjam a pusztulástól. Akkora legyen, hogy abban lakhelyet találjon a legutolsó rabszolgától Asztlant királyáig mindenki.

Szomorúan csóváltam meg a fejem. A Király folytatta:

-         A munkát elkezdték, de a Torony építése nem halad úgy, ahogy vártam. Pedig Mertli, - intett a kecskeszakállas felé. – a Varázsló minden tudományával és hatalmával támogatja az építkezést. – vészjósló pillantást lövelltem Mertli felé. – Ezért eljöttem hozzád, távoli vidékről érkezett, nagytudományú építőmester, hogy megkérdezzem tőled, mi a véleményed az építkezésről, és szerinted hogyan lehetne a Torony építését siettetni?

Erre nem mondhattam mást, csak az igazat:

-         Ha a tenger csupán néhány lábnyira önti el Asztlant szigetét, akkor lehetséges, hogy a jól felépített Torony a tenger hullámaival és viharaival dacolva a helyén marad. Meg kell azonban mondanom, nem lesz tartós. Semmiféle emberi igyekezet és előrelátás nem pótolhatja minden építmények egyedül biztos alapját, a szárazföldet. Ha a sziget elsüllyedését földrengés vagy szökőár kísérné – amint az efféle eseményeknél sajnos megszokott – akkor a Torony semmivel sem érne többet, mint egy szalmaszál a mennydörgő vízesésben. Lehet, hogy épségben vészelné át a kataklizmát, de valószínűbb, hogy lakóinak súlyos kőkoporsójává válna. Ha azonban Asztlant az óceán feneketlen mélységeibe merül le, akkor a Torony építése mindenestül hiábavaló, meddő és esztelen munka; mert nincs olyan emberi ügyesség, szorgalom, tudomány, és hatalom, amely képes volna akkora épületet emelni, amely magasságában az óceán mérhetetlen mélységeivel versenyre kelhet. Azt javaslom tehát, felséges uram, küldd el a hadihajóidat, foglaljanak el olyan földeket, ahol vadakban bővelkedő erdőket, jól termő szántóföldeket és kellemes éghajlatot találnak, küldd utánuk mestereidet, építsenek ott kőfallal övezett, bevehetetlen városokat, hogy Asztlant népe pusztulásra ítélt szigete helyett új hazára lelhessen a szárazföldön.

A Király szomorúan fordult félre, Mertli azonban rám támadt:

-         Az a dolgod, fickó, hogy építs, nem az, hogy tanácsot adj a Királynak!

Gyorsan megmutattam neki a varázsló jelét, mire ijedten hőkölt hátra, és a torkára forrt a szó.

Folytatása következik.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése