TIZENHATODIK RÉSZ
Diadaljel voltunk vész és vereség idején, fénylő csillag a
sötét éjszakában. Asztlant rég lemondott pompás Hírnök nevű hajójáról. A világ
végén rekedt, ellenséges bennszülöttek kaparintották meg, vagy névtelen
vízsivatagok mélyén merült a hullámsírba. Tengerészeinek jelképes temetést
rendeztek, szeretteik gyászruhát öltöttek, és hangosan elsiratták őket. csupán
Maxitana kapitány tiszteletre méltó, hallgatag asszonya nem volt hajlandó
gyászba borulni, hanem rendíthetetlen lelkierővel várakozott egyre. Várta,
várta haza férjét. Várta törhetetlen hűséggel, hosszú-hosszú napokon és véget
érni nem akaró hónapokon át.
A hazai parthoz közeledvén elkomorultak az arcok a Hírnök
fedélzetén. Mindenütt látszottak a fenyegető katasztrófa előjelei, amelyeket a
kérlelhetetlen elemek könyörtelen keze írt az ismerős asztlanti tájra. A hetyke
sziklák és nyurga hegygerincek alacsonyabbak lettek, jeléül annak, hogy immáron
magasabbra rugaszkodott fel rájuk a tenger. A partok némely része vészt hozó
zátonnyá vált. Hajdani parti sziklák szigetként meredeztek a környező vízben,
mint Asztlant gyengülő Tengeristenének az egeket vádoló ujjai. A korábbi
domboldalak alacsony parttá törpültek. A nagy és gyönyörű sziget egyre csak
zsugorodott.
Asztlant áldott hazai partja bizony ismeretlen kikötővé
torzult a Hírnök tengerészei számára. Ismeretlen volt, szomorú, és szörnyű
veszélyek hordozója. Ezért idegen tengerésztisztek jöttek a Hírnök fedélzetére,
nehogy az ezer viszontagságon diadalmaskodó, a világ túlsó feléről épségben
hazatérni képes hajó éppen itt, útja végcélján legyen a tenger martaléka.
Örömtől hullámzó, harsogva éljenző sokaság fogadott minket a
kikötőben. Cseppnyi boldogságot, enyhülést hoztunk ennek a borzalmas előérzetek
jégtáblái között vergődő népnek. Parányi győzelem voltunk a mindent elsöprő
vereség árjában. Évek, hónapok, fekete szárnyú, könyörtelen napok önemésztő
halálfélelmében a bizalom első aranyágacskája. Az első üde, zöld reménykoszorú,
komor téljóslatokat szertefoszlató első tavaszi fecske. Hosszú idő óta az első
kedvező előjel.
-
A Hírnök visszatért!
-
Megérkezett a Hírnök!
-
A Hírnök újra a kikötőben!
-
A Hírnök visszatért Asztlantba! A fedélzeten mindenki
ép és sértetlen! Gyorsan a kikötőbe! Visszatért a Hírnök!
Ez harsant mindenünnen, és látásunkra ezrével tódultak az
emberek, mi pedig újra és újra megfürödtünk Asztlant népének mindent elsöprő
szeretetében. Mire a fénylő Nap pihenni tért, szikrázva csillámlottak a várost
övező hegyoldalak. Amerre a szem ellátott, örömtüzek lángocskáinak vidáman
cikázó csillagai táncoltak vibrálva a szelíd alkonyi szélben.
Hajósok Asztlantban emberemlékezet óta nem részesültek ilyen
ünneplésben. Üdvözlésünkre a beteges, fiatal Király is megjelent. Lázban égő
csillagszemeit áhítatosan ránk függesztve hősökként köszöntött, majd
beköltöztetett minket néhány napra a város egyik legszebb palotájába. Ló
vontatta királyi fogatok hordták ide a tengerészek megtiszteltetésekkel
elhalmozott családtagjait a sziget minden részéből. Itt aztán örömkönnyektől
ázó arcú anyák és felségek tucatjai mondtak forró köszönetet Maxitana kapitánynak,
hogy fiaikat és férjeiket épségben hozta vissza Asztlantba a világ végéről.
Jómagam különösen nevezetes emberré váltam. Hiszen
voltaképpen miattam tett meg a Hírnök mérhetetlen távolságokat, miattam küzdött
meg az elemekkel, miattam diadalmaskodott a Végső Fok rettenetes viharain és
hullámain, miattam hajtott végre olyan hőstettet, amilyet előtte soha egyetlen
hajó; hogy engem, az építőmestert Asztlantba hozzon.
Akkor pedig én nem lehetek akármilyen építőmester! Az
egyetlen vagyok, aki olyan mérhetetlenül messziről hajlandó voltam Asztlant
szigetére jönni, az egyetlen hajó fedélzetén, amelynek sikerült abból az
irdatlan messzeségből hazajutnia.
Felém fordult tehát az érdeklődés. Általános volt a
vélemény, hogy a Hírnök sikeres útja olyan csoda, amely megmutatja a
Tengeristen akaratát. Ő személyesen küldte Asztlantba a Medve nevű, hatalmas
termetű építőmestert. Én vagyok tehát a Kiválasztott, a Tengeristen Kegyeltje,
akit a tengerek és határtalan messzeségek ura azért küldött Asztlantba, hogy
végre sikeresen befejezze a Tornyot. A Tornyot, amely záloga volt Asztlant
fennmaradásának.
Ezen őszintén meglepődtem, és meghatódtam, hiszen még
elevenen élt bennem az emlék: egy előző életben ellenségként tettem a lábam a
sziget földjére. Most pedig voltaképpen nem is ide készültem, csupán azért
keltem útra a Hírnök fedélzetén, mert úgy véltem, Asztlantból könnyűszerrel
megtalálom a módját annak, hogy apám házába hazatérjek.
Csakhogy a hosszú hajóút során sok minden megváltozott
bennem. Remek bajtársakra és igaz barátokra leltem a Hírnök legénységében, a
hajó az otthonommá vált, az emberek közvetlensége és bátorsága pedig őszinte
rokonszenvet ébresztett Asztlant iránt. Lehetetlen volt, hogy rútul
cserbenhagyjam őket. már ez is elégséges ok volt arra, hogy a szigeten
maradjak. Amellett a feladat is egyre jobban izgatott. Talán mégiscsak én
vagyok, az építőmester, aki képes felépíteni a Tornyot. Miért ne? Miért ne
sikerülhetne? Hiszen nekem, a hosszú emlékezetűnek, a varázsló fiának mégiscsak
több esélyem van rá, mint akármilyen közönséges építőmesternek! Volt a Torony
építésében valami fölemelően grandiózus, ami minden nyilvánvaló esztelensége
ellenére is lenyűgözően nagyszerűvé tette a feladatot – és nem engedte, hogy
sorsára hagyjam Asztlantot.
Készen álltam tehát, hogy gyakoroljam eme életembeli
hivatásomat: hogy éket vájjak a kőbe, mérhetetlen darabokat hasítsak ki a
hegyek testéből, szobrot állítsak, követ csiszoljak, domborművet faragjak,
téglát rakjak a téglára, követ a kőre, hogy legjobb tudásom szerint részt vegyek
a Torony építésében.
Viszont minél többet gondolkodtam felőle, annál
képtelenebbnek találtam az egész tervet. Tudtam ugyan, hogy a lehetséges dolgok
köre mérhetetlen messzeségekre terjed – jóval tovább, mint azt bármely kor
hétköznapi kicsinyhitűsége képzeli – de a természeten erőszakot tenni azért
mégsem lehet. ember csak addig lehet sikeres, amíg alkalmazkodik a világ nála
hatalmasabb erőihez. Amikor ezektől elrugaszkodik, vagy – ami még rosszabb –
ezek folyamataiba felelőtlenül beleavatkozik, törvényszerűen következik be a
fiaskó. Nem feltétlenül azonnal, de mindig elkerülhetetlenül.
Ezeken tépelődtem, amikor Asztlant ifjú Királya
meglátogatott a palotában, ahol szállásom volt. nem kísérte, csak néhány
testőr, meg a kecskeszakállas vén Mertli, aki magát varázslónak nevezte.
-
Építőmester, – nézett rám komoly tekintettel az
uralkodó, miközben lázrózsás arca verítékben úszott. – tudnom kell, mit tartasz
a Torony építéséről. – a betegség önemésztő tüzében égő, nedvesen csillogó
szemei rám szegeződtek.
-
Nem ismerem még a pontos terveidet, felséges uram –
próbáltam kitérni az egyenes válasz elől.
-
Akkor elmondom neked! – kezdte, és lázas szemeiben
máris felvillant az eltökéltség fénye. – Asztlant szigetét hamarosan elnyelik a
vizek, és néhány aprócska kis szigetnél egyéb nem fog belőle megmaradni az
óceán színén. Ezért elhatároztam: a legmagasabb hegyek vidékén óriási Tornyot
építtetek, amely akkor is a víz felszínén marad, ha Asztlantot végképp elnyeli
a tenger. Tornyot, amely lakhely lesz és menedék, hogy népemet megóvjam a
pusztulástól. Akkora legyen, hogy abban lakhelyet találjon a legutolsó
rabszolgától Asztlant királyáig mindenki.
Szomorúan csóváltam meg a fejem. A Király folytatta:
-
A munkát elkezdték, de a Torony építése nem halad úgy,
ahogy vártam. Pedig Mertli, - intett a kecskeszakállas felé. – a Varázsló
minden tudományával és hatalmával támogatja az építkezést. – vészjósló
pillantást lövelltem Mertli felé. – Ezért eljöttem hozzád, távoli vidékről
érkezett, nagytudományú építőmester, hogy megkérdezzem tőled, mi a véleményed
az építkezésről, és szerinted hogyan lehetne a Torony építését siettetni?
Erre nem mondhattam mást, csak az igazat:
-
Ha a tenger csupán néhány lábnyira önti el Asztlant
szigetét, akkor lehetséges, hogy a jól felépített Torony a tenger hullámaival
és viharaival dacolva a helyén marad. Meg kell azonban mondanom, nem lesz
tartós. Semmiféle emberi igyekezet és előrelátás nem pótolhatja minden
építmények egyedül biztos alapját, a szárazföldet. Ha a sziget elsüllyedését
földrengés vagy szökőár kísérné – amint az efféle eseményeknél sajnos
megszokott – akkor a Torony semmivel sem érne többet, mint egy szalmaszál a
mennydörgő vízesésben. Lehet, hogy épségben vészelné át a kataklizmát, de
valószínűbb, hogy lakóinak súlyos kőkoporsójává válna. Ha azonban Asztlant az
óceán feneketlen mélységeibe merül le, akkor a Torony építése mindenestül
hiábavaló, meddő és esztelen munka; mert nincs olyan emberi ügyesség,
szorgalom, tudomány, és hatalom, amely képes volna akkora épületet emelni,
amely magasságában az óceán mérhetetlen mélységeivel versenyre kelhet. Azt
javaslom tehát, felséges uram, küldd el a hadihajóidat, foglaljanak el olyan
földeket, ahol vadakban bővelkedő erdőket, jól termő szántóföldeket és kellemes
éghajlatot találnak, küldd utánuk mestereidet, építsenek ott kőfallal övezett,
bevehetetlen városokat, hogy Asztlant népe pusztulásra ítélt szigete helyett új
hazára lelhessen a szárazföldön.
A Király szomorúan fordult félre, Mertli azonban rám támadt:
-
Az a dolgod, fickó, hogy építs, nem az, hogy tanácsot
adj a Királynak!
Gyorsan megmutattam neki a varázsló jelét, mire ijedten
hőkölt hátra, és a torkára forrt a szó.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése