SZÁZNYOLCVANKETTEDIK
RÉSZ
A költészet
mindenféle kánontól függetlenül létezik, és nemzedékről nemzedékre mindig
megújítja magát.
Most már jöhetnek újra az eddig tartalékolt kérdések:
v
Kell-e a
jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből
érvényesüljön?
Igazából a vers
magyarázata, értelmezése sohasem helyettesítheti magát a verset, és főleg
sohasem állhat a vers helyett. A magyarázat, értelmezés akár köteteket is
megtölthet, de nem képes a vers élményét
megragadni. Úgy aránylik a vershez, mint fejőstehén a szuperszonikus
repülőgéphez.
A jó vers magában
érvényesül. A magyarázat, elemzés, ha lényegre törő, esetleg segíthet
nekünk a vers még ismeretlen dimenzióinak feltárásában, de nem képes lírai élményközösséget adni.
Más kérdés, hogy kell-e egyáltalán magyarázni a verset?
Jó esetben a
magyarázatot nem a vers igényli, hanem a magyarázó. Néha jólesik
szembenézni a verssel, és megkísérelni az élményt írásba foglalni – esszé,
tankönyv, vagy valami más ürügyén.
A kritikusnak a
verset nem magyaráznia, hanem vallatnia, értékelnie kell. Itt bőven
láthatunk szerepzavart. Ma sok esetben az állítólagos kritikus valóban
magyarázza a kanonizált költők műveit, sőt kimondottan a hódolatát fejezi ki
előttük.
A jó verset nem befolyásolja, ha kritizálják, az se, ha nem.
Nem befolyásolja, ha magyarázzák – az se, ha nem. Lírai élményközösséget ad így
is, úgy is.
Baj akkor van, ha a
verset állandóan magyarázni kell, mert különben a befogadónak nincs esélye. Ilyen
esetben maga az örökös magyarázat leplezi le a lényeget: a vers magától
esélytelen. A kanonizált költők sok versével éppen ez a helyzet.
Erre kell a kánon infrastruktúrája.
Csakhogy…
v
Pótolhatja-e
az infrastruktúra a valódi költői erőt?
Felesleges ismételni, az eddigiekből kiderült: Nem.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése