Már nincs semmi titok

Már nincs semmi titok;

Te vagy nekem,

És én -

Neked vagyok.

Minden rejtély – Idő;

Múltában áldoz,

S így kötözi a Létet -

Önmagához.

Éltünk sok ezer szerelmes napot,

Itt minden rejtély

Rég ronggyá

Kopott.

Maradj nekem,

Én maradok Neked;

Bármeddig érdemes élni

Veled.

Te vagy nekem

Én meg

Érted vagyok;

A titoktalanság – örök titok.

A polkorrekt ősformája

Nem nagyon van új a Nap alatt…

—

Az 1880-as években valamelyik képviselőjelölt kampányát egy megggazdagodott cipészmester fedezte. Egyetlen feltétele volt:

- Ha szót ejt rólam az úr, egyetlen egyszer se mondja, hogy cipész vagyok. Azt meg főleg ne mondja, hogy suszter. Ezt én szégyellem, és ha megszégyenít, egyetlen petákot sem adok. A foglalkozásom nem cipész, és a legkevésbé sem suszter.

- Hanem micsoda? – kérdezte a jelölt.

- Lábműves!

Leng a Nyár úti kalapja

Leng a Nyár úti kalapja,

Földünket az Őszre hagyja.

Nyárutó súlyosan pereg,

Reszket a maradék meleg.

Sóhajtoznak a reggelek,

Zúzmara herceg közeleg.

Leng a Nyár úti kalapja;

Isten a Jövőt ránk hagyja.

Rossz propaganda hegedül,

Felelősség ül egyedül.

Politikus – ezer halom;

Pénz-árnyékban a Hatalom.

Leng a Nyár úti kalapja,

A jövendőt Ősz harapja.

Szabadság hagy csapot-papot,

Tanév-csengő kondul nagyot.

Izmosodó szellő kaszál,

Közeljövő esőre áll.

Leng a Nyár úti kalapja,

Feltolul az Idő habja.

Égnek őrült lidércfények,

Más a felszín,

Más a lényeg.

Rossz sejtelem von be eget,

A hajnal vérrel fenyeget.

Feladatunk Isten szabja,

Leng a Nyár úti kalapja.

A Nap ugyanúgy ragyog - XVIII.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

-         Bizony annyira, hosszú emlékezetű – bólintott súlyosan, komoran. – a katasztrófa mindent el fog törölni. Az embernek a kezdet kezdetétől kell újra elindulnia. Vadállatként kóborol majd a Föld kietlen rengetegeiben a csekély maradék.

Fel voltam háborodva.

-         De mégis! De akkor is! de hát a tűz…

Proget a türelem mérhetetlen, isteni magasságaiból tekintett le rám.

-         Próbáltál már tüzet gyújtani egy erdőben, eső után, hosszú emlékezetű? Azt hiszed, amiért az őserdők barbár lakóinak olyan könnyen megy, mindenkinek sikerül?

Lehajtott fővel hallgattam.

-         Tűz nélkül semmi sem megy majd, Medve – magyarázta csendesen. – Anélkül semmi sincs, csak a hideg kietlenség, meg a kínos halál. Tűz nélkül fabatkát sem ér a tudásunk. A tűz mindennek a kezdete. Ahhoz, hogy egykor majd újra érett kalászok aranyló hullámzásában gyönyörködjön a nyári Nap, hogy újra hajók szántsák a tenger végtelenjét, hogy városok nőjenek ki megint a földből, legelőbb is tűzre van szükség. A tűz az élet, a remény. Meg kell őriznünk, különben végünk. A többi tudás nem számít, a tűz segítségével előbb-utóbb – ha évezredek alatt is – minden pótolható. Utódaink a tűz segítségével egyszer majd újra meggyújthatják a műveltség fényét.

Nehezen tértem magamhoz.

-         Nem hiszem el! – hajtogattam makacsul. – Nem hiszem el! A katasztrófa egyszer véget ér. A szökőár és az áradás elmegy, ahogy jött.

-         Igen. Talán néhány hónap múlva.

-         Akkor is! – képtelen voltam engedni. – egyszer vége lesz. Akkor pedig az emberek újra vetnek, és újra aratnak.

-         A halottak nem fognak vetni, és nem fognak aratni, hosszú emlékezetű.

-         Nem fog odaveszni mindenki!

A teitán szomorúan ingatta a fejét.

-         Ahhoz sok ember kell, Medve. Csatornákat ásni, karban tartani, vetni, földeken dolgozni, aratni – sokak feladata. A megfogyatkozott maradéknak újjáépíteni sem lesz ereje. Sok idő kell majd ahhoz, hogy végre újra felnövekedjék, virágba boruljon és gyümölcsöt érleljen az emberi alkotóerő fája. Majd ha tömérdek új tapasztalatot halmoz fel a megszámlálhatatlan új nemzedék.

-         Mit szándékozol tenni?

-         Amit a Király. Ő Asztlantnak állít emlékművet, én pedig az emberi tudásnak. Az enyém lesz a tartósabb.

-         Emlékművet a túlélők számára?

-         Nem, hosszú emlékezetű. Nekik elég a tűz. Az emlékművet a messzi jövendő számára építem. Elszórva mindenütt a Földön. Ha majd újra világít egyszer az emberi szellem fénye, meg fogják találni, és talán meg is értik. Megpróbálom tovább hagyományozni a bölcsességet: óvakodjanak a tilos tudástól, és törekedjenek az igazságra, hogy a jövőben a hasonló világpusztulásokat elkerülhessék.

-         Az ember tehet arról, ami következik?

-         A mai ember semmiképpen. A mából nézve mindennek égi oka van. A varázslók hajdankorát azonban nem tudom a felelősség alól felmenteni. Az hitték, leigázták a világmindenséget! Az ostobák! Pedig nem műveltek egyebet, mint kontár kézzel beleavatkoztak a teremtés munkájába. Felborították az egyensúlyt, és ezért most mi fizetünk.

Ezt sajnos nagyon is el tudtam képzelni. Túlságosan sokat tudtam a varázstudományról. Ahol semmi sem első látásra érthető, semmi sem otrombán kézzelfogható, okok és okozatok láncolata mélyen rejtőzik az igazság ölében, egyetlen részigazság sem mindenható, semminek sincs egyetlen oka, és mindig minden mindennel összefügg. Mindig minden mindennel, minden szférában. És ahol mégis minden hátborzongatóan valóságos. Akkor is, ha messze túl van az öt érzék birodalmán.

A teitán pedig folytatta rendületlenül:

-         Embernek lenni hatalom, hosszú emlékezetű. A hatalomhoz azonban felelősség, mértékletesség és lelkiismeret tartozik. ahol ezek háttérbe szorulnak, ott ördögöt alkot magának az ember. Megteremti saját képére és ellenére a semmiből önnön elpusztítóját, a Rémet, a Gonoszt. Megteremti mindenütt, ahol az életet valamiféle hatalmi önkény vagy bárgyú, öngyilkos versengés irányítja, mert ezek kölcsönösen előnytelen kapcsolatok. Ahol egyetlen embert üldöznek, a többi is veszélyben van; ahol egyetlen embert elnyomnak, a többi sem él igazi szabadságban; ahol egyetlen ember éhezik, a többiek kenyere sincs biztonságban; ahol egyetlen ember tengődik máról holnapra, ott a többieket is útszélre vetheti a szél. Ahol egyetlen nép veszélybe kerül, ott a többi is végromlásra juthat. Mindaddig nem foszlik szerte a Gonosz képe, amíg egymás ellen élnek az emberek.

Ismerős volt ez nekem! Nagyon ismerős!

-         Ezeket a szavakat már hallottam apámtól – vágtam rá. – Ez az, amit isteni törvénynek és isteni igazságnak neveznek.

-         Úgy van – mondta a teitán. – Az egyetlen bölcsesség, ami örök és igaz. Az embernek két választása van: vagy ez, vagy a világpusztulás. Mindaddig, amíg az ember meg nem tanul dolgozni tisztán, tiszta célért, tiszta eszközökkel, és el nem veti magától végleg az erőszakot, és a hatalom minden egyéb formáját.

-         Tehát emlékművet állítasz a jövendőnek – tértem vissza. – Mit teszel még?

Néhány pillanatig habozni látszott.

-         Ebben kellene a segítséged, Medve – mondta végül. – Hajókat küldök a világ minden elérhető pontjára. Már beszéltem erről a Királlyal. Kétszáz hadigályát ígért nekem. Megértette, hogy Asztlant most többet tehet az emberiségért, mint bárki bármikor. Akkor is, ha soha senki nem fog emlékezni rá. Figyelmeztetni kell az embereket mindenütt. Húzódjanak a magas hegyekbe, vagy építsenek erős, tengerálló bárkákat, hogy készen álljanak, ha elérkezik a veszedelem. Őrizzék meg a tüzet mindenütt. Csak kevesen hallgatnak majd a figyelmeztetésre, és azok közül is csak némelyek fognak megmenekülni, de mégiscsak többen, mintha nem értesülnének a veszélyről idejekorán. Ehhez kell nekem a kétszáz hadigálya. Csakhogy a kétszáz hadigályára nincsen kétszáz megfelelő emberem. Olyan embert pedig hiába küldenék, aki maga nem látja át teljes egészében a fenyegető veszedelmet. Te azonban alkalmas vagy. Fél esztendő múlva, amikor az utolsó hajók indulnak, magam is tengerre szállok. Ha csatlakozol, máris többen vagyunk eggyel.

Átható tekintettel nézett a szemembe. Csupán néhány pillanatig haboztam.

-         Rendben van, teitán. Csatlakozom hozzátok, hogy hírt vigyek a világba a közelgő veszedelemről. Előbb azonban elutazom, hogy dolgozzam a Torony építésén. Két hónap elteltével azonban visszatérek, és kész vagyok tengerre szállni!

Határtalan megkönnyebbülés tükröződött a tekintetében.

-         Köszönöm, hosszú emlékezetű. Járj szerencsével az építkezésen! Az erőfeszítést nézd, ne az eredménytelenséget. Az eredmény az ostobák tanítója.

Volt még egy kérdésem.

-         Valamit még tudnia karok, teitán – szegeztem neki. – Meddig tar a Veszélyes Tudás rontó hatalma?

Pillanatig sem habozott.

- A Veszélyes Tudás ablakot nyit a beláthatatlan térségek felé, szárnyakat ad a repüléshez, kitárja elénk a mindenség mérhetetlen titkait. Kimeríthetetlen, határtalan és felfoghatatlan.

Ezer új kérdést szül mindene gyes válasz. Mindenki számára munkát és boldogságot rejt magában. De csak akkor, ha az ember – ha minden egyes ember – igaz úton jár. ha az emberek megérnek rá, hogy számukra hatalmassá válhasson a szemmel se látható, és elérhetővé a mérhetetlen. Addig azonban a tudás veszélyes, és bosszút áll.

- Bosszút? A tudás?

- Fegyvert ad a gonoszok kezébe, messze zengővé teszi az ostobák hangját, mindenhatóvá a kapzsiságot. Megmérgezi a világ egészségét az emberi felelőtlenség ezerféle váladékával, és kifordítja sarkaiból a mindenséget. Egy napon aztán végképp cserbenhagyja az embert, és minden bűnének következményét egyszerre zúdítja a nyakába. Saját ostobaságának tükrébe helyezvén végigver rajta önnön gonoszságának vesszejével, és visszakergeti az embert az út legelejére. Ez már megtörtént a világban, és megtörténik mindaddig, amíg az ember nem érett a tudás befogadására..

- Az mikor jön el, teitán?

- Nagyon sokára, hosszú emlékezetű. Ha majd ez a csupasz, kétlábú teremtmény az emberré válás rögös útján egyetlen újabb lépést tesz előre.

- Egyetlen lépést?

- Semmi sem több három lépésnél, hosszú emlékezetű. A tévutak, a hamis elágazások csalóka tüneményei a második lépést követően hívnak lidércfényükkel a pusztulásba. A varázslói én-hatalom hajszolása eme tévutak egyike.

- A jövőben is csalútra téved az emberiség?

- Talán nem, de az is lehet, hogy igen. Útódaink is válaszút elé kerülnek majd, és nem tudhatjuk, milyen utat fognak választani.

Másnap útra keltem, hogy részt vegyek a Torony építésében. Lovak vontatta szekéren utaztam, amelyet Asztlant beteges, ifjú Királya bocsátott rendelkezésemre. Mérhetetlen és merőben szokatlan kegy volt ez egy idegennel, ráadásul egy volt rabszolgával szemben, de ilyen időket éltünk. Recsegtek-ropogtak a világ tartóoszlopai, és a mindenség kifordulni látszott sarkaiból.

Három napig tartott az út. Közben minden lehetséges helyen a Toronyról kérdezősködtem. Azt válaszolták, az építmény máris olyan hatalmas, hogy irdatlan magasságba emelkedik a felhők fölé, és a tetejéről nyilakat lehetne lőni az égbe. Az egyszerű emberek arcán a hit lángja tündökölt, szemeikben lázasan izzott a bizakodás fénye, de én ettől egyre inkább beleburkolóztam komorságom súlyos köntösébe.

Harmadnap reggel pillantottam meg.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXXV.

SZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

Miért lenne vége a „nagy narratívának?”

Ha Fukuyama helyzetelemzése volna igaz, és az emberi társadalom elérkezett volna fejlődésének csúcspontjára, és a lehetséges legjobb világ valóban a liberális piacgazdaság lenne, még akkor sem volna igaz, hogy vége a nagy narratívának.

Hol van még a „globális világdemokrácia”, az egész földre kiterjedő liberális piacgazdaság? Ahol mindenki élvezheti a piacgazdaság áldásait az ateista vallás piac-istenségének gazdasági növekedést jelentő áldásai közepette, míg jóságos vezetőink hallgatólagosan irányítanak bennünket, és gyönyörködnek a profitjukban.

Sehol nincs még ez a globális mennyország, és korántsem biztos, hogy ezen bánkódnunk kellene.

A globalizáció jelenlegi „olvasatában” mintha nem volna helye sem a nemzeti, sem pedig a lokális identitásnak – amelyek nélkül személyes identitás sem létezik. Orwell látomásait is túlszárnyaló zsarnokságnak tűnik. Az emberiség individuumok identitás nélküli masszája lenne, ahol az egyén bármikor áthelyezhető másik kontinensre, másik családba, másik szexuális identitásba. Közben mindenütt hallgatná a propagandát, hogy mennyire szabad…

v     Véletlenül nem úgy tűnik, hogy az emberiség minden eddiginél nagyobb narratívában szerepel?

De igen. Minden eddiginél nagyobb és tágabb narratívában élünk. Az a tét, hogy lesz-e az emberiségnek jövője.

Emberhez méltó élet csak közösségben lehetséges. A valódi jövő a lokális és a globális egyensúlya mentén bontakozhat ki. Csak akkor lesz emberhez méltó, ha egyetlen népnek sem kell feladnia hagyományait, nyelvét, kultúráját.

Ez a jelen igazi tartalma, és ezen elvek mentén kell keresnünk az új költészet feladatait.

v     Nem úgy tűnik, hogy minden eddiginél több, mélyebb és felelősségteljesebb kommunikációra van szükség? Valóban nem lehetséges a nagy líra? A valódi líra? Nem tűnik úgy, hogy nagyon is szükség volna rá?

Folytatása következik.

Konteó

A konteó hógolyó,

Hogyha igaz – sose jó;

Főleg, hogyha

Konteóból acsarog ránk

A Való.

Ma még talán kiskorú

Az a titkos háború,

Amitől az egész Földet

Felzabálhatja

A szú.

Felelőtlen egyedek

Kezében fegyver remeg,

Milliószám

Menekülnek

Előlük

Az emberek.

A konteó izgató,

Halálhívó csodaszó,

Képein a Történelem

Őrült,

Szadista

Bakó

Minden csupa kiskapu,

Mocorog ezer gyanú,

Hogyha igaznak bizonyul,

Az több lesz,

Mint szomorú.

Naprendszernyi pénzhalom

Túlnőtt minden államon,

Úgy tűnik,

Nála fut össze

Az igazi

Hatalom.

A konteó rossz faló,

Alkalmatlan altató,

Nagy baj,

Ha a valóságban

Az eredmény

Látható.

Ha konteó – elbukunk,

Összeomlunk,

Meghalunk,

De az összeesküvőknél

Pár dolgot

Jobban tudunk.

A pénz – bármilyen halom,

Nem áll erős hatalom,

Lila ábrándozás lesz csak

A pénz-világhatalom.

Sose az üzleti trend,

Csak a közösség a Rend;

Ha az nincs,

Meghal a világ,

Isten majd újat teremt.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LIV.

ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

Egy Pribék Lázár nevű görögkeleti vallású rab, aki korábban a topcsiknál, a török tüzérségnél szolgált, felajánlotta, hogy szabadulása fejében hajlandó a török ellen harcolni. A várkapitány levetette a rabról a bilincseket, tanúk előtt, ünnepélyesen feleskette, és beosztotta az ágyúk mellé.

Pribék Lázár nélkülözhetetlennek bizonyult a továbbiakban. Első lövésével azonnal telibe találta és megsemmisítette az egyik legveszélyesebb ellenséges ostromlöveget. Végül kitűnően használta az ágyúkat, közben új tüzéreket képezett ki, de a különféle gyújtó és robbanó eszközök készítésében is mesternek bizonyult. Segédje egy végvári katona, Nagy Balázs lett.

Közben azonban a török töltések egyre közelebb jöttek a vár két déli szögletbástyájához. Az építők százával hullottak a védők tüzében, de a pasát ez nem zavarta. Augusztus huszadika után már homokzsákokkal magasította a török a két töltést. A pasa a zsákok beszerzését a várostromban nem használható lovasságra, a szpáhikra bízta. Ezeknek normaszerűen, botbüntetés terhe mellett kellett megfelelő mennyiségű homokkal töltött zsákról gondoskodniuk.

„Valamelyik meg nem szörözhetné az meghagyott napra, száz pálcát vesznek rajta”

Nyilván ők is a nyomorult magyar falusiakat terhelték ezzel is, akik pedig a töltések építését is végezték – robotmunkában.

„az föld népét mindenfelől felmozdítják, kelletlen kergetik”.

A magyar jobbágy nyögött, ő és állatai végezték a munka javát.

„Egynéhányezer szekér hordja a vágott fát és kévékbe kötött fát”

Sokat remélt a pasa a két töltéstől.

„minden faltörő álgyúnál az Sziget elveszésében többet árt”.

Ebben a töröknek teljesen igaza volt, de ezt a várbeliek is tudták. Igyekeztek hát akadályozni a munkát, időnként fergeteges tűzzel. Ettől is csak a nyomorult, munkára hajtott magyarok szenvedtek, a töltések pedig lassan, de biztosan haladtak a vár felé.

Hasonlóan nagy baj volt, hogy a török tüzérség most már pontosan tudta, mit kell tennie a palánkfalakkal. Négy éve, Eger ostrománál a topcsik szemből tüzeltek a palánkra, amivel azt érték el, hogy az ágyúlövedékek betapadtak a fonadékba, és erősítették a falat.

Itt most a török tüzérség rézsútosan lőtte a palánkfalakat. A sövényfonat sártapasztása kezdett leperegni, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a palánk szabadra kerülő száraz faanyagát felgyújtják.

A palánkfalaknak ez volt a gyengéjük. Ha a fal leég, a vár többé nem tekinthető erődnek.

Egyik-másik ponton szabadra került a faanyag. A védők is érzékelték a veszedelmet, lövészeket sorakoztattak fel a szabadra kerülő fagerendák védelmére.

„Azon valának, hogy meggyújtanák szénnel az falt, sommát is ígértek annak… az ki először meggyújthatja, de igön elunták…” 

Az „igön elunták” nem azt jelenti, hogy puszta lustaságból hagytak volna fel a kísérletezéssel a törökök. Az izzó faszénparazsat nem lehet kilőni sem ágyúból, sem puskából, azzal oda kell lopakodni a gerendákhoz.

Miután a falat védő lövészek végeztek néhány próbálkozóval, a többiek nem mertek tovább kísérletezni.

A török ostromtábor egyszerű katonái nem úgy gondolkodtak, mint a parancsnokuk. Kezdtek demoralizálódni.

Az ostrom tizennyolcadik napján a várkapitány egyik kéme ezt jelentette róluk:

„az köznép örömest kész volna elhagyni, de a fejedelem nem akarja…”

A katonák szívesen abbahagynák az ostromot, de a pasa nem engedi.

A tizenkilencedik napon, június huszonkilencedikén megnyíltak az ég csatornái, és a zápor három napig áztatta az ostromlókat. Ez nagyon fontos momentum volt, talán a siker egyik fontos tényezője volt ez a háromnapos esős idő.

A védők időt nyertek.

Folytatása következik.

Így gondozd a sznobodat!

Viseld csöndes türelemmel;

Időnként – a sznob is ember.

Őt csak önmaga érti meg,

Mindenki más:

Buta tömeg.

A szegény sznob sorsa fanyar;

Nagyon szégyelli, hogy – magyar.

Nemzetinél jobb a Semmi;

Az nemzetközi tud lenni.

Ha hazádról rútul regél,

Nézd el, mert

Szegény – ebből él.

Ha műanyag dalt zeng neked,

Ne lásd meg – a közhelyeket.

De – kedved bárhogy keresi,

Hatalmat sose adj neki.

Mi a baj Magyarországon?

Régi történet, de nem veszti erejét…

Amerikai lap írta…

Valamikor a koalíciós időkben (1945-48 között) egy amerikai riporter megszólított a nagykörúton egy magyar járókelőt:

- Mi a baj Magyarországon?

A kopott öltözetű középkorú férfi elmosolyodott:

- A vezetőink egy része semmire sem képes, egy másik részük meg mindenre.

Janicsárok Budán

Azt hiszik, csak látni jövünk,

Azt hiszik, beilleszkedünk.

Azt hiszik, békén maradnak,

Ha szállást, meg ételt adnak.

Szegény, naiv idióta,

Vén totyakos Európa…

Hogyha elég sokan leszünk,

Üt az óra,

Lesz fegyverünk.

A Nap ugyanúgy ragyog - XVII.

TIZENHETEDIK RÉSZ

A beteg Király visszafordult, és rám vetette lázfényű szemének bágyadt, tört sugarait.

-         Megteszem, amit mondtál, építőmester – mondta elszánt hangon. – Elküldöm hadihajóimat, foglaljanak el olyan földeket, ahol vadakban bővelkedő erdőket, bővizű folyamokat, jól termő szántóföldeket és kellemes éghajlatot találnak, utánuk küldöm mestereimet, építsenek ott kőfallal övezett, bevehetetlen városokat, hogy Asztlant népe pusztulásra ítélt szigete helyett új hazára lelhessen a szárazföldön.

Nagyot sóhajtottam végtelen megkönnyebbülésemben.

-         Tudnod kell azonban, építőmester, - folytatta a Király. – hogy Asztlant népének így is, úgy is mindörökre vége. Mert a tíz tartomány előkelői tíz felé akarnak majd letelepedni, és mihelyt Asztlant szent földjét elhagyjuk, nem lesz többé király, akire mindannyian hallgatnának. Sehol a nagyvilágban nincs annyi vadakban bővelkedő erdő, annyi bővizű folyam, annyi jól termő szárazföld, annyira kellemes éghajlat, hogy képes legyen Asztlant valamennyi lakóját eltartani, és képes legyen őket asztlantiaknak megtartani. Egy népnek csak egy hazája van. Mihelyt azt elhagyja, maga is megváltozik. Az új hazában új viszonyokkal, új istenekkel, új ellenséggel kell majd a maradéknak megküzdenie. A kőfallal övezett, bevehetetlen városok idővel egymás ellenségeivé válnak, áldatlan testvérháborúk egész sorát fogják megvívni, némelyik hatalmas birodalmak központjává, némelyik meg üszkös romhalmazzá, sakálok fészkévé válik egy baljós napon. A nép maradékát balszerencse és az elemek dühe fogja tizedelni, és mindenki ott fog élni, ahol a sorsa partra veti. Mindenki a számára legrövidebb utat választja majd; ki a Kettős Kontinens mérhetetlen térségein keresi majd a szerencséjét, ki a fekete bőrű emberek hatalmas földjének buja erdeit irtja majd, hogy várost építsen a helyébe, ki a nagy félszigetekkel tarkított északkeleti szárazföldön, ki meg a Nagy Öböl valamely partvidékén keres majd új hazát magának. Idővel nemcsak azt felejtik el, hogy Asztlantból származnak, de szót sem értenek majd egymással. Asztlantiak csak addig vannak, amíg Asztlant létezik!

Szíven ütöttek a szavai. Most kezdtem megérteni; a Torony több annál, mint menedék a túlélők számára.

-         Emlékművet akarsz építeni, felséges uram, - néztem a szemébe. – Emlékművet Asztlant számára. Méltóságteljes monumentet, amelybe bele van zárva Asztlant lelke. Hogy Asztlantból valamit megőrizzen. Akár a víz színén, akár a tenger mélyén.

Alig észrevehetően bólintott.

-         Ha emlékmű lesz, emlékművet, ha koporsó lesz, koporsót. Asztlant megérdemli – mondta felizzó szemmel.

-         Koporsót egy nép számára?

-         Koporsót egy népnek és egy Királynak – nézett rám hosszan, lázasan. – Abba temetkezem, ha eljön az időm.

Néztem a szemébe, és nem jutottak el hozzám a szavak.

-         Köszönöm neked, építőmester – mondta egy pillanattal később, hálatelt arccal. – Köszönöm neked, hogy megértettél. Megértettél, ahogy kevesen.

-         Számíthatsz rám, felséges uram – nem felelhettem mást.

-         Asztlant Királya vagyok, és Asztlant Királya másképp nem tehet. Rám bízatott ez a hatalmas hajó. Én vagyok a kapitánya. Nem hagyhatom el. Ha süllyed, vele süllyedek.

Álltam megrendülten, és figyeltem, amint testőrei élén távozik. Magamra maradtam Mertlivel. Ahogy a Király eltűnt, nyomban rátámadtam, és megragadtam a szakállát.

-         Hogy merészeled magad varázslónak nevezni?

-         Ki vagy te, uram? – kérdezte halálra váltan. A varázsló jele miatt nem volt mersze a Királlyal együtt távozni.

-         Felelj a kérdésemre!

-         Láthatod, uram, nem vagyok igazi varázsló.

-         Látom!

-         De őrzöm egy apró darabját a tudásnak! Egész Asztlantban az én hatalmam a legnagyobb! Legalábbis az enyém volt, amíg fel nem bukkantál, uram.

-         Őrzöd ám, te csirkefogó! Szélhámos! Bűvészkedéseiddal félrevezetted a Királyt és bőséges jövedelmet húztál tőle! Így van?

-         Semmi rosszat sem tettem, uram! Néhány ártatlan trükknél egyebet nem tudok.

Lecsillapodtam és elengedtem a szakállát. Hálásan nézett rám.

-         Segíthetnél nekem uram! Keresem a nagy igazságot. A Bölcsek Kövét! Ami nagy dolgokra tette képessé az elmúlt korok varázslóit.

Csaknem elnevettem magam. A butaságnak micsoda feneketlen mélységei tárulnak fel egy-egy ilyen áporodott lélekben! Most értettem meg először, miként tűnik semmibe apámék tudománya: a varázstudomány tiszta búzaszemei közé az évszázadok múlásával egyre több ocsú keveredik, mígnem alig marad belőle annál egyéb. Önjelölt művelői törvényszerűen hiszik „tudományuk” legértékesebb részének a legkövérebb bolondgombát, mivel ők olyasmit akarnak a varázshatalom segítségével elérni, ami igazi varázslónak sohasem volt, és nem is lehetett célja: földi hatalmat és gazdagságot. Így aztán ugyanolyan feneketlen türelmetlenséggel fordultak a varázstudomány felé, ugyanaz a tébolyult önhajsza kergeti őket, ami az eszelős hódítót új területek kirablására, és a kapzsi harácsolót új kincsek megkaparintására sarkallja. Maguk gyomlálják tehát nemzedékről nemzedékre a valódi tudás mozaikszerű maradványait, hogy a maguk felnevelte temérdek dudvának helyet adjanak.

Nehezen leplezhettem a csalódásomat. Azért fogtam kérdőre ezt a ripacsot, hátha félelmében elejt egy-két szót Napsárkány testvérem felől, de most kénytelen voltam belátni, hogy a boldogtalan Mertlinek nincs, és nem is lehetett a bátyámhoz soha semmi köze.

-         Bolondságot beszélsz! – azzal vállon ragadtam, hogy kipenderítsem.

-         Jó ügyet szolgálok, uram! – üvöltötte kétségbeesetten. – Tartom a Királyban a lelket! Előrelátó Proget úr is ezt kérte tőlem!

-         Kicsoda?

-         Előrelátó Proget úr, a teitán!

Most rajtam volt a meglepődés sora.

-         Valami idegen neve van, talán azt jelenti, hogy előrelátó. Szent tudást őriz, és Asztlant megmentésén fáradozik.

Elmosolyodtam az ostobaságon. Az „Előrelátó” a teitánok testületének egyik magas fokozata volt. a teitánokról korábban sokat hallottam. Sokan bogaras tudósok gyülekezetének vélték őket, de apám sok jót mondott róluk. Azt hallottam, tőle, hogy talán a világ fennmaradásának záloga, vagy legalábbis egyik záloga az a testület, amelynek neve így hangzott: Asztlant teitani.

Másnap felkerestem Progetet, a teitánt. Hófehér szakállú, de még mindig öles termetű férfi volt hatalmas, boltozatos homlokkal, rendkívül eleven és mélytüzű szemekkel.

-         Üdvözöllek, teitán! Medve vagyok, az építőmester.

Egy szempillantás elég volt neki, hogy alaposan végigmérjen.

-         Üdvözöllek, hosszú emlékezetű!

-         Ezt honnan tudod? – kérdeztem megütközve.

-         Ha egy messzi földről származó építőmester Asztlantba jön, az elég különös, de nem lehetetlen. Hogy ugyanaz az építőmester ott, ide sok ezer mérföldnyire a legtisztább asztlanti nyelven szólítja meg a hajó kapitányát, az már elgondolkodtató, de még mindig nem teljesen lehetetlen. Dehogy ugyanez az építőmester a varázsló jelét mutatja annak a nyomorult Mertlinek, és számon kéri rajta bohóckodásait, az már teljesen egyértelmű. Te nem így gondolod, kedves Medve, vagy akárhogy hívjanak?

-         Leleplezték, uram. Úgy tűnik, előtted nincs titok Asztlantban.

-         Csak azt tudom, amit tudnom kell, és tudnom érdemes.

-         Úgy hallottam, Asztlant megmentésén munkálkodsz, uram.

Néhány pillanatig nagyon komolyan nézett a szemembe.

-         Tudnom kell – még mindig farkasszemet nézett velem. – mik a szándékaid. A magadfajtákat egy ideig nem látták szívesen az országunkban. Az üldözésnek mára ugyan vége, de elfelejteni aligha lehetett.

Teljes őszinteséggel válaszoltam.

-         Keresem az apámat, és a testvéreimet, teitán. De mielőtt rájuk bukkannék, kész vagyok részt venni a Torony építésében.

-         Tisztelet illet az elhatározásodért, hosszú emlékezetű. Ha valaki, hát te aztán fel tudod mérni, hogy az építkezés mennyire neme eszme, ugyanakkor mennyire torokszorítóan hiábavaló.

-         Szeretnék a terveiről hallani, uram.

-         Számíthatok-e bennük rád is? Teitánból nagyon kevés van, az egyszerű emberek meg nem képesek átlátni.

-         Mielőtt válaszolnék, tudnom kell, miről van szó.

-         Iszonyú katasztrófa fenyegeti a világot, hosszú emlékezetű. Tűz és víz együtt fog pusztítani, de leginkább a víz lesz a felelős. A Jégföldek jege olvad, a tenger szintje emelkedik. A megemelkedő víztömeg sok tűzhányót hoz majd működésbe, és felébreszti a tengerek szunnyadó őserőit. Néhány új sziget keletkezik, de még több merül el a tengerben. Ez lesz Asztlant sorsa is: olyan lidérces mélységbe ragadják majd le a tengerfenék rejtelmes erői, hogy nyoma is alig marad. A kataklizmát semmiféle Torony nem fogja átvészelni. Hatalmas áradások és szökőárak söpörnek végig a világon, romba döntik a városokat, és tömegestül pusztítják el az embereket. A mi világunk végleg eltűnik.

-         Értem – motyogtam főbe kólintva.

-         Nem érted – mondta a teitán. – mi sem értjük. Fel sem foghatjuk, mi mindennel fog járni.

Némileg összeszedtem magam.

-         Mennyi időnk van?

-         Talán néhány rövid esztendő.

Valami szöget ütött a fejembe. Már percek óta ott motoszkált, de a kérdésig csak most jutott el.

-         Honnan tudod mindezt?

-         Mi a tudást őrizzük, Medve - nézett rám végtelen türelemmel a teitán. – A Veszélyes Tudást. Amely nem kerülhet az emberek tudomására mindaddig, amíg meg nem értek rá. Többet nem mondhatok, köt a fogadalmam.

-         Mennyire biztos a pusztulás?

Szomorúan bólintott.

-         Nem szeretem senkiben megtörni a reményt, de itt nincs miben reménykedni. A bizonyosság teljes és tökéletes.

Néhány pillanatra közénk telepedett a hallgatás.

-         Mit szándékozol tenni? – kérdeztem aztán.

-         Menteni fogom, amit lehet.

-         Őrizni a tudást?

A teitán arcán árnyék futott végig.

-         Őrizni, ami őrizhető. A Veszélyes Tudás jócskán meg fog csappanni, de nem igazán kár érte. Egyvalamit azonban meg kell őriznünk a jövő nemzedékek számára. a tüzet.

Elképedtem.

-         A tüzet? – kérdeztem megrökönyödve. – azt hiszed, annyira…

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXXIV.

SZÁZNYOLCVANNEGYEDIK RÉSZ

v     Valóban vége a nagy narratívának és vele a nagy lírának is?

Azt, hogy „vége a nagy narratívának”, már annyiszor elmondták, hogy talán maguk is kezdték elhinni.

Hogy’ lehetne vége? Talán a történelemnek is vége?

Valóban, ezt rebesgeti egy ideje „a fejlett nyugat” némely ideológusa.

Az endizmus a történelem, vagy a művészet végét, lezárultát hirdető különféle elképzelések gyűjtőneve. A jelenség végigkíséri a „posztmodern” korszakot.

                 

(Ami az ideológiákat illeti, azok „alkonyáról” és „végéről” sokan sokfélét írtak a hatvanas évek óta. Kár a témára szót vesztegetni, csak szét kell nézni a világban. Az ideológiák nem akarnak tudni róla, hogy végük lenne.)

Kevesen gondolkodtak még el azon, miféle kapcsolat lehet az endizmus, illetve a világban vele egy időben elharapódzó mindenféle világvége-hisztériák között. A két jelenség egymástól aligha független, mindkettő a kor közérzetének kifejeződése.

Az endizmusról mindenekelőtt Francis Fukuyama jut az eszünkbe. A japán származású amerikai szerző azzal a nevetséges teóriával állt elő, hogy a liberális demokrácia és a piacgazdaság a történelem utolsó fázisa, ez már „a létező világok legjobbika”. Szerinte a liberális demokrácia az emberi kormányzás végső formája, ezért filozófiai értelemben véve véget ért az emberi történelem. Itt, Európa közepén mi nagyon is szkeptikusok vagyunk a hasonló propagandisztikus elméletekkel szemben.

Az endizmus és a posztmodern kapcsolata nyilvánvaló.

Számoljuk fel kulturális és erkölcsi tradícióinkat? Értelmes dolog lehet ez? Egyáltalán megtagadhatjuk múltunkat, történelmünket, hagyományainkat?

Az avantgárd irányzatok kevés közös pontjainak egyike volt a tradíció elvetése. A posztmodern egyik keresztapja Jean-Francois Lyotard 1979-ben írott művében (La Condition Postmoderne: Rapport sur le Savoir.) még inkább gyanakvásról beszél, hiszen „a nagy narratíva hanyatlása” formulához fűzött megjegyzések egy része éppenséggel az intézményrendszer iránti bizalom megrendülésével is magyarázható. Nem mindegy, hogy a valódi hagyománnyal szemben leszünk bizalmatlanok, vagy a tradíciót felénk közvetítő intézményrendszerrel, illetve az ezen infrastruktúra által felénk közvetített tradícióval szemben.

A tradíciót persze lehet tagadni, ócsárolni, lehet kétségbe vonni a létjogosultságát. Csak egyet nem lehet: a tradíció sohasem zárható ki teljes mértékben a hétköznapi emberi életből. Puszta háttérbe szorítása is az idióták társadalmát idézné elő – aminek egyébként vannak is jelei manapság, - viszont a hagyomány tökéletesen sohasem szorítható ki az emberi életből. A tradícióellenes támadások széttagolhatják, áttekinthetetlenné tehetik a társadalmat, ezer és ezer egymásról tudomást nem vevő szubkultúrát teremthetnek, ahogy halad az idő, benne ezer meg ezer hagyományellenes ellen-hagyománnyal, de nem képesek olyan világot teremteni, ami teljesen mentes a tradíciótól. Olyan csak rossz horror történetekben létezik.

Hogy’ jön ide a történelem vége? Vagy éppenséggel a művészet vége?

A tradíció következetes tagadása skizofrén állapotot teremt, amelynek vezérelve a puszta önkényesség. Az emberi élet ugyanis lehet pillanatok szövevénye, de az emberiség mindig intézményeinek és tradícióinak metszéspontjában létezik. A tradíció az idő által szentesített értékek őrzője, az emberiség történelmi és morális emlékezete. Elvetése önkényességhez, ellentmondásossághoz, tökéletes értékzavarhoz, a mindenkori újdonságok iránti üres rajongáshoz és erkölcsi relativitáshoz vezet.

Ha nem érték a tradíció, a helyét többnyire a divat veszi át. De még ez sem képes kiküszöbölni az emberi életből a hagyományt. A „hagyományos”, és a „modern” között semmiféle eredendő értékkülönbség nincs, ilyet csak a divat elvén működő gondolkodás tételezhet.

A tradíciót azonban semmiféle mozgalom és divat nem törölheti el. Ez akkor válik világossá, amikor kiderül, hogy a hagyomány igazi hordozója nem a társadalom intézményrendszere, hanem az egyén. Az egyén jelenti a modern filozófiák legfontosabb fehér foltját. A teoretikusok mostohagyermeke. Az egyén történelmi és társadalmi szerepét elmosták, helyette társadalmi osztályokról, rétegekről, státuszokról beszéltek, az elvonatkoztatással, az „objektivitás” állandó hajszolásával olyan kvázi-valóságokat építettek fel a teóriák virtuális világaiban és felhőkakukkváraiban, ahonnan a hétköznapi valóság irányába utak nem vezetnek. Itt az egyén még csak nem is „statisztikai tényező”, hiszen a statisztikák teremtette „átlagember” teljesen eltakarja. Egyetlen teoretikust sem zavar, hogy a világon soha senki nem találkozott és nem beszélt még „átlagemberrel”.

A művészetről szóló fejtegetések mind ködösebbek, és mind kevesebb közük van a valódi emberi problémákhoz. A „modernitás” teljesen öncélúvá vált, a legtöbb esetben zavaros, „műanyag” törekvéseket jelent, amelyek mindenféle kommunikációra alkalmatlanok.

Az elmélet és a hétköznapi valóság groteszk ellentéte lassan korunk egyik legfontosabb jellemvonása lesz.

Nagyon súlyos elv sérült a „modern” törekvések közepette: az ember személyes felelőssége. Ami nélkül semmiféle társadalom nem létezhet.

Kettéhasadt, skizofrén világban élünk. Filozófiánk, társadalomtudományunk a „szükségszerűség” (a modern és posztmodern végzet) nevében következetesen tagadja a személyes felelősséget, ami azonban a mindennapi élet elengedhetetlen része, a civilizáció alkotóeleme. Személyes felelősség nem létezhet tradíció nélkül, ezért a mindennapi életnek továbbra is fontos építőeleme a hagyomány.

A mindennapiságban a személyes felelősség elve dominál. Az emberi és társadalmi életnek ez a meghatározó eleme.

A tradíció legfontosabb szála a történetileg létrejött erkölcsi értékek vonalán kapcsolódik a mindennapi jelenhez. A belőle táplálkozó személyes emberi felelősség az emberi társadalom alapértékei közé tartozik. A mindennapiság létmódjában a személyes emberi felelősség nélkülözhetetlen, társadalmunk erre épül, intézményeink egy része ezen alapul.

A „modernség” fogalma nélkülöz minden filozófiai alapot. Az önmagában vett „újdonság” fogalma kizárólag a technokrata sovinizmus, illetve a divat szemüvegével nézve tűnhet értéknek, de még így is csak korlátozott mértékben. A technokrata gondolkodás általában feltételezi, hogy a „modernebb” eszköz használati értéke felülmúlja a „kevésbé” modern tárgy értékét, de a mindennapi tapasztalatok gyorsan megmutatják, hogy ez a gyakorlatban nincs mindig így. Igen sok régebbi eszköz használati értéke haladja meg az aktuális újdonságét az élet minden területén.

A társadalom életében csak egyetlen olyan jelenségcsoport létezik, ahol mindenkori újdonság önmagában vett értéket jelenthet, ez pedig a divat.

Könnyű belátni, hogy a társadalom művészeti értékrendszerének alapját a divat nem képezheti.

Mindaddig létezik tradíció, amíg léteznek hagyományos emberi közösségek. Család sem létezhet családi hagyományok, a múltra való emlékezés és a túlélés akarata nélkül. A társadalom alsó szintjei bizonyos mértékben akkor is fenntartják a tradíciót, ha a társadalom felső szintjének mozgalmai és intézményei annak megsemmisítésére törnek. A tradíció csak akkor veszne el, ha megszűnne a hagyományos család.

Az állandóan változó alkalmi családok civilizációjáról nincs mondanivalóm. Normális ember nem akarna olyan világban élni. Az a biológiai automaták társadalma volna, minden zsarnokság vágyálma, ahol bárki bárhová minden nehézség nélkül bármikor áthelyezhető. A disztópiák világában a helye, és ott is kell maradnia.

Ha a tradíció mindenkor az emberi élet eklatáns része lesz, a tagadóinak nemigen marad más, mint az elefántcsonttorony.

Az „elefántcsonttorony”, a művészetnek a világtól való teljes elzárkózása igazából még csak nem is utópia, hanem a céltalanság teljes beismerése. Nincs benne semmiféle „fensőbbség” csak felületes szemmel tűnik tiszteletre méltónak. Divatos „intellektuális” közhelyek közé burkolva mindig imponál a sznobizmusnak, és azoknak az alkotóknak is, akik első pillantásra nem veszik észre, hogy hamis pénzzel van dolguk.

De a lényeg még csak nem is az elzárkózás, az emberek „tömegétől” való irtózás.  Máson van a hangsúly. Az elefántcsonttoronyba húzódó művészetnek nincs küldetése. Ezzel persze tökéletesen tisztában is van, ezért igyekszik mindenféle társadalmi küldetést pejoratív színben feltüntetni. Ezért az elefántcsonttoronyba húzódók szükségszerűen tagadják a tradíciót is.

Az „elefántcsonttorony” zsákutca mivoltát kevesen ismerik fel. Pályájuk végén sem. Nem mindenki jut el odáig, hogy megalkossa a maga Jónás könyvét.

Az „elefántcsonttorony egy abszurd szituáció jelképe. Ha nincs tradíció és nincs küldetés – jövő sincs. Ebből pedig teljesen logikusan következik az állandó „művészet vége”, illetve „világvége” hisztéria.

A művészet világának vége mára üres közhellyé vált, aki hirdeti, az se hisz benne, hogy bármit is jelentene.

A művészet megszűnésének hisztériáját a piac és a média tartja üzemben. Üzlet ez manapság, amely egyértelműen a sznob közönséget vonzza. Éppen ezért próbálnak állandóan új életet lehelni belé. Az a groteszk helyzet állott elő, hogy a kanonizált művészet legújabb kori története bizonyos értelemben véve – állandó agónia.

Honnan származik a művészet megszűnésének torz „eszméje”?

Hegel egyik megjegyzése lenne a kiindulópont? A posztmodern írások erre esküsznek. Hegel lenne tehát az orákulum?

Más kérdés, hogy talán Hegel nem is a művészet „abszolút” végét, csupán az általa vizsgált művészeti felfogások és hozzáállások végét tételezte, amikor meg akarta érteni, hogy a történelem során miként változik a művészet társadalmi funkciója.

A művészet intézményi elmélete alapján álló művészet semmiféle tömegbázissal nem rendelkezik, nem is rendelkezhet, hiszen önmaga fenntartásán kívül semmiféle küldetése sincs. A világ és az ember semmilyen fejlődésében nem érdekelt. Rá van utalva a hatalomra. A politikai, vagy gazdasági hatalomra. Különben nem maradhat fenn.

Amire a legnagyobb szüksége van: a médiahatalom. Ha ez nem támogatja, vége van, nem maradhat fenn. Ráadásul: a társadalom mindennapi életétől idegen kanonizált művészetnek sokkal nagyobb szüksége van a média, mint a nagyközönség támogatására. Nagyközönség voltaképpen nem is létezik, csak szubkultúrák vannak.

A művészet intézményi elmélete alapján álló művészet kizárólag a hatalom támogatásával létezhet. Hatalom alatt itt túlerőben lévő médiahatalmat értek, csakis ez tudja elfogadtatni, a társadalomra oktrojálni az ilyesféle művészetet. A hatalom pedig senkit sem támogat ingyen. A támogatott művészet nézeteiben, megnyilvánulásaiban a hatalom elvárásaihoz igazodik, ennek ezer jelét látjuk ma is.

A „művészet vége” hisztéria egy önfelszámoló világ önfenntartó ideológiája. A művészet hivatali elméletének alapján álló művészet évezredekig szeretne fennmaradni, de közben folyamatosan harsonázna a művészet végéről.

Fennmaradhat-e?

Ez másoknak is szemet szúrt.

„Vajon a történelem vége nem csupán a történelem egy bizonyos elképzelésének a végét jelenti-e.” (Derrida)

Azt gondolom, Jacques Derrida a fején találta a szöget. Ez a történelemnek (és a művészetnek) egy olyan elképzelése, amely magában hordja saját végzetét. De ez nem általában a történelem, és egyáltalán nem a művészet végét jelenti. Csupán egy korszak elmúlását.

A történelem célja nem a jelen pillanat előidézése. A jelen csak apró fodor a történet hatalmas folyamának felszínén. A „modernség” a történelem folyamatában értelmetlen és értelmezhetetlen elv. Csapda. Leginkább – balfácánoknak.

Most pedig vizsgálódjunk a saját portánkon.

A gyakorlatilag hivatalosnak tekinthető álláspont szerint nálunk, a magyar irodalomban valamiféle „nyelvi fordulat” ment végbe, és a jelentéshordozó nyelv – azaz a mindennapi életben használt magyar nyelv – helyét az úgynevezett „jelentésteremtő nyelv” foglalta el.

Jelentésteremtő nyelv?

Nyilvánvalóan eufemisztikus kifejezés. A szépirodalom a nyelv művészete. Az írók és költők legelső kötelessége a nyelv tökéletes birtoklása, a lehetséges legszebb, legválasztékosabb, legpontosabb és leghatékonyabb nyelvhasználat.

A „jelentésteremtő nyelvet” használó irodalom ennek nyilvánvalóan nem tesz eleget, nem is akar. A művészet intézményi elmélete felhatalmazza a kanonizált irodalmat és költészetet, hogy használata helyett „teremtse” a nyelvet. Magyarán: az intézményi irodalom arra is felhatalmazást ad művelőinek, hogy műveiket ez erre a célra összetákolt, a hétköznapi nyelvhasználatban használatlan és használhatatlan műnyelven alkossák meg.

Ez persze nem könnyen fogadható el, erre kellenek az ilyesféle kenetteljes kifejezések, mint „jelentésteremtő nyelv”. A média és a hivatalos szakirodalom kitesz magáért az ilyesféle irodalom elismertetéséért, rájuk panasz aligha lehet.

A „jelentésteremtő nyelv”, mint irodalom és költészet formai alapelve, erősen vitatható. Mi a célja? Miféle ars poeticát, miféle küldetést hordozhat egy ilyen szemlélet? Vagy ilyenre nincs is szükség?

A „jelentésteremtő nyelv” a mindennapi élet valódi problémái elől való elzárkózás, az elefántcsonttoronyba való húzódás biztos jelének tűnik.

A felfogásban érintettek számára is nyilvánvaló, hogy egy ilyen szemlélet még alapos indoklással is nehezen fogadható el. Ezért a közelmúlt filozófiájában igen divatos „nyelvfilozófiai” érvekkel igyekeznek alátámasztani nyelvi felfogásukat.

Ide vezethető vissza a jelenlegi kanonizált líra és szépirodalom alapvető jellemvonása, amelyet Szathmári István a nyelv „felbomlásának” nevezett. A „nyelvfilozófiai” szemlélet az utóbbi évtizedek filozófiájában nagy teret kapott, nem biztos, hogy méltán.

A jelenlegi kanonizált líra nem illeszthető a magyar költészeti tradíciókba, azokból nem vezethető le. Kénytelen tagadni a tradíciót, ha meg akarja oltalmazni saját autonómiáját.

Kanonizált líránk zöme nem képes a hagyományos magyar líra által elvárt feltételeknek megfelelni, és nem is akar. Inkább hatályon kívül helyezné a magyar költészet témáit és formáit.

És még valamit.

A minőséget.

Most jön újra a kérdés:

Valóban végük lenne a narratíváknak?

Ugyan, mitől:

v     Véletlenül nem úgy tűnik, hogy az emberiség minden eddiginél nagyobb narratívában szerepel?

Folytatása következik.

Augusztus huszadika ürügyén

Sápatag virágok

A Nyarat siratják;

Dollár-hordák szolgái a

Fegyvert tisztogatják.

Hazánk nagyobb része

Hulló szirmú rózsa,

Kisebb része a butaság

Utolsó csatlósa.

Jövő reménysége

Szakadékba rejtve;

Rongyos-véres jövőképek

Egymást verik fejbe.

Sápatag remények

Jelent ostromolnak;

Messzi álmok erdeiben

Csavarog a Holnap.

Kicsi országomnak

Egész múltja sáros,

Mindenfelől szegény régi

Magával határos.

Sarokban duzzogva

Sült galambra várunk;

Be kellene foltoznunk már

Szakadt múlt-kabátunk.

Sápatag Jelenben

Minden sóhaj árva;

Retteghetünk a kihalás

Dobozába zárva.

Megpuhult a világ

Kocsonyás fej-lágya,

Nagy bajok jöttét hirdeti

A “jobb élet” vágya.

Vagy sok kis közösség

Nagy egységgé békül,

Vagy Atlantiszként süllyedünk -

Identitás nélkül.

Magyarok csillaga

Nehéz sorsát futja;

Szent Istvántól mostanáig

Rögös volt az útja.

Virradunk-e mához

Néhány tucat évre

Szent István és az új kenyér

Magyar ünnepére?

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LIII.

ÖTVENHARMADIK RÉSZ

A nyugatról tüzelő török lövegek 27-én többször is eltalálták a külső vár majorsági épületeit. Az állatok panaszos lármája elhallatszott az ostromlók táborába, és örömujjongást váltott ki.

Ezrével dolgoztak a magyar parasztok a töltéseken, földmunkákon, kitéve a védelmi tűznek. Sokan meghaltak közülük.

Az iszapos tófenéken ágakból, gallyból, rőzséből, földből töltést építettek, és egyre magasították. A török várostromnak ez szokásos eljárása volt hasonló esetekben. A töltést egészen a falakig vitték, a védőállásokig magasították, hogy a gyalogság azokon tömegrohamot intézhessen a vár ellen. Ez természetesen igen veszélyes munka volt, de a dandárját odaterelt keresztény parasztok végezték, és az oszmán hadvezetés nem takarékoskodott az életükkel.

A töltés kiemelkedő részeit helyenként a falak magassága fölé vitték, hogy felülről vehessék tűz alá a védőket. Amint ez megvalósult, az adott falszakasz máris védhetetlenné vált. Sok munkával járó, de igen biztos módszer volt ez, a statisztikája félelmetes.

A töröknek ebben nem a várvédelem volt a legnagyobb ellensége. Hanem az idő.

Királyi felmentő seregtől nem kellett tartania. Legfeljebb attól, hogy a magyar urak a király égisze alatt valami akcióba kezdenek.

Látni fogjuk, hogy ettől jogosan félt.

Ezért kellett siettetnie a munkálatokat. Nagyon bízott a két hatalmas töltésben.

„Azt mondotta a basa, hogy mennyi magas a vár, ha mind annyire föl köll tölteni, emberrel (hullákkal) is feltölteti s hamar való napon belé akar férkőzni.”

A várbeli tüzérség lehetőségeihez mérten igyekezett akadályozni a munkát. Komoly veszteségeket okozott, de elsősorban a nyomorult, munkára vezényelt parasztoknak.

Erkölcsi csapda volt ez természetesen, a várbeli ágyúk kénytelenek voltak a védők magyar honfitársaira lőni.

A belső kerek torony összeomlása megfosztotta a védők tüzérségét legfontosabb megfigyelőhelyétől, ahonnan minden ostrommunkálatot viszonylag jól be lehetett látni.

A tüzérséggel még súlyosabb probléma is akadt. A várnak mindössze két szakképzett tüzére volt. egyikük megsebesült, a másik elesett.

Honnan kerítettek tüzéreket?

A legmeglepőbb helyről…

A várbörtönből.

Folyatása következik.

Őszbe készül a világ

Őszbe készül a világ,

Dacosan állnak a fák.

A nyárutó szégyelli,

Hogy feszültséggel teli.

Lerohanta a Kelet

A polgári életet.

Őszbe készül a világ,

Izzadnak a koponyák.

Közöny üli az eget,

Viharfelhő fenyeget.

Hazug minden drótfödél,

Hazugságot fúj a szél.

Csattognak régi paták;

Őszbe készül a világ.

Én is magáról!

Kodály Zoltán azon kevesek közé tartozott, akik nem tartottak Rákosi Mátyástól. Szerencséjére ezt “a magyarok bölcs vezére” annak tulajdonította, hogy a világhírű zeneszerző és zenetudós túlságosan belemerült a hivatásába, és nem érzékeli a valóságot.

A hatalom Kodályt ártelmetlen, de nagyon fontos személynek tartotta. Ezért bizonyos “fontos” alkalmakkor elvárta tőle a protokolláris szereplést. Ez elől Kodály nem térhetett ki.

Egy alkalommal Kodály Zoltánt éppen Rákosi mellé ültették. A magyar párt diktátora vicces embernek hitte magát, mert szervilis környezete folyton hahotázott a suta humorán.

Meg akarta viccelni Kodályt. Látni akarta, hogy megijed. Bárkit meg tud ikeszteni, Kodályt miért ne tudná?

Komor arccal fordult hozzá:

- Rosszakat hallottam magáról, mester!

Kodály nem fogta fel a mondat jelentőségét. Nyugodtan felelt.

- Én is magáról!

Visszakaptalak!

Volt ijedtség,

Megremegtek a kórház-falak;

Száz vizsgálat,

Aggodalom  -

Visszakaptalak!

Lányainkat

Isten küldte

Fél országon át;

Helytállásuk

Hazahozta

Az Édesanyát.

Horizonton túl a

Sejtelmes körvonalak…

Visszakaptalak!

A Nap ugyanúgy ragyog - XVI.

TIZENHATODIK RÉSZ

Diadaljel voltunk vész és vereség idején, fénylő csillag a sötét éjszakában. Asztlant rég lemondott pompás Hírnök nevű hajójáról. A világ végén rekedt, ellenséges bennszülöttek kaparintották meg, vagy névtelen vízsivatagok mélyén merült a hullámsírba. Tengerészeinek jelképes temetést rendeztek, szeretteik gyászruhát öltöttek, és hangosan elsiratták őket. csupán Maxitana kapitány tiszteletre méltó, hallgatag asszonya nem volt hajlandó gyászba borulni, hanem rendíthetetlen lelkierővel várakozott egyre. Várta, várta haza férjét. Várta törhetetlen hűséggel, hosszú-hosszú napokon és véget érni nem akaró hónapokon át.

A hazai parthoz közeledvén elkomorultak az arcok a Hírnök fedélzetén. Mindenütt látszottak a fenyegető katasztrófa előjelei, amelyeket a kérlelhetetlen elemek könyörtelen keze írt az ismerős asztlanti tájra. A hetyke sziklák és nyurga hegygerincek alacsonyabbak lettek, jeléül annak, hogy immáron magasabbra rugaszkodott fel rájuk a tenger. A partok némely része vészt hozó zátonnyá vált. Hajdani parti sziklák szigetként meredeztek a környező vízben, mint Asztlant gyengülő Tengeristenének az egeket vádoló ujjai. A korábbi domboldalak alacsony parttá törpültek. A nagy és gyönyörű sziget egyre csak zsugorodott.

Asztlant áldott hazai partja bizony ismeretlen kikötővé torzult a Hírnök tengerészei számára. Ismeretlen volt, szomorú, és szörnyű veszélyek hordozója. Ezért idegen tengerésztisztek jöttek a Hírnök fedélzetére, nehogy az ezer viszontagságon diadalmaskodó, a világ túlsó feléről épségben hazatérni képes hajó éppen itt, útja végcélján legyen a tenger martaléka.

Örömtől hullámzó, harsogva éljenző sokaság fogadott minket a kikötőben. Cseppnyi boldogságot, enyhülést hoztunk ennek a borzalmas előérzetek jégtáblái között vergődő népnek. Parányi győzelem voltunk a mindent elsöprő vereség árjában. Évek, hónapok, fekete szárnyú, könyörtelen napok önemésztő halálfélelmében a bizalom első aranyágacskája. Az első üde, zöld reménykoszorú, komor téljóslatokat szertefoszlató első tavaszi fecske. Hosszú idő óta az első kedvező előjel.

-         A Hírnök visszatért!

-         Megérkezett a Hírnök!

-         A Hírnök újra a kikötőben!

-         A Hírnök visszatért Asztlantba! A fedélzeten mindenki ép és sértetlen! Gyorsan a kikötőbe! Visszatért a Hírnök!

Ez harsant mindenünnen, és látásunkra ezrével tódultak az emberek, mi pedig újra és újra megfürödtünk Asztlant népének mindent elsöprő szeretetében. Mire a fénylő Nap pihenni tért, szikrázva csillámlottak a várost övező hegyoldalak. Amerre a szem ellátott, örömtüzek lángocskáinak vidáman cikázó csillagai táncoltak vibrálva a szelíd alkonyi szélben.

Hajósok Asztlantban emberemlékezet óta nem részesültek ilyen ünneplésben. Üdvözlésünkre a beteges, fiatal Király is megjelent. Lázban égő csillagszemeit áhítatosan ránk függesztve hősökként köszöntött, majd beköltöztetett minket néhány napra a város egyik legszebb palotájába. Ló vontatta királyi fogatok hordták ide a tengerészek megtiszteltetésekkel elhalmozott családtagjait a sziget minden részéből. Itt aztán örömkönnyektől ázó arcú anyák és felségek tucatjai mondtak forró köszönetet Maxitana kapitánynak, hogy fiaikat és férjeiket épségben hozta vissza Asztlantba a világ végéről.

Jómagam különösen nevezetes emberré váltam. Hiszen voltaképpen miattam tett meg a Hírnök mérhetetlen távolságokat, miattam küzdött meg az elemekkel, miattam diadalmaskodott a Végső Fok rettenetes viharain és hullámain, miattam hajtott végre olyan hőstettet, amilyet előtte soha egyetlen hajó; hogy engem, az építőmestert Asztlantba hozzon.

Akkor pedig én nem lehetek akármilyen építőmester! Az egyetlen vagyok, aki olyan mérhetetlenül messziről hajlandó voltam Asztlant szigetére jönni, az egyetlen hajó fedélzetén, amelynek sikerült abból az irdatlan messzeségből hazajutnia.

Felém fordult tehát az érdeklődés. Általános volt a vélemény, hogy a Hírnök sikeres útja olyan csoda, amely megmutatja a Tengeristen akaratát. Ő személyesen küldte Asztlantba a Medve nevű, hatalmas termetű építőmestert. Én vagyok tehát a Kiválasztott, a Tengeristen Kegyeltje, akit a tengerek és határtalan messzeségek ura azért küldött Asztlantba, hogy végre sikeresen befejezze a Tornyot. A Tornyot, amely záloga volt Asztlant fennmaradásának.

Ezen őszintén meglepődtem, és meghatódtam, hiszen még elevenen élt bennem az emlék: egy előző életben ellenségként tettem a lábam a sziget földjére. Most pedig voltaképpen nem is ide készültem, csupán azért keltem útra a Hírnök fedélzetén, mert úgy véltem, Asztlantból könnyűszerrel megtalálom a módját annak, hogy apám házába hazatérjek.

Csakhogy a hosszú hajóút során sok minden megváltozott bennem. Remek bajtársakra és igaz barátokra leltem a Hírnök legénységében, a hajó az otthonommá vált, az emberek közvetlensége és bátorsága pedig őszinte rokonszenvet ébresztett Asztlant iránt. Lehetetlen volt, hogy rútul cserbenhagyjam őket. már ez is elégséges ok volt arra, hogy a szigeten maradjak. Amellett a feladat is egyre jobban izgatott. Talán mégiscsak én vagyok, az építőmester, aki képes felépíteni a Tornyot. Miért ne? Miért ne sikerülhetne? Hiszen nekem, a hosszú emlékezetűnek, a varázsló fiának mégiscsak több esélyem van rá, mint akármilyen közönséges építőmesternek! Volt a Torony építésében valami fölemelően grandiózus, ami minden nyilvánvaló esztelensége ellenére is lenyűgözően nagyszerűvé tette a feladatot – és nem engedte, hogy sorsára hagyjam Asztlantot.

Készen álltam tehát, hogy gyakoroljam eme életembeli hivatásomat: hogy éket vájjak a kőbe, mérhetetlen darabokat hasítsak ki a hegyek testéből, szobrot állítsak, követ csiszoljak, domborművet faragjak, téglát rakjak a téglára, követ a kőre, hogy legjobb tudásom szerint részt vegyek a Torony építésében.

Viszont minél többet gondolkodtam felőle, annál képtelenebbnek találtam az egész tervet. Tudtam ugyan, hogy a lehetséges dolgok köre mérhetetlen messzeségekre terjed – jóval tovább, mint azt bármely kor hétköznapi kicsinyhitűsége képzeli – de a természeten erőszakot tenni azért mégsem lehet. ember csak addig lehet sikeres, amíg alkalmazkodik a világ nála hatalmasabb erőihez. Amikor ezektől elrugaszkodik, vagy – ami még rosszabb – ezek folyamataiba felelőtlenül beleavatkozik, törvényszerűen következik be a fiaskó. Nem feltétlenül azonnal, de mindig elkerülhetetlenül.

Ezeken tépelődtem, amikor Asztlant ifjú Királya meglátogatott a palotában, ahol szállásom volt. nem kísérte, csak néhány testőr, meg a kecskeszakállas vén Mertli, aki magát varázslónak nevezte.

-         Építőmester, – nézett rám komoly tekintettel az uralkodó, miközben lázrózsás arca verítékben úszott. – tudnom kell, mit tartasz a Torony építéséről. – a betegség önemésztő tüzében égő, nedvesen csillogó szemei rám szegeződtek.

-         Nem ismerem még a pontos terveidet, felséges uram – próbáltam kitérni az egyenes válasz elől.

-         Akkor elmondom neked! – kezdte, és lázas szemeiben máris felvillant az eltökéltség fénye. – Asztlant szigetét hamarosan elnyelik a vizek, és néhány aprócska kis szigetnél egyéb nem fog belőle megmaradni az óceán színén. Ezért elhatároztam: a legmagasabb hegyek vidékén óriási Tornyot építtetek, amely akkor is a víz felszínén marad, ha Asztlantot végképp elnyeli a tenger. Tornyot, amely lakhely lesz és menedék, hogy népemet megóvjam a pusztulástól. Akkora legyen, hogy abban lakhelyet találjon a legutolsó rabszolgától Asztlant királyáig mindenki.

Szomorúan csóváltam meg a fejem. A Király folytatta:

-         A munkát elkezdték, de a Torony építése nem halad úgy, ahogy vártam. Pedig Mertli, - intett a kecskeszakállas felé. – a Varázsló minden tudományával és hatalmával támogatja az építkezést. – vészjósló pillantást lövelltem Mertli felé. – Ezért eljöttem hozzád, távoli vidékről érkezett, nagytudományú építőmester, hogy megkérdezzem tőled, mi a véleményed az építkezésről, és szerinted hogyan lehetne a Torony építését siettetni?

Erre nem mondhattam mást, csak az igazat:

-         Ha a tenger csupán néhány lábnyira önti el Asztlant szigetét, akkor lehetséges, hogy a jól felépített Torony a tenger hullámaival és viharaival dacolva a helyén marad. Meg kell azonban mondanom, nem lesz tartós. Semmiféle emberi igyekezet és előrelátás nem pótolhatja minden építmények egyedül biztos alapját, a szárazföldet. Ha a sziget elsüllyedését földrengés vagy szökőár kísérné – amint az efféle eseményeknél sajnos megszokott – akkor a Torony semmivel sem érne többet, mint egy szalmaszál a mennydörgő vízesésben. Lehet, hogy épségben vészelné át a kataklizmát, de valószínűbb, hogy lakóinak súlyos kőkoporsójává válna. Ha azonban Asztlant az óceán feneketlen mélységeibe merül le, akkor a Torony építése mindenestül hiábavaló, meddő és esztelen munka; mert nincs olyan emberi ügyesség, szorgalom, tudomány, és hatalom, amely képes volna akkora épületet emelni, amely magasságában az óceán mérhetetlen mélységeivel versenyre kelhet. Azt javaslom tehát, felséges uram, küldd el a hadihajóidat, foglaljanak el olyan földeket, ahol vadakban bővelkedő erdőket, jól termő szántóföldeket és kellemes éghajlatot találnak, küldd utánuk mestereidet, építsenek ott kőfallal övezett, bevehetetlen városokat, hogy Asztlant népe pusztulásra ítélt szigete helyett új hazára lelhessen a szárazföldön.

A Király szomorúan fordult félre, Mertli azonban rám támadt:

-         Az a dolgod, fickó, hogy építs, nem az, hogy tanácsot adj a Királynak!

Gyorsan megmutattam neki a varázsló jelét, mire ijedten hőkölt hátra, és a torkára forrt a szó.

Folytatása következik.