2014. augusztus 27., szerda

Nyárvégi nosztalgia

Eső siratja a tűnő nyarat,
A gond marad;
Jelen-tócsából az idő-patak
Elhömpölyög jövő-árok felé.

Eső szitál.
A nyirkos, néma ködben
Átsejlenek a múlt árnyékai.

Ott integetnek a régi nyarak,
A régi fények felparázslanak,
Régi városok,
Régi autók,
Amíg a ködgomolyag tekereg,
Ott néznek rám
A régi emberek.

Gyermekkorom hatvanas évei
Néznek kopottan és otthonosan,
A múlt suhan,
És néha nehézkesen elpöfög
Egy Moszkvics,
Trabant,
Vagy egy Warszawa.

Aki abban a kocsmában mulat,
Mind halott;
Lepecsételt hangulat,
S az időtlenség néz
A semmiből.

Az idő akkor lassan kocogott,
És sokkal kisebb volt még a világ.

Földes szobák,
Kopottas házsorok;
A Múlt vén kampósbottal
Támolyog.

Ósdi játékok,
Régimódi dal,
Régi illatok,
Anyám fiatal;
Este az utcán két tehén üget,
A tévében hétfőn
Adásszünet.

Rég halott tárgyak mosolyogva néznek,
S közöttünk állanak
Rossz álmokból ismert szellemfalak;
Ha értük nyúlok,
Szertefoszlanak.

A Múlt, mint puha pamutgombolyag,
Ezer irányban szerteszét szalad,
Nyomában marad
A tompa
Hiány.

Eső siratja a tűnő nyarat,
A gond marad;
Jelen-tócsából az idő-patak
Elhömpölyög jövő-árok felé.

A régi kívánatos miniszoknyák
Rongynak se jók már,
És a régi combok
Súlyosan hordják visszereiket.

Jelen fennsíkján régi fészek áll,
S a Múlt,
Mint ritka költöző madár,
Talán egyszer majd
Hazatalál.

A vén Idő szalad,
A gond marad,
S vele az Élet.

A gondok, mint dúló tatár hadak
Örömünk zsúpfedelét égetik,
S naponta újjáépítjük magunkat.

Mi vagyunk a meghitt
Jelen-vidék;
Másoknak leszünk Múlt
És Menedék.

Eső siratja a tűnő nyarat,
A gond marad;
Jelen-tócsából az idő-patak
Elhömpölyög jövő-árok felé.

Mindig a Jelen
Isten helytartója,
Ha tisztét meghitten, jól látja el,
Gondok dacára újra visszatér
A Jövőt teremtő, mosolygó
Béke,
Akár a gólya minden új tavasszal.

Eső siratja a tűnő nyarat,
A gond marad;
Jelen-tócsából az idő-patak
Elhömpölyög jövő-árok felé.

A gond marad,
Akár a Szerelem;
Lelkünk falán szent emlék-cserepek;
Az Idő fut,
A bánat csepereg -
Múltunk által lehetünk
Emberek.

Eső siratja a tűnő nyarat,
A gond marad;
Jelen-tócsából az idő-patak
Elhömpölyög jövő-árok felé.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése