2014. július 10., csütörtök

Szerelem és líra - CXXX.

SZÁZHARMINCADIK RÉSZ
A dualizmus korának magyar, illetve az utódállamok nemzetiségi politikája ugyanazt a hibát követte el: a nemzetiségi kérdést nemzetállami keretben, a nemzetállami hatalmi megfontolások alapján akarta megoldani. 
Megkockáztatnám: ez lehetetlen. A nemzetállam szempontrendszere alapján a nemzetiségi kérdést nem lehet megoldani. A nemzetállamban ugyanis mindig van nemzetalkotó többség, amelyhez viszonyítva a más nyelvet, nyelveket beszélő embercsoportok kisebbséget képeznek. 
A kisebbség nem számszaki, hanem hatalmi fogalom. Azon népcsoportok neve, amelyek a deklarált többségi nemzettől eltérő nyelvet használnak, attól eltérő kultúrához tartoznak. Többség és kisebbség mindig viszonylagos. Egyrészt azért, mert a róla szóló adatok mindig a többségi nemzet állami közigazgatásától származnak, és teljes mértékben ki vannak téve a „többségi” manipulációnak, másrészt azért, mert maguk a kisebbséghez tartozó emberek is gyakran úgy kerülik el az üldözés különféle formáit, ha látszólag asszimilálódnak a többséghez.
A kisebbség a többséghez viszonyítva mindig másodrendű népesség. Még akkor is, ha életét viszonylag tisztességes törvények szabályozzák, a hétköznapi életben mindig érhetik atrocitások az ide tartozó embereket.
Az állam „féltékeny isten”, ráadásul erőszakszervezet, és gyakran alkalmaz nyílt, vagy nagyon is burkolt eszközöket a kisebbség nyelvének, kultúrájának ellehetetlenítésére, lejáratására, és minden lehetséges módon erőlteti az asszimilációt. A kisebbség felett mindig ott lebeg az erőszak.
Ennek megoldására, vagy egyáltalán, kezelésére a nemzetállami fikció alkalmatlan.
Fikcióról beszélek, hiszen meggyőződésem, hogy igazi nemzetállam sohasem létezett, és ma sincs. Ez egy újkori fikció. A nemzetállam alapját képező nacionalizmus a maga önteltségében mindig azt képzeli, hogy a többségi nemzettől eltérő etnikai csoportok valamiféle fogyatékos populáció, és „a nemzet érdekében” minél gyorsabban asszimilálni kell őket. akár erőszakkal is. A kisebbségek érthetetlen beszédű purgatórium a nemzetállami mennyországban, ezért mindent el kell követni, hogy ők is mihamarabb részesülhessenek az „üdvösségben”.
Eme nacionalista indíttatás figyelembe vétele nélkül egyszerűen érthetetlen lenne a nemzetiségek beolvasztására irányuló nemzetállami buzgalom. A nemzetállami nacionalista őszintén azt képzeli, hogy az ő nemzetéhez való tartozás minden ember vágyainak netovábbja.
Ma sincs ez másképpen. A szlovákok írják, mondják, hirdetik minden lehetséges helyen, hogy az ő szavuk az egyik legszebb Európában. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, nemzeti érzés, szívük joga. A nacionalizmus nem itt kezdődik – hanem ott, hogy közben olyan törvényt hoznak, ami a nem szlovákok nyelvhasználatát akadályozni akarja.
A nemzetállami nacionalizmus tehát hatalmas lelkesedéssel, fanatizmussal lát hozzá a határain belül élő nyomorult eretnekek – a más nyelvű emberek „megtérítéséhez”. Ha azonban asszimiláló erőfeszítéseit nem hála fogadja, megsértődik. Hogy képzelik ezek a nyomorultak, hogy más nemzethez akarnak tartozni, amikor ide invitálják őket?
A makacs, megátalkodott eretnekek további „térítése” időnként teljesen inkvizíciós forgatókönyvek szerint zajlik – különösen a huszadik században, bár korábban is volt példa a leplezetlen brutalitásra; a „nagy orosz” cárizmus, vagy éppen a „művelt franciák” részéről.
Nem voltunk a „térítésben” különbek mi sem. A reformkor és a dualizmus évtizedeiben tervek tucatjai születtek arról, miként lehetne, és miként kellene „kedves kenyeres pajtásainkat”, a „tótokat, rácokat, oláhokat” – magyarrá tenni. amikor láttuk, hogy ők meg nem akarnak – mi is megsértődtünk.
A szabadságharc idején a nemzeti ellentét véres tragédiába torkollt, és ebben a Habsburg kormányzat nagyon is vétkes volt.
Kezdetben a császári tisztek magától értetődő természetességgel harcoltak a szerb lázadók ellen. Maguk sem tudták aztán, hogy mihez kezdjenek, amikor kiderült, hogy az elesett lázadók egy része a szerb népviselet alatt – szabályos császári-királyi egyenruhát visel. A magyarok és nem magyarok egymásnak ugrasztása volt talán az osztrák politika legnagyobb aljassága Magyarországon. 
A történtek jellemzők a véres nemzeti konfliktusok természetére. A szerbek a Délvidéken válogatás nélkül gyilkoltak le mindenkit, aki nem volt szerb. Mindenkit magyarnak minősítettek. Legelsőnek éppen egy román falut pusztítottak el. Az első falut pedig, ahonnan megfutamították a gyilkos csürhét – Feketehalmot- németek lakták.
A délvidéki németek magyar talán emiatt voltak és maradtak magyar érzelműek. Később fontos magyar is akadt közöttük; a verseci születésű, eredetileg német anyanyelvű Herczeg Ferenc. 
A délvidéki románok is a magyarok oldalán álltak; közülük kerültek ki azok a politikusok, akik közvetíteni igyekeztek a két nép között, és akiknek aztán jelentős szerepük lett a világ első nemzetiségi törvényének megalkotásában.
A fegyveres harc egyik népnek sem volt érdeke, a külső ellenséget, a területet uralni akaró osztrákokat segítette.Közhely már, hogy a szabadságharc leverése után a nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul, amit mi büntetésül.
A dualizmus időszakában megint akadtak a bécsi udvarban, akik roppant felelőtlenül igyekeztek egymás ellen hergelni Magyarország magyar és nem magyar lakóit. Leginkább Ferenc Ferdinánd. 
Az egykori trónörökös betegesen gyűlölte a magyarokat, állítólag a vonat ablakát is elfüggönyöztette, ha Magyarországon utazott keresztül. Ennek ellenére teljesen igaza volt a dualista rendszer adott állapotának fenntarthatatlanságában¸más kérdés, hogy az ő elképzelései sem voltak jobbak.
Korábban a magyar történetírás általában bírálta a kiegyezés rendszerét, és ebben a szomszéd országok történettudománya lényegében egyet is értett vele. A nyolcvanas évek elejétől kezdve azonban a magyar történészek újra pozitívan kezdték értékelni a dualizmust¸ még olyan is akadt, aki egyenesen a magyar történelem fénykorának minősítette. Ez természetesen éles feszültséget keltett a szomszédok körében.
A kiegyezés értékelése a mai magyar történeti tudat egyik Achilles-sarka. Olyan mértékben van telítve a korról alkotott képek mindegyike propagandával, hogy szinte lehetetlen tisztán látni.
A trianoni győztesek bűntudata teszi, hogy sok helyen még mindig nemzeteket elnyomó zsarnoki diktatúrának, népek börtönének nevezik a Habsburgok dualista államát. Vajon ezt fogadjuk el, nem lehet, hiszen akkor megtagadnánk a magyar kultúra egyik nagy korszakát, amikor Budapest világvárossá lett, a magyar polgárosodás korát, déd-és nagyszüleink Magyarországát.
Ha a magyar történetírás véleményét vesszük, valóságos aranykornak látjuk gazdasági fejlődéssel, a magyar kultúra robbanásszerű gyarapodásával.
Ebben higgyünk? Hát a kivándorlás? Egy aranykorát élő országban nem tudnak megélni a szorgalmas földművesek? Hát a nagybirtokrendszert, meg tartozéka, a nincstelen napszámosok kilátástalan tömege?
Hogy is van ez?
Ha a kiegyezés korszakát aranykornak látjuk, azt kell gondolnunk, hogy a gonosz külföld és a meg gonoszabb szomszédok aljas intrikusként szétverték ezt a mennyei, boldog országot minden különösebb indok nélkül, puszta gonoszságból, magyarellenességből, mert féltékenyek voltak a mi tehetségünkre és boldogságunkra.
Ebben higgyünk?
Öncélú gonoszság áldozatai vagyunk, egész Európa összeesküdött ellenünk?
Ez nyilvánvaló marhaság.
A másik is az. Mit gondoljunk a korszakról?
A kiegyezést elvtelen megállapodásnak tekintette például Kossuth Lajos és Vajda János. Hát a többi kortárs? Egy kissé távolabbról?
Nézzünk egy olyan népet, amely tagja a Habsburgok birodalmának, de tiszteletre méltó önálló állami múlttal is rendelkezik.
Csehországban az 1850-es évek közepére-végén ismerték meg a magyar szabadságharc történetét, ekkor jutottak el hozzájuk 1848-49. iratai. Ekkoriban olyan tisztelettel bántak a csehek a magyarokkal, mint soha előtte vagy utána.
És hogyan vélekedtek a kiegyezésről?
A magyarok árulását emlegették. Elgondolkodtató. Nemcsak ők.Mások is. a szomszédságban is, nyugatabbra is. Olyanok, akik őszintén lelkesedtek a szabadságharcunkért. Olyanok, akik annak idején elítélték az ellenünk lázadó, Bécset támogató nemzetiségeket.
A kiegyezés után fél Európa ’48 árulóinak tekintette a magyarságot…
Ez pontosan olyan probléma, amelyet semmiféle nemzetállami nézőpont nem képes tisztán láttatni velünk. Az ellenséges külső nézőpont sem. Nekünk magunknak kellene tisztán látnunk.
Szükség van új, közösségi szempontú történelmi látásmódra.Olyanra, amilyen most nem létezik. Nagy baj lehet a jövőnkkel, ha nem értjük a múltunkat, és most nem értjük.
Ehhez azonban a jelenleg kanonizálttól merőben eltérő, közösségi szemléletű líra kell. Olyan, amely a probléma kezelésénél nem nélkülözi a személyes felelősséget. 
Nagyon fontos ponthoz értem. Jelenlegi kanonizált líránk legnagyobb rákfenéje a személyes költői felelősség tökéletes hiánya.
Ez persze filozófiai alapjaiból is következik. Ha az ember „a világba vettetett”, ha az élet is csak puszta véletlen, amelynek se célja, se értelme nincs, és az ember a világban a puszta „szükségszerűség” kiszámíthatatlan játékszere, akkor az egyénnek nincs is felelőssége. Közösségek meg éppen nincsenek, talán még tények sincsenek.
Ilyen alapállásból kiindulva persze a lírának semmiféle küldetése sincs, és a kanonizált költészet bántó erkölcsi fogyatékosságai is „értelmet nyernek”.
Ehelyett természetesen más, felelősségteljesebb alkotói hozzáállásra van szükség.
Újra kell fogalmazni a közösségi értékeket a családtól a hazáig, az emberiségig.
Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése