Szerelem és líra - CXXIX.

SZÁZHUSZONKILENCEDIK RÉSZ

Igazából csak akkor tudunk valóságos történelmünkre rátalálni, haa múltat a Kárpát-medencében élő népek nézőpontja alapján szemléljük. Ez sokkal nehezebb, mint gondolnánk.

Az még csak egyértelmű, hogy a Magyar Királyság az itt élő emberek közös hazája volt mindaddig, amíg létezett. A török terjeszkedés nemcsak a magyarokat sújtotta, létében fenyegette az összes itt élő népet. A magyar állam stabilitása minden nép fejlődését elősegítette, összeomlása mindenkinek véres tragédiákat okozott.

Változást a Habsburg hatalom hozott. Ma már tragikomikusan hat, miféle kitartó erőszakkal teremtette meg, hogyan ápolta, fejlesztette, szította a dinasztia szolgálatában álló vakon aulikus hatalmi gépezet azokat az etnikai konfliktusokat, amelyek aztán végleg megbuktatták az uralkodócsaládot.

A nacionalizmus kialakulása mindenképpen nemzeti ellentéteket generált volna, de a Habsburg politika, ezt még meg is előzte.Magyarok és nem magyarok egymás ellen uszítása sokkal hamarabb elkezdődött, mint ahogy a nemzeti probléma és a magyar nyelv ügye egyáltalán felszínre került volna.

Természetesen nem lehet azt mondani, hogy minden egyes véres nemzeti konfliktusért a Habsburg hatalom volna a felelős, de a többségükért igen. A mohácsi vész után hazánkba menekülő szerbek délvidéki népirtása például semmiképpen sem írható a későbbi dinasztia hatalmi gépezetének rovására.

A XIX. században aztán egymásnak feszültek a nacionalizmusok – a kibicek nagy örömére. Utóbbiak a Monarchia étezéséig általában a Habsburgok voltak – amíg ki nem kibickedték maguk alól tulajdon birodalmukat.

A Habsburgok múltán újabb jelentkezők akadtak – erről (is) szólTrianon története. Trianonnak minden környező nép a vesztesevolt valamilyen módon, még azok is, akik győztesnek érezték/érzik magukat. A térség nagyhatalmi játszótérré vált, fejlődése lelassult, Európa egyik nagy problémagócává lett. Mind külön-külön világgazdaságra, külkereskedelemre utalt ország, mind gyenge, mind ki van szolgáltatva annak a nagyhatalomnak, amelyik a kontinens közelebbi régióit uralja – ahogy a Trianon óta eltelt időszak története mutatja.

Trianon európai nyerteseinek története viszont jelzi, hogy senkinek sem volt sok haszna belőle. Instabillá tették a földrész egyik legfontosabb régióját, ennek inkább kárát látták maguk is. Isten nem ver bottal. Egy évszázad alatt mind elveszítették világhatalmi pozícióikat, sőt néha úgy látszik, mintha a saját Trianonjukon munkálkodnának jobb ügyhöz méltó buzgalommal.

Az újkorban vállveregetően szoktak beszélni a tudós történészek régi korok történetíróinak azon meggyőződéséről, hogy a történelemben fontos szerepet játszik az erkölcs. Lehet, hogy a nagyképű mosoly a bolondok ismertetőjegye. Néha úgy tűnik, az „Oszd meg és uralkodj!” szánalmasan rövid távú hasznáért mindig azok viszik el a balhét, akik megosztanak és uralkodnak.

A Kárpát-medence népei a XVIII. század végétől többé-kevésbé ellenségnek tekintették egymást. A nacionalizmusok küzdelme vérfürdők sokaságát hozta. Nincs már olyan nép a Kárpát-medencében, amelynek tagjait valahol valamikor ne gyilkolták volna halomra egy másik nép képviselői. Ebben már nincs mit egymás szemére lobbantanunk. Nincs bűnös és nincs áldozat; itt minden nép végrehajtója is, elszenvedője is volt a borzalmaknak. Számos tömeggyilkosnak szobrot emelt a hálás utókor.

Amikor nálunk volt a megoldás kulcsa, nem éltünk vele. Még akkor sem, ha a világon mindenki más előtt jártunk a nemzetiségi jogok fogalmának meghatározásában és a nemzetiségi törvény megalkotásában. A minket kritizáló franciák még az első világháborút megelőző években is szégyentáblát akasztottak annak a breton kisiskolásnak a nyakába, amelyik az iskolában használni merte az anyanyelvét.

Éreztük a nemzetiségi probléma súlyát, de nem találtunk rá megoldást. A törvény ellenére sem. A magyarországi románoknak például nem felelt meg, hogy ők „románul beszélő magyarok”, vagy „magyar állampolgárságú románok”; ahogy a mai erdélyi magyarok sem érzik megoldásnak sem azt, hogy ők „magyarul beszélő románok”, sem azt, hogy „román állampolgárságú magyarok”. Nem is jó megoldás egyik sem. A kiegyezés kori Magyarországé sem volt az. Akkor sem, ha ez említett formula éppen Deák Ferenc javaslatára került a törvény szövegébe.

A dualizmus kori Magyarország nemzetiségi politikáját sok kritika érte. Jogosan. De érdemes azért megjegyeznünk, hogy a korabeli statisztikákat böngészvén érdekes tényekre bukkanunk. A magyarországi nemzetiségek között elég jelentős volt azok aránya, akik sem németül, sem magyarul nem beszéltek. Ma, fordított helyzetben, ez elképzelhetetlen. Akármilyen társadalmi réteghez is tartoztak az illető személyek, nyilvántartották őket, hétköznapi ügyeiket intézniük kellett, valamiből élniük kellett, vonatkozott rájuk egy sor kikerülhetetlen törvényes aktus az anyakönyvtől az iskoláztatásig, az adóig. Bizonyos mértékig kellett, hogy boldoguljanak az anyanyelvükön. 

Ugyanezt támasztják alá olyan, a dualizmus idején született, később valamelyik utódállamban élő személyiségek memoárjai, amelyek szerzői nem győzik hangsúlyozni, hogy maguk vagy mások a Monarchia idején nem ismerték, vagy nem voltak hajlandók alkalmazni az államnyelvet. Ha fel is tételezzük, hogy ezek egy része közönséges füllentés, egy másik részük emlékezetbeli kihagyás, vagy éppen az utódállami nacionalizmussal szembeni tiszteletkör, akkor is azt kell gondolnunk, hogy van valóságalapja némelyik kijelentésnek. Roppant érdekesek ezek a visszaemlékezések; egyrészt verbálisan gyalázzák a magyar nemzetiségi politikát, elnyomónak, zsarnoknak minősítik – és gyakorlatilag tételesen meg is cáfolják a saját állításaikat.

A dualizmus kori Magyarország nemzetiségi politikáját illető jogos kritika fenntartása mellett le kell szögeznem, hogy nyelvi terrorról nemigen beszélhetünk; az utódállamok történetírásainak görcsös erőlködése ellenére.

Trianon után annál inkább. A békeszerződés nemzetiségi deklarációja üres szólam maradt; ezt alighanem mindenki előre tudta, leginkább az álszent antant politikusok. Az Erdély Romániához csatolását kimondó gyulafehérvári határozat első pontja modern nemzetiségi politikát ígért a magyaroknak, de ez sohasem valósult meg. A magyar iskolarendszer hatalmas károkat szenvedett – ahogy a többi utódállamban is. Az egykori magyar államterületeket annektáló új államok nemzetiségi politikájamindenképpen a magyar lakosság likvidálására törekedett; erőszakos beolvasztással, elüldözéssel, nyílt vagy burkolt erőszakkal, mikor hogyan.

Ettől kezdve az utódállamok elkövették a területükön rekedt magyarsággal szemben mindazt, amivel az „elnyomó” Magyarországot vádolták.

Ez olyan probléma, amelyet mindig csak az akar megoldani, akinek éppen nincs rá lehetősége. Akinek megadatik, az általában a probléma létét is letagadja.

Mi lenne a megoldás?

Folytatása következik.